Fehér liliom

A kisfiú dühösen belerúgott az asztalba.
Rögtön érezte hogy ez rossz döntés volt, fájdalom nyilallt a lábába.
Félelemmel gondolt arra, hogy mit fog szólni anyuka.
Négyest hozott haza! Négyest!
Bezzeg a kis nyalizós! Az színtiszta egyes !
Bőszen szídta magát, mikor egyszercsak egy gondolat vert szöget a fejébe.
Hisz ő nem tehet semmiről!
A matematika tanár nem szereti őt!
Nem is volt olyan rossz az a felelet…
Nicsak! Itt a kis takonypóc!
„Mit akarsz?” - vetette oda neki.
Hiába is, így kell bánni velük, míg meg nem tanulják, hogy a nagyobbat tisztelni kell-gondolta.

A kislány megszeppenten állt az ajtóban.
„Feji…én csak”- kezdte.
De a kisfiú a szavába vágott.
„Selypíííííííííítős” - csúfolta.
„Ilyen nagy ló már igazán megtanulhatott volna beszélni!” - kiabálta.
A szőke kis tündérnek könny szökött szemébe.
Feri érezte, hogy megbántotta húgát, de mit törődött vele. Annál jobb! Tanulja csak meg a leckét!
„Nem is…” - kezdte a kislány sírós hangon.
A következő pillanatban sarkon fordult és szaladt is ki a szobából.
A kis árulkodós - gondolta a fiú.
Most biztos megmondja Édesanyának.
És neki meg kell mondani a négyest.

Sóhajtott - Hiába is, nehéz az élet.
De úgy látszik a kis selypítős nem árulkodott.
Feri megéhezett, és gondolta eszik egy vajas kenyeret.
De még nincs kész a matematika házijával!
Sebaj -majd később megcsinálom.
A konyhából visszafelé kicsiny markában őrizve kincsét, megütötte a fülét húga köhögése.
Belesett a nappaliba.
Ott ült a kályhapadkán anyjával együtt.
Egyre rosszabb ez a köhögés-csóválta a fejét az öregasszony.
Anyuka már nagyon idős!
Közel 35 éves, és ez meg is látszott rajta.
A dereka összekötözött liszteszsákhoz hasonlított, keze eres volt, tenyere kérges a sok munkától.
Arca fáradt és ráncos.

A kisfiú nem hitte hogy az ő anyja valaha is volt gyerek.
És szép volt, és hogy apuka tényleg beleszeretett első látásra.
Apuka! A gróf.
Na persze mikor nagyapa megtudta, hogy fia, az örökös egy senkiházi, tanulatlan parasztlányt akar elvenni, kitagadta őt.
Apuka meg nem értett semmihez.
Csak ahhoz, hogy hogyan kell grófnak lenni.
Így elszegődött a gyárba munkásként.
A szervezete hamar feladta.
Ő nem munkásembernek született, szolgák lesték minden óhaját, soha nem volt rákényszerítve a kemény fizikai munkára.
De dolgoznia kellett, hogy eltartsa feleségét és 10 gyerekét.

A gyerekek közül 7-en meghaltak.
Nem bírták a nélkülözést.
Ildinek és Ferikének 2 bátyja és egy nővére volt.
De ők már nagyok voltak, volt külön családjuk, és már csak ők hárman maradtak a nagy házban.
Mert mikor nagyapa meghalt, a végrendeletében ráhagyta egyik birtokát (a legkisebbet)fiára.
Nem engesztelésképp, csak félte hogy a baráti körben elterjed a hír, hogy semmit nem adott fiának.
Ő, pedig dicsségben akart meghalni, hogy mindenki azt terjessze róla, hogy milyen jó ember volt is ő.
A fia nem sokára utánahalt.
Meghagyta, hogy a házat ne adják el, így kénytelenek voltak az apróbarmot eladni, mivel volt nagy házuk, de nem volt pénzük.
Anyuka felállt, a nagy ablakokhoz lépett.
Ha nem javul, akkor ki kell hívnunk a doktort.

Feri megdöbbent.
A doktort! Micsoda fényűzés! Bezzeg amikor ő köhögött csak a szomszéd tanya gazdájának a feleségét hívták ide.
Ő főzött neki egy szörnyű ízű kotyvalékot és ezzel el is volt intézve.
Két nap utána már iskolába kellett mennie.
„De mama… nekem nincs otyan naty bajom” - selypítette a kislány.
A mama elmosolyodott.
A kis nyalizós - gondolta Feri.
„Jajj kislányom! Áldott kis lelkecském! Olyan rendes vagy hogy aggódsz. Ne aggódj!
Ezt még ki tudjuk fizetni!”
Feri teljesen elfelejtette, hogy színt kéne vallania a rossz jegyről, dühödten bemasírozott a szobájába és direkt jó hangosan becsapta az ajtót.

Dühödten majszolta a kenyerét, közben azon rágódott, hogy ő miért nem ilyen fontos édesanyának?
Ő csak második lehet?
Ez így igazságtalan! Elvégre ő a nagyobb! Rá kéne hogy büszke legyen édesanya!
Másnap megérkezett a doktor.
Ünnepi alkalom volt, legutoljára papa halottas ágyához sietett ki, hátha lehet még valamit tenni.
Mindenki felvette a legszebb ruháját, mama egész nap takarított.
A doktor egy gyógyszerszagú, pofaszakállas fiatalember hosszan vizsgálgatta a kislányt.
Kérte, hogy nyújtsa ki a nyelvét vagy nyújtsa a kezét, hogy kitapinthassa a pulzusát.

Mama idegesen járkált fel és le a szobában és a doktor urat faggatta.
A doktor viszont nem válaszolt, míg nem fejezte be a vizsgálatot.
„Mi baja doktorúr?
Súlyos?
Gyógyítható?”
A fiatalember megdörzsölte az állát, a kislányra kacsintott és odafordult az özvegyasszonyhoz.
„Minden rendben asszonyom! Egy kis megfázáson kívül semmi különös!”
„ÓóÓ…és a köhögés?” - kérdezte kissé tanácstalan.
„Az ilyenkor megszokott.
Fel írok azért egy gyógyszert, ami elősegíti a mihamarabbi gyógyulást.”

„Köszönöm” - mondta hálásan az asszony.
„Semmiség” - mosolygott barátságosan a doktor-ez a dolgom.
„Nos akkor” - kérdezte az asszony kissé idegesen-„mennyivel is tartozom?”
Semennyivel - mosolygott a doktor.
„De hát…azért csak meg kell hálálnom, hogy megtette ezt az utat.”
„Az út nem volt túl fárasztó, sem hosszú és ide mindig élvezet kijönni.”
A nő majdnem a nyakába borult, de türtőztette magát.
„Köszönöm, Isten áldja meg a lelkét Doktor Úr!”
„Kérem. Csak Miklós.”
Összepakolta az orvosi felszerelését, felkapta kabátját és kalapját és kifelé indult.
Nemsokára hallani lehetett a lódobogást, ahogy eltűnik a Nyíregyházba vezető út felé.
„-Imádkozz kislányom ezért a drága emberért!” - mondta a lányának.
„-Imádkozni fogok mama.”

„Acca ide a lovacskát!”
Három nap telt el a doktor látogatása után, de Ildi köhögése nem javult, inkább rosszabbodott, bár kezelték rendszeresen a gyógyszerrel amit a doktor úr adott.
Dehogy adom-vetette oda foghegyről a bátya.
Megsuhintotta képzeletbeli ostorát és a ló marjára vágott.
„Gyí te!”- Kiáltotta.
„Ne bántsd!” - mondta a kislány.
„Hagyjál” - szólt a felelet.
A vita tárgya egy szép faló volt.
Még az apjuk csinálta.

A lovacska körülbelül a kisfiú térdéig ért és kereken gurult.
Egy öreg madzag segítségével lehetett ide-oda görgetni.
Ahhoz képest, hogy tömör fából készült, meglepően könnyű volt.
Apjuk nyerget, kantárt, mosolygó szájat és pajkosan csillogó szemeket festett neki.
Kutyájuk nem lehetett, mivel még maradékuk sem volt a szűkösebb időkben, így nem is tudták volna etetni.
Ez volt tehát a házi kedvenc, ami barátságosan gurult kerekein, és a gyerekek számára élt.
Adcca! - sipította a kislány, de a fiú belerúgott.

A tündérke a rúgás erejétől a falnak esett, és nagy könnycseppek jelentek meg a szem sarkában.
Ne bőgj már! - morogta a kisfiú.
Egy hét telt el azóta.
Feri hallotta tegnap imádkozni anyját.
„…És kérlek, kíméld meg életét az én kis angyalkámnak” - a szavai zokogásba fulladtak.
Feri nem értette mi ez a felhajtás.
Csak egy valamit hallott, a doktor következő vizitjén:
„Sajnálom asszonyom! Hogy is lehettem ilyen vak?” - és a kisfiú legnagyobb meglepetésére a doktor szemeiből könnycseppek gördültek le az arcán.
„Torokgyík…”hallotta a suttogást.

Nem tudta mit jelenthet ez a bűvös szó, de semmi jót.
Sokallta azt a törődést, amit a húga kapott.
És még fekhet is.
Nem kell iskolába mennie. - gondolta irigyen.
A tanító meg is látogatta, és kifelé menet látta hogy ő is bőszen törölgetni kibuggyanó könnyeit.
Minek ez a sok bőgés - húzta el a száját.
Egyszer bement húgához.

A sápadt kis arc a fehér párnákon szinte majdnem eltűnt, csak egy lázasan égő szempár és a hosszú száraz köhögések mutatták jelenlétét.
Szinte már nem is élt.
Fél lábbal a sírban volt.
Megtörte szervezetét a kór, milyen törékeny is volt!
Bármelyik szél könnyedén felkaphatta, és elfújhatta volna.
Kis fehér liliomszál.
Ez volt az új becézés.
Ferinek még mindig csak az a kis taknyos volt, aki megjátssza magát, hogy ne kelljen iskolába mennie.
A házat átjárta a halál szaga.
Az asszony idegesen járkált fel s alá, megdagadt, vörös szemei ontották a könnyek záporát.
Kijött a doktor.
Odasietette elé.

A fiatalember szomorúan megrázta a fejét, s csak ennyit mondott: ”Részvétem.”
Az asszony zokogva hullott a padlóra, s a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
A kisfiú megrettenve guggolt melléje.
Anya! Mi történt?
Miért sírsz?
Mért nem felelsz?
A fehér liliomszál testét fekete koporsóba tették.
Feri ne értette.
Hol van az ő kishúga?
Hova tűnt?
Mért nem hallani a nevetését?

Anya azt mondta: angyal lett belőle.
Angyal?
De ő nem akarta hogy az legyen!
Ő vissza akarta kapni!
A közelben lakó rabbit kérdezte erről.
Ő azt mondta, hogy a kis selypítős a Seol-ba ment.
„És az hol van?” - kérdezte.
A szakállas öregúr ezt felelte:
„Sehol.”
„Nem angyal lett?”

A szakállas kis emberke horkantott.
„Angyal? Angyalok nem léteznek, mint ahogyan a halottak sem támadnak fel.”
A kisfiú úgy érezte szédül, és hogy nem tudja hol van.
Akkor hova ment?!
A mennybe kapta meg a választ anyjától.
„Hol a menny?” - kérdezte a közeli tanya gazdáját.
„Pöstön” - válaszolta az.
A gazda felesége, egy jóindulatú kövér fehércseléd így szólt a kisfiúhoz:
„Hallod-e te gyerek?
A húgocskád meghalt.
Nem ment a mennybe.
Nincs olyan, hogy menny.
Se angyalok.
Se az a fickó, akire azt mondják, hogy az égben lakik.
Hát én azt mondom, hogy hiszem, ha látom” - és egy hegyeset sercintett.
A kislányt eltemették.

„Hova teszik?” - kérdezte ijedten anyját, mikor látta hogy a koprsót elkezdik leereszteni egy lukba a földbe.
„A földbe” - válaszolta amaz - „visszaadják a Teremtőnek.”
De hisz ott nem fog félni?
Hisz a földben hideg van, és rémisztő állatok lakják!
Kell mellé egy társ, aki vigyáz rá!
A kis lovacskára nézett, amit anyjuk magával hozott, mivel tudta mennyit jelentett gyermekinek.
Az anyja virágot szórt a sírba.
A kisfiú odagurította lovacskát, és a munkásokhoz fordult.
„Őt is tegyék be!”
„Nem úgy van az kispajtás” - mondta az egyikük.
„Biztos szeretnéd?” - nézett rá az anyja csodálkozva.
„Persze„ – mondta a kisfiú.
„Hisz, ha én nem vigyázhatok rá, majd vigyázzon ő rá.
Olyan sok gonosz van, kell neki valaki, aki megvédi.”

Anyjának megeredtek a könnyei és magához ölelte kisfiát.
A munkások betették a kis falovat.
Betemették földdel a gödröt.
Ők is hallották, ahogy a lovacska boldogan felnyerít, és vidám kacajt, ami a föld alól érkezett.