Történetek

Időnként elgondolkozott azon, hogy mi az, ami a régi életéből még megmaradt. Az a kis sváb világ, ahogyan az ősei éltek már háromszáz éve ezen a földön, semmivé foszlott. A falu színes élete elszürkült, az olvasókörök, a zenekarok feloszlottak, a kávéház bezárt, épp csak filmhíradókat vetítettek a politikai nevelés érdekében. A kulturális élet netovábbja a Szabad Nép tízperc volt reggelente, annak, akinek munkahelye volt.

Még a nyilasok idejében is volt valami törvényszerűség, még akkor is, ha mutattam egy pecsétes papírt, átengedtek. Ma már csak papíron vannak törvények, semmit sem tartanak be, csak az számít, hogy az ügyintéző, akihez kerül az akta, éppen milyen kedvében van, vagy az, hogy milyen színű a párttagkönyve. És az mindig vörös.

Az új rend azonban módszeresen mindenkinek utánajárt, nem volt menekvés, az „én nem tettem semmi rosszat” védekezésre mindig ott volt a válasz: „de tehettél volna”, „de a szíved mélyén egyetértettél velük”. Furcsa módon, úgy tűnt, mintha a bizottságok nem törnék magukat azzal, hogy az igazi bűnösöknek utána járjanak, sőt, nem egy korábbi volksbundista, kisnyilas is feltűnt közöttük. Mintha ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazok ellen folytatták volna a harcot, csak új jelképek alatt. Ugyanazokat...

...valahol a távolból csörömpölés, dübörgés hallatszott. Széttört a „csendes éj”. Sztalin vasszekerei áthajtottak a falun. Megkezdődött az új, a „békés” élet.

Mit tennénk ha valaki azt mondaná nekünk életünk utolsó óráján hogy már nincs ránk
szükség és itt az idő hogy továbblépjünk?
Vajon meglepődnénk? Vagy a rémület lenne úrrá rajtunk? Esetleg makacsul
ragaszkodnánk hogy ugyan, hiszen még millió dolgunk van, nem mehetünk pont
most el!
Persze lehet hogy mind a három, ebben a sorrendben előjönne, pont úgy ahogy a
gyásznak is több szakasza van, ahogy az agyunk és a lelkünk feldolgoz valamit,
amivel addig...

- Mondja, maga mit gondol? Végül is csak jobban látja, mint mi falusi szatócsok… meddig fog még tartani ez az őrület?
- Hát… – vakarta meg a fejét a tolmács. – Nem sokáig. De ahhoz éppen elég, hogy ami még megmaradt ebből az országból, azt tönkretegyék.

Ahogy mesélték, Mihály román király augusztus 23-án díszebédet adott Antonescu marsall és a német tisztikar részére. A „taknyos király”, ahogy Hitler nevezte bizalmas beszélgetéseiben meglehetősen udvariatlan módon csak egy letartóztatási parancsot szolgált fel…

- Egyszerű. Egy gyárat pár hét alatt újjá lehet építeni, vagy a föld alá telepíteni, de a szakmunkás érték, évekbe kerül pótolni. Logikus, hogy ha már szőnyegbombázás, akkor inkább a munkásnegyedeket pusztítják el.

A történet a képzelet szüleménye.

- És tudod, mi volt a legszörnyűbb az egészben? – Fejezte be a mesélést Feri. - Hogy már nem a győzelemért, a hazámért, vagy értetek harcoltam. Nem is a bajtársaimért. Hanem csak arra az egyre vártam, hogy még egyszer melegben legyek, hogy egyszer az életben ki tudjam magam aludni… Már nem rád és a kisfiamra gondoltam, csak erre az egyre: egyszer még az életben érezzem a meleget és a biztonságot. Ezt az egyet nem tudom magamnak megbocsátani. Hogy elárultalak titeket…