Örökség II. fejezet - A kalandozások kezdete 2. rész

Apám, Hoqwir felkutatta a testrészeket és elvitte azokat a gdemtanti kolostorba, ahol Szent Ereklyéknek nyilvánította őket. A legtöbb pap, akik végignézték Vrégo vesztét és látván hatalmát, elszörnyedve elvándoroltak északra a Tirqanog szigetre. Itt alapítottak egy új rendet. Ők már nem tisztelték, hanem félték Vrégot. Féltek, hogy egyszer még visszatér, és megbünteti őket engedetlenségükért, hogy nem segítették őt a harcban. Teljesen elfeledetté váltak. Soha nem hallottak róluk többet, de velük a két Vrégo rend száma már háromra nőtt.

Az ereklyékből, a négy megmaradt testrészből: a szívből, a tüdőből, az agyból és a nyelvből később, apám megbízásából négy medált készítettek. A természet rend négy őselemét: a földet, a tüzet, a vizet és a levegőt szimbolizálták. A legfőbb mágusok belezárták a medálokba a mágiájukat és isteni hatalommal ruházták fel azokat. Ezt a hatalmat már te is érezhetted magadon. A medálok a Haron Rend vezetőihez kerültek. Ők nem viselték őket, hanem inkább továbbra is ereklyék maradtak, amiket gondosan őriztek. Ezért az Ahoren Rend tagjai úgy gondolták, gondolták, hogy Haron Rendje elárulta őket és istenüket is. Elköltöztek északra a Mëërgen-félszigetre. Azóta nem szívesen érintkeznek Haron-mágusokkal, szinte minden kapcsolat megszakadt közöttünk.

Gdemtant a Handorio és Gomgelond határán feküdt, az Aoren folyó partján. Handorioi időszámítás szerint 5472-ban örökösödési háború kezdődött Handorio trónjáért. Omegol gomgelondi király igényt tartott az éppen üres handorioi trónra, de Wqeinbä, az elhunyt király unokaöccse is hatalmat akart. Így elkezdődött az Emberek Háborúja. A határon folytak a legnagyobb ütközetek. Gdemtant kolostorát is porig rombolták. Apám néhány túlélő mágussal elmenekült, és sikerült kimenekítenie a Föld Medált, viszont a többi eltűnt.
Horiq jelentőségteljesen nézett Qwâmbiira, aki eddig némán hallgatott, és csak a medálokat bámulta.
- Azt akarod mondani, hogy nálam található a négy medál egyike? - Kérdezte végül.
- Igen, mégpedig A Tűz Medál, amelynek segítségével a tűz felett korlátlan hatalmat nyersz. Mivel a medál viselője te vagy, ezért rajtad áll, hogy a rád átruházott mágikus erőt mire használod fel. A döntést most kell meghoznod, ez a tetted végleges lesz. Az én küldetésem az, hogy felkutassam a négy medált és egyesítsem az erejüket, mert akkor talán van esélyünk az élőhalottak ellen.
„Az ám, a zombik”, gondolta Qwâmbii. A döntés súlya most hirtelen rátelepedett a vállára. Szívesen felajánlotta volna a segítségét is, de valami visszatartotta. Félt. Az egész úgy szakadt rá, s olyan erőltetően hogy nem volt képes dönteni. Horiq türelmesen várt. Egy darabig némán hallgattak, ki-ki a gondolataiba merülve. Qwâmbii egy idő után felállt, s szemében különös tűz égett. Egész teste, hangja megremegett, de kimondta döntését:
- Jöhet bármilyen veszély, én magam és a medálom e nemes célra felajánlom, ha kell átkutatom a legrettenetesebb vidékeket is, hogy célt érjek, hát megteszem, magam, népem érdekében. Készen állok.

A mágus elmosolyodott, s barátásgosan nyújtotta a kezét Qwâmbii felé. Kezet fogtak, s ezzel megerősítették szövetségüket.
Elindultak tehát. Még nem érezték a küldetés terhét. Csak azt tudták, hogy meg kell menteniük a világot. Azt viszont nem tudták, hol. Ha valami külső megfigyelő rájuk nézet, csak két fiatal, élettel teli embert látott, akik mintha csak szokásos délutáni sétájukat végeznék a szépséges környezetben, nem is törődve a fenyegető veszéllyel.
Qwâmbii azt sem tudta, hogy mit kell csinálnia. Olyasmibe vágott bele, amihez semmi köze nem volt, és nem is tudta, hogy mi fog történni, merre keveredik el a kalandok során, hazajut-e még életében. Mindez nehéz és fájó kérdés volt, de most nem foglalkozott vele. Ment, amerre Horiq vezette. Esze azt súgta neki, hogy nem lett volna szabad elfogadnia a mágus ajánlatát, és maradhatott volna Handorioban szeretett anyjával, békésen, amíg a Sötétség el nem pusztít mindent, ami él. De egy másik, valami nagyon mélyről jövő, tiszta és furcsa érzés azt súgta neki, hogy mennie kell, nem hagyhatja cserben a Népet.

Mozgásán nem látszott, hogy ilyen nagy gondja van. Sokszor nem is gondolt rá. Teljesen könnyedén lépkedett a mágus nyomában. Néha azon vette észre magát, hogy egy dalt dúdolt. Még gyerekkorában hallotta édesanyjától.
Horiq nem szólt semmit, csak mosolygott. Ott ált előtte egy erős, izmos, okos harcos, akiben a jövőt látja, és egy gyerekdalt énekel. Tudta, hogy Qwâmbii fiatal még, nincs felkészülve erre az útra. Nem ismerte a múltját, nem tudta, mi történt vele találkozásuk előtt. Bár egy teljesen ismeretlen emberrel indult el erre a nagyon is kockázatos útra, ő mégis úgy érezte, máris a szívéhez nőtt. Ahogy ezen tűnődött hirtelen Qwâmbii megszólalt:
- Mi történt miután eltűntek a medálok?
- Tessék? Ne haragudj, elgondolkodtam. - kérdezett vissza összezavarodottan Horiq.
- Nem fejezted be a történetet. Mi történt, miután Hoqwir elvitte a medált a kolostorból?
- Azért hagytam abba, mert ez egy fájó pont az életemben, ami ez után következett. De igazad van, ha eljöttél velem, tudnod kell a történetet.
A menekülés közben apámat eltalálta a lábán egy mérgezett nyílvessző. Nem tehetett semmit ellene. Gyógyszere nem volt. Hazáig bírta, de mikor hazaért lefektették az ágyra és fel se kelt többé.

Horiq egy kis időre elhallgatott. Szemében könnycsepp gyűlt össze, és gurult végig arcán. Letörölte és folytatta.
- Egyszer haldoklása közben odahívott magához, és remegő kezével egy zacskót nyújtott felém. Én elvettem tőle. Valami kemény, kör alakú dolog volt benne. Nem bontottam ki azonnal, nem érdekelt más, csak, hogy apám éppen haldoklik. Eltettem. Ez volt az egyetlen dolog, amit tudományán kívül rám hagyott.
Amikor meghalt hónapokig másra se gondoltam. Apám sokat jelentett nekem. Mindent, amit tudok, tőle tanultam. Büszke voltam, hogy ő volt a Haron Rend feje, aztán egyik pillanatról a másikra én lettem a vezető. Senkit nem tiszteltem és szerettem annyira, mint őt. És aznap mindennek vége lett.

Mikor már kezdtem megérteni és feldolgozni a történteket, eszembe jutott a medál. Elővettem, és hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába. Nem tudtam elszakadni tőle.
- Igen ezt éreztem én is gyerekkoromban. - vágott közbe Qwâmbii.
- Ez a medál hatalma. - folytatta Horiq - Nem tudsz és nem is akarsz elszakadni tőle. A részeddé vált, és hasznodra van. Segít döntéseidben, megkönnyíti mozdulataid, fáradságod elviseli, és hatalmat ad. Hatalmat! Olyat amiről a mágusok is csak álmodnak. De nekünk megadatott. Mert kiválasztottak vagyunk.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Qwâmbii.
- Úgy, ahogy mondom. Nem véletlen, hogy te találtad meg a medált. Szerinted Gnemtantból hogy került el Handorioba, Kemrinonba? Mert csodálatos hatalma van. Vrégo van belezárva, az ő teste. Keresi a megfelelő lényt, akinek megvan a szükséges hatalma. Úgy irányítja sorsát, hogy mindig a jó oldalt szolgálja. Az egyik kiválasztott Te vagy. A Négy Örökös egyike, és ez a te Örökséged. Vrégo tudta ezt háromezer évvel ezelőtt. Téged választott. Benned látja a reményt.
- Tehát akkor a sorsom előre meg van írva? Nem is én döntök jövőm felett? - csodálkozott Qwâmbii.
- Nem. Sorsod az volt, hogy megtaláld a medált. De a vele járó terhet elfogadnod és vállalnod már a saját döntésed volt. A medál nem kötelez semmire, csak vonz bizonyos eseményeket utad során, amely a saját céljának megfelel. De a medál a barátod, társad. A küldetést azonban neked kell végigvinned. Habár Ő nem fogja neked megmondani, mit kell tenned, mégis minden helyzetben segíteni fog rajtad minden erejével.

Qwâmbii most már más szemmel nézett a medálkára. Arra a tárgyra, amely véglegesen jelent neki egyszerre terhet és áldást mindaddig, amíg életben van. Bár nem tudta, hogy a medál mire képes, érezte, hogy ereje magával ragadja, valahányszor csak a kezébe veszi.

A beszélgetés közben szinte észre sem vették, hogy besötétedett. A vörös nap szinte teljesen eltűnt a Smingron-hegység mögött. Amint eltűnt, újra úrrá lett a világon az a nyomasztó sötétség. Horiq és Qwâmbii tudta, hogy nem kell félnie. Míg Békés Földön vannak, addig nem eshet bajuk. Ha valami különös dolog történne mégis, akkor a faluk népének lármája figyelmeztetné őket a veszélyre.
Nem akartak egész nap gyalogolni. Horiq tudta, hogy később szükség lesz minden erejükre az út során.

Kiválasztott hát egy félreeső helyet a letáborozáshoz. Letette kis batyuját, és előhúzott egy darab gaminhúst.
- Nincs kedved gyűjteni egy kis tűzifát Qwâmbii? - kérdezte.
Qwâmbii úgy érezte ki a szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Qwâmbii, hagyj magamra egy picit, és hozz egy kis tűzifát!”
Elment hát, gondolta a mágusnak gondolkodni kell, jobb, ha tényleg egyedül marad. Jó sokáig keresgélt. Annyi idő alatt egy egész erdőt ki tudott volna hordani a tisztásra. Mikor visszament Horiq már várta.
- Mi tartott eddig? Mindjárt éhen halok, te meg andalogsz.
- Ne haragudj, azt hittem gondolkodni akarsz, gondoltam egy kicsit egyedül hagylak. - válaszolt Qwâmbii.
- Majd szólok, ha egyedül akarok maradni. Egyébként is én még fiatal mágus vagyok, nem gondolkozok napokat.
- Ezt nem tudtam. - mondta.
- Látod, megérte eljönni. Ennyivel is okosabb lettél. - nevetett a mágus.

Qwâmbii is vele nevetett. Hirtelen megkordult a gyomra. Ekkor vette csak észre, hogy utoljára reggel evett, és nagyon éhes. Gyorsan, de ügyesen egymásnak támasztotta a fadarabokat, amiket gyűjtött. Egy perc sem telt bele, már égett is a tábortűz. Horiq felnyársalta a gamint és elkezdte sütni.
Qwâmbiinak semmi dolga nem volt. Ült, várt, és nézte a tüzet. Ahogy nézte egyre jobban előjött egy furcsa érzés. Mintha a valaki megszólította volna:
- Szólítottál gazdám?
Qwâmbii nem tudta ki, vagy mi az, azt hitte, képzelődik, de a hang megint megszólalt.
- Gazdám! Itt vagyok!
Megrettent, azt hitte megőrült. Nem tudta ki szólítja. A közelben nem látott, de nem is érzett Horiqon kívül senkit. A mágus meg csendesen és békésen sütögetett. Nem tudta, hogy mit tegyen.
- Horiq! Horiq! Valami hangot hallok, valaki beszél hozzám, gazdájának szólít. Ki az? Mi az? Mi történik velem? - kérdezte végül.
A mágus rá sem hederített, csak sütött tovább. Qwâmbii visszaült a helyére. Hangokat már nem hallott, de még mindig nem tudta, hogy mi volt az. Amikor végül arra a következtetésre jutott, hogy képzelődik, megint megszólalt a hang:
- Gazdám, nem félj! Itt vagyok előtted. Hát nem látsz?

Ekkor hirtelen felugrott. Nézett és csak nézett maga elé a messzi sötétségbe. Nem látott semmit. Most már szinte biztos volt benne, hogy megőrült. Horiqnak nem szólt, gondolta, hogy, ha az előbb nem is vett tudomást róla, akkor most se fog. Leült szép csendben.
- A tűz beszélt hozzád. - szólalt meg hirtelen Horiq.
- Hogyhogy?
- Megidézted. Nálad a medál, te vagy az ura. - magyarázta - Hatalmad van felette. Arra használod, amire kedved tartja. Hatalmad életet ad neki. Te vagy a négy örökös egyike, ezt ne feledd! Ezen túl, mivel már két Örökös egyesült nagyobb hatalmunk van.
- Tehát a tűz szólt hozzám.
- Igen a tűz. Biztos furcsa neked ez, mert eddig a hatalom, amiről hallottál az a királyi hatalom volt. Most meg itt vagy, természetfeletti képességekkel megáldva. Szerinted miért pusztítottad olyan könnyen a zombikat? Vannak egész seregek, amik nem tudnak ennyi hullával megbirkózni egyszerre. Te meg… Te meg megölsz húszat anélkül, hogy bajod esne.
- Nem is tudtam, hogy ezek a dögök ilyen erősek.
- Hát mit tudsz róluk?
- Igazából semmit. - mondta Qwâmbii halkan és szégyellősen.
- Huh! - sóhajtott Horiq. - Akkor elmesélem neked, hogy tulajdonképpen miért is vagy most itt, és kivel állunk szemben.

Az Ellenség neve Dareth. Valamikor rég egy egyszerű mágus volt és Menthirnek hívták. Egészen addig, amíg Oredzabur meg nem jelent Tirunenen. Azt mondják róla, hogy nagy hatalma soha nem volt nagy, de szorgalmasan tanult, hogy több legyen. Utazott, bejárta Tirunen minden zugát. Megismert mindent, amire csak lehetősége nyílott, de így sem lett hatalmasabb.
Egyszer, amikor északon, a Mëërgen-szigeten járt, felfedezte az Elszakadt Rend kolostorát. Felfedezését egy hosszú és igen érdekes levélben mesélte el apámnak.
Leírta az ottani papok szokásait. Írásai szerint, még mindig hittek Vrégoban. Féltek, hogy egyszer visszajön, és elpusztítja őket büntetésből. Ezért minden nap imádkoztak. Imájuk így kezdődött: „Kérlek, Ó magasságos Gramntir - ez kegyetlent jelent - nézd el hűtlenségünket, hallgasd meg esedezésünket, s ha majdan lesújtasz reánk, te gonosz, mi tudjuk, hogy árulásunk lesz az oka…”

Menthir odaérkezésekor már csak öten maradtak, a többiek visszavándoroltak Rolenciába. Akik maradtak, nagyon vallásosak voltak. Elzárkóztak a világtól, és teljesen eltorzultak. Orkokra jobban hasonlítottak, mint emberekre. Menthir megemlített még valami Szent Kincset is, de azt egy mágikus és titkos ládában őrizték, így nem tudhatta meg mi az. Ez az egy levele jutott el a Haron Rendig. Többet nem hallottunk felőle, így szinte teljesen elfeledkeztünk róla.
Egy nap, mi mágusok megéreztünk valami újszerű, gonosz és eléggé fenyegetőnek tűnő veszélyt. Nem tudtuk mi lehet az. Oredzaburra nem gyanakodtunk, hiszen tudtuk, ő elpusztult. De ez a nyomasztó érzés senkit nem hagyott nyugodni.

Végül egy szörnyűséges napon megtudtunk mindent. Megjelent egy eltorzult, rothadt fejű ember, belei kilógtak oldalából, és egy tekercset nyújtott át. A tekercsen az állt, hogy Dareth, a Sötét Nagyúr mindenképp szeretne találkozni a Haron és az Ahoren Rend fejével. Elmentem hát, de az Ahoren Rend vezetője nem akart velem tartani. Tehát az utat egyedül kellett megtennem. Sok keserves nap után megérkeztem a kijelölt helyre, a Halott-hágóhoz. Ám azon az átkozott helyen nem találtam senkit, de egy percig sem gondoltam, hogy az üzenet valami tréfa lenne. Erre két nyomós okom volt: az egyik az, hogy éreztem, valami nincs rendben a világban, a másik, hogy egy élőhalott hozta a levelet. Nem volt mit tenni, türelmesen vártam hát. Napokat töltöttem el abban a kietlen pusztaságban. Élelmem alig akadt. Már majdnem visszafordultam, amikor a föld megrendült.

Hátranéztem, és azt hittem lefordulok a lovamról. Hatalmas sereg jött mögöttem. Öt oszlopba rendeződtek. Legelöl egy lovas vágtatott hatalmas fehér lovon, de ruhája fekete volt. Mögötte öt másik lovas. A legelső odajött hozzám. Csuklya volt a fejére hajtva, nem láttam az arcát. Erős, nagy termetű ember volt. Amikor odaért hozzám, csuklyáját hátrahajtotta. Menthir volt az!
„Menthir?!” - csodálkoztam.
,,Felejtsd el ezt a nevet! Menthir nem létezik többé! Az új nevem Dareth! Ezt jegyezd meg, és féld!” - susogta.
„De Menthir! Mi történt veled? Nem ilyen voltál. Gyere vissza. Handorio visszavár!
„Viszont is fog látni, de akkor már én leszek a világ ura!”
Menthir arcán gonosz mosoly futott át. Éreztem, a hideg végigrohan a gerincemen, ugyanakkor izzadni kezdtem. Akkor életemben először igazán belém markolt a félelem jeges érzése. Menthir, vagy Dareth átnyújtott egy tekercset, aztán megfordította lovát, és az egész, rémisztő seregével együtt szélsebesen elviharzott. Oly hirtelen tűntek el a látóhatáron, mintha a föld nyelte volna el őket.

Nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Annyira meg voltam zavarodva. Még mindig a találkozás élményének hatása alatt voltam. Testem remegett, és végtagjaim is csak nehezen engedelmeskedtek. Összeszedtem magam, majd felbontottam a tekercset. Írás nem volt rajta, csak egy rajz. Egy szépen kidolgozott, már önmagában is mélységesen sötét koponya. A serege láttán tudtam, hogy ez mit jelent.
Dareth hamarosan el is indította hadjáratait. A szomszédos Gomgelondot szinte napok alatt leigázta. Handorio északkeleti területein úgy söpört végig, mintha csak egy hangyabolyt irtana ki, de szerencsére elődeid időben észhez tértek, és a még megmaradó kis területet már teljes erejükkel védték. A zombiseregek nem is juthattak a Hoonder-hegységen túlra.
A védelmet pedig fokozatosan építették ki. Minden hegyen őrállásokat állítottak, és jelzőtüzekkel értesítették egymást. Ha valami gond volt, jeleztek, és nagyon rövid időn belül meg is érkezett az erősítés. De sajnos ez a rendszer szinte elfeledetté vált. Ma már nem vigyáznak az ellenség mozdulataira ekkora figyelemmel, ezért is van az, hogy kisebb csapatok akár észrevétlenül is átjuthatnak a védelmi sáncokon.

Ahogy a védelem kiépült, Dareth handorioi hódításait emiatt be is fejezte, és inkább északra, Rolenciába vezényelte szörnyű hadát. Rolencia nem volt egységes birodalom, nem volt összetartás, így nem is tudtak fennmaradni. Viszont érdekes módon, mintha megelégedett volna ennyivel, Mágusföld határán, a Benfini-hegységnél megállt. Nem tudni, hogy miért. Talán még maradt benne annyi tisztelet a mágusok iránt, hogy földüket meghagyta annak a kevés embernek, aki ott maradt.
Viszont seregei amerre jártak, mindent elpusztítottak és csak nagyon keveset hagytak élve. Azoknak a túlélőknek, akik az ő területén maradtak, elvette az emlékezetét. Szinte tudatlan testekké tette őket, pont olyanná, mint az élőhalottak. Bár, jobban belegondolva nem is biztos, hogy ez nekik rossz. Nem tudják, mi történik velük, nem szenvednek. Házaikat felgyújtották, a porba veszett minden, ami valaha virágzott. Nem maradt meg nekik semmi sem, csak a mágiával kiürített fej, és a néhai gyönyörű élőhelyük, ami mára kopár pusztaság…
Így kezdődött tehát a Nagy Vész, ami miatt az aranykorát élő Tirunen hanyatlása elindult.

Horiq itt megállt. Csak nézett Qwâmbiira. Az ifjú meg nézte őt. Várta a folytatást, de a mágus nem szólalt meg.
- De a zombikról még mindig nem tudok semmit. Mik ezek? - kérdezte végül.
- A zombik élőhalottak. Halott emberek testébe költöztetett gonosz lelkek. Sokuk már régen rothadásnak indult. Agyuk és tudatuk nincs, Dareth akaratának engedelmeskednek. Dareth adta nekik az életet. Az ő gonoszsága táplálja őket. Emiatt az erő miatt a zombik nagyon erősek. Csak egy féleképpen lehet őket megölni: ha elpusztítod azt a részüket, amelyben a sötét lélek lakik. Bármely más testrész önálló életre kel, ha levágják, ezért magát a lényt kell megszűntetni.
- És azt hogy kell? - vágott a szavába Qwâmbii.
- Miért kérdezed ezt? - méltatlankodott Horiq.
- Egy megszámlálhatatlan fős zombisereggel állunk szemben! Szerintem tudnom kéne, mégis, hogy lehet őket elpusztítani, ha arra kerülne a sor. Nem?
- De hát te ezt nagyon jól tudod! A szívüket kell elpusztítani! Úgy csináltad akkor is, amikor harcoltál ellenük, láttam.
- Láttad végig? Akkor miért nem segítettél?
- Mert tudnom kellett, hogy tényleg te vagy-e az Örökös.
- Akkor azt is tudtad, hogy rám fognak támadni?
- Persze. Én engedtem be őket Handorioba.
- Mit hallok?! Képes voltál kockáztatni a Hazánk, a Szabad Földünk függetlenségét csak azért, hogy megbizonyosodj arról, hogy nálam van a medál? Áruló! - üvöltötte Qwâmbii. Szeme elsötétült, elfogta a harag, nem tudta mit tesz. Felugrott, és a kardja markolatához kapott.
- Tedd azt el nyugodtan. - mondta Horiq olyan hidegvérrel, mintha itallal kínálták volna –
Nem fenyegette az országot veszély. Ott voltam a csapat mögött. Nem okozott volna gondot, hogy elpusztítsam őket. Ugyanúgy megtehettem volna, mint amikor neked segítettem.

Qwâmbii ekkor ráébredt arra, mit is csinál. Egy röpke pillanatig tehetetlenül állt, majd végül zavarodottan eleresztette pompás fegyverét, és visszaült Horiq mellé a tűzhöz. Érezte, hogy előbbi kitörése túlzott volt, és egy kicsit szégyellte is magát érte. Hagyta, hogy indulatai lecsillapodjanak, és ismét a nyugalom szállja meg. A tüzet bámulta, és újra megszólalt:
- Ne haragudj! Nem akartam rosszat mondani, csak tudod, apám, és minden ismerősöm elveszett a függetlenségért vívott háborúban. Ezért nem akarom, hogy haláluk felesleges legyen. Azt akarom, hogy valamikor falum népének szobrot emeljenek, mert mind hősi halottak, rászolgáltak.

Itt megint megálltak, s Horiq tudta, hogy most Qwâmbii visszagondol elvesztett szeretteire, ezért úgy döntött, nem zavarja meg, miközben az ifjú elmereng a múlton. Qwâmbii meg csak ült, és bámulta a tüzet. Emlékei most zavarosak voltak. Nem értette miért. Eddig mindig pontosan emlékezett minden pillanatára annak a borzalmas ütközetnek, de akkor nem sikerült. Csak annyira sikerült visszagondolni, hogy ott vesztette el apját.
Ránézett Horiqra, de a mágus csak ült, és semmilyen életjelet nem mutatott. Qwâmbii gondolta megszólítja, de végül letett róla, mert még mindig szégyelte magát az előbbi durvaságáért.
De abban a pillanatban valami más késztette arra, hogy megszólaljon:
- Horiq!
A mágus ugyanúgy ült, mozdulatlanul.
Vajon mit csinál ilyenkor? Kérdezte magától Qwâmbii.
- Horiq! - mondta hangosabban.
- Tessék? Kicsit elgondolkodtam. Mi a baj? - kérdezett vissza.
- Csak az… csak az, hogy odaég a hús!
- Miért nem szóltál hamarabb? - kiáltott fel Horiq, miközben kihúzta a nyársat a tűzből - Ma se eszünk már semmit.
- Dehogynem itt van az a kis harapnivaló, amit reggel csomagoltam be. Éppen enni készültem, amikor a zombik megtámadtak.

Nekiláttak hát. Qwâmbii útravalója nem volt sok két embernek. Egy kis húst, kenyeret és egy kis csípős zöldséget rakott oda. Mindezt bőrtokokba csomagolta, hogy megőrizzék frisseségüket. Qwâmbii mindig is gondos volt és igényes magával szemben is. Sokat evett, de le is dolgozta. Nem volt rajta semmi felesleg. Most le kellett mondania a nagy adagról, testvériesen elosztották az élelmet. Mindketten jóízűen falatoztak. Semmi sem zavarta meg őket.
Mikor végeztek Qwâmbii bepakolta a bőrzacskókat tarisznyájába, majd ledőlt a parázshoz közel.
- Aludj csak, én majd őrködök. - mondta Horiq.
Egy perc se telt bele, Qwâmbiit már el is nyomta az álom. Úgy szundított, mint egy kisgyerek. Horiq is csak mosolygott rajta. Most, hogy az ifjú elaludt, végre volt ideje gondolkodni egy kicsit a jövőn. Megtervezte magában az utat Tardunig, amely Handorio egyetlen megmaradt kikötője volt.
Mire ezt így végiggondolta, már teljesen besötétedett. Körülvette az éjszaka nyomasztó sötétsége. Nem látott semmit, csak annak a maradék parázsnak a fényét, amit még nem oltott el a párás levegő.

Másnap reggel Qwâmbii verőfényes napsütésre ébredt. Pedig az igen szokatlan volt abban az időben. Ezért egyből jókedvvel kezdte a napot. Horiq ugyanott ült, ahol az éjszaka, de mostmár nem abban a görnyedt testartásban. Ő is sokkal vidámabb volt. A gondterheltség eltűnt az arcáról.
- Jó reggelt! A hasadra süt a nap! Hogy lehet ilyen sokáig aludni? - kérdezte mosolyogva Horiq.
- Jó reggelt! Nem tudom. Én mindig ennyit alszok. Kell a pihenés egy fárasztó nap után. - hangzott a válasz.
- Ma be kell mennünk egy közeli faluba valami élelemért, ha csak nem akarunk éhen halni még a küldetésünk második napján. – mondta a mágus.

El is indultak hát a Riuuntoba vezető úton. Ez a nap olyan volt mint a régi szép időkben. Akit láttak útközben, vidám volt, mintha Dareth eltűnt volna a földről és mintha visszatért volna az élet. Ahogy haladtak az úton Qwâmbii hátra-hátra nézett. A Hoonder-hegység teljesen eltűnt a láthatárról. Már a Hoxan-hegy sem látszott. Pedig az a hegység legmagasabb csúcsa. Ott koronázzák a handorioi királyokat.
Délre elértek Riuuntoba. A falu kísértetiesen hasonlított Kemrinonra. Qwâmbii szinte otthon érezte magát. Eszébe jutott faluja. Visszagondolt a békés időkre, amikor a szoszéd kislánnyal játszadozott az utcán. De ez a merengése nem tartott sokáig. Hirtelen visszacsöppent a szörnyű valóságba, ami most nem mutatta igazán azt a borzasztó arcát.

Horiq megindult az egyik kis utcán. Qwâmbii nem tehetett mást, követte. A házsor végén betértek egy kis fogadóba. A fogadó ajtaja kicsi volt. Qwâmbii feje az ereszig ért. Tetejét szalma fedte és kéménye békésen füstölt. Kis ablakaiban színes virágok voltak kitéve. Egy igazi békés családi ház volt, csak kisebb.
- Kik laknak itt? Törpék? - kérdezte Qwâmbii.
- Törpék? - nevetett Horiq - Nem. Törpék nincsenek Handrio földjén és külömben is ők nem szeretik az ilyan kunyhókat. Inkább a hegyekben, nagy csarnokokban, barlangokban laknak a Roloni hegységben. Ha a zombik nem találták meg őket. Ezek itt hobbitok.
- Hobbitok? Nem csak a mesékben léteznek? - ámult.

Qwâmbii nagyon elcsodálkozott. Gyerekkorában a nagymamája mesélt neki a hobbitokról. Úgy gondolta, hogy ez a nép nem létezik, csak az öregasszony fantáziájának szüleményei. De ezek szerint nem. Miközben így tűnődött, észre se vette, hogy kinyílt az ajtó.
- Mesében? Igen? Akkor üdvözöllek a Dudó mesekönyvében ifjú! - mondta az a fura kis szerzet aki kilépett az ajtón.
Qwâmbii ha lehet még nagyobbra tátotta a száját. Ott az orra előtt - pontosabban alatt - egy derékig érő kis ember állt. Egy méter magas lehetett. Kövérkés volt. Kezét csípőre tette. Inge ujját fegyűrte így kilátszottak fehér sonkái. Öltözete egyszerű volt. Egy ing volt rajta és egy nadrág, amit nadrágtartó tartott fenn termetéhez képpest roppant vastag derekán. Arca kerek volt, mint egy labda. Haja göndör, egészen a válláig ért. Füle hegyes volt. Tekintete barátságos volt. Olyan volt, mint egy jóltáplált kisgyerek.
- Qwâmbii! Kint maradsz? Csak azért kérdezem, mert én bemegyek és megkóstolom Dudó mester gaminpörköltjét. Te nem kérsz? - kérdezte vidáman Horiq.
- Bemegyek, persze - válaszolta még mindig csodálkozó tekintettel Qwâmbii...

folyt. köv.