Reactorfighter - 10. rész

A villamos ráérősen begördült a megállóba, Alíz és Betti egyszerre ugrottak le róla. Attila piros Opel Fronterája egy két perccel később állt meg a Pláza parkolója előtt, éppen csak annyi időre, hogy a két lány bevesse magát a tágas hátsó ülésre. Az első ülésen ott ült Attila, széles vállai, és gyér hajú feje kísértetiesen rajzolódott ki a benti gyenge világításban. Az anyósülésen Edina ült, a retiküljét szorongatva. A hátsó ülésen két jól megtermett huszonéves srác csücsült. Egyikük vörös pólót, és farmert viselt, és egyfolytában dörzsölte a jobb szemét, a másikuk talpig fekete szabadidőruhába volt öltözve, és egy baseball-ütőt szorongatott a kezében. Ritkás szakállú arcán valamiféle kegyetlen arckifejezés tükröződött. Betti elégedetten nyugtázta, hogy Attila komolyan vette a felszólítást.

- Sziasztok! - köszönt Attila, mikor Betti beugrott a szakállas ifjú mellé.
- Szia Betti, szia Alíz! – köszönt nekik Edina is. A két hátsó ember halkan odamormolt nekik valami köszönésfélét.
- Ők itt Richárd és Gábor – mutatta be gyorsan a két hátsó alakot Attila. – Jöttek segíteni, hogy elkapjuk azt a szemétládát.

Betti és Alíz egy bólintással nyugtázták. Remélték, hogy Reactorfighternek lényegesen kevesebb az esélye így a fegyvere nélkül.
- Nos, merre keressük? – kérdezte Attila, miközben beindította a motort. Az Opel szép lassan besorolt a kapaszkodósávba.
- Ez az, amivel gondban vagyunk. - mondta szomorúan Betti, és széttárta a kezeit. - Végigjártunk egy csomó helyet, ahol megfordult már, de már mindenhonnan eljött.
- Talán megérezte, hogy keresni fogják. – elmélkedett Alíz, a kocsi ajtajának dőlve.
- Igen, ez tuti. – felelt Betti.
- Ma délelőtt láttam egy terepszínű ruhás figurát a Búza téren – mondta Attila hadarva. – Nem merek megesküdni rá, hogy az a szemét volt az, de nem sokkal azután láttam ott, hogy kicsinálta haveromékat. Ott tuti vannak kamerák, és a nyakam rá, hogy látta ott valaki. Változzak kolbásszá, ha nem találunk semmit.

Edina vidáman felkacagott. A „változzak kolbásszá” monológ semmit nem vesztett mulatságosságából azalatt a másfél év alatt, mióta együtt vannak. A csapatból ő volt a legkevésbé izgatott, és már alig várta, hogy este ágyba bújhasson az ő rendőrével.
Több szó nem volt. Az Opel Frontera megközelítette a Búza téri buszpályaudvart (Bettit mindig is meglepte, mennyire találó volt a Búza tér elnevezés), és a zöldségespiac felőli oldalán megállt az útpadkán. A piac teljesen kihalt volt, a kofák négy óra tájban rendszerint szedték a cókmókjaikat, és hazavonultak, a zsebesek, kisstílű tolvajok, és zugárusok meg hasonlóképp cselekedtek, mikor a megélhetésüket biztosító emberek nem jöttek. Így a parkolóhellyel nem akadtak gondok. Az Opel döccenve állt meg egy zöldséges stand fém csontváza mellett.
- Majd én megyek – mondta Alíz. – Utána mesélek erről a srácról egy kicsit.
- Oké – mondta Attila, és leállította a motort. – Siess vissza.

Alíz kinyitotta az ajtót, és kimászott a járműből. Gyors léptekkel a buszpályaudvar felé vette az irányt. Az órájára nézett. Nemsokára nyolc óra lesz. Ha járt is itt Reactorfighter, már na-gyon rég elment innen, ki tudja hova. Alíz egy pillanatra megállt a pályaudvar lapos épülete előtt, nézte a buszra várakozó embereket, és vacillált, hogy van-e értelme a további erőfeszí-tésnek. Megrázta szőke haját, az útban lévő tincseket elsimította. Különben is, gondolta, mit érnénk azzal, ha elkapnánk? Semmit nem lehetne rábizonyítani.
Lehetséges, de ha már elkezdte, nem hagyhatja abba. Sóhajtott, és megindult a forgalmi iroda felé. Bekopogott, és türelmesen várt, amíg egy termetes, rőt bajuszos buszsofőr ajtót nyitott neki.

- Mit szeretne? – kérdezte kedvesen a buszsofőr, és megigazította a kabátját, aminek a színe az alvadt vérre emlékeztetett. A bal oldali mellényzsebnél ellipszis emblémán a BORSOD VOLÁN felirat díszelgett fehér betűkkel.
Alíz egy pillanatig gondolkodott, hogyan is kezdjen hozzá, valójában mit is szeretne. Aztán kibökte:
- Jó estét. Nem tudom, tartózkodik-e itt olyan sofőr, aki délelőtt Szirmabesenyőbe tartó buszt vezetett?
A sofőr egy pillanatig gondolkodott, közben a nyakát vakarta.
- Várjon meg itt – mondta gyorsan, és besietett az irodába. Alíz tanácstalanul nézett utána. Ha ez a sofőr nem fog találni senkit, akkor kénytelenek lesznek várni ismét, amíg Reactorfighter újra nem hallat magáról. Ezt pedig nagyon nem szerette volna.
A sofőr csakhamar visszatért, derűs arckifejezéssel.
- Jöjjön – intett Alíznak, és visszaindult az épületbe. Alíz követte.

Átsétáltak a forgalmi irodán, ahol hasonlóan vörös kabátos, és fehér inges emberek ücsörögtek számítógépek, és ismeretlen rendeltetésű iratok előtt. A helység ragyogóan ki volt világít-va, Alíznak erről a költöztető cég irodája jutott eszébe.
A sofőr megállt a forgalmi iroda hátuljánál lévő ajtó előtt, benyitott, és betessékelte Alízt.
- Itt vannak vagy hatan, akik szirmabesenyei járatot vezettek délelőtt. – mondta, és bejött ő is. A viszonylag tágas társalgó tele volt vörös kabátos, és fekete nadrágos sofőrökkel. Egyesek kávét iszogattak, mások újságot olvastak, megint mások cigarettáztak, sőt, egy körszakállas, torzonborz sofőr a falnak döntött széken hortyogott, mellette két-három ásványvizes üveg. Alíz megjelenése mély, meglepett csendet eredményezett. A sofőrök lerakták a kávéjukat, az újságjaikat. Egy alacsony, kockafejű buszvezető épp ebben a pillanatban jött meg a vécéről.

- Szeva’ Gyuri! – lengette meg a kezét egyikük az alvó sofőr mellett. – Új barátnőd van.
- Dugulj be – utasította Alíz kísérője a közbeszólót. – Inkább azt nyomjad már, hogy kik vezettek ma délelőtt besenyői buszt.
- Én – hallatszott négyfelől, és négy buszvezető felemelte a kezét.
- Őneki – mutatott Alízra a sofőr – lenne egy kérdése hozzátok.
- Igen? – szólalt meg a legelől álló ember. A többiek csak fejbiccentéssel jelezték, hogy várják a kérdést.
- Na – kezdte Alíz, némileg bátortalanul. – Ne haragudjanak, az lenne a kérdésem, hogy láttak-e egy katonai ruhába öltözött srácot utazni a buszon a délelőtt folyamán akármikor.
- Én láttam – szólalt meg a leghátsó sofőr. – Az én buszomon utazott.
- Aha – felelte Alíz. Érezte, ahogy a bátorság visszatér belé – és vele együtt az izgatottság is. – És meg tudná mondani, hogy hol szállt le?
- Szirmabesenyő Alsónál – válaszolt a sofőr.
Alíznak ennyi elég is volt. Most már tudta, hol kell keresnie Reactorfightert.
- Köszönöm. – mondta Alíz, és a mellette álló sofőrhöz fordult. – Kikísérne?
- Persze – felelte a sofőr, kikísérte Alízt az épületből, és becsukta az ajtót.

Ez szokatlanul könnyen ment, forgatta Alíz a gondolatot a fejében, miközben lassú léptekkel haladt a parkoló Opel felé. Amint Attila észrevette őt, beindította a motort. No persze eddig is mindig könnyen ment, csak hát mire odaértünk, köd előtte, köd utána.
Mosolygásával és feltartott hüvelykujjával jelezte a bent ülőknek, hogy sikerült megtudnia, amit akart, majd visszaült az autóba, előbbi helyére.
- Na? – kérdezte Attila kíváncsian. Alíz észrevette, hogy a keze, amivel a sebességváltót fogta, remegett. Mert szorítja a sebességváltót, annyira ideges, ugrott be Alíznak.
- Szirmabesenyőbe ment délelőtt. Ott kell lennie. – felelte Alíz.
- Ó, remek! – mondta Betti, némiképp csípős irónizmussal. – Mostmár csak egy hatezres lélekszámú településen kell megtalálnunk őt!
Ezen egyszerre nevették el magukat, még a komor tekintetű Richárd is elmosolyodott. Aztán Attila arcára visszatért a komolyság, ahogy beindította a járművet.
- Induljunk.

(Folytatjuk...)