Történetek

Amikor a hálószobájához értünk, már mindkettőnkben lüktetett a vágy. én nedves voltam, ő pedig ágaskodott felém.
Feléfordultam és a csípőmet az övéhez szorítottam. Átkarolta a hátam és megcsókolt. a nyelve erőszakosan de később inkább szenvedélyesen kóstolta az enyémet, és fogaink néha megharapták a másik ajkát.

Mikor hazaértem, férjem még nem volt otthon. Bedobtam valamit a mikróba, és letettem a könyvet a konyhaasztalra. Belemerültem a munkába és csak akkor eszméltem fel mikor egy hangos puffanással lelöktem a könyvet az asztalról. Erről teljesen megfeledkeztem!
Majd választok neki valami szépet. Bár nem tortát terveztem. Kinyitottam, és megdöbbenve bámultam az első lapra...

Jobb a békesség, gondolta Reactorfighter, és kirakta terepszínű kabátja zsebéből a pisztolyt. Nem mintha szükség lett volna rá, de arra az esetre tartotta magánál, ha egyszerre többen is rátámadnának, és nem lenne ideje koncentrálni az energiára. Hamarosan pusztító fegyvert fog kapni. Veszedelmesebbet, mint a pisztolya.
A rendőr megnézte a fegyvert.
- Nagyon jó. Van engedélye hozzá?...

Én azonban nem így vagyok kurva. Persze régebben még én is éltem a természet által rám ruházott adottságokkal, és gyakran jutottam előnyhöz hosszú combjaim, vagy mélyebb dekoltázsom miatt mondjuk egy egyetemi vizsgán. De megtanultam másképp is -jövedelmezőbben- használni a testemet. Persze, nem ilyen tudatosan kezdődött…

Ő is egy „szabadságharcos”, és bár kilátástalan küzdelmet folytat, valamilyen csoda folytán mégsem adja fel Hisz abban, hogy előbb-utóbb lesz egy háború, nagyobb minden eddigi háborúnál, ahol a Jó és a Rossz egyenlő ellenfelekként csapnak össze, és a valódi Jó – nem az akciófilmekből ismert Jó – végleg legyőzi a rosszat, gyökerestül kipusztítja, a nagy háború után a valódi Jó fogja motiválni az embereket, az egymás szeretete, a megértése, a közös haladás, és szabadság, mentesség mindenféle...

Most tudatosult csak bennem, hogy milyen közel járok minden nap a halál tornácához, s hogy még mennyire nem akarok oda eljutni. Hiszen az a huszonkettő tél, melyet magam mögött tudhatok nem sok még...

Tudtam, hogy én voltam és vagyok is a hibás. Könnyen adtam magam, de nem tudtam magamnak parancsolni. Még mindig reménykedtem valamiben, hogy esetleg valami történik, bár szívem mélyén tudtam, hogy nincs értelme. December 2-án kedden meguntam a várakozást és este fél hat körül felhívtam Frank-et, de nem vette fel. Újra hívta, mikor flegma félhangon közölte velem, hogy gyorsan mondjam mondandóm, mert nem ér rá. Megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e találkozni velem a mai napon, mire a válasz...

Az asszony zokogva hullott a padlóra, s a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
A kisfiú megrettenve guggolt melléje.
Anya! Mi történt?
Miért sírsz?
Mért nem felelsz?
A fehér liliomszál testét fekete koporsóba tették.
Feri ne értette.
Hol van az ő kishúga?
Hova tűnt?
Mért nem hallani a nevetését?...

Korán ért a lugashoz, ami tulajdonképp öt pad volt középen egy szoborral. Rózsabokrok, és fagyalbokrok vették körül. Mivel korábban érkezett, Bea leült. Abban sem volt biztos, hogy a lányok eljönnek. Lehet, hogy Panni nem vette észre a levelet. Olvasni kezdett a magával hozott könyvből. Valahol mögötte, megrezzent a bokor. Hátranézett, de semmit sem látott. Biztosan egy madár, gondolta, és megint elmélyedt az olvasásban. Újra hallotta a zörejt. Furcsán kezdte érezni magát...

Gábor 14 éves volt, mikor egy baleset következtében elvesztette látását. A szemét súlyos sérülés érte, az orvosok nem tehettek semmit. Gábor életében megszűnt a külvilág fénye. Abba kellett hagynia a focit, nem járhatott a régi iskolájába, ahol a barátai voltak, nem láthatta, hogy mi történik körülötte. Depressziós lett, bezárkózott a saját kis világába, mert félt attól, hogy az emberek vaksága miatt lenézik őt, kiközösítik...