Aucklandból Samoára a Polinéz légitársaság gépével utazunk. Jegyeinket már megvettük, csomagjainkat útnak indítottuk. Közeleg az indulás pillanata.
Vacsora után hamar elbúcsúztunk egymástól, Cris már a vacsoráját is a szobájába kérte, nem érezte jól magát. Gittával nem jó előjelnek tekintettük gyakori panaszait. Szobámba visszatérve leellenőriztem kézipoggyászomat, nem szerettem induláskor kapkodni. Az elmúlt napok eseményei feldúlták lelkiállapotomat, elalvás előtt szüntelen az a kérdés foglalkoztatott: érdemes volt e belebonyolódnom ebbe a kincsvadászatba. Vajon a kényelmes, megszokott, rácsos kalitkámon túl értelmes dolog lesz e fürkészni a tájat. A rácsokat elhagyva még szobám ablakáig sem jutottam el s máris úgy vergődöm, mint egy törött szárnyú madár. Hát még ha, majd a csillogó feketegyöngybe nézek: mit látok vajon? Eltorzult arcom vigyorog rám? Kétségeim közt lassan párnára hajtottam fejem, eloltottam az éjjeli lámpát, kihunyt a fénye.
Karjaimat kinyújtottam és hosszú egyenletes mozdulatokkal, mint ahogy a madár szárnyaival felszálltam a magasba. Egyre magasabbra törtem, fel a felhők fölé, majd méltóságteljesen, lassan leereszkedtem. Egy baldachinos ágy tüllfátyolán keresztül selyem párnákra pihentem. A párnák közül sima, nedves bőrű sikló tekeredett rám. Amikor arcomhoz ért, felemelte és levedlette fejét. Az áttetsző foszlányok alól Emili arca tűnt elő, hosszú hajfürtök között bódító csókokkal sziszegett körül. Azután éreztem amint sikamlós bőrével le s fel, csúszik-mászik meztelen testemen, bizsergető érzést áramoltatva szét bennem. Közben minden bőrét lehullatta, formás meztelen női testével simult hozzám. Paripára váltott, felült rám, combjaival erősen szorította oldalamat s lüktető ügetésbe kezdet. A kéjes érzés felé közelítve halk sikolyokkal unszolta lovát. A cél előtt élesen belém vájta sarkantyúját, inaim megrándultak s légies vágtába kezdtünk, még egyszer utoljára felsikoltott. Ahogy átrepültünk a mámoros célon, combjai szorításán engedett, cseppektől gyöngyöző arcát sörényemre hajtotta s aléltan megpihent. Most már egymás mellett feküdtünk. Később felkelt és magamra hagyott. Egy idő múlva én is kezdtem rendbe szedni magam, a fürdőszobába mentem. Bent szörnyű látvány fogadott. Fekete frakkos úriember feküdt a kövezeten. Megfordítottam. Gus volt. Golyó ütötte lyukas feje, vértől átázott parókáján feküdt. Mellette, kis Smith and Wesson, női kezekbe való. Épp megszagoltam a csövét, amikor jó néhány rendőr rontott a lakásba. Megbilincseltek. Elhurcoltak. Rablógyilkossággal gyanúsítottak. Tárgyalás. Ítélet: kötél általi halál! A siralomházban meglátogatott egy pap. Felszólított, hogy gyónjam meg bűnömet!
- Uram, ártatlan vagyok!
Később megjelent a hóhér, megkérdezte:
- Mi az utolsó kívánsága?
- Hogy ne szenvedjek sokáig!
- Nyugodjon meg! Ha egy percnél tovább tart, engem úgyis leváltanak.
A vesztőhelyre kísértek. Pálmafalevelekből készült székre állítottak, hurkot kötöttek a nyakamba. A kirendelt bírósági alkalmazott elhadarta mondókáját majd azt mondta:
- Az ítéletet a samoai legfelsőbb bíróság nevében végre lehet hajtani!
A hóhér éppen kirúgni készült alólam a háncsszéket, amikor egy hideg kéz megfogta a karomat
- Barátom! Ébresztő!!! Indulnunk kell a repülőtérre.
Ahogy Samoa felé repültem arra gondoltam, milyen különös dolog az álom:
képes az ember agyát összegyúrni, vágyakat árul, képzeteket gyárt, moziba invitál, ahol rólunk készült filmet dedikál, amit a valóság nem ad meg, megkapjuk tőle, ha rémségekbe jutunk, kiszabadít, felébreszt belőle. Hiába, szép dolog az álom, de a valóságnál nincs szebb a világon. Most vajon melyikkel tartok?
Az Új-Zélandi télből megérkeztünk a samoai nyárba, 28 fokot mutatott a mátrix tábla. Cris helybéli barátai a kijáratnál vártak bennünket. Jókedélyü, kölcsönös üdvözlések kezdődtek, én is bemutatkoztam, majd a kötelező virágkoszorúk kerültek nyakunkba.
Még jó ideig eltartott, amíg poggyászainkat felpakoltuk a kis terepjárókra. Cris kicsit nyugtalankodott, hogy sötétedés előtt megérkezünk e főtámaszpontunkra, de a samoai férfiak megnyugtatták minden rendben lesz! Az északi partról keresztbe a szárazföldön, fel a hegyeken át, le a déli Lefaga öböl felé vettük az irányt. Trópusi őserdőn át vezetett utunk, jobbról-balról néha hatalmas vízesések tűntek fel. A hegygerincen átbukva jókora zápor lassította haladásunkat. Siumutól még vagy negyven kilométer volt hátra Lotofagáig. Terveim szerint itt lesz főbázisunk, innen könnyen elérjük a keleti zátonyokat és nyugat felé is rövidebb utakat kell megtennünk. Azon kívül fontos volt, hogy hajózási szempontból biztonságos kikötési hely legyen, a rendszeres ki-be hajózás ezt megkövetelte. A part menti zátonyok itt közelítettek legjobban a parthoz, tágabb manőverezést biztosítva a vitorlásnak.
A trópusi eső lassan elállt, még a nap is kisütött. Az izgalmas és látványos autókázás közben rövid pihenőt tartottunk. Furcsa útjelző tábla mellett fogyasztottuk el, kivételesen meleg Coca-Colánkat. A tábla figyelmeztetett minden nem időskorut a SEX veszélyeire, ami főleg a reggeli órákban fejti ki ártalmas hatását. Valamennyien, mi jövevények mosolyogtunk ezen, de samoai barátaink másként értékelhették a feliratot, mert komor tekintetükkel máris indulásra biztattak. Mielőtt lebukott volna a nap mögöttünk, megérkeztünk Lotofagába. A szállásmesterek igencsak kitettek magukért. Idilli környezetbe irányították autóinkat, bár egy rossz kormány mozdulat nem kis felfordulást okozott, helybéli biciklis esett a motorház tetejére, vidám műsort adva az unatkozó bámészkodóknak. Magában nem okozott kárt, de a szétszóródott, üres Colás üvegek jócskán kifárasztották.
Több, cölöpökön álló, félig nyitott, jellegzetes samoai házakhoz értünk. Külön kis bungalókban helyezkedtünk el. Egy nappali helyiség, meg háló tartozott kis birodalmamhoz. Kezdetben igencsak gondolkodóba estem, hogy is kell itt berendezkedni, de Gitta látva tanácstalanságomat segített megoldani minden rejtvényt.
A vízpart pár lépésnyire volt. Nagy lávaszirtek között háborgó hullámok prüszköltek. Az óceán hangja betöltötte az egész környéket. Kicsit aggódtam, ha az alvásra gondoltam: hogyan lehet itt elaludni? Valamilyen trükknek lennie kell, majd csak rájövök erre is - nyugtattam magam. Azt sem nagyon tudtam elképzelni, hol lehet ilyen helyen hajóval kikötni. A legagyafúrtabb mérnökök sem tervezhettek volna ehhez hasonló hullámvasutat.
Később, amikor este, a vacsoránál ezt szóba hoztam Crisnél, csak nevetett:
- Pedig a hajónk is itt van, majd holnap mindent megértesz!
Az első Samoán töltött nap után, másnap reggel korán keltem, még a közös reggeli előtt szerettem volna körülnézni a szállásunk környékén. Az alvással kapcsolatos aggodalmaim alaptalanok voltak legalább is, ami az első éjszakát illeti. Lehet, hogy csak a fáradságom lett úrrá a hullámok hangján. Szép napsütéses reggel volt, a nap sugarai kezdtek áttörni a pálmafák derekán. Szállásunkról keskeny ösvényre fordultam, kókuszpálmák, alattuk orchideák szegélyezték utamat, meg sok vöröses, zöldes levelű cserje - ezeket még nem ismertem. Később tágasabb helyre értem. Nagy réten találtam magam, ahol valami furcsa - pontosabban - nem várt hang hallatszott. Tehénbőgés verte fel a tájat. Hangoskodó, állati ismerőseim meg is jelentek nem kis meglepetést okozva nekem. A rét másik végén még egy repülőgép is feltűnt. Keskeny földút vezetett ki az óceán partjára, ahol alaposan megváltozott a partszegély. A bazalt sziklák eltűntek, tágas homokos öböl nyújtózkodott előttem. Kis kunyhó állt egy kiszögelésen, mellette facölöpökön hosszú kijárat a vízre, végén, hajó kikötésre alkalmas nagy stég. Vitorláshajó állt a kis kikötőben, a mi hajónk. Rajta samoai társaink serénykedtek, amikor észrevettek, magukhoz intettek. Felmentem a fedélzetre, még sohasem jártam ilyen úszó alkalmatosságon. Ahogy elmondták, a felszerelés nem régen érkezett Apiából a repülőgépen, most mindent a helyére raknak, később erre már nem lesz gond. Hamar abbahagyták a rendezkedést, sietniük kellett nekik is a reggelihez. Cris pontosságot várt mindenkitől egész vállalkozásunk alatt, nem késhettünk.
Sietősre fogtuk a visszautat, eközben elmagyarázták, hogy szállásunk az Aggie Grey szálloda tulajdona, Taufuaban vannak bungalóik, onnan béreljük. Az ellátást is a cég szervezi, nekünk csak fizetnünk kell. A fizetésre pedig most úgy sincs gondunk, hitelből megy minden. Csak felületes ismereteik voltak a finanszírozás mikéntjéről, így nem is bonyolódtam velük túl mélyre ebben a témában. Mire a rétre értünk a tehenek és a repülőgép is eltűnt.
A reggelinél valamennyien az asztalnál ültünk. Kis csapatunk Cris és felesége Gitta, Új-Zélandi rokonuk Depp, Aucklandi hullámlovas barátaink Rony és Jessy, valamint két samoai férfiből állt. Alkalmi pilótánk Amerikai-Samoából érkezett - ő most nem volt velünk - mellesleg egy magántársaság alkalmazottja, helikopter és kétmotoros légijárművek avatott vezetője volt.
Jó kedélyű beszélgetés kezdődött az elhelyezkedés viszontagságairól, a várható esélyekre hangos éljenzéssel bátorítottuk magunkat. Cris komolyra fordítva a szót elmondta, hogy délután velem s Ronyval légifelderitést tervez az általam kijelölt útvonalon. A program attól függött, sikerült-e pilótánknak időben megszereznie a repülési engedélyt. A légiutat még én javasoltam a tervezéskor, így jobban áttekinthető a hajózási útvonal, a kikötési pontok kijelölése egyszerűbb, mint az asztalon térkép felett töprengeni. Cris még néhány feladatot kiosztott, a hullámlovas pár figyelmét különösen felhívta a merülésekhez szükséges eszközök ellenőrzésére és előkészítésére.
Amikor végeztünk az asztal körüli teendőkkel, visszavonultam bungalómba. Meglepetésemre fiatal, nagyon szép samoai leány tett-vett a szobában, a szúnyoghálókat igazgatta, éppen amikor beléptem. Illedelmesen bemutatkozott - Amainak hívják - és a szálloda alkalmazottja. Minden délelőtt ide kell majd jönnie és elvégezni, ami ilyen tájt a hotelekben szokásos. Ahogy futólag végigmértem, elragadóan csinos teremtés volt, nem lehetett több tizenhat évesnél. Lassan szóba elegyedtünk, arról kérdezett: honnan érkeztem, mit csinálunk, meddig maradunk meg efféléket.
- Csak ismerkedem a szigettel és remélem, sokáig maradok! – válaszoltam.
