Örökség I. Fejezet - Egy különleges medál

Előszó

Valahol messzi-messzi a világegyetemben volt egy csepp bolygó, amit úgy hívtak: Miludan. Kristálytiszta vizű óceánjainak hullámaiból magasodott ki - holmi lusta óriásként - a legnagyobb kontinens: Tirunen.

Tirunen messze a legélőbb földrésze az univerzumnak: sűrű erdeiben tündék, hegyeiben mágusok, törpék, sík területeken emberek, de tumerek, elátkozott élőhalottak, és megannyi számtalan faj is megtalálható volt.

Már több mint háromezer éve vége az Istenek Háborújának. Orudzaburt elpusztították és újra megkezdődhetett a béke kora. Az élet virágzott, a kontinensen áldott béke honolt: felvirágzott ismét a kultúra, a művészetek, s a mindent átható mágia ismét új követőket talált.
Amikor már az élet kezdett visszatérni a mindennapi, megszokott medrébe, s a legöregebbek is csak alig-alig mesélgettek arról a háborúról, amit mindenki igyekezett mihamarabb elfelejteni, hirtelen megkezdődött a Káosz új korszaka…


I. Rész

I. Fejezet
Egy különleges medál

Amikor a sötétség elérte a Hoonder hegységet, a szétszabdalt, megcsonkított Handorio még szabad földjén is érezhetőek voltak a gonosz jelei. Hosszabbak voltak az éjszakák, többet esett az eső, s a sűrű pára, köd, illetve esőfüggöny előbb tönkretette az egyébként legendásan termékeny talajt, hogy a későbbi jégviharok és tornádók megtépázzanak mindent, ami addig e táj ékessége volt. De nem csak az időjárás keserítette meg a handorioi nép életét...

Amikor a határvédő csapatok már tovább nem bírták fenntartani helyzetüket a zombikkal szemben, azok benyomultak a Békés Területre, és elpusztítottak, leromboltak és megöltek mindent és mindenkit, átadva a területet a halál kegyetlen és mohó markának… A halottaknak nem voltak érzelmeik, sem gondolataik, már-már oszladozó testüket valami központi, mindent uraló gonosz hatotta át, ami minduntalan megnyilvánult a teremtmények cselekedeteiben. Az élőhalott sereg volt a legrettegettebb had. Az egyszerűbb népek már puszta megjelenésükkor menekülni kezdtek, de a legkitartóbb harcosok is érezték a sötét gonoszság szívbemarkoló és jéghideg jelenlétét minden csatában, amelyben zombik ellen küzdöttek. És az élőhalottak márpedig háborúztak. Ellenfeleik hatástalanul próbálkoztak fájdalom okozásával, vakítással, vagy bármivel, ami az élőknek már elviselhetetlen lett volna, a halott katonák szenvtelenül tűrtek, s mint a sáskaraj, kegyetlenül és megállíthatatlanul leptek el mindent. Erejüket csak növelte, hogy a csatában elhullott ellenfeleiket élőhalottként feltámasztották, s bár a harcos lelke elveszett, teste átadta magát a felsőbb gonosz uralmának és ugyanolyanná vált, mint a többi őt körülvevő zombi.

Handorio legjobb katonái kerültek így át a sötét oldalra, ami egyre csak erősödött és erősödött. Senki se látta a végét, nem tudtak rájönni a gyenge pontjára, az élőhalottak elpusztítása csak a teljes szétzúzással volt sikeres: amelyik halottat elégettek vagy csontvázharcost morzsányi méretűre törtek, az már nem támadt fel, ámde harc közben erre nem volt lehetőség, és a győztes csaták szomorú kísérőjele volt az eget ellepő füst és az égett holttestek szaga.


És bár Handorio katonái folyamatosan harcoltak a hazájukért, sokan a reményüket is elvesztették, és a kilátástalan helyzetben rengetegen öngyilkosok lettek, az egész népen eluralkodott a félelem és az idősebbek már a világvégét kezdték el emlegetni…
Handorio egy volt az emberek Három Szabad Királyságából. A Gonosz megérkezte előtt a Roloni-, valamint a Gwarwang-hegység határolta el északon Rolenciától. Nyugaton az Aoren-folyó választotta el Gomgelondtól. A Három Szabad Királyság szép vidék volt. Gyönyörű erdeit tündék lakták, a hegyeit törpék népesítették be, s megannyi faj vert tanyát földjeiken, mind békében, gazdagítva a már addig is felvirágzó királysági kultúrát. Szabadon járkálhattak a vándorok és az állatok, s a kereskedők karavánjai mindennapos látványnak számítottak, útonállók sem fenyegettek, mert a jólét fénye ott ragyogott minden apró paraszti kunyhón is: hiszen a földeket kitűnően lehetett művelni, s a termények, állatok, kézműves termékek a világ legnagyobb rendjében cseréltek gazdát. Háborút nem vívott senki senkivel, béke honolt egész Tirunenen.
De a zombik megjelenésével mindennek vége lett. A sötétség elkezdett hódítani a világban, s hol eddig rend és élet volt, most ott a Káosz és a halál kezdett el már-már végérvényesen uralkodóvá válni...


Egy őszi nap egy Kemrinon nevű faluban élő parasztcsalád kiment a földjére, hogy betakarítsa a terményeket. A káoszi sötétség még nem érte el Handorio eme csepp kis gyöngyszemét, s a dús, zöld tájak mellett a szorgalmas családok birtokai gazdag termést ígértek.
A család három főből állt: az édesanya, Ptaeniin, aki gyönyörű, vékony, alacsony termetű, de annál erősebb termetű és kitartóbb asszony volt. Bár már a harmincegyedik évét taposta, mégis jobban hasonlított egy húszévesre. Szemei zöldek voltak, és akkor volt a legszebb, amikor aranysárga haját fújta a szél. Nem vett részt sohasem a falubeli pletykálkodásokban, inkább kisfiával, és családjával törődött. Nagyon jó anya és feleség volt. Nem volt olyan, hogy ne lett volna friss ennivaló az asztalon, még akkor sem, ha éppen egy szegényes időszakban voltak. Remek szakács volt: sorra nyerte a Vrancont napon tartott grimkloi főzőversenyeket.

Az apa, Qwempoi, egy magas, délceg, erős, szívós, harminchárom éves ember volt. Igazán harcedzett, annak ellenére, hogy soha nem volt a hadseregben és a vidékét nem dúlta háború. Szorgalmasan dolgozott földjein, sokszor csak a megélhetésért, de amikor éppen jó időszak volt, akkor be tudott szerezni egy kis pénzt. Nagyon megörült, amikor felesége fiút szült neki. Minden tudását megpróbálta átadni fiának, Qwâmbiinak, aki az egyetlen utódja volt, ezért nagyon féltette.
Qwâmbii korához képest okos és értelmes gyerek volt. Valamivel erősebb is volt az átlagnál. Amikor az iskolatársaival játékból fakardokkal küzdöttek, mindig ő győzte le társait. Ügyességét, ragyogó értelmét szüleitől örökölte, de ezekkel együtt megkapta ősei kitartását békéjét és alázatát is, és nem vágyott hatalomra a többiek felett, nem tett különbséget a többiek között pusztán azok adottságai alapján. Fizikumában szintén a szüleire emlékeztet: álmodozó, de értelemtől, bátorságtól, kalandvágytól csillogó zöld szeme messziről vonzotta a tekintetet. Haja fekete volt, mint az édesapjának. Nyílt, őszinte arca, erős teste, ügyessége vágyat ébresztett a lányokban, de őszinteségét, kedvességét ő maga többre értékelte. Szellemileg gyorsan fejlődött, szüleitől mindent eltanult. Kilenc évesen meg tudott volna művelni, és gondozni egy egész doukomenknyi* földet.

De ettől függetlenül szülei nem dolgoztatták. Inkább csak a porban játszott. Ahogy ott kapirgált a földben, hirtelen valami keménybe ütötte a kezét. Kiásta és egy kör alakú fémdarabot talált, valami megfejthetetlen mintával a közepén. A tárgy tetején egy lyuk volt fúrva. S bár Qwâmbii már jártas volt a dolgok felismerésben, eme különlegességnek sem az anyagát, sem a célját nem tudta megállapítani, mindössze egy szépen csillogó vöröses fémtárgynak tartotta.
Úgy döntött, hogy medálként használja majd. Nagyon megtetszett neki, és valami megmagyarázhatatlan, természetfeletti vonzalom alakult ki benne a medál iránt. Nem tudta el sem képzelni, sem megmagyarázni, hogy miért, de attól fogva jobban ragaszkodott ehhez a medáljához, mint előtte bármi máshoz. A tárgy különös hatással volt rá, tekintetét megbabonázta, s míg kis markában tartotta különös, nagyszerű érzés lett úrrá rajta.
Mikor hazamentek eldugta, és elhatározta, hogy senkinek se fogja megmutatni. Az apró, egyszerű fémtárgy teljesen hozzánőtt, s bár kezdetben nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, később mindinkább azt tapasztalta, hogy nagyon szeretett kis tárgyát valami emberfeletti, valami mágikus hatja át.

Abban az évben, amikor betöltötte a tizenhetedik évét, nagyon rossz termés volt. Hónapokig éhezett az egész falu. Sokaknak el kellett hagyni a lakhelyét, hogy túlélhessék ezt az időszakot. Ezek az emberek a városokba költöztek - a legtöbb a fővárosba Qryxbe - a megélhetést keresve, de a legtöbb esetben nem találtak munkát és hajléktalanná váltak.

* doukomenk: 1 kom = 1 méter
1 komenk = 1 kilométer
1 doukom = 1 négyzetméter
1 doukomenk = 1 négyzetkilométer

Qwâmbiinak túl jó szíve volt, hogy ezt végig bírja nézni. Elővette hát a medálját - ami akkorra már a legjobb barátjává vált - markába szorította amilyen erősen csak tudta, és elkezdett imádkozni valami idegen nyelven, amit ő maga sem értett. Azt érezte, hogy ez a nyelvtudás is a medál műve. Ahhoz, hogy megtudja, hogy mi ez valójában, még fiatal volt, és tapasztalatlan.
Miközben így imádkozott hirtelen valami furcsa érzés töltötte el. Úgy érezte, mintha nem egyedül lett volna a szobában, mintha valaki hallgatná imáját. Erről később meg is bizonyosodott, mert másnaptól a halálmezőn újra ragyogó fák nőttek, s úgy tűnt, mintha a természet eredeti életereje visszatérne a környező vidékre.
Qwâmbii a lelke mélyén tudta, hogy ez az ő műve, de nem merte elmondani senkinek, még szüleinek sem. Úgy érezte, hogy ez csak az ő titka. De ettől fogva a nyakában hordta a medált egy bőrszíjon. Apró ékessége senkinek nem tűnt fel.

Egy nap, amikor a munkából hazaértek, a házukat feldúlva, kifosztva találták. Qwempoi teljesen megtört. Azt, amiért eddig egy életen keresztül dolgozott, most egy nap alatt eltűnt. Qwâmbii szülei teljesen el voltak keseredve. Nem jártak dolgozni sem, mert nem látták értelmét.
Qwâmbii nem nézhette tétlenül, hogy szeretett szülei ebben a keserves helyzetben nem képesek cselekedni. Tennie kellett valamit. Ekkor már tudta, hogy a medálja mágikus, és próbálta tudatosan használni. Napokat meditált. Olyan sokat ült magában, hogy a végén már érezte a falu összes embere mozgását, miközben teljesen mást csinált.
Néhány hónappal később történt egy másik rablás. De akkor már érezte, hogy ki az aki behatol Eqaander Mester házába. A Bőrfejű Ksháng volt az! Szólt apjának, akivel kiegyenesítették a kaszájukat és elmentek Ksháng házához. Megfenyegették, hogy, ha nem engedi be őket, megölik. Ksháng megrémült, és beengedte őket. Felfedték, hogy Ksháng volt a kétszeres rablás elkövetője. Elítélték és levágták a kezét. Ettől fogva csak Félkezű Kshángnak nevezték.
Qwempoi és Ptaeniin visszanyerték életkedvüket, és ugyanúgy dolgoztak, mint a rablás előtt.
Boldogan éltek, de csak egy rövid ideig...

Azon a napon amikor Qwâmbii betöltötte a tizenkilencedik évét és felnőtté vált, hirtelen felerősödött a fenyegető sötétség. Hírek jöttek a Határvidékről, hogy egy hatalmas zombihadsereg gyülekezik. A Gonosz végül mégis elpusztítja ezt a maradék Handoriot is?
Az élőhalottak serege pedig kegyetlenül támadott. Hatalmas pusztítás volt.
A hadsereg nem sokat tehetett, a zombi hordák csak nyomultak be, egyenest Diamonnak, egy közeli apró településnek. A hullasereg teljesen elpusztította a falut. A szerencsésebbek még időben be tudtak menekülni Qryxbe.
A helybeliek egy csoportja azonban nem menekült el. A bátrak, akik készek voltak megvédeni hazájukat, földjeiket a szinte legyőzhetetlennek tartott élőhalottak ellen, egytől-egyig fegyvert ragadtak. Érezték, esélyük nem lesz sok, de az elszántságuk, és vak gyűlöletük ellenfeleik iránt nagyobb erőt adott nekik, mintha létszámfölényben lettek volna.
Qwempoi beküldte Ptaeniint is Qryxbe, hogy semmi baja na essen. S bár küldte volna Qwâmbiit is, ő nem tartott vele, mert érezte, hogy rá még szükség lesz ebben a kegyetlen harcban, és apja iránt érzett szeretete nem engedte volna akkor sem, ha száz kötéllel vonszolták volna el onnan.

Az élőhalottak serege hamar elérte a falut. A háromszázezer fős hadsereg nagyon hamar leigázhatta volna az embereket, de ők nem fordítottak hátat az ellenségnek, nyugodt, bátor lélekkel készültek fel a biztos halált jelentő csatára.
Kemrinon népe csak várt, és várt. Szemükben tűz égett, a bátorságé, a hazaszereteté, de a halálfélelem is meg-megcsillant a tekintetekben. Úgy érezték, egyetlen esélyük van. Csatarendbe álltak, és vártak a megfelelő pillanatra. A falu qethje, megadta a jelet, és a sereg nekirohant a zombiseregnek. A csata nem tartott sokáig, az élőhalottak könyörtelen pontossággal és gyorsasággal végeztek eme maroknyi ellenálló csoporttal.
Egyedül Qwâmbii maradt a faluban. Döbbenten nézte apja és többi addigi ismerőse eltűnését. Megmozdulni nem tudott. Csak dermedten, bénán nézett a messzeségbe, s lelkébe valami üresség, sajgó fájdalom költözött. Halottak nem maradtak hátra, s bár Qwâmbii remélte, hogy szeretett ismerősei nem haltak meg, de lelke mélyén már érezte a halál keserű elkerülhetetlenségét. Ahogy a zombisereg egyre távolabb került porig rombolt otthonától, a reménye, hogy apját még esetleg fogolyként megtalálhatja és megmentheti egyre halványodott.

Qwâmbii nem tudta elfogadni apja elvesztését. Ott, a füstölgő romok között, könnyű kardját két marokra fogva megfogadta, hogy megbosszul minden sérelmet ami családján, faluján, népén esett, és ha lehet, visszahozza apját az Élő Földre.