Örökség II. fejezet - A kalandozások kezdete 3. rész

Bent hasonló, kellemes látvány fogadta, mint kívül. A ház berendezése egyszerre volt otthonos és hívogató. De minden nagyon kicsi volt. Minden bútor és tárgy tökéletes összképet adott. Asztalok álltak a sarkokban, rajtuk kockás terítők. Körülöttük kis székek, háttámlájuk alig ért az ember combjáig. Az ajtótól jobbra egy kis pult volt látható. A pult mögött egy hasonló teremtmény, mint Dudó. Sürgött-forgott, kiszolgálta a vendégeket. Az ablakokban zöld függönyök lógtak, apró fehér virágmintával. A fogadóból még két ajtó nyílt az épület további részeibe, amelyek – már amennyire Qwâmbii egy pillantásból felmérni tudta – szintén hasonló stílusban voltak berendezve, mint az, amelyikben éppen tartózkodtak. Dudó villámgyorsan berohant az egyikbe.
- Hé Muri! Két nagy adag gaminpörköltöt az utazóknak. - kiálltott még vissza a pult mögött álló félszerzet-asszonynak - És gyorsan, mert éhesek!
Muri már dolgozott is. Gyorsan megfordult, a polcról levett egy hatalmas fazekat. Akkora volt, mint maga Muri. Horiqék féltek, hogy nem fogja elbírni. De elbírta. Egy pillanat alatt fel is tette a tűzre. Megszokottan dobálta bele a fűszereket és a zöldségeket, és nagyon hamar végzett is vele.
- Horiq! Nem azt mondtad, hogy megkóstoljuk Dudó gaminpörköltjét? Most nem ő csinálja. - méltatlankodott Qwâmbii.
- De, Azt mondtam. Viszont ha Tirunenen létezik jobb pörkölt a Dudóénál, akkor az a Murié.
Ezekre a szavakra – meg a főzet erősen fűszeres illatára, ami már betelítette az egész szobát – Qwâmbiinak összefutott a szájában a nyál. Nagyon várta, hogy elkészüljön ez a híres étel. Amíg Muri dolgozott, ők csak csendben ültek – igaz kicsit kényelmetlenül az apró bútordarabok miatt – de nyugodtan, és közben alaposan körbenéztek a fogadóban. A falakon festmények lógtak, meg szőnyegek, egy-egy tartóoszlop szépen faragott volt, az egész terem összesítve mégsem volt giccses vagy feltűnő, inkább jó ízléssel berendezett.

Kisvártatva Dudó is visszatért.
- Leülhetek? - kérdezte.
- Persze, hisz’ itthon vagy! - nevette el magát Horiq.
Dudó meg sem várta a választ, már ült is le. Ő kényelmesen ült.
- Mondd kedves barátom, mi dolgod van neked erre? Már, csak ha rám tartozik. - kérdezte Horiqtól.
- Mindent nem fogok neked elmondani, mert annyi időnk nincs. Tardunba tartunk, hogy ott hajóra szálljunk és elmenjünk Irgunonba. - válaszolt Horiq röviden.
De nem is lett volna több ideje, mert Muri asszony kész lett a pörkölttel. Hamar tálalta is. Két hatalmas, pajzsméretű tányérban. Egy akkora adag ínség idején egy egész századnyi katonának elég lett volna, mint amit ott ketten kaptak. Hiába volt óriási az adag, Sem Qwâmbii, sőt, Horiq sem gondolta akár egy pillanatig is, hogy egyetlen darab húst is hagyna a tálban. De azért Horiq hozzátette:
- Te Muri! Ha ez a nagy adag, akkor ti mekkorát esztek?
Muri csak mosolygott, aztán sarkonfordult, és kiment a konyhába.

A vendégek nyomban nekikezdtek az evésnek. Olyan jóízűen ettek, hogy Dudó se bírta tovább nézni. Kiszaladt hát ő is a konyhába, és azt a nem kevés maradékot, amit Muri nem töltött ki, kiszedte, visszaült vendégei asztalához és ő is együtt evett velük.
Mire végeztek a hatalmas adag ennivalóval, már sötétedni kezdett. Mikor minden vendég elhagyta a fogadót, Muri kijött a konyhából, bereteszelte az ajtót, jó éjszakát kívánt az utazóknak, és eltűnt az egyik szobában.
A fogadó elcsendesedett. Csak a tűz pattogását meg Horiq és Dudó halk beszélgetését lehetett hallani. Qwâmbii jóllakottan ült és hallgatott. Gondolta, jobb nem beleszólni az okosabbak dolgába, meg nem is nagyon ismerte a keleti országrészt, így nem is segíthetett volna az útvonal megtervezésében.
- Mennyire veszélyes most a Fehér-erdőn átkelni? - kérdezte Horiq.
- Igazából nem tudom. - mondta Dudó - Sokmindent lehet hallani. Van aki azt mindja, hogy nagy a veszély, van aki meg azt, hogy nyugodtan át lehet menni.
- A karavánok merre vonulnak? - kérdezett újra a mágus.
- Nincsenek már itt karavánok. - válaszolta szomorúan a fogadós - A Riuunto és Tardun közti híres kereskedelmi útvonal megszűnt. Amióta ez a gonosz Dareth betette a lábát Tirunenbe, azóta a Békés Földön is elszaporodtak a bűnözők. Néha többet ártanak a Hazának, mint Dareth.

- Akkor miért nem fegyverkeznek föl az útonállók ellen a kereskedők?
- Próbálták, és egy ideig működött is. Több tucat rablót fogtak el, vagy öltek meg.
- Akkor most már miért nem harcolnak? Ha valamiért nem teszünk valamit, akkor soha nem fog megoldódni. Ha a kereskedők otthonaikban ülnek, akkor nem fog kitisztulni az út. - mondta felháborodottan Horiq.
- Nem az akarattal van a gond, hanem a bátorsággal. - nyugtatta Dudó - Már nem mernek kiállni harcolni. Az útonállók összefogtak. Csoportosan támadnak. Három éve volt egy csata az országúton. A kereskedők fele vesztette életét. Azóta nem mernek támadni.
- Akkor miért nem fognak össze a faluk a bűnözők ellen?
- Mert mindenki megtermeli magának az ennivalót. Nem érdekük, hogy meglegyen az útvonal. Az meg, hogy szegény kereskedő éhenhal, az nem számít. Horiq! Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.

Qwâmbii, aki még mindig csendben ült a helyén, nagyon elcsodálkozott, hogy egy ilyen flúgos tekintetű szerzet mint Dudó, ekkora bölcsességeket mond. Mondatát örökre megjegyezte: „Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.”
- Akkor nem szabad megkerülni az Erdőt. - összegzett Horiq - Mi az a veszély, amit még emlegettél?
- Két dolog van. Létezik egy titokzatos szörnyeteg. Slimok a neve. Sok dolgot hallani róla, de aki látta azok közül nem tért vissza, csak egy vadász. Bitorannak hívták. Ő megküzdött Slimokkal, de nem tudta legyőzni. Viszont a szörny se bírt el vele.
- Milyen szörny ez? Milyen faj? - kérdezte a mágus.
- Mrohhai. Handorio területén ez az egy van. Inkább a keleti hegyekben, Gomgelondben éltek. Nem tudni mit keres itt. De a hallottak alapján igen jól érzi itt magát. Az erdő biztosít neki elegendő táplálékot.
- Mi a másik gond?
- A másik gond is Slimok. – folytatta Dudó.
- Tessék? - értetlenkedett Horiq
- Ahogy mondom. Slimok kivégezte a tündék úrnőjét. Azóta a tündék nem nyugszanak, agresszívvé váltak. Nem szívesen látnak senkit az erdőben, főleg nem embereket, és legfőképp nem olyan embereket akiknek birtokukban van valamilyen mágikus erő.
- Akkor, ha jól értem, - csatlakozott a beszélgetésbe Qwâmbii - akkor vagy megvívunk egy sereg útonállóval, vagy megpróbálunk észrevétlenül átlopakodni az erdőn.
- Okos a fiú! - mosolygott Dudó.

Most mindannyian elhallgattak. A szobában csend volt, mindössze a kandallóban pislákoló tűz ropogása hallatszott. Qwâmbii várta, hogy Horiq döntsön, de a mágus nem szólt egy szót sem. Csak ültek ott, nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok, mindenki a gondolataiba merült. Végül Horiq törte meg a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn. Most menjünk is aludni. Köszönjük a vacsorát Dudó mester!
- Nincs mit, barátaim! Kövessetek.
Így hát Felálltak az asztaltól, és követték Dudót, aki az egyik ajtón besurrant egy hosszú folyosóra. A folyosó végén egy kétágyas szoba volt, abba kísérte be az utazókat a fogadós. A szobában a két ágyon kívül egy kis asztal és egy könyvespolc volt. Az ágyak kicsik voltak. Vagy gyerekeknek vagy félszerzeteknek lehettek méretezve.
Dudó sűrű bocsánatkérések közepette áthúzta a székeket az asztaltól az ágyak végéhez.
- Így talán elég hosszú lesz nektek. - mondta - És még egyszer bocsánat, de nincs nagyobb ágyam.
- Ugyan már. Semmi gond! - mondta Qwâmbii - Mondd csak Dudó, hány félszerzet él itt a környéken? Sokan szállnak meg itt közülük?
- Á, dehogy szállnak meg. Mind a saját házában alszik. Amúgy nem vagyunk sokan. Kétszáz család van talán, aki itt él.
- Akkor miért van az, hogy csak ilyen kisméretű ágyaid vannak? Miért nem csináltatsz nagyobbakat?
- Készülnek. Az asztalos a faluból négy hónapja mondja, hogy tényleg kész lesznek. Öt éve kérem tőle.
Megígérem, mire legközelebb találkozunk, és megszálltok, addigra elkészül. Ha nem, akkor az asztalos Jiêêfo lesz megkínozva. Nincs mit tenni. Bele kell törődni. Az asztalosok mindig ilyenek voltak és sajnos később is ilyenek lesznek.- mondta ezt már nevetve - Na, de most már aludjatok! Holnap hosszú és nehéz napotok lesz.
Ezzel elköszönt, és becsukta maga után az ajtót. Az utazók se vártak sokat, nyomban belefeküdtek a frissen vetett ágyakba. Az előző napi fekhelyhez képest nagyon kényelmes ágyuk volt. Horiq meg is jegyezte:
- Hacsak Irgunonban a királynő nem vendégel meg minket, akkor a küldetés, vagy akár egész életünk végéig nem alszunk ilyen jó helyen. Na, jó éjt!

Azzal rögtön el is aludt, azaz, külsőleg nagyon hasonlított egy alvó emberre, de szemei nyitva maradtak. Qwâmbii is álmos volt. Ő még nem aludt el. Gyorsan végiggondolta, hogy miket mondott Dudó. Felelevenítette magában a Slimokot, a Fehér-erdőt, az útonállókat, a tündéket, meg mindent, amit a fogadós mondott. Nagymamája mindig úgy mesélt a félszerzetekről, hogy egy nyugodt nép, nem törődnek a külvilággal, nem érdekli őket más a mindennapi dolgokon kívül. Qwâmbii nem tudta eldönteni, hogy nagymamája nem ismerte-e ezeket a lényeket, vagy csak Dudó lenne a kivétel. Ő szinte mindent tudott a világról. Előtte Qwâmbii nem tudta volna elképzelni, hogy egy félszerzet tudja, hogy hol élnek a mrohhaiak.
Ezen még töprengett egy kicsit, de őt is hamar elnyomta az álom.

Reggel kakaskukorékolásra ébredtek mindketten. Bár már az idő kicsit messze járt a hajnaltól, Dudó mester kakasa mégis igen aktívan hangoskodott. Nem is csoda, mert az a nap az előző nap folyatása volt: ugyanolyan szép és vidám volt a világ. A korai ébresztő elmaradt, de nem is bánták.
- Nem baj, legalább kipihentük magunkat. Az erdőben meg majd jobban vigyázunk. - vélekedett Horiq.
Qwâmbii is hasonló véleményen volt. Nagyon jól esett neki az alvás.
Összeszedték batyuikat, és kimentek az étkezőbe reggelizni. A fogadó tele volt. Sonkáék fogadója látszólag jól ment. Muri most is a pult mögött dolgozott. Amikor meglátta az utazókat, bocsánatot kért a többi vendégtől, és Horiqékat kezdte szolgálni. Reggelijük nem volt olyan hatalmas, mint az előző napi gaminpörkölt, de még így is akkora adagot kaptak, mint amekkorát a király eszik ebédre. A tegnapihoz hasonlóan ez az adag sem kottyant meg nekik. Gyorsan megették, aztán csendben ültek, és várták, hogy az elfogyasztott élelem lejjebb csusszanjon gyomrukban. Közben nézték Murit, ahogy dolgozott.
Dudót várták, de ő nem bukkant fel. A vendégek lassan fogyni kezdtek, ahogy a reggeli ideje lejárt. Mikor az utolsó is eltűnt, Muri odament hozzájuk.
- Ízlett a reggeli? - kérdezte.
- Nagyon! Hiányozni fog a főztöd, Muri! - mondta Qwâmbii.
- Még valamit adhatok esetleg? - kérdezte.
- Köszönjük. Így is eleget ettünk. Igaz Qwâmbii? - válaszolt Horiq, Qwâmbii is bólogatott.

Muri ezzel megfordult, elindult a konyha felé.
- Muri! Kérdezhetek valamit? - állította meg Qwâmbii.
- Kérdezz! - fordult vissza a háziasszony.
- Nem tudod véletlenül, hogy hol élnek a mrohhaiak?
- Honnan tudnám! Mi az? Valami állat? Nem érdekelnek engem az ilyen dolgok! Amíg nem jön ide, addig ott él, ahol akar.
Qwâmbii alig bírta visszatartani a nevetést. Amikor a csöppnyi asszony eltűnt a konyhában, mindketten elnevették magukat.
- A félszerzetek már csak ilyenek. Nem érdekli őket semmi, amihez nincs közük, de a meséket azért szeretik - mondta a mágus.
- Igen, a nagymamám is így mondta. Azért csodálkoztam, hogy Dudó olyan sokat tud. Ki akartam próbálni, hogy a többiek is hasonlítanak-e rá.
- Sonka Dudó kivétel. Nincs még egy olyan félszerzet, mint ő. Sokkal nyitottabb és érdeklődőbb, mint sok ember.
- Tényleg Horiq, te honnan ismered?
- Egyszer, valamikor régen, miközben jártam az országot a szekeremen, még a békés időben.

Itt Riuunto közelében lehettem, amikor kitört az egyik kereke a szekérnek. Órákat álltam az út szélén, és végül ő segített. Akkorra már sötét lett. Behívott a fogadóba. Pénzem nem volt, de azt mondta, hogy a vendége vagyok. Aznap este nem volt senki más bent, nem úgy, mint most. Elkezdtem hát neki mesélni távoli vidékekről, szokásokról, elmondtam neki a nagyvilági híreket. Nagyon nagy érdeklődéssel fogadta.
Amikor megtudta, hogy mágus vagyok, kérte, hogy tanítsam meg varázsolni. Sajnos szegénynek nem voltak meg a képességei. Ez idő alatt igen jó barátság alakult ki köztünk. Azóta többször megfordultam itt.
Nem tudta folytatni, mert bejött Dudó a konyha felől, két hatalmas batyuval a vállán.
- Örülnék, ha maradnátok, de dolgotok van, így mennetek kell! Örültem, hogy itt voltatok! Muri csomagolt nektek néhány napra elemózsiát. Tardunig kitart!
Azzal átnyújtotta a mágusnak és Qwâmbiinak a két bőrtáskát. Az utazók kezet fogtak a fogadóssal, elbúcsúztak tőle, és megindultak a Fehér-erdő felé vezető úton. Dudó még utánuk kiabált ajtaja küszöbéről:
- Sok szerencsét, kellemes utat, és visszafelé okvetlenül nézzetek be hozzám is!
Az utazók még integettek, egészen addig, amíg el nem nyelte őket a messzeség.