A vér háborúja 5. rész

Lilian

Éppen az ágyon ülve próbáltam visszafojtani magamba egy hangos haskorgást, amikor hatalmas csattanással kivágódott az ajtó, és Layne lépett be rajta. Egy pillanatra megugrott a gyomrom a félelemtől, mikor a vámpír, most vörösen izzó szemeivel lövellt felém gyilkos pillantásokat, de gyorsan rendeztem magam. Ez csak egyetlen egy vámpír – nyugtattam magam. Bár egy hadsereget vezetett, az én erőm se volt kicsinek mondható.
- Szóval megtagadod a parancsomat? - Bár próbált közönyös hangszínt megütni, éreztem dühének erős vibrálását.
- Gyakori szokásotok a lopás? - engedtem el fülem mellett kérdését.
Azt hittem, hogy ezzel végleg elszakad a húr, de ekkor Layne behunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd váratlanul elmosolyodott.
- Édes, drága Lilian – ízlelgette nevemet. - Tényleg azt hiszed, hogy bármit elérhetsz nálam azzal, ha dacolsz velem, úgy mint még senki? Nos, valóban nem vagyok ehhez hozzászokva, de ez még nem azt jelenti, hogy nem tudom kezelni a helyzetet, – ekkor kinyitotta vöröslő szemeit, és gonoszul nézett rám – viszont ne számíts úriemberhez méltó reakciókra.
Éreztem, hogy valami rosszra készül, így felpattantam az ágyról, hogy képes legyek védekezni. Layne egy pillanat alatt átszelte a kettőnk közt lévő távolságot, majd megragadta a vállaimat, és egészen közel hajolt, hogy halljam suttogását.
- Remélem élesen él még az emlékeidben a délutáni kis beszélgetésünk. Én igazán rendes akartam veled lenni Lilian, de azt kell, hogy higgyem, te vágysz a büntetésemre, márpedig ha így van, akkor muszáj lesz végrehajtanom. – Végigborzongtam, amint hűvös lehelete megcsiklandozta a fülem tövét.
- Létezik olyan nő, akitől valaha is megtagadtad a te kis... khm... büntetésedet? - kérdeztem gúnyosan.
- Akár hiszed akár nem, igen – hajolt el tőlem, hogy belefúrhassa fölényes tekintetét az enyémbe. - Nem igazán szeretem a tapasztalatlan lányokat, de mivel te a jegyesem vagy, nem utasíthatlak vissza – mosolyodott el.
Azt hiszem, hogy a bennem lévő dühkitörést korlátozó kis kapcsok hatalmas iramban szublimálódtak, ugyanis testem újfent eszelős remegésbe kezdett. A heves vérmérséklet volt az egyetlen, amiért nem szerettem vérfarkas létemet, képtelen voltam megtanulni uralkodni magamon. Mielőtt azonban bármi epéset visszaszólhattam volna, a vámpír hirtelen az ágyra lökött, majd nyomban fölém kerekedett, és lefogta fejem mellé a kezeimet. Szemei mohón méregették szabadon hagyott nyakamat, szinte láttam, amint lepergeti maga előtt a képeket, amint hegyes fogaival átszúrja a bőrömet. Azonban végül ahelyett, hogy ereimet közelítette volna meg, egyetlen markába fogta át mindkét csuklómat, és kék toppom alját kezdte kutatni. Egy pillanatig leblokkolva, elkerekedett szemekkel figyeltem fürge ujjait. Tényleg azt hiszi, hogy már az első napon megkaphat? Elérkezett az ideje, hogy megmutassam, milyen jó vagyok az önvédelemben.

Layne

Magam sem tudtam pontosan, hogy mi a célom a lánnyal, hogy meddig kívánom ténylegesen behajtani rajta, amit megígértem. Csupán el akartam érni, hogy féljen tőlem, rettegjen és tiszteljen egyszerre, be akartam törni a kis szukát. Talán azt hihette, hogy csak a szám járt, ugyanis eléggé meglepődött, mikor valóban letepertem őt az ágyra. Apró teste ott feküdt az enyém alatt, hallottam szívének hangos zakatolását, éreztem vérének édes, nem mindennapi illatát. Szemeim akaratlanul is lüktető ütőerére tévedtek, mely kívánatosan domborodott ki finom bőre alatt. Egészen vágygerjesztő volt. Vérét azonban még nem ihattam az esküvő előtt, így inkább ujjaimmal indultam felfedezőútra feszülő toppja alatt.
Bár, ahogy sejtettem, heves tiltakozásba kezdett.
- Szállj le rólam, te szemét! - kiáltotta, majd megpróbálta kiszabadítani kezeit bal markom szorításából, amikor viszont ez nem sikerült neki, erősen belerúgott a hasamba. Elcsodálkoztam, mennyi erő szorult kicsiny testébe, egészen fájt a hely, ahol eltalált. De szerencsétlenségére hozzá voltam szokva az efféle fájdalmakhoz, egy reflexszerű összegörnyedés végzetes hiba lehet a csatatéren, így továbbra is szorítottam csuklóját, miközben megpróbáltam lehámozni róla a kék toppot.
Ekkor azonban halk morgás tört elő a lányból, teste pattanásig feszült, majd természetfeletti erővel rúgott el magától, erre már kénytelen voltam elengedni őt. Pillanatok alatt az ágy túloldalán termett.

Lilian

Reménykedtem benne, hogy Layne nem próbálkozik többet, de mikor belenéztem szemeibe, tudtam, hogy nem nyugszik le ilyen könnyen. Mindketten ugrásra készen álltunk egymással szemben az ágy két túlsó felén.
- Layne, hagyj békén! Semmi kedvem ehhez az egészhez. Ma érkeztem, fáradt vagyok! - kiáltottam idegesen.
- Elhiheted kedves, én is kimerültem, ezért lenne szükségem most egy kis szórakozásra – felelte törhetetlenül.
- Úgy sem fogsz megkapni semmit!
A fiú felvonta a szemöldökét.
- Valóban így gondolod? - kérdezte, majd vámpíri gyorsasággal megkerülte a köztünk lévő akadályt, és magához rántott.
Nekifeszültem kemény testének, egy pillanatig szinte levegőt sem tudtam venni. Ekkor azonban megfogta az államat, és erőszakosan felrántotta fejemet, hogy megcsókolhasson. De nem adtam magam ilyen könnyen. Amint ajkaink találkoztak, gondolkodás nélkül haraptam bele puha bőrébe. Megborzongtam vérének ízére a számban, valami mélyen, mintha elő akart volna törni belőlem, egy pillanatra teljesen leblokkoltam. Kivételesen hálát adtam az égnek, amiért felkiáltott, és hajamnál fogva hátrahúzta a fejem, felébresztve kábulatomból. Felszisszentem fejbőröm erős húzódására. Próbáltam kitépni magam a szorításából, és minél távolabb kerülni tőle, ekkor azonban megmarkolta a felsőmet, ami hangos reccsenéssel szakadt szét, és hullott le rólam. Amint kedvenc toppom maradványait megpillantottam a földön heverni, teljesen elborult az agyam. Időm se volt félmeztelenségem miatt aggódni, vérfarkas énem egy pillanat alatt tört elő belőlem, a következő másodpercben már fehér állatként álltam Layne felett. Őrjöngve kapkodtam éles fogaimmal arca felé, nem szándékoztam különösebben nagy sebet okozni neki, csak azt akartam, hogy máskor eszébe se jusson kényszeríteni bármire is. A vámpír azonban túl nagy falatnak bizonyult. Két karjával erősen támasztotta hatalmas mellkasomat, majd nagy lendülettel ellökött magától. Átrepültem a szobán és testem a szemközti falnak csattant, majd a földre zuhantam. Kínhullám söpört végig a testemen, úgy éreztem eltörött pár bordám, még lélegezni is alíg bírtam. Hangos szűkölésbe kezdtem a fájdalomtól.
Layne ekkor feltápászkodott a földről. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg tovább akarja folytatni a harcot, azonban ő csak állt, és némán meredt rám. Pillantása rideg és könyörtelen volt. Aztán váratlanul elkáromkodta magát, de úgy, hogy még egy utcagyerek is megirigyelte volna, majd fogta, és kirobogott a szobából. Hangos dörrenéssel vágta be maga után az ajtót.

Layne

Mikor a lány fehér farkas képében rám vetette magát, ösztönösen markoltam bele mellkasába, majd minden erőmet a karjaimba összpontosítva ellöktem magamtól. Ellentámadásom azonban túl durvára sikeredett, Lilian teste átrepült a szobán, és egy reccsenés kíséretében a falnak ütődött. Hangos vonyítás hagyta el torkát, majd fájdalmában szűkölni kezdett, és minduntalan összerogyott, ahányszor megpróbált feltápászkodni.
Dermedten álltam fel, és zavartan meredtem a szenvedő lányra. Tudtam, hogy percek alatt regenerálódik a teste, na, de akkor is... Talán eltörtem pár bordáját... Nem tudtam, mi tévő legyek, nem akartam nagy fájdalmat okozni neki, csak megszégyeníteni. Végül úgy döntöttem segítek neki, ekkor azonban rám emelte kék tekintetét. Az nem tükrözött mást, mint végtelen megvetést. Egy ideig csak meredtem rá némán, állva hideg pillantását. Aztán nem bírtam tovább, egy káromkodás kíséretében inkább elhagytam a szobát.
Tehetetlen dühöm kétfelé irányult, magamra és a lányra. Ördög vigye el ezt a házasságot! - üvöltöttem magamban, de aztán keserűen el is mosolyodtam, mikor végiggondoltam, tulajdonképpen mennyire hasonlítunk egymásra. A büszkeség fűszerezve egy kis arroganciával kifejezés tökéletesen jellemzett mindkettőnket. Még a végén ez a lány fog a sírba vinni!

Lilian

Pár kínzó perc múlva, testemben alábbhagyott a fájdalom, szervezetem gyors regenerálódásba kezdett. Csonttörést szerencsére nem szenvedtem, csupán megrepedhetett pár bordám, ugyanis nemsokára már talpon voltam. Amint képes voltam rá, visszaváltoztam eredeti, emberi alakomba, felvettem valami kényelmes göncöt, majd lefeküdtem az ágyra. Egy ideig csak bámultam magam elé tehetetlenül, majd nem bírtam tovább és kirobbant belőlem a sírás. Zokogásomat a párnába fojtottam, nem akartam még jobban megalázni magam Layne előtt azzal, hogy sírni hall, így csak csendben rázkódtam, miközben eláztattam az ágyneműt.
Önuralmam nem tartott sokáig, a képzeletbeli fal, melyet még a kocsiút alatt építgettem magamnak, most összeomlani látszott. Egyedül éreztem magam, de rettentően. Nem volt senki, akivel megoszthattam volna magányomat, akinek elpanaszolhattam volna leendő férjem iszonytató természetét. Nem hittem volna, hogy tizennyolc évesen, egy nap után valaki ennyire hiányolhatja az anyját, mint most én. Még csak telefonálni sem tudtam, mert ezek a szörnyetegek elvették tőlem a mobilomat. Félix képe jelent meg előttem. Látványára, csak még hangosabban kezdtem zokogni. Mit meg nem adtam volna, ha még egyszer átölelhetném, ha elmondhatnám neki, mennyire szeretem, és hogy milyen sokat jelent nekem. Fájdalommal vegyes melegség öntötte el a mellkasomat. Talán, mégis beleszerettem volna? De már nem számított. Már visszautasítottam, és ezentúl soha többet nem adhatom a tudtára, hogy mit érzek igazából vele kapcsolatban. Mert hozzáadnak ehhez a szörnyeteghez, ehhez az arrogáns, érzelem nélküli, beképzelt vámpírhoz. És, hogy miért? Mert félvér vagyok, egy vámpír és egy vérfarkas gyermeke, akire itt csak egy társadalom előtt fitogtatható trófeának tekintenek. Legszívesebben most azonnal a képebe ordítottam volna Layne-nek, hogy akár hiszi, akár nem, még az olyan vérdonoroknak is lehetnek érzelmei és elvárásai, mint amilyen én vagyok.
Az önsajnálatot most düh váltotta fel bennem, tudtam, hogy le kell hűtenem magam, különben nagyon nem lesz jó vége. Felálltam az ágyról, letöröltem a könnyeim, és átmozgattam magam, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy már nem fáj semmim, az ablakhoz léptem, és szélesre tártam. Lágy, esti fuvallat kapott bele tejfölszőke hajamba, balzsamos illatot sodort be szobámba a szél. A nap sugarai már csak az ég legalját érték el, aranysárga ujjaik rózsaszínes árnyalatot festettek rá. A túlsó oldalon már a Hold ezüstje látszott a fák lombkoronái fölött. A fű hívogatóan susogott a mélyben. Nem bírtam uralkodni magamon, felléptem a párkányra, majd nemes egyszerűséggel leugrottam a második emeleti szobából. Rutinosan érkeztem a földre, otthon rengetegszer választottam ezt a módját a lejutásnak a lépcsőzés helyett.
A kertben jelenleg senki sem tartózkodott, zavartalanul sétálhattam végig az ösvényen, élvezve a fák nyújtotta rejteket, majd letelepedtem egy kis kerti csobogó mellé. Mélyen magamba szívtam az édes virágillatot, próbáltam relaxálni egy kicsit, és rendet rakni összekuszálódott idegeim között, azonban ekkor lépéseket hallottam közeledni a hátam mögött. Hamarosan egy vámpír jellegzetes illata csapta meg az orrom, s bár hasonlított Layne-ére tudtam, hogy nem ő az. Hátrafordultam. Az egyik D'amour fiú sétált felém az ösvényen, Eaton, ha jól emlékszem. Most, hogy nem két hatalmas termetű bátyja mellett állt, nem is tűnt annyira vékonynak, sőt... az egyszerű emberek között, egy kifejezetten jó kiállású férfinak tartották volna széles vállai miatt. Két aranyló szemével kedvesen nézett rám, majd barátságosan üdvözölt, mikor elért, és leült mellém a kőtalapzatra. Érdeklődve néztem rá.
- Rossz látni, ha egy ilyen szép, fiatal lány szomorkodik – szólalt meg lágy, középmély hangján.
Zavartan mosolyodtam el.
- Sajnálom, én csak... nehezen tudok alkalmazkodni a környezetváltozáshoz – feleltem.
- Megértem, hogy nem egyszerű egyik napról a másikra elhagyni a családodat, és gondolom Layne-nel sem lehet túl könnyű dolgod. Remélem nem büntetett meg nagyon, amiért nem voltál hajlandó velünk vacsorázni.
Elkaptam róla a tekintetem, és a földet kezdtem fixírozni, nem tudtam, mit válaszolhatnék. Jó lett volna valakinek elárulni, hogy milyen kegyetlen is valójában, de mégsem választhattam ki erre a célra pont az egyik öccsét.
- Ahogy sejtettem – komorodott el a hangja. - Layne- nek nem való még feleség, pláne nem ilyen fiatal, mint te vagy.
Meglepődve néztem rá.
- Ezt meg, hogy érted? - kérdeztem, aztán halkan hozzátettem – Nem, mintha nem értenék egyet.
- Amióta csak ismerem Layne-t, azaz közel százhetven éve, mindig is hatalmas népszerűségnek örvendett. Bár természetesen mi sem maradunk el mögötte, hiszen a vámpírok társadalmában a D'amourokat mindenhol nagy tisztelet övezi, azonban közülünk ő az, aki legintenzívebben követi a családi hagyományt. Tradíciónk, hogy a hadügyekben dolgozunk, ki a haditanács feje, vagy nemes tagja, ki magas rangú főtiszt, vagy tábornok, azonban csupán egy D'amour férfinek sikerült feltornáznia magát a vezérezredes azaz maga a hadsereg vezetőjének a posztjába, és ő is már nagyon régen meghalt. Layne a család kedvence, ami érhető is, és félreértés ne essék, én is tisztelem őt, és példaképemnek tekintem. Na, de... hogy ne kanyarodjunk el túlságosan a témától... Laynehez úgy özönlenek a nők, ráadásul a magas rangú vámpírhölgyek, mint mézre a darazsak. Mindig mindenkit megkapott, akit akart, vagy ha egy- egy kivétel mégis becsúszott, máris kettő önkéntes lépett a helyébe. Úgy tartják a szerelem, még a vámpírokat sem kerülheti el – nevetett fel – azonban én nem hiszek ebben. Layne rá az élő példa. Mikor egy nő, majdnem öngyilkosságot követett el, mert bátyám hirtelen kiadta az útját, megpróbáltam beszélni vele, mire neki csak annyi volt a válasza, hogy nincs ideje, se kedve ilyenekkel foglalkozni, és megvilágosodhatnék végre, hogy mi vámpírok nem azért születtünk a földre, hogy érezzünk, hanem hogy öljünk, hiszen ez kitörölhetetlenül az ösztöneinkbe van vésve. Felesleges álszentnek mutatni magunkat, és megpróbálni kicsikarni magunkból valamit, ami nem a részünk. Igen, pontosan így mondta – ízlelgette a szavakat.
Talán Eaton valóban segíteni akart, azonban monológja végére csak még rosszabbul éreztem magam. Az utolsó reménysugár is kiveszett bennem aziránt, hogy jövendőbelimbe esetleg szorultak emberi érzések. A fiú bizonyára észrevette, mennyire elszontyolodtam, ugyanis kínosan felnevetett.
- Atyaég, ne haragudj! Nem tudom, miért mondtam el, nem kellett volna – esdekelt. - Annyira hülye vagyok, én tényleg azért jöttem, mert láttam, hogy itt búslakodsz egymagadban... egyszerűen csak kibukott belőlem, én tényleg...
- Nyugodj meg, semmi baj! - nevettem fel most mégis, félbeszakítva szabadkozását. - Talán jobb is így, hogy tudom, pontosan kivel állok szemben.
Eaton sajnálkozóan elmosolyodott.
- Tudod, én szeretem a családomat, de elismerem, hogy nehezen lehet velük szót érteni, főleg egy... olyannak, mint te vagy. Gyűlölik a vérfarkasokat, és én sem szívlelem őket igazán, de te félig közénk tartozol, ráadásul ahogyan itt ültél és szomorkodtál, képtelen voltam csak úgy elsétálni melletted. Úgyhogy azt hiszem, tőlem nem kell tartanod a jövőben – nézett rám kedvesen. - Én, és talán Morven is a segítségedre leszünk, megpróbáljuk megpuhítani bátyánk szívét – nevetett.
Meglepődve bámultam a fiúra. A mai nap után nem gondoltam volna, hogy a vámpírok képesek kedvesen viselkedni bárkivel is. Igazán, nagyon jól esett Eaton hozzám való viszonyulása.
- Köszönöm – mosolyodtam el. - De nem szeretnék gondot okozni. Talán most le vagyok törve, de hiszem, hogy talpra állok, és elérem, hogy Layne tisztességesen viselkedjen velem. Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek látszom.
- Abban biztos vagyok – vigyorgott Eaton. - Ha most megbocsájtasz – állt fel – megyek, még át kell néznem pár papírt holnapra.
- Jó éjt! - köszöntem el.
- Jó éjt! - nézett le rám.
Volt valami különös abban, ahogy kiejtette ajkain ezeket a szavakat. Valami sejtelmesség azokban az aranysárga szempárokban, amiktől akaratlanul is megborzongtam. Elbűvölve figyeltem, amint alakja belevész a sötétségbe.