Samoára sodort a szél 7.rész

Másnap reggel úgy keltem, hogy nem tervezek semmilyen programot, készülök, főleg lélekben, a két nap múlva esedékes indulásra. Egyébként pedig rábízom magam a véletlen sodrás szeszélyére.
Reggelinél háziurunk egy kis papírfecnit nyomott a kezembe. Még tegnap délután az alkalmi bejárónő vette az üzenetet. MIKOR JÁTSZUNK EGY PARTIT! VÁRJUK! GUS. Ezután nem sok választásom volt, felhívtam a Thames-i telefonszámot. Bejelentkeztem.
-  Oké, a mise után szívesen látjuk, majd küldöm a kocsit! -volt a válasz.
Kicsit tanácstalan lettem a szűkszavúság miatt, de Cris elmagyarázta: a metodisták már csak ilyenek, vendégszeretőek, de mindig sietnek valahova.
A repülőn tapasztaltak miatt így egyedül zűrösnek éreztem a viszontlátást, megkértem Gittát kísérjen el, adjon bátorítást a rám váró viszontagságokhoz. Kicsit kétkedve fogadta, nem értette bátortalanságomat. Amikor elmagyaráztam neki miről van szó, beleegyezett és társamul szegődött.
Olyan sötét barlangba kívántam belépni ahonnan nem tudni, melyik nyiladékon, hová lehet kijutni. Hiába, a kocka el volt vetve.
A kocsi valami ősrégi Dodge volt, folyton nyikorgott a hátsó ülésen az epeda. Rácsos kapun haladtunk át, a ház előtt Gus fogadott bennünket.
- Örülök, hogy hölgyet is hoztál, legalább nyugodtan játszhatunk! - előzött meg a magyarázkodásban.

A házvezetőnőre bízott bennünket, meghagyta neki, vezessen a nappaliba, majd hirtelen valahova a ház mögé szaladt.
Nem túl nagy fogadószoba nyílt előttünk. Az első, ami feltűnt a sok csecsebecse, apró porcelán-tárgyak, képek, ezüst dobozok, fém szobrocskákba öntött Don Quijoték, márványos, kőbe faragott delfinek és sok más egyéb. Ami közös volt bennük, vékony, selymes por fedte valamennyit. Minden oldalon, komódszerű szekrénykéken sorakoztak. A falat piros tapéta borította, a plafonnál arany szegély díszítette. Tele volt képekkel, kisebb nagyobb, csupa aranykeretes. Amúgy hangulatos, melegséget árasztó szoba volt. Antik hatású fotelek, székek kínálták magukat. Hasonló díszlettel már találkoztam Budapesten a Cserje utcában, neves színészóriásunk feleségének vendéglátásában. A Kossuth-díjas színész gyűjtő volt, akinek kertjében a Hősök terei egykori Sztálin szobor egyik csuklója is ott díszelgett. Ahogy megtudtam sokat kockáztatott 1956-ban, hogy a forradalmároktól megszerezze a ledöntött és szétfűrészelt szobor e részét. Fura látvány lehetett a szomszéd sarki, Kádár villából látni a politika e szánalmas roncsát.
- Helyezzék magukat kényelembe - noszogatott a házvezetőnő.
Egyedül maradtunk. Én egy kényelmes fotelt néztem ki magamnak. Ahogy beleültem, hirtelen leereszkedtem vele a földig, az a fránya epeda- gondoltam. Kisebb pánik lett úrrá rajtam, amikor karomat a karfára tettem, fürgén kilendültek mindkét irányba. Gitta hangosan nevetett, valóban mókás volt az egész. Úgy tűnt egyetlen használható ülőhely van a szobába egy modern kagylófotel. Furcsállottam is a dolgot, valahogy nem illet a képbe. Már majdnem áttelepedtem rá, amikor kinyílt az ajtó és egy kis szőrpamacs kutyus rohant be. Nagyokat szökkent majd vagy három méterről belevetette magát. A fotel kettőt-hármat forgott maga körül, a szőrmók keresztbe vetette lábait, rájuk hajtotta fejét és királyi kényelembe helyezte magát.
Kisvártatva az ajtóban egy nő jelent meg, első zavart pillanatomba nem ismertem fel Emilit. Megjelenése arról győzött meg, hogy komputerezett világunkba mégiscsak lehetséges olyan szoftver, ami képes átformázni bennünket. Annyira más volt, mint a repülőn. Meglepetésemet nyugtázva
- Na, mi van, nem ismer meg? - szólt, azután Gittához ment, arcon csókolta mintha csak a Thamesi nőklubban lennének. Gittával egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, szikrázó csillagszórók gyúltak a szemében.
Ha lenne metamorfózis visszafelé, ha a kamilla szirmán billegő, színes szárnyú pillangó átváltozhatna barnás színű bábuvá, ahol csak formás domborulatai sejlenek fel egyenruhája alatt, akkor azt mondanám: Emilivel is valami hasonló történt meg. Overálszerű egyberuha volt rajta, lefelé szűkülő nadrággal, nálam a garázsba van hasonló, amit kocsimosáskor szoktam használni, igaz nem a Dior szabászai készítették. Könnyű sportcipőt hordott. Haja most nem a feje tetején kontyban trónolt, hanem kibontva hosszan vállára omlott, középen kettéválasztva egyik oldalon az arcába hullt, gyakran hátra kellett simítania. Melleit szolid kivágás mögé rejtette. Festéknek, műszempilláknak nyoma sem volt, ajkait mintha jégben áztatta volna, eltűnt a szilikonos duzzanat, csak enyhe pír díszítette arcát. Gitta mellé heveredett, egymást méregették: milyen jól néznek ki, a kor meg sem látszik rajtuk. Nevetgéltek, a férfiak csacska szokásait ostorozták. Később rám került sor, dicsérték szerénységemet, komoly, joviális magatartásomat, megrögzött szokásaimat, egyszóval mindent, amit a nők nem szeretnek. Gus után érdeklődtem kínomban.
- Majd jön, csak nyugalom! A bábuk megvárják magukat! - ez volt a válasza.
A sakktábla ott állt a lépcsőfeljáró alatt egy kis asztalon. A figurák feszes, rendezett sorokban várták az összecsapást. Emili legkedvesebb tárgyairól beszélt, tekintetével mutatta az utat szemeinknek. Amikor ezzel végzett, felállt és a lépcső felé invitált bennünket. Észrevettem, amint a sakk asztal mellet elhaladt hamiskás mosollyal lepöckölte a világos királyt. A szobából keskeny lépcsősor vezetett fel az emeletre, szűk lépcsőfeljárón lépkedtünk. Előttem Emili mutatta az utat. Fölfelé menet, formás feneke, ahol bevágott a varrás, két gömbölyű részre vált, így bókolt előttem. A kiszélesedő emeleti részen kazettás faajtó előtt álltunk meg.
- Ez a hálószobám! - mondta, és kinyitotta az ajtót.
- Csak bátran! - tuszkolt a szobába bennünket.


Nem mondom!  Volt látni való. Nagy baldachinos ágy uralta a teret. A fényes szatén bevonatú, nehéz vászon függönyöket kétoldalt színes, lógó hurkok keretezték. Tükrök, pipereasztalok, illatos füstölők, de nem folytatom, egyszerűbb, ha a Napkirály hálószobáját ajánlom mindenki figyelmébe. Amikor végre beteltünk a látvánnyal váratlanul visszaindultunk, lefelé vettük az irányt. Kicsit csodálkoztam is, hogy fentebb nem nézünk meg semmit, először arra gondoltam a „napkirály” maga rejtőzködik magasabban, de prózaiabb választ találtam: Emili úgy gondolhatta, arra már úgy sincs semmi, ami számomra érdekes lehetne. Lefelé menet kipillantottam a keskeny ablakon, Gust láttam egy feketeöltönyös férfival, éppen búcsúzkodtak. Lent a szobában végre újra együtt voltunk, kis társaságunkhoz most már Gus is csatlakozott. Az ügyvédjéről beszélt, aki fura alak, mert mindenféle ügyet elvállal, vele most adásvételi ügyekről tárgyalt, de sietnie kellett. Az ügyvéd éppen a siralomházban tartott, valami hétpróbás gazembernek a fellebbezését előkészíteni.
- Szórakoztasd a hölgyet fiam! Mi körbejárjuk a házat! - mondta Emili férjének, belém karolt és kisétáltunk a hátsó udvarra.
Nagyon sajnáltam Gittát, vajon mihez kezdenek Gussal.
Kint nagy fürdőmedence terpeszkedett, éppen műanyagtető fedte. A bokrok közül nagy, fekete Dog rohant felénk nyakában piros szalagon rézmedál himbálózott. Kedvesen nyújtottam kezemet, megszagolta, aztán rendben talált mindent, ledobta magát mellénk. Kis kerti padon ültünk.
-Végre kettesben lehetünk! Legalább Gus is elfoglalja magát. Ha nem hozta volna, el a barátnőjét nem tudom mit csinált volna.
- Nyilván sakkoztunk volna. – válaszoltam.
-Ugyan! Csak nem gondolja, hogy Gus találta ki ezt az egészet!
- Nem? - tetettem az ártatlant.
- A fene egye meg, én azt hiszem megszerettem magát. Hogy tetszem így magának? Láttam a repülőgépen ki nem állhatott. Egyébként kevés utálatosabb embert láttam addig, mint magát. De valahogy amióta elköszöntünk a repülőtéren, egyre gyakrabban gondolok magára.
Apró csillogó vízcseppek vakították a szememet, a medence tetejéről folyt a márványos kockakőre.
- Plátói szerelem, tudom! De egy kicsit se tudna szeretni?
- Hogy tehetném?
- Egy leánykollégiumban nevelkedtem Nelson környékén. Egyik oldalán az óceán, másikon valami ültetvény. Amíg el nem hagytam az intézetet, azt sem tudtam mit termelnek ott. Egy vöröshajú lánnyal voltunk egy szobában. Éjszakánként szerelmes szövegeket olvastunk, amit az Otagói Hírekből vágtunk ki, később néha egymáson is kipróbáltunk ezt-azt. Következett a Massey egyetem Palmerstonban.  A szüleim kérlelhetetlenek voltak, mindent a tanulásnak rendeltettek alá. Éjszakánként egy tejboltos fiúról ábrándoztam, akit a sarki üzletben láttam. Sokszor nagy kerülőket tettem hazafelé, hogy bámulhassam. Azután valami teljesen más jött, katonás munkahely, csupa undorító férfival. Végül megérkezett Gus a főnököm. Kedves volt, erős, gyakran megvédett a rámenős paliktól. Később hozzá mentem. Jött a gyerek, család. A szüleim szerint révbe értem. Gust szeretem a maga módján, bár ő, már csak a „királynőjével” hál. És most maga, végre itt, a sarki tejboltból! 
Emili szenvedélyesen beszélt, megidézte néhány évvel ezelőtti találkozásomat ifjúkori barátnőmmel. Amerikából látogatóba jött haza, begipszelt, törött lábbal. Tőle, az Orfűi Muskátliban hallgattam hasonló vallomást. Mint akkor, most is néma voltam, mint a sír. Az ilyen típusú nőkkel, lelkemben szüntelenül viaskodtam, a vágyaimat akarták. Bátortalan, a konfliktusokat messze elkerülő magatartásom védelmezett a könnyű kalandoktól. Természetemnél fogva sajnáltam őket, soha nem tudtam őszintén, barátságosan elengedni a kezüket. Néha, ha fiatal koromban mégis elgyengültem, engedékenységemtől sokat szenvedtem. A színházi próbák alatt, szoffiták - és rivaldák fénye mögött, szenvedélyes csókolózások persze az én számat is égették. A kelléktárban Ophélia és Desdemóna bársony köntöseivel takaróztunk, meztelenül, szerelmeskedő, kedves partneremmel. Ilyenkor felszabadultan, őszintén szerettem. Szenvedélyességemet most sem őrzi fakabát.
- Emili! Maga most tetszik nekem. Akkor, ott fönt, a repülőgépen pedig őrülten kívántam. Hogy szerettem volna szép, puha, hosszú összecsókolózó combjai közé furakodni. Legvadabb ösztöneimet szabadjára engedtem, féktelenül és önelégülten nyalakodtam testének minden porcikájával. Mit kívánhatnék még?
- Perverz disznó! Magának többet ér, ha szemeivel pőrére vetkőztet, minthogy megdugjon! Na, jó! Ne haragudjon, tudom én, idealisták vagyunk. Maga szervezi a vágyait én meg szenvedem! Mit gondol, találkozunk még mi, ketten? Mikor indulnak?
- Hamarosan! - mondtam. Kedves mosoly jelent meg arcán, úgy gondolhatta mind a két kérdésére válaszoltam.
Visszasétáltunk a nappaliba, a Dog elillant. Amíg mi, lelki tusát vívtunk, addig nagy állóháború folyt a sakktáblán. Meglepetésünkre Gitta és Gus ott untatták az időt. A férjre már nem sok időm maradt. Délutánra járt az idő, amikor elköszöntünk. Amíg a hátsó ülésre kászálódtunk, Gitta megkérdezte.
- Nehéz volt?
Ahogy kikanyarodtunk a kapun, visszanéztem - Mi lesz veled színes pillangóm?