Sötétségben is van élet

Kedves Olvasó!

Mielőtt nekikezdenél a történet olvasásának, kérlek csukd be a szemedet néhány pillanatig. Nos, mit látsz? Gondolom nem vagy csodabogár, így semmit. Most próbálj meg csukott szemekkel elmenni az ajtóig és vissza. Vigyázz, hasra ne ess! Ugye milyen rossz érzés volt? Még rosszabb lehet egy vaknak, mert ő tudja, hogy soha nem fog látni. Te viszont tudtad, hogy bármikor kinyithatod a pilláidat. Ebből fakadóan lehet, nem is érezted annyira rosszul magadat sötétségben. E bevezető után szeretném, ha átfutnád ezt a novellát. Egy vak férfiról fog szólni (férfi, nehogy azt mondd, hogy Esmeralda2. esetét mutatom be Nektek).

Gábor 14 éves volt, mikor egy baleset következtében elvesztette látását. A szemét súlyos sérülés érte, az orvosok nem tehettek semmit. Gábor életében megszűnt a külvilág fénye. Abba kellett hagynia a focit, nem járhatott a régi iskolájába, ahol a barátai voltak, nem láthatta, hogy mi történik körülötte. Depressziós lett, bezárkózott a saját kis világába, mert félt attól, hogy az emberek vaksága miatt lenézik őt, kiközösítik. Édesanyja elvitte a Vakok és Gyengénlátók Intézetébe, azt remélve, hogy ott új barátokra lel. Már több hónap is eltelt, de Gábor még mindig ellenséges volt az új társaival szemben, pedig tudta, hogy ők is hasonló vagy ugyanolyan problémával küszködtek. Teltek-múltak az évek, s Gábor mégjobban begubózott. Maga sem tudta már az okát, hogy miért nem meri közel engedni magához az embereket.

21 éves volt, mikor egyedül maradt egy szobában, amit nem ismert olyan jól, így nehezen tudott közlekedni. Ült egy helyben és meg sem moccant 2 órán keresztül. Kicsit elszunyókált. Egy hangos kiáltás ébresztette fel. Már felocsúdott álmából, mikor csörömpölést hallott kintről. Sejtette, hogy valami baj történt. "Most mit tegyen?" gondolta magában. Aztán nagynehezen elbotorkált az ajtóig. Csak annyit tehetett, hogy a hang után ment. Hirtelen egy női kezet érzett a bokáján. Egy pillanatra megijedt, de gyorsan kapcsolt, hogy ez a hölgy bizonyára a csörömpölés okozója. A nő most már a kezét fogta Gábornak és kérte, hogy hívjon segítséget valahonnan, mert elesett és vérzik a homloka és a lába. "De én nem látok! Nem tudom, hogy honnan kérjek segítséget." - mondta kétségbeesetten a lánynak. "Figyeljen! Menjen egyenesen a fal mellett. Közben tartsa előre a karját, így kb. 10 m után érezni fog egy kis kallantyút vállmagasságban. Húzza meg többször és jó erősen." - adta az utasítást Gábornak.

Most már szó nélkül ment előre és hamarosan meg is húzta a kampót. Pár perc alatt odaértek a mentők és elvitték a lányt az orvoshoz. Gábor pedig ottmaradt egyedül a folyosón. "Hová menjen? Az orvos csak egy óra múlva jön érte. Mit csináljon?" - cívódott magában, ekkor a megmentett lány hajolt le hozzá és megsimogatta az arcát. Már megismerte ezt a puha, selymes kezet. Szóba elegyedtek egymással. Elmesélte Viki, hogy ő árvaházban nevelkedett, mert a szülei alkoholisták voltak és őt nem akarták felnevelni, eldobták. Ekkor Gábor rájött, hogy vannak sokkal rosszabb helyzetben levő emberek. Neki élnek a szülei és most érezte csak, hogy mit jelent számára ez a két ember, akik által megszületett. Őt nem adták árvaházba, végig támogatták és segítették. Ő volt az, aki olyan ellenségesen viselkedett velük. Abban a pillanatban megbánt mindent és legszívesebben odarohant volna az édesanyjához és édesapjához, hogy megköszönje nekik a fáradozásaikat.

Pár hónappal később Gáborba újra visszatért az életkedv. Megtanult mindent egyedül csinálni, a dolgokat egyedül elintézni. Természetesen Viki ezentúl mindenhová elkísérte, de hagyta, hogy Gábor csinálja a tennivalókat. Csak a legvégső esetben segített. A közösen töltött napoknak köszönhetően nagyon jó barátok lettek és később ez a barátság szerelemmé alakult. Összeházasodtak és született két szép, egészséges gyermekük.

Ezzel a történettel csak azt akartam mondani, hogy a vakok is ugyanolyan emberek, akárcsak Te vagy én. Szomorúan tapasztaltam, hogy sokan lenézik őket emiatt a "betegség miatt. Miért? Miért mások ők, mint mi? Őket kiközösítik, a melegeket viszont nem? Az helyes dolog, hogy őket tekintik másoknak? Ha a homoszexuálisokat el tudják fogadni, akkor a vakokat, szellemi- és testifogyatékosokat miért nem? Látom, sokszor undorral néznek végig egy-egy ilyen szerencsétlenen. Mielőtt valakit lenézünk emiatt, gondoljunk arra, hogy mi is lehetnénk abban a helyzetben, és akkor nekünk, hogy esne, ha velünk is így bánnának, megvetnének, kiröhögnének. Egyszer találkoztam egy szellemileg fogyatékos gyermekkel. Annyi de annyi szeretet volt benne, hogy nem is lehetne szavakkal kifejezni. Nem tudom, hogy miért ilyen a világ. Tisztelet a kivételnek! Ez a történet már nem csak a vakokról szól, hanem a fogyatékosokról.

Adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy Ők is teljes értékű életet élhessenek! Megérdemlik, és meglátjátok, ha Ti szeretettel és figyelemmel néztek rájuk és törődtök velük, akkor annak a gondoskodásnak meg lesz a gyümölcse.