Los Angelesből Aucklandba az Air New Zeland járata repített. Csak a földrészeken átívelő utazások során szerezhetünk gyakorlati ismereteket arról, milyen fajtához, rasszhoz tartozó emberek lakják e földgolyót. Tisztán antropológiai meghatározásra gondolok.
Európából Amerikába, fehér és még inkább feketebőrü emberek utaztak. Amerikából az Óceánia felé fehér és leginkább maori kinézetűek. A hangulat is más volt a fedélzeten, vidámabb, színesebb. A beépített képernyőkön, ütemes zenére, hosszú hajú lányok ringatták, színes trópusi virágokkal körülfűzött dús alakjukat.
A repülőgépbe lépve csinos maori utaskisérőnő kalauzolt a helyemre. Véletlen szerencsére, ablak mellé kerültem, mindig szerettem az emelkedést és süllyedést szemlélni, hát még átélni, ahogy a madár puskadurranásra feltör az égbe s cickányra lecsap a rétre.
Az utasok sorra foglalták el helyeiket. Megnyugvással fogadtam azt az örömteli tényt, hogy mögém egy joviális öregurat ültettek. Csak néha, ijedt horkantása hívta fel rá a figyelmet. Annál nagyobb várakozással tekintettem közvetlen mellettem helyet foglaló útitársaimra. A stewardess, középkorú, igencsak figyelemre méltó női jelenséget és nem kevésbé feltűnő férfit tessékelt a mellettem levő ülésekre. Kicsit gondolkodóba eshettek melyikük üljön mellém - végül illedelmesen a férfi terpeszkedett el jobbomon. Megszámlálhatatlanul érkeztek az utasok, háromszor három sor futott végig a gépen, indulásra megtelt valamennyi. A felszállás előtt izgatott mocorgás kezdődött mellettem. A hölgynek nem tetszett a hely ahol ült, a jövés-menés zavarta, helyet cseréltek a férfival.
Amikor a gép meglódult, izgatottan hajolt előttem az ablakhoz, jó kilátást remélve. Dús keblei majdnem kipottyantak blúzából az ölembe, tömény gyermek parfüm áradt minden porcikájából, talán málna. Kezével ránehézkedett a térdemre - persze elnézést kérve - így nézte, mint hagyjuk el a szárazföldet. Szüntelen "bjutifulozása" alatt végre elértük a repülési magasságot. Amikor a kedélyek megnyugodtak, felálltam és a szokásos felfedezőútra indultam. Ezen a gépen nem volt amolyan bárhelyiség, csak egy társalgót kanyarítottak ki az üzleti osztály előtt, más gépeken itt konyha van - tudtam meg az egyik utaskísérőtől. Visszatérve, a sorok között már messziről láttam, a hölgy, helyemen, az ablak mellett ült.
Ahogy észrevett vissza akart ülni a helyére, de én színlelt udvariassággal maradásra ösztökéltem, mondván még állok egy kicsit. Nehezen tudtam megbirkózni az ilyen zavart helyzetekkel, időt adtam magamnak a rövid menekülésre. Amíg ott álltam jobban szemügyre tudtam venni nőt és férfit. Megállapításaimat így summázhatom. Túlcicomázott, szemrevaló nő volt, barna, hosszú haja feje tetején kontyban, onnan kitárulkozó egyik vállára lógva hívta a kíváncsi tekintetet tovább. Arcán barna pír közül széles, szilikonos ajkak virítottak. Szemüveget is viselt, szerintem csak díszítésül. Ruházata sem volt mindennapi. Nyári, nyitott, fehéres árnyalatú, virágos blúz, térdig érő, deréktól kiszélesedő, hasonló anyagú szoknya. Elképzeltem amint lenge szél lebbenti Monroe módra, mi minden villan árgus férfi szemnek. Térdtől lefelé mindenben az összhang dominált, formás, kicsit már inas lábak, nyári, magas sarkú szandálban. A nőről egyelőre ennyit.
A férfi testes, száz kilós példány volt, parókával a fején, rövidujju nyári inge alól dús, fekete szőrös karjai tiszteletet parancsoltak. Hosszú, flanel pantallója, valódi bőrszandálja, amúgy ápolt, elegáns megjelenése, jobban megfelelt ízlésemnek, mint párjáé. Nagy, fekete keretes napszemüveget viselt, vélhetően, titkon, innen leste, óvta feleségét hiúságának minden következményétől.
Fura pár volt - annyi szent! Így utaztunk együtt a nyárból a télbe.
Sötét légben siklott gépünk, körülölelte az óceán és az űr bársonyos levegője, alul a hullámok űztek, felül a szél hajtott bennünket. A fedélzeten félhomály terítette be a csendet, közben itt-ott halk neszek sugdolóztak. Útitársaim mellett én is álmaimmal kalandoztam, tudomást sem véve arról, hogy közben átrepültünk egy képzeletbeli vonalon.
A hajnali derengésben ébredeztek az utasok, komótos sürgés-forgás kezdődött. Előkerültek a törlőkendők, kamilla, jázmin s ki tudja még milyen virágok illatoztak. Reggeli közben közvetlen útitársaimmal csevegésbe kezdtünk, eddig a kötelező udvariaskodáson kívül nem sok szót váltottunk. A sakkprogramom keltette fel a férfi érdeklődését. Kezdetben, ebben a témában folyt társalgás, de feleségét minden bizonnyal nyugtalanította, hogy e dologban nem járatos, a szótlanság pedig nem kenyere. Hirtelen vezércselhez folyamodott és elkezdte mondókáját. A lányukról beszélt, aki fiatalabb korában szerelmes lett egy Új- Zélandi amatőr autóversenyzőbe, aki a férj szerint az autókhoz sem igazán értett, különben pedig egy semmirekellő volt! Ezért azután Californiában, protestáns leánykollégiumba vitték gyermeküket kijózanodni. Az anya szerint jól tették, hogy így döntöttek, bár elismerte, később egy amerikai NASCAR bajnok lett a vejük. Most is az ifjú párnál tett látogatásból térnek hazafelé. ÚJ-Zélandon, Thames környékén laknak, az egykori aranybányászok telepén kialakított kertvárosban. Hosszú felsorolás kezdődött, mi minden van kényelmükre. Rám már nem jutott idő, végre befejeztük a reggelit.
A hölgy - Emilinek szólította férje - rendbe szedte magát, majd rövid sustorgás után elhagyott bennünket. Később én is felálltam, a laptopot sakkostul útitársamra hagytam és a társalgó felé vettem az irányt. A New Zeland Herald egyik előző napi számát olvasgattam, amikor Emili váratlanul megjelent, a mellettem levő forgófotelre telepedett. Ahogy megtudtam, a kiskutyáját látogatta meg a csomagtérben. Amolyan kabin félét alakítottak ott ki a házi kedvenceknek, akik kis ketrecekben követhetik gazdáikat a légi utazásokon. A csábos nő Zélandi angolsággal fűzte a szavakat, gyakran közelebb kellett hajolnom hozzá, mert nem mindig értettem pontosan mire gondol. Szemben két fiatal férfi sustorgott, leplezetlen vigyorral méregettek bennünket. Egyikük talán kapatos is lehetett. Emili a kiskutyájáról és az otthon maradt Dán Dogról ódákat regélt. A kutyák szokásai is szóba jöttek. Párzásról, ellésről fertőzésekről szóló beszámolót hallgattam, meg arról mennyire káros, ha a kutyák egymást mustrálják. Ennél a pontnál úgy döntöttem átveszem a szót, talán sikerül lezárnom a témát.
Megkérdeztem Emilit:
- Tudja e, hogy a kutyák miért szagolgatják egymás fenekét, ha találkoznak? Nemleges volt a válasz. Elmeséltem neki.
Egyszer régen nagyon rossz volt a kutyák sorsa. Elhatározták, hogy összejönnek egy nagy falkába és meghányják, vetik, mit kellene tenniük a sorsuk javításáért. A sok vélemény közül egy elég szimpatikus volt ahhoz reményt adjon. Kiválasztanak maguk közül valakit, azt elküldik Szent Péterhez, könyörögni a helyzetük jobbításáért. A bajt csak abban látták, hogy annyira egyformák, ha a kiválasztott visszatér, nem ismerik meg. Egy okos kutya megoldotta a problémát, azt tanácsolta - válasszanak ki maguk közül valakit, de annak kenjék be a fenekét vöröshagymával. Így is tettek, a kutya elment, máig sem ért vissza. Így ha két kutya találkozik rögtön azt szagolgatják-vajon nem e, ez a kutya az, akit annak idején elküldtek?
Széles szájjal nevetett útitársam, megelégedetten mosolyogtam én is. Szórakozottságában keresztbe vetette formás lábait. A szoknya is meglebbent, amikor észrevette meggondolatlanságát már késő volt.
A két fiatalember közül az egyik, közelebb hajolt és megkérdezte:
- Asszonyom, ön mit csinál ott alul a szőrzetével, hogy ilyen göndör?
Meghűlt bennem a vér, ilyen otrombaságot már régen hallottam. Emili védelmére szerettem volna kelni. Mire szóhoz jutottam volna, Emili nem zavartatva magát így szólt a fiatalemberhez
- Mi köze hozzá? Én sem kérdezem, hogy a maga zacskója kötve vagy horgolva van!
Útitársnőmmel szembeni ellenszenvem csodálatba csapott át.
A felháborító közjáték után, visszatérőben, a széksorok között, szörnyű lelkifurdalás gyötört tehetetlenségem miatt. A férj sehol, némi megnyugvással foglaltuk el helyünket. Feltoltam a repülőgép ablakának rolettáját, szégyenemet elrejtve a távolba meredtem. Emili belemarkolt a karomba, magához fordított. Lángvörös arcomat megpaskolta, azután:
- Ugyan már, ne is törődjön vele! Csak a férjemnek ne szóljon, nagy botrányt csapna!
Amikor a férfi visszajött mosolyogva újságolta hány lépésig bírta a mattot elkerülni. Feleségének háta mögött barátian ütögette a vállamat, s közben gyalogokról, sötét huszárok világos bástyák elleni rohamozásáról, királyi helycserékről tudósított, nem is sejtve, hogy én milyen könnyen feladtam királynőjének védelmét. Színlelt mosollyal nyugtáztam szavait. Jókedvű kacarászása közben arra is megkért, szólítsam csak nyugodtan Gus-nak. A partik kimerítő elemzése közben megemlítette, ha lesz időm, keressem fel őket Thamesben, nagyon örülnének neki:
- Ugye fiam?- bátorította feleségét, aki hajcsattal a szájában, kibomlott kontyát igazítva, szaporán bólogatott.
Gépünk lassan ereszkedni kezdett. Az utazás végére egész barátságos viszonnyá alakult kezdeti tartózkodásom. Udvariasan megemlítettem:
- Igyekszem élni a meghívással, de egyelőre magam sem tudom, meddig maradok Aucklandbe.
A címet, telefonszámot zsebre tettem. Pontosan siklott a Boeing 777- es a leszállópálya síkjába, enyhén döccent egyet, majd lerakta testét a betonra. Még jó ideig bóklászott a repülőtéri labirintusban, végül megállt. Gus-tól kezet fogva búcsúztam, Emili a felesége arcon csókolt:
- Csak fel a fejjel barátom!- mondta és lassan eltűntek szemem elöl a forgatagban. Már messziről láttam papírkartonon a nevemet, magasban a fejek felett. Gitta nyújtózkodva mutatta az irányt. Crist nem jött ki elém, csak rokonuk serénykedett csomagjaim körül. Kicsit fáradtan kászálódtam a személykocsi hátsó ülésére, Gitta mellém ült, megtörölgette izzadt homlokomat:
- Már nagyon vártalak! – mondta, és elindultunk.
Arról kérdeztek, milyen volt az utazás, nem vagyok e nagyon fáradt, meg effélékről. Igyekeztem mindenre választ adni. Közben kitekintve az ablakon a széles sugárutak, többszintes útkereszteződéseken áthaladva azt mutatták: Auckland metropolis. Ahogy utcákká keskenyedtek egyre nyilvánvalóbbá vált, itt sem minden tejfel. A külvárosban rozzant, deszka viskók is szép számmal sorakoztak. Ami feltűnt, ezeken a helyeken graffitik tömkelege próbálta eltakarni a siralmas látványt. A Sky Tower-el szemben - ez a torony vonzza a szemet mindenfelől amerről a szem csak oda lát - az öböl túlsó partján, rendezett kertvárosias helyre érkeztünk. A ház, ami néhány napig otthonom lesz nem nyerte meg tetszésemet, láttam már ízlésesebb vityillót is. Amúgy tágas épületben Cris üdvözölt. Az ilyenkor szokásos ceremónia után csomagjaimmal végre pihenőre térhettem.
