Viadal a végzetért 1. rész

A Nap fölkelt Anon földjén. Először a gigantikus Táltos-hegységet vonta be aranyával, végigszaladt a Keleti Partokon, a Sanura erdővidékén,Folyóközön,beragyogva a Wales és a Raqe folyókat, majd elterült
egész északon és keleten.
Felszárította a hajnali harmatcseppeket, kitörölte az álmot ezer és ezer élőlény szeméből.
Anon életre kelt.
Egyedül északon nem volt még mozgás. Pedig a Til és Nil folyók övezte terület korántsem volt lakatlan.
Különös nép élt itt. Nem úgy voltak különösek mint a kalandorok, elfek vagy a mágusok.
A messziről érkező vándor számára kissé mulatságosnak tűntek volna... bár messziről érkező vándor ritkán járt erre. Miért is jött volna ide, a kalandokat nem ismerő Észak-Anon földjére?
Errefelé az emberek ettek-ittak, mulattak, pihentek, fecsegtek. Hamarabb haltak meg náthától mint késpengétől.
Legendásan puhány nép volt ez.
Megtehették, hiszen földjeik végtelenül kevés munka árán hatalmas terméseket hoztak, annyira helyben volt minden, hogy szinte mozdulni sem kellett érte.
Anon más részei teljesen hidegen hagyták őket, a még nagyobb Világ szintúgy. Katonákat egyáltalán nem küldtek a hadseregbe (nem is nagyon várták őket).

Egy vándor mosolyodott el ezeken a gondolatokon, miközben nesztelenül lépdelt át a hídon, Sitil falu irányába. A település majdnem teljesen a Sil és Til folyó elágazásában feküdt,lakói tipikus északiak.
Az ébredező falusiak számára már ismeretlen ismerős volt az utazó.
Néha megjelent és a Grinore ház felé vette az irányt, néha ráérősen, néha sietősen.
Hosszú, hullámos haját arannyal tűzdelte a Nap, amely egyébként sötébarnának tűnt.
Életerős, zöld szemei csillogón ültek nemesi szabású arcán, melyet gondosan nyírt szakáll díszített.
Ruhája egyszerű volt.Olcsó ing,lenvászon nadrág, sáros csizma, csuklyás utazóköpeny.
Fegyverövén díszes markolatú szablya, vadásztőr, tűzszerszám. Most is a Grinore családhoz kopogtatott.
A család egyik ifjú barátja nyitott ajtót.
- Grinore urat keresem.
- Grinore úr elhunyt, tegnap este. - közölte a fiú közönyösen, nyersen. Ez meglepte a férfit.
- Hol a lánya?
- Hagyja őt békén, déli boszorkány! Maga hozta rájuk a vészt! Először az anyjára, majd az apjára! A lányt hagyja maga... maga gyilkos! - az utazó békés mosollyal elkapta a fiú torkát.
- Szerencséd, hogy ezt nekem mondtad. Nem egy embert ismerek, aki ezután elmetszené a torkodat, becsületsértés miatt. Délen háború van kisfiam! És aki a határokon harcol, nem azért teszi hogy legyilkosozzák Harcos vagyok, nem gyilkos. A mágiához pedig semmi közöm.
- Yelin az erdőben van... - a fickó bólintott és hátat fordított a fulladozónak.

A madarak csiripelése mindig felvidította. Ha szomorú volt, csak kijött az erdőbe és ez a különös élet-csomópont mindig helyrebillentette.
Most azonban minden más volt. Eddig volt miért hazamennie. Tudta,hogy otthon várják. Ez általában bosszantotta, de most jól esett volna.
Se apja, se anyja, se titokzatos barátaik... az itteniek pedig csak sajnálkozni tudnak.
Yelin végtelenül elkeseredett.
Még csupán tizenhetedik telében járt és minden szerettét elvesztette...
- Mióta keseregsz itt,Yel? - csattant egy hang a lány háta mögött.
- Azyer! - Yelin felpattant, ragyogó arccal ölelte át a rég nem látott barátot, aztán eleredt a könnye.
Úgy kapaszkodott az utazóba, minta kötél volna a szakadék fölött.
- Nem ezt érdemled Ilin-Nuvil*.-*Tavaszt-Váró (elf)
- Ittmaradsz?
- Néhány hétig mindenképpen. - felelte Azyer.

Azyer elvégezte a házon belüli és kívüli munkákat. Első dolga az érdeklődők kitoloncolása volt.
Takarított, főzött, gondozta a kertet, mindenben kiszolgálta a pihenő Yelint.
Néhány falubeli rebesgetni kezdte, hogy Yelin megmérgezte szüleit, aztán elfoglalta a házat a vándorral.
A pletyka gyorsan elhalt, főleg miután terjesztői betört orral kerültek elő.
Yelinnek jót tett a gondtalan pihenés. Lassan túltette magát a tragédián. Először visszatért életkedvvel alkotott a konyhában, majd lassan átvette az egész háztartást.
Aztán egy reggeli után a vándor szokatlanul komoly hangon szólalt meg:
- Yelin,beszélnünk kellene.
- Menjünk a nappaliba! - átballagtak a nagyobb helyiségbe.
Azyer tekintete végigsiklott az ablakon túli azúrkék égen. Felsóhajtott.

- Mikor legutóbb elindultam innen,Erritán és a Kárhozott Földön át Jezykbe mentem.Keleti Óvótól egészen a roujani Al-Nanig utaztam. Mindenhol beálltam a katonák közé. Rakun ocsmány hadai egyre csak nőnek, mintha csak a földből ugrálnának elő az orkok és egyéb ördögi teremtmények. A védőkből lassan kivész a remény. Rowan der Zlameyan, a Fekete Elf hatalma egyre nő. A roujani ősi elf erődök, amiket Roujan használ és Jezyk morózus tornyai erősek, de Rakun erősebb.
Ha csupán egyetlen ponton is áttörik a védelmet, belebukik a mögötte húzódó ország, aztán a másik déli védő is. És ezután ki állíthatná meg az ellenséget?
Talán a pénzsóvár Vato,élén kéjenc császárával? Nem.
Talán Errita, a kicsiny halászállam? Nem.
Zenna, Athon és Creinar még egymással sem bír el.
Lendelon sárkányurait egyszerűen nem érdekli a veszély.
Esetleg az elfek? Alamir királynő erdeje bűvös, de ennyi behatolóval nem bírna el.
Mindenki Anonra gondolna. Bevallom, én is.
És akkor a király megrémül a felelősségtől,nem tesz semmit.Vagy ami még rosszabb, megrészegül a hirtelen jött főszereptől és kimozdul a Táltos hegység védelméből. Merthogy Rakun ellen nem lehet győzni csatában.
-De szövetségben...

- Ugyan kivel? Jezyk és Roujan hamarosan elbukik, és akkor nem lesz remény sem a győzelemre. De nem is ilyen ostobaságra gondoltunk Azúrral...
- Te találkoztál Azúrral?! - hökkent meg Yelin. Már két éve nem látta a fiatal boszorkánymestert.
- Az Al-Nani ostromnál.Utána velem tartott Creinari utamon,így volt időnk beszélgetni.Életcéljának tartja Észak védelmét.
- Hogy van?
- Ez most nem fontos,hamarosan úgy is találkoztok.
- Ide fog jönni?!-ugrott fel örömében a lány, és Azyer mosolyogva megadta magát.
- Azt mondta,Jezykbe megy valami könyvért, de utána rögtön idejön. Yelonba tartott. - vigyorgott a vándor.
Tudta, hogy a lány imádja Jezyk fővárosának nevét, keresztnevéhez való hasonlatossága miatt.
- Mit akartál mondani, mikor felhoztad Azúrt? - Azyer ismét meglepődött Yelin kiváló megfigyelőképességén.
Errefelé az emberek nem jeleskednek ilyesmiben.
- Tehát csatában nem tudunk győzelmet aratni a hódítók felett. Cselhez kell folyamodnunk.
- Miféle cselhez? - vonta össze szemöldökét Yelin. Hirtelen belévillant, mennyire nem ismeri ezt a férfit.
Sosem látta még fegyverrel a kezében, vagy akár igazán dühösen. Számára Azyer a szelídség, béke, nyugalom szobra volt. Igazán fel sem fogta még, hogy ahányszor beállít ide, mindig csatákból, titokzatos kalandokból érkezik.

Vajon ki ez az ember? Taktikai zseni, hős fegyverforgató, intrikus, a természet ismerője egyetlen személyben?
Azyert mindig körbelengte valamiféle titkot sejtető misztikum, ami még érdekesebbé tette az egyébként is jóképű fickót. Ráadásul a vándor rengeteg nyelven beszélt, olvasott, még az ó-jezykivel is elboldogult, ami köztudottan a nyelvtudósok átka. Egy közrangú ember nem lehet ilyen járatos egyszerre a művészetekben, nyelvekben, számtanban, orvoslásban, harcban, stratégiában és még ki tudja mi mindenben.
Yelin biztosra vette, hogy a férfi nemesi származású. Hogy miért lett toprongyos vándor... az már az ő titka.
- Hallottál már a Pusztítás Torkáról,Yelin? - mosolygott sejtelmesen. Torkot köszörült, készült az előadásra.
- Persze. - törte le beszédes kedvét a lány - A varázslatos karpánt, amiről oly keveset tudni. "Minden pusztulat kapuja." Ennyit véstek rá készítői,ó-jezykiül. Nemrég olvastam róla. Azt sem tudni hol lehet...
- Tévedsz kislány! Pontosan tudom hol keressük! - csattant egy gunyoros hang a nyitott ablak felől.
A boszorkánymester beugrott a hangulatos nappaliba.
Yelin Azúr nyakába ugrott, majd alaposan végigmérte.

Az alig huszonhat éves varázstudó a szelek és vizek avatott ismerője volt, tehát még véletlenül sem lehetett köze a boszorkányos tudományokhoz, de minden mágust így neveztek, aki nem tartozott a legendás Anatolai Máguskörbe.Azúr is Anatolában tanult,de végül elutasították.
Barna szemeiben mint mindig, most is pajkos fények játszottak. Szőkésbarna haját rövidre vágva hordta, késpenge ajkai szélén mosoly remegett. Magas, inas alakját bőrnadrág,könnyed szattyánbőr cipő, hófehér selyeming, bőrmellény takarta. Vívókesztyűbe bújtatott kezeit rapírja és hárítótőre markolatán nyugtatta.
- Tudom,hogy jól nézek ki ,nem kell ennyire vizslatni!
- Piperkőc! - nevetett fel Yelin.
- Szépfiú! - csatlakozott Azyer.Azúr lefitymálóan felelt.
- Rongyosok!
- Én még csak-csak, de Yelin?
- Rosszba viszed kedvenc védencemet, Azyer!
- Védenced az anyukád! - a lány mostmár kacagott. A két barát felvidította. Aztán eszébe jutott valami.
-Azyer elmondta nekem,hogy meg akarjátok szerezni a Pusztítás Torkát...te pedig azt mondtad:
"Tudom hol keressük."Ugye nem akartok belerángatni?
- Belerángatni semmiképp. De arra gondoltunk,hogy eljöhetnél velünk.
- Ugyan minek? Nem vagyok én kalandor!
- De a barátunk vagy.
- Na jó! - Yelin belegondolt, hogy újra egyedül ül a házban... inkább a barátaival megy. Úgyis világot akart látni...