Reactorfighter - Az Infiltrator-tervezet 6.

6: Azután megdöglünk

1

Le fogom cserélni a zuhanyzómat.
Ez a gondolat fogalmazódott meg Reactorfighterben, miután végzett a táplálkozással, és a szemetet gondosan visszatéve a hátitáskába, belemerült a meleg, tiszta medencevízbe. Nyakig ellepte a meleg víz, klóros tisztaság-illata szinte befúrta magát az orrába, szaglóhámja átitatódott a fertőtlenítős illattal.
- Uhhh…bakker, ez hihetetlen jó...nagyon atom, ez a melegvíz…
A medence szélébe kapaszkodott, és nekidőlt, szemét lehunyta, minden izma ellazult a kellemes, negyven fok körüli fürdőben. Mintha szagló- és hallóidegsejtei is úgy döntöttek volna, hogy kicsit beszüntetik a munkát, és rohannak a jó meleg bőrfelületekhez, teljesen megszűnt számára a külvilág. Hunyt szemhéjai alatt remegtek a fehér csempesziluettek, orrában meggyűlt a víz fertőtlenítős illata. Érezte, ahogy a meleg folyadék betör a ruhái mögé, és teste minden egyes részét fölmelegíti, megbizsergeti a bőrét.
Nem is csoda, hogy ennyit építettek ezekből a medencékből ide, hiszen annyira jó!, gondolta homályosan. Azon járt az esze, milyen jó lenne lefeküdni a medence partjára, és aludni egy jót a meleg levegőben, körülvéve fehér ragyogással.
Igen. Nyakig a melegvízben mi másra gondolhatna az ember, mint egy kellemes, kiadós alvásra utána? Minden harci kedve elszállt, ahogy a meleg medencevíz átölelte őt.
- Hajnali Szél…? – szakította szét egy zizegő, rosszul fogott kérdés a nyugalmat.
Reactorfighter szemei felpattantak, és azonnal ellökte magát a medence falától, mellkasán érezte a víz tömegét. Lemondót sóhajtott, mikor ismét rájött, tulajdonképpen hol is van ő, mit is csinál, pontosabban mit kellene csinálnia. Nem jött rosszul a medencében való fürdés, de feladata van, végre kell hajtania.
- Itt Hajnali Szél. Hallasz, bázis?
- ….en hallak – felelte J-NekteD, a hangja küszködött a felerősödött statikus háttérrecsegéssel. – Átértél már?
- Most indulok, csak ettem egy keveset előtte. – válaszolta Reactorfighter vontatottan, tompa hangon. Legtöbb érzékszervével még mindig a melegvíz okozta kellemes rezgésekre koncentrált, magában azt kívánta, bár tarthatna tovább is az érzés, mint a medence széle.
- Ren…van, most menj tovább. Milyen a cs….orna? Át tu…szni víz alatt?
- Azt hiszem. Fél percig tudom visszatartani a levegőmet. – felelte Reactorfighter, és közelebb lépdelt az előtte lévő víz alatti folyosóhoz. Amennyire látta, a folyosó előrefelé nyúlik, és helyenként valami megvilágítja. Látott négy-öt szürke, elmosódott négyzetet is a fehér csempepadlóban, bizonyára lefolyónyílások.
Miért világítanának meg egy víz alatti alagutat?, tette fel magának a kérdést. Hamarosan kiderül…
Mélyet lélegzett, és lebukott a víz alá. A medence nem volt túl széles, így mellúszó lábtempóval kellett előrelöknie magát a víz alatt. Szemeit kinyitotta, ám csupán homályos fehérséget látott mindenfelé. Felfelé nézve azonban megállapította, hogy ötméterenként kör alakú nyílások vannak az alagút mennyezetében, ahol hullámzó vízfelületet látott, valamint erős fehér fényt. Próbaképpen felemelkedett az egyikbe. Egy kör alakú légüregben volt, feje felett erős fénnyel világított egy dupla fénycső, szintén a mennyezetbe építve.
Tehát erre valahogyan közlekednek. Vagy úszva, vagy leeresztik a vizet a folyosóból, de erre igenis járnak. Másrészt nem tettek volna ide világítást.
Feje körül akkora hely volt, mint egy felfordított üstben, így a levegő megrekedt, a fertőtlenítőszag sokkal töményebb volt. Reactorfighter, bár már szinte rosszul volt ettől az örökös klórozottvíz-bűztől, mégis nagy levegőt vett, ismét lebukott a víz alá, és úszott előre. Lábával lökte magát előre a víz alatt, kezeivel a további kör alakú légüregek peremébe kapaszkodva húzta magát előre. Mikor már úgy érezte, nem bírja tovább visszatartani a levegőjét, földugta a fejét az egyik újabb légüregbe, mélyet lélegzett, és ment tovább.
Huszonöt méter megtétele után elfogytak a légüregek a feje fölül, így az utolsót kihasználva jól teleszívta a tüdejét a meleg, vegyszeres párával, magához húzta az összekötözött holmikat, és minden erejét beleadva, testét megnyújtva siklott egyenesen az alagútba. Időnként lustán maga mögé fordította a fejét, látta, hogy a kötél rendesen tekeredik, nem fog leoldódni. Alig húsz méterrel odébb keskeny lépcsőben ér véget a vízalatti csatorna, négyzet alakú, hullámzó vízfelületet látott maga felett. Meggyorsította lábtempóját, kezeit összezárta felsőteste előtt, és három rugaszkodással kijutott a vízből.

A felhangzó zene azonnal eloszlatta minden maradék kétségét: Ann Lee Two times című dala kísérteties terjengéssel visszhangzott a szobában, ahová került. Első benyomásként meglepve tapasztalta, hogy alig van némi világítás, sűrű félhomály töltötte meg az ugyancsak fehér csempézésű szobácskát. Pontosabban csak a falak voltak fehér csempével burkolva: A mennyezet sima, ám szürke beton volt, a padlócsempézés a fehérről sötétesbarna, kicsi csempelapokká változott. Jobb oldalt egy újabb ajtónyílást látott – a továbbvezető utat.
Reactorfighter óvatosan körülnézett, fülei hegyezésével igyekezett a visszhangzó zene mögé hallani, de csupán távoli vízcsobogást hallott, amit már megszokottként könyvelt el. Ann Lee dala viszont elárulta, hogy nagyon, nagyon közel jár a célhoz.
Na most gyorsan felöltözni…
Nedves, cuppogó lépésekkel felcaplatott a szobába, leült a sötétbarna, vízáztatta csempepadlóra, és gyors mozdulatokkal magához húzta egymáshoz kötözött holmijait. Minden második húzás után felnézett a szoba jobb oldalán lévő ajtónyílásba, hogy vajon nem találkozik-e valamiféle ellenséggel, de ebben is pozitívan csalódott: senki nem volt a közelében. Elég nehezen hiszem el, hogy lassan ott vagyok a lányoknál, és semmi őr…
Reactorfighter sorban kioldotta a felszerelésére kötött csomókat, legutoljára a mellpáncélját oldotta le (a fegyvere volt a legelső, azt rögtön kézközelbe tette). A kötelet gyors mozdulatokkal a kezébe tekercselte, kinyitotta a hátitáskáját, kipakolta a benne lévő páncélegységeket, visszatette a kötelet, és lezárta. A táska vízhatlanságára jellemző, hogy egy csepp sem ment bele. Ha az ember nem gondolt arra, hogy ki fog nyílni, akkor nem nyílt ki még véletlenül sem.

Meg kell kérdeztem J-NetkeD-et majd, hogy ezek a holmik gondolatfelismerőek-e, gondolta, miközben visszaült a barna csempézésű földre, és nekiállt visszahúzni a páncélját. Az egy dolog, hogy én ki tudom a táskát nyitni a gondolataimmal, valamint élesíteni tudom az érintődetonátort…de más nem tudja ugyanezeket megtenni? Egy ellenség például? Csupán egyetlen gondolatába kerülne, és simán elpusztíthatna azzal, hogy élesíti a detonátorjaimat.
A gondolatra újra aggodalom töltötte el, de azzal nyugtatta magát, hogy senki nem gondolna rá, hogy ezeket az idegen szerkezeteket milyen módszerrel lehet aktiválni.
Altestét már teljesen páncélba burkolta, most jött hát a széles vállú, nagy darab mellpáncél, amibe alulról bújt bele, a flexibilis szürke fémperemet gondosan összekapcsolta az ágyékvédővel, ráborította a miniszoknyához hasonló fémlemezt, és mindkét karjára felhúzta a páncélegységeket, legvégül a kesztyűket. Melegvíztől átáztatott ruhája kellemesen tartotta benn a hőmérsékletet a páncél belsejében, bár a szoba levegője is meleg volt. Nem volt az a fullasztó hőség, mint az előző fehér szoba a falra szerelt kézszárítóival, de nem volt hideg sem. Egyelőre.
Akkor hát rajta!, gondolta vigyorogva, izgatottan, ahogy a hátára csatolta a táskát, felvette és bekapcsolta a sisakot.
- Átértem – szólt bele halkan a gégemikrofonjába. – Hallasz?
A válasz nagyságrendekkel tisztábban érkezett, sokkal kevésbé volt hallható a felerősödött háttérrecsegés.
- Igen. Most sokkal jobb a vétel.
- Észrevettem – felelte Reactorfighter, és felemelte a fegyverét a földről. Futólag megnézte, nem károsodott-e a fürdőben, ám a kék és sárga világító fények elárulták, hogy az impulzusfegyver hibátlanul működik.
- Már nagyon közel járok, hallom azt a zenét. A hely is megváltozott egy kissé. A padló itt sötétbarna, a mennyezet betonból van. Mint mondtam, hallom azt a zenét. Nem túl közelről, de jól kivehetően, emellett vízcsobogást is hallok. Mindössze egyetlen út van, arrafelé megyek hát tovább, amint felöltöztem.
- Megjavult a vétel – közölte J-NekteD elégedetten. – Ismét kijelez.
- Ennek örülök – válaszolt Reactorfighter, és megtoldotta egy dícsérettel. – Ügyes szerkezet, és ügyes kezelő. – Ott minden rendben van?
- Igen – felelte J-NekteD. – Ha valami baj lenne, azonnal szólok.
- Vettem. Majd jelentkezek. Alighanem itt a vége.
Tett egy lépést előre, a bakancs tompán csattant a vizes barna csempén. Mintha kevésbé csúszna, gondolta Reactorfighter, és leguggolt. A padlócsempék kisebbek voltak, mint a fehér, téglalap alakú fali példányok, alakjuk szabályos négyzet volt, felületük érdes, rajta kilenc, gombszerű, kör alakú kiemelkedés, ezek nyilván a csúszásgátlók. Ennek valamelyest örült Reactorfighter, amíg ilyen a padló, kevésbé kell félnie attól, hogy futás közben nagyot esik.

Akkor hát most jön a Devastator! Lássuk, hogyan végződne a dal.
Impulzusfegyverének vastag csövét előretartva, óvatos lépésekkel indult el az ajtónyílás felé, vizorjával gondosan felmérve a terepet. Bár túl messzire nem látott, sikerült kivennie, hogy a közelben nincs élőlény.
Az út újabb lépcsőhöz vezetett, azonban ezek már sötétszürke betonlépcsők voltak. A mennyezeten csupán elvétve égett egy-egy árva neoncső, több közülük ki volt égve teljesen, sötéten, tétlenül ült a mennyezeti vágatban.
Reactorfighter, bár meggyőződött róla, hogy nem lopakszik feléje senki, lassú lépésekkel ment föl a lépcsőn. Odafönt egy rövid, fehér csempefalú folyosórész után újabb különös szobába jutott. Kicsi, négyzet alakú szobában találta magát, a szoba négy sarkát betonpadkák választották le, és rajzoltak keresztalakot a szoba felülnézetére. A leválasztott részekben négy régi, vízköves zuhany volt a falra rögzítve, alattuk fekete gumiszőnyegek. A helyiség önmagában leginkább egy közös zuhanyzóra emlékeztette Reactorfightert.
Mi az ördög akar ez lenni?, kérdezte magától, mikor odalépett az egyik zuhanyhoz, és végignézte. Matt, fehér foltos felülete, vaskerék csapjai azt mutatta, nem mostanában készítették, vagy ha igen, azóta igen gyakran használták.
Próbaképpen elforgatta a jobb oldali vaskereket a csapon, mivel egyiken sem látott arra vonatkozó színt, vajon milyen vizet engedhet meg. Finom vízpermet hullott a zuhanyrózsából, apró, hideg vízcseppek hagytak tűnékeny pecsétnyomokat a páncélruházaton. Ann Lee dala itt sokkal hangosabb volt, visszhangozva söpört végig a kihalt szobán, a folyosón, és az egyenesen továbbvezető úton, különös külsőt kölcsönözve a vizes kis szobának. Mintha minden lehulló vízcsepp ugyanazt a dalt énekelte volna.
Valahogy nagyon összeillik ez a dal ennek a helynek a…mijével is? Atmoszférájával? Környezetével? Annyira pontosan illik ez a zene a szituációhoz, a hellyel, a vízzel…
Nem tudta az érzést megnevezni, de biztos volt benne, hogy létezik.

Leeresztette a fegyverét, leoldotta bal kezéről a kesztyűt, és a zuhanyból érkező vízcsepp-sugár alá tartotta meztelen bal tenyerét. A víz először langyos volt, majd meleggé vált. Mikor megérintette a falba csatlakozó vízvezetékeket, az egyiket hidegnek, a másikat melegnek érezte. Tehát a zuhany működik, még ha nem is használják.
De valamire biztosan használják. Négy is van belőle, külön el van kerítve mind a négy zuhanytálca, és gumiszőnyeg is van alattuk.
Ann Lee dala véget ért, majd azonnal újrakezdődött. Az ismétlődő dúdolás mintha még több nedvességgel töltötte volna meg a levegőt. Reactorfighter szinte hallotta, ahogy a levegőből kivált, lecsapódott párából vízcseppek képződnek a mennyezeten, összegyűlnek, és lehullanak, bevizezve a padlócsempéket, átlátszó testükben felerősítve, majd minden irányban szétszórva a zenét. Bágyadt, halvány fény világította meg a zuhanyzóból potyogó vízcseppek sokaságát a szobából kivezető folyosón világító lámpából. Az énekesnő hangja kísértetek huhogásává változott az üres folyosókon és szobákban. Reactorfighter meglátta: baloldalt a csempefalban egy szűk kis kürtő volt magasan, onnan jött a zene.
Egy vízcsepp hullott le a mennyezetről a jobb karjára.
Ez annyira kísérteties…mindenhol víz, és mintha mindenhonnan szólna ez a zene…nagyon szép zene, ez kétségtelen, de ilyen környezettel párosítva egyre inkább meglep, és elrémít. Mi ennek az egésznek az értelme?
A zene csak szólt, szólt, dallama és ritmusa eggyé vált a táncoló, víztálcába hulló cseppekkel. A levegő szinte érezhető szálakban kavargott Reactorfighter körül, langyos, álló nedvességfal. Itt a víz mindenhol jelen van.
- Itt Hajnali Szél – szólt bele mély hangon, halkan a kommunikátor leadóegységébe. – Ez a hely még a darkervilágnál is különösebb, azt kell hogy mondjam.
- Miért? – kérdezte azonnal J-NekteD, hangszínéből ugyan nem, de sietős beszédéből kiderült, hogy ez számára is új dolog.
- Nehéz ezt így elmondani – válaszolta vontatottan Reactorfighter, miközben azon gondolkozott, milyen szavakkal írhatná le a szobát és a folyosót megtöltő zene-víz összeolvadását. – Ez a zene teljesen összekapcsolódik a vizes környezettel, és valahogy felerősítik egymás hatását. Ezt érezned kellene, akkor tudnád, miről beszélek. – Ellépett a zuhanytól, és lehajolt a szoba jobb felső sarkában lévő zuhanytálcához, hogy megvizsgálja a szőnyeget.
- Ha majd itt leszel, próbáld visszahozni. - felelte J-NekteD, jelezve, hogy így tényleg nem érti, mi lehet annyira különös abban a helyben, ahol Reactorfighter tartózkodik, hogy még a darkervilágot is felülmúlja.
- Mintha valaki, aki nagyon átérzi a zenét, ennek mintájára alkotta volna meg ezt a helyet. – folytatta Reactorfighter, miközben bal kezével megtapogatta a gumiszőnyeget. Nedves volt, akárcsak a barna csempeháló alatta. Hát persze, ezen is lecsapódik a nedvesség, gondolta bosszúsan. A francba, így nem lehet megállapítani, mikor használták!
- Zuhanyzók vannak a szoba négy sarkában, úgy tűnik, már rég nem használták őket. A zene egy lyukból szól a falon. Valakinek határozott célja volt, hogy zuhanyzás közben hallható legyen a zene. Meg vagyok lőve, pajtás, semmilyen ötletem nincs.
- Nem baj – felelte türelmesen J-NekteD. – Menj csak tovább, már közel vagy a célhoz nagyon. Mindenre választ kapsz előbb vagy utóbb.
- Igazad van. Majd jelentkezek.
Reactorfighter ismét fölegyenesedett, visszahúzta vizes kezére a vizes kesztyűt, ökölbeszorítással ellenőrizte az illesztéseket, és továbbment a folyosón.

A vizes, homályos folyosó semmit nem változott. A falak továbbra is fehér csempézésűek voltak, a padlót borító csempe továbbra is sötétbarna volt, a mennyezet pedig szürke, aprókavicskás tömör beton. Sötétzöld, szétfolyó algatelepek telepedtek meg a párától homályos felületű mennyezetbe épített világító fénycsövek körül.
Reactorfighter rendületlenül haladt előre. Öt méter után újabb félhomályos zuhanyzóba érkezett. Rövid terepszemle után megállapította, hogy ez a szoba akár tükörképe is lehetne a másiknak. A különbség csupán annyi volt, hogy a bal oldali felső zuhanynak hiányzott a jobb oldali vaskarikája, amivel a csapot lehet megnyitni, a jobb hátsó zuhanynak pedig nem volt rózsája, egy lefelé hajló csőcsonk volt a helyén, ami vízköpőként meredt lefelé a tálcába. A Two Times párától elmosottan, betonfalaktól megtörten visszhangzott végig a szobában.
Még egy félóra itt eltöltött idő, és teljesen megutálom a vizet, komolyan!, méltatlankodott magában. Itt minden tele van vele! A tököm is tele van már vele! Miféle beteg elme volt képes létrehozni ezt itt?

Gyorsabb iramban trappolt előre. A folyosó teljesen egyenesen vezetett, semmilyen elágazás vagy kereszteződés nem volt. Egyre melegebb lett a levegő, ami ismét kellemesen érintette őt, mivel vizes ruhájában újfent fázni kezdett. Kis idő múltán négy lépcsőfok derengett elő a vizor képernyőjén, a lépcsőn túlról víz-zuhogás, és rémületesen visszhangzó zeneütemek hangzottak. Vízcseppek hullottak a mennyezetről, a levegő megtelt a fertőtlenítő szagával még erőteljesebben.
Vörös alakzatok a vizoron. Négy.
Reactorfighter meggyorsította a lépteit, sebesen felcsattogott a lépcsőn, impulzusfegyverét közelebb emelte a testéhez, hogy szükség esetén azonnal lőhessen. Sötét cseppek fröccsentek szét fémbakancsai alatt, csikorgott a fém a betonon.
Megdöbbentő kép tárult a szeme elé. Az előzőekhez hasonló, kis zuhanyzószobába jutott, itt azonban mindegyik zuhanyhoz egy-egy lány volt hozzábilincselve, teljesen meztelenül. Ketten közülük azonnal észrevették Reactorfightert, és magas, kétségbeesett, rekedt hangon sikoltozva kérték: mentse meg őket, vigye ki innen őket, érjenek véget a szenvedéseik. A másik kettő úgy tűnt, alszik, kezeiket magasra emelve, összekuporodva hevertek a zuhanytálca alján, nekidőlve a fehér csempefalnak. Mindannyiukra csak úgy ömlött a víz a megnyitott csapokból.
- Szabadíts ki minket innen! – kérlelte a jobb felső zuhany alatt álló lány, fekete haja teljesen a vállaira simult, sok-sok fekete szál úszkált a háborgó felszínű zuhanytálcavízben, bár ezt Reactorfighter nem láthatta.
- Vigyél ki minket innen! – sikoltotta a bal felső zuhany alatti lány, és kétségbeesetten, tehetetlenül rángatta a csaptelephez bilincselt kezeit. Bőre teljesen hullámos, ráncos, vöröses volt az állandóan testére ömlő meleg víz miatt.
Reactorfighter megdöbbenve hátralépett, kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. Hitetlenkedve nézett körül, impulzusfegyverét körbehordozta a szobában, a zajcsapásra azonnal a szobából egyenesen továbbvezető folyosó felé nézett. Újabb kétségbeesett női sikolyok, visítások érkeztek onnan, rémületes egyveleget alkotva a szakadatlanul hangzó Two Times-szal.
- Itt Hajnali Szél – szólt bele izgatottan, hangosan a kommunikátorba. – Megtaláltam őket!
- Itt bázis! – érkezett azonnal a távoli válasz.
- Segíts! – kérlelte ismét a jobb oldali, fekete hajú lány. – Segíííííííts!

Reactorfighter a meleg levegő ellenére megborzongott, ahogy ez a valaha kellemes és puha hang irtózatos, visszhangos sikoltásra változott.
- Azonnal, egy pillanat! – szólt oda a lányoknak izgatottan, majd ismét J-NekteD-hez intézte a szavait. – Zuhanyok alatt állnak, hozzá vannak bilincselve, kettő közülük eszméletlen. Engedik rájuk a vizet. Kiszabadítom őket.
- De máris – tette hozzá sürgetően J-NekteD.
- Nyitva hagyom a csatornát, halld te is – válaszolta gyorsan Reactorfighter, és a bal oldali lányhoz lépett. Helyenként hullámos, vizenyős területek voltak a bőrén, leginkább a hátán és a nyakán, ahol folyamatosan érte őt a víz. A lány egész arca vizes volt, beesett, üres, határtalan fájdalom érződött róla, akárcsak a másikéről. Vékony kezeivel tehetetlenül rángatta a bilincseit, amik úgy voltak a zuhanyhoz rögzítve, hogy ne tudja elzárni a csapokat, mint a bevásárlóközpontok kerekes kocsijai, amiknél nem lehet az érmezár kulcsát visszadugni ugyanabba a vájatba, ami az érmezáron van.
- Nyugodjatok meg, ne kiabáljatok! – kérte őket a legtisztább hangján Reactorfighter. – Már itt vagyok, kiviszlek innen benneteket.
A fiatal lány azonnal abbahagyta a sikoltozást, reménykedve nézett Reactorfighterre. A fiú visszanézett rá, jelezvén, hogy látja, mi a helyzet, majd rövid gondolkodás után kinyitotta a balszélső zsebét, ahol a gyújtópálcája volt. Maga elé emelte, koncentrált rá, miközben észrevette, hogy ezüstfehér felületén vízpára jelenik meg. Rögtön utána a bilincseket összetartó láncra összpontosította elméjének erejét. Az egyik középső láncszem színe azonnal élénk sárgászöldre váltott, majd kettéolvadt. Két apró fémcsepp pottyant a fehéren habzó vízbe a zuhanytálca alján.
- Szabad vagy – közölte Reactorfighter.
A lány azonnal kiugrott a zuhany alól, és azonnal leült a betonpadkára. Némán figyelte, ahogy Reactorfighter kiszabadítja a vele szemben lévő fekete, hosszú hajú, vad tekintetű lányt is. A másik két, látszólag eszméletlen fiatal lány közül az egyik felébredt, de a másik továbbra is előrebukott fejjel, előredőlt testtel, némán függött a hátára ömlő vízsugár alatt.
Reactorfighter sietve égette el a másik lány bilincsláncát is, majd az időközben felébredt, szívszaggatóan esdeklő harmadik lány bilincsét tette tönkre. Három megmentett áldozata lihegett, kezeiket, hátukat, mellüket és hasukat dörzsölgették, szemük vakon meredt előre, vízcseppek ültek szemhéjaik alatt. Alig-alig bírták felfogni, hogy szabadok végre.
A negyedik lány csak sokára nyitotta fel a szemét. Nem pislogott, szemeiben üres kifejezés ült. Fejét rövid szőke haj fedte, ami valaha göndör lehetett, ám az állandó víz eróziója fokozatosan rákényszerítette azt a koponyájára. Arcáról és felsőtestéről patakokban folyt a víz. Félig tátott száját nem csukta be, víz gyűlt meg a szájüregében is. Fejét ide-oda ingatta, akár egy csecsemő. Rettenetes elhelyezkedése egy keresztre feszített ember látszatát keltette.

A zene ritmusára csinálja, döbbent meg Reactorfighter, mikor ismét maga elé emelte a gyújtópálcát, és szétégette az utolsó bilincsláncot is. A lány nagyon lassan reagált arra, hogy a kezei végre szabadok, arccal a betonpadkának ütődve zuhant végig a tálcában. Elfojtott, tompa nyögést hallatott. Reactorfighter azonnal lehajolt hozzá, fölemelte a fejét, kifejezéstelen szemeibe nézett. Próbaképpen megmozgatta arca előtt a kezét, de nem reagált rá. Szomorú arccal helyezte vissza az arcát a zuhanytálca padkájára.
Amint megtudtam, mi folyik itt, azonnal foglalkozom veled tovább, gondolta, miközben felegyenesedett.
- Rendben van – fordult a kiszabadított három lányhoz Reactorfighter, akik már többé-kevésbé visszanyerték kommunikációképes állapotukat, és egymáshoz bújva figyelték őt. – Szeretném tudni, mi ez az egész.
- Szervkereskedők – mondta halkan a fekete hajú lány. Hangja rekedt volt és sírós, szemeiből kis patakok folytak alá. Reactorfighter nem tudta eldönteni, sír-e vagy, ez is csupán a mindent betöltő víz. – Elraboltak bennünket, idehoztak, és itt tartanak addig, amíg minket is fel nem vágnak…hogy a szerveinket eladhassák…
- Mi? – csattant fel Reactorfighter, és akaratlanul is az impulzusfegyverére feszült a bal keze. – Egy szervkereskedő-maffia?
- Azok, igen! – válaszolta a harmadjára kiszabadított, vékony alkatú lány. Szemei barnák voltak, bár Reactorfighter ezt nem láthatta a vizoron keresztül. – Engem akkor raboltak el, mikor este a női öltözőbe mentem a Bugyborék strandon! – panaszolta, kétségbeesetten torlódtak egymásra szavai. – Valamit az orromba tettek…és aztán arra emlékszem, hogy átcipeltek valami folyosókon…felemelték a kezeimet, hozzábilincseltek ahhoz a rohadt zuhanyhoz, és engedték rám a meleg vizet! És nem tudtam elzárni… - a hangja zokogásba váltott át. – Nehem tudtam elzáhárni…pedig próbáltam…
- Mindannyian próbáltuk – vette át a szól ismét a fekete hajú lány, és megcsóválta a fejét.
- Mióta vagytok itt? – kérdezte Reactorfighter.
- Nem tudjuk, de nagyon sok ideje…talán már egy hónap is eltelt… - rázta a fejét az elsőként megmentett, barna hajú lány. – Hanyadika van ma?
- Azt én sem tudom – felelte Reactorfighter. – De július vége van.
- Ez nem lehet…igaz… - lépett hátra egyet iszonyodó arccal, szemeit Reactorfighter vizorjára szögezte. – Már több mint egy hónap…
- De igaz – rázta meg a fejét szomorúan Reactorfighter. – Ki volt az első?
- Ő - felelte az előbbi lány lassan, a fekvő társára mutatva. – Több mint egy hónap és két hét…itt! Én…izé…egy hónapja vagyok itt.
- Elég rusnya hely – hagyta jóvá Reactorfighter. – Hogy a pokolba bírtátok ki?
- Nagyon nehezen – felelte szaggatottan, szemeit törölgetve, halkan a fekete hajú lány. – Ez a pokol. Ez itt az. Az őrületbe akarnak kergetni minket a szervkereskedők…hogy mi magunk kérjük, hogy öljenek meg minket. Addig csinálják ezt…velünk, amíg egyszer csak bekattanunk…és nem bírjuk tovább….és azután megdöglünk…
Azután megdöglünk…
- A vizet? – kérdezte Reactorfighter, és komor, gondolkodó arccal nézett a még mindig melegvizet eresztő zuhanyrózsákra, és a kis fali kürtőre, amelyből a zene továbbra is szólt. Kezdte érteni, mire gondol a lány, de előtte mindenképpen meg akarta hallgatni, hogy ő, aki már tekintélyes időt eltöltött ezekben a katakombákban, hogyan érzi a helyzetet.
- Az egész! – tárta szét a kezeit a lány, csapzott haja mögül kétségbeeséssel csillogott a szeme. – Ez a rohadt zene, a fogság, a víz…ez a pokol! Komolyan mondom én neked, akárki is vagy, ez itt a pokol maga! Odabilincselnek egy zuhanyhoz…folyik rád a víz, és újra és újra ugyanazt a zenét hallod! Aludni alig lehet…és hiába kiáltozol, senki sem hall meg. Mi próbáltunk…próbáltunk kiabálni, mindent megpróbáltunk hogy kijussunk innen...ebből az iszonyatos helyből…de nem sikerült. Ebben az örökös…vizes fogságban…ez a vizes pokol…

Ezen komolyan eltöprengett Reactorfighter. A válasz, amit kapott, sokkal megrázóbb volt. Azt hitte, hogy a zene azért kell, hogy a sikoltozások neszét elnyomja. Ehelyett ezzel a vizes, csöpögő, sötét kínzókamrával szabályosan az őrületbe kergették a lányokat, majd utána elvitték őket valahová, ahol senki sem találná meg őket, és egyszerűen felvágták a testüket, miközben ők üres tekintettel, tátott szájjal, lidérc arccal merednek a semmibe, fel sem fogják, mi történik velük. És akkor a halál végre megkegyelmez nekik…
Ez rosszabb, mint a halál…ez itt a lassú haldoklás, az elme folyamatos leépülése, az emberi tűrőképesség végletekig való feszegetése. És mikor túllépték a határt…akkor lehet operálni őket. Ezek nem egyszerűen szervkereskedők, ezek szadisták, szabályos őrültgyárat működtetnek itt!
- A rendőrség nem keresett minket… - pihegte halkan, összetörve a barna hajú lány. – Itt pusztultunk volna el, ehhez a kurva zuhanyhoz bilincselve, amíg meg nem őrülünk…
Reactorfighter alig hallotta, amit a lány mondott, annyira megrendítette és feldühítette a szervkereskedő-csoportnak a módszere. A lányok jól beszélnek, ez itt egy vizes pokol. Örökké ugyanaz a zene, közben ők nem mehetnek, nem mehetnek sehová, hiába kiáltoznak, hiába sikoltoznak, senki nem érkezik. Reménykednek a rendőrségben, miközben az már lemondott róluk és az életükről. Várnak, várnak…közben szépen lassan elpusztul az agyuk a bezártságtól, a rájuk ömlő víztől, ami lassan elöli a bőrüket, de a fájdalmat addigra már meg sem fogják érezni…ezek szabályos élőhalottakká váltak volna. Olyanokká, amilyeneket leöldöstek a katonák. És mindez miért? Mert néhány mocskos banda egy vészhelyzet adta lehetőségeket kihasználva ilyen módon akart pénzhez jutni.
- A rendőrség keresett – felelte vontatottan. – De lemondott rólatok. Engem küldtek hát. Az én nevem legyen Hajnali Szél. – Erről nem akart most vitát nyitni, de a lányoknak eszük ágában sem volt a neve felől kérdezősködni.
- Hányan vagytok még?
A fekete hajú lány a továbbvezető folyosó felé mutatott.
- Ott is vannak, de nem tudom, hogy kik és hányan…itt semmit sem tudunk, ide voltunk bezárva…
A víz és a zene börtönébe, tette hozzá gondolatban Reactorfighter.
- A hangjukat hallani nekik is mindig – tette hozzá a szőke hajú lány, miközben keserves arccal vakarta a hátát, és az oldalát. – Ők is segítségért kiáltoznak örökké.
- Hogy a francba bírtátok ki ennivaló nélkül? – kérdezte kíváncsian Reactorfighter.
- Egy nap egyszer idejön egyikük, és megetet minket, de nem engednek el. – felelte rá a lány.
- Az kevés – szögezte le a fiú. – Nálam van ennivaló. Kiszabadítjuk a többieket is, és megkapjátok, osztozzatok meg rajta.
- Oh…köszönjük. – válaszolta hálásan a lány.
- Ennivaló… - tette hozzá a fekete hajú társnője, és félénken lépett előre egy kicsit.
- Mind itt vagytok? – kérdezősködött tovább Reactorfighter.
A lányok egymásra néztek.
- Nem tudjuk… - mondta a barna hajú lány. – De ott még sokan vannak. Halljuk a hangjukat…
Mintegy megerősítésként, újabb sikoly úszott hozzájuk távolról, hosszú, kétségbeesett, magas visítás. Reactorfighternek a sátánista lány jutott eszébe, mikor küldetése befejezéseként fejbelőtte őt az impulzusfegyverrel.
- És ő? – kérdezte aggodalommal, miközben a földön fekvő negyedik lányra nézett. Ő már felemelte a fejét, két kezére támaszkodott a zuhanytálca szélén, és olyan szemekkel nézett Reactorfighterre, mintha egy pokolból jött démont látna.
- Próbáltunk beszélni vele…de egyre inkább rosszabb lesz… - a barna hajú lány hangjából érződött, hogy nem sok reményt ad magában a negyedik fogolytársuknak. – Mindannyian próbáltuk egymásban tartani a lelket…hogy...hogy ellenálljunk…
És nagyon jól csináltátok, gondolta Reactorfighter. Sikerült megőriznetek az épelméjűségeteket, legalábbis úgy tűnik.
- Nem túloztatok – adott igazat bólogatva Reactorfighter nekik, mosolytalan arcáról vízcseppek csorogtak. – Ez a hely itt tényleg a pokol. Csodálom, hogy kibírtátok ennyi ideig. És eddig hol voltatok?
- Valahol…máshol… - mondta a fekete hajú lány akadozva. – Egy fehér csempés szobában voltunk bezárva, és onnan hoztak ide minket…
- De nem tudjuk hogy honnan...azt sem tudjuk, most hol vagyunk. – tette hozzá a szőke lány.
- Még mindig Miskolcon, a katowice-i épületsorhoz közel. – mondta Reactorfighter. Látta, hogy a lányok ettől megnyugszanak kissé. Egyikük-másikuk nyilván arra gondolt, hogy azóta Budapestre vitték őket fel.
- Menjünk ki innen… - kérlelte halkan Reactorfightert a barna hajú lány.
A fiú tett egy lépést feléjük, majd megtorpant.
- Itt vannak most a szervkereskedők? – kérdezte.
- Nincsenek…ma már jártak itt. – mondta közönyösen a fekete hajú lány.
- Vannak fegyvereik is?
- Igen…pisztolyaik és géppisztolyaik.
- Hányan vannak?
A fekete hajú lány megvonta a vállát, és a társnőire nézett. Ők tanácstalanul megrázták a fejüket, vízcseppek hullottak a hajukról.
- Nem tudjuk.

Reactorfighter úgy gondolta, éppen eleget megtudott már. – Rendben, akkor menjünk. Valaki fogja meg a fegyverem, vinnem kell azt a lányt is.
Páncélkesztyűs jobb kezével a zuhanytálcában fekvő, lidérces arckifejezésű lányra mutatott, aki szemmel láthatóan fel sem fogta, mi történik körülötte. Félig nyitott szájjal, oldalt fordított fejjel hevert a betontálcában, szemei nyitva voltak, kezeivel rángó mozdulatokat végzett, szétvált bilincsei meg-megcsörrentek.
Nem tudom, meggyógyulhat-e még valaha, gondolta, miközben lehajolt a lányhoz, és ösztönös mozdulatokkal cirógatta vizes haját. Ezért valaki fizetni fog!
Ann Lee éneke újabb és újabb nedves zenehullámokkal temette el a szobát. Reactorfighter már sokadszorra gondolta, hogy el kellene némítani a hangszórót, de egyelőre a lánnyal foglalkozott. Impulzusfegyverét lefelé lógatva, a szíjánál fogva nyújtotta oda a türelmetlenül várakozó, három lánynak.
- Valaki fogja meg, és vigye addig is, nagyon könnyű.
A fekete hajú lány tétován kinyújtotta ráncos, vízmosta kezét a szíjért, óvatosan megmarkolta, és ijedt arckifejezéssel tartotta a kezében a rajta himbálózó fegyvert. A vastag cső neki-nekiütődött a térdének.
- Fogd meg rendesen, és menj előre. – utasította Reactorfighter jóindulatúan a lányt. – Vigyázz, mert élesállásban van. Alul van az elsütőbillentyű, ha ellenséget látsz, nyugodtan végezz vele.
A lány riadt arccal, lassan bólogatott, és bizonytalankodva emelte maga elé a fegyvert. Ügyetlenül fogta a hatalmas fegyvert, a kezei remegtek.
Csak addig el ne ejtsd, amíg nem találok egy normális helyet ennek a lánynak, ahová letehetem, nézett rá Reactorfighter, majd a hátára fordította, és ölbe vette a sovány kis testet. A lány nem volt könnyű, hatvanöt kilót is nyomhatott, halott súlyként húzta le Reactorfighter karjait.
- Menjetek előre – intett a fejével a lányoknak. – Én viszem őt utánatok.
A lányok engedelmesen előresétáltak, libasorban, boldogan, hogy végre elhagyhatják a vizes poklot. Utánuk jött Reactorfighter, karjaiban a félőrült, reszkető leány. Reactorfighter igyekezett nem ránézni, az arca borzalmas volt, akár azoké az élőhalottaké, akikét látta a drótgyárban. Az elmebaj súlyossága és lefolyása tökéletesen nyomon követhető a beteg arcán, ebben csöppet sem túloznak a rajzos viccek, amiket olvasott.

A folyosó egyenesen vezetett tovább, fehér csempefalak között. Egy fakó, halott fényű lámpa világított gyengén a folyosó közepe táján, visszaadva a csempék fehér színét a szürke helyett. A földön barna mocsok gyűlt meg a falak tövében, egy kibomlott, darabokra ázott cigarettacsikk is hevert a barna kőcsempe-padlózaton. A mennyezeten undorító, csatornaszagú algák tapadtak meg a szürke betonon, és bűzös vizet csöpögtettek magukból. Csakhamar ismét véget ért a folyosó, és egy hosszúkás, tágas szobába nyílt, amitől hátborzongató déja vu érzése támadt Reactorfighternek.

Falai változatlanul fehér csempék sokaságából álltak, ám ezúttal a mennyezet és a padló betonalapjait is befedték végig fehér csempékkel, aminek következtében a szoba nagyon hajazott a fehér labirintusra, amiben idáig kavargott, és ahol számos hasonló szobát látott. Az egyetlen különbség a világítás maradt: egyetlen, gyenge fényű neonlámpa volt csupán a fehér téglalapok közé besuvasztva, műanyagburkolatát ködszínű páraréteg fedte. Hét fehér csempe zuhanytálca, mindegyik aljában fekete gumi fürdőszobaszőnyeg. Hét, anyaszült meztelen lány sikoltozott, zokogott a megnyitott, vastag sugarú melegvíz-zuhanyok alatt, rángatta a bilincseit, amik hozzákényszerítették őket a szenvedéshez. A szobából három kijárat is vezetett; a bal felső sarkában egy L alakban balfelé vezető lépcsősor, egyenes irányban egy sötétlő folyosó, balra pedig egy garázsajtó nagyságú nyílás, ami valamiféle barlangba vezetett. Sötét, sima víztükör hullámzott a belsejében.
A lányokon azonnal úrrá lett a hisztéria, amint megpillantották Reactorfightert.
- Segíts! – kiabálta egyikük.
- Engedj ki innen! – sikoltotta egy másik, a szoba túlsó végében, és erőteljesen rángatta a láncot.
- Vigyél ki innen! – könyörgött egy harmadik, közvetlenül Reactorfighter mellett.
Három lány a fehér zuhanytálcába tett fekete szőnyegen kuporgott, bilincsbe vert kezeiket fölemelve. Egy közülük zokogva rángatta a bilincset, a zuhanycső mögötte már egészen ezüstösre kopott a rengeteg feszegetéstől. Arca ismerős volt: Réka volt az, a Malvin család egyetlen lánygyermeke. Egy másik látszólag eszméletlenül, félrebillent fejjel, összeroskadva függött a kezein, keskeny, vörös hátán visszhangot vert a megállíthatatlanul folyó víz. A harmadik lány, térdeit a melleihez húzta, némán, nagy szemekkel nézett a belépőkre.
- Sssss! – sziszegett idegesen Reactorfighter a fogoly lányokra. – Hagyjátok már abba! Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak titeket, de ha ekkora lármát csaptok, nem fog menni!
Ám a sikoltozás ettől sem csillapult, számos leány elmeállapota már lassan-lassan meghaladta az őrületet. Reactorfighter fogait összeszorítva próbált nem odafigyelni a mindenhonnan hangzó fájdalmas jajongásra, ami teljesen betöltötte a termet, visszaverődött a vizes csempefalakról, leverte a mennyezeten függeszkedő, összegyűlt párát, és iszonyatos hullámokban öntötte el Reactorfightert, mintha egy csapat kísértet randalírozott volna a szobában.

A három kiszabadított lány tanácstalanul, rémülten ácsorgott a szélesebb ajtónyílás előtt. A fekete hajú lány két kézzel ölelte magához az impulzusfegyvert, kezei mégcsak a közelében sem voltak az elsütőbillentyűnek.
Na, te lány, ha itt most lett volna ellenség, már mindannyian halottak lennétek, gondolta idegesen Reactorfighter, mikor letette a lányt a hideg csempére, és fölállt. Szemeivel végignézte a szoba bal oldali falait, és meg is találta, amit keresett: a kis, fekete nyílású kürtőt, ahonnan a zene szólt.
Legfőbb ideje elhallgattatni ezt a szart, gondolta, miközben odalépett a kürtőnyílás alatt két zuhanytálcához. Lehunyta a szemeit, mélyet lélegzett, majd újra kinyitotta őket. Mindkét szeme erőteljesen izzott, ahogy felszabadította magában az energia egy kis részét.
A hangszóró kettőt reccsent, és elnémult.
- Végre! – kiáltotta örömmel az egyik lány Reactorfighter mellett.
- Hogy csinálta… - kérdezte halkan a fekete hajú lány másik két társnőjétől, akik a földön fekvő, katatóniás állapotú lányt próbálták visszahozni az életbe. Ők csak néztek rá, és nem tudtak válaszolni.

Eközben Reactorfighter ismét elővette a gyújtópálcát, és nekiállt egyenként szétégetni a bilincseket összetartó láncokat. Először a bal oldali négy zuhanytálcán ment végig, sorban elégette a láncokat, és kisegítette belőle a szabaddá vált foglyokat, akik a szoba közepén csoportosultak össze. Egyáltalán nem törődtek azzal, hogy meztelenek, és Reactorfighter látja testük minden báját, minden gondolatuk az öröm volt, hogy szenvedéseik végre véget értek.
- Valaki húzza ki őt a tálcából – fordult hátra Reactorfighter, mikor a tálca alján kuporgó, néma, lehunyt szemű lányt szabadította meg a zuhany fogságából. Amennyire látta, a lány még élt, de jó esély volt rá, hogy elméjének nagy részét neki is felmorzsolta a vizes pokol (magában már szinte közhelyként rögzült ez az elnevezés azóta, hogy rájött, miféle kínzókamrák is akarnak ezek lenni) örökös gyötrelme.
Két lány azonnal odament, és kiemelték az alélt teremtést a meleg víz alól. Tépett, hosszú, barna haja fürtökben csüngött, víz itatta át a tincseket.
Mialatt Reactorfighter a maradék három lányt is kiszabadította, a többiek gyanakodva, kíváncsian, és egyszersmind bizalmatlanul szemlélték a tevékenységét. Halk beszélgetésük visszhangot vert a zene elhallgattatása óta csöndes szobában. Csak a zuhanyrózsákból zubogó víz hangja, és az ő ijedt eszmecseréjük hallatszott. A két eszméletlen lányéit kivéve minden szem a talpig páncélba öltözött fiúra szegeződött, ahogy egy tollszerű tárgyat tart a kezében, sisakkal fedett fejét feléfordítja, és a következő pillanatban elpattan a bilincseket összefogó lánc.

Ez eddig tizenegy, ha jól számoltam, vette ki kapkodva a cigarettát a zsebéből Reactorfighter, amint az utolsó lány is a középen összetömörödött csoportba állt. Hol van a másik öt?
- Ki…ki vagy te? – kérdezte félénken az egyik lány. Hasán, és jobb arcfelén ütésnyomok tarkállottak a sápadt, fehér fény alatt, reszketve fonta össze kezeit a mellei előtt. Reactorfighter felismerte őt is: Tünde volt, Ágnes asszony lánya.
Reactorfighter mélyet szívott a cigarettájába, és zsebretette a maradékot a gyújtópálcával együtt. A cigarettától sokkal elviselhetőbbnek tűnt számára ez a hely, ami még azután is visszataszító maradt, hogy sikerült elnémítania a gyűlöletes hangszórót a fali kürtőben.
- A nevem Hajnali Szél – felelte mély, emelt hangon. A szoba akusztikája különös visszhangokat keltett. – Elég, ha ezt tudjátok. Azért küldtek, hogy keresselek meg titeket, és hozzalak ki innen.
Az első menetben megmentett fekete hajú lány bizonytalankodva előrébb lépett, és a szíjánál fogva visszaadta Reactorfighter impulzusfegyverét.
- Rengeteg utat végigjártam, és nagyon örülök, hogy végre megtaláltalak titeket. – folytatta, tekintetét végigfuttatva a hallgatóságán. Pisszenést sem lehetett hallani. – De mintha kevesen lennétek. Én tizenhat eltűnt lányról tudok, ez eddig tizenegy.
- Hát… - szólalt meg halkan egyikük. – Voltak akiket elvittek közülünk…

Reactorfighter erre azonnal összehúzta a szemeit. Ez megmagyarázza, hogy miért nincs itt Deviator, gondolta. Hiába nézte végig az arcokat, Deviator nem volt a kiszabadítottak között.
- És hová vitték?
Halk beszélgetés a lányok között. A fejrázásokból és vállrángatásokból úgy tűnt, egyikük sem tudja.
- Ezek hová vezetnek? – mutatott a szobából kivezető három útra.
- Az a létra az fölvezet egy kis házba – mondta azonnal egy alacsony, rövidhajú lány. – Engem ott hoztak át, egy kis fehér ház, és kör alakú ajtaja van.
Reactorfighter azonnal megigazította a kissé kiálló kommunikátor-leadóegységet, és beleszólt.
- Hallod ezt, J-NekteD? – kérdezte. – Megtaláltam a helyet. Tizenegy lány kiszabadult, ebből kettő…hogy is mondjam…a hely túllépette velük mentális adottságaik határát.
- Értem mire gondolsz – felelte J-NekteD. – És kik tartják őket fogva?
- Egy szervkereskedő bűnbana – felelte Reactorfighter. – Itt „tárolják” őket addig, amíg megrendelés nem érkezik, akkor fognak, és elvisznek egyet közülük.
- Értem. Hallottam az egyik nőneműtől is a nyitott csatornán.
- Három kijárat is van, ezek közül az egyik ahhoz a házhoz vezet. A másik kettőt nem tudom, majd kiderül. Remélem, hogy ott lesznek a többiek is.
Elhallgatott, és várta a barátja válaszát. Ám J-NekteD nem válaszolt.
- Bázis – emelte fel kissé a hangját, hogy elnyomja a víz csobogását, és spriccelő hangját, ahogy megtörik és szétszóródik a gumiszőnyeg lyukacsos felületén. – Bázis, hallasz engem?
- Várj – felelte halkan J-NekteD, Reactorfighter alig hallotta, amit mond. – Két rendőr közeledik.
- Két rendőr? – lepődött meg a fiú. – Mit akarnak?
- Egy pillanat – A füli egység megint csöndbe takarózott. Reactorfighter tudta, hogy J-NekteD most olvassa őket.
- Valaki meglátta, hogy leszállunk! – jelentette be idegesen J-NekteD. – Kiküldték őket ide, hogy szétnézzenek. Téged keresnek!

Reactorfighter bosszúsan belerúgott a mellette lévő zuhanytálca csempepadkájába.
- Hát ez remek! Pont a legjobbkor! – forrongott hangosan.
- Bízd rám őket – felelte gyorsan J-NekteD. – Hasznosak lehetnek még.
- Rendben van, várok.
Reactorfighter szívből remélte, hogy a lányok nem hallottak túl sokat a barátja helyzetjelentéséből. Nem akarta, hogy rájöjjenek, voltaképpen ő is köztörvényes bűnöző, ha úgy nézzük, és őt is körözi a rendőrség. Ennél is jobban aggasztotta azonban, hogy látták a leszálló idegen űrhajót. J-NekteD álcáját is felfedezhetik?, kérdezte magától, és félt a választól, ami így hangzott: Lehetséges.
Lehetséges. Minden lehetséges.

2

Szirmabesenyő felől érkezett a rendőrautó, távolról látni sem lehetett a tetején a kék villogókat, és oldalán a feliratot. A központ világosan elmondta a parancsot: meg kell találni Reactorfightert és a társát. A rádióból sercegve érkező személyleírás azonban hagyott némi kívánnivalót maga után, az első távozásakor Reactorfighter ugyanis minden arcképes anyagot magával vitt a táskájában, az otthonából egyetlen fénykép sem került elő. Alíz, Attila és a Nemzetvédelmi Egyetem tisztjei is csak hozzávetőleges leírást tudtak adni róla, mivel jó ideje már senki nem látta őt. Reactorfighter természetesen szándékosan vitte magával az összes fényképét, pontosan ilyen esetre tartogatva titokzatos ismeretlenségét, és örökös egyedülléte is biztosította számára azt, hogy senki ne emlékezhessen arra, pontosan hogy is néz ki.

Az egyetlen ember, aki tudta, az a Déryné utcai katedrális presbiterje volt, ő viszont Reactorfighter oldalán állt, és reménykedett benne, hogy vissza tudja hozni Deviatort.
Ákos és Norbert leírása alapján viszont rendkívül pontos és alapos fantomképet tudtak készíteni Reactorfighterről. Páncélruhát visel, egy hatalmas méretű, gépkarabélyhoz hasonló fegyver van nála, valamiféle háromkerekű motorja van, és van vele egy társ is, akiről semmit nem tudnak azon kívül, hogy ember. Karsai Tibor egyenes háttal, izzadtan ücsörgött az irodájában, feszülten várta, hogy lakossági bejelentés érkezik, miszerint láttak egy, a leírásnak megfelelő embert valahol. Ám hiába jelentették be az újságban Reactorfighter visszatértét, hiába mondták be a miskolci tévében és a Rádió GaGá-ban…nem érkezett sehonnan sem bejelentés.
Mindössze egy gyengécske beszámoló akadt, amit egy szétroncsolt tenyerű fiatalember jelentett be két társával a rendőrségen, miszerint hajnalban a barátaival ment haza (a lánymegerőszakolás történetét természetesen kifelejtette), amikor egy ismeretlen fiú eléjük állt, és villámokat lövellt a kezéből. Állítása szerint a kézsebét is ő okozta, mégpedig úgy, hogy védekezőn kést rántott elő, és figyelmeztette az ismeretlent, hogy szálljon le róluk. A két barátja hevesen bizonygatta a fiú igazát, akinek a kezét vastag fehér kötés fedte, és hozzátették, hogy csapott ki a villám az ismeretlen srác kezéből, és hogy vert le egy konvektor-fedőrácsot a bérház aljáról. A rácsot meg is találták, a kórház kerítésén belül, az egyik épület parkolója mellett, a járdaszegélynél. Karsai Tibor egészen biztos volt benne, hogy a hajnali támadó Reactorfighter volt. Mikor azonban Enikő vallomástételéről is tudomást szerzett, és végigolvasta, akkor vált homályossá az egész. Az idegen Hajnali Szélnek nevezte magát, nem viselt páncélt, és Ákos legelső ufó-észlelése előtt tűnt fel.

Ez a tény alaposan keresztbe tett az idáig többé-kevésbé világos nyomozásnak. Karsai Tibor arra gyanakodott, hogy Hajnali Szél Reactorfighter társa, és azért őt látta Ákos először, mert Hajnali Szél már hamarabb itt volt, mint Reactorfighter. Ezt alátámasztani látszott az is, hogy Ákos ugyanazt a terepszínű ruhás alakot látta visszamenni a leszálló UFO-hoz, és csak harmadjára látták meg együtt kettejüket. A sporttelep éjjeliőre ugyan nem volt biztos benne, hogy terepszínű ruhát viselt-e Reactorfighter társa, mikor a páncélozott alak mellett leereszkedett az űrhajóból, Karsai Tibor és nyomozó kollégiái mégis egyetértettek abban majdnem mind, hogy Hajnali Szél és Reactorfighter két különböző személy. Zavaró volt ugyan a tény, hogy Reactorfighter nem tett említést a négy éve lefoglalt anyagokban segítőtársról, az ellentábor rámutatott arra is, hogy Reactorfighter terepszínű ruhát hord, így szerintük Reactorfighter és Hajnali Szél ugyanaz a személy. Az Enikő által leadott személyleírás is nagyon egybevágott azzal, ami az eddigi archívumokban meggyűlt szép lassacskán, akár a vízcseppek egy esővíztárolóban. Valamennyire egyezett a viselkedése is a két névnek: Reactorfighter, bár nyolc embert megölt, említést tesz a katonaságnál írt naplóban a meggyógyított századosról, egy korábbi jelentésbeadásban pedig ugyancsak leírja, hogy Betti sérült térdéből is elűzte a fájdalmat.
Szándékosan nem szerepelt vezetéknév a „Betti” előtt. Reactorfighter nem kívánt az újságokhoz hasonlóan más nevet választani egykori osztálytársának, és asszisztáltjának, egy az egyben törölte a vezetéknevet a jelentéséből.
Karsai Tibor végül annak a feltételezésnek adott hitelt, hogy Hajnali Szél és Reactorfighter egy és ugyanaz az ember, ám ekkor még zavarbaejtőbb volt a feltételezés: ki lehet a társa? Ákos és Norbert egybehangzóan állították, hogy ember volt, abban viszont korántsem egyeztek meg, hogy felnőtt ember volt-e, avagy „fiatal felnőtt”, mint Reactorfighter. Ákos és Norbert véleménye abban viszont megegyezett, hogy fekete színű ruhában volt.

A nála lévő táskát viszont nem látta egyikük sem, részben a távolság, részben a magas tóparti fűtenyészet miatt. Abban pedig egybehangzóan tévedtek, hogy fekete ruhát viselt volna a titokzatos másik, J-NekteD-nek ugyanis sötétkék rendőrruhája volt, a hátán szereplő feliratot pedig nemhogy elolvasni, még megpillantani sem voltak képesek olyan távolságból.
Kezdő lökésként a vallomástételük bőven elegendő volt. A nyomozás viszont igazán akkor indult meg teljes gőzzel, mikor megjelent a három fiatal srác is, valamint később Enikő is. A járőrök utcai tevékenysége hihetetlenmód megnövekedett: Rendőrautók cirkáltak az utcákon, a járőrök pisztolyai mind meg voltak töltve, és keresgéltek. Lelassítottak a hosszú Széchenyi utcán, a rendőrök vizsla szemmel figyelték a sétálóutcákon, a járdákon, és a tömegközlekedési eszközökön utazó gyalogosokat. A gépkocsivezetők sem jártak jobban: rengeteg igazoltatásra sor került a nap folyamán, amivel Reactorfightert ugyan nem sikerült megfogni, de egy kábítószer-csempész horogra akadt igazoltatáskor: a kesztyűtartóban lévő üres üdítősdobozok átkutatásakor 750 darab Ecstasy tabletta került elő.

Megerősítették a rendőri jelenlétet a buszpályaudvarokon is, így a Búza téren is, ahonnan a távolsági buszok indultak, valamint a Tiszai pályaudvaron. Karsai úgy gondolta, ha Reactorfighter és a társa tudomást szereznek arról, hogy nagy erőkkel körözi őket a rendőrség, pánikszerű gyorsasággal el akarnak pucolni a városból. A Miskolcból kivezető négy főbb útvonalat – A győri kaput, a csabai kaput, a zsolcai kaput, és a szentpéteri kaput – fokozottan ellenőrizték: négy fehér, külsőre civil kocsinak tűnő rendőrautót állítottak oda mindegyikhez, tíz civil ruhás rendőrrel, akik folyamatosan tartották a többi három csoporttal és a rendőr-főkapitánysággal a kapcsolatot. A távolsági buszokat megállították, és miután felmutatták rendőrigazolványukat a megilletődött buszsofőrnek, módszeresen végignézték az utasokat. A zsolcai kapunál sikerült is lekapcsolniuk egy súlyos testi sértés miatt körözött 19 éves fiatalt, ám Reactorfightert és a társát nem találták meg. A körözött háromkerekű járgány előkerítése sem volt sikeres: A Bugyborék strandfürdő parkolójában addigra már több autó is állt, és ezek remekül eltakarták a leghátulra tett, viszonylag kisméretű Raidert.

A sikertelenség ellenére a gépkocsis járőrök szenvtelenül rótták újra és újra Miskolcot és a Miskolc környéki utakat, így a Szirmabesenyőt Miskolccal összekötő hátsó utat is, a Tesco áruháztól egészen Szirmabesenyő „városközpontjáig”, mivel Karsai valószínűnek tartotta, hogy Reactorfighter tudomást szerez a város köré vont rendőri bilincsről, és alsóbbrendű utat választva, Szirmabesenyőn át kísérli meg a kitörést belőle. A hátsó út ellenőrzését Galamb Zoltán, és Vályi Nagy Gábor járőrök kapták, akik gépkocsijukat a repülőtér egyik szélére épült krematórium autókijáratánál állították meg, időnként beültek, és tettek egy-egy kisebb kört a számukra kijelölt területen. Galamb Zoltán törzsőrmester termetes, szép szál legény volt, szürke szemekkel, és gondozott, ritkás barna szakállal, míg Vályi Nagy Gábor zászlós fél fejjel alacsonyabb volt, valamivel soványabb, kissé szöglete, sima arcú, kemény pillantású, szigorú arcú rendőr, aki már tizenegy éve volt a testületnél. Legnagyobb erőpróba mindezidáig a várost elözönlő élőhalottak megfékezése volt mindkettejük számára: Galamb Zoltán négyet ölt meg, míg Vályi Nagy Gábor hatot.
J-NekteD szinte észrevehetetlen figuráját az anyósülésen ülő Galamb Zoltán vette észre, mikor egy újabb eredménytelen ellenőrző körútból indultak vissza a krematórium mellé.
- Nézze már – fogta meg kollégája vállát, miközben jobb kezével a repülőtérre mutatott. – Ott van valaki.

Társa lelassította az Opel Fronterát, és odanézett.
- Látom. Biztos egy szirmabesenyői.
Zoltán alaposabban megnézte az alakot. Bár a repülőtér külső részein magas volt a fű, annyit látott, hogy fekete ruhában van, és ül, olyanformán, mintha egy laptopon dolgozna.
- Nézzük meg, zászlós úr. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és a társára nézett. Jellegzetes kemény pillantásából következtetni lehetett, hogy mire gondol.
Lehet, hogy igaza van, gondolta Gábor, mikor állhatatosan visszanézett a mellette ülő törzsőrmesterre. Látszólag semmi köze ahhoz a Reactorfighterhez…de látszólag semminek sincs köze hozzá. Vessünk hát rá egy pillantást.
A két rendőr összenézett, és világosan ki lehetett érezni egymás felé való néma kommunikációjukból, hogy mit fognak tenni.
Gábor lefordult a hátsó út kifejezéstelen, szürke burkolatáról a krematórium betonkerítése mellé, megállította a gépkocsit, majd levette az autórádió mikrofonját, bekapcsolta, és beleszólt.
- Ötvenhármas kocsi, Vályi Nagy Gábor zászlós a központnak. Látunk a repülőtéren egy ismeretlen személyt, megnézzük. Vége.
- Vettem – recsegett a központ válasza a rádióból.

Gábor visszaakasztotta a mikrofont, és mindketten kiszálltak a rendőrautóból. A betonlemezekből összeillesztett kerítés széle mögül világosan látszott, hogy az ülő, vagy guggoló alak valamit nagyon figyel.
Valami lehet előtte, gondolta magában, miközben szúrós fekete szemeivel igyekezett jobban felismerni, mit művel az illető a repülőtéren. Apró, pattanó hangot hallott maga mellől, és mikor odafordult, látta, hogy beosztottja kicsatolta a pisztolytáskát.
- Csatolja vissza – csak ennyit mondott, és magasra húzott térddel előreindult a repülőtérre, a sötétkék egyennadrág szárait magasra emelgetve. – Majd előveheti, ha parancsot adtam. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni.
- Ahogy gondolja – Zoltán közönyösen visszazárta az oldalán a pisztolytáskát.
Felettese után sietett gyors, széles lépésekkel, lába alatt zizegett a magas mezei dudvanövényzet, ropogtak a tavalyi kórók elszáradt, üreges csövei, a földből lándzsamód kiálló csonkok meg-megbökték a talpát. Gábor nem sietett, úgy sétált a helyenként hasig érő gilisztaűző varádicsban, és szamárkóróban, mintha csak gombászna, vagy egy elveszített pénztárcát keresne. Futó pillantást vetett társára, mikor az egyet ugrott, kettőt szökött, és felzárkózott mellé, majd visszafordult az alak elé. Most, hogy közelebb értek, világosan ki lehetett venni valami kicsi, videomagnóra hasonlító, fehér színű berendezést az alak előtt. Az ismeretlen valaki nem guggolt, ült a földön, mellette a földön egy zöld táska, az ölében pedig valamiféle fehér papír, arra rajzolgatott.
Közeledtük nem járt zaj nélkül; fájdalmas roppanással törtek szét lábuk alatt a vékony, kiszáradt növények halott szárai, a magas fű sziszegett, ahogy utat engedett nekik. Az idegen felnézett, és ekkor lehetett látni, hogy rendőrruhában van, sötétkék rendőrruhában, baseball-sapka van a fején, napbarnított bőre van, kissé üres arca, vállapján három arany csillag.
Nem ismerős, gondolta magában Gábor, ahogy kiértek a mély fűből, és gyér, helyenként kopott fűtakarón siettek tovább az ismeretlen felé. Lehetséges hogy máshonnan küldték őt ide. De mit csinálhat?

Amennyire látták, egy kézi adó-vevőn beszélget valakivel, miközben a földön lévő fehér berendezést nézegeti. Jöttükre felkelt a földről, valamit beleszólt az adóvevőjébe, és letette a földre, a fehér szerkezet mellé.
- Jó napot, százados úr! – köszöntek neki hangos szóval Gábor, majd vele egyidőben Zoltán törzsőrmester is. Kölcsönösen tisztelegtek egymásnak.
- Jó napot, Vályi Nagy zászlós és Galamb főtörzsörmester. – köszönt vissza nekik az ismeretlen százados, mire a két rendőr összenézett. Ezek szerint csakugyan közülük való volt, és ismerte őket, hiába nem volt ez igaz fordítva. A százados arcát nem tudták személyhez kötni, a hangja pedig furcsán egyszínűnek tűnt számukra, mintha csak egy automatával beszélgetnének.
- Sólyom István százados – közölte J-NekteD, és háta mögül előhúzta jelvényét, amit fel is mutatott.
Reactorfightert keresik, jött rá azonnal, hogy végigfürkészte a zászlós és a törzsőrmester agyát. A város határai erős felügyelet alatt vannak, ez a közlekedő út nemkülönben. Reactorfightert keresi most Miskolc minden rendőre, tudják hogy itt van. Ennek megfelelően módosítani kell az Infiltrator-tervezetet.
- Mit csinál, százados úr? – kérdezte meg Gábor kíváncsian, és fürkész pillantásokat vetett J-NekteD lepakolt holmijára.
J-NekteD elővette az adó-vevőjét, és fejéhez közel tartva válaszolt.
- Amit maguk, zászlós. Az egyik legjobb emberemmel közösen keresem Reactorfightert.
- Kivel? – kérdezte Zoltán.
J-NekteD nem esett kétségbe a kérdés hallatán.
- Ádor Attila törzsőrmesterrel.
Gábor és Zoltán újra összenéztek. Egyik név sem volt ismerős a számukra. J-NekteD szünet nélkül olvasott a gondolataikban.
- Budapestről jöttünk mindketten, felsőbb utasításra.
A két rendőr újra összenézett. Pontosan ezt akartam kérdezni!, hangzott el a ki nem mondott felkiáltás mindkettejük elméjében. J-NekteD némán gratulált magának a jó válaszért. Úgy tűnt, egyik rendőr sem gyanakszik semmire. Aktív érzéseik között szerepelt ugyan a meglepődés, de gyanú nem. Mekkora szerencse, hogy nem egy másik százados jött ide, gondolta J-NekteD. Könnyű lenne ővele is elboldogulni, de a helyzet egyre veszélyesebb. Reactorfighter addig van biztonságban, amíg a föld alatt van.
Arra gondolt, a rendőrök megjelenése, fenyegessen bármilyen veszéllyel, most bizonyos szempontból sokkal inkább volt áldás, mint szerencsétlen véletlen. Mikor Reactorfighter bejelentette, hogy megtalálta az eltűnt lányokat, J-NekteD agya azonnal végigvette az esemény lehetséges kimeneteleit. A lányokat természetesen nem lehet tovább benntartani a „vizes pokolban”, Reactorfighter is minél hamarább szeretné kinn tudni őket onnan. Mihelyt szabadok lesznek azonban, biztos volt benne, hogy első útjuk a rendőrségre fog vezetni, feljelentést tenni többek között Batta Zsolt ellen.

Itt kezdődtek a problémák. Reactorfighter elmondása alapján a lányok életben voltak, tehát valaki rendszeresen felvigyázza őket, élelmet visz nekik, hogy el ne pusztuljanak, azonkívül ha megrendelés érkezik, vagy etetés van, a felvigyázó óhatatlanul észre fogja venni, hogy elrepültek a madárkák a kalickából…és azonnal szól Batta Zsoltnak, aki a saját jól felfogott érdekében felhúzza a nyúlcipőt…
Eddig úgy tűnik, Batta Zsolt az egyik vezető beosztású ember a szervkérdésben, gondolta villámgyorsan. Őt kell elkapni legelőször, mégpedig úgy, hogy ne legyen lehetősége riasztani a társait…és erre lesz jó most, hogy megjelent a rendnek e két őre. Nagyon kell azonban ügyelni, nem szabad felfedni, hogy Reactorfighter van odalent, és ő szabadította ki a lányokat. Veszélyes „rabló-pandúr” vette kezdetét. Reactorfighter nagyon jól ráérzett: valóban rabságban tartották valakik a lányokat, és a valószínűsíthető vezető már meg is van. Ő már nem menekülhet…már csak az kell, hogy a többiek se menekülhessenek meg. Annyit kell megpróbálni elfogni, amennyit csak lehet.
- Attila megtalálta a tizenhat eltűnt lányt – közölte tömören, vastag hangon a két rendőrrel, mire azok jól észrevehetően megdöbbentek.
- Komolyan mondja, százados? – kérdezte hitetlenkedve Zoltán, és tett egy lépést előre. – Attila törzsőrmester megtalálta a lányokat?
- Eddig tizenegyet megtalált – mondta J-NekteD. Azonnal érezte a két rendőr elméjében vert levegőnél is finomabb hullámokat, amiket a saját elméje a jó öreg emberi érzésként, a kíváncsiságként értelmezett. Ez eddig is jelen volt ugyan, ám J-NekteD rövid, ám tényfeltáró kijelentése után rendkívül megemelkedett. Ő ezen cseppet sem csodálkozott. A kíváncsiság mindig is része volt az emberi léleknek, akárcsak a mohóság. Ezen is úrrá lehet lenni, parancsolni lehet neki, erre Reactorfighter az élő példa.

Tisztán kiolvasta továbbá azt is, hogy a két rendőr elsősorban a helyre kíváncsi, hogy hol találta meg őket Sólyom százados embere.
- Ha mindent tudni akarnak, elsősorban tudják meg, hogy ez magánakció – mondta a lehető legszigorúbb hangon J-NekteD. – Egy szervkereskedő emberi szerveződés keze van a dologban. Nagyon figyeljenek rám.
Zoltán és Gábor meg sem mukkantak. Kezüket leeresztve, álmélkodó arckifejezéssel hallgatták a századost.
- Attila, tartsd a helyzeted. Egyelőre ne engedd ki a lányokat.
Reactorfighter a vonal túlsó végén azonnal kivette az eddigi beszélgetésből, hogy őrá vonatkozik az Ádor Attila név. J-NekteD gyors üzenetleadásának hála, tisztában volt vele, hogy keresi őt a rendőrség, és ezzel az újonnan felmerült problémával is számolnia kell. Barátjához hasonlóan ő is majdnem ugyanazokkal a lehetőségekkel számolt, de kevéssé tudta eldönteni, hogy a rendőrség megjelenése segíteni vagy inkább gátolni fogja őt.
- Ezt nem értem – szólalt meg lassan, kimérten Gábor, és most már valóban mintha kissé gyanakodni kezdene. Valami nem tiszta itt számomra…a százados úr elsőnek azt mondta, hogy Reactorfightert keresi, aztán meg kiderül, hogy egy bejelentetlen – és meg kell hagyni, igen sikeres – magánakcióval megtalálta a már hónapok óta eltűnt lányokat. Csak nincs valami köze a két ügynek egymáshoz?

J-NekteD már majdnem válaszolt, amikor rájött, hogy ővelük szemben nem lehet olyan nyílt, mint Reactorfighterrel szemben. Alapos meglepődést okozna mindkettőjüknek azzal, hogy szóban válaszol egy olyan kérdésre, ami még el sem hangzott. Mintha csak…olvasna az agyukban. Igen, ez kétségkívül az ő malmára hajtaná a vizet, de nem akart több kavicsot dobni a sima vízű tóba, mint amennyi már eddig belerepült.
- Mit nem ért, zászlós? – tette a kezét csípőre J-NekteD.
- Maga most a Reactorfighter-ügyben nyomoz, vagy az eltűnési ügyben? Világosítson fel, mert a kettő nem egészen tiszta.
Hm! Ez már csakugyan magyar beszéd volt, J-NekteD Zoltánban is felfedezte a gyanakvás első jeleit. Kimérten válaszolt.
- Elsődlegesen nem a Reactorfighter-ügyben nyomozunk. Egyelőre azt sem tudom kijelenteni, beszélhetünk-e egyáltalán ügyről. Feltételezem, hogy Reactorfighter van olyan intelligens, hogy azelőtt meglépjen, mielőtt módszeresen körbekerítettük volna a várost, mint valami várat sáncárokkal.

Gábor értetlen arcot vágott.
J-NekteD addig szándékozta ütni a vasat, amíg meleg: - Ezenkívül, mit ne mondjak maguknak, számomra eléggé hihetetlen, hogy egy ufó szállt volna le annál az állóvíznél. Egy repülőgépet, sőt, még egy léghajót is könnyebben el tudok képzelni, mint ezt.
- Nem azt mondtam, hogy én elhiszem, százados úr! – tiltakozott sértődötten Gábor. – Az viszont kétségtelen, hogy nem ez az első bejelentés leszálló ufóról. Négy éve is ugyanezt a…khm…csészealjat látták itt. – A háta mögé mutatott, a Szirmabesenyő melletti Bánya-tavak fás-bokros csoportosulása felé. – Ezenkívül jó sok bizonyítékot sikerült lefoglalnunk annak a Reactorfighternek a házában, és Karsai alezredes szerint ezek mind annyira összepasszolnak…
- …hogy ezek után valamivel hihetőbbé vált az ufós sztori. Különben is, a tíz hónappal ezelőtti események hatására okunk van minden furcsaságot feltételezni. – fejezte be helyette Zoltán.
- Jó, nézzék, ez engem mind nem érdekel. – szakította őt félbe türelmetlenül J-NekteD. – Én is pontosan tudom, milyen volt tíz hónapja az az „esemény”. Most nem ez a lényeg. Minket nem ezért küldtek Budapestről, érti? Mi továbbra is a tizenhat lányt keressük, és most, hogy öt híján valamennyi megvan, nagyon boldog lennék, ha számíthatnék az önök segítségére. – Apró hatásszünetet tartott, majd befejezte. – Később aztán önök is nagyon boldogok lennének.
Gábor nem válaszolt. Sokatmondó pillantást vetett alárendeltjére, aki némán visszanézett rá.
Igaza van. Segítsünk neki, üzente ez a pillantás a zászlósnak.
Azt fogjuk tenni, biztosította a zászlós tekintete.
J-NekteD örömmel konstatálta, hogy a hirtelenjében megjelent két rendőr erős késztetést érez arra, hogy segítsen lekapcsolni a szervkereskedő bűnbandát, de számos dologgal nem nagyon vannak tisztában. Például hogy miért a repülőtér közepén ücsörög, miért nem a rendőrség épületében, és mire való az a különös, fehér színű berendezés. Életében olyat még nem látott.
- Várok, zászlós úr. – felelte türelmetlenül J-NekteD. – Most segít begyűjteni a szervkereskedőket, vagy azt a szerencsétlen srácot hajkurássza a társával, akit a város összes rendőre keres, és aki már valószínűleg azelőtt lelépett innen, mielőtt egyáltalán a bejelentés megérkezett, hogy ufót láttak?

A zászlós ettől kissé megilletődött, és zavartan nézett Zoltánra, mintha ő lett volna a felettese. A törzsőrmester összevonta a szemöldökét, lassan bólintott egyet, és J-NekteD felé fordult.
- Mi a parancsa, százados úr?
J-NekteD villámgyorsan végiggondolta magában az Infiltrator-tervezet végrehajtásának számtalan módozatát, ezúttal egy új tényező, a rendőrség bevezetésével is. A rendőrséget lehetőleg távol kell tartani a Levente vezér utcai háztól, és Batta Zsolt elfogására kellene küldeni. Mindazonáltal a lányokat is el kellene szállíttatni onnan, mielőtt valamelyik emberrablónak eszébe jutna megnézni őket. Emellett még Reactorfighternek is tovább kell indulnia, hogy megtalálja a még hiányzó öt lányt, és ha a rendőrök odamennének elszállítani a lányokat, biztos elindulnának ők is felderíteni a hiányzó lányokat hogy „segítsenek” Reactorfighternek. Ha elegen vannak, mint a két továbbvezető utat átfésülhetik, és ha Reactorfighter újra zsákutcába fut…akkor vége az egész tervezetnek.
Ha felfedezik őt, akkor választhat: vagy megöli őket, és méginkább rossz hírnévre tesz szert, vagy megadja magát, és ugyancsak erőszakkal tudna kiszabadulni.
- Elsősorban üljenek le, elfáradnak a lábuk izmai. – mutatott maga mellé a földre.
Gábor és Zoltán újra összenéztek, és szinte egyszerre leültek.
- Figyeljenek jól, mert korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. – nézett rájuk J-NekteD, továbbra is az arca közelében tartva a kommunikátort. – Volt elég időnk adatot gyűjteni a szervkereskedő csoportról. Amennyire eddig tudjuk, egy bizonyos Batta Zsolt a szervező, és az értelmi szerző. Batta Zsolt jelenleg a Bugyborék Strandfürdő alkalmazásában áll. Az eddigi nyomozás feltárta, hogy előkelő helyet foglal a szervezetben, valamint hogy az állása fizetésének ellentmondóan igen sok pénzt költ. A társait nem ismerjük egyelőre, de biztos vagyok benne, hogy a lányok örömmel elmesélnek majd mindent a kihallgatáson.

Zoltán csak egy bajsza alatt elmorgott „hm”-mel kommentálta J-NekteD magyarázatának bevezető részét. Gábor sokatmondón ránézett és bólintott.
- Megtudhatnám, honnan jutott ilyen információkhoz? – kérdezte.
- A tegnapi nap Budapesten előállítottunk a kollégámmal egy negyvenhárom éves férfit emberrablásért, aki hajlott a vádalkura, és kitűnő információkkal látott el minket, többek között Batta Zsolt nevével is, és a szerepkörével. – Ha ember lett volna, J-NekteD maga is meglepődött volna, milyen pontosan tud hivatalos nyelven fogalmazni, így azonban, hogy képes volt olvasni bárki elméjét, csupán rutindolognak számított őnála. – Eddig minden szál hozzá vezet, és hamarosan rá fog jönni, zászlós úr, hogy miért.
- Kíváncsian várom – mondta Gábor, és törökülésbe húzta a lábait.
- Az elfogott férfi említést tett egy, a város alatt húzódó hosszú, ismeretlen célból előre kiépített alagútrendszerről. Nem a csatornáról van szó, ez teljesen más. Mivel a szervkereskedő bűnbanba igen jól szervezett, nem kockáztathattam meg, hogy egy egész szakaszt küldök ellenőrzésre. A legjobb emberemet, Ádor Attilát küldtem hát le egyedül az alagutakba. A férfi vallomása alapján meg is találta a bejáratot, a strandfürdő egyik medencéjénél lévő vízelvezető árkot. Ádor törzsőrmester meg is találta a mélyebbre vezető utat, és később az egész útvesztőt is.

Felmutatta a színes vonalakkal telerajzolt papírlapot. Kissé pontatlan volt ugyan, de Reactorfighter haladása világosan nyomon követhető volt rajta.
- Íme a térkép, amit eddig a jelentései alapján sikerült megalkotnom. Rádió adó-vevőn tartjuk a kapcsolatot, valamint – mutatott a műszerre – elhozattam Budapestről ezt a rendkívül kifinomult nyomkövető műszert. Ezt a kettőt összehozva sikerült egy aránylag pontos térképet rajzolnunk.
- Láthatnám? – kérdezte Gábor.
- Parancsoljon – J-NekteD odanyújtotta a térképet.
Szerencséjére Gábor a színes vonalakkal telerajzolt papírlapot figyelte, nem a kezet, ami nyújtja, akkor ugyanis furcsa látványban lett volna része. Mintha a százados ujjai kissé belesüppednének a papírlapba.
- Hű – rázta meg a fejét csodálkozva a zászlós, miközben a látszólag értelmetlen vonalak színváltós összevisszaságát kémlelte. A különböző színű vonalak összevissza futottak, volt citromsárga, narancssárga, világoszöld, sötétpiros és világoskék is. J-NekteD, lényegi különbséget nem téve a színek között, a ceruzásdobozban sorrendben következő ceruzákat használta a magasság jelölésére, így fordulhatott elő, hogy a piros hamarább került a lapra, mint a zöld.
- Ez eléggé áttekinthetetlen így – mondta Zoltán. – Mi alapján tudta, hogy merre jár Ádor főtörzs?
- Mint mondtam, a térképet a rádiós kapcsolat útján megadott útmutatások, és a nyomkövető berendezés jelzéseinek összekombinálásával alkottam. – válaszolta J-NekteD. – A színek a különböző mélységeket jelölik, ebből is látszik, hogy milyen mélyen húzodnak ezek az alagutak Miskolc alatt. A társam már jó ideje lenn van, és amint látják, nem tudott minden egyes nyamvadt kereszteződést bejárni. Sok még az ismeretlen útvonal, nagyon sok, így úgy gondolom, elsősorban azokat kellene átfésülnie a rendőri erőknek, ha megérkeznek, hogy elvigyék a lányokat majd…
Vályi Nagy zászlós nem számított erre a meglepő, és elsőre ugyancsak hihetetlen tényre, hogy a szervkereskedők szó szerint a föld alatt szervezkednek, és rendezkedtek be. Remek munkát végeztek a pestiek, gondolta, miközben állát vakargatva vizsgálta a térképet. Mi végig a föld felett kerestük őket, közben meg Miskolc alatt vannak, ezekben az átkozott alagutakban.


Kevés az idő, és az a kevés is fogy, gondolta J-NekteD, miközben a nyomkövetőt nézte. Reactorfighter engedelmesen a helyén maradt, a nyitott kommunikációs csatornából halk, panaszos lányhangok hallatszottak időnként. Azzal, hogy Reactorfighter megtalálta őket, bekapcsolt egy időzített bombát. Most már csak idő kérdése, hogy a bűnszövetkezet rájöjjön, hogy felfedeztük az elrabolt nőnemű egyedeket.
- Rendben van – adta vissza a térképet a zászlós. – Egyikőnk sem gondolt arra, hogy van Miskolc alatt ilyen alagútrendszer, a csatornarendszert leszámítva. Kitűnő munkát végeztek, el kell ismerni.
- Még nincs vége – mondta figyelmeztetőn J-NekteD. – Ne feledje, még öt lány hiányzik, és a szervezet tagjai szabadlábon vannak, azt az egyet kivéve. Lefogadom, Batta Zsolt megbízására ment fel Budapestre, mivel itt kezdett forró lenni a talaj a lábuk alatt…

Elhallgatott, és reménykedett, hogy a két járőr belátható időn belül nem fog utánajárni ezeknek az elmondott és félig elmondott igazságoknak és féligazságoknak. Talán nem is lenne jó az emberek számára, ha elméjük a miénkhez hasonlóan továbbfejlődne. Ezt a képességet is csupán arra használnák fel, hogy egymásnak ártsanak vele.
- Ez a Batta Zsolt tehát a leginkább gyanúsítható – szögezte le hangosan Vályi Nagy zászlós. – Mit tanácsol, hogy segítsünk?
- Erre akartam kitérni – mondta J-NekteD. – Eddig minden simán haladt, mert sikerült észrevétlenül működnünk. A rádiókapcsolat aránylag megfelelő, a nyomkövető is jól működik, ezért is jöttem ki ilyen nagy, nyílt térre, hogy a lehető legtisztább vételt biztosítsam. A szervkereskedő bűnbanda még semmit nem tud. Ám vigyázat! Attila kiszabadította a lányokat, tehát már csak idő kérdése, mikor szereznek róla tudomást. A jelentések mind a Batta Zsolt nevűhöz futnak be először, tehát őt kellene elfogni elsőnek. De nem akárhogy.
- Arra gondol, hogy civil ruhás rendőröknek kellene elfogniuk őt. – jelentette ki Gábor kerek perec.
- Ahogy mondja, zászlós. – bólintott egyet J-NekteD. – Meglepetésszerűen és gyorsan kell előállítani őt. Semmi szín alatt nem figyelmeztetheti a társait! Mindegyiket el kell kapni.
- Mennyi időnk marad, miután őt lekapcsoltuk? – kérdezte Gábor, miután tudatosult benne, hogy ketyegő időzített bombával kell versenyt futniuk.
- Ha Batta Zsolt egy bizonyos idő után nem jelentkezik rutinszerűen a társainak, ők azonnal gyanút fognak, és már menekülnek is. – magyarázta J-NekteD. – Nem valószínű, hogy átjuthatnak a rendőrkordonon, de megvan annak a veszélye, hogy megölik a még hátramaradt öt lányt, hogy megszabaduljanak az árulkodó nyomoktól, s egyszersmind a fölösleges tehertől.
Gábor és Zoltán összenéztek ismét, és bólintottak. Zoltán felállt a fűről.
- Már hozom is az autót – mondta szolgálatkészen, komor arcán nyomokban boldogság volt felfedezhető annak hírére, hogy valamit sikerült megoldaniuk részben, ha Reactorfightert nem is találták még meg.
- Maradjon, főtörzs. – intette vissza a helyére J-NekteD. – Még nem fejeztem be.
- Akkor folytassa.
- Tehát elég bizonyítékunk van arra, hogy Batta Zsoltot bíróság elé állíthassuk. Az egyetlen ok, ami miatt afféle magánakcióként hajtottuk ezt végre a társammal, az az, hogy el szeretnénk kerülni a nagy felhajtást. Reactorfighter ügye most pont kapóra jön: a szervezet tagjai teljes biztonságban érezhetik magukat, most, hogy mindenki őt kergeti. És mint tudják, a hamis biztonságérzet veszélyesebb a valós veszélynél. Ezért kell hát most lecsapnunk mindannyiukra, és ezért kell kihasználni ezt a remek alkalmat.
- Értem, mire gondol. – mondta Zoltán.

Vályi Nagy Gábor zászlós csaknem el volt hűlve, mikor rájött J-NekteD okfejtésének lényegére. Reactorfighter keresése csakugyan a legkiválóbb alkalom arra, hogy a szervkereskedőket lekapcsolják. Az a Reactorfighter tudtán kívül még szívességet is tesz nekünk a végén, gondolta magában, befelé mosolyogva.
Ó, ha te azt tudnád, jegyezte meg magában J-NekteD, majd folytatta a mondókáját.
- Ennélfogva eszükbe ne jusson erősítést hívni! Ne feledjék: el kell kerülni a nagy felhajtást. Három civil ruhás kolléga fogja el Batta Zsoltot, egy különítmény pedig menjen el a lányokért. Vigyenek magukkal takarókat, ugyanis az összes lány ruhátlan.
- Mi? – kérdezte még jobban meglepődve a zászlós.
- Majd Attila elmondja maguknak – mondta közömbösen J-NekteD, és beleszólt az adó-vevőbe. – Attila, meséld el nekik eddigi tevékenységed.
Átnyújtotta a kommunikátort a zászlósnak.
- Csak hallgassa, ne nyomkodja.
Egy pillanatig csönd volt, majd Reactorfighter hangja szólalt meg az eszköz hangszórója alól.
- Jó napot, zászlós úr. – hangja csöppet sem volt ijedt, szinte már barátinak hangzott. Reactorfighter végig hallotta a beszélgetést, és ennek megfelelően volt ideje tervezni, mit fog mondani, ám azzal már inkább gondjai adódtak, hogy fogalmazza meg a mondandóját. – Itt Ádor Attila törzsőrmester. Hosszú keresgélés után sikerült megtalálnom tizenegy lányt a tizenhatból, ők most mind itt vannak velem.
- Hol van az az „itt”, és miért meztelenek? – kérdezte a zászlós türelmetlenül.
- A szervkereskedő maffia egészen egyedi módszerét választotta az operációra való előkészítésnek – mondta Reactorfighter lesújtó hangon. – Zuhanyokhoz bilincselték őket, és engedték rájuk a melegvizet, miközben egy zenét játszottak le nekik a végtelenségig. Maga biztosan ismeri, Ann Lee-től a Two times. Ez a kettő…hogy mondjam…egymást erősítette föl, a zene a víz hatását, ehhez jött még a bezártság. Eddig két olyan lány van, aki megőrült. A többiek többé-kevésé rendben vannak.
- Nemi erőszak? – kérdezte élesen Zoltán. Gábor ránézett, és sokat sejtetően bólintott egyet.
- Ööö… - felelte Reactorfighter tétován. – Ne haragudjon, ezt nem kérdeztem meg. Majd most…
A hangja elveszett a zuhanyokból ömlő víz által felerősített háttérzajban. Visszhangokat, halk női beszédet, és még halkabban, szaggatottan Reactorfighter beszédét lehetett hallani.
- Nem volt – felelte Reactorfighter egyszerűen. – Egyszerűen csak odabilincselték őket a zuhanyokhoz, rájuk nyitották a vizet, és megállás nélkül játszották le nekik azt a zenét. Ha nem haragszik, tönkretettem a hangfalat, mert már kezdtem én is megőrülni tőle.
- Jól tette – hagyta rá Gábor. Ez egyre érdekesebb lesz, gondolta magában. Mostmár csak azt kell megtudni, pontosan hol is van ez a hely.
- Hol tartózkodik? - kérdezte az adó-vevőtől.
- A Levente vezér utcán, egy kicsi, fehér házban. – adta meg a pozícióját Reactorfighter, reménykedve, hogy J-NekteD tudja, mit csinál. – Meg fogják ismerni: sötétbarna, kör alakú ajtaja van, mint egy hordónak az alja. Ezt ne vegyék jegyzőkönyvbe, – folytatta kissé halkabban. – de ez a hely egy vizes pokol. A foglyokat szabályszerűen az őrületbe kergetik, és mikor már agyilag készen vannak, akkor viszik el őket, hogy kiszedjék a belső szerveiket.
Alig hitte el Vályi Nagy zászlós, amit hallott. Sokféle kínzási módszerről tudomást szerzett már élete során, de ez teljesen új volt számára…mégis elég könnyedén elképzelte, mivel jár hosszútávon az, ha valakit hozzábilincselnek egy megnyitott zuhanyhoz, és a végtelenségig zenét hallgattatnak vele.
- Hol végzik el ezeket a műtéteket? – kérdezte felindultan a zászlós.
- Ezt még egyelőre nem tudom – érkezett a válasz. – Tovább kell mennem, és ahogy Sólyom százados úr mondta, lehetőleg gyorsan.
- Találkozott már a szervezet valamely tagjával?
- Egyelőre nem – újabb női hangok, halk recsegés az adó-vevőből. – Meg is vagyok lepődve. Végigjártam több kilométernyi utat, és a lányokon kívül senkit nem láttam. Azonkívül igen érdekesek ezek az alagutak a föld alatt: fehér csempével vannak leburkolva, még a mennyezet is, és fénycsöveket építettek be a plafonba. Sok földalatti szoba is van, ahol mosdókagylókat, piszoárokat, meg vízzel teli medencéket is láttam. Fogalmam sincs, mire valók, de Batta Zsolt szerintem boldogan fog nyilatkozni…
- Mégis, tud valami konkrét bizonyítékkal szolgálni arra vonatkozóan, hogy valóban ez a Batta Zsolt az irányítója ennek az egész…lányrablásnak? – Gábor kérdése kissé élesebbre sikerült, mint ahogyan szerette volna. Eddig csak feltételezések és gyanúsítgatások vallottak a bűnősségére, gondolta magában. Ez alapján senkit nem lehet elítélni.
- Ha eljönnek a kiszabadítottakért, a szembesítéskor biztos, hogy fel fogják páran ismerni őt. A maga helyében, zászlós úr, most emiatt aggódnék a legkevésbé.
- Azonnal küldünk egy mikrobuszt – felelte Gábor. – Takarókkal. Az alagútrendszert felderítő osztag is azonnal megérkezik.
Reactorfighter hangjából hálát lehetett érezni.
- Köszönöm, zászlós úr.
- A foglyok mit mondtak magának? Rendelkeznek lőfegyverrel az emberrablók.
- Igen, zászlós úr, és valószínű, hogy többen vannak. Jól felfegyverzett osztagot küldjenek ide.
- Úgy lesz, erről biztosítom.
- Rendben van. Most adjon vissza a százados úrnak.
Gábor visszaadta az adó-vevőt J-NekteD-nek.
- Parancsoljon, százados úr.
- Köszönöm – J-NekteD visszavette a kezébe. – Mi a helyzet odalenn?
- A lányokkal minden rendben most már – felelte jól hallhatóan Reactorfighter az adó-vevőből. – Az összes hideg élelmet elosztottam közöttük. Továbbra sem bukkant föl senki ellenség.

Ellenség? Zoltán kissé furcsállotta, hogy ilyen kifejezést hall egy rendőrtől. Ez inkább a katonákra hajaz. Elkövető, nem ellenség. Na mindegy…
- Rendben van. Várj egy kicsit. – leengedte a kommunikátort, és a mellette várakozó két rendőrre nézett. – Hozzák ide az autójukat, és adják meg a központnak a szükséges útmutatásokat.
- Néhány civil ruhás rendőr, hogy elfogják Batta Zsoltot, és egy csoport kommandós az alagutak felderítésére. - mondta szemrebbenés nélkül Gábor, aki tökéletesen megértette, hogy a százados hogy szeretné végrehajtatni velük az elfogatást: a lehető legnagyobb csendben.
- Jól mondja. Most hozza ide a gépjárművet, de előtte adja le a jelentést. Ne feledje: NE legyen nagy felhajtás. Az összeset el kell fognunk.
- Értettem, uram. – a zászlós azonnal elrohant az autóért, gyors vágtagaloppal futott a repülőtér kopott, zöld fűrétegén a krematórium felé.
Zoltán törzsőrmester, más parancsot nem kapván, visszaült a földre J-NekteD mellé.
- Mit gondol, uram, sikerül valamennyiüket elfogni, ahogy maga mondta?
- Ha minden úgy történik, ahogy mondtam, akkor igen. – biztosította őt J-NekteD. – Az idő sürget, és miután Batta Zsoltot sikeresen elfogtuk…még inkább sürgetni fog.
- Ki fogunk futni az időből… - mondta baljósan Zoltán.
J-NekteD feléje fordult, és mosolyt holovizionált felé.
- Ha Attilán múlik, akkor nem. Ő továbbmegy, amint elindult az a mikrobusz a Levente vezér utcai épület felé. A többit pedig bízza rá, ő nagyon hatékony ember.
Zoltán – ki tudja, miért – mióta a társa elszaladt az autóért, vakon bízni kezdett a századosban. Mintha parancsba adta volna valaki neki.

3

Reactorfighter leszedte a kommunikátort a sisakjáról, és bal kezébe vette.
- Rendben van, lányok. – szólalt meg mély, komoly hangon, mely sokáig rezgett a páradús levegőben. – Úton van értetek a felmentősereg. Ám mielőtt ideérnek, pár dolgot mondanék. És nagyon szeretném, ha megfogadnátok, végső soron mégis én találtam rátok.
A lányok ijedt arccal néztek egymásra, majd vissza Reactorfighterre, mint akik nem biztosak abban, ki is áll előttük. Valóban, néhányukban sok kérdés fogalmazódott meg, különösen a páncélruhával, a hatalmas impulzusfegyverrel, és a nevével kapcsolatban. Hajnali Szél, ezt mondta nekik, a társának, annak az ismeretlen századosnak pedig Ádor Attila nevét mondta. Ha J-NekteD egyik társa elkísérte volna Reactorfightert, telepatikusan-diplomatikusan megjegyezte volna neki, hogy bizony gyanakodnak.
- Mondd – szólalt meg egyikük, egy karcsú, hosszú, szőke hajú lány. Jobb kezében az egyik üres kekszes zacskót szorongatta, amit Reactorfighter adott neki az élelem kiosztásakor.
Mit mondhatnék nekik, amivel nem keverem magamat gyanúba, és félig-meddig hiteles is?, kérdezte Reactorfighter magától. Vállára vette az impulzusfegyverét, tétován szétnézett a szobában, megnézte az ajtónyílást, ahonnan előjött, megnézte a jobb oldali ajtónyílást is, végül pedig maga mögé nézett. A széles átjáró egy kissé barlangszerű szobára nyílt: a padlója ismét szürke, nyálkás betonná vált, akárcsak a mennyezete, mintha csak ollóval elvágták volna a fehér csempés falakat, és hozzáillesztették volna a szürke betonfalas folytatását. A mennyezet éles dőlésszögben lejtett lefelé, a szoba tölcsérszerűen összeszűkült a túlsó fal felé, nyakig érő, megvilágítatlan, fekete víz hullámzott faltól falig, a túlsó falon sötét alagútnyílás rajzolódott ki a vizoron.
- Hamarosan megérkezik a rendőrség – kezdett bele nagy levegőt véve. – Én erre fogok menni. – mutatott a háta mögé. – Ha megérkeznek, világosítsátok fel róla, hogy arra menjenek mindannyian. – Bal kezével arra az ajtónyílásra mutatott, ahonnan eredetileg előjött. – Ezt az átjárót pedig hagyják békén. – A jobb ajtónyílásra mutatott.
- Oké – felelte egy lány a csoportból.
- Az a lényeg, hogy azt az utat kutassák át, amerről érkeztem. Rengeteg kereszteződésen mentem át ugyanis, és kevés vagyok ahhoz, hogy mindet átkutassam. Ehhez egy jól felszerelt rendőri különítményre van szükség.
A lányok közül páran bólintottak.
- Még valami – folytatta Reactorfighter. – Ha rólam kérdeznek, ne szóljatok egy szót sem a páncélöltözetemről, és a fegyveremről.
- Miért ne? – kérdezte a fekete hajú lány, aki az impulzusfegyvert vitte.
Hú, de vártam már ezt!, gondolta Reactorfighter magában. Mi az ördögöt mondjak? Nem mondhatom, hogy Reactorfighter vagy Hajnali Szél vagyok, mert a rendőrség egyből hagyni fogja a szervkereskedőket, és engem kezdenek el hajkurászni, a maffiózók meg vidáman fütyörészve elmenekülnek. Még az is nagyon kétséges, hogy egyáltalán sikerül-e megfelelően titokban tartani az Infiltrator-tervezet „rendőrök által végrehajtandó” részét, ahogy J-NekteD eltervezte. Semmi garancia nincs rá ugyanis, hogy annak a zászlósnak a felettesei nem találnak ki valami hülyeséget, hogy elcsesszék az egészet.
Kissé vontatottan válaszolt, mintha nem lenne egészen igaz, amit mond.
- A szervkereskedőkről van szó – mondta végül. – Ha megtudják, ki vagyok, és hogy nézek ki, könnyen meglehet, hogy…valami bajom esik. Hadd ne részletezzem. Megértitek, ugye?
A lányok bólintottak.
- Egy szót se a rendőröknek tehát ezekről. Ha már megmentettelek titeket, ennyit tegyetek meg nekem. Lehet róla szó?
- Akkor mégis mit mondjunk, ha kérdezik? – szólalt meg egy éles, fiatal hang hátulról.
- Hmm – nézett egy pillanatra a levegőbe Reactorfighter, míg kigondolt magában egy képzeletbeli személyleírást. – Rendőrruhában voltam, szőke a hajam, és bajuszom van. Ezt mondjátok majd, ha rólam kérdeznek, és nem mást.
- Oké – felelte néhány lány, a többiek is bólintottak, a földön fekvő két öntudatlan lányt kivéve.
- Na megyek, kinyitom nekik az ajtót.

Reactorfighter megindult előre. A lányok szétváltak, utat engedtek neki a homályos, gőzpárás szoba jobb felső sarka felé, ahol a falba ágyazott vaslétra volt. Reactorfighter futólag felnézett, és felkapaszkodott rá. Egy ikerszobás helyiségben volt, két kicsi, fehéren csempézett szoba volt egymásba volt építve, mintha két téglalapot egymásba csúsztattak volna a sarkainál. A létra felett egyetlen, halvány fényű, piszkos neonlámpa pislákolt, alig engedett belátást a szemben lévő sor mosdókagylóra és felette a tükrökre, és szinte teljesen sötét volt a szoba bal oldali ága.
Továbbmenve, Reactorfighter megpillantotta a Levente vezér utcai kicsi fehér ház ajtaját – belülről. A szoba jobbkéz felé eső falán helyezkedett el, ám a terebélyes köralakból mindössze csak egy sötét téglalap volt. A hordóforma ezek szerint csupán dekoráció. Vele szemben fehér csempés válaszfalakkal darabolt újabb zuhanyzók sorakoztak, mindegyik el volt zárva, ám aljukban sekély víz gyűlt meg. A középső zuhanytálcában sötét téglalap hevert a földön: Egy szövetből készült lábtörlőszerűség.
Fogy az idő, gondolta Reactorfighter. Ebben az egyben J-NekteD legalább az igazat mondta nekik. Még van idő…de egyre kevesebb. Jár az óra, tik-tak, tik-tak, Devastator itt-vagy, itt-vagy…
A Devastator itt van, tehát ő adott. Öt lány azonban még hiányzik.
Valahol a gondolatmenet közepén Reactorfighter észrevette, hogy egy vastag, falba csúsztatható acélretesz zárta le az ajtót. Csakugyan belülről nyitható. Odalépett, két rántással elhúzta a reteszt, és fémbakancsa orrával meglökte egy kissé a sötét faajtót. Az zajmentesen, könnyedén kinyílt résnyire.
Belépés engedélyezve. Kitűnő. Most pedig menjünk innen.
Nem tudta, mennyi idő múlva érkeznek meg a rendőrök, de semmiképpen nem kívánta megvárni itt őket. A vakhomálytól szürkévé lett nedves, csúszós csempepadlón egyensúlyozva visszament a „zuhanyterembe” vezető vaslétrához. Impulzusfegyvere meg-megcsörrent a hátán, ahogy lemászott. Kiszabadítottjai kíváncsian, szótlanul néztek rá, négyen a két, földön fekvő lányt próbálták élesztgetni.
- Minden rendben, lányok. – közölte velük, mikor áthaladt közöttük. – Az ajtó nyitva, a rendőrség rövidesen itt lesz. Én most megyek tovább, előre. Aztán – mosolygott rájuk. – nem elfeledni, amit mondtam!
- Oké – válaszolták néhányan, míg mások csak bólogattak.
- Ha szót fogadtok, el tudom kapni az összes mocskot, és teszek róla, hogy keserűen megbánják, amit tettek. Igen-igen rossz lesz nekik, ha én rájuk találok… – mondta komolyan Reactorfighter, és a széles nyíláson át bement a sötét, vizes szobába. Óvatosan lépkedve, lassan gyalogolt az ereszkedő padlón a vízbe, és kis híján megrázkódott, mikor érezte, hogy a levegőhöz, és a zuhanyvízhez képest ez éppen hogy csak langyos. A hideg végigfutott a hátán, mikor továbbmenvén nyakig merült el a vízben.

Az előtte álló alagút nem volt túl széles, de nem kellett levetnie a táskáját megint, hogy tovább tudjon haladni benne. A falai rovátkolt, szürke betonfalak voltak, a fekete vízfelszín Reactorfighter nyaka körül hullámzott. A harcos pedig csak ment előre, teli zsákokként vonszolva víz alatt a lábait, hátitáskájával, és páncéljainak vállíveivel végigkaristolva a falakat, lekaparva róluk a kőalgát. Nyelvén tompa, mohos ízt érzett, ahogy az alagút jellegtelen, nyers levegőjét belélegezte a terjengő vízpárával együtt. Meglepetésére az alagút egyenesen vezetett, semmi elfordulás, vagy kereszteződés nem volt hosszú ideig.
Eszébe jutott a kommunikátor. Még mindig a bal kezében szorongatta. Azonnal visszatette a sisakjára, és beleszólt.
- Itt vagyok. Hall engem valaki?
- Itt bázis – érkezett a válasz egy pillanat múlva. – Minden rendben?
- Igen…százados úr – felelte Reactorfighter. – Továbbmentem, keresem a többi öt lányt. Az egyenesen tartó alagútban mentem tovább, a rendőri különítmény majd átvizsgálja a másikat.
- Rendben van – felelte J-NekteD.
- Odafönt mi a helyzet?
- A zászlós már idehozta a rendőri gépkocsit, és leadta a jelentést. Szigorúan ahogy tervbe volt véve, nem lesz nagy felhajtás. Úgy tűnik, mindenki felfogta, hogy nagy halat készülünk kifogni.
J-NekteD tuti feltúrta az agyukat, gondolta Reactorfighter.
- A lányok is le vannak rendezve – jelentette ki sokat sejtetőn, jelezve, hogy ő is eljátszotta a maga szerepét elég rendesen.
- Kitűnő. Most tehát akkor hol vagy?
- Egyenesen mentem tovább, azon a széles bejáraton, ami mögött egy újabb vízmedence volt, emlékszel. – válaszolta Reactorfighter, miközben tovább vonszolta magát a nyakig érő vízben.
- Igen. Ha jól látom, visszavezet a város felé.
- Kijelez a nyomkövető? – kérdezte azonnal erélyesen Reactorfighter. – Nehogy megint elromoljon nekem, akkor megsüthetjük az egészet, ha nem tudom, hol vagyok…
- Ne aggódj, egyelőre eléggé erősek a jelek – nyugtatta meg J-NekteD.
- Hosszú ez a csatorna, de szívből remélem, nem kerülök újabb útveszejtőbe. – majd magában hozzátette: Ámen.
- Rendben van. Menj nyugodtan tovább.
A parancs elhangzott, Reactorfighter nyugodtan továbbment, magában reménykedve, hogy az alagút hamarosan végetér. Körülbelül nyolcszáz méter megtétele után csakugyan véget ért, egy négyzetesen kiszélesedő, L alakú lépcsősorban, ami egy gyéren megvilágított kis betonkamrába torkollott. A falak itt is szürkék voltak, mállottak, ám a kamra végén lévő ajtónyílás mögött már a jól ismert, erősen kivilágított, fehér csempés folyosó várta.
Hm, sétált ki a szélesedő lépcsőkön lassan Reactorfighter. Nem bízom annyira a rendőrökben. Még a végén képesek lesznek utánam jönni ide. Hogy is oldhatnánk meg ezt a kérdést?

A folyosóra nézett, ami hívogatóan szórta feléje fehér fényét. Reactorfighter elmosolyodott, kilépett a szürke kamrából az egyenes folyosóra, öt métert ment, levette a kommunikátort a sisakjáról, és a földre tette. Egy pillanatig nézte, majd visszagyalogolt a betonkamrába. Leakasztotta válláról az impulzusfegyverét, és az alagút szája feletti mennyezetre irányította.
- Kérem vigyázzanak. Az ajtók záródnak. – közölte csöndesen, és lenyomta az elsütőbillentyűt. Hangos, munkagép-motorra emlékeztető ugatással négy impulzuslövedék villant át izzó fehér fénnyel a kamrán, és csapódott bele a mennyezetbe. A beton fájdalmasat csikorgott, darabokra lőtt morzsalékot spriccelt szanaszét, és a következő pillanatban a mennyezet három nagy darabban leszakadt, a vastag, cakkos szélű betondarabok hatalmas csobbanással hullottak bele a vízbe, teljesen elbarikádozva az alagutat.
Vészajtók lezárva. Bocs, fiúk, nem akarok börtönbe kerülni.
Megfordult, közömbösen visszagyalogolt a fehér folyosóra, felvette a kommunikátort, és visszacsatlakoztatta a sisakjára.
- Törzsőrmester? Minden rendben? – kérdezte J-NekteD a vevőegységből.
- Minden oké, csak elmentem egy nagyobb vízcső mellett. – felelte könnyedén Reactorfighter. Ilyen távolságból még J-NekteD sem tudhatta, hogy nem mond igazat.
- Most hol vagy?
- Kijutottam abból a hosszú betonalagútból. Ismét egy jól megvilágított fehér csempés folyosón vagyok. Egyelőre semmi mellékút vagy kereszteződés.
- Rendben van. Most továbbmegyek, próbálj meg rajtam maradni.
- Jó.
Egy pillanatig még várt, amíg rágyújtott, majd továbbgyalogolt a fehér fények alatt a sugárzó fehér folyosón. Szélesebb volt, mint az a keskeny, sötét csatorna, amin átvergődött, de nem volt egyértelmű iránya, összevissza kanyargott; kettős sarkok, kisebb lejtők-emelkedők tagolták. Helyenként víz borította a fehér csempepadlót, alulról táplált melegvíz. A tömény klórszag helyenként még mindig érezhető volt, a levegő páradús volt, és ugyancsak meleg: tömött, cigarettafüstre emlékeztető rajzolatokban szállt fel az alacsony vizes szakaszokból.

Magamat egyelőre megmentettem az elfogásveszélytől, gondolta Reactorfighter, mikor a beomlasztott folyosóra gondolt. Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy csak előre mehetek. Isten tudja, mikor keveredek ki innen. Tehát a Devastator jönni fog még egy darabig…
Átment egy kettős kanyaron, a lámpák fehér fényfüggönyei valamiféle biztató közönnyel jelezték menete útját. Bár már nagyon sok ideje – talán több, mint fél napja – barangolt ebben az idegen, rejtélyes földalatti útvesztőben, valamiképp hozzászokott. Ez a kábítószeres lázálom által felnagyított, végtelenített és önmagába zárt kicsinyke magánvilág mintha megbarátkozott volna az ő jelenlétével: a hosszú, és bejárhatatlan útvesztő helyett egyetlen, előrehaladó folyosóval segítette az útját, sőt, még be is fűtötte azt. Reactorfighternek nem sok fogalma volt arról, merre járhat, de reménykedett benne, hogy nem kerül vissza a labirintusba.
Itt nagyon jó idő van, gondolta homályosan, miközben feszülten figyelt előre, arra várva, hogy valahol véget ér a folyosó. Ám az csak nem akart véget érni, összevissza kanyargott, egy ideig észak felé tartott, majd U alakban dél felé, utána ismét tovább nyugat felé. A biztató, fehér fénnyel világító lámpák katonás rendben követték egymást a mennyezeten. Semmi sem volt, ami ezt az alagutat megkülönböztesse a többitől.
Ha találkozom az egyik emberrablóval, okvetlenül meg fogom kérdezni, hogy ők mi alapján tájékozódnak itt, gondolta bosszúsan Reactorfighter. Egy hármas lépcsőfok után a folyosó padlója ismét alacsonyabban folytatódott. Hideg víz borította a padlóját, melyből erős-keserű, gyógyszerméregre emlékeztető szagok áradtak hullámokban. Szúros szag töltötte meg Reactorfighter orrát: tömény klór. Azonnal visszatartotta a lélegzetét, és előresietett. Lába alatt tocsogott a fertőtlenítőszeres víz, habzott, pezsgett, ahogy fémbakancsai tapicskoltak benne.

Maró tisztaság, gondolta Reactorfighter, ahogy gyors futólépésben futott előre. A folyosó balra kanyarodott derékszögben, majd egy rövid, egyenes szakasz után ismét nyugat felé vitt. Ez itt az igazi baktériummentesség. Emlékezett még kisebb korából egy mesére, ahol a háziasszonynak örökös problémát okoztak a fiai, akik minden lehetséges módszerrel összemocskolták a fehér ingjüket, és a foltokat nem tudta a háziasszony kiszedni, így összekevert ötfajta különféle tisztítószert és laboratóriumi vegyszert, amiből létrehozott egy új, különleges fehérítőt. Annyira különleges volt, hogy még a ruha anyagát is eltávolította: szétmarta a fehér inget. Reactorfighter egyedül ezzel a történettel tudta párhuzamba állítani ezt a különösen erős szagot.
Újabb duplakanyar után a vizes szakasz véget ért, felfelé vezető, hófehér lépcsősorhoz érkezett. Bár alig huszonkét másodpercig tartott, amíg áthaladt a vegyszeres szakaszon, Reactorfighter úgy érezte, mintha az egész maratoni távot lefutotta volna. Nagyot fújtatva engedte ki a levegőt, és szippantott azonnal a még mindig erős klórszagú, de már jóval elviselhetőbb lépcsősori oxigénből.
- Törzsőrmester? Mi a baj? – szólalt meg J-NekteD hangja.
Reactorfighter gyorsan észbekapott. Majdnem háromnegyed órás eddigi útja során szinte el is felejtette, hogy ő most Ádor Attila törzsőrmester is…legalábbis egy ideig.
- Itt Ádor törzsőrmester – krákogta a mikrofonba. – A folyosó még mindig egyenesen vezet, és tekereg összevissza.
- Semmi leágazás?
- A világon semmi – Reactorfighter felmászott lassan, impulzusfegyverét a lépcső tetejére szögezve, és a tizenötödik lépcsőfokra lecsüccsent fáradtan.
- Ha a nyomkijelző nem téved, ismét visszafelé haladsz, a városba. – tájékoztatta őt J-NekteD.
- Hmmm – gondolta Reactorfighter, miközben elővette a megmaradt cigarettáját, és rágyújtott egyre. – Akkor valószínűleg hamarosan megtalálom a többieket is. Logikusnak tűnik, hogy ilyen messze tették őket egymástól, arra az esetre, ha az egyik csoportot felfedeznék, a többi még meglegyen…vagy nem tudom. Majd ha találkozok egyikükkel, meginterjúvolom.
- Rendben. Haladj tovább.

A fiú nem felelt. Nyugodtan végigszívta a cigarettáját, élvezve, hogy a szürke, hullámos füst elűzi kissé a maró, vegyi illatokat. Legyen a cigarettafüst a piszok, s legyen a klór a tiszta, túlságosan sok egyikből sem jó. Most a piszkos illat határozottan kellemesen esett neki. Valamennyire még a fáradtsága is megszűnt.
No, gondolta, miközben kényelmesen lepöccentette cigarettájáról a fölösleges hamut, ha egy kicsit is tévedtem abban, hogy ez a helyes irány, akkor mehetek vissza kibányászni azt a temérdek betont, ami eltömte az alagutat. De ez nem eshet meg...most. Az emberrablók is nyilván valamiféle szisztéma szerint mozognak itt, már amikor itt vannak. Ha megint visszajutnék a labirintus kellős közepébe, egy kifejezett falat fogok csak követni. Meg kell találnom a lányokat. Meg kell találnom Deviatort. Szinte biztos, hogy itt van.
Miközben az utolsó milimétereket szívogatta a cigarettájából, tenyerébe támasztott állal a jövőn töprengett. Hosszú idő óta először újra visszatért a teleportáció kérdése. Mivel jár, ha elsajátítja ezt a képességet? Újra be kell feküdnie a műtőbe? Milyen érzés, mikor felbontják a testét atomokra? Össze tudják-e tökéletesen rakni őt ismét? És milyen mellékhatásai lehetnek az eljárásnak? A radioaktivitás következtében rendszeresen fellépő hőhullámokat már megszokta többé-kevésbé, téli tervezetek alkalmával kifejezetten jónak bizonyultak, nyáron meg kicsivel több üdítőitalt kell fogyasztania, ám a teleportáció egészen más. Azonfelül, hogy a testében tárolódó energia nagy részére valószínűleg szükség lesz (és ez is kiválthat tüneteket, most hogy a teste a rendkívül magas sugárzási szinthez alkalmazkodott), mi történne, hogy egy-egy kóbor atom eltűnne a testéből egy „ugrás” során? Csakugyan olyan tökéletesek lennének a reticulumiak, hogy ilyen, és ehhez hasonló balesetek nem fordulhatnak elő? Reménykedett, hogy J-NekteD ezekre is tudja a választ.

Az ám, J-NekteD!, kapott észbe hirtelen, és felállt. Cigarettacsikkjét lehajította a lépcső alján terjengő vegyszeres lábvízbe. Most ott van, két rendőrrel! Csak rendkívül gyors és csavaros észjárásának köszönhette, hogy eddig még nem kapcsolták le. Még őt is ki kellene húzni a csávából, mert ezek után nem hiszem, hogy az a két rendőr hagyni fogja csak úgy elsétálni. Valahogy le kellene választani őt tőlük…
Bízom benne, hogy csakugyan tudja, mit csinál?
Aggodalma korántsem volt alaptalan. Féltette a reticulumit, aki már jóval több volt neki egyszerű barátnál; hogy elkísérte őt veszélyes útjára, bajtárssá is vált, teljes értékű bajtárssá, akárcsak a Nemzetvédelmi Egyetemen a volt évfolyamtársai. De hát ők emberek voltak, ennek megfelelő tulajdonságokkal, J-NekteD-et pedig kissé többre becsülte, mint egy embert.
Most tovább kell mennem.
Lassú, óvatos léptekkel felment a lépcső tetejére. Az éles fehér fényű csempefolyosó egyenesen folytatódott tovább. Ahogy előre haladt, a levegő nehezebb, melegebb lett ismét. Bár a fertőtlenítőszerek szaga jóval halványabb volt, mégis sejteni lehetett a hőmérséklet-emelkedésből egy újabb vízmedence jelenlétét.

A folyosó újra dél felé fordult, majd nyolc méter után ismét kelet felé kanyarodott. Reactorfighter már nem óvatoskodott: egyenes háttal, impulzusfegyverét jobb kezében lazán lengetve, ütemes lépésekkel ment előre, akár egy háborúból hazatérő katona. Fejét jóval a kanyar előtt elfordította, és mikor látta, hogy ez a helyiség a többihez hasonlóan üres, nyugodt lépésekkel bement. Egy kisebb szobába jutott, melynek közepén széles sávban egy mély, meleg vízű medence húzódott végig. Matt üveglap mögötti fehér lámpanégyzetek sorakoztak egymástól fél méterre a medence szélein, akár egy repülőtér kifutópályájának jelzőfényei. A fehér folyosó a medence túlpartjától odébb folytatódott, és észak felé kanyarodott el.
Újabb medence…itt most viszont már nem fogok levetkőzni.
Belemártotta bal karját a medencébe. A meleg víz beszivárgott a könyökilleszték és a kesztyűilleszték parányi résén, ez ismét jólesett a bőrének, annál is inkább, mert a vizes ruhái, megszabadulván melegségüktől, kellemetlenül hűtötték őt. A páncél alatt iszonyú lassan száradtak, mondhatni semennyire. Igen nagy volt a kísértés, hogy megmártózzon benne, átugrani úgysem tudná.

Leguggolt, csörrenve tette le impulzusfegyverét, és megszagolta a vízpárát. Fullasztó nedvességet érzett, fertőtlenítőszert alig-alig. Részben annak volt köszönhető, hogy az újra melegebb régiókba érve Reactorfighter szaglószerve részlegesen telítődött a párával, másrészt pedig a fertőtlenítőillat annyira jelen volt az egész alagútrendszerbe, hogy jóformán csak azt érzett. A cigaretta után ideiglenesen kitisztult az orra, de az sem tarthat ilyen helyen a végtelenségig.
Átmegyek én, bakker, gondolta, és óvatosan beleereszkedett a melegvízbe. Könnyű páncélruhája nem húzta őt le, annál inkább viszont a nehéz hátitáska, ráadásul a mellpáncéljának kiugró vállperemei miatt nem tudta felfelé nyújtani a kezeit. Szerencsére a medence nem volt szélesebb két és fél méternél.
Bal kezével kinyúlt, megmarkolta a partra letett impulzusfegyvert, és átdobta a túlsó partra. Tompa csörgéssel pottyant a fehér csempére, és odébbcsúszott. Reactorfighter késlekedés nélkül elrúgta magát a medence falától, és egy pillangó-tempó után el is érte a másikat. Épp jókor, a hátán lévő jókora fémdoboz – bár már nem volt túl nehéz – változatlanul nyomta őt lefelé kissé.
Ehhez hamar hozzá tudnék szokni, gondolta jóleső érzéssel Reactorfighter, miközben lustán kihúzta magát a medence partjára, és felvette az impulzusfegyverét. Jólesett neki a melegvíz, a dehidrátumot juttatta eszébe, amiben olyan kellemes volt álomba szenderülni…és mégis, mikor kijön, fáradtnak érzi magát, függetlenül attól, hogy mennyi ideig volt tartósítva. Rettenetesen vágyódott egy meleg, fűtött helyen kiadós alvásra.

Most nincs alvás, rótta meg magát, mikor leellenőrizte impulzusfegyverét, és megbízható jobb kezébe véve azt, továbbindult a folyosón, víztől csöpögve. Most jön a Devastator. Majd utána lesz alvás, akár több évnyi is.
Továbbment a folyosón, ami egy ideig észak felé tartott, majd újra kelet felé fordult. Amint befordult, erős, ismerős szag csapta meg az orrát: rothadásé. Nedves rothadásé.
Azt hiszem, közeledek valamihez…itt valami bűzlik. Szó szerint!
Gyors lépésekkel, impulzusfegyverét előreszegezve ment tovább. A folyosó két méter után azonnal kelet felé fordult. A fehér csempepadlót és a mennyezetet egy helyen széles, hézagos szürke fémrács váltotta fel. Neonlámpához hasonló búgás, és erőteljes, meleg légáramlat érkezett lentről, és távozott el a fenti rácson. Mikor Reactorfighter ráállt, hogy ismét szert tegyen egy kis testfűtésre, érezte, hogy milyen intenzíven fúvatják lentről a meleg levegőt. Hiába nézett le azonban, csupán egy négyzet alakú, szűk betonvágatot látott. A mennyezeti rács szintén egy sötét, függőleges aknát takart.
- Most milyen jelet fogsz? Itt állok még mindig, ugyanazon a folyosón. Kissé dögszag van. Valamiféle forró levegőt fújó berendezés fölött vagyok, a padlón át fújják a folyosóra, és egy mennyezeti aknában vezetik el.
J-NekteD azonnal válaszolt. A háttérben halk, visszhangnak is felfogható emberi beszéd hallatszott: a két rendőr is nyilván nagyon kíváncsi.
- Itt bázis. Romlik a nyomkövető jelzése, lehetséges, hogy megint egy nagyobb melegvízes térség felett tartózkodsz.
- Hm – Reactorfighter most nem esett annyira kétségbe, mint legelőször. – Továbbmegyek. Ha megszűnne a jelzés, ne ess kétségbe. Minden elágazásnál szólni fogok majd.
- Vettem.
Reactorfighter nehéz szívvel lelépett a forró levegőfúvóról, és továbbment a folyosón. A klórszaggal kevert rothadásbűz erősebb lett, felhőszerű rétegben ülte meg a folyosó alját, összekeveredve a nehéz vízpárával. Reactorfighter orrát fintorgatva haladt előrébb. A klórszagra nem mondta volna, hogy bűz, mivel akármilyen kellemetlen szag, mégis csak a tisztaságot képviseli, ez a másik – bomló, férges marhahúsra emlékeztető – szag azonban erőteljesen kimerítette a bűz fogalmát.
Hasonló ahhoz a szaghoz, amit a gyárépületben éreztem, a szétrombolt étkezdében, mikor az az élőhalott krapek kirontott a konyhából.
Továbbgyalogolt az alagútban, sebesen szedte a lábait. A hullaházi szag egyre erősebbé vált, és mikor a folyosó egy kanyar után ismét kelet felé tartott, a forrása is nyilvánvalóvá vált.
4

Mikor a nagy betontömbök elnehezült páncélú, lusta teknősök módjára a szűk alagút vizébe zuhantak, három rendőrségi csapatszállító hajtott villogó, kék szirénákkal a Levente vezér utcai kicsi fehér ház elé. Szinte még meg sem álltak, fekete egyenruhás, sisakos, fegyveres rendőrök ugráltak elő mindenhonnan belőle, kiabálva, parancsokat osztogatva. Hangos dörrenéssel berúgták a már nyitott ajtót, végigcsörtettek a kihalt, zuhanyzó-előtéren, lemásztak a létrán…és megtalálták a lányokat.
Még a legedzettebb, legkeménykötésűbb fickókat is megrázta az összetört, reszkető, mezítelen lányok látványa, és a két földön fekvő, gyakorlatilag öntudatlan lányokat, akik közül az egyik visszataszítóan tekergett a jéghideg, fehér csempéken, a másik pedig, a fekete ruhás rendőröket látva metsző sikításban tört ki, őrjöngeni kezdett, hasát, melleit és arcát karmolászta. A többi lány viszonylag sértetlenül megúszta a kalandot. Előkerültek a végbiztosító kommandósoktól a takarók is, és a lányokat szép sorjában kivitték…vissza a napfénybe, az életbe.
Hajnali Szél nevét egyikük sem említette meg, és mindannyian a bal oldali járat felé mutogattak, mikor az akciót vezető Sári István főtörzszászlós „Ádor főtörzs” felől érdeklődött. István csakhamar megszervezte a lányok elszállítását a közeli kórházba, hogy kihallgatható állapotba hozzák őket. Az ottmaradt hatos csoportot maga Sári István vezette be a fehér katakombák útvesztőjébe, hogy megkeressék a még életben lévő lányokat, és a rejtélyes Ádor főtörzsőrmestert.
Amint az utolsó lány is bekerült a mikrobuszba, az, mint egy őrült, ki letépte láncát, bekapcsolta vijjogó szirénáit, és kék forgó fényeit szétszórva, nagy sebességgel elindult a kórház irányába. Az utcán senki nem tartózkodott, aki felfigyelt volna a jelenetre. Senki…illetve valaki mégis…

Az utca végén, a bérházak között változatlanul ott parkolt a piros színű Lada gépkocsi, benne a kigyúrt Jocival, és bajuszos társával, aki jelenleg éppen a műszerfalnak dőlve aludt. Joci, látszólag szintén elaludva, fürkésző tekintettel nézte, ahogy az egyre zsugorodó mikrobusz rákanyarodik a főútra, és eltűnik a tarka gépkocsiforgatagban. Mikor egyetlen rendőrt sem lehetett már látni a Levente vezér utcán, nagy erővel oldalba bökte a társát.
A bajuszos férfi motyogott valami káromkodásfélét, és felnézett homályos, véreres szemeivel. Azonnal elmúlt minden álmossága, mikor látta a két másik rendőrségi járművet a ház előtt.
- Mi a fa…mit keresnek ezek itt? – kérdezte egyszerre rosszkedvűen és idegesen Jocitól.
- Felfedezték a rejtekhelyet! – kiáltott rá Joci, rosszul megkelt tésztára hasonlító arca még ocsmányabbá vált a torz, rémült fintortól. – Megtalálták őket! Azok a piszkos, szimatoló zsaruk! – nagyot csapott ököllel a műszerfalra, a fekete műanyag megrovóan reccsent egyet.
Kapkodó gyorsasággal a nadrágzsebébe nyúlt, és előrántotta a mobilját, mintha csak egy rugós kés lett volna. Odadobta az anyósülésen ülő, szemeit dörzsölgető társa ölébe, aki még mindig nem hitte el, amit lát.
- Hívd fel azonnal Zsoltit! Tűnjünk el innen!

5

Egy széles, alacsony mennyezetű, élénken kivilágított szobába jutott Reactorfighter. A szoba közepén négyzet alakú, forró vízű medence bugyborgott, habzó felszínén szétmarcangolt, szétvagdosott, lassan elfolyósodó emberi maradványok lebegtek. A formaldehidre emlékeztető, keserű fertőtlenítőszag, és szétázott, bomló emberi hús szaga érződött, a medence vize vöröses-barnás színű volt.
Az elképesztő bűztől émelyegve lépett közelebb Reactorfighter a medencéhez. Bal tenyerével eltakarta az orrát, és a száját át lélegzett, hogy az irtózatos szagtól el ne okádja magát. Kikapcsolta a vizort, és undorogva vette szemügyre a maradványokat. Két lábat látott, egy torzónak a feltépett, szinte teljesen megfőtt és szétázott maradékait, leszakadt húscafatokat, három kar maradványait, egy kézfejet, amiről már leáztak a körmök, sőt a bőr is: csontpókként lebegett a mély medencében.
- Bázis – mondta halk, visszafogott hangon. – Azt hiszem, egy kissé elkéstünk…
- Ez mit jelent? – kérdezett vissza J-NekteD a füli egységből.
- Egy nagyobb szobában vagyok, a közepén van egy medence. Emberi maradványok, testrészek, és egyéb nyalánkságok vannak benne…szinte puhára főzve. Förtelmes látvány, hallod-e.
- Hány ember maradványai? – hallatszott távolabbról egy hang, bizonyára Vályi Nagy zászlósé. Rögtön utána J-NekteD is megkérdezte.
- Legalább kettőé – mondta lassan Reactorfighter, miközben megkerülte a medencét. Bármennyire is kellemetlen volt, jobban szemügyre kellett vennie a maradványokat. A Darkerworld-tervezetnél már találkozott hasonló ronda látvánnyal, de ez egyszerűen förtelmes volt. A torzó úgy himbálózott és forgolódott a vízben, mint egy kartondoboz, szürke csőként lebegtek elő belőle a belek. Sötétvörös és fakóbarna egyéb szervek tárulkoztak ki a fehér fényben, vizesen, elfolyósodva rothadtak a forró fürdőben.
- Nem tudod, kik lehetnek? – kérdezte
- Sajnos nem maradt belőlük annyi, hogy rájöhessek. – mormogta Reactorfighter, majd elfordította a fejét a medencétől. A tömény rothadásszag minden egyes párakicsapódáskor szélként borította be őt. Ezek után úgy érezte, inkább a fertőtlenítőt választja.
- Értem. Tehát legalább ketten vannak. – állapította meg J-NekteD. Mögötte halk, izgatott beszélgetés hallatszott, majd a zászlós hangja szólalt meg a kommunikátorban.
- Itt Vályi Nagy zászlós beszél. Mit lát?
- Elismétlem: egy nagy, négyzet alakú szoba, közepén egy medence, ami tele van emberi maradványokkal. Az a gyanúm, hogy több, mint egy emberéi lehetnek, és így akarják eltüntetni őket. Miután az összes maradvány…hogy mondjam…elbomlott, leeresztik a medence vizét.
- Lehetséges. Ha majd felderítjük az egész rendszert, mindenre rá fogunk jönni.
Reactorfighter gyorsan eltávolodott a medencétől, és sietős léptekkel kivonult a szobából, továbbindult a folyosón. Nem bírta tovább elviselni ezt az erjedt, hányingert keltő bűzt. Újabb forró levegő fúvón gyalogolt át, aminek a túloldalán végre ismét lélegezhető levegő volt.
- A rendőri különítmény már kiszabadította a lányokat?
- Igen – érkezett a válasz. – Most derítik föl az alagútrendszert. Egyelőre azt hiszem, nem találtak semmit. Az ő rádiójuk még ennyire sem működik odalenn.
- Huh – Reactorfighter nekidőlt a falnak, és felszabadultan lélegzett a kissé még mindig üzemiromlotthús-levegőtől. A padlói „légkondi” kétségtelenül sokat segített, leginkább megakadályozta, hogy a penetráns szagok túlságosan kiszivárogjanak a többi alagútba, vagy netán az utcára, egy csatornanyílásból. Egy kíváncsibbfajta munkásnak még a végén eszébe jutna megnézni, mi bűzlik ennyire…
- Törzsőrmester?
- Itt vagyok – felelte fáradt hangon Reactorfighter. Ebben nem volt túlzás, valóban fáradt volt. A szétvagdosott, puhára ázott, oszló emberi maradványok nem félemlítették ugyan meg, de kellőképpen elvették a kedvét az út folytatásától. Reménykedett benne, hogy nem talál több hasonló medencét. – Ne haragudjon, zászlós úr, csak odébb kellett mennem. Iszonyatos a bűz.
- Nem gond – felelte a zászlós erélyes, kissé reszelős hangja, amit a kommunikátor jelenlegi rossz vétele csak fölerősített. – Elismétlem: a különítmény valószínűleg már benn van az alagútrendszerben.
- Legalább két lányt leírhatunk a megmaradt ötből – mondta lesújtóan Reactorfighter. – Ezeken már nemigen lehet segíteni. – Majd magában hozzátette: Már csak abban reménykedek, hogy Deviator még életben van.
A zászlós válaszából érződött, hogy a hangulata erősen negatívra fordult.
- Nem magán múlt, törzsőrmester.
- Batta Zsoltot mostmár emberölés alapos gyanújával is elő fogják venni, remélem. – mondta fagyosan Reactorfighter. – Elfogták már?
- Még nem érkezett jelentés a civil ruhás csoporttól – közölte a zászlós.
- Ha elfogták, kutassák át a személyes holmjait is. Főként SIM-kártyákat keressenek nála, elképzelhető, hogy többet is használ.
- Valószínű.
Reactorfighter tudta, hogy Batta Zsolt számára nincs menekvés. A rendőrség különleges civil ruhás csoportja egy pillanat alatt lekapcsolja őt. Kérdés az, hogy mikor adta le a társainak az utolsó jelentést? Mennyi ideje marad, amíg a többi emberrabló összecsomagol és elpucol a városból? Akkor lőttek a tervezetnek…arról pedig még fogalma sem volt, hogy húzza ki reticulumi barátját a slamasztikából.

Gondjaink adódtak, mondta volna J-NekteD, ha a rendőrök süketek lettek volna.
Egy apróbb zavar jelent meg a radarképernyőn, válaszolta volna azonnal Reactorfighter, ami egyben azt is jelentette, hogy rááll az ügyre.
Egyre inkább rendőrnek érzem magam az Infiltrator-tervezet kapcsán. Álcámmal tovább ingerlem a rendfenntartói fenevadat. Hajtóvadászat folyik ellenem. Ha most sem tudnak elfogni, mi lesz a következő lépése a rendőrségnek? A Magyar Honvédséget küldik ki, és átfésülik egész Miskolcot, mint az erdőt a vadak után hajtáskor? Meddig nyújthatom azt a bizonyos rétestésztát? A fenevad állkapcsai végül a torkomon csattanhatnak össze?
Létezése sokak szemében szálka. A rendőrség igényt tart a személyére. A Gonosz igényt tart a lelkére. Ezek után az emberrabló banda is igényt fog tartani a skalpjára. Azért csinálja, amit csinál, hogy segítsen az embereken; hogy bebizonyítsa: a militarizmus nem az, aminek mindenki gondolja.
- Mikoriak a maradványok? – zökkentette ki egy éles kérdés gondolkodásából.
- Nem tudtam megállapítani pontosan, de mivel még…ööö…nem bomlottak le egészen, elég frissek. A lányok nyilván több információval szolgálhatnak.
- Már szolgáltak – a zászlós hangja kissé mintha elégedettebbé vált volna. – Elmondták, hogy merrefelé lehet a banda többi tagja, ezzel nagyban megkönnyítette az elfogásukra kivezényelt kommandóscsoport munkáját. Nem kell átfésülni a másik két alagutat, mindannyiukat a lehető legjobb irányba igazították útba. Ahogy a százados úr térképét elnézem, így is lesz dolguk, éppen elegendő.
- Az biztos, zászlós úr. Én nem tudom, kik, mikor, miért, de pokoli kiismerhetetlen alagútrendszert vágtak ide Miskolc alá. – kicsit gondolkozott, majd hozzátette: - Rendőri karrierem során ilyennel még nem találkoztam.
- Újdonságok. A szervezett bűnözés is fejlődik, mint minden más. – tájékoztatta őt kedélyesen a zászlós. – A kommandócsoport már benn van. Megadtam a szükséges tájékoztatást, hogy valószínűleg találkozhatnak magával. Ha így lesz, ne lőjön rájuk.
- Úgy lesz, ahogy mondja. – válaszolta mosolyogva Reactorfighter. A zászlós válaszaiból tökéletesen leszűrte, hogy az alagútrendszert felderítő kommandóscsoportnak fogalma sincs az ő hollétéről, miközben ő aránylag pontosan tudja, hogy hol lehetnek. Ha ez az alagút, amit követ, nem megy vissza teljesen a labirintusba, nem fog összefutni velük. Viszont ha igen…akkor az egész tervezetnek lőttek. Az Infiltrator-tervezet nem lehet számára mentség: vagy lelövik, vagy elfogják, vagy ők halnak meg. Reactorfighter egyiket sem akarta, de ha összefut velük egy kanyarban, nem lesz más választása, mint harcolni.

A lányok megtartották a szavukat, gondolta elégedetten. Félrevezették a rendőröket, ahogy kellett. Igaz ugyan, bebiztosítottam magam, arra az esetre, ha becsaptak volna, de így sokkal jobb. És ha az a zászlós megkérdezi, hogy hol is vagyok, nem fogok tudni válaszolni, mivel tényleg nem tudom, merre járok. Gond egyedül akkor van, ha ez az alagút egyenesen visszavezet a labirintusba.
- Most továbbmegyek. Miután Batta Zsoltot elfogták, óra indul. Ne feledje, hogy ne verje nagydobra az eseményeket. Ahogy nézem, a maffiózók okosabbak, mint mi.
- Erre ne fogadjon. Haladjon tovább. – fejezte be a zászlós, majd recsegés hallatszott. Egy pillanattal később ismét J-NekteD szólt bele.
- Hallottad a zászlóst. Menj tovább.
Reactorfighter vállat vont, és impulzusfegyverét előre tartva továbbment. A fehér folyosó semmi jelét nem mutatta annak, hogy véget érne. Tízméterenként követték benne egymást a kanyarok. Egy kicsit észak felé, egy kicsit dél felé, majd vissza keletre. Mintha arra alakították volna ki, hogy legyen mindig egy sarok, amihez simulni lehet, ha tűzpárbajra kerülne a sor. Reactorfighter érezte, hogy közel kerül az emberrablók végső búvóhelyéhez.
- Állj meg! – szólalt meg J-NekteD hangja hirtelen.
Reactorfighter hangja megtorpant.
- Mi a baj?
- Elveszítettem a jelet!
- Már megint? – méltatlankodott Reactorfighter. – Mi a franc van a vétellel?
- Nem tudom – válaszolta J-NekteD tanácstalanul. – A kommunikátorral semmi baj, de a nyomkövető megint nem jelez ki.

A háttérből beszélgetés hangja úszott a kommunikátor vevőegységéből. J-NekteD két ideiglenes kollégája valószínűleg most vitatja meg, hogy mihez kezdjenek. A barátja hangját is hallotta, de csupán beszélgetésfoszlányokként jutott el a dialógus őhozzá. Mikor újra beleszólt a kommunikátorba, sokkal kevésbé tetszett idegesnek a hangja.
- Semmi gond. Haladj tovább, hátha menet közben kitisztul majd a jel.
Csempék. Fehér csempék. Több tízezer, több százezer.
Fehér fényű neoncsövek, fehér kivilágítás. A csempék megsokszorozták, szétdobálták a fényt, s fürdőztek benne.
Meleg levegő, langyos levegő. Úgy váltakozott a hőmérséklet, mint a lyukak a leporellón.
Reactorfighter töretlenül, széles lépésekkel ment előre. Lába alatt csengett a csempe, impulzusfegyvere halkan csörgött, ahogy a csövét lassan ide-oda lengette, mintha egy madár lassú járkálását követné vele. Fehér kanyar következett észak felé, néhány, padlószinten lévő csőcsonkból víz áradt a folyosó hószínű felületére, szétterült, sekély tócsát alkotva a folyosó padlóján. Mögötte egy kicsi perem, ami megakadályozta a víz továbbfolyását, majd egy kettős kanyar, ami végül ismét kelet felé irányította az alagutat.
Milyen érdekes, gondolta Reactorfighter. Minek áztatják a folyosó padlóját vízzel? A szeme a kettős kanyarra vetült, ami szintén gondolkodásra késztette. Nekidőlt az egyik csempézett falnak, és egy fehér neonlámpa alatt morfondírozott.
Ez több, mint evidens. A víz azért kell, hogy hallani lehessen a lépteket, ha valaki jön. A kettős kanyarban pedig igen jól el lehet bújni tűzharc esetén. Ennél már csak az lett volna nyilvánvalóbb, ha egy homokzsák tüzelőállást is felhúztak volna.
Felfedezésétől izgatottan haladt tovább, gyors léptekkel áthaladt a kettős kanyaron. Sasszemekkel nézegette a padlót, de nem látott újabb vízzel eláztatott szakaszt. Egy aránylag hosszú, körülbelül százötven méteres szakasz után újabb északi kanyar, de a padló – leszámítva a levegőből kivált nedvességet a hideg felületre – száraz volt.

Ott volt „vízriasztó”, itt nincs. Ez csak egyvalamit jelenthet: erre lesz a főhadiszállásuk! Ha ide is csináltak volna egyet, az meg őket árulta volna el. Tűzpárbajnál pedig igencsak fontos tényező, hogy az ellenség ne tudja, voltaképpen hányan is vannak…
Végigsietett az egyenes szakaszon, fehér fényei alatt. Az észak felé tartó kanyar egy keletibe csatlakozott bele. A folyosó rövid ideig ismét egyenesen tartott, ám jobb oldali fala egy darabon hiányzott.
Reactorfighter közelebb óvatoskodott, és már éppen azon volt, hogy jelenti J-NekteD-nek, amikor hangokat hallott. Lábak dobogását, fegyverek csörgését.
Halkan a folyosó jobb oldali falához simult, és kilesett a nyílás oldalán. Még a lélegzetét is visszafojtotta.
Ahogy látta, alatta egy észak felé tartó, az ő folyosójára merőleges másik húzódott. A zajok felőle, délről érkeztek, és nemsokára megjelent a forrása is: Hat, sötétkék ruhájú, álarcos alak, kezükben géppisztolyokkal, vaddisznómód, lapított futással csörtettek át a folyosón. Hátukon élénken csillogtak a betűk: RENDŐRSÉG, POLICE.
Reactorfighter azonnal visszahúzódott a folyosó falához, és bekapcsolta a vizort. A levegő éppen hogy csak langyos volt, így tisztán látta, hogy a hat kommandós a kiképzésnek megfelelően a lenti folyosó falaihoz lapul, a balszélső legelső hirtelen kivágódik, az elkanyarodó alagútra fogja a fegyverét, majd int a társainak. A többiek egyetlen szó nélkül követték, és továbbfutottak az alagútban. Zajaikat elnyelte a fehér lázálom.
Huh bakker, ha egy kicsivel hamarabb futok át…, gondolta rémülten Reactorfighter. Hajszálon múlt, hogy el nem kaptak.

Megkönnyebbülve fújta ki magát, és egy gyors ugrással átsuhant a lenti folyosóra nyíló ablak előtt. Nem számított arra, hogy a rendőrök már itt járnak, és hogy összeakad velük…most mégis így történt. Ezer szerencséje, hogy nem vették észre őt. Az alagútban kialakított, tudatos, mégis tökéletesen álcázott létesítmények alapján megállapította, nem valószínű az, hogy egyszer pontosan velük fog szembejönni. De ennél szerencsétlenebb véletlent el sem tudott képzelni. És mi lett volna, ha ők érnek ide hamarabb, és egyikük meglátja a folyosót, be akarna nézni ide…
Gyors, csúsztatott lépésekkel továbbment. Kedvét némileg lelombozta a tény, hogy nemcsak a maffiózókkal, hanem a rendőrséggel is versenyt kell futnia, ha egy alagút valamilyen úton-módon mégiscsak ebbe csatlakozna bele, mégpedig úgy, hogy sem hegymászókötél, sem létra nem kell ahhoz, hogy ki-be járhassanak. Eddig úgy tűnik, az egyetlen ki- és bejáratot beomlasztotta, de ha a szükség úgy hozza, beomlaszt még egyet, csak hogy még biztosabb legyen a dolgában.
Ez az, amitől a legjobban féltem. Nem tudunk senkit eléggé elszigetelni a tervezettől, háborgott Reactorfighter, miközben impulzusfegyverét előreszegezve haladt a folyosóban. Ha történik valami érdekes egy városban, mindenki szeretne csámcsogni rajta egy kicsit. Úgy a kocsmákban, mint az egyetemi kávézóban. Hiába próbálunk minél több embert leválasztani róla, annál jobban akarják tudni. A sajtó egészben fogja lenyelni, ha a rendőrség kiszivárogtatja, mit találtam én, és J-NekteD.
A folyosó balra, délre kanyarodott, és véget ért. Jobb oldalt egy vaslétra félköríves fokai meredtek ki a fehér csempefalból. Nedvesség borította őket.
Reactorfighter futólag fölnézett, majd vállára kapta az impulzusfegyverét, és felmászott a létrán. Hosszú, keskeny járatban mászott felfelé, a hátitáskája súrlódott a fehér akna hátsó csempefalán, impulzusfegyverének csöve neki-nekiütődött a függőleges akna falának, és a létrafokoknak. Felszerelésének csörgése visszhangot vert a fehér csempefalak között. Odafent egy újabb, L alakban elkanyarodó, fehér csempés falú, padlózatú és mennyezetű folyosó várta, ami egy ideig dél felé tartott, majd elkanyarodott kelet felé. Meleg, kavargó levegő töltötte meg…és még valami. Énekszó. Halk, időnként megszakított, de állandó fiatalos énekszó. Egy vékony, ereszcsatorna méretű, négyzet alakú kürtő volt a jobb oldali falban. Reactorfighter odament, és belenézett: a vége fehér színű, vízszintes ráccsal volt letakarva. Amennyire látta, mögötte valamiféle fehérség van; biztosan egy újabb folyosó.
- Itt Sólyom százados – szólalt meg hirtelen J-NekteD. Reactorfighter, aki eddig a túloldalról érkező gyermeki énekszóra figyelt, hirtelen összerezzent. Impulzusfegyverét nekiütötte a folyosó falának.
- A francba, ne ijesztgess. – morrant bele a leadóegységbe. – Mi történt?
- Ismét van vétel – közölte J-NekteD. – A jelzés szerint a városban vagy valamerre, de nem tudom, merre. Tudnál jelenteni?
- Persze – szólalt be a kommunikátor arca elé benyúló leadóegységébe. – Azt hiszem, kijutottam az eddigi folyosókból. Egy vaslétrán másztam fel, most egy másik folyosóban vagyok. Ez tulajdonképpen az előzőnek a folytatása lehet. A távolban mintha valakik énekelnének.
Beszélgetés halk susogása visszhangzott a kommunikátor vevőegységében, majd J-NekteD hangja szólalt meg a komlinkban.
- Vettem az adást – mondta közömbösen. – Ugyanazt az éneket hallod, amit az előző fogoly-gyűjtőpontnál?

Reactorfighter egy kicsit csöndben maradt, és hallgatta a távolból érkező énekszót. Fiatal hangok voltak, édesek, tiszták, és összehangoltak: mintha valami gyermekkórus rekedt volna idebenn, ebben a vizes, elfelejtett pokolban. Lehetséges hogy itt van az a néhány lány, aki életben maradt, és óvodás gyerekek énekével szítják bennük az önkívület lángját? Őszintén szólva, még mindig sokkal jobban illett volna Ann Lee éneke a helyzethez.
Óvatosan, nehogy zajt csapjon, odaóvatoskodott a kürtő nyílásához. Futólag szétnézett, hogy megbizonyosodjon róla, nincs senki a közelében, majd mikor a kürtőt vette szemügyre, meglepetten felvonta a szemöldökeit. A vizor legalább harmincöt életjelet mutatott ki a rács túloldalán. Amennyire ki tudta rajzolni, egy nagyobb szoba van a rács mögött, padokkal benne, és a padokban gyerekek ülnek, ők énekelnek, sőt, többen is egyszerre.
Hol a francban vagyok?
- J…na, százados úr. – szólalt meg kíváncsian. – Ez igen érdekes, amit most látok. Egy nyílás van a falban, egy kis ráccsal letakarva. Mögötte mintha valami osztályterem lenne.
- Osztályterem? – kérdezte J-NekteD, jelezvén, hogy nemigen tudja hova tenni most ezt a jelentést. – Hogy kerül a föld alá ez az osztályterem? Mi az, mit látsz?
- Várj, továbbmegyek kissé. – Reactorfighter felkászálódott a fali nyílás mellől, és sietős macskaléptekkel továbbosont a folyosón, egészen a kanyarig. A keleti folyosó falában két kis fali kürtő is volt. Az éneklés félbeszakadt, egy női hang szólalt meg a fal mögött, és újabb gyermekdal hangzott fel. Reactorfighter felismerte: A Borsót főztem… volt.
Borsót főztem, jól megsóztam, meg is paprikáztam, hangzott fel a régi, óvodai gyermekdal Reactorfighter elméjében. Az alagút akusztikája nem torzított túl sokat a két kürtőn túlról érkező gyermekhangokon, sőt, mintegy kiélezte őket, a magasabb hangok hosszasan elidőztek a változatlanul kellemesen meleg, kavargó levegőben. A különös folyosó mintegy kilenc méter után jobbra, észak felé fordult el. Fehér neoncsövek világítottak élénken a fehér alagútban.
Ezt most tényleg nem értem, sehogysem illik a tervezetbe, és az eddig alkotott elméletkbe, töprengett magában Reactorfighter, miközben leguggolt a jobb oldali falon lévő kürtőnyílás mellé, puskáját csendben letette a földre, és figyelt. A vizor kijelzése nem változott: szerinte egy terem van a fal mögött, amiben valamiféle padok vannak. A padokban gyerekek ülnek, körülbelül úgy huszonnyolcan-harmincan, és egy felnőtt is tartózkodik a terem végében…abban a részében, ahol az első kürtőnyílás volt.

Tehát ez az alagút végig a terem vonalát követi, és ahogy nézem, a mennyezeti részében fut végig. Ezek szerint nem ebbe a terembe nyílik a kijárata.
- Itt vagyok – szólalt meg halkan Reactorfighter. – Még mindig nem tudom, hol lehetek, de énszerintem már régen nem a föld alatt. Mintha valami épületnek a falában lennék. A túloldalon, úgy veszem ki, zeneoktatás zajlik.
- Épület falában? – kérdezett vissza hitetlenkedve J-NekteD. – Ez biztos?
- Mást nem tudok elképzelni. Ez az alagút pontosan ennek a teremnek a falában húzódik, akárki is építette, a teremhez igazította hozzá a menetirányát. Itt is van két kis lyuk a falban, ahogy látom, ugyanúgy ráccsal van lezárva a végük. A túloldalon gyerekek énekelnek, valamilyen gyermekdalt. Egy felnőtt is van velük.
- Ez érdekes, ahogy mondtad. – értett egyet J-NekteD. – A nyomkövető szerint a városban vagy, és valóban egy épület sematikus ábrájából jön a jelzésed. A kérdés az, hogy az épület alatt vagy, vagy benne vagy.
Reactorfighter azonnal elhallgatott, mikor az énekszó is alábbhagyott. Nem kívánta felfedetni magát a teremben tartózkodóknak. Ezután az érdekes felfedezés után egyre kevésbé akart újabb embereket akaratlanul belevinni a végrehajtódó tervezetbe. Türelmesen várt, amíg újra el nem kezdték énekelni az előbbi dalocskát, és csak utána szólalt meg.
- Az a gyanúm, hogy az épület belsejében vagyok. – halkra, szinte suttogóra fogta a hangját, és úgy kezdte el a következő mondatot. – Ahogy nézem, ez egy osztályterem lesz, és nem hinném, hogy a föld alatt lenne.
- Látsz embereket is? – kérdezte J-NekteD. Erőteljes követelőzés hallatszott a háttérből, majd J-NekteD hangja válaszolt neki, a szokásos beprogramozott közömbösséggel. A rendőröket is nagyon érdekli, mit találhatott Reactorfighter, és ennek hangot is adtak.

Engem is érdekel, mit találtam, gondolta Reactorfighter, és megvárta, amíg J-NekteD és a rend két őre befejezik a helyzet megvitatását. Arra gondolt, bármilyen kíváncsiak is, az lesz úgyis, amit J-NekteD szeretne. Ha másképp nem megy, kicsi elmei rásegítéssel. J-NekteD nem örült volna neki, ha a dolgok kisiklanak az egyébként is igen rögös sínpályáról, amin eddig haladtak.
- Vályi Nagy zászlós és Galamb törzsőrmester azon a véleményen van, hogy valóban egy épületben vagy. Valamiféle iskolában. Ez az alagút a falban vezet.
- Eddig nagyon úgy tűnik – mondta Reactorfighter, és nekitámaszkodott a falnak. Megtörölte bal kezével nedves arcát, kicsit lehúzta a sisakját, majd visszatette. – De ez azt jelenti, hogy amikor építették ezt az épületet, vele együtt ezt az alagutat is beleépítették. Nem igazán értem ezt az egészet. Mi a fenének vezették ide ezt a járatot egy tanterem falába? És kinek az elgondolása alapján? És miért pont ide?
- Ennek is meglehet a maga értelme – felelte J-NekteD. – Egy szervkereskedő hálózat ok nélkül nem csinál semmit.
- Nem arról beszélek. Ha ezt végig a szervkereskedők építették volna ki, akkor nem tehették volna azt láthatatlanul. Az egész iskola vezetősége rájönne azonnyomban. Ez…így nem maradhatna sokáig titokban, most pedig úgy tűnik, tudomást sem vesznek a jelenlétéről.
- Igen, ezért nem hiszem, hogy magában az épületben vagy. Most mit csinálnak odaát?
Reactorfighter kicsit újra elhallgatott, és figyelte, mit énekelnek a gyerekek. A Borsót főztem véget ért, és rögtön felhangzott a teremben lévő felnőtt nő tisztán hallható utasítása.
- Jól van gyerekek, nagyon szép volt! Most énekeljünk el egy másik dalt, amit múlt órán tanultunk. Ki emlékszik?
A hang alapján középkorú nő lehetett, ezen belül bizonyára énektanárnő. Semmi fájdalom, semmi kényelmetlenségérzet sem volt a hangjában; tiszta volt, közvetlen, és kedveskedő. Legfőképpen hibátlan: ilyennek kell lennie egy kisgyerekekhez szóló tanári hangnak.
Ez nem stimmel egyáltalán. Mintha ők egyáltalán nem tudnának erről az alagútról. Lehetséges, hogy így van?

Kételyeit azonnal jelentette J-NekteD-nek, aki kissé vonakodva válaszolt.
- Sem én, sem a társaim nem tudják, hol lehetsz. – mondta egyszerűen. – De van egy gyanúm. Említést tettél a zeneiskoláról, hogy ott tűnt el az egyik lány.
- Igazad van – mondta félhangosan Reactorfighter, majd azonnal elhallgatott, midőn eszébe jutott, hogy nem ártana csöndben maradnia. Feszülten figyelt a teremre, hogy meghallották-e őt. A nyílás túloldaláról vékony hangon valaki vécére kéredzkedett ki, mire az énektanárnő hangja válaszolt rá.
- Persze, kimehetsz, ott van a várószoba oldalában, a második ajtó.
- Melyiket énekeljük akkor, tanító néni? – kérdezte egy kislány, cérnavékony, kissé macskára emlékeztető nyavalygó hangon.
- A Szólj, síp, szólj-t, Erika. – szólalt meg ismét a tanárnő hangja. – Mindenki emlékszik rá?
- Igen! – felelték kórusban a gyerekek. Reactorfighter elmosolyodott, kissé elhúzódott a faltól, és törökülésbe helyezkedett, szembe a nyílással. Harci vizorjával a termet pásztázta. Szám szerint huszonkilenc gyereket számolt meg, egy közülük a szoba végében lévő ajtót nyitotta ki éppen, tisztán lehetett hallani a becsapódó faajtó hangját. A padsorok előtt halványan, de kirajzolódott egy különálló asztal a vizoron, mögötte pedig egy felnőtt halványvörös alakja.
- Megadom a kezdő hangot, figyeljetek, raaa-jta! – énekelte a tanárnő, és a gyerekek azonnal elkezdtek együtt énekelni vele, fiatal hangjuk édesen visszhangzott végig a fehér csempés folyosón.

Szólj, síp, szólj,
forró vízbe teszlek, onnan is kiveszlek,
kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek,
szólj, síp, szólj!

- Ott vagy még? – szólalt meg J-NekteD hangja a komlinkban.
- Pszt! – szólalt meg izgatottan Reactorfighter, fél fülével az énekhangokra figyelve. – Nem fogod elhinni, de tudom, hol vagyok. Épületben vagyok, nem alatta, mégpedig a zeneóvodában, a zeneiskola mellett! Ez az alagút ott húzódik a zeneóvoda terme mellett, és szerintem a két épület között van.
Az énekszó elhallgatott, majd a tanárnő mondott valamit, amit Reactorfighter nem értett. Egy másodperccel később a gyerekek újra kórusban énekelték a Szólj, síp, szólj-t. Ezt a dalt kevésbé ismerte Reactorfighter, a szövegéről a katicabogaras nóta jutott eszébe. Szép, tiszta hangja volt a gyerekeknek, vidáman, gátlás nélkül énekelték el újra a nótát.
Annyira jó nekik, gondolta Reactorfighter mosolyogva, alig figyelt a kommunikátor vevőegységéből áradó motyorgásokra. Tudta, hogy J-NekteD most informálja a két rendőrt a felfedezésről. Egy hangosabb mi!?-t kivett aránylag tisztán, de a hangot nem tudta kihez kötni.
- A zászlós és a törzsőmester alig akarják elhinni, hogy így van. – mondta J-NekteD tárgyilagosan. – Ami azt illeti, én is nehezen hiszem el, de ezek szerint tényleg egy épület falában van az alagút. Nem tudom, hogy ez hogy lehetséges.
- Én sem, de Batta Zsolt tudni fogja. – felelte megemelt hangon Reactorfighter. – Apropó, elfogták már?
- Megkérdezem – a kommunikátor egy időre elhallgatott, J-NekteD újra a két rendőrrel tanácskozott. Fél perc is eltelt, mikor a kommunikátorból újra felhangzott mű-beszéde.
- Igen, elfogták, ahogy meg volt tervezve. – nyilatkozott örömmel a reticulumi. – A három civil ruhás rendőr úgy ment be, mintha csak belépőjegyet váltanának. Miután a Batta Zsolttól megkapták a jegyeket, egyszerre fogták őt el, egy nanoszekund alatt. Már folyamatban van a kihallgatása.
- Huh – jegyezte meg Reactorfighter fejcsóválva. – Jó sok időt töltöttem már idebent. Odakint minden rendben? Mennyi az idő egyáltalán?
Újabb halk motyorászás a háttérből. J-NekteD hangja megszólalt, de mintha távolabbról érkezett volna.
- Öt óra tíz.

Jézus, vált komorrá Reactorfighter arca. Már több mint fél napja itt vagyok.
- Telik az idő, barátom. – hallotta a saját hangját, ahogy beleszól a kommunikátor leadójából.
- Ahogy mondod – mondta egyetértően J-NekteD. – De mindenesetre ez fontos információ volt, amit megtudtál. A zeneóvoda épületében vagy, ez már biztos. Vajon hol lehet az alagút vége?
- Nem tudom – válaszolt Reactorfighter közönyösen, és megdörzsölte az arcát. – De nemsokára rájövök. Továbbmegyek. Maradj rajtam.
Lassan felállt, de még nem ment tovább. Figyelt a túloldalról szellembeszédként hangzó fiatal fiúcskák és lányok énekére. A Szólj, síp, szólj-t már háromszor elénekelték, el is szolmizálták, most más nóta következett. Egy ismeretlen, szöveg nélküli nóta. A gyerekek csak „lallázták”, nem daloltak.
Lá-lá-lááá-lá-lááá-lá-lááá…
Lá-lá-lááá-lá-lááá-lá-lááá…
Reactorfighter kettőt lépett előre és megállt. Impulzusfegyverét félig felemelve, egyenes háttal állt, és hallgatta a dallamot, amit harminc fiatal, gyermeki torok adott ki. Félelmetes, titokzatos, és kísérteties is volt egyszerre. Magában leszolmizálta a túloldalról érkező lallalákat.
Mi-dó-rééé-szó-miii-dó-rééé…
Mi-dó-rééé-szó-miii-dó-rééé…

Ugyanazt a dallamot énekelték újra és újra, négy soron keresztül, mintha egy szöveg nélküli verset, vagy ráolvasást tanítottak volna meg nekik. Az alagút felerősítette, széttagolta, és magával vitte a különös dallamot, a gyerekek hangját. Boldog, misztikus, valamelyest megnyugtató, valamelyest felkavaró mi-ket, dó-kat és szó-kat.
Különös, gondolta Reactorfighter, és ezzel az egy szóval leírt mindent, amit a dallammal kapcsolatban érzett. Magában félig-meddig öntudatlanul szolmizálta a tiszta énekhangokat. Akárcsak Ann Lee és a Two times, ez is megérintette az idegeit, és a hatodik érzékét. Nem tudta még mihez kötni egyelőre…de eltárolta magában, amit hallott.
- Ügyesek vagytok! – szólalt meg vidáman a tanárnő hangja. – Most kérnék három jelentkezőt, akik eléneklik együtt az osztálynak…
Ez a rész Reactorfightert már kevésbé érdekelte. Lassan továbbbaktatott az alagútban, magában halkan dúdolva a hallott, négysoros dallamot, amelynek mind a négy sora ugyanaz…mégis, ha az ember továbbénekli, mintha különbséget fedezne fel az első kettő és utolsó kettő sora között.
Maga mögött hagyta a két kis kürtőnyílást. A zeneóvoda falába épített folyosó meglepő módon nem szűkült össze,továbbra is ugyanakkora maradt a szélessége, és ugyanúgy ki volt világítva. Reactorfighter nagyon kíváncsi volt rá, hogy építhették meg az alagútrendszernek ezt az ágát. Ha utólag csinálták tatarozás ürügyén, az mindent megmagyarázna. Másra nemigazán tudott gondolni, hacsak nem esküdött össze az egész munkásbrigád. Ez kevésbé volt valószínű őszerinte, bár volt alkalma meggyőződni a Darkerworld-tervezet kapcsán, hogy ebben a világban szinte bármi megtörténhet.

Átszelve a folyosó meleg levegőjét, elkanyarodott jobbra, észak felé. A folyosó három méter után végetért egy aknában. A folyosó felőli falába újabb vaslétra volt rögzítve. Az akna mélysége nem lehetett több öt méternél, nem vezetett túl mélyre. Reactorfighter gyors mozdulatokkal a vállára akasztotta az impulzusfegyvert, és lassú lépésekkel leereszkedett a létrán. Fél szemmel óvatosan le-lesandított, hátha felbukkan végre valaki, de senki nem volt a közelében. Most már eléggé hihetetlennek tartotta, hogy ez a folyosó kifogástalanul néz ki, akárcsak a többi, és senki nem jár itt, senki nem tartja karban.
Az alagút szűk, egyenes hurokban elkanyarodott előbb keletre, aztán délre. Reactorfighter gyors, sietős lépésekkel gyalogolt a fehér, kivilágított folyosón. Megdöbbentette, hogy a mennyezete sokkal magasabban volt, talán két méter magasságban, onnan világítottak a neoncsövek.

Ehhez létra kellett, gondolta, miközben végigtekintett a folyosó mennyezetén. Ahogy a falakat is megnézte, távolabb jobboldalt egy lapos, szürke, felfelé nyújtózó téglalapot vett észre rajta. Csattogó lépésekkel odafutott, és szemügyre vette.
Egy ablakszerűség volt. Egy üvegtéglákból rakott, másfél méter magas ablak.
Reactorfighter megállt előtte, bal kezét felemelte, és végighúzta a nedves, kissé hullámos felületen. Szürkészöld, vastag, négyzet alakú üvegtéglák, mögülük halványsárga lámpafény világított meg fehér és barna felületeket.
Kissé megnyomta az üvegtéglákat, de egyik sem engedett. Tehát volt itt egy nyílás, de most már nincs. Hallgatózott, fejének szabad oldalát nekinyomta az üvegtégláknak. Valahonnan messziről lépések és hegedű hangját hallotta. Tehát nem tévedett; csakugyan a zeneiskola és a zeneóvoda közötti falban van.
- Bázis, jelentkezz! – szólt bele határozottan a gégemikrofonjába. – Megtaláltam az átjárót, ahol elvihették a lányt.
- Megvan? – kérdezte J-NekteD, kissé zörejes, és rosszabb minőségű vétellel. Valószínűleg sokat távolodott az adótól.
- Igen, megvan. – jelentette elégedetten Reactorfighter. – Egy üvegtéglákból rakott fal van egy darabon a fehér csempék között. Úgy vettem ki, hogy a zeneiskola egyik szobájába vagy folyosójára nyílik. Ennyire pontosan nem tudom megállapítani.
A vizort szándékosan nem említette meg, ami nagyjából letapogatta, hogy egy terem oldalában van ez az üvegtégla-fal, de semmi kedve nem volt feszegetni a gyanakvás húrját a rendőrökben.
- A továbbút egyenesen megy, valószínűleg déli irányban. Semmilyen elágazás nem volt eddig, és ezután sem látok egyet sem.
- Rendben van. Haladj tovább, és siess!
- Vettem – felelte fáradtan Reactorfighter, majd megszaporázva lépteit, tovagyalogolt az alagútban. A folyamatos gyaloglástól már fájt mind a két lába, egyre nehezebb súly volt a hátán a táskája. Impulzusfegyverének kellemes érintése, és a Deviatorért való aggodalom adott neki erőt, és akadályozta meg, hogy leheveredjen a fal mellé, és elaludjon. Nagyon vágyott egy kis pihenésre, de tudta, hogy nem állhat meg.

Ezúttal is szerencséje volt, egyetlen elágazással vagy kereszteződéssel sem találkozott, miközben haladt. A folyosó mennyezete kicsivel odébb ismét a megszokott, alacsony plafonná váltott vissza, alacsonyan világító fehér lámpákkal. Sokkal kevésbé volt kanyargósabb ráadásul, hosszabb egyenes szakaszok, és időnkénti nyugat-keleti elfordulások alkották. Reactorfighternek valamivel több fogalma volt róla, merre jár, emellett J-NekteD tájékoztatta is, hogy dél felé halad.
A Bugyborék Strandfürdő felé.

6

Valahol máshol, a fehér labirintus belsejében a hattagú, különleges rendőri egység fokozott figyelemmel, gyors tempóban haladt előre. Sötétkék egyenruhájuk, fekete sisakjuk szinte színbeli ellenkezésként hatott az őket körülvevő, mindent beborító fehér csempézésre, és a világító lámpákra. Már legalább három órája elhagyták azt a helyet, ahol Reactorfighter észrevétlenül végignézett rajtuk. Rádiós összeköttetésük nem volt, a gégemikrofonjaik a föld alatt annyit sem értek, mint galambnak a búzaliszt. Nem szakadtak el egymástól, mert a Vályi Nagy zászlóstól kapott információk alapján akár örökre is eltévedhetnek ebben a fehér labirintusban.
Az idő egyre csak múlt, s a folyosók nem akartak véget érni. A szakasz vezetőjében is lassan kialakult az az érzés, hogy voltaképpen körbe-körbe járkálnak. Olyan kicsinek tűnt ez a különítmény a labirintus méretéhez képest, elveszett az útvesztőben, akár egy szem borsó egy vödör mákban.

Csöndben végighaladtak egy két, hidegvizes medence között átívelő, magasított járóúton, és egy hármas kereszteződésbe jutottak. Rövid tanácskozás után balra haladtak. Újabb, U alakú medencébe botlottak jobboldalt, pereme körül kis, fehér csempés kiugróval. A kommandósok hangulata erőteljesen negatív volt, ilyen jellegű akcióban még egyikük sem vett részt. Ráadásul a központ úgy rendelkezett, hogy nem küldhetnek ki nagyobb rendőri erőt; be akarták gyűjteni a szervkereskedő maffia összes emberét, és mivel nem volt konkrét gyanúsított Batta Zsolton kívül, nem lehetett beharangozni; közülük bárki a tagja lehetett.

Egyetértettek ezzel a kommandósok, de keservesen hiányolták az erősítést, valami nagyobb
rendőri erőt, ami az egész labirintust át tudta volna fésülni. A központ úgy rendelkezett, hogy Batta Zsolt elfogása után még több embert beküldenek, hogy feltérképezzék az egész labirintust, de erre még várni kellett. Erősen élt bennük a gyanú, hogy hosszú ideig nem jutnak ki. Céltalan bolyongásuk – igaz, összehangolt bolyongásuk – során pedig csak erősödött. Reactorfighterrel ellentétben viszont pihentek voltak, többen voltak, és hatékonyabban tudták átvizsgálni a mellékágakat, mivel egymással tudták tartani a kapcsolatot.
Nemsokára elhaladtak annak a helynek a közelében, ahol Reactorfighter leereszkedett az aknafedélen át a felső betonalagutakból, ám ők ezt nem tudták. Mindössze egy fal választotta el őket a legelső kereszteződéstől.
A járat, amiben haladtak, két kisebb, szintúgy fehér csempés járatra oszlott. Balfelé indultak el, a két biztosító reflexszerűen bevágódott a kanyar elé, annak ellenére, hogy sem beszélgetést, sem lábdobogást, se egyebet nem hallottak, ami emberi jelenlétre engedett volna következtetni.
A bal oldali ágba beugrott biztosító azonnal felegyenesedett meghajlított testhelyzetéből, leengedte a fegyverét, és intett a társainak.
- Hé, erre gyertek!
Begyalogolt a járatba, kommandós társai pedig követték, leeresztett géppisztolyokkal. A biztosító két lépés után megállt, és a földre mutatott.

Egy oldalra kiöblösödő folyosóba jutottak be. Két holttest hevert a földön: egy férfié, és egy fiatal lányé. A férfi farmernadrágot és sötét pulóvert viselt. Szabadon maradt testfelületei látványa viszont iszonytató volt, úgy festett, mint egy múmia. Bőre és húsa lemezesre száradt, pernyeként szóródott szét a holttest alatt, csontjaira olvadt műanyagként rakódott rá maradék húsa. Arca helyén erősen beesett, eszelősen vigyorgó koponya, szemgödrei barna porral telve. Feje teteje körül száraz szalmatörekre emlékeztető bőrdarabok, és kihullott haj. Pulóvere rásimult a testére, szabadon maradt bordái erőteljesen türemkedtek ki az anyag alól.
A mellette fekvő, szőke hajú lány hatalmas, alvadt vértócsa közepén, arccal a földön hevert. Éjfekete, bársonyszerű ruha és köpeny volt rajta, megkérgesedve helyenként a ráalvadt vértől. Bal kezét előrenyújtotta, ujjai érdekes módon nem voltak meggörbülve, egyenesen, szétterpesztve hagytak véres kéznyomot a hófehér csempén. A rikító fehér fényben szinte lángolt a kiömlött vér.
- Jézusom… - nyögte a biztosító.
- Fordítsa meg – szólalt meg a szakasz parancsnoka halk, parancsoló hangon.
A rendőr lehajolt, és bal kezével megfordította a testet. Fiatal, vérszennyes arc nézett vissza rá: arcán gyötrelem, és belenyugvás keveréke tükröződött, szemei teljesen sötétek voltak.
- Mi történ… - kezdett volna bele az egyik, előrefurakodott kommandós, mikor hirtelen kialudtak a fények. Hátborzongató, sóhajszerű süvítés söpört végig az alagúton, mint egy villámgyors hurrikán, hideg, esőszagú szél kísérte a sóhajszerű hangot. A kommandósok azonnal szétugrottak, és tüzelésre kész állapotba helyezkedtek.

A rejtélyes, suhogó-sóhajtó süvítés lassanként elhalt, a feketeséggel együtt, a fehér fények újra égni kezdtek. A két szélső biztosító megrémülve látta, hogy árnyékként söpör végig az alagúton a síron túli, ijesztő sóhaj és a sötétség; amerre elhaladt, kihunytak a lámpák, amit elhagyott, újra égni kezdtek. A távolban még hallották a visszhangját is, ahogy továbbvonult.
- Mi…mi volt ez? – kérdezte ijedten a biztosító, és úgy kapta vissza a kezét a halott lánytól, mintha egy kígyókkal teli verembe nyúlt volna. Szemei a lány véres, megkínzott arcára tévedtek, észrevettek egy mély, szúrt sebet a nyakán. Keményre alvadt vér borított körülötte mindent: az álla alját, a nyakát, fekete ruháját.
És ekkor a lány elmosolyodott. Véres ajkai közül sóhajtásként tört elő egyetlen szó.
- Köszönöm…
S lecsukódtak a szemei…

7

Úgy érezte, már évek, sőt, évszázadok óta menetel ebben az alagútban. Lassan-lassan kezdett elhatalmasodni benne a magányosság nyomasztó érzése. Szerette ugyan a magányosságot, a legjobban mindig egyedül szeretett lenni, de a föld alatt mintha egész másképpen festett volna a magányosság fogalma.
Nem is magányosság, gondolta Reactorfighter. Bezártság. Azt pedig kevésbé szeretem.
Két darab fal, egy darab mennyezet, és egy darab padló, változatlanul fehér csempével leburkolva. Az egymást követő fehér lapok különös érzéssel töltötték el őt gyalogtúrája közben: Mintha ő maga állna, és a folyosó mozogna. Ötszáz méterrel odébb, miután néhány, nyugatra tartó kanyarulaton átment, elmúlt ez az érzés. Azért megállt, és meggyőződött róla. A vizorját természetesen bekapcsolva hagyta: a tömérdek fehér csempe látványától, amire a neoncsövek rátettek még egy lapáttal, hamar megfájdult volna a szeme és a feje, és sokkal kisebb késztetést érzett volna a tervezet végrehajtására.
- Százados úr – szólalt bele fáradtan a kommunikátorba egy újabb kettős kanyar után. – Mit mond a nyomkijelző? Hol vagyok?
- Dél felé haladsz, kisebb megszakításokkal. – közölte J-NekteD.
- Fáradt vagyok. Úgy érzem, mintha az alagút önmagába vezetne vissza. Tudom, hogy hülye érzés, de csak megyek, megyek és megyek…
- Nagy távolságot tettél meg – mondta J-NekteD némileg bátorítóan, és nem mellőzte az együttérző szándékot sem, bár a kommunikátor nem volt annyira kifinomult, hogy azt is közvetítse. – A zeneiskolától már több mint egy kilométert.
- Azt én is tudom – mondta Reactorfighter kedveszegetten. Már nem gondolt a Devastatorra, és a kedvenc dalára, olyanná vált mostanra számára, mint egy rég megunt, elkopott sportcipő. Ott volt ugyan, de csupán porfogónak, senki soha fel nem húzza többé.

A gondolatok hová tűnnek, ha elmúlnak?, kérdezte magától lélekben, és leült a csempefal tövébe pihenni. Elővette megmaradt hat szál cigarettáját, és rágyújtott egyre. Kissé éhesnek érezte magát, már nagyon sok idő eltelt azóta, hogy a búgó kézszárítók és a kellemes melegvizes medence mellett leült megenni egy kevés kekszet, és kólát ivott hozzá. Az élelmiszer-vésztartalékait elosztotta a kiszabadított lányok között, maximum egy árva csokoládé maradhatott meg a hátitáskában, azt is puhára olvasztotta a táskában rekedt meleg levegő.
Nehéz a dolga a katonának, jutott eszébe egy réges-régi magyar sláger a helyzetről. Nehéz a dolga, bizony nagyon nehéz. És ez még csak a kezdet…a következő tervezet még veszedelmesebb lesz.
Megköszörülte a torkát, és beleszólt a kommunikátorba: - Megint egyre melegebb lesz idebent, ahogy haladok előre. Valóságos zárt kocsiszekrény-meleg.
- Bírod? – kérdezte J-NekteD.
- Majd szólni fogok, ha nem. – válaszolta, és elmosolyodott. Nem volt valami vidám hangulata, a fáradtság egyre inkább eluralkodott a lábain. Ha minden megtett utat összeszámol, több, mint huszonöt kilométert gyalogolt váltakozó, de leginkább gyors tempóban. Meg kell hagyni, ez igénybe vette az erejét alaposan, főleg, mikor ilyen meleg szakaszokra érkezett, mint a mostani.
Cigarettáján pára ült meg, a háromnegyedénél sziszegve kialudt. Reactorfighter mérgesen felmordult, és az elhagyott kanyarba dobta.
Ha kijutok innen, az lesz az első, hogy iszom egy jó hideg kólát, és alszom másfél hetet, fogadta meg magának. Kínlódva feltápászkodott a földről, megtörölte páralepte arcát, jobb kezébe fogta az impulzusfegyvert, ám ezúttal csak csípőmagasságig emelte. Úgy gondolta, ha valaki rálőne, vagy eléugrana, csípőből is remekül el tudja találni.

Megint egy medence lesz, le merem fogadni. Lehetséges volna, hogy mind elszámítottuk magunkat? Hogy ez az alagút csak azért megy ilyen sokáig egyenesen, hogy visszavigyen a labirintus belsejébe? J-NekteD biztos azt mondaná, ne marháskodjak. De ő nem ismeri az embereket még teljesen. Nem tudja, hogy ha igazán jelentős, vagy titkos dologról van szó, egyszerűen bármire képesek. Képesek több száz munkaórát, és rengeteg pénzt áldozni egy félrevezető alagútra is. Természetesen számolna ezzel a lehetőséggel, az ő agya nem hagy ki egyet sem, még a leghihetetlenebbeket is belesorolja, de erre sokkal kevésbé számítana. Valahogy valószínűbbnek tűnik, hogy erre lesz az a néhány lány, aki életben maradt…
Három lépcsőfoknyit emelkedett az alagút. Forró levegő terjengett a járatban, a továbbvezető utat átlátszatlanná tette a kavargó, átláthatatlan, ködszerű pára. Reactorfighter vizorja vörösbe borult, és használhatatlanná vált. Kikapcsolta. A forró levegőtömegek nekiszorultak széles mellpáncéljának, nedves arcának, pára ült meg az impulzusgfegyveren. Halvány jelenésként világított az oldalán a világoskék-sárga fénypáros, a csövének a végét nem is látta. Víz locsogásának állandó, mosógépre emlékeztető hangja érkezett előlről. A terjengő gőz teljesen elvakította Reactorfightert, akár bekapcsolva is hagyhatta volna a vizort. A rettenetes hőségben izzadni kezdett, és csupán az arcát tudta megtörölni.

Egy újabb lépés után megállt. Nem volt biztos benne, de mintha mozgó felületet látott volna a lába előtt. Impulzusfegyverére támaszkodva lehajolt, és kezével a párafalba markolt: tizenöt centiméter után vízbe ért a kesztyűje, érezte a hullámzást a kesztyű ujjain…
- Sssssz! – rántotta vissza a kezét, és megrázta a levegőben, mintha szúnyogot kergetne. A medence vize legalább nyolcvan fokos volt. Beledugni a kezét olyan volt, mintha sütőbe nyúlt volna.
- Mi tör…t? – J-NekteD hangja nagyon távolról, és nagyon rossz minőségben érkezett.
- Megint rossz a vétel – morgott Reactorfighter a mikronfonba. – Egy vízmedence van előttem, és amilyen barom vagyok, nagy naivan belenyúltam. Olyan forró, mint a friss csirkeleves, nem viccelek.
- Rossz…..llak! – szólalt meg J-NekteD hangja a kommunikátor vevőegységéből, alig lehetett érteni, zörejszemét rakódott minden egyes fonémájára. – Lá…u….t?
- Nem értem, ismételd! – kiáltott bele Reactorfighter a gégemikrofonba, a hangja alig-alig visszhangzott, a gomolygó rettenetes gőz azonnal elnyelte.
- Látsz ki….ető ut…? Tu…d merre k…..ovábbmenni? – az adásban legalább annyi statikus felerősödött vételi zavar volt, mint amennyi értelmes szó. Reactorfighter nagy nehezen összerakta a szavakat, és a sűrű gőztől lihegve válaszolt.
- Nincs híd előttem! Lehetséges, hogy leengedik a vizet innen, hogy átjárhassanak rajta, de így én most nem tudok átmenni!
- Hal…ttam! – válaszolta J-NekteD valamivel tisztábban. – Nincs valami, ami…e lehet eresz…ni a v….?

Reactorfighter végignézte-tapogatta a falakat, de semmi olyasmit nem látott, amivel hidat lehetne létesíteni a medence felett, vagy leereszteni a vizét. Vagy a másik oldalán van a medencének a vezérlő, vagy pedig teljesen máshol.
- Semmi… - kezdett volna bele a mondókába, mikor hangot hallott hátulról. Halk, de egyre erősödő, süvítésszerű suhogást, mint mikor kamion megy át az alagúton. Azonnal odafordult, és megdöbbenésében majdnem leejtette az impulzusgfegyverét.
Egy széles, vaksötét sávot látott közeledi maga felé, ami széles árnyékként közeledett feléje, beborítva feketeséggel a mennyezet, a padló, és a falak egy széles sávját. A lámpák sorban kialudtak előtte, míg mögötte újra felgyulladtak. Hideg, vacogós huzat gördült végig a folyosón, szétoszlatva, szétszaggatva, elfújva az opak párafelhőt, amibe Reactorfighter belesétált.
S a fekete árnyéksáv felé közeledett.
- Bázis… - nyögte Reactorfighter, és vadul a háta mögé tekintett. A pára teljesen eloszlott, mély, ringó, tűzforró vízfelület tárult eléje, hosszú medence…a túloldalán újabb vaslétrafokok a falában, és a továbbvezető út. Nem volt hová lépnie.
- Mi történik? – kérdezte J-NekteD. – Mit lá….
Egy reccsenés hallatszott, és megszakadt az adás végleg.
Reactorfighter féltérdre ugrott, impulzusfegyverét fölemelte, és hirtelen mintha elveszítette volna a látását. Tökéletes feketeség borult mind a két szemére. Végtagjai hirtelen mintha jéggé fagytak volna, rettenetes hideget érzett a páncélja alatt. Valahonnan messziről csattanást hallott, majd még egyet…ezúttal hangosabban. Megpróbált szólni, kiáltani, de még megmozdulni is képtelen volt. Egyetlen végtagját sem érezte, elméjére is sötétség borult, akárcsak a szemére. Lihegést hallott maga körül, mintha emberek vették volna körül, sok-sok ember, és mind egyszerre lihegtek volna…

Vöröses-naracssárgás apró pont jelent meg a feketeségben, majd elképesztő gyorsasággal egy különös, szimbólumokkal teli körré növekedett, szemből nekivágódott, és átsuhant rajta. A lihegés elhallgatott, sikoltozások, visítások vették át a helyét. Újabb, iszonyú gyors narancssárga villanás süvített át előtte…majd még egy, kicsit lejjebb…egy újabb, föntebb…még kettő oldalról…
Sustorgások, beszélgetések visszhangja az agyában.
- Igen, J-NekteD, mintha volna egy kis nézeteltérés a radarképernyőn… - mondta valaki ködösen, alig hallhatóan, belevegyülve a többi, semmiből érkező beszédhangba.
A saját hangja…
- Élet – hangzott fel egy hangos, titokzatos női sóhaj körüle. Olyan hangos volt, hogy a dobhártyái is megfájdultak bele.
A fülem…én hol vagyok?
A fájdalommal visszatért a valóság is, a feketeség elsuhant egyszerre a szeme elől. Hanyatt feküdt a fehér csempepadlón, szemei a mennyezeten égő fehér neonlámpába néztek.
- ….llasz engem? Törzsőrmester! Válaszolj!
Mi volt ez? Mi történt?
Megmozdította a lábait, és azok megmozdultak. Megmozdította a kezeit is, és azok is működtek. Egy pillanatra elfolyt a szeme előtt a fehér lámpafény, összekeveredett a fehér csempézésű plafonnal, mint egy fali örvény, majd a kép ismét kitisztult.
Reactorfighter lassan, szaggatottan levegőt vett, ahogy visszatért az eszmélete. Pislogott egyet a vizor mögött, megfeszítette arcizmait, nyelt egyet, és mikor tudatára ébredt, hogy beszélnek hozzá, megköszörülte a torkát, és beleszólt a kommunikátorba.
- Itt vagyok…elnézést, csak történt valami. Valami…valami sötét végigment az alagúton…mint egy sokkhullám, végigsöpört rajtam is…
- Mit l….ál? – kérdezte J-NekteD türelmetlenül, és hangosan.
- Nem tudom… - Reactorfighter nagy nehezen feltápászkodott a földről, szemeivel végig a folyosót figyelve, ahonnan az a valami érkezett. – Mint egy árnyék, úgy érkezett, és végigsöpört rajtam, meg az egész folyosón…

Megfordult a medence felé lassan, és azonnyomban tett egy lépést hátrafelé.
A medence vize kettévált, két hatalmas, remegő, álló hullámmá, mely nekiszorult a falnak, és cunamiként tornyosult a szárazon maradt medencefenék közepe felé.
Jézus Isten, mi a halál lehet ez? Mi történt?
- Megsérültél? – kérdezte követelőzően J-NekteD. A vétel sokkal tisztább lett, de kissé még mindig recsegett, főleg a „t” és a „k” betűknél.
- Nem… - hallotta a saját hangját messziről Reactorfighter. Észre sem vette, hogy megszólalt. A döbbenettől némán állt a medence szélén, és nézte a két felemelkedett vízfalat. Gőzfelhőket eregettek a levegőbe, el-elhomályosítva a medence szabaddá vált közepét.
Csak képzelődöm, gondolta Reactorfighter. Becsukta a szemeit, megrázta a fejét, és újra kinyitotta. Nem képzelődött: a két vízfal hömpölyögve, kettévágva bugyorgott, közöttük széles ösvényt hagyva szabadon.
Várakozón.
Bekapcsolta a vizort egy pillanatra. Nem is kellett több idő neki: a vizor szerint is kettévált a medence vize.
Mint amikor Mózes és népe átkeltek a Sás-tengeren…
- Át tudok kelni a medencén – szólalt meg határozottan, mikor végre visszanyerte a lélekjelenlétét. – Nincs semmi baj. Továbbmegyek.
Szemeit a szétválasztott medencevízen tartva lehajolt az impulzusfegyverét, és átvetette a jobb vállán. Halvány lila dunsztja sem volt róla, ez hogy eshetett meg, mi okozta…de biztosra vette, hogy köze van az előbbi jelenséghez, a felé tartó sötét sávhoz, és ahhoz a suttogáshoz, amit hallott.
(élet, azt mondta élet, de ki, mi volt ez)
Továbbmegyek. Amíg lehet.

A medence körülbelül másfél méter mély volt, forró vize tökéletes védelmet nyújtott annak, aki a túloldalon van. Reactorfighter haladéktalanul, ámde nagyon óvatosan leereszkedett a szárazra került fenékre, és lassú, óvatos léptekkel haladt végig a mintegy öt és fél méter hosszú medencén. Hitetlenkedve, és megijedve szemlélte a kétoldalt fölé magasodó remegő hullámokat, amik úgy fogták őt közre, mit oroszlán állkapcsai az elejtett állat húsának egy darabját. Semmi jelét nem mutatták, hogy ismét össze akarnának csapódni, hogy egy vizet alkossanak, mint annakelőtte.
Valami fémesen csörrent a lába alatt. Reactorfighter futólag lenézett: egy fémből készült lefolyórács volt. Tehát leeresztik a vizét, ahogy gondolta.
Két nagy lépéssel átért a medence túloldalára a vaslétrához. Azonnal megkapta a legfelső fokot, és felrántotta magát. A vízfalak még mindig nem csapódtak össze. Felkapaszkodott a továbbvezető folyosóba, és megfordult.
A két feltarajosodó hullám egyszerre zúdult le, és hatalmas csobbanással összezárult mögötte az átjáró.
- Ez…ez most komolyan beszarás… - sóhajtotta, és döbbent szemekkel nézte a vizet. Még mindig képtelen volt elhinni, ami történt.

Ez is az emberkereskedő maffia egyik trükkje lenne?, kérdezte csodálkozva magától. Nem hinném. Olyan gyorsan történt…jött az a fekete árnyék…aztán összeestem, hallottam valamiket, hallottam, hogy azt mondom, hogy nézeteltérés jelent meg a képernyőn, aztán valaki azt súgta,hogy „Élet”, és kettévált a medence vize. Mi a fene történik itt az alagutakban? Maffiózók ezek, akiket kergetünk, vagy démonok a LEGSÖTÉTEBB helyekről? Mi folyik itt?
- Mi az? – J-NekteD olyan gyorsan beszélt hamis hangjával, szinte egymásba olvasztotta a szavakat.
- Khm. Átjutottam a medencén, sikerült…a vizét lecsapolnom. A folyosó úgy látom, továbbmegy dél felé. Kíváncsi vagyok, meddig még.
- Minden rendben van akkor?
- Igen – felelte kissé magabiztosabban Reactorfighter. – Csak elámultam azon, milyen tudatossággal csinálták ide ezt a medencét is. Ahogy gondoltam, leereszthető a vize. A célpontok nem lehetnek már túl messze.
Ezt gondoltam két órával ezelőtt is, tette hozzá fanyarul magában.
- Rendben van…akkor haladj tovább, ha nincs semmi baj.
- Értettem.

Reactorfighter lassan elhátrált a medencétől, de megnyugodni még akkor sem tudott teljesen, mikor csempének koccant a háta. Óvatos, lassú léptekkel haladt tovább a folyosón, amerre a fekete árnyék, és hideg fuvallata elsuhant. A folyosó tiszta volt, a levegő is egyre hűvösebbé, kellemesebbé vált, ahogy továbbhaladt rajta. Alig tett meg háromszáz métert, mikor újabb, kicsikét keskenyebb elfordulás következett nyugati irányba. Kicsivel odébb ismét északra vitt a folyosó. A második elkanyarodás előtt egy beszűkített, ajtószerű keret volt kialakítva a folyosó falaiból, küszöbbel együt…utána pedig vége szakadt a fehér csempézésnek. Szürke, málladozó, tömör cementfallá változott a folyosó.
- Kiértem a csempés folyosókról – tudatta J-NekteD-del. – Ismét egy betonból készült folyosón haladok. Ha jól látom, ugyanúgy dél felé vezet.
- Jól látod – közölte vele J-NekteD.
- Ez jelent valamit – jegyezte meg Reactorfighter, nem is igazán társának küldve az üzenetet.
- Biztosan.
Óvatosan, lassú léptekkel haladt tovább az immár ismét világosszürke, tömör betonból készült alagútban. Megdöbbenve vette észre, hogy már nem fájnak a lábai, és mintha fáradtságot sem érezne, sőt, az éhségérzete is elmúlt valamennyire. Mint aki fél napot végigaludt egyszerre, fittnek és erősnek érezte magát. Elmosolyodott, visszakapcsolta a vizorját, és előreszegezte impulzusfegyverét. Még kilencvenkét lövése volt, plusz száz másik, a tárolózsebében lévő impulzusfegyver-tárban.
Megtett előre újabb háromszáz métert, átment egy dupla kanyaron, és továbbra sem látott senkit. Újból arra gondolt, hogy a bolondját járatják vele a maffiózók, szándékosan építették félrevezetésként ezt az alagutat. Gyérebben volt megvilágítva, mint a fehér csempés fürdőszoba-alagútrendszer, tízméterenként volt egy-egy fehér neonlámpa a mennyezetbe építve. Az alagút mennyezete felől mintha kopogásokat, rendszertelen puffanásokat hallott volna. Nagyon hegyezte a fülét, de nem látott semmit.

Kétszázötven méter után az alagút egy jobbra felvezető, hosszú lépcsősorban ért véget. Kékes, de erőteljes fény világított fentről, megfestve a szürke betonlépcsőfokok tetejét.
- Lépcsősorhoz értem, ami hosszan felfelé vezet. – jelentette a kommunikátorba. – Azt hiszem, itt a vége.
- Senkit nem látsz? – kérdezte J-NekteD, próbálva gyanakvást vinni a hangjába.
- Üres az egész lépcsősor. Valami szobára nyílik odafent. Fényt látok, erős fényt onnan.
- Nézd meg. Lehetséges, hogy a kijárat.
Nem volt jobb ötlete neki sem. Reactorfighter kíváncsian, lassú léptekkel felment a lépcsőn, fémcipői csattogtak, átázott zoknijából lábának minden egyes ránehezedésére víz spriccelt ki a bakancs belsejébe. A levegő párás volt ugyan, viszont sehol nem volt nedvesség. Egyetlen árva víztócsa, vízcseppek a falon, vagy a plafonon, ami rézsútosan emelkedve követte a lépcső vonalát. A fény egyre erősebb lett, ahogy haladt felfelé a lépcsőkön. Ahogy feljebb jutott, magasabbra, egy hosszú, magas, üvegtéglákból rakott ablak tűnt szemei elé. Mikor teljesen felért, meglátta a párját is.
Két magas, fényt ontó, homályos, vízszerű, üvegtéglákból rakott magas ablak. A rajtuk betűző kékes fénysugár látható vonalakban tűzött a kicsi, téglalap alaprajzú kamra padlójára. Páraszemcsék táncoltak a betűző fényben, meleg levegőben.
Semmilyen kijárat nem volt a szobából.
Hát itt a vége az útnak, gondolta Reactorfighter kedvetlenül. Zsákutca, egy ismeretlen helyen. Előttem két nagy ablak, üvegtéglákból rakva. És innen hová tovább?
Lépett egyet előre, páncéltól formátlan alakja fekete sávot vágott az üvegtéglákon betűző kék fénysugárban. Szemeit az üvegtéglákra függesztette. A vizor áthatolt a mindent eltorzító, elformátlanító üvegtéglákon, és hatalmas, tágas nyílt teret, mozgó autókat, utcán sétáló embereket vetített ki.
Ez nem lehet…, rázta meg a fejét Reactorfighter, ám a vizor tudatta vele, hogy ez nagyon is lehetséges.
Ez teljességgel lehetetlen, gondolta ismét, meghazudtolni próbálva azt, amit lát.
Miskolc városa volt az üveg mögött.

Reactorfighter teljesen tanácstalanul, merev arccal állt a betűző kékes fénysugárban, impulzusfegyverét lazán a földre engedte, és próbálta elhinni, amit lát. Azt hitte, azután, hogy szó szerint a zeneiskola épületének falában gyalogolt át, nem érheti meglepetés. Ebben ismét tévedett. Arra számított, hogy a vizes „riasztótapicskoló”, a forróvizes medence mind-mind védenek valamit. Erre kiderült, hogy végig hamis útvonalon járt, ez az alagút egy zsákutcába vezette őt, ebbe a szürke, tömör, betörhetetlen betonfalú kicsi szobába, amin mindössze két, kissé templomi hangulatot idéző ablak volt, a változatlanul vidáman sütő nap két sugárkarját nyújtotta be az ablakokon, és rátenyerelt a csontszáraz betonpadlóra.
Vajon mi volt az értelme ennek? Miért építették ezt az alagutat ide?
Meleg, kissé dohos levegő gyöngéd érintéseit érezte az arcán. Vizes orcáira, ajkaira fénygyöngyöket rajzolt az elmosottan, mégis erősen betűző napfény. Reactorfighter önkéntelenül elmosolyodott, végighúzta bal kezét az üvegtéglákon, mintha csak szeretgetné. Az üveg túloldaláról állandó, monoton, fülének mégis kedves zajt hallott: gépkocsik motorjának hangját. Elinduló gépkocsik, megálló gépkocsik, autóbusz kissé öblösebb, magasabb, sziszegő hangját…és embereket. Emberi hangokat, beszélgetést. Mindez mintha kilométer távolságban lett volna tőle.
Hol lehetek?
Elmélyülten, és gondosan tanulmányozta a harci vizor által kivetített képet. Úgy tetszett, jóval az utca szinte fölött van most ő, körülbelül három méterrel. Két, egymással párhuzamos úttestet látott, egymásba illesztett betontömbökkel elválasztva egymástól, mögötte magas, összeépített házak, boltok, üzletek. Villanyoszlopok hajlottak be keskeny karjaikkal az út fölé, tartva minden kincsüket: az égőt. Jelzőlámpát látott jobbfelé, egy nagy kereszteződés előtt. Autók, kisbuszok, és egy tehergépkocsi állt a lámpánál. Az úttestet szegélyező járdákon gyalogosok tömege. Sok-sok ember, kicsik és nagyok. Most mindegyik oly aprónak tűnt hozzá képest. A legtöbbje sohasem fog betekintést nyerni oda, ahová neki már megnyílt az út, vagy meg fog nyílni.

Olyan jelentéktelen, olyan értéktelen egy ember élete, gondolta melankolikusan Reactorfighter. Alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Mindannyian rabszolgák. Legyenek bár szabadok, mindig uralkodik valaki rajtuk. S jól is van ez így. Az ember önállóan képtelen lenne rendelkezni felszabadult hatalmával, ha minden vezetőség, és irányító-rendfenntartó szerv megszűnne. A nagy halak azonnal, egészben nyelnék le a kishalakat, nem úgy mint most, amikor legalább a menekülésre adnak neki esélyt. Egy ilyen menekült vagyok én is…távol a társadalomtól, egy másik világban, ami sok szempontból jobb ugyan, de sok más szempontból rosszabb. Nincs tökéletes társadalom, ahogy tökéletes vezető sem. Ha minden vezető militarista lenne, akkor is megmaradna a bűnözés, a szegénység, az egymás ellen való acsarkodás és az egymás háta mögötti szervezkedés. Annál is inkább, mert a militaristák érdekei valahogy nem kedveznek a harácsoló nagytőkéseknek és burzsoápondróknak. Őket sajnos szép szóval nem lehet leszoktatni a pénzvágyról.
Igen, pénzvágy. Mióta megjelent a pénz a világban, mindenkinek egyre több kell. A pénz teremtett gazdasági és társadalmi különbségeket. A pénznek köszönhető rengeteg értelmetlen háború, amit Reactorfighter teljes szívéből megvetett.
Most, a két ablak tiszta, szűrt fényében mintha világosabbnak, egyszersmind elrémítőbbnek látta volna a célját. Jövőbe vesző víziói kiteljesedtek, és bár nem örült neki, amit ott látott, tudta, hogyha ő nem tesz semmit…a polgárok, az egyszerű emberek, a mozgatott bábúk a sakktáblán soha nem fognak öntudatra ébredni.
Nyisd ki a szemed, polgár, s láss!

Reactorfighter némán állt az ablakon betűző halvány fényben, a páraszemcsék kavargó táncában, egyenes hátán vízcseppek csurogtak végig, impulzusfegyvere mindenütt nedves, ruhái mindegyike átázott…mégsem érezte rosszul magát. Szinte megbénította a szeme előtt lebegő rengeteg tennivaló. Idegszálai pattanásig feszültek, ahogy dolgozott az elméje, tervezgetett, és mindeközben felhallatszott hozzá az autók zaja, az emberek beszélgetésének halk visszhangnesze. A zeneóvoda jutott eszébe, a gyerekek, az a szöveg nélküli, érdekes dallam, amit énekeltek, és a fülében visszhangot vert a három hangból álló lassú, hintáztató ritmusú ének.
La-la-laaa-la-laaa-la-laaa…
La-la-laaa-la-laaa-la-laaa…
Mi-dó-rééé-szó-miiii-dó-rééé…
Mi-dó-rééé-szó-miiii-dó-rééé…
Álmodozásából egy hang ébresztette fel.
- Itt J-NekteD – szólalt meg, kellően tisztán, hibamentesen a hang.
- Hogy…mi? – zökkent vissza azonnal Reactorfighter a valóságba. – Százados úr?
- Elmentek egy időre – mondta megnyugtatóan J-NekteD. – Mondtam nekik, hogyha éhesek, menjenek el enni valahova. Mivel feljebbvalójuk vagyok, engedelmeskedtek. Ahogy kiolvastam belőlük, igencsak éhesek, már jó ideje itt voltak vele.
- Elmentek egy időre? Huhh! – Reactorfighter nem győzött megkönnyebbülni ennek hallatára. A kicsi rendőrségi szünet igencsak kapóra jött, mivel most akár tetszik, akár nem, meg kell mondania, hogy zsákutcába került, és mivel a forró medence vize összecsapódott, nem mehet másfelé…csak ki az ablakon át az utcára.
Igen…és a város melyik pontjára? Bérházban vagyok? És ha igen, hol?
- Nincs sok időnk, Reactorfighter, úgyhogy igyekezned kell. – figyelmeztette J-NekteD.
- Tisztában vagyok vele – válaszolt Reactorfighter. – Jó, hogy elmentek, mivel az alagútnak vége. Egy betonból készült, kis szobában vagyok. Előttem két, üvegtéglákból rakott magas ablak, hasonló ahhoz, amit az alagútban láttam. Semmilyen továbbvezető út nincs. Számomra nem egyértelmű, ez minek alakították ki.
- Tiszta jelet fogok – mondta J-NekteD, mikor Reactorfighter befejezte. – A jelzés szerint a városban vagy még, a déli részén valahol.
Reactorfighter szándékosan nem kérdezte meg, hogy ugyan hol. Tudta, hogy J-NekteD nem tudná elmagyarázni.
- Mielőtt érdeklődnél felőle, én magam sem tudom, miért így alakították ki az alagútrendszert. Feltehetően szándékosan hozták létre ezt a vak alagutat, bár az előző üvegtéglákból felállított ablakot valaha használhatták.

Ha ez az ág valóban félrevezetés, nagyon csavaros eszű lehetett a megtervezője, arról nem is beszélve, hogy igen nagy anyagi háttérrel rendelkezhetett. Ezt a rengeteg csempét, csemperagasztót, maltert és cementet valakinek ki kellett fizetnie…lehetséges, hogy most egy bizonyos „nagy hal” akadt a horgomra.
- Nem vagyok biztos benne – jelentette ki halkan. – Elképzelhető, hogy ez az ága eleve félrevezetésül szolgál, de lehetséges, hogy egy menekülőjárat is. A két ablak a városra néz, valamivel az utca szintje fölött van. Szép nagy ablakok, szélesek, és vastagok is. Továbbá nem nyithatóak.
- Egyik sem?
- Egyik sem – Reactorfighter végignézte a festetlen, szürke cementfalat, amibe az üvegtégla-ablakok széle volt ágyazva. Egyetlen zárat, reteszt, vagy csavart sem látott rajta.
- Valami ötlet? – kérdezte reménykedve.
- Sajnos, jelen helyzetben két dolgot tehetsz: vagy visszafordulsz, vagy bezúzod az ablakot, és kimész az utcára.
Utálkozó grimasz költözött Reactorfighter arcára ily távlatok hallatán.
- Visszafordulni nem lehet, a medence vize ismét a helyén van. Mint említettem, nem lehet sehogy leengedni, legalábbis innen. Máshonnan valószínűleg le lehet, ez a feltételezés azonban az ellen szól, hogy félrevezetés a járat.
- Hogy mi a járat, majd később sor kerül rá hogy megtudd – okította J-NekteD szelíden a barátját. – Ha kiváló vagy, egyszerre egy problémát akarsz csak megoldani. Egy nagy problémát. Sok kis probléma esetén természetesen többet is, ám ilyenkor jobb nem gondolni a többire.
- De elfelejteni sem szabad őket – válaszolta Reactorfighter.
- Ez egyértelmű.
- Jó, tehát a visszaút kilőve. Marad az ablak betörése, és a kiviharzás az utcára. Az pedig azért nem jó, mert legalább harminc ember fog meglátni engem, és a fegyveremet, és közülük harminc ki is fogja hívni a rendőröket. Ez nem is lesz nehéz: egész Miskolc hemzseg a rendőröktől, és mind engem keresnek. – nagy levegőt vett, és folytatta. – Az egy dolog, hogy azt a kettőt sikerült beetetned, de az összessel én sem tudok elbánni. Nem is akarok. Szívből reménykedtem, hogy nem futok össze odabenn a labirintust felderítő szakasszal, és csak egy paraszthajszálon múlott, hogy elkerültem a lebukást.
- Találkoztál a rendőri különítménnyel? – lepődött meg J-NekteD.
- Hja – mondta Reactorfighter, miközben komor arccal tanulmányozta az utcát. – Alattam caplattak végig egy folyosón, láttam őket a nyíláson át. Nem akartam mondani, nehogy…tudod.
- Igen.
- Hm – Reactorfighter újra megnézte az ablakokat, próbaképpen meg is nyomkodta őket, ám szilárdan be voltak betonozva a falba, a gyurmás trükköt itt már nem használták. – Batta Zsolttal mi van?
- Ennyi idő alatt már elfogták – válaszolt J-NekteD.
- Mennyi időnk maradt? A szervkereskedők mikor szimatolják meg, hogy hiányzik a főnökük?
- Nem biztos, hogy a főnökük. Egyébként pedig nehéz megmondani. Ezzel az útról letéréssel mindenesetre időt nyertek, mi pedig vesztettünk. Sehol nem találkoztál leágazással, mióta elindultál ezen az úton?
- Egy darabbal sem…de idióta vagyok, a lányokat kellett volna megkérdezni, hogy ők merről jöttek etetni, meg minden...annyira evidensnek tűnt, hogy innen jöttek…

Ezt jól elkúrtam! Dühös volt magára, hogy egy ilyen kézenfekvő, logikus dolgot elszalasztott, és még dühösebb volt az alagútrendszerre és a szervkereskedőkre. Mióta megtalálta a mocskos medencében oszló-fövő holttestek maradékait, kétségbe vonta az egész sietség értelmét. Lehetséges, hogy Deviator, és a másik (esetleg két) lány is meghalt, az ő szétmarcangolt tetemük is egy vízzel teli betongödörben, vagy csempés medencében lesz lassan az enyészeté.
Lehetséges, hogy már akkor késő volt, mikor J-NekteD kijelentette, hogy meg kellene keresni őket. Nem vagyok patológus, de a maradványok már eléggé szanaszét mentek, hogy megállapítsam, nem két napja hajították be őket abba a csempekondérba. Lehetséges, hogy mindegyik lány meghalt.
Eddigi felfedezései alapján ezt tartotta leginkább elfogadható magyarázatnak. Annak ellenére, hogy úgy gondolta a rátámadó sötét árnyéksáv után, hogy ismét különös, emberelmén túli erőkkel kell szembenéznie, úgy érezte, mindent tud az Infiltrator-tervezetről. Helyismerete ugyanúgy nem volt, mint a rendőrségnek, a szervkereskedő hálózat még mindig előtte jár két lépéssel, viszont Batta Zsolt már fogoly. Ezenkívül kizárásos alapon rájött, melyik alagút vezethet el ténylegesen az emberrablókhoz, hacsak a rendőri különítmény rájuk nem bukkant azóta.

Ott, ahol megtalálta a lányokat, volt még egy alagútnyílás. Egy harmadik.
Az vezetne el az emberrablókhoz?, tette fel magának az eldöntendő kérdést.
- Figyelj ide, J-NekteD. – mondta erélyesen a kommunikátornak. – Emlékszel rá, mikor eljutottam abba a nagy zuhanyoztatóba, ahol választani kellett, hogy merre menjek. Ott a kis fehér ház alatt.
- Persze.
- Ott lesz a megoldás – mondta ki Reactorfighter. – Az utolsó járat, amit senki nem vizsgált át. Ha esetleg még ezek után is maradt túlélő, és a rendőri különítmény nem találta meg őket, akkor ott lesznek.
- Ilyen biztos vagy benne ezek után is? – kérdezte J-NekteD. – Nem mintha azt feltételezném, hogy rossz irányba vezet, de mi okod van feltételezni, hogy az sem egy sehová sem vezető járat?
- Kizárásos alapon – adta meg a magyarázatot Reactorfighter, és megdörzsölte még mindig vizes arcát.
- Lehetséges, hogy a rendőri különítmény megtalálta azóta őket. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tudnak üzenetet küldeni. Nem rendelkeznek olyan felszereléssel, mint mi.
Reactorfighter egészen közel lépett az ablakhoz. Sisakja halkan nekikoccant a tömör, hideg ablaktégláknak. Szabad szemmel is egészen pontosan látni lehetett volna az utcán járkáló gyalogosok, és autók kiömlött festékre emlékeztető, homályos foltját. Távoli, rovardongásra emlékeztető hangjuk átjutott az átlátszó tömörségen, és megszorult a néma, szürke falak között.
- Hjaj… - sóhajtott halkan. – Bár én is ilyen biztos lennék benne. De a tervezet még nem ért véget, hadd emlékeztesselek. Addig keresgélek, amíg nincs meg Deviator.
- Aggódsz a darker lány miatt? – kérdezte J-NetkeD, nagyon jól tudva a választ. Ismerte Reactorfightert, és az emberi érzéseket, tudta jól, hogy Reactorfighter addig nem fog leállni, amíg meg nem találta őt.
- Az nem kifejezés! – csattant fel, és maga is meglepődött, mennyire ércesen verődik vissza kiáltása a falakról. – Megmentette az életemet, többször is, és én is az övét. Kötelességemnek tartom, hogy az ő céljait is szolgáljam ezek után. Már csak azért is, mert az ő céljai nem térnek el sokban az eny…mieinktől.
J-NekteD ezen elgondolkozhatott, mivel csak fél perc múlva adott választ.
- Megértem az érzéseidet. Ember vagy. Szereted őt.
- Az azért túlzás.
- Az-e? Olvasok az elmédben, barátom. Gyakran gondolsz vissza őrá.
- Lehet – válaszolta alig hallhatóan Reactorfighter. – Együtt hajtottuk végre az első tervezetemet. Nincs abban semmi, ha eszembe jut időnként…végtére is átléptünk az ő világába. Még ti sem tudtátok, hol voltunk.
- Nem – ismerte el J-NekteD. – De erről máskor beszélünk majd.
- Helyes – Reactorfighter arca újra elkomorult. – Most mi legyen?
- Tehát semmilyen kijárat nincs. – állapította meg újra hangosan J-NekteD.
- Az ablakon át – mondta Reactorfighter. – Ez az egyetlen kiút innen.
Jelenlegi tényállását felmérve megállapította, hogy csakugyan így van. A forró vizes fürdőn sehogyan sem kelhet át, más kijárat pedig nincs.
- Akkor nincs más hátra. Próbálj minél gyorsabban visszajutni a Levente vezér utcai házhoz, ha kijutottál az ablakon.
- Nehéz lesz – ismerte el Reactorfighter az ablakot nézve. Maga elé képzelte a jelenetet, ahogy a fehér impulzusfegyverének fehér tűzívei darabokra robbantják az üvegtéglákat, cikkcakkos, vastag üvegszilánkok fröccsennek szét mindenfelé, lepattannak a falakról, a páncélruhájáról, üvegszilánkok szóródnak szét az utcán a megilletődött járókelők nyakába, fehér szökőkutat ver a járdán. Ő pedig szépen, komótosan előveszi a kalapácsot, az egyik vésőt, és a kötelet a hátitáskájából, a cöveket a padlóba veri, ráköti a kötelet, a kalapácsot visszahelyezi szépen a hátitáskájába, visszaveszi a hátitáskáját, vállára veszi az impulzusfegyvert, leereszkedik a kötélen, és ha szerencséje lesz, nem fog kilazulni a bevert véső. Minden szem rászegeződik, az emberek ujjal mutogatnak majd rá, és egy pillanat múlva minden kéz a zsebekbe nyúl, ahogy a mobiltelefonjaikat keresik. Ez túl hosszadalmas. Mire leereszkedik, már négy pisztolycső szegeződik rá, ami négy tettrekész rendőrben ér véget.
Ezt nem fogja megvárni. Gyorsnak kell lennie. Nagyon gyorsnak. Nincs ideje falbontogatásra.
Ehhez is hozzá kellene szoknom a szituációs gyakorlaton, gondolta villámgyorsan, majd mielőtt még tudatában lett volna, mit csinál, kikapcsolta a kommunikátort, háromszor rávágott az üvegtéglákra, és torkaszakadtából elordította magát.
- Menjenek az ablaktól!
Előreszegezte impulzusfegyverét, és meghúzta az elsütőbillentyűt. Az impulzusfegyver robaja bedübörögte a szűk helyiséget, munkagépre emlékeztető zaja végigrobogott a szobából levezető lépcsősoron, még a forróvizes medence partján is tisztán lehetett hallani a hangját.
Az üvegtégla-ablak szinte ízekre robbant az egymás alá becsapódó öt fehér tűzsugártól, forró üvegszilánkok vihara repült szét minden irányba. Az ablaktéglák kifelé robbantak szét, az impulzus-sugarak óriási, forró ökölként csaptak le az üvegfalra egymás után.
Reactorfighter azonnal nekilódult, amint az előtte álló üvegtégla-ablak ezüst kristályedényként szétrobbant előtte. Átugrotta az alacsony ablakpárkányt, két lábbal érkezett az ablakpárkány alatti szürke, lejtős lemeztetőre. A vastag, rezgő, horganyzott lemez reszelősen felnyikordult. Csupán egyetlen pillantást kellett maga köré vetni, hogy megállapítsa: A Búza téri piac keleti végénél lévő nagy vásárcsarnok épületének felső ablakából ugrott elő. Az alagút valahogyan a zöldség-gyümölcs piac melletti nagy épület tetőterébe vezette őt, ahonnan ő kiszabadította magát impulzusfegyvere segítségével…Miskolc egyik legforgalmasabb helyén.

A kiáltását meghallva több tucat – talán harmincnégy – ember kapta fel a fejét, sokan közülük éppen a közeli piacról jöttek, mások a vásárcsarnok mellett lévő buszmegállóban várták éppen az aktuális soron következő járatot. Ám igazán csak akkor illetődtek meg, és vágtak rémült, megdöbbent fintorokat, mikor az üvegtéglákból készült, magas ablak szétrobbant, és kiugrott mögüle Reactorfighter. Először néhányan valami munkásnak nézték, ám miután észrevették, mit lóbál a kezében, a járókelők fele azonnal távolabb húzódott. Volt, aki elszaladt, volt, aki azonnal a mobiltelefonja után kapott, ahogy Reactorfighter gondolta.
Hogy félnek!, gondolta Reactorfighter, mikor óvatosan, bal kezét előrenyújtva lépegetett le a berezonáló, zörgő lemezhullámpalán. Most minden tekintetben a kíváncsiságot és a félelmet látnám, ha belenéznék egyikük szemébe. Ők nem látják az arcom…

Előrenyújtott jobb lábával egy nagyobb üvegtégla-darabra lépett, mire az jégkockaként csúszott ki alóla, és repült a járdára. Reactorfighter elvesztette az egyensúlyát, nagy csattanással a hullámlemezpalára esett, és hiába próbált megkapaszkodni, háttal lezuhant róla. Rövidke ideig úgy érezte magát, mint a lejtőről ledobott szikla, bal kezével ijedten kapott kapaszkodó után, de csekély sikerrel: mindössze a fémlemezpala szélét sikerült elkapnia egy időre, aztán a gravitáció gyakorolni kezdte örök érvényű törvényszerűségét a hátizsákon, esési lendülete elragadta, és egy újabb csattanással háttal érkezett a sötétszürke betonjárdára. A hátitáskája valamennyire tompította esését, ám a leérkezéssel járó erőhatás jókorát ütött a páncélfelső háti egységén.
Néhány közelben lévő nő felsikoltott.
- Bakker! – hörkent fel dühösen Reactorfighter, és azonnal felugrott a járdáról. A háta mögötti vásárcsarnok kapuja felé hátrált, és félig nyitott szájjal, fegyverét leengedve, az egyszeriben feltámadt rémülettől kalapáló szívvel nézett végig az utcán.
Gyorsan el kell tűnnöm innen!, követelte egy hang az elméjében, az immár teljes színpompájában kivirágzott rémületet használva hajtógázként. Gyorsan pucoljunk innen!
A járókelők mindegyikének ugyanaz, vagy legalábbis nagyon hasonló arckifejezése volt, mint őneki. Férfiak, nők vették őt körül, lassan hátrálva, sőt, a vásárcsarnok melletti piac egyik zöldre festett üres standján néhány fiatal, kilenc-tíz éves fiúcska is állt.
- Szent Isten… - suttogta egy középkorú, körszakállas férfi jobboldalt, és félénken Reactorfighterre nézett. – Ki maga?
Most mit válaszoljak neki?, kérdezte magától Reactorfighter, miközben igyekezte száműzni a lebukástól való félelmét. Azzal igazította ki a hiányosságot, hogy az emberek még őnála is jobban félnek…tőle.
Már van két álnevem is a Reactorfighteren kívül. Most találjak ki egy negyediket is?
- Hajnali Szél a nevem – jelentette ki, és a férfira nézett eltakart, mosolytalan arcával. Lopva maga mellé pillantott, de egyetlen ember sem közeledett felé. Az őt körülálló járókelőkhöz lassan még többen csatlakoztak a piac felől, és a baloldali járda felől. Halk beszélgetést hallott maga mögül, ahogy az árucsarnok kapuján kifelé igyekvő emberek megtorpantak a látványára, és most ott gyülekeztek a széles, üveges, sötétbarna rácsos kapun.
Futólag hátranézett, mire a kapuban összegyűlt emberek ijedt arckifejezéssel, egymást hátranyomva visszahátráltak az épületbe.
- Ez meg miféle név? – kérdezte valaki hátulról, egy bal oldali hirdetőoszlop felől, melyre valaki vörös színű, mikrofont markoló zenészt nyomtatott.
Reactorfighter nem válaszolt, fejét jobbra-balra forgatva próbált keresni valami gyors eltűnési lehetőséget. Most jönne jól az a teleport!, gondolta dühösen, és egyre inkább félve. Az emberek őt körülálló karéja mozdulatlan volt, az idő ezalatt viszont szinte rohant.
- Ne aggódjanak – mondta Reactorfighter nyugtatóan, miközben végignézett a félkör alakban, három méter távolságban felsorakozott embereken. – Rendfenntartó vagyok. Egy szervkereskedő hálózat után nyomozok.
- Küldenek? – csodálkozott az előbbi férfi. – Ebben a szerelésben?
- Miért? – nézett barátságosan a megszólaló körszakállas, zsávolynadrágos férfira. – Úgy véli, nem hatásos tűzpárbajban? Szívesen felvilágosítanám, de kevés az idő…
- Mit keresett ott fenn? – kérdezte inkább kíváncsian, mint élesen egy fiatal, hivatali ruhás férfi, szürkés kordnadrágban, és a hideg időre való tekintettel zakóban. Jobb kezével a betört üvegtégla-ablak felé intett, szemeivel hol a harcost, hol a járdán szanaszét szóródott üvegtörmeléket nézte.
- A föld alatt szervezkednek – felelte Reactorfighter, nyugalmat erőltetve a hangjára. Remélte, hogy sikerül az emberek figyelmét elterelni – bármennyire is képtelennek hangzik a dolog – addig, amíg nem talál valami menekülési lehetőséget. Annak örült, hogy az emberfal eltakarta őt az alig öt és fél méterre lévő dupla úttesten közlekedő járművektől, mert akkor biztos, hogy a forgalom is megállna, és a rendőrség pillanatokon belül itt lenne.
- Egy alagutat követtem, ami ide vezetett. Vissza kell jutnom az elágazáshoz. – fejezte be megkezdett mondatát. – Ne haragudjanak, ha ráijesztettem magukra.
Hallgatóságát szemmel láthatóan nem sikerült meggyőznie teljesen, az emberek továbbra sem nagyon mertek közelebb jönni.
- Jöjjenek – szólalt meg békítő jelleggel, és félreállt a vásárcsarnok kapujából.
Az emberek bizalmatlanul méregették őt, és megkerülték, mikor beléptek a nagy kapun az épületbe, aminek a tetőterébe a szervkereskedők alagútja vezetett. Akik az épületből szándékoztak kijönni, türelmesen megvárták, amíg a befelé igyekvők bejutottak, és csak utána jöttek ki, szatyrukban, kosarukban almát, répakötegeket, hagymát, és narancsot-citromot cipelve. Gondosan tartották Reactorfightertől a távolságot.
- Maga rendőr? – kérdezte a körszakállas, és közelebb lépett.
- Katona – válaszolta Reactorfighter. Alig hihető, igaz?, nézett a férfira.

Erre mintha megnyugodtak volna a járókelők, egy részük óvatosan bár, de tovább folytatta tevékenysége célját, vagy sietett a közeli távolsági buszpályaudvarra. A bámészkodók jó része azonban ottmaradt, és továbbra is érdeklődve figyelte az égből pottyant, páncélruhába bújt fiatalt, aki valami szervkereskedő-maffiáról magyaráz.
Összenéztek az emberek, izgatottan trécseltek. Egyikük-másikuk elővette a telefonját, de nem azért, hogy a rendőrséget hívja, hanem hogy a benne lévő fényképezőgéppel megörökíthesse ezt a nem mindennapi látványt.
- Jézusom…ilyet sem láttam még…hát ez nem semmi… - hangzott fel mindenünnen. A bámészkodók nem győztek álmélkodni az eléjük tárult látványon. Egy öregúr még a kezében tartott cigarettájáról is elfeledkezett, a csikk lassan végigparázslott az ujjai között.
Ha nem szívódok fel azonnal, itt óriási tömeg fog összegyűlni, gondolta egyre inkább idegesen Reactorfighter, és hidegvérrel próbálta megőrizni a nyugalmát. Végigfuttatta tekintetét az embereken, minden arcról csodálkozás, meglepődés és kíváncsiság tükröződött vissza. Mint örök merevségbe dermedt viaszbábuk egy panoptikumban. Halk, állandó beszélgetés hallatszott mindenhonnan, belevegyülve az úton zavartalanul közlekedő autók motorzúgásába.
Semmi menekülési lehetőség nem kínálkozott. Egyetlen buszra sem szállhatott fel, jó esély volt rá, hogy a sofőr úgy megrémül tőle, hogy kiugrik a vezetőfülke ablakán. Ő maga nem tud buszt vezetni, és nem tartotta valószínűnek, hogy bármelyik járókelő önként vállalkozna rá, hogy elviszi autójával a Levente vezér utcára. A legtöbbjének valószínűleg nincs is itt a kocsija, akkor nem gyalog járna.
A taxiállomás! Itt a városi buszpályaudvarnál van egy!
- Most mennem kell. Nem tudom, mennyi időm van még hátra. – szólalt meg, tekintetét végighordozva az embereken. Nem volt ideje elmagyarázni nekik az egész Infiltrator-tervezetet az elejétől a végéig, sietnie kellett.
Hosszú lépésekkel elindult az utca felé, jobb kezével gyorsan a vállára kapta impulzusfegyverét; úgy függött a szíjánál fogva, mint egy akasztott bűnöző.
- Hová megy… - kérdezte halkan egy göndör hajú, markáns arcú, idősödő hölgy, lila, vékony szövetkabátját fázósan húzva össze magán, miközben félrehúzódott az útjából.

Nem kapott választ. Reactorfighter szótlanul, kopogó lépésekkel átszelte az előtte szétvált bámészkodó-falat. Átsietett a piac szélén lévő elhagyatott, kopott-zöld árusstandok között is. Futólag észlelte, hogy a jobbfelé haladó kofasoron a megjelenésére szintén megállt az élet.
Itt mindig van szabad taxi, mondta magának Reactorfighter, és meggyorsította lépteit. Alig érzékelte, hogy sokkal hidegebb van kint, mint abban a zárt, dobozszerű helyiségben, ahonnan nagy csinnadrattával előugrott. Hűvös szél söpört végig a járdán, csikkeket, utcai szemetet sodorva magával. Ahogy kiért az emberek közül, azonnal láthatóvá vált az úttesten haladó járművek vezetői számára. Kétségtelen, hogy jópáran megnézték őt, de most ez volt a legkevésbé fontos.
Gyorsan, egy taxit…
Meglátott egyet: A piacot a városi buszok pályaudvarától elválasztó fehér téglafal mellett parkolt. Sietős léptekkel elindult feléje. Maga mögül lépések csoszogásait és kopogásait hallotta. A kíváncsi embertömeg állhatatosan követte őt. A buszpályaudvar járdaszigeteiről is sok szemlélődő nyújtogatta feléje a nyakát, akárcsak a túloldalon lévő jegyiroda-büfésor épület falánál álldogáló buszvezetők, hamburgert majszolgató fiatalok. Reactorfighter éppen csak hogy egy pillanatra feléjük fordította a tekintetét. Még ilyen távolságból is látszódott az arcokon a meglepődés.

Hát hiába, most mindenki jó alaposan megnéz, mielőtt bejelentést tesznek, gondolta Reactorfighter. Rémülten vett észre egy rendőrautót a jegyiroda várótermével szemben; félig a járdán, félig a buszok közlekedőútján állt. Két, fekete bőrkabátos rendőr állt mellette, szerencsére háttal neki. Egyikük kezében aprócska, fehér pohár volt, kávét iszogatott belőle.
A fehér inges buszvezetők árgus szemmel figyelték őt. Egyikük futólag a tétlenül ácsorgó két rendőr felé fordult, majd mondott valamit a másiknak, mire az feléje intett. Reactorfighter mosolyt erőltetett az arcára, és visszaintegetett, miközben folyamatosan oldalazott a taxi felé.
Hátitáskájával együtt nem tudott beszállni, túl nagy volt. A városi buszpályaudvar alacsony épületét figyelve gyors mozdulatokkal levetette impulzusfegyverét, hátranyúlt, és levette a táskáját is. A nagy fémdoboz még mindig vizes volt, nem tudta megragadni kétoldalt. Csattanva a járdára esett, a benne lévő tárgyak tompa zajjal összeverődtek benne.
A taxis, észrevéve őt, kikapcsolta a zenét, és kinyitotta a hátsó ajtók központi zárját. Tompa kattanással felugrottak a gombok. Reactorfighter felnézett, látta, hogy a két rendőr most megfordult, és feszült arccal feléje néz, majd gyorsan hátrébbmászott, kinyitotta a hátsó ajtót, belökte a hátitáskáját rajta, és magát is bepréselte.

Rettenetbe váltott át a bajuszos, kissé ráncos arcú taxis arca, mikor meglátta, ki is szállt be mögéje. Reactorfighter felemelte bal kezét nyugtató szándékkal, jobb kezével az impulzusfegyvert rángatta, aminek vastag csöve beakadt a kocsi küszöbébe.
A két rendőr szinte egyszerre indult el a taxi felé, sietős, szapora léptekkel.
- Ne aggódjon, katona vagyok! – mondta, kissé idegesen, látva a vészesen közeledő rendőröket. – Siessen! A Levente vezér utcára! Azonnal!
A taxisofőr serényen bólogatott, és azonnal beindította a járművet. Alig nyugtatta meg Reactorfighter kijelentése, egyedül arra gondolt, hogy jobban jár, ha teljesíti a kérését.
A sárgára festett Opel Astra előrelódult, és a két átkozódó rendőrt maga mögött hagyva sebesen áthajtott a városi buszpályaudvar megállósávján, végigment a szomszédos távolsági buszpályaudvaron, tortaszeletekként sorakoztak baloldalt a tétlenül veszteglő sárga buszok.
- Tartsa a tempót, jó uram. – utasította Reactorfighter, és előredőlt az ülésen, két páncélozott karjával átfogta az üres anyósülést. Jobb lábát odébbhúzta, és az ölébe ráncigálta impulzusfegyverét.
A taxis nem válaszolt, elfehéredett arccal tekerte a kormánykereket, mozgatta lábait a pedálokon. Reactorfighter hátrapillantott: Rendőrautó kanyarodott ki a távolsági buszpályaudvar olló alakú épülete mögül, tetején forgó, villogó kék fények.
Bakker, követnek! A rohadt életbe!
Kevés autó volt a távolsági buszpályaudvar melletti hosszú, dupla úttesten. Egy költöztető cég sötétkék furgonja és egy Trabant haladt át előttük. Az ő irányukban zöldet jelzett a lámpa: az autók hát akadálytalanul haladhattak előre. Reactorfighter jobbra nézett, és látta, hogy három további kocsi közeledik.
És nemcsak ők. A rendőrautó is vészesen közeledett.
- Menjen át! – kiáltott ár a sofőrre, aki rettegve engedelmeskedett. Rálépett a gázra, a taxi motorja felmorgott, a kocsi sárga gyorsvonatként süvített át a kereszteződésen. Dudaszó hangzott jobbról, a három kocsi közül az elsőnek idegesebbfajta vezetője lehetett. Amint a sárga taxi átsüvített előtte, az első kocsi vezetője átkozódva rálépett a gázra, nem figyelve a balról érkező rendőrautóra...mire a csikorogva, hirtelen fékező hatósági járgány nagy erővel nekikoccant, behorpasztva az oldalát és a vezetőülés felőli ajtót.
Az egyre távolodó taxi hátsó ablakából Reactorfighter nézte elégedetten, hogy a kocsioszlop megfogta a rendőrautót. Látta, hogy a sofőr kiszáll, és egyre zsugorodó baba-alakja hevesen integet, gesztikulál a rendőrautónak.
Ha sikerül eljutnunk a Levente vezér utcához, még mielőtt erősítést kérne, megúszhatom. Kis szerencsével most a J-NekteD-től elvált rendőrpáros is az én keresésemre indul, ami azt jelenti, hogy békénhagyják őt.
Tervezgetett, tervezgetett, erősen törte a fejét, hogy kitaláljon valamit a hirtelenjében újra megváltozott harci helyzetre. Alig látta az utat, és a sofőr félelemtől feldúlt arcát, ahogy szó nélkül vezette végig taxiját a Jókai úton, alacsony, gúlatetős családi házak, göcsörtös, groteszk kinézetű, megnyírt díszfák között. Egy kerekes táskát toló öregúr sétált nyugodtan a jobb oldali járdán, és mikor meglátta Reactorfighter fejét az ablakban, úgy meglepődött, hogy elengedte a kerekes táska fogantyúját. Tágra nyílt szemekkel nézett a gyorsan távolodó sárga taxi után.

Reactorfighter mindebből semmit sem vett észre, teljesen lefoglalta a tervezet befejezése. Nem sok maradt már belőle, legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy a vásárcsarnok tetejébe visszavezető alagútban maradt a tervezet céljának másik része…de Reactorfighter nem adta fel, amíg a leghalványabb remény is volt arra, hogy Deviatort megtalálja.
- Mi…mit mondott, uram, hová vigyem? – kérdezte halkan, óvatosan a taxis. Annyira megijedt tőle, hogy még az órát sem kapcsolta be. A sercegő rádióból sürgető, jelentkezésre buzdító üzenetek érkeztek, de a sofőr nem válaszolt. Az újságban olvasott taxis támadások után úgy gondolta, úgy úszhatja meg legvalószínűbben ép bőrrel, ha alárendeli magát az eltérítőnek.
- A Levente vezér utcára. Lesz ott egy kicsi, fehér ház, kör alakú, barna ajtóval. Tegyen majd le ott.
- Értettem – bólintott hevesen a taxis, és elkanyarodott egyszer balra, majd jobbra, megkerülve a Jókai utca végén a játszóteret. Négy kisfiú hancúrozott a homokozóban, egy pedig a játszótér szélén lévő alacsony juharfa ágai között csimpaszkodott. Reactorfighter elkapta a fáramászó tekintetét, és intett neki. A srác úgy megilletődött, kis híján lehuppant a fáról a földre.
- Ne féljen tőlem – felelte Reactorfighter, és biztatóan a taxis vállára tette a kezét. – Nem vagyok terrorista, vagy hasonló. Katona vagyok.
- Maga katona? – csodálkozott el a taxis, úgy tűnt, valamelyest visszanyerte a nyugalmát. – De minek van ebben a robotmaskarában? És mi ez a hatalmas flinta magánál, az életbe ilyet nem láttam!
- Golyóálló öltözet, és nagy erejű puska. – felelte könnyedén Reactorfighter, ám csak félig figyelt oda. Már csak két utcányira volt a Levente vezértől, gyorsan helyre kell hozni az ismét félresiklani készülő tervezetet. J-NekteD-nek vissza kell szereznie a Raidert, minél hamarabb! Egyedül így tudnék gyorsan meglépni, miután a harmadik alagutat is felderítettem.
- És…miért van maga itt? – kérdezte ismét a taxis, és gyors pillantást vetett Reactorfighterre.
- Egy szervkereskedő bűnbandát próbálok felszámolni – felelte könnyedén a fiú. – A gond csak az, hogy szó szerint a föld alatt szervezkednek. A Levente vezér utcai ház az alagutak csomópontja. Oda kell eljutnom.
- Ááá értem. – bólogatott a taxis, és egy pillanatra behunyta a szemeit. Átfordult a Vörösbegy utcára, és egyenes irányban haladt tovább. Reactorfighter, miközben beszélt, folyamatosan körbe-körbenézett, nem jön-e egy újabb rendőrautó. Egyelőre azonban úgy tűnt, tiszta a terep.
Csak a házig jussak el!, fohászkodott magában, ahogy haladtak előre. Lábait úgy emelgette, mintha parázs lenne a bakancsaiban. Csak a házig!
- Akkor miért üldözik magát? – tette fel a keresztkérdést a taxis, és újra hátrasandított.

Reactorfighter már belefáradt a hazudozásba, viszont a teljes igazságot nem is akarta egy ismeretlen taxisofőr elméjére bízni. Nagyon is tartott attól, hogy ha megtudja, ki ő, első útja a rendőrségre fog vezeti. Márpedig, gondolta némileg ingerülten, most kénytelen leszek megbízni benne. Szükségem van erre a sofőrre, és a megjelenésemmel nekem van helyzeti előnyöm. Akár tetszik, akár nem, segíteni fog. Ha másképp nem, akkor itt maradok. Itt van nálam a Raider kulcsa. El kell juttatni J-NekteD-hez, őt pediglen a Raiderhez. Minél gyorsabban…
- Volt egy kis összetűzésem a hivatali szervekkel – felelte mogorván Reactorfighter. – Ámde a munkámról nem mondhatok le.
A taxis még megdöbbentebb arccal fordult egy pillanatra Reactorfighter felé. Kezei közben úgy jártak a volánon, mintha csak egy gépkocsi-szimulátort irányító játékkormány lenne. A taxi teljesen akadálytalanul, kényelmes tempóban haladt végig a hosszú Vörösbegy utcán.
- Akkor maga most katona, vagy rendőr, vagy mi? – kérdezte a sofőr.
- Katona vagyok, de nem a szabályzatban lefektetett módszerek szerint működöm. – A fiú nem szerette a keresztkérdéseket, és mivel agya lényegesen fejletlenebb volt, mint J-NekteD barátjáé, nem tudott olyan hatásosan improvizálni. Feltételezte, hogy a taxis nem bírja megállni, hogy amint megbizonyosodott barátságosságáról, kérdésekkel bombázza őt, de arra gondolt, elsődlegesen a páncélruhája, a fegyvere, és a háti tárolóegységében lévő tárgyak lesznek a kérdés célpontja.
- Maga zsoldos?
- Nem. Militarista.
- Melyik terrorszervezet tagja?
Reactorfighter elröhögte magát ennek hallatán.
- Jó, hogy nem már azt mondja, hogy a CIA-tól vagyok! – mondta kacagva, jelezve, hogy mekkora sületlenséget mondott a taxis. – Nézze, barátom, nem tartozom egyetlen szélsőséges szervezethez sem, nem is tervezem, hogy fogok. Ha mindenáron tudni akarja, a Lambda szervezet tagja vagyok, de mi nem vagyok se terroristák, se maffiózók, semmi ilyesmi. – A taxis kissé megszeppent arcát a visszapillantó tükörben látva folytatta. – A mi feladatunk a bűnözés felszámolása. Nem működünk együtt más szervezetekkel, például a rendőrséggel, és ez egyrészt jó, mivel nincsenek közöttünk korruptak és árulók, rossz viszont azért, mert a hivatalos rendfenntartó szervek automatikusan ellenségnek hisznek bennünket.
- Sosem hallottam még Lambda nevű szervezetről – jelentette ki a sofőr bizonytalanul, ám ugyanakkor határozottan. – Ne haragudjon, hogy ilyesmire gondoltam. Így látva magát, elég nehéz elhinni, hogy csakugyan a rosszfiúkat kergeti, meg kell hogy mondjam.
- A látszat nem mindig fedi a valóságot, és ha ismerne, tudhatná, hogy körülöttem nem minden az, aminek tűnik. – oktatta ki jóindulatúan Reactorfighter, és biztatásul megszorította a taxis vállát. Látta a visszapillantó tükörben, hogy a barázdált arcon mosoly jelenik meg. Őszinte mosoly.
- Ha valóban terrorista lennék, vagy ehhez hasonló káros elem, egyrészt azonnal végeztem volna a rendőrökkel, másrészt pedig eszem ágában sem lett volna ilyen jellegű információkat a maga tudtára bocsájtani. Nem ismerem magát.
A taxis arcáról eltűnt a mosoly. Összehúzott szemöldökkel, mogorván nézett a visszapillantó tükörbe.
- Nagyon nehéz hinni az embereknek – felelte lesújtó bizonyossággal. – A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
- Bölcs gondolat, jó uram. Éppen ezért ne higgyen annak, aminek nem lehet. Például a reklámoknak. A hatalmasságok ott ejtik át az egyszerű embert, ahol tudják.
- Ez mindig is így volt – helyeselt a taxis. – Jól látja.
- Már pár éve benne vagyok a szakmában. – mondta könnyedén Reactorfighter. A taxis arcára nézett, már nem volt rajta félelem, sokkal inkább kíváncsiság. Ki lehet ez az ember, aki talpig páncélban, egy óriási puskát szorongatva átejtésről, hatalmasságokról és bölcsességről beszél?, lehetett leolvasni az ember arcáról.

A kocsi befordult a Levente vezér utcára, megkerülve egy málló, sötétsárgára festett, kétszobás lakást. Alig hetvenöt méterre volt a már nyitott ajtajú kicsi fehér házikó. Mellette két rendőrségi csapatszállító kisbusz parkolt, bekapcsolt villogókkal. A bejárat elé sárga nylonszalagot feszítettek ki. A távolból rendőrautók vijjogása hallatszott, és egyre közeledett.
- Máris válaszolok, egy pillanat. – felelte Reactorfighter, fejének oldalához nyúlt, és bekapcsolta a kommunikátort. J-NekteD hangja azonnal megszólalt.
- Na végre, Hajnali Szél! Már azt hittem, elfogtak! - J-NekteD hangja olyan tisztán és erősen szólt, hogy még a taxisofőr is hallotta az állandóan recsegő rádión át. – Jelentést kérek!
- Figyelj nagyon, barátom! – hadarta Reactorfighter. – Egy taxisofőr visszavitt a házhoz, most megyek a harmadik, feltáratlan alagútba. El kell hoznod nekem a Raidert…
Itt megakadt a mondandójában. A karambolozott rendőrök természetesen azonnal segítséget hívtak, amint beazonosította őt a két járőr. Hamarosan megérkezik az erősítés, ahogy hallotta az egyre veszettebbül nyivákoló, több irányból érkező szirénahangok alapján, és mivel ő addigra már rég az alagutakban lesz, a taxist fogják kérdőre vonni. A „kérdőre vonás” procedúráját ismerve pedig ő aligha tudná elvinni a kulcsot J-NekteD-nek.
Nyomorult egy helyzet, gondolta dühösen Reactorfighter, szétesni látta hirtelenjében összedobott tervezetpótlását. A taxi már csak tíz méterre volt a háztól. Gyorsan ki kell találnia valamit.
- És hogyan tervezed? Szükségem lenne a háromkerekű motorkerékpárt indító kulcsra. – mondta J-NekteD.
- Igen, én…eljuttatom hozzád valahogy, egy pillanat…
Gyorsan ki kell találni valamit, szorította ökölbe a kezeit Reactorfighter. A fel-felcsapó tarjagos haraghullámokat sikerült visszafognia, mielőtt még tönkretette volna a taxit, ám a beépített rádió így is hangos, mechanikus sikításszerű robajokat hallatott, mire a sofőr megrémülve nézett rá. Egy pillanatra eszébe jutott Reactorfighternek, hogy a taxis hívhatná egyik munkatársát, hogy átadja neki a kulcsot, de mivel a rendőrök körbebástyázzák magukkal a taxisofőrt, nem lesz lehetősége átadni a kulcsot.
Nincs más hátra, J-NekteD-nek magától kell idejönnie. De hová dugjam a kulcsot, hogy megtalálja?
A sofőr lelassított, és megállt a fehér házikó előtti kis utcába. A két rendőrségi mikrobusz némán, kék fényeket szórva állt a kerekein, a környékük csöndes volt. A helyszínbiztosítók nyilván a kis házban vannak, még rajtuk is kénytelen lesz keresztülverekednie magát. Óriási szerencsének érezte, hogy a J-NekteD fölött álló két rendőrtiszt most őutána eredt, és békénhagyta barátját, így nem kell visszafognia magát.
Remek. Mindennek tetejébe azt a nyamvadt kulcsot sem tudom odaadni neki. Olyan ideges volt, hogy legszívesebben rágyújtott volna. Erről egyből a vészesen fogyó cigarettakészlete jutott eszébe. Lehetséges, hogy már csupán az üres doboz van a tárolózsebében.
Az üres doboz! Abba beletehetném a kulcsot, aztán valahol itthagyhatnám. A rendőrök a taxissal foglalkoznának, senki nem nyitná ki a dobozt. Ez jó lesz. Viszont őtőle meg kell szabadulnom…
A taxisra nézett, aki továbbra is óvatos, ám kissé bizakodóbb tekintettel nézett vissza nem-emberi vizorjába.
- Én itt kiszállok – közölte Reactorfighter, miközben ügyetlenül odagereblyézte magához a sietősen bedobott hátitáskát. Jobb kezével egy pillanat alatt kinyitotta és kilökte az ajtót. Hűvös, nedves nyári levegő libbent be könnyedén a kocsi nyitott ajtaján, Reactorfighternek a vásárcsarnok tetején lévő elhagyatott, üres szobát, és a betűző, kékesfehér fénysugarat. – Maga most azonnal menjen tovább, amerre lát. Nem akarom,hogy… - egy pillanatra úgy érezte, azt fogja befejezni: …hogy lássa, mit csinálok, de végül változtatott rajta. - …bajba kerüljön miattam.
- Úgy lesz, ahogy mondja. – válaszolta azonnal a taxis. – Sok sikert, barátom. Remélem, szerencsével jár.
- Köszönöm. Minden jót magának is. – Reactorfighter félig kiugrott a taxiból, és futólag jobbra pillantott. A szirénák sivítása alapján néhány rendőrautó már rá is kanyarodott a Levente vezér utca elejére. – Remélem, még lesz alkalmam viszonozni figyelmességét.

Kiugrott, maga után rántva a hátitáskáját is, amit gyorsan a hátára is rögzített. Megemelt impulzusfegyverével búcsút intett a taxisnak, és látszólag közömbös lépésekkel elsétált a taxitól. A sofőr nem késlekedett, azonnal gázt adott, és a sárga gépkocsi gurulni kezdett a Levente vezér úton.
Szófogadó ember, gondolta Reactorfighter, alig észrevéve, hogy a taxi szófogadóan felgyorsított, és továbbhajtott az utcán. A rendőrjárőrök már jócskán a Levente vezér utcán voltak: nincs több ideje. Vagy a kulcsot rejti el, vagy a házba szalad be, de mindkettőre már nincs ideje.
Mint egy sarokba szorított macska, úgy kapkodta jobbra-balra a fejét, hol találhatna megfelelő búvóhelyet legalább addig, amíg elhúznak az utcácska előtt a rendőrautók. Szerencsére a sofőr mindent úgy tett, ahogy ő kérte – talán félelemből, talán mert megígérte – de ez csupán részleges haladék. Ha a rendőrök észreveszik, hogy árnyékra vetődtek, azonnal vissza fognak jönni ide.
Szirénák kétségbeesett üvöltése jobbról. Már nagyon közel járnak.
Gyorsan körülnézett, hol bújhatna el. Az utcán senki sem tartózkodott, a töredezett betonjárda mellé kihelyezett, kék műanyag szemetesek sorakoztak helyenként – ma volt a kukaürítési nap, és néhányan még nem érkeztek haza, hogy visszavigyék őket. Az utca bal oldalán egy bordó Ford Transit parkolt, elsötétített ablakokkal az egyik tornácos, csúcsos tetős családi ház előtt. Reactorfighter csattogó, gyors futással odarohant, a hátuljához futott, és hozzátapadt. Impulzusfegyverét furkósbotként lóbálva jobbra és balranézett, nem jött-e senki ki a szirénazajra. Balfelől mocorgást látott a vizor halványkék képernyőjén. Valaki jött ki a házból.

Mikor az utolsó rendőrkocsi is elsüvített a kereszteződés előtt, Reactorfighter sietve a furgon bal oldalához ment, hogy a házból kiérkező tulajdonos ne szúrja ki. A kis utcácska közepén állt, bárki észrevehette volna most, ha kinéz valamelyik szemközti ház ablakán, de minden függöny be volt húzva. A vizor kijelzett ugyan mozgásokat a házakban, de Reactorfighter nem tudta megállapítani, az ablakok felé közelednek-e vagy sem.
Itt az ideje elrejteni a kulcsot, gondolta zakatoló szívvel, vadul tekingetett körbe-körbe az utcán, miközben egyidejűleg kinyitotta a kulcsot és a cigarettásdobozt tartalmazó tárolórekeszét a felsőtest-páncélzatának. Zavarában először rosszat nyitott ki, és bal keze fémes golyócskák, az érintődetonátorok felületét érintette meg. Magában átkozódva nyitotta ki az összes zsebét: nem emlékezett, melyikben van a kulcs.
Gyorsan, gyorsan…!
- Itt vagyok, barátom! – mondta, feszültségtől remegő hangon a nyitott kommunikációs csatornába. – Figyelj ide! El kell ide jutnod, a fehér ház közelébe! A cigarettásdobozomba rejtettem a kulcsot, egy sötétkék, MOON feliratú dobozban találod meg. A dobozt egy bordó furgonnal szemközt ledobom a járdára!
Balról a harmadik tárolózsebben végre megtalálta, amit keresett: a kulcsot. Ujjai rászorultak a Lambda-emblémára, amit a cakkos fémdarabhoz rögzített. Kirántotta, és maga elé emelte. Ott csillogott a járműve kulcsa a tenyerében.
Csak ott legyen még a Raider, fohászkodott magában. Aki kifigyelt minket, megláthatta…és ha megtalálják, akkor…akkor csapdába eshet J-NekteD, mikor érte megy…
Felismerésétől, hogy J-NekteD-et az oroszlán barlangjába küldi, elbizonytalanodott. Üres arca előtt tartotta a kulcsot, semmitmondó szemekkel nézett rá, és nem tudta, most mit tegyen. Tétlenségéből recsegő, ám tisztán hallható hang zökkentette ki.
- Sokáig tartott kigondolni – felelte J-NekteD. – De nem zavartalak.
- Bakker, a fél rendőrség engem kerget! – morrant vissza Reactorfighter, ahogy elméje újra belekapaszkodott az előbb elfoszlott gondolatba, és újult erővel szorította meg. Ha szemmel is tartják a járművemet, J-NekteD meg tudja téveszteni majd őket, próbált nyugalmat erőszakolni magára. Nagyon okos…reticulumi.
- Hallottam – felelte J-NekteD lakonikusan. – Hogy is mondjátok? Jó nagy szarban ülsz.
- Kösz az együttérzést. De most pakold össze a cuccost, és gyere ide. Remélhetőleg senki nem fogja felszedni a cigisdobozt, és benne lesz a kulcs.
- Egyik kedvenc szavad lehet a „remélem”. – jegyezte meg minden gúny nélkül J-NekteD, miközben a háttérből kopogások hallatszottak. Biztos akkor csomagolta el a valamivel kevésbé megbízható nyomkövetőt. – Túl sok mindent bízol a véletlenre. Ez hiba.

Reactorfighter, fejét vadul ide-oda kapva újra végignézett az előtte sorakozó házakon. Hidegzuhanyként érte, hogy az egyik, kissé balra fekvő foltosvörös családi ház egyik ablakából megdöbbent nagymamaarc nézett vele farkasszemet. A hatvan év körüli hölgy olyan kacagnivaló arckifejezéssel nézett őrá, mintha egy öttalálatos lottószelvényt tartott volna a kezében.
Ajjaj, ez nem lesz így jó, gondolta Reactorfighter, és látszólag nemtörődömséggel kettőt lépett oldalra. A rendőrkocsik szirénája eltávolodott kissé, ám most úgy hallotta, mintha közelednének…a másik irányból.
A mögötte lévő furgonra nézett. Hirtelen elhatározással a jármű elejéhez ugrott, leguggolt, és kivette a cigarettásdobozát a zsebéből. Gyors mozdulattal kinyitotta, fejjel lefelé fordította, hogy az elszívatlan cigaretták visszahulljanak a zsebbe. Jobb kezében csillogó kulcsát az üres dobozba dobta, majd lecsukta annak fedelét. Némi vacillálás után odatette a jobb oldali kerék mellé a járdára. Szerencsére a jármű tulajdonosa visszament a házába, így sem ő, sem a szemközti ház ablakában rémüldöző mámocska nem láthatta, mi van a cigisdobozban.

Most pedig gyorsan be a házikóba!, adta ki magának a parancsot, rugóként felugrott, és sietős léptekkel elrohant az első rendőrségi csapatszállító mellett, a nyitott sötétbarna ajtószárny felé.
- Változott a terv, a doboz a furgon kereke mellett lesz! – lihegte a kommunikátorba.
- Vettem – jelzett vissza J-NekteD, aki Reactorfighter lihegését hallva nem szándékozott további semmitmondó megjegyzésekkel kibővíteni a válaszát.
Dupla fémes koppanással vetődött Reactorfighter a bejárathoz, és csattogva futott be az épületbe. A vizor kétoldalt két emberi alakot jelzett ki az ajtótól jobbra a fehér csempefal mellett: két rendőrt, akit az ajtó őrzésére hagytak hátra. Reactorfighter hátrahőkölt, síbakancsra hasonlító fém lábbelijei reszelősen sikoltottak a fehér felületen. Annyira váratlanul érte a két őr ottléte (holott számított rá), hogy először azt sem tudta, mit csináljon. A két rendőr, akik unottan beszélgettek, szintúgy megrémültek a fiú hirtelen felbukkanásától, no meg az ijesztő kinézetétől, és reflexszerűen mindketten tüzet nyitottak Reactorfighterre.
Dörrenés robbantotta töredékekre az elhagyatott zuhanyzó szürke csendjét, mint két irtózatosan hangos petárdarobbanás. Az egyik lövedék a túlsó falba csapódott, fehér csempeszilánkokat röpítve szét, a másik Reactorfighter felsőtest-páncéljának mellrészéről pattant le szikrázva.

Reactorfighter, amint visszanyerte egyensúlyát a pillanatnyi rémült bizonytalanságból, azonnal térdreugrott, hogy elkerülje a harmadik pisztolylövést, ami a feje fölött fütyült el. Lerántotta válláról az impulzusfegyverét, és a túlsó sarokban álló, szolgálati fegyvert szorongató járőrökre fogta.
- Hagyják abba! – kiáltott rájuk félig megrémülten, félig parancsolón.
- Ki parancsolja!? – üvöltött vissza a jobb oldali rendőr érces hangon, pisztolyát továbbra is rászegezve.
Reactorfighter gondolkodás nélkül válaszolt.
- Én. Reactorfighter, személyesen! Ismertebb nevemen Hajnali Szél.
A bal oldali, sovány rendőr megdöbbenve eresztette le a fegyverét, és nekihátrált a pincefalnak.
- Te vagy a Reactorfighter?
Az impulzusfegyver terebélyes csöve mögül érkezett a válasz.
- Ha nincs más, jó leszek én is, nemde?
- Tedd le a fegyvert, és feküdj a földre! – parancsolta a jobb oldali rendőrtiszt.
Reactorfighter nem mozdult. Eltökélte ugyan, hogy nem fog fölöslegesen rendőrvért ontani, de ha ez a két fogdmeg nem hajlik a toleranciára, félre kell tennie minden jóindulatot. Egyedül a meglepetés és a rettenetes felismerés okozta előnyére számíthat.
Ha elárulom nekik a küldetésem valódi célját, talán sikerül mindenféle tűzpárbaj nélkül átjutnom rajtuk, gondolta feszülten, majd eszébe jutott az egyre inkább múló idő. Folytatnia kell a tervezetet bármi áron.
- Hagyjuk ezt most – engedte le a fegyverét, és felállt. – Nem vagyok az ellenségetek. Én nyomoztam ki ezt a helyet, én szabadítottam ki a lányokat. Botorság lenne megszabadulnotok tőlem.
Ez a kritikus pont. Ha csak fele olyan intelligensek is, mint a rendőrviccekben, nem fognak rámlőni többet. Viszont ha parancsuk van rá, hogy megöljenek, akkor nincs más választásom. Lehet, hogy hiba volt engedni ezt az aprócska fölényt?
Meg kell adni az esélyt a túlélésre. Most van rá lehetőség, válaszolt magának, és idegesítő Déja vu-érzés kerítette hatalmába. Egyszer már elbaltáztam ezt, mikor a két rendőr megállított. Csak ők voltak, csak én voltam, és akkor is igen szorított az idő. Most nem követhetek el újra rendőrgyilkosságot.

A sovány járőr szintén leengedte a fegyverét, és kíváncsi pillantásokkal méregette társát, aki rendületlenül Reactorfighterre szegezte a pisztolyát, két szeme ádáz tejopálként villogott mögötte a homályban.
- Megölted két járőrtársamat – morogta a fiúra, majd mérsékelten szelíddé visszafojtotta a hangját. – Legszívesebben itt helyben agyonlőnélek.
- Ami azt illeti, már megpróbáltad. – mondta Reactorfighter, jobb keze megszorult az impulzusfegyver agyán. – A következő lövést már nem fogom elnézni, ne haragudj.
- Mégegyszer mondom: Le a földre, kezeket hátra. – ismételte meg a parancsát a testes, jobb oldali rendőr, és nyomatékként előrebökött a pisztolyával. – Ne mondjam még egyszer, Reactorfighter.
Látom, ez kevésbé tanulékony. Talán több bizonyításra vár, állapította meg magában szomorúan Reactorfighter. Nem volt ennyi ideje, hogy eljátszadozzon két rátarti zsaruval, de megölni sem akarta őket. Némi örömmel nyugtázta, hogy a soványabbik már leengedte a fegyverét, és némileg kíváncsian szemlélte őt. Ő már rájött, hogy ha valóban a vérükre szomjaznék, kisebb dolgom is nagyobb lenne annál, semhogy tárgyalásba bocsátkozzak velük.
- Oké,oké… - mondta békülékenyen, és könnyedén a földre tette az impulzusfegyverét, vele együtt lehúzta mindkét fémkesztyűjét is. Az üres kézburkok a fegyver mellett hevertek a négyzetekre osztott padlón. – De hadd mutassak valamit, mielőtt letartóztat. Ne lőjön, nem bántom egyiküket sem.

Remélve, hogy az iróniával színezett utolsó szó megébreszt valamit a kötelességtudó rendőrben, két karját széttárta, lehunyta a szemeit, és koncentrálni kezdett. Testében csak úgy pezsgett-zsibolygott a szertelen nagy erő. Kifújta a levegőt, agyából két hatalmas, sugárzással telített ingerületet küldött két tenyere felé; a tenyerek bőre kifehéredett, kizöldült, és tompazöld ragyogással egy-egy cakkos energiasugár lövellt ki belőlük. Hangos, csilingelő-ciripelő csattanással vágódtak bele a csempefalba. Beton, és szilánkokra zúzott porcelán röpült Reactorfighterre kétoldalt, két, zölden vibráló tölcsérszerű kráter keletkezett a falban a becsapódás helyén, ahogy a nagy erejű radioaktivitás elemésztette az anyagot.
A jobb oldali rendőr arca csodálkozásba, majd rémületbe torzult. Elgyengült kezéből kiesett a pisztoly, fémesen csattant a porcelánfelületen. Hátralépett a társa mellé, kitágult szemeivel rettegve nézett Reactorfighterre.
- Csak ezt akartam megmutatni maguknak, biztos urak, hogy tudják, mit kockáztatnak. – mondta közömbösen.
- Ezt…hogy csinálta? – kérdezte elvékonyodott hangon a soványabbik rendőr.
- Hosszú ezt elmondani, barátaim. – felelte szelíden Reactorfighter. – A célja elsődlegesen az, hogy felszámoljam a rosszat, az ártót. Ha úgy tetszik, a bűnözést, de ez elég tág kategória. Mit gondolnak, ki vetett véget az élőhalottak inváziójának annak idején?
A testes járőr még jobban meglepődött.
- Maga tette? – kérdezte hitetlenkedve.
- Én is – válaszolta Reactorfighter. – Ha tudni akarják, sokkal hatalmasabb erőkkel kerültem szembe, mint a rendőrség, és a maffia, és végül győzedelmeskedtem, bár segítségre is szükségem volt.

A rendőrök hallgattak. Nagyon kíváncsivá tette őket, amit Reactorfighter mondott. Amit láttak, azok után képesek lettek volna azt is elhinni neki, hogy Magyarország rendelkezik a legtöbb atomfegyverrel a világon.
- A megbízóim kívánsága szerint cselekszem. Az a feladatom, hogy segítsem az önök munkáját, és megtisztítsam az országot a mocsoktól. Nagyon nagy bolondság lenne egy ilyen értékes szövetségest ellenségként kezelni. Még egyszer mondom: a maguk oldalán állok, ám a magam módján vetek véget a bűnözésnek.
- Tudjuk, hogy mit tett. – szólalt meg vádlón a jobb oldali rendőr. – Legalább hat embert megölt, és közöttük volt két társunk is. Ez eléggé ellentmond annak, amit most itt megpróbált ránk tukmálni…
- Gondolják, hogy megtettem volna, ha lett volna más választásom!? – csattant fel Reactorfighter. – A hatalmat, amivel rendelkezem, adták. Ha csakugyan olyan ostoba volnék, hogy válogatás nélkül legyilkolok mindenkit, gondolják, hogy kaptam volna ilyesmit? Vagy itt van ez a remek fegyver, irtózatosan erős. A Földön nincs hozzá fogható. Ennyire ostobának gondolják a megbízóimat? Sokkal intelligensebbek, mint bármelyik ember a Földön.
A sovány rendőrnek mintha ez megvilágított volna valamit az agyában.
- Az ufók küldték magát? – nézett kérdőn Reactorfighterre.
- Ufók…ehe… - mosolyodott el halványan Reactorfighter. – Inkább idegeneknek mondanám, ez valamivel helytállóbb kifejezés. Úgy látom, elég sok dologról tudomást szerzett a testületnél. Nincs értelme tagadni, nem is teszem, igen, ők a megbízóim. Egy idegen civilizáció.
- Ez…hihetetlen. – szögezte le a társa, de annál inkább látszódott rajta az ellenkezője.
- Van rá más logikus magyarázat? – ívelte kérdőre a hangját Reactorfighter. – Aligha.
Tétován egymásra néztek beszélgetőpartnerei. Nem igazán tudták eldönteni, mit is csináljanak. Egy biztos: letartóztatni nem tudják, akkor sem, ha akarnák. Valami azt súgta nekik, nem is erre lenne itt szükség.
Itt állok szemtől szemben Vele, gondolta az idősebb, testes rendőr, és úgy nézett Reactorfighterre, mintha maga Mary királynő állna előtte a Buckingham-palotából. Mikor megtudtam, hogy ő ölte meg két társunkat, annyiszor elképzeltem, mit fogok neki mondani, mit fogok tenni vele…és most mégsem tehetem meg. Teljesen nyilvánvaló, hogy sokszoros erőfölényben van.
- Na jó, nézzék, nekem nincs időm erre. – váltott gyorsan témát Reactorfighter, és bal kezével elutasító mozdulatot tett. – A maguk oldalán vagyok, akármit is hisznek rólam. Nem szoktam rendőröket gyilkolni, de nekem muszáj továbbmennem. A szervkereskedők nem voltak a második alagútnak a végén sem, erről szerintem hamarosan tudomást szereznek, mivel alig ötvenen láttak engem járókelők a Búza tér közelében. Egyedül a harmadik alagút maradt, azon kell végigmennem. Ha vannak még patkányok ebben a lyukban, akkor ott lesznek, ebben biztos vagyok.

Visszahúzta nyirkos kesztyűit, majd felvette a földről impulzusfegyverét. A rendőrök nem reagáltak rá; Reactorfighter sikeresen meggyőzte őket békés szándékáról. Vajon mit tudhatott az a két járőr, hogy meg kellett halniuk?, töprengett a soványabbik. Olvastam róla, hogy az ufók szemtanúit megfenyegették és megölték, de azt a kormány emberei csinálták, Reactorfighter pedig most mondta, hogy nem nekik dolgozik.
- Az ufók…a barátai kinek dolgoznak?
Reactorfighter értetlen arcot vágott, miközben felegyenesedett.
- Ezt hogy érti?
- Hát tudja…miért segítik magát?
- Szeretik az emberi fajt – vont vállat Reactorfighter. – És igyekeznek megvédeni mindenkit, aki arra érdemes. Nem pénzért csinálják, náluk ez teljesen ismeretlen. Azért segítenek minket, mert egyre inkább úgy fest, az emberi faj hosszú távon nem lesz képes megmaradni a Földön.
A testes rendőr egy pillanatra a kollégájára nézett. Az alig észrevehetően bólintott, jelezvén, hogy nagyon is komolyan veszi, amit Reactorfighter mond, és meglepődött, hogy ezeken még sosem gondolkozott. Sem ő, se a kollégája nem volt világmegváltó hős, nem töprengett globális problémákon. Ezeken kívül is akadt éppen elég tennivaló, különösen az elmúlt időszakokban. Neki köszönhetjük az életünk, fogalmazódott meg benne a gondolat. Hagyni kell őt, mert nagyon értékes számunkra.
- Rendben van – adta be a derekát az idősebb zsaru. – Én hiszek magának. Ezek után, amiket itt tapasztaltam, képes vagyok bármit elhinni.
Reactorfighter elmosolyodott.
- Köszönöm a belém vetett bizalmukat. – kihívó köszöntésként megemelte jobb kezével az impulzusfegyverét a két rendőr csodálkozására. Hogyan képes egy ekkora fegyvert ilyen könnyedén emelgetni?, döbbentek meg mindketten, majdnemhogy egyszerre. – Nem fogok csalódást okozni.
Előreindult, a mosdókagylókkal és tükrökkel teli szoba felé. Az őrködő rendőrök nem állták útját, félrehúzódtak, ám továbbra is szemmel tartották őt. A pisztolyuk leengedve lógott a kék egyennadrágjuk mellett.
- Ja, és még valami. – fordult feléjük hirtelen Reactorfighter. – Ha valaki más jönne be ide utánam…őt már nyugodtan lekapcsolhatják. Nincsenek társaim, ergo aki bejön ide, az közülük való.
- Rendben – felelte a testes járőr komoly arccal. A társa csak bólintott egyet, bár nem igazán értette, hogy miért jönne vissza ide bármelyik szervkereskedő. Hiszen csak két rendőrségi jármű parkol a bejárat előtt…
- Minden jót kívánok, és köszönöm, hogy átengedtek. – mondta közömbös, mégis hálás hangon Reactorfighter, visszafordult a házikó árnyas belső tere felé, és sietős, csattogó léptekkel elindult a központi elágazásba vezető négyszögletes lejáró felé.
Az előtérből leváló mosdó továbbra is sötét volt. A tükrök kiégett fényszórókként villogtak a fehér porcelán mosdókagylók felett, amikben még soha senki nem mosta meg az arcát, mikor korán reggel felkelt. Vajon ezeket mire használhatták?, kérdezte újfent magától, mikor sziluettjük végigsiklott a vizor belső kivetítőjén.

Reménykedett benne, hogy nem lesz több rendőr, aki útjába állna. A négyszögletes lejáróhoz lépett, leguggolt, és benézett az alant elterülő, már üres, fehéren csempézett zuhanyzóterembe. Egy lelket sem látott.
Impulzusfegyverét vállára akasztotta, kikapcsolta a vizort, és nagy igyekezettel lemászott a létrán. A fokok csúszósak voltak, vizesek, bal fémbakancsa a legalsón meg is bicsaklott kissé.
Elengedte a felső harmadik vasfokot, és szétnézett. A zuhanyzókat elzárták mind, csupán az egyik jobbszélső csöpögött még. A pára többé-kevésbé megszökött a levegőből, mióta nem volt utánpótlása, a padlót borító sík víz kihűlt. A szokatlan csendben csupán a mennyezetről és a zuhanyrózsából csöpögő víz hangja hallatszott, meglepően hangosan. Ki tudja, mennyi idő óta, most megszűnt a zuhanyok vízesésszerű robajlása, a csend pedig szinte nyomasztólag hatott a helyre, de Reactorfightert inkább elégedettséggel töltötte el.
Ha jól látom, mindegyiküket elvitték. A lányok betartották a szavukat…egy rendőrt sem látni errefelé.
Tett egy lassú lépést, és a lába elé nézett. Sáros, elmosódott lábnyomokat látott a padlón, amik a zuhanytálcák között vezettek. Rengeteg elmosódott, homályos barna árnyék pettyezte a fehér, vizes csempepadlót, sok-sok egybemosódó, elkent, elázott lábnyom. Jobbfelé vezettek. A bal oldali alagútbejáraton belül viszont egyet sem látott.
Óvatosan csúsztatta lábait a talpmagasságig érő padlóvízben. Egy vízcsepp hullt a mennyezetről az impulzusfegyverére. Az utak változatlanok maradtak. A felderítetlen, titkozatos harmadik alagút fekete szája pontosan a bal keze irányában volt. Vele szemben a kiszélesedő, lejtős, vízzel elárasztott terembe vezető átjáró. Amennyire látta a pislákoló neonlámpák haldokló fényében, továbbra is háborítatlan, fekete víztükör ringott a lassan lejtő, barlangszerű helyiségben. Jobb kezénél pedig a többi, négyszögletes, dobozszerű zuhanyzóba vezető átjáró, padlóján a barna porcelán burkolólapok.

Ott találtam rá az elsőkre, gondolta, mikor szeme sarkából jobbra nézett. Az alagút, amelyből legelőször idejött, most szokatlanul sötét volt. Lehetséges, hogy néhány neoncső megadta magát azóta, amíg ő átvizsgálta a hosszú-hosszú középső járatot. Az is meglehet, hogy mikor tönkretette a hangszórókat a falban, véletlenül néhány lámpát is kiütött, csak akkor nem tulajdonított a fénycsökkenésnek különösebb jelentőséget. A vizorja is be volt kapcsolva.
- J-NekteD! – szólalt meg a kommunikátorba. A hangja hat irányból verődött vissza a falakról, mintha csak fémdobozba lenne zárva. – Hallasz engem?
Nem érkezett válasz. Várt egy kicsit, közben beljebb lépett, a bal oldali alagút szájába. Sötét, egyenes, fehérrel burkolt folyosó vezetett előre, egy kis darabon mintha kiszélesedett volna, kamrácskát alkotva, és újra összeszűkült. Bekapcsolta a vizort, ami megerősítette az előbb látottakat. Hosszú, egyenes folyosó, amit nem világítottak meg lámpák. A mennyezetben sehol sem volt lámpa.
- J-NekteD! Itt Hajnali Szél! Jelentkezz! – szólt bele újra nyomatékosan a mikrofonba. Válasz ezúttal sem érkezett. Reactorfighter kezdett ideges lenni.
- Válaszolj már, bakker! A frász jön rám! Hallod? – magyarázta dühösen a kommunikátorba.
J-NekteD nem válaszolt. Lehet, hogy mikor összepakolta a nyomkövetőt, a ceruzákat és a térképet, eltette velük együtt a kommunikátorját is?
Na ne, az nem lehet. Az ő agya nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem!
- J-NekteD, válaszolj már, hogy kapnál gellert! – kiáltotta bele fojtottan a mikrofonba, reszelős, farkasmorgásra hasonlító hangon.
A barátja ezúttal sem felelt.
Mi a szart csinál?, kérdezte magától ingerülten Reactorfighter. Nem lesz ez így jó…
A távolból csobbanást hallott, hangos csobbanást, amit vízzel teli csizmák cuppogása követett. Jobb oldalról érkezett, az elhagyott, üres zuhanyzószobák felől.

Reactorfighter azonnal békénhagyta a néma kommunikátort, és jobbraperdült. Nyögéseket hallott, vizes csempén csúszó gumitalpak súrlódó hangját, elnyomott, halk csörrenéseket, és szuszogásokat. Valakik közeledtek, igen gyorsan.
Felemelte az impulzusfegyverét, és féltérdre ereszkedett. Ezek most vagy a szervkereskedők, vagy a rendőrök, morfondírozott. Egyelőre azonban még nem lőtt. Vizorját bekapcsolva, lassan balfelé hátrálva jól megnézte magának Reactorfighter a közeledőket. Hat csúszkáló-siető emberalakot látott egymás hegyén-hátán közeledni a szűk folyosóban. A belső kivetítő világoskék vonalakból rajzolta ki a kezükben tartott gépfegyverek alakját. Fejükön sisak, testükön valami vastag, atlétaszerű ruhadarab. Reactorfighter rájött, hogy mind golyóálló mellényt viselnek. A hátulsó négy nagyjából egy csoportban mozgott, amennyire megfigyelte, és mintha cipeltek volna valamit…mintha egy zsák lett volna, vagy valami ahhoz hasonló. Vagy talán egy test…?
Nem vette észre, hogy a bal első ember fegyvere megmozdul, és őrá irányul. Erős fénysugár világított a szemébe, és vastag hang dörgött rá az alagútból.
- Ki van ott!?

Reactorfighter azonnal felocsúdott, hátraugrott, és reflexszerűen maga elé kapta az impulzusfegyverét. A közeledők azonnal megtorpantak. A két első ember guggolóállásba ugrott, rászegezte a fegyverét, a hátsó négy letette a kezeikben cipelt terhet, előrántották ők is gépfegyvereiket, és egymás mellé felsorakozva megálltak Reactorfighterrel szemben. Ez a felállás szinte névjegye volt a rendőri egységek mozgásának.

Tehát nem rosszfiúk, gondolta Reactorfighter, és leengedte az impulzusfegyvert. Erős késztetést érzett ugyan, hogy néhány lövéssel visszább kergesse őket, de eszébe jutott villanásnyi időre az a két rendőr, aki beengedte őt. Nem vetne rá jó fényt, ha rátámadna a társaira. Tárgyalni pedig nincs már ideje.
Két gyors lépést tett hátra, ezzel áthaladt a felderíteni kívánt alagút száján.
A hátsó négy ember is felkapcsolta a beépített fegyverlámpát. Mind a hatan Reactorfighterre néztek.
- Ez az a reaktor-akárki! – üvöltött rá az egyik hátsó, termetes rendőr, a hangja furcsán, rezgőn zengett a helyiségben, leverte a mennyezeten függeszkedő vízcseppeket. – Öljétek meg!
Reactorfighter nem várta meg, amíg végrehajtják a parancsot. Sarkon fordult, és csattogva előrerohant az alagútba. Jobb oldali páncél-vállfélköre csikorogva szántotta végig a fehér csempefalat. Fegyverropogás reszketeg, felerősített, visszhangos zaja kísérte lépteinek csattogását. Apró kopogásokat érzett a hátán, mintha kaviccsal dobálnák. A géppisztolyok lövedékei szikrákat hányva pattogtak le a vastag doonium páncélruháról.
- Fogjátok el! – érkezett újra a vadállati, torz üvöltés hátulról, majd újra megszólalt az összefüggő, zajos géppuska-ratata. Egy lövedék a sisakjának csapódott neki hátulról, Reactorfighter füleiben visszhangot vert az erőteljes pendülése a tehetetlen fémlövedéknek.
Na, ebből mostmár elég legyen!
Reménykedve, hogy nem fog elcsúszni, villámgyorsan megtorpant, és az őt üldöző rendőrök felé fordult. Impulzusfegyvere nagyot csattant, mikor a csöve nekicsapódott a bal oldali fehér csempefalnak.

Jobb lába megcsúszott, elveszítette az egyensúlyát. Mellkasán három helyről lövedék pattant le szikrázva. Mintegy hét méterre tőle az őt üldöző különítmény első tagja volt. Mikor észrevette, hogy a lövedékei hatástalanok, és a hatalmas fegyver csöve feléjük lendül, azonnal megtorpant, és guggolóállásba ugrott.
- Könnygázt! – kiáltotta hátulról a dörgő hang.
Reactorfighter azonnal hátranyújtotta bal kezét, kinyújtott tenyerére esett rá. Az ízületei fájdalmasan megroppantak, hátitáskájának alsó része csengett, ahogy Reactorfighter teljes súlyával ráesett, de legalább megakadályozta, hogy teljesen elterüljön. Ami pedig még ennél is fontosabb, nem ejtette ki a fegyvert a kezéből.
Mikor meghallotta, hogy a különítmény vezetője mit üvölt, egyrészt kétségbeesett, mikor azonban bal kezével ülő helyzetbe lökte magát, megkönnyebbült, hogy nem követik őt. A szűk járatban egymás hegyén-hátán tolongtak a rendőrök. Az első kettő az övénél babrált valamit, egyikük kezében már látható is volt egy hengeres, kisméretű tárgy.

Reactorfighter tekintete a mennyezetre esett. Impulzusfegyverét nagy nehezen megemelte, és lenyomta az elsütőbillentyűt. Öt széles, égető-fehér, ezüstös energiasugár csapott ki az osztott csőből, mindegyik a mennyezetbe vágódott. A két első rendőr ebben a pillanatban dobta el a könnygázas gránátokat.
A fehér plafon porcelánszilánkokat, és betondarabkákat spriccelve törött szélű táblákra hasadt, és szinte egyszerre omlott be. Reactorfighter azonnal hátrébblökte magát. Éppen jókor, egy hatalmas méretű, repedt betontömb nagy döndüléssel pontosan oda esett, ahol előzőleg a lába volt. A két repülő gránátot maga alá temette a beomló kő- és földtömeg, a sérült tartályokból ömleni kezdett a maró gáz.

Reactorfighter hasra küzdötte magát, becsukta a szemeit, és visszatartotta a lélegzetét. Rántott egyet magán előre, és amint kellő helyzetben volt, felugrott, és szaladni kezdett. Szerencsére egy kicsit sem lélegzett be a gomolygó, csípős gázból. Háta mögött még mindig hallotta a megrepedő, és leomló betontömbök földindulásszerű zaját. Az impulzuslövedékek remek munkát végeztek; az átjáró le volt véglegesen zárva.
Egyetlen út állt előtte: A fehér csempés folyosó szenvtelenül vitt előre egyenesen, kivilágítatlanul, mintegy várva, hogy Reactorfighter felfedezze, mit rejt a mélye.
Az utolsó folyosó.

Folytatjuk...