Légiók

Menekülni! – lidérceim bekerítettek. Oly szörnyűek kéjszomjas álmaik; őrültek és vadak – ők nem ismerhetnek engem. Büntetés! Ó, csak most, csak ez egyszer mentsetek meg!
Azután: sárban gázolni, kutató szemmel; s csüngni sarkvilági napokon. Hegyek és szirtek, gyönyörű óriások vállán. De az édennel mi lesz, mit nekem tanítottak?
/ Fölforrnak a vizek, mélyükben kétes lebeny a búsetét; s az éj anyja felnyitja vérbefúlt holtak szemét./

Ó, a bárány! A rózsás mellek, verejtékes, sárgán izzó szemek! A holdak! Kínzóan szép testek, a vámpír lakomája, aki a Géniusz!
Menekülni! Őrjítő leheletek nyomomban, a város éjszakái. Én, aki bizonnyal elfeledtem az erdők nyugalmát s a vidék csendjét, engem ki kárhoztathat arra, hogy a rémülettel felfalasson? – menekülni!
S már-már a pusztulás mezsgyéjén, női sikoly metsz agyamba, kíntól-gyönyörtől rekedtes, hogy megszabadítson, vagy épp elveszejtsen örökre.