Történetek

Ez itt a város, benne félszegen ődöngő pár a szeretet burkában. Gőzölgő fénygömbök ívet vonnak a tornyok és a park ágyásai között. A kelyhek és a tulipánok - szökellő vágyak, a délelőtt csókjai talán? - a lávaöblöket ringatják, míg vaksi tengerszemek az achát és az olaj színeiben fortyognak...

Hirtelen halál kúszott végig a tájon. Nem lehetett látni, csak érezni, behatolt az elhagyott üregekbe, barlangokba, végigkarcolta a fák leveleit, és felkavarta a száraz homokot.
Fájdalmas, üres érzés követte. Mintha sose jönne új hajnal, mintha az éjben sose gyúlnának csillagfények, mintha sose kelne fel újra a Hold.
De a halál megállt, és testet öltött, egy fiatal, vékony lány testét...

Különös regények íródtak azokban az időkben, mikor még kietlen volt a föld, s liánok sem lengtek alá az őserdő fáiról. E távoli emlékezet vásott fogakkal mart belé egy nap. Elveszítve szerettei kegyét, asszonyai gyöngédségét, az öröklétet kapta osztályrészül. Eltorzult arccal, vicsorogva szelte a dzsungel alaktalan éjszakáit. A napvilágot nem szenvedhette, a fény megölte, rothadása megviselte volna… de elrejtették!...

A mangalicák, akikre az Eu-s szabályok nem vonatkoztak mivel Hungarikumnak lettek minősítve, a Világörökség részét képezték itt hallottak arról először, hogy a nyugati disznók nem esznek moslékot. Játékot kapnak. Klimatizált ólakban élnek és televíziót nézhetnek. Az ő ridegtartásuk balkáni állapotokat tükrözött. Sebtében megalakították a Magyar Mangalicák Szövetségét (M: M: Sz), vezetőjüknek egy hároméves kant választottak Hurka Benőt. Személyében egy a sertések érdekeit képviselő radikális...

Ó, a bárány! A rózsás mellek, verejtékes, sárgán izzó szemek! A holdak! Kínzóan szép testek, a vámpír lakomája, aki a Géniusz!
Menekülni! Őrjítő leheletek nyomomban, a város éjszakái. Én, aki bizonnyal elfeledtem az erdők nyugalmát s a vidék csendjét, engem ki kárhoztathat arra, hogy a rémülettel felfalasson? – menekülni!...

E fiatal leány, sudár tagokkal és borzongón kék szemekkel, ős Mezopotámia szülötte – a Múzsa.
E sötét ifjú – ki ganümédeszi tökélyből meríti ihletét – s tisztelője valamiféle kicsapongásnak, a romlott méltóságnak – az angyal.
Úgy van, bizonyára angyal, gyönyörű angyal, a végtelen síkok és galamb lepte földségek vándora, a Múzsa védelmezője...

Szaddam és hű emberei elégedetten jöttek elő rejtekhelyükről a sötétségbe! A győzelem napóleoni ábrázata uralta arcukat! Tervük az volt, hogy ellentámadásba lendülnek, partraszállnak Amerikában, végső megsemmisítést mérnek a gyűlölt amerikai népre! Megalázzák és tönkreteszik a maradék önbecsülésüket! Azonban soha nem látott kép fogadta a bunkerból előjövő vezéreket!...

Bizonyos szövevényes történések, melyeket mégoly tiszteletreméltó elnevezéssel kell hogy illessünk, elnémulnak; mások ellibbennek; didergőzve fölmagasulnak. A jázmin illata – víz az éj s a kavicsok közt – a földre bocsátja hódolatát; míg a hegyoldal birodalma nyüszít s tombol, a szarvasok bájai keccsel fulladoznak s enyésznek el...

Pedig tudod mit csinálnék legszívesebben?
Kifeküdnék egy hatalmas mezőre, ahol csak én vagyok... egyedül a gondolataimmal. Nézném a felhőket, s megint rájönnék, hogy mennyire kicsi... porszemnyi vagyok ebben az univerzumban.
Álmaim szárnyán elrepülnék csodálatos világokba, visszatérnék az ídősíkon olyan helyekre, olyan időkbe, miket nem írnak le a történelemkönyvek...

- Mármint… nem úgy értettem. Na, tudod te! - legyintett. Zavarában nem tudott mit csinálni. - Egy ideje figyeltelek. Te mondd, tényleg…? Tényleg... izé… szóval… vámpír vagy? - nézett rám nagyra nyílt barna szemeivel. Haja a szemébe hullott, érett arcvonásai kíváncsivá szelídültek.
- Igen. - válaszoltam röviden, majd ledőltem a kanapéra.
- Hát ez tényleg… fantasztikus.. - nyelt egyet és próbált barátságos mosolyt erőltetni az arcára, több-kevesebb sikerrel. - …tudod…én már elég...