Ő

E fiatal leány, sudár tagokkal és borzongón kék szemekkel, ős Mezopotámia szülötte – a Múzsa.
E sötét ifjú – ki ganümédeszi tökélyből meríti ihletét – s tisztelője valamiféle kicsapongásnak, a romlott méltóságnak – az angyal.
Úgy van, bizonyára angyal, gyönyörű angyal, a végtelen síkok és galamb lepte földségek vándora, a Múzsa védelmezője. A semmittevő álmok tükörfalán, melyen záportól csengő örvények s valami eksztatikus, be nem látható nagyság kelt visszhangot, Ő pillantja meg az írást. Ha így van, bizonyára boldogtalan örömökkel ajándékozza; s ezt, ezt formálja ő a mi boldogságunkká!
Néha látni még, rőt nyarak hajnalain, vagy szürkületkor, a téli hóesésben, amint az akaratlan jelenségek csúcsaira hág. Vagy zord novemberi temetéseken, a kocsmák zsivajában, a szegényekkel lepett utcákon. Ott van mindenütt, része mindennek. Ám szépségét bevallani valaha is – nos, ez komolysághoz vezetne, vagy ahhoz, hogy a koporsók kivirágoznak.
S vétkünk volna ez, szégyenünk, a nem sejtett utolsó tévedésünk!