Az erőszak végzete

I.    Fejezet: Az eltávozott

Hideg, harmatos reggelen, mikor a nap első erőtlen sugara megvilágítják a földet, s elűzik a hold mámorító sötétségét. Halványan sárguló levelekkel jelzi az egyik tölgyfa, hogy kora őszbe ért az év. Az első sárga levelek azonban már alá hullottak s megbarnultak a földön. A földön hol több sírkő és kereszt emelkedett. Volt itt sokféle formájú mik mind azt voltak hivatottak jelölni, hogy hol nyugszanak az apák és anyák férjek és feleségek, s néhol gyermekek. Hol díszesebben, hol szerényebben, hol márványtömb, hol csak egy fakereszt, de e sírhelyek voltak talán a legszebbek.
A hideg harmatcseppek, mint könnyek gurultak végig a rájuk helyezett virágokon.
Épp egy ilyen egyszerű fakeresztes sír mellett állt egy két ember. Egyik kezében koszorút tartva állt, míg a mellette állt kezeit maga mellet tartván, némán meredt a sírra. Hosszú percekig így álltak, végül letette a koszorút a sírdombra az egyik, s jobb kezével megsimította a keresztfán a nevet, majd felegyenesedett. Arca szomorú, ám könnyeknek nyomát sem lehet találni.
- Részvétem! – Szólalt meg a mellette álló, őszinte együttérzéssel.
A másik pedig hosszú másodpercekig csak meredt előre mereven, végül lehunyta a szemét s mély levegőt véve megtisztította elméjét mérgező gyásztól egy rövid időre. Társára tekintett, majd némán elindult a temető kijárata felé.
A társa állta a fiú tekintetét, s majd mikor az elindult ő lehajtotta a fejét. Nem sokkal később azonban utána indult, s hosszú sietős lépteivel beérte társát.
- Mihez kezdesz most? – Kérdezett a fiú felé, mikor beérve társát elérték a temető széles kapuját.
Az eddig néma fiú, megállt hirtelen és maga elé meredt. Hosszú szövetkabátját s kezén lévő fekete bőrkesztyűket nézte. Tudta mi fog tenni. Nagyon régóta eltervezte mit fog tenni, ha eljön a nap. Azonban már egy éve ennek a napnak, s nem változott semmi. Élte az üres szürke egyhangú életét, s azon merengett naponta mi lenne ha?
- Nem tudom! – Felelte őszintén, majd zsebébe túrt s kivette autója kulcsát, s rámeredt annak márkajelzésére pár másodperc erejéig, majd elfordította tekintetét s markába zárván a kulcsokat, összeszorította öklét. Annyi düh és harag tombolt benne, hogy belezsibbadt a keze a szorítás erejétől.
- Nézd… Ha… Segítség kell, akkor rám számíthatsz! – Szólalt meg a mellette álló, aki észrevette, hogy a fiatal fiú arca, mintha egy pillanatra eltorzulna a dühtől.
Ökle szorítása megenyhül a szavak hatására.
- Tudom… - Felelte higgadtan és nyugodt hangon. – De van olyan út, amit az embernek egymagának kell megjárnia! – Toldotta meg a választ a fiú kellemesebb hangon, majd tekintetét társa felé fordította. – És ezt nem én találtam ki! – Tette hozzá a korábbi mondatához, ugyanolyan szolid arccal, mint eddig, majd visszafordította tekintetét s lassú kimért léptekkel elindult autójához, otthagyva társát a temető bejárata elött. Gyakorlott mozdulatokkal nyitotta ki az ajtózárat, s megfáradt ember mozdulataival ült a volán elé. Becsukta az ajtót, majd a kormánynak támaszkodott.
- Vajon megéri-e megtenni, amit megtett? Vajon megérik-e a földi javak, hogy az ember elkárhoztassa magát? – Tette fel magában a kérdéseket újra és újra sok éve már. Sok éve már a napnak mikor döntést hozott, s eldöntötte, hogy változtat, az életén kerüljön bármibe. Bár mindig úgy képzelte el, hogy súlyos, mázsás teherként fogják nyomni az általa kioltott emberi életek, hogy soha nem tudja majd űzni álmából s éber gondolataiból az arcukat, s utolsó szavaikat. Azonban a vártakkal teljesen ellenkezően történt minden. Nem érzett semmit se. Se haragot se gyűlöletet maga felé, se sajnálatot a kioltottak felé. Még a gyászt se érezte úgy, mint ahogy azt rendes ember érzi, ha elveszít egy olyan embert, akit szeret. De ő már nem érez semmit sem, se szeretetet, se gyászt, se megbánást vagy félelmet. Csak üresség kavarog benne. Megvan, mindene mit nélkülözni kellet előző életében mikor még annyi mindent érzett. Mikor még képes volt épp úgy nevetni, mint sírni. Mikor érezte a szerelmet és a csalódottságot. Haragot és barátságot. Az életét szerette és gyűlölte egyszerre, s foggal, körömmel küzdött, hogy élhessen. Mára teljesen megváltozott. Az egykor beszédes és vidám természete tovatűnt. Csak üres porhüvelyként éli az életét, s bár nem látja értelmét élni, de nem adja fel. Ha eljönnek érte s hívják, indul, azonban ő maga nem adta fel soha, s nem is fogja.
Gondolatain s kérdésein merengvén választ hosszú percek alatt sem lelvén, félretette örök kérdéseit és jobbjában lévő kulcsát, az indítózárba helyezvén beindítja autóját, s elindul haza.

Hogy milyen volt az otthon? Meleg és barátságos, melyben sok szeretet és boldogság lakozik. Így képzelik el sokan igaz? Az ifjú otthona azonban teljesen más volt, nem is igazán otthon inkább egy ház volt. Nagy szép és elegáns, azonban üres. Épp olyan, mint a fiú maga is. Kívülről egy álomvilágnak látszott, egy csodának mely belül maga lehet a gyönyör azonban belül csak üresség és csönd uralkodott. Hosszú szövetkabátját levetvén magáról a fogasra akasztotta azt, mely nem messze az ajtó mellett, volt egy beépített szekrényben a szem elöl elrejtve.
a fiú lassú lépteivel elindult s végigjárta a ház terjedelmes szobáit. Elegáns, modern, és a luxust sugallja minden darabjából, minden irányvonalából. A fiú lassú lépteivel egy vörösfenyőből készült lépcsőhöz élt, melynek korlátja elegánsan fémmel és fával volt megmunkálva. Tipikus luxus legénylakás volt az egész ház, több szobával, teremmel, és mindennel mire egy milliomosnak szüksége lehet, vagy éppen szüksége sincsen. Kimért léptekkel haladt felfelé a lépcsőfokokon, míg fel nem ért az emeletre, hol jobbra pillantván egy fekete zongorát pillantott meg. Ellenállhatatlan késztetés vezérelte őt a zongora irányába, s leülvén elé, felnyitotta a billentyűket védő részt. Járatos mozdulatokkal lenyomott pár billentyűt, mely hatására egy szívszorító dallam csendült fel egy pillanatra, majd veszett tova a háza hatalmas szobáiban. Ám a három másodpercre, míg a dallam felcsendült, a fiú arca láthatóan megenyhült, mintha megnyugodott volna a teste és a lelke, s egy pillanatra elnyomta volna a morajló ürességet. A fiú megropogtatta csuklóit, s kényelmesen elhelyezkedvén, belekezdett-e szomorú dallamú játékba mely látszólag számára a megváltást jelentette.