Reactorfighter - 9. rész

Alíz és Betti ezekről természetesen mit sem tudott. Csak jóval később értesült a két hallgató haláláról. A főhadnagy balesetéről Alíz tudott, minden újság megírta a vonatszerencsétlenséget, de akkor még nem tudott Reactorfighter titkos hatalmáról, később pedig már nem jutott eszébe összeegyeztetni a dolgokat. Különben sem tudta, hogy Reactorfighter annak a főhad-nagynak a parancsnoksága alatt szolgált (és ha tudta volna, akkor sem lett volna képes megteremteni az összefüggést, ami alapján lett volna esély Reactorfightert bíróság elé állítani). A két hallgató halálhíre azonban nagyon is nyilvánvalóvá tette számára, hogy Reactorfighternek nem csak békés szándékai vannak.

Ám az összefüggés megteremtése még távol volt. Jelen pillanatban Alíz és Betti, mint a jótestvérek, egymásnak dőlve aludtak az ötórási InterCity huszonhármas számú kocsijában, miközben a vonat szélsebesen röpült Miskolc irányába. Mindketten lóhalálában rohantak a Dandár utcából a metrómegállóba, hogy elérjék a legközelebbi, Miskolcra induló vonatot, és meglehetős mértékben igénybe vette őket az út, még jegyet sem váltottak a metróra. Így most egymásnak dőlve aludtak, Betti bájos arcocskája olyan volt, mint egy áruházi próbababáé, ha valaki ránézett volna, első pillantásra beleszeret… természetesen ez a lehetőség csak akkor áll fenn, ha a szóban forgó személy egy fiatalabb korú hímnemű ember. Alíz arca nyúzottabb volt, nehéz álmok kínozták, a homlokán ráncok futottak végig. A vonat egyhangú zakatolása felidézte benne a hangeffektusokkal teli CD-t, amire tudat alatt annyit gondolt. Álmában egy hatalmas, és üres létesítményben kóborolt, fémfalak, lezárt ajtók, és működő gépek között.

Mindegyik ajtón sugárveszélyre figyelmeztető jelek. A mennyezeten végigfutó csőből helyenként gőzsugár lövellt ki. Az utolsó ajtó volt egyedül nyitva. Ha odamenne, az ajtó félrecsúszna, és mit fedne fel? Egy hatalmas, sárga berendezést, ami gigantikus oszlopként nyúlik fel, és le. Morajló hang visszhangzott ebben az álomban, és az ajtó kicsi ablakán élénk sárga fény szűrődött ki. Alíz tétován sétálni kezdett az ajtó felé, mint aki révületbe esett. Az élénk, sárga fény szinte vonzotta a tekintetét.
A fény. A fény. A fény…

Lassan, lapos járással közelített az ajtóhoz. A távolban figyelmeztető szignál hangzott fel, és egy mély gépi hang alig érthetően mondott valamit. Valahol egy hatalmas gépezet dugattyúja, vagy karja pumpált, ütemes, erőlködő, huppogó hangon. Balfelől lassú, álmosító, monoton búgás. Az ajtó felől hangos, pulzáló, semmihez sem hasonlítható morajlás, zúgás, annyira idegen volt, és mégis annyira vonzó… Alíz nem tudta megállni, hogy közelebb ne menjen. Időnként egy-egy hangos csattanás is belevegyült a folytonos, váltakozó hangmagasságú zúgásba. Hirtelen ott találta magát a fémajtónál. Kezét végighúzta a helyenként bordázott, rovátkolt fémfelületen, és meglepve tapasztalta, hogy meleg.

Az ajtó, kezének érintésétől felhúzódott, és becsúszott a plafonba, és ekkor Alíz meglátta a reaktort. A hatalmas, sárga tömböt, helyenként különös, ablakszerű kihagyásokkal. Élénksárga felszínét gyűrűként ölelték körül a csővezetékek, a sötétebb fémsávok, és egyéb berendezések, amik elengedhetetlenek a működéséhez. Különös halványzöld-fehér, és sárga elektromos kisülések csapódtak ki itt-ott belőle, és szántották végig körkörösen a reaktortér falát. Alíz csak állt a kis teraszon, a gigantikus valami előtt, amit megnevezni sem tudott, és ekkor vette észre a tőle balra álló alakot. Különös, páncélhoz hasonlító ruhában volt. A homokszínű páncélruha leginkább műanyagnak tűnt, ahogy óvatosan közelítve az alakhoz, jobban szemügyre vette. A reaktor sugárzása sárga fénnyel terítette be őt. Az ismeretlen sisakot is viselt, amin valami szemüveg-féle is látszódott. Alíz egyszer látott hasonlót: a moziban, mikor a barátjával megnézték az X-Men-t, a Küklopsznak volt ilyesmije.

Lassan odaért az alak mellé, ám az nem fordult feléje, továbbra is a reaktort nézte. Egy villámnyaláb felcsillanása narancssárga fénybe vonta az arcát. Reactorfighter volt.
Jobb keze a törzse mellett pihent, bal kezében pedig egy vaskos, különös, leginkább gépkarabélyhoz fogható lőfegyvert tartott. Alíz sohasem látott ilyesmit. A morajlás teljesen betöltötte a fülét, ám furcsamód nem félt.
- Üdvözöllek a tűzben – mondta lassan, vontatottan Reactorfighter, anélkül, hogy egy pillanatra is Alízra nézett volna. Arcvonásai komolynak, és nemesnek tűntek.
- Mi ez? – kérdezte félénken Alíz. Nem merte felemelni a hangját, de biztos volt benne, hogy Reactorfighter hallja őt.

Reactorfighter egy ideig nem szólalt meg. Majd az előbbi beszédmódban válaszolt.
- Ez az én helyem.
- Melegem van – mondta Alíz, és a reaktorra pillantott. Valóban melege volt, minden félelem, minden kétség elszállt belőle, és valami különös belső izzás vette át a helyét.
- Itt mindig meleg van – felelte Reactorfighter, ezúttal késedelem nélkül. – Itt minden nagyon jó.
Kis szünetet tartott, majd folytatta, különös, kérdő hangon.
- Hát nem érzed? Mondd, nem érzed a sugárzást?

Alíz érezte. Ebben a pillanatban érezte meg azt, amit Betti, amikor Reactorfighter helyrehozta a térdét, vagy amit a százados megérzett, mikor Reactorfighter elmulasztotta a fejfájását egyszer s mindenkorra. De ők csupán egy töredéket éreztek belőle. Alíz most ebben a pillanatban érezte meg az egészet. És ez nagyon jó volt neki.
Lassan levette a felsőjét, és maga mellé ejtette a fémpadlóra. Fehér, csipkés melltartója szinte világított az erős, sárga fényben. Tőle jobbra egy narancsságra elektromos kisülés csapott bele az ajtó melletti falba, majd lassan elhalt.
Ha ez álom, gondolta összefüggéstelenül, akkor a legtisztább, legteljesebb álom, amit valaha is átélt ember.

Lehunyta a szemeit, és a csukott szemhéjai mögötti vöröses derengésen át is látta a hatalmas reaktort, és érezte, mennyire nagy ereje van, és hogy aki rendelkezik vele, csodálatos dolgokkal rendelkezik.
- Az energia a lételemünk. Anélkül halottak vagyunk. Ha nem akarsz halott lenni, hagynod kell az energiát élni. – hallotta maga mellől Reactorfighter hangját. Nem is hallotta, látta hunyt szemén át is, ahogy mellette áll, szemben a reaktorral, az ő különös, nem-evilági gép-istenével szemben, szemüvege sárga fényt sugároz magából, és pihen. Igen. Most ő is pihen.
Alíz hirtelen arra eszmélt fel, hogy teljesen meztelen. Semmi nem volt rajta, még csak a hófehér tangája sem, amit pedig ma reggel vett fel együtt a melltartóval. Rájött, hogy miközben itt állt, szinte folyamatosan vetkőzött. Magába akarta fogadni az energiát, a fényt, a sugarakat, eggyé akart válni a hatalommal, a radioaktivitással, a reaktorral, a morajlással, Reactorfighterrel… mindennel. Hihetetlen felemelő, túlvilági érzés kerítette hatalmába, ehhez foghatót soha többé nem tapasztalt.
- Most érzed – hallotta meg ismét Reactorfighter lassú, vontatott hangját.

Teljesen levett a lábamról, gondolta, továbbra is lehunyt szemmel. Karjait összekulcsolta, és a feje fölé emelte, testét kinyújtotta. Bársonyos bőrű feneke megfeszült, formás teste fürdött a sárga fényben. Teljesen kitárulkozott, akár egy harangvirág a vidám, nyári napsütésnek.
Olyan ez, mint egy varázslat, fejezte be a távoli gondolatmenetet.
- Lehet ez valóság – szólalt meg ismét Reactorfighter.
- Ez fantázia – felelt Alíz lassú, vággyal és élvezettel teli hangon. – Ez nem lehet valóság.

A sugárzás lassú, forró szélként járta át meztelen testét, mintha csak gézfüggöny lenne. Olyan csodálatos itt minden. Bárcsak még csodálatosabb lenne. Bárcsak idejönne ő, és tenne valamit. Végighúzná az ujját a gerince vonalán, a mellein, az ajkán, esetleg máshol… de Reactorfighter nem tett ilyet.
- Itt nagyon sokminden fantáziának tűnhet – felelte Reactorfighter.
Ha ez fantázia, akkor miért nem teszed meg?, kérdezte gondolatban Alíz. Folytatta volna, de a gondolat befejezetlenül elúszott, elmosta a különös, felemelő, forró érzés, ami egész testét átjárta. Szinte érezte, ahogy testének minden pórusa kinyílik, hogy magába fogadja az atomenergiát.
Most megtehetnéd. Most adott minden lehetőség. Tessék, itt vagyok, vegyél el!

- Nem azért vagy itt – szólalt meg ismét Reactorfighter.
Látja, amit gondolok., csodálkozott Alíz, már amennyire képes volt csodálkozni abban a különös állapotban, amibe került. Hogyan lehetséges ez?
- Sokminden lehetséges – elmélkedett Reactorfighter. – Sok minden csak lesz lehetséges. De egyvalami kell hozzá, nagyon jól mondtad a szót. Fantázia.
A te fantáziád…, kezdte volna Alíz, de ezt sem volt képes befejezni.
- Ez most igen – érkezett a válasz.
- Hol vagyunk? - kérdezte Alíz.
- Messze vagyunk – válaszolt Reactorfighter.
- Te is része vagy ennek? - kérdezett ismét Alíz.
- Most az vagyok – jött a felelet.
- Ez az otthonod? - kérdezte gondolatban Alíz, noha érezte/tudta a választ a kérdésre.
- Nevezhetném annak is – válaszolt Reactorfighter. – De ez inkább afféle bázis. Bár…ha úgy vesszük, lehet ez az otthonom.

Atom, gondolta Alíz. Másra már nem volt képes. A mennyországban sem lehetne jobb.
- Most mennem kell – mondta hirtelen Reactorfighter. Megfordult, és az ajtóhoz gyalogolt. Egy pillanatra azonban visszafordult. Alíz nagy nehezen elszakította magát a varázslattól, a különös kötéstől, amibe került, megfordult, és Reactorfighterre nézett. A különös testpáncélzatban erősnek és kegyetlennek tűnt. Szemüvege sárgán világított – habár Alíz ezt épp csak hogy érzékelte. Saját meztelenségének tudata ekkor tört be az agyába, de továbbra sem zavarta. A különös meleg most a hátát érte, és borzongás futott végig a testén. Lenézett a hasára, és csodálkozva vette észre, hogy a mellei alatt az ágyéka háromszögéig egy sárgán világító, sugárveszélyre figyelmeztető jel keletkezett. Rémülten pillantott Reactorfighterre.
- Hamarosan találkozunk – mondta ő, és az ajtó felé fordult. Az ajtó engedelmesen felhúzódott, és Reactorfighter átment rajta. Az ajtó lezáródott.

Alíz megpördült, és…nagy puffanással leesett az ülésről. Ahogy a vonat lassítva berobogott Miskolcra, Alíz szép lassan lecsúszott az ülésről. Egy pillanatig rémülten meredt maga elé a földön fekve, majd feltápászkodott lassú, ólmos mozdulatokkal. Különös módon nagyon kipihentnek érezte magát, mintha egy hónapig folyamatosan aludt volna. Betti félrebillent fejjel aludt a táskáján a vele szemben lévő ülésen. Alíz kinézett az ablakon, kissé megrázta magát, és miután megállapította, merre járnak, felébresztette Bettit is.
- Ébredj! Megérkeztünk.

Betti álmosan nyújtózott egyet, és a zsebéből előkotorászta a mobiltelefonját. Egy röpke pillantással meggyőződött róla, hogy alvása alatt senki nem kereste, és miközben Alíz, ötletet merítve Bettitől, szintén leellenőrizte a saját készülékét, a táskájából elővett egy üveg bontatlan citromos Ice teát, és ivott belőle egy kortyot. Mikor eleget ivott, Alíz felé nyújtotta az üveget, ám ő nem kért. A pihentető alvás ellenére nyúzott, kétségbeesett volt az arca. Folyton eszébe jutott különös, nagyon is színes álma, ami a valóságba is elkísérte. Különös érzések szaladgáltak a gerincén, mintha apró sárga szikrák versenyt futnának a csigolyáin le-föl.
- Várj – szólt oda Bettinek, aki már a táskáját a vállára vette, és készült felállni, majd az ajtónál várakozó emberek között átfurakodva bejutott a vonat vécéjébe. Villámgyorsan felrántotta a felsőjét, és a hasára nézett. Semmit nem látott, az álom visszavette a hatalmas sugárveszélyre figyelmeztető jelet sima, barnás hasáról, így némiképp megnyugodott. Lassan visszaengedte a ruhadarabot, és visszaevickélt Bettihez, aki már várta, mikor indul meg a többi ember is, hogy leszállhassanak.
- Oké, itt vagyok, csak a betétem ellenőriztem – mondta kissé feszült hangon Alíz, és felemelte a táskáját. A pisztoly súlyától sokkal nehezebb volt, így kis híján kicsúszott a kezéből.

A vonat megállt. A pályaudvaron felhangzott az ismerős szignál, és egy női hang közölte, hogy a vonatuk megérkezett Miskolc Tiszai pályaudvarra, és tovább nem közlekedik. A két lány, egymás kezét fogva belevegyült a kijárat felé tolongó többi utas közé, és leszálltak a vonatról. Alíz rögtön észrevette a táblát az aluljáró fölött: KIJÁRAT A VÁROS FELÉ, és mellette a megfelelő irányba mutató nyíl.
- Merre volt az a hely, ahol a rendőröket megtámadta? – kérdezte Betti.
Alíz úgy elmerült a gondolataiban, amik az álommal együtt folyamatosan kísértették, hogy szinte megijedt a hirtelen kérdéstől.
- Nem tudom… azt nem mondta a rádió. Majd megkérdezzük valakitől.
- Na jó, de kitől? – kérdezősködött tovább Betti. Szemmel láthatóan izgatott volt. Most vannak a legközelebb ahhoz, hogy elkapják Reactorfightert.
- Hmm… kitől lehetne… - tűnődött hangosan Alíz. Az ötletet, miszerint egy rendőrhöz mennek oda, elvetette, mivel a rendőrben esetleg felébredne a gyanú, hogy a két lánynak van valami köze őhozzá, és esetleg kedve lenne bevinni őket kihallgatásra valamelyik közeli rendőrőrsre. Ott pedig semmi idő alatt felfedeznék a pisztolyt. És akkor, gondolta Alíz, vége a hajtó-vadászatnak. A rendőrség nem állna mellénk.
- Ha lehet, akkor ne egy zsarutól. – mondta Betti, jelezve, hogy hasonló nyomon tapogatózik, mint Alíz.
- Akkor nem tudom. Az marad, hogy odamegyünk egy idegenhez, és megkérdezzük tőle, hallgat-e rádiót.

Betti felnevetett, de nem örömében. Ismerve magukat, eléggé abszurdnak tűnt, hogy egy vadidegenhez fognak odamenni, és kérdezősködni a Reactorfighter-ügy felől.
Hirtelen eszébe jutott.
- Hívjunk fel valakit, aki lehet, nézte a tévét, vagy hallgatta a rádiót. – indítványozta, közben az egyre sötétedő égre nézett, ami újra csak eszébe jutatta, hogy még nincs itt a nyár, és korán sötétedik.
Alíz elővette a telefonját, majd bosszúsan zsebre vágta.
- Francba, nincs lóvé a kártyámon.
- Semmi gond – halászta elő Betti az övét, miközben feltrappoltak az aluljáróból, és beálltak a villamosmegállóba. – Kit hívjunk fel? Van két kollégiumi szobatársam, akik lehet, hogy nézték. Sőt!
- Jó, akkor őket. – kapott Alíz a lehetőségen.

Betti bólintott, bekapcsolta a telefont, és feltárcsázta egyik legjobb barátnőjét, akivel a kollégiumi szobát megosztotta. A telefon háromszor-négyszer kicsengett, mire felvették.
- Halló – szólt egy vidám, csicsergő hang a telefonba. A háttérben ütemes recsegések, és olyasfajta zajok hallatszottak, amik egy szörnyen torz zenére emlékeztettek. Bizonyára vala-milyen szórakozóhelyen vannak.
- Szia Edina! – szólt bele Betti a telefonba erőltetett vidámsággal a hangjában.
- Szia! – válaszolt a vonal túlsó végéről Edina, majd valami cuppogást is lehetett hallani, amit Edina „Naaa!” tiltakozása követett. Betti elmosolyodott. Edina biztos a barátjával van. – Mi a baj, Betti?

Betti várt egy pillanatig, aztán a közepébe vágott.
- Figyu, nem nézted ma délután valamikor a Híradót, vagy nem hallgattad valamelyik rádiót?
- De igen, néztem a Híradót, mielőtt Attila jött volna. Miért kérded?
Betti szeme megvillant, és Alízra mosolygott, aki tétlenül rugdosta a csikkeket a járdán.
- Nem volt benne valami olyasmi, hogy egy terepszínű ruhás srác kinyírt két rendőrt itt Miskolcon?

Egy darabig csend volt, a háttérzajokon át lehetett hallani Edinát, amint halkan tárgyal a barátjával, aki mellesleg rendőr volt már három éve Miskolcon.
- De igen – válaszolt Edina, kissé bizonytalan hangon. – Az egyikük a pasim legjobb haverja volt. – Újabb háttértárgyalás, majd ismét Edina: - Azt mondja, már elég régen ismerte.
- Nem mondod?! – hüledezett Betti.
- De igen – ismételte Edina. – Attila most rohadtul pipa, megesküdött nekem már vagy ötszázszor, hogy elkapja azt a mocskot, aki ezt művelte vele.

Betti szépen kihúzott szemöldökei megemelkedtek.
- És ha azt mondom, tudom, ki tette?
A telefon felerősítette Edina hangjában a meglepődést.
- Tudod, ki volt?
- Igen – mondta Betti.
- Várj, adom Attilát – mondta Edina, és a következő pillanatban vastag férfihang szólalt meg a telefonban.
- Szia! Tényleg tudod, ki volt?
- Ja, tudom! – felelte Betti. – Egy volt osztálytársam tette, egy bizonyos Reactorfighter.
- Egy mi? – kérdezett vissza Attila, szemmel láthatóan nem értve a dolgot.

Betti azonnal válaszolt.
- Figyelj, találkozzunk a Plázánál egy negyed óra múlva! Mi is őt hajkurásszuk, és nem tudjuk, hova a pokolba szökött. Hozz magaddal még valakiket, ha el akarsz bánni vele, mert ez a srác képes a puszta jelenlétével ölni! – hangosan, tagoltan ejtette ki a szavakat, és remélte, hogy Attila komolyan veszi. Fel sem tűnt neki, hogy a villamosra váró emberek közül egy-kettő meglehetősen érdeklődő arccal nézett rá.
- Máris ott vagyok! – mondta Attila, aki szemmel láthatóan nem vette tréfára a dolgot. - Kocsival jövök majd, oké?
- Tökéletes – sóhajtott fel Betti, akinek egy időre elege lett a tömegközlekedésből a mai napnak köszönhetően.

- Még valami – mondta gyorsan Attila, a hangján hallani lehetett a dühöt, és a bosszúvágyat. – Mitől olyan veszélyes az a pofa?
- Majd elmondom – felelte Betti. – Először találkozzunk, aztán elmesélek mindent.
- Máris ott vagyok! – ismételte meg Attila, és lerakta a telefont. Betti elvette a szerkezetet a fülétől. Alíz kíváncsian fordult felé.
- Na?
- Irány a Pláza! – adta ki az utasítást Betti. – Kijön oda Edina pasija, remélhetőleg többedma-gával, és akkor megyünk egy kis militarista-vadászatra!

Összenéztek, és a másik arcáról önnön izgatottságuk nézett vissza. Legutóbb akkor éreztek ehhez hasonlót, mielőtt elveszítették a szüzességüket. Lassan szorult a hurok Reactorfigher körül.

(Folytatjuk...)