Reactorfighter - Az Infiltrator-tervezet 5.

5: Infiltrator

1

A nyári hajnal sietősen, gyorsan érkezett meg. Sötét volt még, a Raider fényszórója bevilágította teljesen az üres műutat. Ezúttal halk, vészjósló zene szólt a jármű hátuljából a szokásos dübörgő metál helyett. Fenyegető zene, amire az ember rögtön megfordul, nem áll-e valaki a háta mögött. J-NekteD vezette most a járművet, mivel nem fért volna fel Reactorfighter mögé a hátitáskától és az impulzusfegyvertől. Reactorfighter nem bánta, és különben sem lett volna idő ezen vitatkozni most.
Siessünk, siessünk, olvasta ki J-NekteD a mögötte ülő harcos agyából azt a sürgető, türelmetlen érzést, amivel gondolatban még gyorsabban hajtatta a Raidert vele. Már így is kilencvenöttel mentek, a Bánya-tóvidék alig tíz másodperc alatt el is maradt mellettük, ahogy kiértek Szirmabesenyőből. Keleten már széles sávban sápadt az éji égbolt, félő volt, hogy Reactorfighter nem tud beslisszolni észrevétlenül a strandfürdőbe. J-NekteD emellett még fáradtságot is kiolvasott elméjéből. Keveset aludt, azt a kevés időt sem ágyban töltötte (J-NekteD megértette, hogy büszkeségből nem akarja használni azt az ágyat, amin Bettivel szeretkeztek), és mikor megérkezett a hívás, hogy készen állnak a berendezések az éles használatra, mennie kellett. Hajtotta őt a kötelességtudat, a harcolni vágyás, és az aggodalom, hogy Deviatort kiszabadítsa.

Most már majdnem bizonyos, hogy ő is ott van, gondolta J-NekteD, de megesküdni erre sem mert volna. Deviator ugyanúgy áldozatul eshetett egy utcai támadásnak, mint az emberrabló-bandának, akiknek mindössze két tagját sikerült azonosítani, ezek közül egy a börtönben ül, a másik pedig a Bugyborék Strandfürdő vezető alkalmazottja. Furcsállotta, hogy miután az első emberrablót elfogták a rendőrök, nem kezdtek el menekülni pánikszerűen a társai Miskolcról. Reactorfighter maga bizonyította szóval is, emlékkel is, hogy hallotta bentről kiáltozni az egyik fogjukat.
Lehetséges hogy nem sikerült őt összefüggésbe hozni a többi eltűnéssel, ezért nem gondolta a hálózat többi tagja, hogy veszélybe került az itt tartózkodásuk, próbálta meggyőzni magát. Az is lehet, hogy a hálózat abban reménykedik, hogy a tizenhat lányt is sikerül felírni az élőhalottak áldozataként. Sok rendőr hajlandó is lenne erre, mivel senki nem gondolt rá, hogy ezek a szó szoros értelmében a föld alatt szervezkednek.
Lelassította a Raidert, és lassan befordult a repülőtér üres, zöld mezejére. A talajt helyenként szakadozott ködfátylak takarták, az erős éjszakai lehűlés jeleként. A felhők továbbra sem voltak hajlandóak elvonulni, a gyenge hajnali szél nem bizonyult elégnek, hogy továbbhajtsa őket, így a sötétség néhány perccel tovább tarthatott. A városban ugyan van közvilágítás, de Reactorfighter könnyedén tud erről gondoskodni, egyébként sem olyan ostoba, hogy egy jól megvilágított helyen másszon be a strand területére.

A Raider megdöccent, a hátsó kerekek kipörögtek, fűszálakat szórtak a hátuk mögé, ahogy J-NekteD átirányította a vízelvezető árkon. Kis kezeinek szokatlan volt a Raider kormánya, a lábai pedig időnként nem találták a pedálokat, de Reactorfighter nyitva hagyta neki az elméjét, így nem okozott különösebb gondot a háromkerekű irányítása. Mindössze szokatlan volt, nem az ő méretére tervezték ezt az országútfaló áramvonalas járművet. Közönséges nyers erő, és mechanikai irányítás kellett hozzá, nem pedig gondolatok, J-NekteD pedig – hiába rendelkezett kifogástalan szolidó-testtel – hozzászokott, hogy elsősorban az elméjét használja egy bizonyos dolog irányításához, nem a testét.
Elszoktunk attól, hogy fizikailag kontrolláljunk valamit, jutott eszébe ilyenkor. Tudta, hogy minden alapdolgot meg tud csinálni, amit az emberek, lássanak csodát, még háromkerekűt is elég jól tud vezetni, de a Földön az elme még nem győzedelmeskedett az erő fölött, és kénytelen volt elfogadni a Föld törvényeit is azzal, hogy időnként el-ellátogat ide. Ha nagyon akart volna, természetesen tudott volna testi erőre szert tenni – a lehetetlen szónak a jelentése igencsak lecsökkent volna a reticulumiaknál, ha létezett volna a szó – de nem látta különösebb értelmét. Valahogy úgy volt ezzel, mint Reactorfighter az autóvezetéssel.
- Itt leszel a repülőtéren? – szólt előre Reactorfighter.
- Igen – felelte J-NekteD. – Viszonylag távol az úttól, hogy ne keltsek feltűnést. Innen ráadásul sokkal tisztább képet is kaphatok, kevés a zavaró közeg. A repülőtér közepe pontosan megfelelő lesz a célra, hogy felállítsam a gépeket, és nyomon tudjam követni a haladásod.
- Rendben – hagyta jóvá Reactorfighter, és tovább ölelte J-NekteD keskeny derekát, ujjai áthatoltak a szolidón, és a halványfehér testbe kapaszkodtak. Időnként egy-egy hangyaboly, vagy bucka megdobta kissé a Raidert, ahogy J-NekteD próbálta tartani a gyors tempót, és rendületlenül tört át a magas füvön, a mezei kórókon, és a csoportban álló lágyszárú növényeken. A repülőtér használaton kívüli részén sokkal magasabb volt a növényzet, de a Raidernek ez nem volt akadály. A növények zizegtek, ahogy a három kerék végigszántott rajtuk.
- Nem felejtettünk el semmit? – kérdezte Reactorfighter, és figyelmesen várta a választ.
- Minden nálad van – felelte J-NekteD, és kikerült egy gödröt a földön. – Ne feledd el: Aki rád támad, azonnal pusztítsd el. Nem hagyhatunk időt nekik, hogy figyelmeztessék a többieket.

Kiértek a repülőtérre, a vadon növő mezei növényzet egyszeriben kopott, gyér fűvé változott át. A távolban balra a repülőtér és néhány elhagyott, magas téglaépület sziluettje, valamint fák árnyékra rajzolódott ki a lassan tintakékké világosodó égbolt előtt.
- Itt jó lesz – jelentette ki J-NekteD, és lassan, finoman megállította a járművet. Reactorfigher azonnal leugrott a hátsó részéről, levette a zöld katonai táskát a válláról, amiben J-NekteD berendezései voltak, és a földre tette. Nyújtózott egyet, és hallotta, hogy a felszerelése megcsörren a hátitáskájában.
Mikor a Raider motorja leállt, J-NekteD óvatosan lemászott a kormánytól a földre. Lassú, gondos mozdulatokkal nyitotta ki a Reactorfighter zöld katonai hátizsákját, és egyesével kirakott mindent a földre. A téglalap alakú, középen kissé kidudorodó nyomkövetőt, a benne rejtőző felugró képernyőcskével, egy apró, ezüstös gömb alakú tárgyat, amit Reactorfighter először érintődetonátornak nézett, valamint a két, alaposan átalakított walkie-talkie-t. Elég volt csak Reactorfighterre gondolni, és azonnal kiérezte belőle a kíváncsiságot a végzett átalakításokat illetően.
- Ezt tedd el az egyik tárolórekeszbe, és vigyázz rá. – utasította közömbösen J-NekteD Reactorfightert, és átnyújtotta neki az apró, ezüstös golyót. Rögtön meg is toldotta egy figyelmeztető érzetű gondolattal.
- A szonda? – forgatta a golyót Reactorfighter az ujjai között.
- Úgy van.

Kattanás hallatszott, ahogy az egyik üres tárolózseb kinyílt. Az ujjak között táncoló golyóbis belehullt, és a rekesz lezáródott.
- Ez megvan.
- Ezeket is tedd el – nyúlt a táska legmélyére újra J-NekteD, és két impulzusfegyver tárat vett elő. – Töltsd meg, a másikat pedig tedd el.
Miközben J-NekteD leült a földre, bekapcsolta a nyomkövető berendezést, és figyelmesen nézte a kicsike, kék fényű képernyőn megjelentő várostérképeket, Reactorfighter egy mozdulattal függőlegesbe emelte a hatalmas fegyvert, beletöltötte a tárat, a másikat pedig a jobbszélső tárolózsebébe tette. A megtöltött fegyvert a hátára véve a nyomkövetővel bíbelődő J-NekteD-re nézett.
- Működik?
- Hibátlan – felelte oda sem nézve ő.
- Remek – Reactorfighter máris jobban érezte magát a tudattól, hogy követi majd őt J-NekteD. – Most lássuk, mi jót csináltál a kommunikátorokkal.
J-NekteD fölvette az egyik, fülhallgató formájú egységet, és Reactorfighter kezébe adta. Döbbent arckifejezésére magyarázatba fogott.
- A sisakra csatlakoztasd, így egyik kezed mindig szabad maradhat, míg a másikkal az impulzusfegyvert kezeled – mondta lassan, érthetően. – A fölösleges részeket kiszereltem belőle, így nem lesz szükség csatornaváltogatásra, ha kommunikálni akarsz, bőven elég lesz megnyomnod a hallgatóegységen a gombot. Egyetlen csatorna van, jókora sávszélességgel.

Reactorfighter megnézte az átalakított kommunikátort, amiből elsőrangú gégemikrofont fabrikáltak ügyes földönkívüli kezek. A számítástechnikai boltból beszerzett vezetékekkel egymáshoz kötötték a sisak karimájára csatolható hangszórót, majd egy hajlított fémcsővel egy kisebb beszélőegységet csatlakoztattak hozzá, ami Reactorfighter szájával volt egyvonalban. A vételgomb a csatolható egységre került, ezt kellet lenyomni egyszer, ha meg akarta nyitni Reactorfighter a kommunikációs csatornát, és még egyszer lenyomni, ha befejezte a beszélgetést. A füli egység ezüstös fémburkolatából egy apró antenna meredt ki felül, kicsinyített mása a számítógépekre csatolt egységeknek.
Reactorfighter szeretettel nézegette az átalakított kommunikátort, gyönyörködött az átalakítások okozta kényelmes formában, és előnyös tervezési módján. Gyorsan felcsatolta a sisakja alján végighúzódó karimára. Próbaképpen lehúzta a sisakját, és megrázta a levegőben, de a kommunikátor szilárdan tapadt rá. Valószínűleg mágnesezett is volt a kapocs, ez ismét arra vall, hogy a reticulumiak a tökéletességre törekszenek.
- Neked másmilyen – nézett a nyomkövető mellett pihenő második kommunikátorra furcsálkodva. – Azt nem alakítottad át?
J-NekteD egy pillanatra elfordította a tekintetét a nyomkövető képernyőjéről, és mellé nézett.
- Ezt fölösleges lett volna – közölte. – Nem tudnám fölvenni, és egyébként is, én nem megyek sehova innen. Elég volt beleépíteni a nagytávú vevőantennát. Meg tudom fogni a kommunikátort, és késedelem nélkül tudok válaszolni is.
Reactorfighter vállat vont. Ha ő mondja…, gondolta beleegyezőn, és hátitáskája négy kapcsát leoldva levette a hátáról a fémdobozt. A tetejére nézett, és gondolati parancsot adott neki: Nyílj fel.

A hátitáska fedele felpattant, benne egymáson, összevissza hevertek a magával hozott tárgyak; a csavarkulcs-készlet, a feszítővas, a kés, a kalapács, három véső, a két vasmacska, az összetekert húszméteres és tízméteres fehér nylonkötél, egy doboz színes ceruza, egy irattartó mappa, és egy csomag élelmiszer, benne keksz, mazsola, nápolyi, csokoládé, gyümölcslé, kóla, és egy tekercs WC-papír.
- Tessék, itt van néhány papír, és a ceruzák is. – vette ki a kis dobozt, és a mappát a táskából. Letette J-NekteD mellé a fűre, lezárta a hátitáskáját, és háttal neki felemelte, visszacsatlakoztatta a hátára. Szerencsére a négy öncsatolós zár pontosan megtalálta a hátpáncélon a meneteket, ahová illeszkedniük kellett.
Ideje lenne már indulni, gondolta az égre nézve.
- Menni szeretnél – felelt a ki nem mondott kérdésre J-NekteD. – Már minden itt van nálam. Ülj fel, és járj szerencsével. Haladj gyorsan, nincs sok idő napkeltéig.
- Úgy lesz – felelt rá Reactorfighter, és a Raiderhez lépett. A slusszkulcs az önindítóban fityegett, a CD-lejátszó kikapcsolva. Hát akkor hajrá, gondolta, ám mielőtt még felszállt volna rá, J-NekteD megszólalt a háta mögött.
- Sok szerencsét – csupán ennyit mondott, és holovíziós arcára mosoly ült ki.
- Köszönöm. Mindent megteszek. – viszonozta a mosolyt Reactorfighter, és egy pillanatra a magasba emelte a fegyverét. – Éljenek a harcosok!

2

Ha a Raidernek nem lett volna letompítva a motorhangja, rettenetes zajt csapott volna, ahogy Reactorfighter kíméletlen tempóban hajszolta előre a hátsó úton Miskolc felé. Ez volt a legrövidebb út, de még így is félő volt, hogy elkésik. A hangszórókból szóló pergő ritmusú, siettető new age zene csak fokozta az érzést, hogy fogy az ideje, be kell jutnia az alagutakba.
Lőjétek le a napot, srácok!, gondolta, és lelki szemei előtt megjelent J-NekteD.
Nem érdekel. Nem fogok várni még egy napot. Most fogok lemenni oda.
Megköszörülte a torkát, és megvakarta a tarkóját, amennyit a bordás nyakvédő engedett. Most még nehezebb volt vakaróznia a kemény páncélzat miatt, az impulzusfegyver folyton előre akart csúszni, és a háta már biztos olyan, mint egy sült virsli a rengeteg vakarózástól. Külön megkönnyebbülés lesz számára, ha vizet talál. Az lesz az első, hogy jó alaposan megmossa a fejét.

Megfeszítette komor arcizmait, és összébb húzta a szemeit a vizor mögött. Az éjszaka határozottan lehűlt a levegő, J-NekteD is figyelmeztette, hogy erőteljes lehűlés várható. Reactorfighter erre már éppen nekiállt volna csodálkozni, hogy hogyan lehetséges, hogy július végén hűvössé váljon az időjárás, mire ő azonnal elmagyarázta, hogy mióta az ember hatékonyan elkezdte tevékenységével változtatni a Föld klímáját, azóta az ilyen esetek korántsem számítanak kuriózumnak. Jobb ha lassan hozzászoktok, jegyezte meg komoran.
- És semmit nem tehetünk? – Reactorfighter akkor nagyon kétségbeesett volt. Nem akarta, hogy a Földről eltűnjön az élet, noha néhány ember teljes mértékig megérdemelné a halált, a neveltetéséből fakadó volt az is, hogy féltette a világot, és a szerencsétlen, semmit nem tudó embereket a megsemmisüléstől.
Talán majd, mondta erre akkor a reticulumi. De most ne törődj ezzel, rejtsd el az aggodalmad. Aminek el kell jönnie, az el fog jönni.
Miközben a nyaktörő tempóban száguldó Raiderrel megelőzött egy lassan haladó Man tehergépkocsit, és visszasorolt a jobb oldali sávba, eszébe jutott, hogy ez a hideg még jól is jöhet. Amíg az embereknek nem lesz melegük, kevesebben fognak a strandra jönni, vagy a környéken mászkálni.
Jobb kezével elengedte a kormányt egy kicsit, és lenyomta a kommunikátor főegységén a gombot.
- Itt Hajnali Szél. Bázis, hallasz engem?
- Igen – érkezett a gépies válasz, amit a kommunikátor mechanikus effektusa méginkább felerősített. – Merre jársz?
- A gyárzónán megyek keresztül. Nemsokára elérem a strandfürdőt. Alig van forgalom, de akik jönnek velem szemben, eléggé megnéznek. – adta le a jelentést protokollszerűen. Szeretett előre megbeszélt módon kommunikálni, ahogy a rendet is szerette. Ha már kommunikátort használok, betartom az annak megfelelő kommunikációs módokat is.
- Rendőrrel találkoztál?
- Nem, szerencsére. Mi legyen, ha találkozok?
- Küldd hozzám, ha tudod. Ha nem, tedd működésképtelenné a személygépkocsiját, de őt magát ne öld meg.
- Vettem. Jelentkezek, ha bejutottam. Vége.
Lenyomta a füli egységen a gombot, és megszakította a kommunikációs csatornát. Indexelt, átsuhant a bal oldali sávba, és sorban megelőzött három autót. Hamarosan eljutott a kereszteződéshez, és a József Attila út déli hídfőjéhez. Sárgán villogó jelzőlámpák szórták szemcsés fényüket az aszfaltra. Az ég egyre világosabb lett, már csupán sötétkék volt, keleten az alsó sávja erőteljesen tisztult, a felhők alja fehérre színeződött a kelő naptól.

Gyors iramban süvített át a kereszteződésen, elhaladt a jobb oldalon sorakozó bérházak mellett, és a következő sarkon jobbra fordult. Balfelől a Bugyborék Strandfürdő épülete vonult el mellette lassan, hála Istennek, még zárva volt. A két, egymással szemben lévő villamosmegállóban néhány pulóvert, vagy vékony dzsekit viselő ember állt, és csodálkozó pillantással mérték végig a fekete járművet, és a világosbarna-szürke páncélba öltözött Reactorfightert. A távolban egy villamos fehér lámpája közeledett feléje.
Nem lenne jó, ha meglátnának ilyen sokan, gondolta Reactorfighter, mialatt balra kanyarodott a sínekre, és lelassítva vezette be a Raidert a strand téglakerítése melletti parkolóba. Még a végén valamelyik lökött ember kihívja rám a zsarukat, és akkor lőttek az egésznek.
Szerencséje volt. A bérházak környékén egy teremtett lelket sem látott, mindössze négy, üres gépkocsi várakozott a parkolóban, a felfestett fehér csíkok mellett. Reactorfighter a legtávolabbi parkolóhelyre vezette a Raidert, kikapcsolta a zenét, leállította a motort, és a kulcsot az egyik tárolózsebébe tette.
Most jön a falmászás, gondolta.

Csattogó, sietős lépésekkel az egyik autó mögé futott, kioldotta a hátitáskája négy kapcsát, és lehúzta a fémdobozt a hátáról. A tetejére nézett, és kinyitotta a teljesen zárt dobozt. Némi turkálás után megtalálta a négyágú vasmacskát, és kivette a tízméteres kötéllel együtt. A kötél egyik végét átbújtatta a vasmacska nyílásán, és jó erősen rácsomózta. Megpróbált minél gyorsabban munkálkodni, közben folyamatosan a bérházak környékét és a sötét ablakokat figyelte, hogy nincs-e valaki a közelben. Mikor a harmadik csomót is megkötötte, bekapcsolta a vizort, és szétnézett. A bérházakból sok életjelet fogott, de egyelőre még majdnem mindenki aludt.
A vasmacskát és a kötelet megfogva végzett néhány erős próbafeszítést. Nem volt egyszerű, a nylonkötél örökké ki akart csúszni a nyúlékony fémkesztyű szorításából, így rá kellett egyszer hurkolnia a kézfejére a kötelet. Úgy tűnt, elég erős, hogy elbírja, a horogról nem is beszélve.
Ismét bezárta a hátitáskát, és visszacsatolta a hátára. Végigpásztázta szemeivel a környéket, és a téglakerítést is. Távol jobbról, a melegvizes medencén túlról halványan fogott egy jelet, de az távolodott őtőle. Biztosan az egyik szolgálatos őr az.

Bátyus, maradj is ott. Mindkettőnknek jobb, gondolta fenyegetően, miközben visszalökte a hátára a lecsúszó impulzusfegyvert, és lassan kinézett a gépkocsi mögül. Egy távolodó és egy közeledő jel a kis utcára merőleges járdáról. Lehetséges, hogy most nyitják ki a büféket.
Bátran felegyenesedett, kilépett a gépkocsi mögül, és átdobta a téglafalon a vasmacskát. A kinti öltözőkabinok sora odébb volt egy kicsivel, a ráemelt dísz faszerkezet és a két sötétbarna torony alapján bízvást megállapíthatta. Hallotta, ahogy a fém követ ér a túloldalon, és megpendül. Meghúzta a kötelet erősen, mire a vasmacska két foga beleharapott a kerítés betontetejének peremébe. Egy pillanatig várt, és jobbra nézett, de a strand területén tartózkodó őr nem reagált rá, túl messze volt. A vörös fény gyengeségéből arra gondolt, hogy a melegmedence partján lévő emeletes csúszda közelében lehet.
Na lássuk, elbír-e ez a vacak…
A kötelet feszesen tartva a fal alá sétált, és próbaképpen ránehezedett. A kötél megfeszült, a vasmacska erőteljesen ragaszkodott az elkapott peremhez. Biztonságosnak látszott, így Reactorfighter feljebb kapta el a kötelet, karizmait megfeszítve kezdte felhúzni magát. A hátitáskája nehéz volt a beletömött rengeteg tárgy miatt, konokul húzta őt vissza. Reactorfighter összeszorított foggal rakta feljebb az egyik kezét, lábaival a téglafalat kaparva. Halkan csörgött a páncélja, ahogy nekiütődött a kerítésnek, a fegyvere is csörgött a hátán, és ez idegesítette. Nem akarta, hogy idő előtt elkapják.
Csak jussak be abba a nyamvadt alagútba, ott már teli torokból énekelhetek is, csak itt ne szúrjanak ki!
Még feljebb húzta magát, jobb kezét teljesen kinyújtotta, és sikerült rákönyökölnie a kerítés tetejére. Erőlködve felhúzta magát, a kemény mellpáncéljának illesztési vájatai csikorogtak, ahogy a rapcsos beton végigkarmolta őket.
Basszameg!, szisszent fel gondolatban dühösen, és örült neki, hogy nincs itt J-NekteD. Nagyon csúnya dolgokat olvashatott volna ki e pillanatban az agyából.
Könyökével nagy nehezen felhúzta magát a kerítés tetejére. Felhúzta a vasmacskát, és a rákötött kötelet, feltekerte, és a vállára húzta. Nem volt idő a hátitáskával bajlódni.
Jobbra nézett. Az őr még mindig nem mozdult el a helyéről. Ekkor azonban halvány sárga fény világította meg a kerítés tetejét hirtelen. Reactorfighter hátranézett, és látta, hogy a mögötte álló rozsdavörös bérház egyik ablakában fény gyúlt ki. Egy rövid, őszes fejet is látott egy pillanatra elhúzódni az ablak előtt.

Gyors mozdulattal megfordult, és a kerítés tetejébe kapaszkodva leereszkedett a strand területére. Alaposan szétnézett, hogy megtalálja az alagutak bejáratát. Előtte egy kis, rövid gyepes terület volt, melyből helyenként apró, örökzöld tuják nőttek ki. Baloldalt voltak a lángosozók, a fagyizó, és a büfék innenső kiszolgálófelülete, fehér padok, asztalok, és csukott napernyők a közepükbe fúrt lyukon. Jobboldalt a téglából épült öltözősor eltakarta előle a kilátást. A fal mentén betonjárda vezetett végig, mellé helyenként sövényt ültettek, ami már hozta fekete bogyóit.
Vele szemben pedig ott volt vízzel telve az úszómedence. Bal partja a Bugyborék Strandfürdő fehér-sárga épületével érintkezett, négy ajtó is vezetett az épületből a medence partjára. A medence jobboldalán rácsos tárolóketrecek álltak helyenként, bennük bóják, úszódeszkák, és egy gazdátlan törülköző. Kicsivel távolabb két nagy fémorsó, amire az úszópályákat elválasztó köteleket tekerték fel. Mellettük egy kék csempeborítású, kiemelkedéssel körülzárt lábmosó, szélén vascsövekkel összekötött zuhanyok sorakoztak, egyiken sem volt zuhanyrózsa. Kopott kék felületük már sok helyütt szürkévé változott, ahogy az idő vasfoga könyörtelenül rágcsálta őket. A medence körül piros-zöld műanyag szőnyeg borította a talajt, kicsivel odébb vége szakadt. Jobbra egy rücskös, lemezesen törött betonjárda vezetett el a melegvizű medence felé. A környéken tökéletes csend honolt.
Oké, a könnyebbik részével megvagyok, gondolta izgatottan Reactorfighter, és próbálta leküzdeni hirtelen feltámadt szívdobogását. A vizor mögött a pupillái úgy világítottak, hogy a sötétben bárki észrevehette volna őt.
Balra óvatoskodott, párhuzamosan a medence partjával. A zöld fű elnyelte fémes lépéseinek neszét. A lassan oldódó, de még zavaró sötétségben kivette pontosan, hogy ahol véget ér a medencét körülölelő műanyag padlózat, egy betontömbökkel letakart árokszerűség vezet végig a földön, párhuzamosan a medencével.
Ott van!, mosolyodott el Reactorfighter. Óvatosan kijjebb lopakodott, elbújt az egyik tuja mögé, és újra szétnézett. A melegvizes medencét látta, amit éppen feltöltöttek. Ritkás pára gomolygott elő a víz felületéről, vörös foltokat rajzolva a vizor belsejére.
Reactorfighter elgondolkodva pillantott a vízelvezető árok tetejét borító betontömbökre, és a melegvizes medencére. A partján strázsáló alak közelebb jött, mintegy öt méterrel. Lehetséges hogy errefelé tart?
Úristen, most hogy vágyott egy szál cigarettára…de nem volt rá idő. Hajlított járásban settenkedett oda a vízelvezető árokhoz. A betontömbök nem voltak túl nagyok, viszont ebből kifolyólag hármat is el kell távolítania, ha le akar menni. Ja, és le kell vetnie a táskáját.
Megáll az ember esze! Hogy a fenébe tudtak itt észrevétlenül végigcipelni egy lányt?, háborodott fel magában, miközben lecsatolta a hordozható háti tárolóegységét, és a földre tette, mindvégig szemmel tartva a medencénél dekkoló alakot. A vizor most már egyértelműen azt mutatta, hogy közeledik.

Reactorfighternek azonnal cselekednie kellett. Leguggolt, beerőltette a kezeit az árok betonpereme és a kőtégla közé, és igyekezett minél jobban rámarkolni. Mikor újra vízszintes felületet érzett az ujjait borító fémkesztyűn, lábizmait, és hátát megfeszítve emelni kezdte a kőtömböt. Meglepően könnyen, csikorgás nélkül jött ki, alulról enyhe csatornaszag, és folyamatos vízcsobogás hallatszott.
Na vajon, miért…, kérdezte gondolatban gunyorosan. A kőtömböt az árok partjára tette, gyors pillantást vetett a melegvizes medence felé. A biztonsági őr tovább közeledett, alig van negyven másodperce, hogy eltűnjön innen. Villámgyorsan benyúlt a második kő alá, és azt is kiemelte a helyéről. Nehéz volt a vasbeton tömb, csörgött Reactorfighter hátán az impulzusfegyver, de a leleplezéstől való félelem erőt adott neki. Kiemelte a betontömböt, és a lehető legóvatosabban azt is az árok partjára helyezte. Maga mellé nyúlt, megfogta a hátitáskáját, és a csatornába dobta. Csobbanás hallatszott, a vizoron kirajzolódott a vízben félig eldőlve fekvő dobozalakzat. Reactorfighter azonnal előrepillantott. Az alak most megállt…mintha figyelne.
Ha ez most észrevett, akkor elköszönhetek a meglepetés erejétől, gondolta rémülten és idegesen. A nyílás nem volt még elég nagy ahhoz, hogy beférjen, a harmadikat is ki kell emelni.
És vissza is kell rakni mindet! A pokolba!
Bosszúságtól feldúlt arccal, minden erejét beleadva tépte ki a harmadik kőtömböt az árok tetejéről, és kinyújtott karral próbálta meg csöndesen letenni. Törpejárásban közelebb jött kissé, ám ekkor karjai megrándultak, bal tenyeréből kicsúszott a betontömb, és nagyot koppant az árok partján.

Reactorfighter pupillái vakító fénnyel villantak fel, kezei ökölbe szorultak, az ereiben majd megfagyott a vér. Alig sikerült elfojtania az elemi erejű káromkodást, amit a hajnali levegőbe üvöltött volna. A vizoron kirajzolódott, hogy a melegvizes medence partjánál sétáló ismeretlen erre felkapta a fejét, és gyorsan közeledik. A téglából épült öltözősor, egy vörös telefonfülke és egy alacsony nyírfa ugyan sikerrel megakadályozta, hogy az éjjeliőr kiszúrja őt messziről, de alig tíz másodperc és ideér…
A kurva életbe, ez a rohadék észrevett!
Azonnal leugrott a sötét, keskeny vízelvezető árokba, arccal a medence felé. Bal lábával a hátitáskára ugrott, a térde meghajlott, gömb alakú térdvédője visszhangos koppanással ütötte meg a rugalmatlan, nyálkás betonfalát a vízelvezető ároknak. Reactorfighter erre már oda sem figyelt, egymás után, sorban elkezdte visszarángatni a betontömböket a vájatba. A betontömbök csikorogtak, ahogy felületük végigkaristolta a szintén betonozott talajt. Két kézzel, grimaszolva illesztette vissza az elsőt a helyére. A másodikért már csak egy kézzel tudott kinyúlni, így kénytelen volt bal kezével a jobbot húzni, hogy visszailleszthesse azt is a helyére. Az éjjeliőr most már nagyon közel lehet.
Már csak egy maradt! Kérlek Istenem, ha már kettőt engedtél, hadd húzzam a helyére a harmadikat is!
Vállánál kiszélesedő páncélzata érdes hangon karistolta a helyén lévő többi betontéglát, a sisakja nekinyomódott a helyére tett másik tömbnek, ahogy térdig a vízben állva, küszködve emelte ki a jobb kezét, megmarkolta a harmadik tömb szélét is, majd bal kezével rásegítve, erőlködve húzta az ostoba kőtéglát a vájatba. Impulzusfegyvere csupán azért nem csörgött, mert a szűk vájatban teljesen a falnak préselődött, cementmorzsákat vakarva le róla.

A tömb a feléig megjelent az árok nyílásában, ám tovább nem tudott jönni Reactorfighter kezétől. Ő erre alányúlt, és tenyérrel, ujjaival húzta gyorsan még beljebb. A betontégla veszélyesen megbillent, de Reactorfighter sikeresen megtartotta a tenyerével. Gyorsan középre húzta, és lejjebb engedte a kezeit. Készen volt, az utolsó tömb is a helyére került. Kicsit egyenetlen volt most az alsó felületük, de ennél jobban nem tudta megcsinálni. Áldotta a hátitáskáját, hogy merev, összelapíthatatlan felületére rá tudott támaszkodni bal lábbal, és nem kellett lábujjhegyen pipiskednie.
A páncélja nem volt vízhatlan. Érezte, hogy hideg víz folyik be a láb-térd, és a láb-ágyék csatlakozásainál a páncélnak, eláztatja zokniját, és terepszínű nadrágját.
Halkan lélegzett, és óvatos, oldalazó mozgással, a lehető legkisebb zajt csapva ment jobb oldali irányba. A víz locsogása elnyomott minden más neszt, így nem hallotta a feje fölül közeledő lépéseket. Észrevette viszont, hogy halványfehér fények táncolnak a betontömbök közötti keskeny réseken, fehér szemcséket rajzolva a sötétszürke felületre. Zseblámpa.
- Ki van ott? – hallatszott egy gyanakvó, erélyes kérdés fentről. Vastag, férfias hang volt, Reactorfighter le merte fogadni, hogy nem éppen egy nyeszlett, ötvenkilós fiatalember a tulajdonosa.

Gyorsan tovább kell mennem, gondolta izgatottan, bal kezének ujjaival átfonta hátitáskája egyik csatlakoztatóját, és húzni kezdte magával a vízben. Lassú, vonszolódó járással araszolt a derékig érő vízben, megborzongott a beszivárgó hideg víztől, érezte, ahogy lassan meggyűlik a fémcipőjében. Próbált óvatosan mozogni, hogy az impulzusfegyver ne verődjön neki a falnak, és ne csapjon zajt. Mozgása zajának bele kell olvadnia a folyó víz örökös locsogásába. Helyenként fekete csőnyílások voltak a fal medence felőli részén, amikből folyamatosan ömlött a medence vize az árokba.
Ez rohadtul kényelmetlen, jegyezte meg, miközben folyamatosan fölfelé nézett, megállapítva, hogy az éjjeliőr már a medence közelében van, alig öt méternyire tőle, és a betontömböket pásztázza zseblámpával. Elképzelni nem tudom, az a Batta Zsolt hogy volt képes erőszakkal lekényszeríteni ide valakit, ebbe a lyukba. Az oké, hogy az áldozat nem tudott mozogni…na de ő sem! Egy talpraesettebb lány simán belecsapta volna a fejét a falba, aztán a víz alá nyomja, és addig tartja ott, amíg meg nem fullad. Az a seggfej kopó most odafent van, hesszeli az árkot, és mit mondjak, nagyon boldoggá tenne, ha elkanyarodna ez a folyosó rövidesen, mivel ha eszébe jut felszedni a betontömböket neki is, és bevilágítani ide, nem lesz más választásom, mint agyonlőni. Nem állítom, hogy köze van neki is a bűncselekményhez, de nem tudnám mivel kimagyarázni magam, ez meg, amilyen hülye, szólna a Batta Zsoltnak, hiszen nemsokára nyitás…

Ilyen sötét, és baljóslatú gondolatok közepette oldalazott egyre beljebb az alagútba. A víz csobogásához fentről már kopogó, lassú lépések zaja is betársult, amik elhaladtak balra, ahol lemászott. A zseblámpa homályos fénye fehér csíkokat festett a fekete víz hullámzó felszínére.
Ezt a vackot sem tudom ilyen helyen fölvenni, bosszankodott, miközben hátitáskáját maga után húzva, lassú ám széles oldallépésekkel igyekezett egyre tovább az árokban. Balra nézett, és ijedten állapította meg, hogy az őr pontosan azokon a betontömbökön áll, amiket ő kivett, majd nagy nehezen visszarángatott a helyére, zseblámpájával pedig egyenesen levilágít. Guggoló alakja, mélyre lehajtott tömzsi feje pontosan kirajzolódott Reactorfighter vizorján.
A zseblámpa fénye hirtelen megszűnt, és a következő résbe ugrott. Cipőtalp csikorgása hallatszott, ahogy a biztonsági őr guggolómászásban sorra vizsgálta végig a réseket.
- Ki van ott? – kérdezte ismét türelmetlenül. A cementárokban üresen, fenyegetően visszhangzott a kérdés, majd lassan merült el a vízben.
Én vagyok itt, drága barátom, válaszolt neki gondolatban Reactorfighter, miközben elhaladt egy újabb fali csőnyílás előtt. A hideg víz a mellkasára folyt belőle, egyenes, széles patakban csurgott le a mellpáncélján.
Én vagyok itt, és ha belenézel az arcomba, azt fogod kívánni, bárcsak autószerelőnek mentél volna. Én magam vagyok a pusztítás, oly helyen voltam sokáig, hol az angyalok és a démonok is meghalnának pillanatokon belül. A nevemet aranybetűkkel agyadba vésd, és ha meghallod, féljél tőlem, mert én vagyok Hajnali Szél, és véget vetek ennek az ördögi praktikának, aminek ti csiholjátok a lángját, mocskosul kihasználva azt, hogy nem tudtam időben lépni a sátánista luvnyának az akciójára. Ha egyszer megtalálom a lányokat, azt fogod kívánni, hogy valaki mondja meg, ki az a Hajnali Szél. És mikor megtudod, éjszakánként forgolódni fogsz, mert tettem híre félelemmel fog eltölteni téged. Nagyon ajánlom, hogy ne legyen semmi közöd az Infiltrator-tervezethez!

Gyilkos gondolatmenete magabiztossággal töltötte el, és ahogy oldalazott a térdig érő sötét vízben, maga után vonszolva a hátizsákját, elmosolyodott. Kaján vigyorral nézett a keskeny betűző fénysugárra, ami egyre közelebb jött, ahogy az éjjeliőr sorban végignézte az összes rést.
Az elemlámpák időnként olyan megbízhatatlanok, gondolta, és még szélesebbé vált a mosolya. A pupillái felvilágítottak a harci vizor mögött. Jobb kezét ökölbe szorította, az elemlámpa fényére nézett…és a kis bajonettzáras izzó szétpukkadt ezüst tölcsérében.
- Ba’eg! – horkantott dühösen a biztonsági őr, és lemászott a betontömbsorról. Reactorfighter még hallotta, ahogy leül odébb a sötétvörös műanyagborítású padlóra, és valamit morog félhangosan. Kis híján elárulta magát egy harsány kacajjal, alig bírta visszafojtani a megkönnyebbülés és a siker okozta örömkitörést. Vigyorogva vonszolta tovább a hátizsákot a sötét járatban. Most már kizárólag csak előre kellett figyelnie.
Alig három méternyire a járat elkanyarodott balra, a medence elhelyezkedését követve. A saroknál újabb csőből ömlött a medence vize ebbe a cementárokba. A falak felül halványabb, lentebb sötétszürke színűek voltak, bár itt, hol örökös félhomály honol, nemigen lehet különbséget tenni a színek között. Kőalgák sárga és vörös foltjai színezték a falak azon részeit, ahová egy kis fény tűzött be a betontömbök közötti résből.

Reactorfighter újra komoly arcot vágott, szinte már szakértői arckifejezést öltött a sisak által félig takart keskeny arca, mikor megkerülte a sarkot, és továbbcaplatott a vízben. Az árok alja kissé lejteni kezdett, négy kis cső nyílása rajzolódott ki a jobb oldali falon a vizor belsejében.
Valószínűleg itt vannak a zuhanyzók, gondolta Reactorfighter, és felidézte a kis csempézett udvarban álló, vascsövekkel rögzített, nagy kampószerű zuhanysort. Még jó, hogy télen lefedik ezt az egész uszólétesítményt. Szerencsétlenek odafagynának a csempéhez.
Táskáját tovább hurcolva, óvatos lépésekkel ment egyre előrébb. Szemeivel töretlenül pásztázta a vizet, hátha lát valami újdonságot, egyelőre azonban csupán a csatorna sötét torka ásított felé, számos további csőnyílással a medence felé eső oldalon, melyek szüntelenül okádták a vizet. A vízszint mégsem emelkedett a csatornában.
Ennek is véget kell érnie valahol…J-NekteD biztos volt abban, hogy erre vitték őket. Hoppá, tényleg, majd jelentkezem. Vajon vízhatlan ez a kommunikátor? Remélem, mert ha tizennyolcezret kiadtam rá, azt mondom: a minőségre is adni kell. Arról nem is szólva, hogy J-NekteD is megszerelte ez a kis szerkentyűt, így elvileg most jobb, mint valaha.
Azon kapta magát, hogy jólesik neki a sötétség, ez a magány, a víz zajlása a lábai alatt, és a tudat, hogy most nem kell önmagán kívül másra vigyáznia. Jóleső érzéssel gyalogolt tovább a szűk betonárokban, rezzenéstelen szemmel figyelve a vizet közben.
Öt méter után megállt. Egy vasrács volt a lába alatt az árok alján a vizor szerint.
Gyorsan közelebb lépdelt, és alaposabban is megnézte magának a rácsot. Az volt, egy lefolyórács, alatta a betontorok alja tölcsérszerűen összeszűkült egy alig harminc centi átmérőjű nyílássá. Ez bizonyosan a szennyvíztisztítóba vezet. Lenézett a lyukba közelebbről is, impulzusfegyverének egyik kiálló oldaldudorja halk csikorgással végigsimította a durva betont. Semmi, nem lehet lemenni.
Akkor még tovább.
Bal kezének öt ujjával ismét a hátitáska felső csatlakoztatójára markolt, és húzta maga után a vízben. A termetes táska apró örvényeket kavarva, engedelmesen vonszolódott Reactorfighter után a sötétségbe. A lábak lassan szelték a vizet, Reactorfighter háta libabőrös lett a páncél és a terepszínű felső alatt a hideg víz és a hideg levegő kettős hatásától.
- Hajnali Szél, jelentkezz, vétel! – recsegett föl a fülhallgató.

Reactorfighter azonnal a füli egységhez nyúlt, lenyomta a gombot, és halkan válaszolt, nem feledkezve meg a medence partján bosszankodó biztonsági őrről.
- Itt Hajnali Szél. Mi a helyzet ott? – kérdezte.
- Minden rendben. Már világos van. – tájékoztatta J-NekteD színtelen hangja. – És veled?
- Huh – sóhajtott bele a gégemikrofonba Reactorfighter. – Egy paraszthajszállal kerültem el a lebukást. Nehezebb itt közlekedni, mint hittem. Fogalmam sincs, az a Batta Zsolt hogy mászkál itt, de rohadtul kényelmetlen.
- Ne feledd, hogy neki nem volt sem hátizsákja, sem páncélja! – válaszolta J-NekteD a füli egységből. – Már tehát az árokban vagy. Sikerült meglelned a továbbvezető utat?
Reactorfighter újra a földre nézett. Három méterrel odébb egy hasonló nyílást látott a földön. Rozsdás, vastag vasrács, alatta összeszűkülő vízelvezető cső. Semmi érdekes.
- Egyelőre még keresem. Azonnal szólok, amint megvan. Kijelez a radar?
- Ez nyomkövető – javította ki minden harag nélkül J-NekteD. Csupán a pontosság kedvéért.
- Jó, akkor nyomkövető. – morgott Reactorfighter a mikrofonba. – Jelez jól?
- Tökéletesen – biztosította J-NekteD. – Nem a kínai piacon vettem ezt a gépet.
Reactorfighter elmosolyodott a sötétben, ahogy folyamatosan ment előre. J-NekteD többet eltanul lassan az emberektől, mint ő az eddig eltelt huszonnégy év alatt.
- Jó a szöveged, haver! – felelte vigyorogva, és óvatosan megigazította a kőemelgetési művelet során kissé elhajlott mikrofonfejet. – Vigyázzál, még a végén emberré válsz, aztán majd mit szólnak a többiek?

Ezúttal valódi, bár színtelen nevetés válaszolt a füli egységből. J-NekteD túl messze volt, hogy pozitív energiaáramlást küldjön annak jeléül, hogy tetszik neki a válasz.
- Jelentkezem majd, ha találok valamit. Hajnali Szél kikapcsol. – szólalt meg, még mindig mosolyogva, és lezárta a kommunikációt.
- Vettem. Bázis kikapcsol. – érkezett a jóváhagyás, és elnémult a füli egység. Reactorfighter ismét egyedül maradt az alagútban.
Még hogy kényelmetlen? Szándékosan nem akartam káromkodni, egyébként sem szokásom. De ez akkor is eléggé szűk. Egyedül attól félek, hogy mi van, ha J-NekteD tévedett? Akkor hiába vacakolt annyit a bejutással ide, hiába galoppozik most itt a csatornában, mászhat ki, és mehet a kicsi fehér házikóhoz szétverni az ajtót. J-NekteD korántsem volt csalhatatlan, csak valamivel nehezebb volt titkolózni előtte. Ő maga mondta: nem tud minden információt kiolvasni, főleg akkor nem, ha szándékosan nem akar visszaemlékezni rá az illető.

J-NekteD-et beiratom majd agykontrollra jövőre, gondolta, és elfojtott nevetést hallatott. Előrenézett, és látta, hogy körülbelül tíz méteren belül véget ér a csatorna; betonfal zárta el az útját, melynek végéből egy nagyobb műanyag cső nyílása ásított feléje. Nyilván nincs mind a négy betonárok összekötve egymással folyosóval, néhol egyszerűen bebetonoztak egy L alakú műanyag csövet, a víz ezen is át tud folyni. Egy harmadik rács is volt a padlóban, közvetlenül a fal előtt. Reactorfighter elengedte a hátitáskáját, lehajolt, és alaposan megnézte. Impulzusfegyverének szíja csúszni kezdett a vállán lefelé, amit unottan visszatolt. Próbaképpen megmozgatta a rácsot, és legnagyobb megdöbbenésére a rács mozgott, nem volt a többihez hasonlóan bebetonozva.
Ez lenne a továbbút? Működhet, elég széles az akna, oldalt fordulva leférek rajta. De…mi ez? A vizor szerint a szélei a betonban vannak!
Ujjaival végigtapogatta a rács széleit, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy a szélein lévő „betonozás” nem más, mint porrá tört betonnal összegyúrt gyurma!
Semmi kétség, okosak ezek az emberrablók. No de nem eléggé okosak…, gondolta kárörvendően, mikor jobb kezével megmarkolta a rozsdás rács egyik rúdját, és húzni kezdte. A rács először megakadt, aztán könnyedén kijött. Alatta egy függőleges, fekete falú betonalagút szája ásított feléje, a vízelvezető árokból szüntelenül nyelte a vizet.
Erre lefelé? Milyen mély lehet ez a vacak?, gondolta csodálkozó arccal Reactorfighter. Leguggolt a vízbe, és az átázó nadrágjával mit sem törődve lenyúlt a lyukba. Tömör betonfalat tapintott ki. Még lejjebb nyúlt, és hirtelen valami vékony rudat fogott át. A hömpölygő víz eléggé megnehezítette a tárgy pontos beazonosítását, tekintve hogy sok vonalat kellett a vizornak kirajzolnia, de némi vizsgálódás után kiderült, hogy egy falba betonozott vaslétra egyik fokát fogdossa.

Felfedezésének megtétele után Reactorfighter kérdőn nézett a vízelvezető árokhoz hasonló szélességű aknára, és a bal keze mellett vízben álló csomagra. Eszébe jutott a még mindig a vállán himbálózó tízméteres kötél. Levette a válláról, leguggolt ismét a vízbe, és nagy nehezen keresztkötést bogozott a széles csomagra. A folyamatosan zajló fekete vízben nem volt egyszerű, a sodrás örökké elvitte a csomóillesztésnél a kötélvégeket, a nylonkötél meg-megcsúszott a nedves fémfelületen. Három percnyi vacakolás után végülis elkészült a keresztkötés. Reactorfighter átemelte a csomagját a fején, és a kötélnél fogva engedni kezdte lefelé a nyílásba. A fehér nylonkötél lassan engedte le a csomagot a sötétségbe, a víz kopogott a zárt fémtáska tetején.
Ha tíz méternél mélyebbre nyúlik, visszahúzom, és rákötöm a húszméterest is, gondolta Reactorfighter, miközben egyre mélyebbre bocsájtotta a táskát az aknába. Nem volt rá szükség: A táska három méter után szilárd felületre érkezett. Időnként meg-megrándult a kötél, jelezve, hogy odalent is van a víznek némi ereje.
Reactorfighter elégedetten a jobb karjára kötötte laza csomóval a kötél másik végét, és…igen, hogy menjen le? Nem tud a szűk járatban megfordulni, most arccal a medence felé néz. Az aknában pedig a vele ellentétes irányban sorakoznak a létrafokok.

A pokolba, bosszankodott magában, miközben jobb lábával lassan lelépett a lyukba. Fémbakancsánával megérezte a vas létrafokot. Próbaképpen ránehezedett, de a vaslétra nem tört le alatta. Lassan áthúzta a bal lábát is a perem fölött, és azzal is belelépett a gödörbe. A létrafok állta a sarat, semmi jelét nem mutatta annak, hogy le akarna szakadni alatta.
Még időben jöttem, nem rohadt szét az állandó víztől annyira a vaslétra, hogy letörjön alattam, gondolta Reactorfighter. Felsőtestével a falnak dőlt, miközben jobb lábával kitapogatta a következő létrafokot. Megtalálta, lejjebb lépett, mindvégig a falnak dőlve. Vízpermet csapott arcába.
Már derékig benn járt a lefelé vezető aknába, hallgatva a rohanó víz állandó csobogását maga körül, és maga alul. Halvány csatornaszag érkezett lentről, nedves páraharmat-illattal vegyítve. Mellpáncéljának merev része zajosan karistolta végig a vízszintesen rovátkolt betonfalat, aminek nekitámaszkodott. Szabad bal kezével belekapaszkodott a vízelvezető csatorna aljába, majd ahogy kettőt lejjebb lépett, a legfelső létrafokot markolta meg. Jobb vállának kiszélesedő páncélfélköre beleakadt a lyuk jobb oldali peremébe, majd egy rántás után engedelmesen lejjebb ereszkedett. A víz most már Reactorfighter nyakába ömlött az árokból, lemosva felsőtestének páncélzatát, eláztatva a nyakát és a tarkóját. Reactorfighter először bosszúságot érzett, mikor a víz befolyt a nyakánál, és elkezdte eláztatni a zubbonyát, aztán megkönnyebbült, mikor eszébe jutott, hogy a víz kimoshatja végre az átkozott hajtörmeléket a nyakából és a fejéből. Előrehajtotta a fejét, és a víz alacsony hőmérséklete ellenére elégedetten konstatálta, hogy kevésbé viszket a nyaka.

Újabb fél méter mászás után lelépett az utolsó félkör alakú vaslétrafokról is. Lába alatt kemény betont érzett ismét. Bal lábával rálépett a csomagra, amit odébb is tolt vele. Mikor már mindkét lábával lent volt, leoldotta jobb karjáról a kötelet, és szétnézett. Egy hasonló járatban volt, mint odafent, ám itt jóval több csőnyílás volt a falban, a legtöbb közülük rendületlenül engedte a vizet a csatorna aljába. A víz derékmagasságig ért, ami arra utalt, hogy valószínűleg egy darabig nem kell újabb lemászásra felkészülnie.
Ez valamelyik kisebb főalagút lehet, gondolta Reactorfighter. Nem sok fogalma volt a strand szennyvízelvezető- és tisztítóberendezéséről, de sejtette, hogy minél magasabb a vízszint egy adott alagútban, annál lejjebb kerül. Visszaemlékezett J-NekteD szavára: Alagútrendszer. Tehát biztos, hogy előbb-utóbb elágazásokba fog botlani, és el kell döntenie, merre menjen.
Az alagút balfelé folytatódott, és cseppet sem volt tágasabb, mint a fenti. Amennyire látta, végig egyenes irányban tart észak felé. Csak sejtette, merre van észak, mert annyit észrevett, hogy az alagút jobb oldali, vak falán zöld, foltos moha nőtt. A fentivel ellentétben nem volt rajta csőnyílás, tömör fekete betonfal volt az egész.
Végigmegyek ezen, és amint kikerülök a vizes közegből, rágyújtok. Megpróbálom informálni J-NekteD-et is, hogy hol a pokolban vagyok, mert ahogy érzem, hamarosan elveszek ebben a tömérdek járatban. Ez még csak kettő volt, de lesz ennél sokkal több, főleg ha bejön egy csomó elágazás is, és érméket dobálhatok, hogy merre menjek.

A szűk alagútban nem tudta kicsomózni a csomagra keresztalakban rákötött madzagot. Oldallépésben átlépett a csomagon, ráhurkolta a kötelet a jobb karjára, és továbbaraszolt a csatornában. Mohos, nyirkos falak, vizet köpő csőszájak előtt haladt el, követte a víz folyásirányát, jobb karjával húzta a víz alatt a hátitáskáját. Impulzusfegyvere a hátán pihent, neki-nekiütődve az alagút nyugati falának. Bánta is, hogy nem vehette kézbe, de azzal nyugtatta magát, hogy ilyen keskeny járatban egyébként sem ronthat neki észrevétlenül semmi. A vizorja újabb egyenes szakaszokat jelzett ki, ahogy lassan haladt előre. A víz alatt néhol kör alakú, széles lefolyónyílások rajzolódtak ki a vizor belsején, de maximum egy kisebb testű kutya tudta volna bepréseli magát azokba, így Reactorfighter nem hitte, hogy arra menekültek volna az emberrablók a zsákmánnyal. A falban szabályos sorrendben, háromméterenként volt két kis csőszájadék, egymással szemben a két falon. Reactorfighter érezte a páncélzata háti részén a víz dörömbölését, ahogy elhaladt előttük. Nyakába is hideg víz ömlött, mikor elhaladt a fenti vízelvezető padlóján lévő, rögzített rácsok alatt. Annak örült, hogy az alagút mélysége meghaladta a két métert, és nem kell levetnie a páncélruháját, hogy közlekedni tudjon benne.

Hát eddig eléggé unalmas, gondolta, miközben rendületlenül haladt a fekete, félig vízzel telt csatornában, és árgus szemekkel figyelte a falakat, valamint a padlót. Harminckilenc méter megtétele után megállt, engedett egy kicsit a jobb kezére hurkolt kötélen, és lenyomta a kommunikátor füli egységén a gombot.
- Itt Hajnali Szél. A vízelvezető árokból egy lentebbi csatornába jutottam. Ugyanolyan, mint a fenti vízelvezető árok, és pontosan az alatt helyezkedik el. Már valószínűleg túljöttem a fenti elforduláson, így ez már máshová vezet. – adta be egy levegővel a helyzetjelentést.
- Itt a bázis – felelte J-NekteD. – Nyomon követlek, és rajzolom a térképet. Eddig semmi érdekes nincs?
- A fenti vízelvezető árok végében a padlón lévő rácsot felnyitva jutottam le ide. – válaszolta Reactorfighter, miközben tovább oldalazott az alagútban, tenyereivel nekitámaszkodva az előtte lévő keleti falnak. – Valaki gyurmával megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy a rács bele van betonozva a vízelvezető árok aljába.
- Nagyon érdekes – válaszolta J-NekteD színtelenül. – A következő szakasz meglátásod szerint milyen?
- Eddig totál egyenes, de valahol majdcsak véget ér. Nagyon szűk, remélem odébb majd kiszélesedik. – majd az előbb elmulasztott kérdést gyorsan feltette. – Vízhatlan a kommunikátor?
- Igen – mondta J-NekteD, és Reactorfighter egyből nyugodtabb is lett. – Egyet se félj. Nem fog tönkremenni a víztől.
- Ennek örülök – válaszolta őszintén Reactorfighter, és újabb három métert haladt előre. A vizor szerint a csatorna jobbra fordul a távolban. – Te mindenre gondolsz.
- Nem mondasz újat – érkezett a válasz. – Már annyiszor olvastam ki meglepődést belőled ilyen tekintetben, hogy napirendre térek fölötte.

Reactorfighter elmosolyodott ezen, és újra megdöbbent azon, hogy a reticulumi elme minden létező lehetőségeket figyelembe vesz, beleértve a legvalószínűtlenebbeket is. Milyen indíttatásból veszik sorra minden esetben az összes lehetséges kimenetelt? Ki nevelhette ezt beléjük? Vagy ez csupán egy létezésük óta rögzült hagyomány? Ők mit mondanának erről?
- Nemsokára elfordul az akna jobbra, rajzold le ezt is. Majd még jelentkezem. Hajnali Szél kikapcsol.
- Vettem. Bázis kikapcsol.
Reactorfighter lenyomta újra a gombot, és továbboldalazott a szűk alagútban. Elhaladt két, vizet folyató kis csőnyílás előtt, amik újra leöntötték hideg vízzel a páncélját. Reactorfighter jobb helyet is el tudott volna képzelni az akcióra, gyanította, hogyha szétveri a Levente vezér utcai házikó ajtaját, nem kellene ebben a vékony vízelvezető árokban nyomorognia, viszont így sokkal biztonságosabb volt, a víz hideg ugyan, de nem koszos, nincs az a förtelmes csatornabűz sem…egyelőre, és az ellenség nem is sejti, hogy ő a nehezebb utat választva már a sarkában liheg.
Jól számolta, alig harminc méterrel odébb az alagút derékszögben jobbra fordult el. Fémbakancsa talpain mintha lejtést érzett volna, de nem túl jelentőset, az alagút továbbra is a felette lévő vízelvezető csatorna vonalát követi, ahol nagy keservesen bejutott. Vajon ott van még a biztonsági őr, dühösen káromkodik, és elromlott elemlámpáját okolja? Szinte biztosra vette, hogy igen.

Ez oly különös, töprengett Reactorfighter, miközben befordult, és tovább követte a szűk vízelvezető alagutat keleti irányba. Amíg nem körvonalazódik a tervezet végrehajtásának fizikális lehetősége, azaz amíg össze nem gyűlik elég adat, hogy bele lehessen fogni, azt kívánom, bár minél több embernek legyen hozzá valami közé Több szem többet lát. Viszont mikor már adott a tervezet és a végrehajtása, tudat alatt azon aggódom, hogy minél kevesebb ember legyen részese. Talán mert nem akarok ártatlanul senkit megölni? Lehet. J-NekteD ezt is tudná biztosan.
Legnagyobb meglepődésére a kelet felé tartó folyosó négy méter után T elágazásban ért véget. Három széles, hálós ráccsal takart csőnyílás volt közvetlenül az elágazás előtt, a jobb oldali falban, mind a három vastag sugárban öntötte a vizet az aknába. Észrevette továbbra is, hogy az elágazás előtt egy szabályos négyzet alakú, alacsony gödör van a padlóban, az alsó részén rács fut körbe. Valószínűleg itt lép be a strand szennyvize a központi tisztítóhoz vezető nagyobb csövek egyikébe. Átlépett a gödrön, és feljebb húzta a hátitáskát is, nehogy beleakadjon. Nem tudott volna lehajolni és kiszedni onnan. A vízcsobogás itt sokkal hangosabb volt a három nagy csőnek köszönhetően, mást nem is igazán lehetett hallani.
Reactorfighter gyorsan ellépett a két nagy cső előtt, és nagyot prüszkölt, mikor a jobbszélső cső arcon öntötte őt hideg vízzel. Mostanra már az alsónadrágjába is beszivárgott a víz, a zubbonya is teljesen elázott. Ha kikeveredik innen, új ruhát kell fölvennie, hacsak nem akar megfázni. A kinti hőmérséklet a hidegfrontnak köszönhetően sokat esett, így a megfázás esélyei is megnövekedtek.
A T elágazás sem volt tágasabb a járatnál, amiben eddig haladt. Harci vizorjával volt módja észrevenni, hogy jobb oldali ága öt méter után zsákutcában végződik. Mindössze néhány cső engedte a vizet az alagútba. A bal oldali ága, bár ugyanúgy szűk volt, járhatónak bizonyult. Arra ment hát tovább.

Az alagút padlója hirtelen lépcsőszerűen elmélyült, és már mellkasig volt a vízben. Impulzusfegyverének alját ellepte a víz, oldalán az apró kék és sárga fények gyengén világítottak. A két fekete betonfal közötti távolság alig volt több hatvan centiméternél, így esélye sem volt rá, hogy megforduljon. Arccal kelet felé fordulva oldalazott tovább az aknában. A vizor szerint nem várható újabb mélyülés. Feje fölött egy keskeny, négyzet alakú függőleges akna volt, a tetejét három méter magasságban egy kis, négyzetes csatornafedő zárta el. Most járhat valahol a strandfürdő udvara alatt, mivel az utcán általában széles, kör alakú csatornafedők vannak.
Tovább nem mélyülhet a vízszint, máskülönben úszni kellene a továbbjutáshoz, és itt oldalazva nemigen lehet fennmaradni a vizen, állapította meg magában Reactorfighter, miközben felemelt kezekkel, evickélve haladt tovább az újra észak felé futó vízvezetőjáratban. Jobb oldalt látott egy szintén négyzetes alakú, ötven centi átmérőjű nyílást a falban, de túl kicsi volt, hogy egy ember kényelmesen haladhasson benne. Tovább araszolt a csatornában, tenyereivel támasztotta páncéltestét a vízben. Úgy érezte magát, mint egy esőcsatornába került falevél.
Itt jöttem be…és vajon hol jövök fel? Itt a labirintus, ahol most vagyok, és nem egy, hanem legalább három vagy négy minotauruszt kell megölnöm, hogy kiszabadítsak tizenhat lányt.
Megfogadta, hogy aki az útjába kerül, megöli.



3

Borongós, hideg délelőtt köszöntött Miskolcra. Felhők takarták el a kellemes nyári Napot. Sötét, tömör felhők gyülekeztek az égbolton, hogy örökös háborúban ismét csatába szálljanak a Nap erejével. Az emberek, fél szemmel az égre pislogva, esernyőket cipelve járták a várost, és még a legkitartóbb rövidnadrág-póló virtuózok is magukra kaptak valami melegebb ruhát. Kellemetlenül lehűlt a levegő az ország északi részében, minden meteorológiai jelentés kiadós esőket jósolt délutánra, éjjelre, sőt, másnap reggelre is. Egyedül a darkerek örültek a beköszöntött hűvös időnek.
Ágnes asszony fásultan, egy szobazsámolyon ücsörögve könyökölt Kuruc utcai lakásának ablakában, és szánni való pillantással nézett a városra. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy Hajnali Szél minél hamarabb megtalálja Tündét. A férje, Zoltán a konyhában ült, előtte egy tányéron túrós galuska, de az utóbbi időben nem volt étvágya, és öt kilót fogyott.

Miskolc másik részén Tamás feküdt a konyhaasztalon, előtte két üres borosüveg és egy borszagú pohár. Felsőtestével az asztalon végignyúlt, karjaival eltakarta az arcát, hogy senki ne lássa a szenvedést az arcán. Mióta Hajnali Szél elment tőle, nem tudta abbahagyni az ivást. Bár figyelmeztetve lett, hogy túlzottan ne reménykedjen, utolsó lehetőségként mégis úgy kapaszkodott Tamás tudata Hajnali Szélbe, akár egy fuldokló ember az elédobott mentőövbe. Képtelen lett volna lemondani Rékáról. Felesége egy nap háromszor is elment a rendőrségre, és kisírt szemmel könyörgött a nyomozóknak, hogy egyszer azzal fogadják: megtalálták Rékát, és semmi baja.
J-NekteD üres arccal ült a kietlen repülőtér közepén, előtte a földön a kommunikátor, ölében a lefűzőmappa, rajta egy papír, amin mindössze néhány citromsárga és narancssárga vonás látszódott eddig. Rendőr-illúzióteste mellett egy nyitott doboz színes ceruza hevert a földön radírral, faragóval, a citromsárga és a narancssárga ceruzák kiszedve a helyükről. Türelmesen, tétlenül ücsörgött, időnként szétnézett, és hallgatta a fűszálak zizegését a szélben, valamint a feje fölött repkedő néhány sárkányrepülőst, akik az időjárást okosan kihasználva, jókedvvel reptették járgányukat a sötét fellegek alatt.

A Levente vezér utcai kis fehér házikótól nem messze, az utca végénél lévő elágazásnál egy piros Lada várakozott, félig a járdán, félig a járda melletti füves gyepen. Egy nagybajúszú, fáradt arcú férfi, és egy kopasz, kissé kockafejű, alacsony férfi ült benne, látszólag nem csinálva semmit. Az anyósülésen ülő bajuszos férfi időnként vizsla pillantásokat vetett az ötven méternyire lévő fehér házikó ajtajára, zöldes viharkabátjának bal zsebében mobiltelefon pihent.
- Gondolod, hogy észrevett valamit? – kérdezte a társát. – Azóta nem jött vissza, de nem tudhatjuk. Nem szeretném, ha a rendőrség helyett most a hadsereg kezdene el szimatolni.
- Ugyammáá, nem fog az visszajönni. – felelte kissé hőzöngős hangján a testes, kopasz figura, letekerte az ablakot, és kihajolva rágyújtott.
- Mindenesetre Zsolt elég nyugtalan lett – a bajuszos ember is lehúzta az ablakot. Nem dohányzott, de nem akart emiatt is veszekedni a társával. Nem voltak a legjobb barátok, csupán érdek kötötte őket össze. Először meglepődött, mikor Zsolt felhívta őt, és közölte, hogy a főnök azt szeretné, egy héten legalább háromszor figyeljék a házat, és köszönte szépen, de nem kért belőle. Zsolt erre megemelte harmincnyolcezerrel a neki szánt összeget, ettől furcsamód igen hamar megjött a kedve. Csupán az ellen volt kifogása, hogy ezt a gumófejű, ostoba, tar állatot is magával kellett hoznia „arra az esetre, ha elaludna”.
- A rendőrök is párban járnak, basszátok meg, egyik ír, másik olvas, úgyhogy ne vitatkozzál, fogod a Jocit, és ketten kiültök a kocsiba. – jelentette ki szárazon Zsolt erre, és lecsapta a telefonkagylót.

Így most kénytelen volt hosszú órákat együtt tölteni az általa ostoba seggfejnek tartott Jocival, aki most nagyokat szívott csempészett cigarettájából, harákolt, és köpködött. Ezeket ő roppantul etikátlan dolognak tartotta. Lehetséges, hogy nem éppen tisztességes módszerrel kereste a pénzt, de az ördögbe is, az ember azért ember, hogy hozzá méltón viselkedjen!
- Legyen igazad – hagyta rá. – De ha megint látunk valakit itt kolbászolni, azonnal szólunk Zsoltinak. Oké.
- Felőlem – felelte rá Joci, és nagyot köpött a gyepre. Neki sem volt kedve itt ücsörögni, és ideges is volt, mivel amíg őrködnek, nem ihat semmi szeszt. Akárcsak a társa, ő is Zsolttól függött, és nem mindenben értett vele egyet. Jobb híján azonban azt csinálta, amit ő mondott.
Ákos, és Norbert éppen e pillanatban futottak atlétákat megszégyenítő sebességgel az Avas északi oldalára kanyarodó Papszer utcára, hogy minél hamarabb kézhez kapják a fotókat. Az utca felső részén nem lehetett parkolni, így kénytelenek voltak a Nissant a közepénél hagyni, és gyalog szaladni felfelé a domboldalon. Már nyitáskor ott toporogtak az ajtó előtt, és a megdöbbent fényképész kezébe kilencezer-ötszáz forintot számoltak le, hogy két óra alatt hívja elő a fényképeket, és ami rajta van, ne említse senkinek, ellenkező esetben igen rosszul járhat. A film előhívása közben beültek egy kávézóba a belvárosban, és izgatottan vitatták meg az éjszaka eseményeit, csöppet sem érdekelte őket, hogy a szomszédos asztalnál ülő házaspár komplett idiótának nézi őket. A látott események hatására a hangjuk erőteljesebb volt, mint kellett volna. Mikor aztán letelt a két óra, és visszasiettek a fényképészhez, az zavarodott arccal nyújtotta át nekik a kis sárga papírborítékban a képeket. Norbert mohón nyitotta ki, és Ákossal a háta mögött villámgyorsan pörgette át őket a kezében. Vigyorgó arckifejezése fokozatosan vált dühtől eltorzult, csalódott pofába. Végül hangosat káromkodott, és a földhöz vágta a képeket.
Mindegyik fényképen csupán nagy fehérség volt. Az összes fényt kapott.
- A rohadt életbe, a kurva életbe! Az összes fotó szar! Miféle fényképezőgéped van? – fordult vöröslő fejjel Ákos felé, aki ijedt, mogorva arccal szorongatta a kezében a nevezett tárgyat.
- Nem ennek a hibája – ütötte félre Norbert kezeit mérgesen, aki a földhöz akarta puhintani a fényképezőgépet. – Az a rohadt csészealj tette tönkre a fotókat, értsd már meg! Na, húzzál innen, ba’eg!
- Ezt nem hiszem el! – hőbörgött Norbert, és dühében ráugrott a linóleumon szétszóródott fényképekre. – Az összes fényképet tönkrevágta! Mi a faszért nem vettél egy digitálisat!?
- Várj! A negatívok! – mutatott a fal mellett heverő sárga borítékra Ákos. Norbert azonnal odaugrott, felkapta a borítékot, szétszakította, kiszedte belőle a három-négy filmcsíkot, és a szoba kis ablaka felé tartotta. Arcáról úgy tűnt el a vicsorgás, és a pír, mintha elfújták volna.
- Megvaaan! – vigyorodott el elégedetten. – Ezeken mind itt van az ufó…most pedig gyerünk! Elvisszük megmutatni ezeket a fiúknak!
A negatívokat a kezében szorongatva, sietős léptekkel szaladt ki az üzletből, Ákos, szintén mosolyogva követte őt. Egy pillanatra a jelenettől elképedt fényképész felé fordult, és csak ennyit mondott.
- Köszönjük! A többit tartsa meg!
Reactorfighternek igaza volt abban, hogy akciójáról nem tud semmit az ellenség, így senki nem gyanítja, hogy egyre közelebb kerül az Infiltrator-tervezet végrehajtásához. Ám ez fordítva is igaz volt. Az események mentek a maguk folyásán, ezekről sem Reactorfighter, sem J-NekteD nem tudott. Miközben lassan becserkészték az ellenséget, őket is kezdték becserkészni.
S a szög miatt a patkó elveszett…




4

Még több víz, és még több sötétség.
Bár alig telt el ötven perc azóta, hogy lemászott a csatornába, máris rohadtul unta az egészet. Harcolni szeretett volna, kiszabadítani, gyilkolni, ellenséges vérben gázolni, mint a többi rendes szuperhős. Igaz ugyan, ha megkérdezték volna, ő csupán egy vérmilitaristának mondta volna magát, de a képességei alapján beillett volna szuperhősnek is minden további nélkül. Sötét alagutakban kóborolni biztonságosabb volt ugyan, de unalmasabb is. Ha klausztrofóbiás lett volna, valószínűleg J-NekteD-et küldte volna be. Öt perccel ezelőtt újra jelentést adott le neki, J-NekteD pedig szorgalmasan rajzolta a térképet az útmutatásoknak és a nyomkövető berendezés jelzéseinek megfelelően.

A keskeny, fekete falú vágatban hamarosan újabb elágazáshoz érkezett. Továbbmehetett egyenesen és balra. Egyenes irányban négy rozsdás vascső állta el az útját, amik az alagút keskeny betonfalai között széltében álltak ki a falakból, így balra ment. Elhaladt egy magas függőleges akna – ezúttal már kör alakú! – alatt, amely ugyancsak csatornafedővel volt letakarva, és tizenkét méter után újabb kanyarhoz érkezett. A kanyar után azonban az alagút be volt omolva, a fekete víz tehetetlenül nyaldosta a lépcsőszerűen egymáson heverő kisebb-nagyobb kődarabokat.
Bakker, a szemetek beomlasztották!, gondolta, és a hátitáskája kötelét elengedve két kézzel bontani kezdte az omlást. Ám amikor a kisebb kövek alól egy vasrudakkal összekötött hatalmas betontömb-hármast szabadított ki, azonnal tudta: nem ez a helyes irány. Hacsak nem rendelkeztek az övéhez hasonló érintődetonátorokkal, nem tudták volna úgy felrobbantani az alagutat, hogy az rájuk ne omoljon, ez a hatalmas hármas vasbeton-tömb pedig itt volt már, nem úgy cipelték ide. Kénytelen-kelletlen visszafordult az elágazáshoz, és a négy vékony vascsővel lezárt ágat vette szemügyre.

És itt hogy a pokolba mászhattak át?, kérdezte magától, és tétován megfogta a felső csövet. Döbbenten észlelte, hogy mozog. Mérges grimaszt vágott, és ököllel rácsapott a csövekre, mire azok hangos pendüléssel hullottak a vízbe. Csupán fal közé szorított csőcsonkok voltak, gondosan méretre flexelve.
Újra afelől bizonyosodtam meg, hogy ez a helyes irány. Ezek az ostobák az ilyen jellegű trükkökkel nemhogy eltérítenének, sokkal inkább meggyőznek arról, hogy itt valami atom nagy disznóság van.
A hátitáskáját maga után húzva, elégedetten araszolt tovább a keskeny csatornában. Vizorja ezüst tündérvonalakkal festette meg a betonfalak ragyás felületét, a rájuk rakódott algákat, alul az áttetsző víz hullámait, és lábmozgása keltette áramlásait. A víz morajlása erősebbé vált, ahogy haladt előre, hamarosan olyan hangos lesz, hogy ellehetetlenítheti a kommunikációt is, és kénytelen lesz ordibálni, hogy J-NekteD meghallja.
Lábai alatt helyenként lefolyórácsok pendültek meg időnként, fémcipőjében meggyűlt a víz, és lábának melegét átvette, így kevésbé lett zavaró. A fémbakancs flexibilis szája egyébként sem engedett be egyszerre túl sokat, leesni pedig egyáltalán nem szándékozott a lábáról. A járat sokáig egyenesen vitt előre, majd Z-betűhöz hasonló kanyarok következtek. Újabb kisebb-nagyobb csővégek előtt haladt el, melyek közül a legtöbb működött, és engedte a vizet a mellkasa vonalában hullámzó víztükörbe. Megtett ötven métert, újra leadta a jelentést J-NekteD-nek, és ment tovább. Már rettenetesen vágyott egy kis cigarettára, de próbálta elterelni a gondolatait róla. Ha a gyűjtőzseb eszébe jut, az egyből kinyílik, és elázik minden cigije. A hátitáskában nem volt dohány, mindössze egyetlen dobozzal hozott.

Újabb kör alakú, függőleges aknát hagyott el maga mögött, aminek azonban le volt betonozva a teteje. A vízben lebegő csokipapírokat, cigaretta csikkeket, söröskupakokat, és egyéb szemeteket vett észre, sőt, a vizor egy pénzérmét is kijelzett a már lassan nyakig érő víz alatt. Öcsém, ha most itt lennél, visszaadnám neked, gondolta ironikusan Reactorfighter. A háta mögötti falon egy nagyobb, négyzet alakú sötét nyílást vett észre, és belenézett. Csalódnia kellett, csupán egy kiszögellés volt a csatorna falában, két, peremes csőkivezetés fekete körével, körülöttük négyzet alakú betonelőkével.
A csatorna-atmoszféra itt már jóval erősebb volt, erőteljes szennyvízszag és ürülékszag érződött a sötét járatban, Reactorfighter ugyancsak fintorgott, különösen, mikor belegondolt, hogy a ruhája is ezzel a szennylével itatódik át. Igyekezett meggyorsítani a lépteit a víz alatt, a hátitáskát is gyorsabban húzta a kötélen.
Bakker, ez röhejes. Én vagyok a szartúró!
Továbbment. Nemsokára újabb T-elágazáshoz jutott, ám ezúttal jobbra is, balra is vezetett út. Jobb híján bekapcsolta a kommunikátort.
- Itt Hajnali Szél. Egy hármas kereszteződésnél vagyok, van egy út jobbra, és balra. A jobb oldali mintha tágasabb lenne, persze lehet, hogy téved a vizor.
- Itt bázis. Egy pillanat. – a zajló víz hangján kívül más nem hallatszott, majd újra megszólalt J-NekteD. – Ha jól tudom, ahhoz a fehér házikóhoz akarsz eljutni.
- Jól tudod – felelte kissé bosszúsan Reactorfighter. Nagyon szeretett volna már kikerülni a szennyléből.
- Akkor balra – vágta rá habozás nélkül J-NekteD.
- Ez biztos? – kérdezett rá gyanakodva Reactorfighter, és reménykedve nézett a valamivel tágasabb jobb oldali átjáróra, aminek ugyan alacsonyabban volt a mennyezete, ám a szélessége legalább kilencven centi lehetett. A padlózatát nem beton, hanem a talajból előbukkanó két, vaspántos acélcső alkotta. A bal oldali folyosó ezzel szemben olyan volt, mint az ezelőtti, a változatosság kedvéért azonban még magasabb volt benne a vízszint.
- Igen, balra. – a válasz rövid volt, és közönyös.
Reactorfighter felsóhajtott. – Értettem. Hajnali Szél kikapcsol.
- Bázis kikapcsol.

A kommunikátor elnémult, ahogy Reactorfighter kikapcsolta. Morcos ábrázattal fordult el az elágazásnál balra. A vízszint itt is mellig ért volna, ha a betonpadlózat nem ereszkedik még egy lépcsőfoknyit. A víz öt centiméter híján Reactorfighter állát nyaldosta, a pessedt csatornaszag itt azonban egy kicsivel gyengébb volt, és nem látott egyetlen csőkivezetést sem. Nyilván a víz alatt vannak.
Bosszúsan oldalazott tovább a szűk járatban, jobb kezével húzva maga után hátitáskáját. Impulzusfegyvere csendesen bugyborékolt a hátán, egyetlen csepp víz sem került a belső szerkezetébe szerencsére. Feje fölött fémpánttal összefogott csőhármas volt, így le kellett hajtania a fejét, hogy átférjen alatta. Két újabb elfordulás következett. Két kör alakú lefolyórács volt a padlón, kicsivel utána egy széles, kissé négyzetes alakú vascső vezetett át a víz alatt. Átlépte, és nagy nehezen a hátitáskáját is áthúzta fölötte. Impulzusfegyvere újra végighúzta a falat egy darabon. A zajló víz hangja még erősebbé vált, így a csikorgást még Reactorfighter sem hallotta.

Ahogy továbbment, megtalálta a zaj forrását. Lába alatt lassan, rézsútosan emelkedni kezdett a betontalaj, amit megkönnyebbüléssel vett tudomásul. Egyre kijjebb került a vízből, a vízszint derékig érővé vált. Újabb elforduláshoz érkezett, melynek középpontjában egy kissé tágasabb, négyzet alaprajzú kamra volt. Alján nagy hézagos rácsozat, a kamra két oldalán két-két széles PVC-cső eresztette a vizet. Mivel más utat nem látott, hát jobbra folytatta föld alatti túráját. A járat újból összeszűkült, a vízhang itt is erős volt, és kellemetlen csatornaszag töltötte meg a sötét levegőt. Öt méter után a csatorna egy újabb lefelé vezető lyukban ért véget, ám ezúttal kellőképpen kiszélesedett. Reactorfighter megállt a lyuk szélén, és lenézett. Vaslétra, tizennégy-tizenöt létrafok. Vízesésként zuhogott alá a tisztításra váró szennylé a gödörbe.
Lefelé megyünk, óóóó, igeeeeen, jutott eszébe a Heavy Troopers egyik dala, miközben magához húzta a víz alatt hánykolódó hátitáskát, a kissé szélesebb aknaüregben a mellkasa előtt emelte át, és kezdte el leengedni az aknába. Érezte hogy vizesek a kesztyűn belül az ujjai, átázott a vékony, zöld pólója is a zubbony alatt, és vízcseppek csorognak végig a testén.
Öt és fél méter után a hátitáska kemény felületre ért ismét. Reactorfighter óvatosan megfordult az üregben, és a létrafokokat lassan szedve utánamászott. Fejét lehajtotta, és igyekezett nem benyelni semennyit a fentről csobogó jóféle tisztítatlan csatornaléből.
Sötétséggel szennyezett, savas levegőjű, hideg járatba jutott le. A létra utolsó foka alatt függőleges rudakból összehegesztett rács volt a víz alatt, és rendületlenül engedte az aknába a vizet, ami sebesen iramlott dél felé Reactorfighter lábai között. Szinte látni lehetett a vizoron, ahogy kapaszkodik a víz a rácsokba, a táskába, a lábaiba, átöleli vékony ujjaival, amik szétszakadnak, és rohan a víz, rohan, rohan a sötétbe, a csatorna titkos részébe.

A nyakába zúdúló piszkos zuhany ellenére Reactorfighter arca határozottan a megkönnyebbülés vonásait mutatta, hogy kijutott a szűk felső folyosókból, és egy tágasabbikba jutott, ami ugyan büdösebb, de legalább lehet normálisan közlekedni benne. Leoldotta jobb karjáról és a hátitáskáról a kötelet, széles vállvédői végigkaristolták a nyálkás betonfalat kétoldalt, ahogy lehajolt érte. Feltekerte a nylonkötelet a vasmacskával együtt a bal karjára, átlépett a hátitáskán, fölemelte, és a hátára csatlakoztatta. Impulzusfegyverét előrevette, jobb kezével rámarkolt az agyára, ballal megfogta a cső alsó részét. Most, hogy hűséges társa az örömben-bánatban a kezében volt, sokkal jobban érezte magát. Lábai is igencsak elzsibbadtak az örökös oldalazásban, most hangsúlyos, kemény lépésekkel vágott neki a feléje ásító vágatnak, fémbakancsai hangosan csobbantak, mikor Reactorfighter a vízbe csapta őket.
Ellenségek, most már jöhettek.
Bekapcsolta a kommunikátort, és beleszólt, miközben lassan óvakodott előre.
- Itt Hajnali Szél. Bázis, jelentkezz!
- Itt bázis – szólt bele J-NekteD azonnal.
- Na, kijutottam azokból a szűk járatokból. Volt egy jobbrakanyar, a végén egy akna, amin létrával le lehetett jönni. Ez egy tágasabb folyosó, viszont rohadtul fingszagú. Úgy tűnik, húsz méteren belül elfordul jobbra.
- Vettem – érkezett a nyugodt válasz.
- Figyelj, én nyitva hagyom a csatornát, nincs értelme ki-be kapcsolgatni. Ha muszáj, akkor kikapcsolom, de addig szerintem jobb, ha nyitva hagyom, és folyamatosan beszélek. Neked is jobb.
- Jó ötlet, támogatom. – recsegett J-NekteD válasza.
- Meddig bírják az elemek? – kérdezte Reactorfighter, és sietősen caplatott előre az alagútban, impulzusfegyverének széles csöve imbolygott a sötétség előtt. Sehol senki.
- Ha folyamatosan bekapcsolva hagyod, másfél napig. – mondta J-NekteD. – Nem hiszem, hogy addig lent kellene maradnod, de ha mégis, még mindig itt van a nyomkövető.
- Azért inkább ne merüljön le – felelte óvatosan Reactorfighter. – Nem lenne jó, ha megszakadna a kommunikációs kapcsolat. Itt van a telefonom mondjuk, de az sokkal kényelmetlenebb.
- Egyetértek. Menj tovább. – J-NekteD elhallgatott.

Reactorfighter gyors, határozott lépésekkel szelte a távolságot, elfordult jobbra, és ment tovább. Az alagút teteje egy darabon itt boltívessé vált, a víz alatt több vastag cső is keresztülfutott, kivágott hézagban a betontalajon. Kisebb-nagyobb csővégek álltak ki a falból, de itt már csak néhányból csordogált víz. A tömött sötétségben a vizor egy kisebb szűkületet rajzolt ki: Négy acélabroncsos cső futott végig az alagút jobb oldali falánál, leszűkítve a járatot. Reactorfighter sóhajtva levette a hátitáskáját, átoldalazott a csövek mellett, majd visszavette a hátára a holmiját.
Ilyen egy hülye konstrukciót! Még néhány szűkület, és nekiállok impulzusfegyverrel bontani a falat!
A zajló víz hangja elhalkult, ahogy továbbhaladt. Az alagút jobbra fordult, néhány vékonyabb cső futott át keresztbe a járaton. Reactorfighter úgy érezte magát, mint egy kincskereső, aki egyszál fáklyával behatol a nagy piramis belsejébe, az összevissza tekergőző folyosókba, hogy megtalálja a fáraó elrejtett kincsét.
Valahol azt hallottam, hogy III. Szeszosztrisz fáraó buzi volt, jutott eszébe középiskolai tanulmányaiból egy mondat az egyiptomi piramisokkal való összehasonlítás kapcsán. Ezen elmosolyodott, de azonnal lehervadt a mosolya, mikor a széles alagút egy újabb elágazáshoz ért. Mindkét ága szűk volt, noha valamivel tágasabb, mint a strand vízelvezető aknái, nem kellett levetnie hozzá a hátitáskát, hogy átférjen.
- Újabb elágazás – szólt a mikrofonba. – Egyenesen vagy balra?
Egy darabig csönd volt, majd J-NekteD megszólalt.
- Balra.

Reactorfighter kissé oldalt fordult, és nagy nehezen bepréselte magát hátizsákostul a járatba. Kicsivel odébb néhány függőleges, rozsdás vasrúd zárta el a továbbjutás útját, de Reactorfightert ez már nem tudta megtéveszteni; nekidőlt, és a három vasrúd csobbanva hullott a vízbe. Kilenc méterrel később az alagút ismét megfelelő szélességűvé vált, ám a padlózata ötven centivel csökkent. Zöldes, hömpölygő víztükör volt előtte. Reactorfighter kénytelen-kelletlen beleereszkedett a jéghideg vízbe, és nagyot szisszent, mikor a zöldes lé beszivárgott a páncélja mögé.
- Mi a baj? – kérdezte J-NekteD a füli egységből.
- Semmi, csak hideg a víz. – felelte Reactorfighter, és lassú, kaszáló járással haladt benne. Az a furcsa érzése volt, mintha a víz próbálná visszafogni a mozgását, a felületén alig képződtek hullámok, és meglepően nehezen lehetett haladni benne. A vizor nem mondott semmit a folyadékról azon kívül, hogy a vízmedence alján három kis, négyzetes lefolyó van, és a szmötyi a medencécske túlsó végéből ömlik egy csőből, ami a víz alatt van.
A plafon helyenként négyzetes boltívszerűen összefutott, néhány rozsdás vasrúd, kicsivel odébb egy vékony acélcső kötötte össze a betonkiugrásokat. Az egyiken valami himbálózott. Reactorfighter felvonta a szemöldökét a vizor mögött, és közelebb lépett.
Egy régi, kialudt hajólámpa volt.
- Találtam egy lámpát – jelentette azonnal. – Errefelé mentek a csibészek.
- Akkor jó úton jársz. Haladj tovább. – érkezett a kurta válasz.
Reactorfighter vállat vont, és tovább vonszolta magát a sűrű, zöldes lében. Egy vöröses, rozsdavirágos nagy vascső jött elő a bal oldali falból, levált belőle egy kisebb cső, majd mindkettő visszafutott a falba és a mennyezetbe. Mögötte pedig véget ért a medence-csatorna, balfelől egy körülbelül egy méter széles alagútnyílás volt a falban. Reactorfighter szélesen elmosolyodott, mikor látta, hogy az alagút betonpadlója jóval a vízszint fölött van, és víz sem ömlik a nyílásból.
Végre-valahára! Itt fogok rágyújtani!
Gyors tempóban sietett az alagútnyíláshoz, felhúzta magát, és elégedetten támaszkodott a kopott, rapcsos betonfalnak.
- Na, kijutottam a szarléből – felelte, nem titkolt örömmel a hangjában. – Balfelé egy alagút vezet vízszint fölött, és teljesen üres. Nincs újabb lámpa sem, meg semmi. Rágyújtok, aztán megyek tovább.
- Jól van – egyezett bele J-NekteD, majd újra elhallgatott.
Reactorfighter mélyet lélegzett az újra elviselhetően büdös levegőből, lehúzta bal kesztyűjét, és rázogatta a kezét egy kicsit. Balszélső tárolózsebét kinyitotta, kivette a fémpálcát és a cigarettát. Óvatosan, nehogy elázzon, kivett egy szálat, és meggyújtotta a fémrúddal, majd mindkettőt elrakta. Hat mély slukkal kivégezte a cigarettát, és a zöld vízbe köpte.
- Ez jólesett – jelentette ki. – Na, megyek tovább.
Az új alagút falai, mennyezete és padlója málladozó, kopott, régi betonból készült. Sok helyütt málltak le kisebb-nagyobb betondarabok a falakról és a mennyezetről, helyenként dús, sötétzöld telepeket alkotott rajtuk az alga, a padlón itt-ott hideg víztócsák, betonmorzsalék, és kicsi kavicsok.
Valószínűleg ezt a csatornát csak akkor használják, ha árad a Sajó, gondolta Reactorfighter, mást nem tudott elképzelni. Olyankor a Szinva vízszintje is megemelkedik, és el kell vezetni a fölös vizet. Kérdés, hogy idén történt-e ilyesmi, mert akkor az kizárja, hogy erre vitték volna az emberrablók a lányokat. Eddig úgy tűnik, csak erre vihették, ékes bizonyítéka az a lámpa, amit a csőre kötöztek.
Óvatosan, megfontolt lépésekkel haladt előre az alagútban, komor arccal, impulzusfegyverét előre tartva. A vízcsobogás hangja teljesen elhalt, csepegéssé változott. A levegő még jobban lehűlt az alagútban, Reactorfighter fázni kezdett most, hogy kikerült a vízből. A lábában meggyűlt testmeleg vizen kívül semmi nem volt, ami fűtötte volna.

A folyosónak csakhamar vége szakadt. Egy, valamivel alacsonyabban fekvő, másik ugyanilyen betonjáratban folytatódott. Reactorfighter feszülten lépett le a másik alagút padlójára, szemmel tartva az előtte álló utat. Semmi sem ugrott elő a sötétségből, hogy rátámadjon. Kicsivel odébb ez az új alagút is elfordult jobbra.
- Követsz? – kérdezte halkan a gégemikrofonba.
- Igen, rajtad vagyok. – jött a távoli válasz.
Most, hogy a vízaknáktól eltávolodott, szinte teljes lett a csend az alagutakban. Csak a csöpögő víz, és a fémbakancsok kopogása hallatszott, zajuk visszaverődött a rideg, málló betonfalakról. Reactorfighter nagyon óvatosan közlekedett, nehogy túl nagy zajt csapjon. Innentől már valószínűnek tartotta, hogy találkozik valakivel. Az alagút ismét jobbra fordult, majd gyors egymásutánjában négyszer fordult el, cikkcakkot alakítva az eddig egyenes alaprajzba. A vizor még több lepergett betondarabot jelzett ki a földön, büdös, zöld algatenyészetet a falon, és azonosítatlan, fehér szilánkokat.
Errefelé egyetlen cső sincs, gondolta Reactorfighter, ahogy tovább haladt. Sem csőcsonkok, vagy rácsok. Ez már nem a csatorna.
- Hol járok? – kérdezte J-NekteD-et.
- A város alatt valamerre – érkezett a lakonikus válasz.
Reactorfighter bosszúsan felmorgott.
- Ez igazán jó. És mégis hol?
- Nem tudom! – felelte J-NekteD, sértődöttséget próbálva belevinni a hamis hangjába. – Nem ismerem Miskolc minden egyes utcáját és részét. Ha itt lennél, meg tudnám mutatni, de így…
- Jó, felejtsd el. – sóhajtott Reactorfighter, és ismét elfordult jobbra, ahogy követte az alagutat. Lába alatt betondarabka roppant össze. – Csak maradj rajtam.
- Vettem.

Ez jelentősen megnehezíti a dolgom, tűnődött Reactorfighter, miközben hajlított járással, lopakodva haladt a folyosón, impulzusfegyverének előre szegezett csövét követve. J-NekteD nem ismerheti Miskolc minden zegét-zugát, ez tényleg így van. Kénytelen leszek így boldogulni. Ha ismerős részhez érek, J-NekteD úgyis fel fogja ismerni magától, ő igen okos…
Egyelőre nem kívánta megosztani bizakodását a társával. Orrán véve a levegőt, halk, karéjozó mozgással haladt tovább előre. Kisvártáva az alagút újra U betűt írt le, majd hosszú egyenes szakasz után elfordult jobbra. Reactorfighternek már halvány fogalma sem volt róla, merre járhat.
Öt méter megtétele után valami négyzetes tárgyat jelzett ki a vizor. Reactorfighter fölemelte, és megtapogatta. Egy fehér csempe volt, aljára nem volt cementpecsét ragasztva, felülete nyirkos volt és csúszott.
- Hm. Találtam egy csempét. – morogta gyanakodva, és visszatette a földre.
- Értem – felelte J-NekteD. – Más?
- Semmi.
- Menj tovább.
Az alagút egy másikba csatlakozott be, ezen két irányban is lehetett haladni. Kérdésére J-NekteD azt válaszolta, valószínűleg balra kell továbbmennie. Reactorfighter tétován benézett a jobb oldali ágba, amíg az el nem fordult, de semmit nem látott. Úgy döntött, nem kezd el vitatkozni J-NekteD-del, és balra megy. Az alagút egy apró cikornya után tovább haladt egyenesen, majd tizenöt méterrel utána vége szakadt.
Egy betonküszöb emelkedett elő az alagút padlójából, mögötte alacsony, vizes medence, afféle lábmosó egy strandon, amit a falból kiemelkedő néhány vascső táplált. Nem is ezért torpant meg Reactorfighter, hanem ami a víz alatt volt. Egy négyzet alakú, középen szétnyitható aknafedél volt, két szárnyán gyűrű. A két gyűrű össze volt láncolva, és lakattal lezárva, hogy még véletlenül se lehessen felnyitni.
Ezt valaki kívülről zárta be, gondolta Reactorfigher, mikor lehajolt, és próbaképpen megmozgatta a fedeleket. Azok bizony nem engedtek. Fogadok, hogy az a Batta Zsolt volt. Majd szépen elmeséli az őrszobán úgyis.

Egy pillanatig gondolkozott, kalapáccsal, feszítővassal, sugárzással, vagy a fémpálcával szaggassa-e szét a láncot, végülis aztán a sugárzás mellett döntött. Ha nem használják a képességet, elsorvad.
Levette bal kesztyűjét, a víz alá nyúlt, és marokra fogta a láncot. Lehunyta a szemeit, koncentrált, Deviator eltűnésére gondolt…és az aggodalomra, amit azóta egyfolytában érzett. A női sikolyra gondolt, ami a vastag faajtó mögül jött. Mikor felnyíltak a szemei, pupillái zöld izzásba vonták a vizort, összeszorított marka felfénylett, és a lánc viharos gyorsasággal előbb elfolyósodott, majd elpárolgott.
Kinek kell lakatos? Hehe, gondolta elégedetten Reactorfighter, miközben leszedte a lánc maradékát, maga mögé hajította, és visszahúzta a kesztyűjét. Impulzusfegyverét a hátára véve felnyitotta a bal oldali fedőszárnyat, majd meglepetten félrecsapta a jobbat is. Kikapcsolta a vizort.
Lentről erős, tiszta fehér fény áradt ki a nyitott aknafedélen, megvilágítva a kopott, rücskös, szürke betonmennyezetet. Odalent azonban nem betonnal voltak burkolva a falak.
Hanem csempével.
A vizes medencéből lassan, komótosan csordogált alá a víz a lenti fehér szobába. Reactorfighter csípőre tette a kezét, és levette bal válláról a kötéltekercset.
Közeledek…közeledek…!

Impulzusfegyverét készenlétben tartva guggolt az akna szájánál, visszakapcsolta a vizort is, de semmi nem közeledett feléje lentről, amennyire látta. Mivel több, mint hat métert kellett leereszkednie, úgy döntött, nem ugrik, hanem használja a horgonykötelet, azért van. A bal oldali aknafedőszárny karikájába akasztotta a vasmacskát, a kötelet ledobta a fehér szobába, és lassan mászni kezdett lefelé. Az aknafedő szárnya próbált visszahajolni, de addig nem tudott, míg Reactorfighter lassan le nem ereszkedett a kötélen. Jobb kezével ismét kénytelen volt hurkot vetni rá, mivel a vizes kötél nagyon csúszott a vizes kesztyűben. Miközben lefelé ereszkedett, nagy szemeket meresztgetett a lenti szobára.
Szoba volt, csakugyan szoba. Padlóját, mennyezetét, és a falát szabályos, hibátlan fehér csempével burkolták le, sima fehér csempével. Átható klórszag érződött a szoba hideg levegőjéből. A padlón bokamagasságban állt a víz, Reactorfighternek pedig az a furcsa érzése támadt, mintha a levegő lágyan hullámozna körülötte. Vizes arcán szinte érezte a gellert kapó hideg levegőszemcséket.
- Ejha! – mondta álmélkodva.
- Mi az? – kérdezte J-NekteD.
- Na, vége a betonalagutaknak. – mondta Reactorfighter, és a szobából kivezető üres ajtónyílás felé fordult, ami egy fehér csempés folyosóban folytatódott. – Ahol most vagyok, a fejem fölött van egy csatornanyílás, azon át leereszkedtem egy tágas szobába. Itt minden fehér csempe burkolatú. Tudod, az a tipikus vécécsempézés, vagy fürdőszobacsempézés. Fehér csempe mindenütt. Van egy kicsi víz, de nem számottevő. Jobbra egy folyosó vezet ki a szobából, harmincöt méterre becsülöm a hosszát.
- Nagyon jó – szólalt meg elismeréssel J-NekteD. – Már közeledsz.
- Én is erre gondoltam – felelte Reactorfighter. – Itt lent senki nincs rajtam kívül. Mostmár nincs az a vízrobaj sem szerencsére, de itt mintha a levegő dalolna.
- Hallod azt a dalt? – kérdezte kíváncsian J-NekteD.
- Nem – felelte tagadólag Reactorfighter. – Egyszerűen csak a levegő olyan hideg, és tiszta, az ember már azt várja, hogy megszólal.
- Nem értem – szólalt meg némi tétovázás után J-NekteD.
- Ne törődj vele. Csak úgy mondtam. Na, megyek tovább.
- Rendben.

Reactorfighter óvatosan átvette az impulzusfegyverét a bal kezébe, a jobbal pedig erőteljesen csapott egyet a kötélen. Két-három csapás után a vasmacska elengedte a fedőszárny karikáját, és lepottyant a fehér szobába. Reactorfighter ismét feltekerte a kötelet, és a bal vállára húzta. Fegyver a jobb kézben.
Most már csakugyan benne vagyok az ő birodalmukba, gondolta, miközben lassan elindult. Itt már lehet számítani ellenség felbukkanására.
Hegyezte a fülét nagyon, hogy hall-e valami különöset, ám csupán a csöpögő víz törte meg a csendet. A távolból szintén vízcsurgás hangja érkezett. A hideg levegő végighúzta ezüst szálait az arcán, lassan párologtatva el róla a vizet. A csepegést kivéve szinte tökéletes csend honolt a szobában, és a szobán kívül.
Jön a Devastator!, gondolta vigyorogva Reactorfighter, miközben óvatos lépésekkel végigslattyogott a szobán az ajtónyílásig. Eszébe jutott egyik kedvenc Heavy Troopers-száma, amiben ugyancsak kedvenc énekesei is egy hozzá hasonló hősről, a Devastatorról énekeltek. A refrénjében többször is kiemelték a mindent-győző minőségjelzőt, jelezve, hogy a Devastatornak nemigen akadhatott ellenfele. Ami azt illeti, őneki sem nagyon akadhatna.
Különösen nem most, hogy már legalább két és fél órája kommandózok ezekben az alagutakban, és egy lelket sem láttam még. No de sebaj, menjünk tovább.

Kióvakodott a szobából a hosszú, egyenes folyosóra. Észrevette, hogy a mennyezetbe drótrácsok mögé hosszú, fehér fényű neonlámpák voltak beépítve, ezek világították ki a folyosót, és a szobákat. A másik dolog, ami figyelmet érdemelt, az az volt, hogy pedáns tisztaság uralkodott mindenütt. Semmi zöld algaburjánzás a falon, sehol egy sárfolt, építési törmelék, vagy eldobott szemét. Eltekintve pár szemcse szürke csemperagasztótól a fehér téglalapok közötti rovátkákban, semmiféle piszok nem volt sem a szobában, sem a folyosón.
Dögöljek meg, ha ez is a vízművekhez tartozik, gondolta Reactorfighter, miközben szemügyre vette a bal oldali falat, amin egy újabb ajtónyílást látott, közvetlenül amellett, amin az imént kijött. Mi ez a csempézés? Miért van kivilágítva? Látszik, hogy használják ezt a helyet valamire. De akkor miért nincs itt senki?
Oldalmozgással belépett a bal oldali helyiségbe. Ugyanolyan szoba volt, mint amiből előjött, mindössze nem volt a tetején aknanyílás. Az egész szobát hibátlan fehér csempézés borította. Az ajtó mellől egészen a túlsó sarokig egy alacsony küszöb húzódott végig L alakban, leválasztva a szoba egy részét. A leválasztott részben bokamagasságú, jéghideg víz volt, ami azonban már zöldesre színeződött. Egy fényes lefolyórács volt ugyan a padlóban, de szemmel láthatóan nem működött. A szoba teljesen üres volt.

Reactorfighter futólag szétnézett, majd visszament a folyosóra, és elindult rajta. Lassú, kiszámított lépésekkel, hajlított járással. Külső szemlélőnek olybá tűnhetett, mintha valaki húzná az impulzusfegyverét, és Reactorfighter abba kapaszkodna. A mindenhonnan érkező vízcsöpögés hangjában idegennek és zavarónak tetszett a fémbakancs csattogása.
- Volt egy bal oldali szoba – mondta, miközben kissé gyorsabban, ám sietség nélkül haladt az alagútban. – A jobb oldali falai egy padkával le voltak választva, valamiféle lábmosót alakítottak ki, ez minden.
J-NekteD nem válaszolt, nem is volt rá szükség. Reactorfighter tudta, hogy barátja odakint szorgalmasan rajzolja a térképet, és nézi a nyomkövetőt.
A folyosó elfordult jobbra, két lépcsőfok emelte meg a szintjét, és ment tovább. A víz csepegése egy percre sem szűnt meg. A padlót borító vizes csempe nagyon csúszott, Reactorfighter remélte, hogy nem fog elzuhanni a padlón. Gumitalpú cipőben nem okozott volna gondot a sétálgatás a nedves, csúszós csempézeten, de ezzel a lánctalppal olyan volt, mintha jégen mászkálna.

A fehér csempés folyosó csakhamar kettéágazott. A bal oldali ága L alakban elfordult kicsivel odébb, a jobb oldali ága átlósan haladt északkeleti irányba. Reactorfighter először a jobb oldali irányt választotta. Az átlós folyosó csakhamar újra kiegyenesedett, elfordult észak felé, és egy négyes kereszteződésben ért véget.
- Egy elágazást hagytam el, jobbra jöttem. Most egy kereszteződésben vagyok. – kommentálta az eseményeket a gégemikrofonba.
A levegő itt mintha még hűlt volna ráadásként egy fokot, és halk, állandó locsogást lehetett hallani. A kereszteződés észak felé vezető ága egy keskeny, négyzet alakú, mély vízmedencében ért véget. Reactorfighter odament, és megnézte. A medence mélysége tíz méter körüli volt, déli falának alján egy szürke rács körvonalait látta a feje feletti fehér neonlámpa fényében. Az északi fal alján egy fekete műanyag cső kivezetése volt. Erre nem juthat tovább.

A kereszteződés bal oldali ága két méter után véget ért, a falra egy szintén hófehér piszoár volt rögzítve. Az egyetlen lehetséges útvonal hát jobbra, kelet felé vezetett. A folyosó itt ismét emelkedett egy lépcsőfoknyit, és egy cikkcakk után egyenesen vezetett jobbra, ahogy látta.
- Erre menjek tovább? – kérdezte a gégemikrofonba.
J-NekteD azonnal válaszolt.
- Ne. Eltávolodtál. Térj vissza az előző kereszteződéshez.
Reactorfighter vállat vont, és visszagyalogolt a fehér folyosón az előző elágazásig. A bal oldali folyosóban egy picikét melegebb volt, és időnként mintha huzatot érzett volna elölről. Megtorpant, nekitámaszkodott a csempefalnak, és impulzusfegyverét kicsit félretéve rágyújtott. Elgondolkozva nézte a fehér csempés falakat, és a mennyezeti, drótbörtönbe zárt fénycsöveket.
Most kezd bonyolódni ez a különös aluljáró igazán, gondolta, és unottan hamuzott a földre. Nem tudom, valamennyi ágát képes leszek-e felderíteni.
Továbbgyalogolt a folyosóban. Hamarosan újabb négyes kereszteződéshez ért, ami pompásan ki volt világítva. A padlója néhány centiméterrel lejjebb volt, és helyenként négyzet alakú, hosszanti lyukas lefolyórácsok voltak beleépítve.
- Újabb kereszteződés. Mindenhol ki van világítva. Én kikapcsolom a vizort, ha nem baj.
- Ha gondolod – felelte J-NekteD, arra gondolva, inkább használja Reactorfighter az Isten által adott két ügyes látószervet. – Mennyire jelentős a háttérzaj?
Reactorfighter nem szólt semmit, néhány méterre elment a tágasabb falú, helyenként ajtóíves bal oldali járatba. Az örökös vízcsöpögés mindenhol egyformán hangos volt.
- Hmm. Gyakorlatilag nincs. Ha mégis lenne, visszakapcsolom a vizort majd.
- Hány út vezet a kereszteződésből?
- Vezet egy nyugat felé, egy észak felé, és egy kelet felé. Melyik legyen?
- Az északi.

Továbbgyalogolt hát az ismeretlen alagútrendszerben, eltelve a kíváncsiság, és a magányosság érzésével. Hogyan menthetné meg a lányokat, ha egyszerűen képtelen megtalálni őket ebben az útvesztőben? És vajon mennyi lehet egyáltalán az idő?
Mekkora szerencse, hogy van elég hideg élelmem, akár több napra is…itt az emberfia hetekig is bolyonghat, és mielőtt meghalna, még van ideje rájönni, hogy voltaképpen körbe-körbe mászkált, mert mindegyik folyosó olyan, mint a többi. Egyenes folyosók, kisebb szobák, kamrák, helyenként egy-két lépcsőfok, ami megemeli avagy csökkenti a folyosó szintjét. Itt-ott egy-két ismeretlen rendeltetésű medence, némelyikben van víz, némelyikben nincs. El kell ismerni, éles eszű lehet az emberrabló banda vezetősége, ha képes ezt a város alatti alagútrendszert ilyen sokáig titokban tartani…

2

Ahogy teltek-múltak az órák, és Reactorfighter csak ment,ment előre az ürességtől és vízcsepegéstől kongó fehér csempézett folyosókon, a szintén fehér fénycsövek fényében, egyre inkább csodálta az emberrablókat. Bár folyamatosan jelentette a haladási irányát J-NekteD-nek, amit ő a nyomkövetővel összeegyeztetve felvitt a készülő térképre, voltaképpen fogalma sem volt róla, Miskolc melyik része alatt jár éppen. J-NekteD útmutatásai alapján néha közeledett, néha távolodott a Levente vezér utcai háztól. Jelentősen nehezítette a dolgot, hogy J-NekteD nem tudta Miskolc utcáinak és városrészeinek a nevét, így kétségbeejtően keveset tudott segíteni a mélyben tébláboló barátjának.
Reactorfighter pedig töretlenül ment előre, ahogy újabb és újabb utak nyíltak meg előtte. Impulzusfegyverét jobb kezében lóbálva, vizorját hol ki, hol bekapcsolva, széles lépésekkel szelte a csempepadlón a métereket, közben időnként jelentette J-NekteD-nek, hogy mit tapasztalt.
Már hat és fél óra telt el azóta, hogy leereszkedett a fehér labirintusba vezető aknanyíláson, de azóta semmi érdekeset nem látott. Hiába szögezte a fényben fürdő kereszteződésekre az impulzusfegyverét, hiába kapcsolgatta ki-be a vizort, úgy tűnt számára, hogy körbe-körbe járkál, örökké ugyanazokat az utakat járja.
Lehetséges volna, hogy ez a bejárat végig csapda? Hogy a fenébe találták meg az emberrablók a helyes irányt ebben a labirintusban?
Egy egyenes, kissé szűk folyosó közepén megállt. Nekitámaszkodott a falnak, impulzusfegyverét maga mellé tette a csempére.
- Huh, barátom, már itt vagyok lassan hét órája, de még mindig csak folyosók, folyosók és folyosók. Mit mond a nyomkövető?
J-NekteD válasza a szokottnál távolabbról érkezett. A kommunikátor háttérzaja mintha felerősödött volna, mikor beszélt.
- Ha jól értelmezem, Miskolc belvárosa alatt vagy.
Reactorfighter elképedt.
- Hát nem a Levente vezér utcai ház felé kellett volna irányítanod!?
- Nincs olyan út, ami egyenesen odavezethetne! – tiltakozott J-NekteD. – A legjobb tudásom szerint irányítalak, próbálom mindig azt az utat kiválasztani, amelyik valószínűleg közelebb vinne hozzá. Hogy még mindig nem vagy ott, az azt jelenti, hogy nincs olyan út, amivel rögtön odajuthatnál.
- Ez egy útvesztő – morgott elégedetlenül Reactorfighter. A hangja üresen, színezetlenül verődött vissza a folyosó fehér csempézéséről, és halt el a kettős elfordulásban, ahonnan az imént érkezett. Itt hosszú ideig visszhangozna, ha valaki sikoltozna, gondolta Reactorfighter, és kíváncsi pillantásokat vetett vizorja mögül a kelet felé tartó fehér folyosó végére, ahol egy újabb T-elágazás volt.
J-NekteD nem válaszolt. Papírzörgés hangja zavarta meg a kommunikátor vételi egységéből áradó halk statikus háttérhangot.
- Egyetértek – felelte végül J-NekteD. – A térkép, amit az útmutatásaid alapján rajzoltam, mindennek nevezhető, csak szabályszerűnek nem. A nyomkövető és a térkép mintha ellentmondanának egymásnak.

Reactorfighter nem éppen ezt szerette volna hallani. Leült a hideg, fehér csempére, ölbe vette az impulzusfegyverét, és kicsit kifújta magát.
- Mit mond a térkép?
J-NekteD óvatosan felelt, mint a felelő, aki elbulizta a tanulásra szánt idejét.
- Nos, az út először valóban a Levente vezér utca felé tartott, aztán visszavitt a városba. Ha megnéznéd a térképet, azt látnád, hogy ezek a járatok teljesen szabálytalanok, a kiépítésükben nincs semmiféle rendszer, de a Levente vezér utcai ház körül mintha egy árok lenne, egyetlen út sem vezet arra. Mindegyik elkanyarodik valamerre.
Más szóval ezek az utak mindenhová vezetnek, de mikor arról lenne szó, hogy oda menjenek, hirtelen elkanyarodnak másfelé, gondolta Reactorfighter. Viszont a legszélső utak fel vannak térképezve.
- Ha szorosan a délnyugat felé tartó utakat követed továbbra is, előbb-utóbb találnod kell egy olyat, ami odavisz. Az én véleményem szerint ez a labirintus is egyfajta védelem a hívatlan látogatókkal szemben. Ezért van az, hogy bár rengeteg elágazás van, és rengeteg felderítetlen útvonal, mindössze egy vezet el ahhoz a házhoz.
- Hány elágazás van, aminek nem ismerjük a folytatását? – kérdezősködött tovább Reactorfighter, és nekidőlt a falnak. Arra gondolt, ideje lenne ennie is valamit a magával hozott elemózsiából. A hideg kevésbé zavarta, a ruhájába beivódott víz lassan megmelegedett benne, ennyivel jobb volt a helyzet, hogy kevésbé fázott.

Nagyjából fél percig nem jött válasz, majd J-NekteD hangja szólalt meg a kommunikátorban.
- Összesen harminckilenc.
- Bakker! – tört ki Reactorfighter. – Nem lesz az túl sok? Lehet, hogy már elhagytam azt az elágazást, amiből a Levente vezér utcai házhoz lehetne jutni.
- Nem hinném – próbálta nyugtatni J-NekteD. – Az alagutak, amikben most haladsz, nagyjából egy szinten vannak, ezt mondtad te is. Egyik sem kanyarodott be a másik fölé vagy alá. Te magad mondtad.
Reactorfighter fölkelt a csempéről, és az előtte lévő elágazás felé nézett.
- Tudom, ezért nézek bele egy kereszteződés mindkét ágába. Egyébként érdekelne, mit keresnek itt ezek a nagy vízmedencék…
- Engem is – J-NekteD sem értette, mi a szerepe a sok vízzel teli medencének abban a fehér csempés útvesztőben, ahol a barátja tevékenykedett. – Valószínűleg a vízművekhez tartozik.
- Ez az egész? – csattant fel Reactorfighter, meglepődését még a kommunikátor torzítója is élethűen megőrizte. – És miért lett volna szükség ahhoz rá, hogy kicsempézzék?
- Majd kiderül – zárta le a vitát J-NekteD. – Most menj tovább. Jobbra.
- Vettem – Reactorfighter kelletlenül tovább folytatta az útját a fehér, tisztaságtól ragyogó útvesztőben. Lelépett a rövidke folyosó kissé magasabb padlójáról az alacsonyabban fekvő kereszteződésbe, és jobbra fordult. A fehér csempés út három méter után elkanyarodott balra L alakban, és egy sötétbarna, rozsdás fémajtónál ért véget.
Reactorfighter küzdelemre készen közelebb lopózkodott. A fémen nem látott át a vizorral ugyan, viszont a fülét bízvást használhatta. Lábait csúsztatva a fémajtó elé óvatoskodott, és figyelt. Halk kopogásokat, csúszkálást, és beszélgetést hallott, monoton, állandó zajt, mintha csak az utcára nyílt volna a fémajtó.

Miközben hallgatózott, rájött, hogy már nem hallja a víz csöpögésének a hangját. Mi több, errefelé kifejezetten száraz volt a padló is, és a fal is. Sok-sok fehérrel csempézett folyosón átgyalogolt, és fokozatosan vette észre, hogy már nem kell vigyáznia a lépéseivel, nehogy elcsússzon. A fehér csempepadlók, a csempefalak, a mennyezet – száraz volt. A fertőtlenítő szagát sem érezte már, ami pedig minden alagútban ott volt, megtöltötte a levegőt a baktériummentesség illatával.
Ez lenne a kijárat?, következtette ki a jelekből magában Reactorfighter. Nem túl korai?
Óvatosan lenyomta a vastagon rozsdás fémajtó kilincsét, az nyüszítve hajlott le, de az ajtó nem engedett.
Akkor nincs más hátra, kénytelen vagyok máshogy kinyitni, vont vállat Reactorfighter, miközben lehúzta jobb kezéről a fémkesztyűt, próbaképpen megmozgatta csuklóját egy kicsit, és rátenyerelt a kilincs alatti zárszerkezetre. Lehunyta a szemeit, koncentrált. A csempézett folyosót megvilágító egyik lámpa három szaggatott zümmögés kíséretében kihunyt. Két másodperccel később a két fehér fénycső egyszerre pukkadt szét, fehér hajszálszilánkokkal hintve meg a plafonba épített műanyag burát.
Az ajtó zárja lassan képlékennyé vált, Reactorfighter meztelen keze alatt mintha karamellé vált volna a fém. A rozsdás felsőréteg szilánkokra törve pottyant le az ajtó előtti kifogástalan fehér csempére. Tömény, fehér füst szállt fel Reactorfighter keze alól, ahogy a fém molekulaszerkezete látványos gyorsasággal lerombolódott, kóborló, kötés nélküli atomokká változtatva a korábbi egységes, szilárd felületet. Még egy perc sem tellett bele, máris nyitva volt az ajtó, a kilincs alatt egy lyukkal rajta. A zárnyelv épen maradt része groteszk módon emelkedett ki a bebetonozott félfából. Reactorfighter közömbösen visszahúzta a kesztyűt, visszavette jobb kezébe a fegyverét, és kinyitotta az ajtót.

Az ajtó mögött teljesen sötét volt, csak a csempézett folyosón lévő, távolabbi lámpa fényében látta, hogy egy szűk, négyszögletes aknába nyitott be. Mikor bekapcsolta a vizort, és a földre nézett, csak megerősödött a gyanúja. Egy négyszögletes liftakna volt, az alján egy gomb által vezérelt rakodólift-szerűség. A betonfalban kétoldalt hosszú fémvájat vezetett fölfelé a sötétségbe.
- Egy ajtóra bukkantam – jelentette Reactorfighter. – Zárva volt. Kinyitottam, és egy liftakna van mögötte, egy olyan lapos, gyári lifttel, amivel a dobozokat szállítják. Felszállok.
- Vettem – hagyta jóvá J-NekteD.
Mikor Reactorfighter átlépett az ajtónyíláson, a hófehér, tiszta csempebirodalomból egyszeriben visszacsöppent a sötét, piszkos betonkörnyezetbe. A liftakna fala sötétszürke, rücskös betonból volt, akárcsak azoknak a folyosóknak a falai, amik azelőtt a bizonyos aknanyílás előtt voltak…
Amint lenyomódott a piros gomb a falban, a lift nagyot nyekkent, és halkan zörögve emelkedni kezdett. Reactorfighter elgondolkodva nézett fölfelé, ahonnan nagyon halvány fény szűrődött az aknába.
Ha itt már nincs csempézés, az azt jelenti, hogy kifelé haladok a komplexumból, gondolta, miközben a lift időnként zökkenve, szaggatottan emelte őt. Az akna mély volt, legalább harminc méteres mélységig nyúlt alá, ezzel is jelezve, hogy a titokzatos, csempével burkolt alagútrendszer nincs éppen közel a felszínhez. Tömör, ragyás betonfalak övezték őt minden oldalról, páncéljának meghosszabbított vállívei időnként csikorogva karistolták végig.

Fegyverét készenlétben tartva, vizorját bekapcsolva állt a rakodóliften Reactorfighter, mikor az lassan, rángatózva megállt a felső, az egyetlen emeleten. Egy szűk, két méter hosszú kamra tárult a szemei elé, az eleje fehér, aprólyukacsos ráccsal lezárva.
Nem is ez lepte meg Reactorfightert, és ösztönözte arra, hogy leengedje a fegyverét, hanem ami mögötte volt. A rács mögött emberek sétáltak, testük ponthalmazként suhant el a rács előtt, beszélgetésük zaja, cipőik kopogása tisztán, érthetően hallatszott be a kamrába.
Reactorfighter nagyot nézett. Fegyverét a helyszűke miatt nem tudta a vállára ügyeskedni, így letámasztotta a tétlenül pihenő rakodólift mellé, és a rácshoz lépett. A vizorja a fémen keresztül csak gyengén volt képes működni, így kikapcsolta, majd rögtön utána levette az egész sisakot is, úgy tanulmányozta a rácsot.
A rács nem volt behegesztve a falba, egy ugyancsak fehérre festett keretre csavarozták rá. Fejmagasságban egy sötét téglalap volt felrögzítve rá, Reactorfighter elgondolása szerint valamiféle tábla. A rács túloldaláról beszélgetés, lábdobogás-zaj, és sülő hamburgerhús illata úszott be a kamrába, mint egy lassan szétfoszló álom hordalékai.
Tehát ez az alagút egyenesen a városba vezet! Ez megmagyarázza, hogy voltak képesek ennyi csempét, meg miegymást levinni oda!, gondolta Reactorfighter, és szemét az egyik apró lyukacskára tapasztotta.
- Beszélgetést hallok – szólalt meg J-NekteD hangja újból teljes tisztasággal a kommunikátorból. – Hol vagy most?
- Pszt! – suttogta izgatottan vissza a fiú a leadóegységbe. – Valahogy kijutottam a városba vissza! Ez a lift egészen a talajszintig vitt fel. – egy pillanatra elhallgatott, figyelte a rács túloldalán elhaladó embereket, és folytatta. – Valószínűleg egy „rövidebb út” lehet lefelé, hogy ne kelljen minden odatartónak végigmennie az egész rohadt labirintuson.
- Meg tudod állapítani, merre vagy? – kérdezte J-NekteD. – Ha igen, be tudlak tájolni, hogy hol vagy a Levente vezér útjához képest.
- Máris – Reactorfighter kissé összébb húzta a szemét, a balt becsukta, így többet tudott kivenni a rácson túli helyről. Piszkosbarna, egymás mellé helyezett kőtáblákat látott, gránitlapokból rakott padlót, jobboldalt a kőtábla-fal piros fémfallá változott át, rajta egy fehér képpel, amit ugyan csak félig látott, de mikor a hamburger-ábrát, és a HAMB betűket kiolvasta, azonnal tudta, merre van.
- A Búza téri aluljáróban vagyok – adta meg a tájékoztatást. – Nagyon messze kerültem a Levente vezér utcai háztól. Hova a pokolba irányítottál engem, kedves reticulumi barátom?
J-NekteD nem sértődött meg.
- Mint mondtam, én csak a térképet rajzolom, és a nyomkövető jeladásaival egyeztetve egy közelítő képet tudok alkotni a város alatt húzódó alagútrendszer felépítéséről. – olyan gyorsan beszélt időnként, hogy hangja szinte egybemosódott a zizergő nyitott kommunikátor-csatornában. – Lehetséges, hogy pontosan az ellentétes alagutakat néztem...nem délnyugat felé kellene menni, hanem északkelet felé.
- Igen, én is úgy gondolom. – válaszolta rá keserű gúnnyal Reactorfighter, miközben kinyitotta a cigarettát tartalmazó tárolózsebét, kivette a gyújtópálcát is, és gondterhelten dohányozni kezdett.
Ezzel most sok időt veszítettem, gondolta bosszankodva. De annyi előnye már van, hogy a Bugyborék strandfürdőnek még a tájékáról is sikerült elpucolnom. Alaposan össze vannak sűrítve ezek az alagutak, még véletlenül se kelljen túl sokat gyalogolni! Légvonalban az aluljáró és a strand még egy kilométerre sincsenek egymástól, én meg legalább húsz kilométert caplattam már összesen.
- Innen már nem lehet messze – mondta J-NekteD biztatóan. – Menj vissza, és haladj északkelet felé.

Reactorfighter mélyet szívott a cigarettájából, nekitámaszkodott a jobb oldali falnak a rács mellett, és megcsóválta a fejét.
- Északnyugat, északnyugat…figyelj, odalent azt sem tudom, melyik bal kezem a jobb, annyi hülye folyosó meg kereszteződés van. Nem tudom, ki és miből finanszírozta ennek a kiépítését, de ez beszarás hatalmas ez az alagútrendszer.
- El tudlak navigálni, nyugodj meg. – próbálta reménnyel kecsegtetni őt J-NekteD, és ő maga is úgy érezte, csakugyan el tudja. – A térkép szerint két elágazásnyit kell visszamenned, és ott a jobb oldali átjárót választanod. Emlékszel még, melyik volt az?
Reactorfighter morgott egyet, jelezve, hogy nem hiszi.
- Mi?
- Lehetséges – felelte Reactorfighter, és ráérősen szívta a cigarettáját, mint valami őrszolgálatos katona, akinek semmi dolga a világon. – Azt sajnálom, nem hoztam festéket, hogy megjelöljem az elágazásokat.
- Nem kell festék. Van két jókora bakancsod, és a csempe pedig igazán jól törik.
Reactorfighter a meglepődéstől hatalmasat szívott a cigarettájából. Horkanva fújta ki az emberfej nagyságú füstfelhőt, és szélesen elmosolyodott.
- Bakker, J-NekteD, te zseni vagy! Akkor két elágazásnyit, igaz?
- Igen.
- Na, akkor már indulok is.
De még nem indult. Egy pillanatig elidőzött a rácsnál, hallgatta az aluljáróban lépkedő, diskuráló embereket. Leszűkült látóterében egy kerekes táskát húzó öregember vonult végig lassan, majd a Búza tér felől harsány, rekedt kiabálás érkezett:
- Cigit, cigit, cigarettát tessék!
Reactorfighter gyorsan visszahúzta a sisakját, magához vette az impulzusfegyverét, és a rakodólifthez hátrált, mielőtt még a vicces fele visszaordított volna valamit a mozgó cigiárusnak. Lenyomta a gombot, a lift süllyedni kezdett, vissza a sötétségbe. Az apró lyukacsokon át beszűrődő fény egyre halványabbá vált, mígnem teljesen kihunyt. Jó két percig ismét ráköszöntött a teljes sötétség.
Mikor a lift recsegve, erőlködve megállt az akna alján, és Reactorfighter kilépett belőle, Deviator járt az eszében. Mikor visszafordult a T elágazáson arra, amerről jött, reménykedett, hogy egy sarok után egyenesen őbelé fog botlani. Mellette rosszarcú, fegyveres bűnöző ül majd egy széken, cigarettázik, és azon gondolkozik, ne kapja el a rábízott foglyot egy jó kis fordulóra. Aztán pedig hopp! Itt van Devastator!

A Devastatorról szóló dal felér ezer és ezer filmmel, gondolta Reactorfighter, miközben rendületlenül fogyasztotta a métereket, fémbakancsai halkan csattogtak a tiszta, fehér csempéken, lépéseinek zaja gumilabdaként pattogott az egymásra nehezedő falakról. A dalban a Devastator örökké meg fogja védeni az ártatlanokat, és mindennel szembeszáll, ami romlott. Minden rosszal. És ami talán a legjobb, hogy anélkül élvezhető a dal, hogy szó lenne benne lányról, szerelemről, és ehhez hasonló baromságokról…
Bár ezt a folyosót már megjárta egyszer, Reactorfighter számára csöppet sem volt ismerős. Egyenes, körülbelül hét méter hosszú folyosó, ami egymás után elkanyarodott balra és jobbra, majd két lépcsőfoknyit emelkedett, átment egy újabb T-elágazáson, ami az első kereszteződés volt, ment öt métert előre, egy lépcsőfoknyit emelkedik, hirtelen betonhíddá válik, ami átível egy közepes nagyságú, ám annál mélyebb szobán, melynek az alját jéghideg víz tölti ki legalább tíz méter mélységben, véget ér a híd, visszatér a vízcsöpögés zaja, vele együtt a fertőtlenítőszer átható, kórházszagra emlékeztető aromája, ami mintha megrekedne az orrmelléküregekben…
Egy újabb, kilencven fokos jobbkanyar után ott is volt a kérdéses elágazásban. Leeresztette impulzusfegyverét, körbenézett, és tétován megszólalt.
- Ez az?
- Úgy van. Itt most északkelet felé.
Hát kösz, nézett Reactorfighter tétován a másik két járatba. Egyik sem tért el a többitől, rendületlenül sorakoztak rajta a fehér csempék egymás felett, egymás alatt, visszaverték a szoba magas mennyezetéről világító négy fehér neonlámpa fényét, hézagukban lecsapódott pára csillogott, hideg, nedves levegő cirógatta végig sima fehér arcukat. Két ajtónyílást kihúzott fejben a lehetőségek közül: Egyikből jött először, a másikból pedig most jött.
- Hm, hát próba szerencse… - szólalt meg hangosan, és elindult a bal oldali folyosóba.
- Jófelé mész – zümmögött J-NekteD hangja a kommunikátorból.
- Ott minden oké? – kérdezte Reactorfighter.
- Igen. Szép az idő, de a hőmérséklet még mindig alacsony.
Itt sincs éppen meleg, úgyhogy tudom, milyen lehet.
- Továbbmegyek. Maradj rajtam.
Az északkeleti folyosó, amit követett, néhány megszokott forduló után egy hosszabb egyenes szakaszra váltott át. Reactorfighter ezt látva reménykedni kezdett, mivel mióta a csempézett folyosókban bandukolt, rövid, tekergőző folyosókkal találkozott csak. Legfőbb ideje volt, hogy helyes útra leljen.
És most jöhet a Devastator!

Ahogy haladt előre, impulzusfegyverét lóbálva, bal kezében a filterig égett cigarettát tartva, látta, hogy a folyosó falai jó darabon eltűnnek. Továbbment, és egy közepesen tágas, hosszú szobába jutott, a csempézett utat kétoldalt két sekély, jéghideg vízű medence ölelte. Reactorfighter rövid szemrevételezéssel megállapította, hogy a szoba nem több, mint aminek látszik, és továbbment a hosszú, egyenes folyosón, a neonlámpák halott fényében. Vizes páncélja megcsillant a fehérségben, ami már annyira irritálta a szemét, hogy visszakapcsolta a vizort. Akármerre nézett, fehér csempéket látott mindenütt.
Fehér csempék a padlón. Fehér csempék a mennyezeten. Fehér csempék a falakon. Fehér csempék vibráltak a szemhéjai mögött, mikor lehunyta őket. A vizor vizeskék megjelenítése nagy megkönnyebülés volt látószervei számára. Igaz, hogy színeket így nem tudott kivenni, de a fehéret és a szürkét kivéve itt más szín nem is igen fordult elő.
A hosszú folyosó egy meglepően hosszú lépcsőben ért véget, legalább harminc-harmincöt fehér fokból állt a felfelé vezető meredek lépcsősor. Reactorfighter megállt, hallgatózott, és felvonta a szemöldökeit. Mintha melegebb lenne egy kicsit a levegő…és igen, víz morajlását hallja fentről, nagy mennyiségű, erős áramlatú, dübörgő vizét.
J-NekteD-nek még igaza lesz a végén, gondolta, miközben lassú léptekkel haladt egyre feljebb. Mintha valami megváltozott volna…

Mikor öt lépcsőfokkal feljebb ért, már sokkal melegebb, szinte szobahőmérsékletű lett a levegő. Víz csordogált a fehér lépcsőfokokon, benedvesítve a falakat, a csempét, és a mennyezetet. Vízcseppek hullottak a meredeken lejtő csempemennyezetről, és nesztelenül hullottak a lépcsőfokokra.
A lépcsőfokok elfogytak, a folyosó egyenes vonalban folytatódott tovább. Reactorfighter megszaporázta a lépteit, és mikor közelebb ért, azonnal kikapcsolta a vizorját. Az egész képernyő vörösbe borult, a levegő rendkívül felmelegedett. Hamarosan kiderült, hogy miért.
Egy hatalmas terembe vezette őt a folyosó, amihez foghatót még sohasem látott. Legalább tizenkét méter magas volt, alját hat méter mélységben víz töltötte meg. Meleg víz ráadásul. Átlátszatlan, vastag gőzfelhők szálltak fel a hullámzó, vad vízfelszínről, festették vörösre a vizort, és takarták be köddel a terem levegőjét. A robajló víz hangja a terem bal oldali falában lévő sötét, széles, téglalap alakú nyílásból jött, ahonnan hatalmas sugárban folyt a víz a mély medencébe, fehér tajtékot szórva szét a nyugtalan vízfelszínen. Amennyire Reactorfighter látta, a víz egy alagútban folyik el a medence felszíne alatt. Még meglepőbb volt, hogy bár a folyosók remekül ki voltak világítva, itt mindössze egyetlen, párától homályos fényű lámpa világította meg az egész nagy termet.
- Bázis, figyelj – mondta hangosan Reactorfighter, és figyelte, hogyan hal el mély hangja a párától terhes, tömött levegőben, mielőtt még elérné a fehér csempefalakat. – Egy jókora nagy terembe jutottam, az alján mély medence, és ráadásul melegvizes. Az ösvény itt elfordult jobbra.

Elnézett jobbra, hogy megállapítsa, merre kell továbbmennie. A folyosó, amit követett, párkányszerűen húzódott végig a medence magas falán, majd újabb alagútban folytatódott, ami odébb elkanyarodott balra.
- Hány kivezetőutat látsz? – kérdezte J-NekteD rövid szünet után.
- Csak azt az egyet, amin a folyosó továbbmegy. – felelte Reactorfighter. – Meg az az alagút, ahol kifolyik a víz a medencéből, de az víz alatt van. Oda nem mehetek le, úszom majd, mint a nyeletlen balta. Elsüllyedek ebben a fémkaszniban.
- Igazad van – értett egyet azonnal J-NekteD. – Egyébként sem valószínű, hogy arra mentek volna.
- Maradj rajtam továbbra is, megyek tovább. – fejezte be a kommunikációt Reactorfighter, majd arra gondolt, így is épp elég időt vesztegetett el azzal, hogy áll ezen a párkányon, és a vadul hullámzó vízből feltörő gőzfellegekbe bámul. A vízesésként alázuhogó víz folyásiránya ezúttal talán egyértelmű jelzés lehet arra vonatkozóan, merre menjen tovább. Elfordult hát balra, és a fojtóan párás levegőben folytatta föld alatti útját.
A fehér csempés folyosó, amit követett, kicsivel szélesebb lett, és két cikkcakk-kanyar után határozottan észak felé vezetett. A levegő nagyon meleg volt, s ez rendkívül jólesett a hideg ruhában fázó Reactorfighternek. Klór illata érződött mindenfelől, mintha csak az egész komplexumot felsikálták volna fertőtlenítővel. Hypó szagát is érezni vélte, ahogy egyre előbbre haladt. Az állandó vízcsöpögés halk neszezését elnyomta a zúgó, morajló víz hangja, ami valahol a hófehér-szürke csempefalak mögött robajlott, eltompítva még a fémbakancsai csattogásait is.

Balrakanyar következett, majd három lépcsőfok. Reactorfighter kíváncsian, és egyre izgatottabban meresztgette a szemét a meleg levegőben. A tágasabb folyosó egy újabb hosszúkás szobán haladt keresztül, két melegvizes, bokamagasságú medence szegélyezte az útját. A folyosó hamarosan elfordult jobbra, és újabb négyes kereszteződésbe jutott. Az alagút padlója kiemelkedett a kereszteződésben, a szoba négy sarkában négy sekély meleg vízmedence volt, mint afféle lábmosók az erretévedőknek.
Na, megint kezdődik az útkereső, gondolta Reactorfighter, mikor a vizes, fehér csempepadlón belopakodott lassan, arra számítva, hogy összeakad valakivel. A vizorját is bekapcsolta, és körbenézett, de senkit nem látott.
Mielőtt jelentett volna J-NekteD-nek, végignézte az átjárókat, mindegyikbe belegyalogolt. A balszélső egy hátranyúló, hosszúkás szobába nyílt, a bal oldali csempefalba sorban öt mosdókagyló volt beleépítve, matt, vízköves csillogással nyúltak be föléjük a csapok. A középső egy ideig egyenesen vitt, majd jobbra fordult, az elfordulásnál négy fénycső is világított a mennyezetből. Erőteljes meleg áradt belőle. A jobbszélső is elfordult a középső folyosó irányába, fehér csempézésén vízcseppek tízezrei csapódtak le, és folytak lassan a padlóra, tócsákat alkotva. Hét méter után egy lefelé vezető lépcsősor látszódott, aminek az alján egy észak felé vezető ajtónyílás körvonalait látta.
- Itt Hajnali Szél – mondta monoton hangon. – Újabb kereszteződés van, az egyik egyenesen megy tovább, a másik lejjebb visz, és jobbra fordul, a harmadikban egy szoba van, ahol sorban van pár mosdókagyló. Senki nincs itt rajtam kívül.
- Vettem – válaszolta J-NekteD. – Azt válaszd, ami jobbra visz. Ha jó az útmutatásaid alapján összeállított térkép a nyomkövető általi hozzávetőleges helymeghatározással, akkor innen jobbra kell haladnod, és tartanod kell az irányt.
- Rendben van.

Most, hogy J-NekteD tudta, merre vagyok, sokkal inkább megbízhatom az útmutatásaiban, gondolta Reactorfighter. A háta mögé nézett, majd leguggolt, és belemártotta bal kezét a mellette lévő vízmedencébe. Érezte, ahogy a melegvíz beszivárog a kesztyű-karpáncél csatlakozása közötti hajszálrésbe, és megbizsergeti meztelen bőrét.
Le kellene fürödnöm egy alkalmas medencében, mosolygott rá a víztükörre átszellemülten. Utána meg ehetnék egy jót. Viszont el kell ismerni, ez a hely egyre rejtélyesebb. Hogy került oda az a piszoár, amit láttam? És ezek a mosdókagylók? Mi a franc ez a hely tulajdonképpen?
Felállt, előreszegezte az impulzusfegyverét, és kétségek között hányódva ment el jobbra. Elfordult a kanyarban, óvatosan lelépkedett a lépcsőn, szemeit az ajtónyíláson tartva. A mindent beborító fehér csempeburkolattól lassan ismét káprázni kezdtek a szemei, a vizort viszont csak időlegesen kapcsolhatja vissza. Ha megint bekerül egy ennél is melegebb szakaszba, muszáj lesz lekapcsolni, a vörössé változó világ ugyanúgy zavarta a látását, mint a fehérbe borult világ, ráadásul még az ellenségeket sem fogja látni, ha felbukkan néhány.
Egyet se aggódjatok, lányok…jön a Devastator!
Az utolsó lépcsőfokon kissé megcsúszott, de szerencsére nem esett el. Észrevette, hogy a folyosó jobb oldalán ismét egy méteres szélességű, közepesen mély vízmedence van, felületéről apró csomókban szállt fel a meleg.
Mi az ördögnek ennyi medence?

Miután jól megnézte, hátat fordított a medencének, és elindult az észrevett ajtónyílásba, reménykedve, hogy J-NekteD csakugyan olyan jól tudja, merre kell halania. Az út errefelé meglehetősen girbe-gurba volt, a folyosó néhány kilencvenfokos elfordulással tartott észak felé. Egyre melegebb lett, ahogy haladt előre, a robajló víz hangja viszont elcsendesült, halk csepegéssé vált újra. Kisvártáva újabb érdekes szobába jutott Reactorfighter. A hosszúkás szoba bal oldalán másfél méter mély, szintén hosszúkás vízmedence húzódott végig, baloldalt pedig régi típusú kézszárítók sorakoztak a csempefalra erősítve. Szám szerint öt darab volt, és érdekes módon mindegyik be volt kapcsolva, csak úgy ontották magukból a forró levegőt. A szobából az egyetlen kiút jobbra vezetett, és amennyire Reactorfighter látta, egy három lépcsőfokos emelkedő után töretlenül jobbra tartott.

A kézszárítók kórusban, andalító hangon búgtak, meleg levegő simogatta Reactorfighter arcának szabad felületét.
Na jó, itt megállok egy kicsit. Legfőbb ideje.
Reactorfighter most már nem fázott, sokkal inkább verejtékezett, nehéznek, nyomasztónak érezte a páncélruháját, holott még a felsőtestének páncélzata is csak olyan nehéz volt, mint egy télikabát.
Éppen jelentkezni akart, mikor J-NekteD hangja recsegett föl a kommunikátorból.
- Hajnali Szél, állj meg!
A hangja, bár szokott módon egyszínű volt, és dallamtalan, mégis kellően hangos volt ahhoz, hogy figyelmeztetésként lehessen értelmezni.
- Mi az? – tette le az impulzusfegyverét a földre Reactorfighter.
- Elveszítettem a jelet!
Reactorfighter megijedt.
- Az hogy lehet?
- Nem tu… - zörgés, mechanikus csikorgás verte össze éles cintányérjait a kommunikátorban. A vétel meglepően sokat romlott, hiába alakította át majdnem tökéletesre J-NekteD a barátaival. – Az….édeni a víz….sok….adót!
- Ismételd meg, nagyon rossz a vétel! – szólt bele a leadóba Reactorfighter, és visszakapta jobb kezébe a fegyverét.
- Azt ...tam, lehetséges hogy a …megű meleg víz torzí…dást! A nagy tömegű me…zavarja a szon…!

Reactorfighter idegesen ütögette meg a fülén a vételi egységet. Az adás ugyan nem lett jobb, de miután a magával hozott szonda valamilyen oknál fogva nem jelez többé J-NekteD-nek, nem lenne okos dolog dühében tönkretenni, szétsugarazni. Szerencsétlen gép próbálkozik, arra született, próbálta altatni idegességét Reactorfighter.
J-NekteD hangja recsegve szólalt meg újra, statikus sistergés rakódott rá, mint csap belsejében a vízkőrátelepülés, viszont már sokkal érthetőbb volt.
- Arról van szó, hogy a nyomkövetőt nagy menny…ű meleg víz meg tu….z.arni, de csak akkor ha a víz mozgásban va…
- Értem – felelte Reactorfighter aggódva, és a fehér lámpákkal kirakott mennyezetre nézett. – Itt baromi meleg van, hallasz?
- Igen …llak! – érkezett a távoli válasz.
- Sejtettem, hogy ez a rohadt sok melegvíz bele fog rondítani… - csóválta idegesen a fejét Reactorfighter. – Egyáltalán nem működik a kijelzés?
- Nem – felelte kurtán J-NekteD.
- Akkor nincs más hátra, így kell tartanunk a kapcsolatot, amíg meg nem javul a jeladás. Jó tudni, hogy ezek a cuccok, amiket összeütöttél odafent a többiekkel, működnek ilyen pocsék közegben is. Mennyit hallottál ebből?
- Az egészet. Elég zajos de az….ehet hallani. – jelentette ki J-NekteD valamelyest elégedetten.
- Atom. Szóval egy újabb szobában vagyok. Baloldalt van egy nem túl mély, meleg vízmedence…és ha jól látom, egy víz alatti alagút is húzódik tovább északi irányba. A falon van egy csomó olyan kézszárító berendezés. Mindegyik be van kapcsolva. Ez furcsa, eddig egyetlen elektromos berendezéssel sem találkoztam. A levegő itt is eléggé klórszagú, de fent ez még erősebb volt. Hálát adok a meleg levegőnek, hogy fölfelé száll, a kórházbűz nélkül is nehéz ezt a párás szart beszívni. Van egy továbbvezető út jobbra.
J-NekteD nem válaszolt azonnal, Reactorfighter feltételezte, hogy éppen a térképet rajzolja. Mostmár valóban hozzávetőleges pontossággal, mivel a szonda jeleit elmosta a valahol fölötte robajló rengeteg melegvíz.
- Igen, értem. – szólalt meg húsz másodperc hallgatás után. – A jobb oldali olyan távolra megy? Az nem helyes választás. Át kell menned a víz alatti alagúton, az a helyes út.
Reactorfighter egy pillanatra megilletődött, hogy hogy menjen át ő a víz alatt, aztán arra gondolt, hogy miért is ne, legalább megfürödhet anélkül, hogy elnézést kellene kérnie J-NekteD-től.
- Rendben van, átmegyek a víz alatt. Ha átértem, majd szólok.
J-NekteD beleegyezően hallgatott, Reactorfighter pedig hangos csörgéssel letette maga mellé a fegyvert, leakasztotta a hátitáskáját, és sorban elkezdte levenni páncélruhája minden egyes darabját. Kellemes érzések futottak végig a testén, ahogy a meleg levegő szabad utat kapva végigjárja vizes ruháját, befurakszik alá, és kiűzi a hideget.
- Huh – sóhajtott elégedetten, mikor a lábrészeket is lehúzta. Fémbakancsait visszavette, a páncélegységeket egymás mellé rakosgatta, és azon morfondírozott, hogy vigye át egyszerre az egészet. Vágyakozó pillantást vetett a háta mögötti melegvizes medencére, ami hívogatóan mosolygott rá. Az alján húzódó járat kétségkívűl hosszú volt, mint a legtöbb ilyen fehér csempés folyosó. Eszébe jutott ismét, hogy labirintusban tévelyeg, erről pedig a mondabeli görög hős, aki egy fonálon átjutott ki az útvesztőből.
A kötéllel összekötöm a hátitáskát, és a páncélegységeket, ami a táskába fér, beleteszem, a többit összekötözöm, és magam után húzom.

Elgondolását tett követte. Felnyitotta a hátitáska fedelét, és ellenőrizte, hogy tényleg egyetlen vízcsepp sincs benne. Kivette a húszméteres kötéltekercset, és beletette a két fémkesztyűt, a sisakot, és a két alkarvédő egységet. A kötelet sorban rácsomózta a mellpáncélra, az ágyékvédőre, az üreges kar-lábvédőkre, a hátitáska két felső csatlakozójára, az impulzusfegyverre, majd a még mindig hosszú kötél végét a derekára kötötte.
- Átjuto…már? – érdeklődött J-NekteD, a hangja rendkívüli módon recsegett.
- Eszem egy kicsit, aztán átmegyek. – felelte Reactorfighter, és meg sem várva barátja válaszát, előhúzott egy zacskó nápolyit, és egy üveg kólát. Szinte habzsolta az ételt, és hatalmas kortyokban nyelte a hideg üdítőt, mielőtt a forró levegő elkergetné belőle a kellemesen hűvös hőmérsékletet.
Ezen most átúszok, gondolta evés közben, utána pedig már szinte biztos, hogy közel leszek. Megint elég sokat jöttem. A Búza tértől alig félóra járás a Levente vezér utca, hát nem az a logikus, ha itt is rövidre fogják az utat? Úgy értem, miért tekergőzne összevissza, mikor a nagy útvesztőn már sikerült túljutnom, és az emberrablók, akárkik is legyenek, azt gondolják, ha mégis bejutna idáig valaki, a szoba végében lévő folyosó felé menne, esze ágában sem lenne lemerülni a víz alá. Ha ezalatt átúszom, és ha az utolsó jelzés szerint jó irányba megyek…akkor hamarosan eljutok oda, ahová akartam.
Próbaképpen kinyújtotta a lábait, és a meleg medencébe tette. Az érzés azonnal végigrohant a testén. Mosolyogott.
Jön a Devastator. Megeszem a kekszet, és jön, bizony ám!

3

Két, jól öltözött, középkorú ember nyitott be a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei rendőr-főkapitányság épületének üveges, vasazott dupla ajtaján. Hosszas vita után Norbert és Ákos úgy döntöttek, a lehető legokosabb lépést teszik a másik világból érkezett, feltehetően ellenséges szándékú idelátogató marslakók ellen: összeszedték minden bátorságukat, és egyenesen a rendőrséghez fordultak. Ákos első ötletét, miszerint telefonálniuk kellett volna, Norbert azzal hárította el, hogy az ügyeletes operátor a világon minden más bűnténynek helyt adott volna a tíz hónappal ezelőtti véres eseménysorozat után, de annak, hogy egy repülő csészealjat láttak, még ezek után is elég nehezen adott volna hitelt. Így hát nem volt más választás, elmentek magába az intézménybe, reménykedve, hogy ott hisznek majd nekik.
A portás az üvegablak mögött a régi portásszokás szerint serényen dolgozott a kapu számítógépén, az ölében három, összetűzött papírlap volt. Sovány, kissé beesett arcáról visszatükröződött a szövegszerkesztő program fehér háttere. Mikor észrevette a két belépőt, szolgálatkészen rájuk nézett.
- Miben segíthetek?
Ákos és Norbert egy pillanatra egymásra néztek, majd Norbert lépett elő, bal kezével barna bőrdzsekijében matatva.
- Nos…egy rendkívüli eset miatt jöttünk, és nem tudjuk, kihez fordulhatnánk vele.
- Azt bízzák rám – felelte rezzenéstelen arccal a kapuügyeletes. – Mi lenne az a rendkívüli ügy?

Norbert megtalálta, amit keresett: a fényképekkel visszakapott hibátlan negatívokat. Az üvegablak kis nyílásán becsúsztatta az ügyeletesnek, nézte, ahogy az furcsálkodva elveszi őket, és megnézi. Az arca hirtelen megváltozott, csodálkozó fintor ült ki rá, ahogy a filmszalagokat a számítógép monitora elé tartotta, és nézte.
- Ez mi akar lenni? – kérdezte felhúzott szemöldökkel az idegességében egyik lábáról a másikra álló Norbertet.
- A társam itt lefényképezett egy…hogy is mondjam…egy landoló földönkívüli űrhajót Miskolc külterületén. A fényképek mind tönkrementek, de a negatívok sértetlenek maradtak.
A kapuügyeletes négy hosszú másodpercig komoly arccal nézett rájuk.
- Azonnal menjenek a harmadik emeletre, a folyosón kétszer balra, és keressék Karsai Tibor alezredes urat, ő a nyomozó osztály vezetője. Azt hiszem, ezúttal végre a végére járhatunk ennek az ügynek is.
- Miről van szó? – kérdezte kíváncsian Norbert, és bal kezébe fogta a kapuügyeletes által visszaadott negatívokat.
- Majd ő elmondja – válaszolta ő, és visszafordult a számítógépéhez. – Csak menjenek.

Berregés hallatszott, a rácsos belső ajtó zárja kinyílt.
- Harmadik emelet, kétszer balra. – mondta magának hangosan Norbert, és elhúzta a jobb oldali ajtószárnyat. Ákos még egy kíváncsi pillantást vetett a kapuszolgálatosra, aki azonban nem nézett vissza. A bal kezénél lévő fehér telefonért nyúlt, felemelte, és tárcsázta Karsai Tibort.
- Itt a kapuügyelet. Két férfit küldtem fel Önhöz. Valószínűleg látták azt a Reactorfightert.
- Azonnal küldje őket! – szólalt meg egy vastag, gyakorlótereken edződött hang.
- Úton vannak – mondta elégedetten a kapuügyeletes, és letette a kagylót.
A két férfi nem ért rá megvárni a rendőrség tágas belső csarnokában a liftet, a széles, egyetemi tanulmányi épületbe illő lépcsősort választották, hogy minél hamarabb feljussanak. Szapora léptekkel, kettesével szedték a lépcsőfokokat, közben, mikor felértek egy-egy emeletre, tétován körülnéztek, végtére is a rendőrségen tartózkodtak, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag korántsem érezték itt biztonságban magukat, hiába kiáltott rájuk öles kék betűkkel az első emeleten a lépcsővel szembeni falon a felirat: Szolgálunk és védünk!
Gyorsvágtában rohantak felfelé a harmadik emeltre, elől szaladt Norbert, bőrkabátja lobogott a háta mögött, mellette Ákos, akinek zsebében a tegnapelőtti éjszakából megmaradt aprópénz csörgött a zsebei mélyén, amikor is elkártyázta ebül szerzett jövedelmét. Futottak, és a lépcsősor fekete, rácsos korlátja velük együtt futott.
Végül felértek a harmadik emeletre.
- Kétszer balra? – fordult oda lihegve Norbert a társához.
- Aha.
Elindultak az alul faburkolatú, kékes falú folyosón. A falakat parafa táblák, képek, és dísznövények dekorálták, velük szemben két, világoskék inges komor arcú rendőr jött. Norbertre rendes körülmények között rájött volna a munkájával szerzett rendőrfrász, ám most szinte észre sem vette, hogy elmentek mellettük. Meg volt lepődve a kapuszolgálat szinte érdeklődő reakcióján. Ezen minden más rendőr visítva röhögött volna, hogy repülő csészealjat fotóztunk le, itt mégis komolyan fogadták. Mégcsak nem is kérdezősködött, egyből felküldött ide a góréhoz. Mi a fenét akar ez jelenteni? Talán ez a Karsai felügyelő többet tud erről, mint mi?

Mialatt Reactorfighter a fehér csempék között tévelygett, Norbert és Ákos izgatottan, sietős lépésekkel haladt végig a cserepes virágok, a fal melletti üvegvitrinek és a rendőri kiképzési fényképek között egészen a folyosón lévő utolsó ajtóig. A fekete névtáblán fehér betűkkel volt olvasható Karsai Tibor neve. Norbert bekopogott.
- Jöjjenek! – felelt egy vastag hang.
A hívásra beléptek az irodába. Tágas, kellemes helyiség volt a nyomozó osztály vezetőjének az irodája. A fal mellett ülőgarnitúra, jobboldalt két-három fémvázas, műbársony ülőfelületű és támlájú szék, cserepes diffenbachia a szoba túlsó sarkában, L alakú, kétszintes íróasztal, baloldat egy számítógép félig elfordított monitorja. Élénk nappali fény tűzött be az ajtóval pontosan szemben lévő háromtáblás, fehér csipkefüggönyös ablakból. Frissen főzött kávé illata és cigarettafüst terjengett a szobában. Az íróasztal mögött egy pofaszakállas, testes, barázdált arcú, öregedő nyomozó ült, szemeiben kialvatlanság, és mégis vizsla tekintet. Ez kevésbé tetszett Norbertnek.
- Jó napot kívánok – állt fel azonnal a férfi a jöttükre. Kezet nyújtott. – Karsai Tibor nyomozó.
- Novák Norbert – fogott kezet Norbert a nyomozóval, majd Ákos is követte a példáját.
- Bukovenszki Ákos – mutatkozott be, foglalkozását természetesen gondosan titokban tartva. Nem érezte jól magát egy ilyen magasrangú rendőri dolgozó közelében, de azzal nyugtatta magát, hogy Norbert tudja, mit csinál.
- A kaputól már felszóltak ide, hogy miért jöttek. – kezdte el lassú beszéddel Tibor, és a székek felé mutatott. – Foglaljanak helyet kérem, és meséljék el, mit láttak.
Ákos csak erre várt. Elmesélte, hogy egymás után két éjszaka is látta leszállni az idegen űrhajót a Csorba-tó mellett, látott kijönni belőle valakit, majd visszamenni, aztán szólt a barátjának (itt Norbertra mutatott), és együtt is megnézték, látták, hogy ketten is vannak, és fényképeket is készítettek, amik a negatívok kivételével tönkrementek.

Tibor egy arcvonásával sem árulta el, mennyire örült a hirtelen jött forró nyomnak. Hidegvérrel megőrizte a nyugalmát, és összehúzott szemöldökkel nézett Norbertra.
- Láthatnám a negatívokat?
- Persze – Norbert azonnal átnyújtotta őket, a nyomozó pedig hunyorítva az ablak felé tartotta a vékony, sötétbarna filmszalagokat. Bár a képkockák kicsik voltak, és monokrómok, éles szemmel világosan ki lehetett venni az idegen űrhajót rajtuk.
Lehetséges, hogy visszajött?, kérdezte magától, miközben sorban végignézte az összes negatívot. Lehetséges volna ez, hogy itt van ez a szörnyeteg, ez a pszichopata gyilkológép közöttünk?
Üres balkeze ökölbe szorult a gondolatra.
- Nos, amit láttak, kétségkívül lenyűgöző. – fordult vissza elgondolkodó arccal a két férfi felé. – Nem hinném, hogy repülőt, vagy ehhez hasonlót láttak volna, és nem zárkózom el a lehetőségtől, hogy a Földön kívül lehet még valahol élet. – Kis szünetet tartott. – Hmm…mondják csak el újra, hogy nézett ki az a fickó?
Norbertnek még csak erőlködnie sem kellett, hogy visszahozza a képet arról az alakról, aki a háromkerekűt vezette. Valószínűleg sohasem fogja elfelejteni, mert akkora lőfegyvert még életében nem látott.
- Nem sokat láttam, mert sötét volt. – kezdett bele mentegetőzve, majd a nyomozó kutató pillantására gyorsan belevágott a leírásba. – Valamiféle érdekes ruhát viselt, kicsit olyasmit, mint valami lovagpáncél…és egy hatalmas lőfegyver volt a kezében. Olyasmi lehetett körülbelül, mint egy AK-63 tus nélkül, de nagyon nagy volt. A tárja, vagy az az akármije is nagy volt, nem tudom, hogy bírta el a hapsi…

Karsai Tibor, még mindig morfondírozó arcot vágva, lassan bólogatva hallgatott, mikor Norbert befejezte a mondókáját. Tehát ő volt az akkor. Eddig minden részlet stimmel. Reactorfighter újra itt van a Földön, és nem elég, hogy amihez hozzáér, azt elpusztítja, fegyvert is hozott. Sőt, társa is van!
- Akkor tehát először katonaruhában látta őt – nézett rá Ákosra kíváncsian. – Aztán, amikor együtt nézték, akkor viselte azt a páncélt, és akkor volt nála a fegyver is.
- Ahogy mondja – helyeselt Ákos.
- A társát is látták?
- Őt nem igazán – rázta a fejét Norbert. – Sötét volt, és ő valószínűleg fekete ruhában volt, de láttuk, hogy ember.
Biztos, hogy tud valamit, gondolta magában, miközben a csöppet sem vidám kedélyű Karsai Tibort nézte. Ahogy gondoltam, nem nevetett ki minket. Ez azt jelenti, hogy számára ismerős ez a dolog. Annyira ismerem azért a rendőrtiszteket, hogy tudjam, nem szokták az ilyen jellegű bejelentéseket komolyan venni. Ő mégis komolyan veszi, sőt mi több, még ki is hallgat bennünket. Nem ír jegyzőkönyvet, tehát nem kíván hivatalos eljárásban az ügy végére járni, ennek ellenére valami köze van ezekhez a marslakókhoz. Esetleg rá kellene kérdezni, hogy mi jár a fejében…

Karsai Tibor – mily meglepő! – majdnem ugyanezeken a gondolatokon rágódott. Felvett az íróasztal széléről egy félig üres kávéscsészét, és a még gőzölgő tartalmát egy hajtásra kiitta, holott a kávéivásnak ő mindig megadta a módját. Ha ezt Norbert és Ákos tudták volna, méginkább bizonyítást nyert volna a feltételezésük, hogy a nyomozó nem először foglalkozik földönkívüli elkövetőkkel.
Sokat láttak, túl sokat, tépelődött magában, és kétségek között örlődve járkált fel-alá az irodában, látszólag tétlenül. Semmit nem tudtak az ügyről, és lefogadom, úgy jöttek ide, hogy attól félnek, mindenki körbe fogja röhögni őket, és ajtót mutat nekik. Szerencsétlen flótások nem is sejtik, mibe csöppentek bele! Ha elmondanám nekik Reactorfighter ügyét, ezek után mindent képesek lennének elhinni, még akkor is, ha történetesen nem mondanék nekik igazat. Ennek ellenére nagyon nem lenne jogszerű megosztani velük ezt a szigorúan bizalmas eljárást Reactorfighterrel szemben. Hiába eskettetném meg őket a titoktartásra, semmit nem érne, másnap ettől lenne hangos Miskolc…
Erre azonnal megtorpant, és elmosolyodott.
Igen. Ettől lenne hangos Miskolc. Mindenki tudna róla. És Reactorfighternek onnantól nem lesz hová bújnia. Akárki meglátja majd, tudni fogja, hogy ő volt az…és elkapjuk. Mindazonáltal nem árt óvatosnak lenni, és a törvény szűk keretei között eljárni. Reactorfighter nagyon veszedelmes. A két beosztottam, akik megpróbálták megállítani, meghaltak. Ide a lehető legkülönlegesebb emberek kellenek, hogy becserkészhessék ezt a gyilkos fenevadat. Semmi szükség rá, hogy ártatlan civilek, vagy újabb rendőrök pusztuljanak el.
- Tudják, uraim, már nagyon régóta körözzük azt a páncélozott illetőt. – mondta ünnepélyes komolysággal. – A neve Reactorfighter, legalábbis ő így nevezi magát. Elméletileg a Magyar Honvédség hivatásos állományának egyik hadnagya, ám az avatása után eltűnt. Nyolc embert ölt meg, közöttük két rendőrt, és egy katonatisztet.

Hatásszünetet tartott, és egyetértéssel vette tudomásul, hogy csekély számú hallgatóságának elkerekednek a szemei.
- Már nagyon régóta keressük őt, hogy törvény elé állíthassuk. Rendőri állományunk egyik tagjának, és fiatalokból álló csoportjának hajszál híján sikerült is elkapni őt, ám ő elmenekült, méghozzá nem is akárhogy.
- Az…űrhajóval? – kérdezte kíváncsian Norbert, akit mélyen megleptek a hallottak.
- Ahogy mondja – bólintott komor arccal a nyomozó. – A házában talált és lefoglalt iratok alapján nem sokat tudtunk meg arról, kik és miért menekítik őt, de az eddigiek alapján azt kell mondjam: nem a Föld bolygó az otthonuk.
- Magyarán szólva idegenek – fejezte be Ákos, és előrehajolt.
- Bevallom, jómagam nem vagyok ufó-hívő, soha nem olvastam egyetlen tudományos-fantasztikus regényt sem, viszont több tucat szemtanú akadt azon az estén, és ezzel párhuzamosan több tucat, egymással megegyező tanúvallomásunk is van. A marsi krónikák kitalálóit általában nem szoktuk komolyan venni, ám a vallomások és a bizonyítékok alapján kénytelen vagyok elfogadni azt a tényt, hogy Reactorfighternek kapcsolata van a földönkívüliekkel.
Ákos és Norbert álmélkodva hallgatta a nyomozót, a rendőrségtől való egészséges félelmüket mintha elfújták volna.
- Ez a Reactorfighter egy rendkívül intoleráns, bosszúálló természetű, veszedelmes ember. Képes bárkit megölni, aki útját állja, vagy aki feldühíti őt. – folytatta vádlón Tibor. – Nem tudom, miért jött vissza, talán abban reménykedett, hogy ennyi idő alatt feledésbe merült a neve. Mindenesetre most újra itt van, és ráadásul nem fegyvertelen. Ezek szerint előrelátó. Kérdés, hogy miért jött vissza, de erre majd válaszolni fog a bíróságon.

A két férfi nem felelt, feszült figyelemmel hallgatták Tibort.
- Körözést adok ki Reactorfighter után, természetesen magas nyomravezetői díjjal – közölte a nyomozó feléjük fordulva, háttal az íróasztalnak támaszkodva. Kék ingjének vállain csillogott az alezredesi vállap. – Aki megtalálja őt, magas jutalomban részesül. Mindazonáltal vigyázzanak nagyon, Reactorfighter roppantul veszélyes. A rendőri munkát csak bízzák ránk. Ha azonban rábukkannának a rejtekhelyére, hívjanak föl engem..
Jobb kezével hátranyúlt, kitapogatta a kétszintes íróasztal üregében sorakozó tárgyakat – egy doboz gémkapcsot, egy doboz floppylemezt – majd mikor megtalálta a kis irodai papírtömböt, letépett egyet, megfordult, tollat vett elő ingjének zsebéből, és felírta rá a számát. Egy pillantást vetett az íróasztal szélére tett negatívokra, majd hirtelen elhatározással zsebrevágta őket. A telefonszámot Norbertnek nyújtotta át.
- Nagyon köszönöm ezeket az információkat – fordult továbbra is komoly arccal a két férfi felé, és nem palástolt dícsérő mondata egyben a beszélgetés végét is jelezte. – Szívesen folytatnám a beszélgetést, de tudják, ezzel a bejelentéssel most hirtelen rengeteg dolgom akadt.
- Mindig örömömre szolgál, ha segíthetem a rendőrség munkáját. – állt fel hamis mosollyal Norbert.
- Ha ilyen puskákkal járkál, nem csodálom, ha nem tudták eddig megállítani. – mondta Ákos rosszallóan, és ő is felkelt a helyéről.
Tibor őszintétlen, mégis vészjósló mosollyal reagált a kijelentésre.
- Csak ne aggódjanak miatta, innentől átvesszük az ügyet. Minden jót kívánok.
- Magának is hasonlót. Viszontlátásra! – felelte rá Norbert, Ákossal együtt kezet fogott a nyomozóval, és megkönnyebbülten hagyták el a szobát.
Tibor várt, amíg a lépéseik zaja el nem halt a folyosón, majd felállt, benyúlt az egyik szék mögé, és kihúzta az ott rejtegetett bekapcsolt diktafont. Lenyomta a STOP gombot az oldalán, miközben elmosolyodott.

Nem tettem említést nekik Reactorfighter különleges erejéről, gondolta, miközben kihúzta az egyik fiókot, hogy elővegye az épület telefonos jegyzékét. Jól is van ez így, nem kell mindenről tudniuk. A legfontosabbat tudják: elkerülni őt, minél messzebb. Semmi szükség rá, hogy esetleg összebarátkozzanak vele. Reactorfighter rendkívül veszedelmes, és nem mindegy, kinek az oldalán használja az erejét. El kell fogni őt, mielőtt az alvilág szemet vetne rá.
Tizenhárom méterrel arrébb Norbert és Ákos elégedetten, és megnyugodva baktattak lefelé a széles, vaskorlátos lépcsősoron, egyedül Ákoson látszódott valami bizonytalanság, ahogy minden ötödik lépcsőfok után a társára nézett kétkedő pillantással. Az első emelet tájékán Norbert észrevette.
- Mi baja magának? – kérdezte.
- Minek adta az összes negatívot oda neki? – kérdezte szemrehányóan Ákos. – Most mit fogunk megmutatni a többieknek?
Norbert sokat sejtető félmosollyal válaszolt.
- Ne mondja, hogy olyan ostobának tart, hogy az összes negatívot odaadom neki…de nem ám! Egyet se féljen. Lesz mit mutatni nekik…és miután a nyomozó kiadja a körözést, senki nem fog hülyének nézni minket.

Ákos szemmel láthatóan elégedett volt a válasszal. Már megijedtem, hogy semmilyen tárgyi bizonyítékot nem tudunk mutatni a főnöknek.
Mikor kiléptek a rendőrség épületéből a felhős ég alá, és elindultak a parkolóban várakozó fehér Nissan felé, Ákos hirtelen megszólalt.
- Mit gondol, ki lehet ez a Reactorfighter?
Norbert nem tudott rá válaszolni, a nyomozóval való beszélgetés ezt nem volt képes felfedni se Karsai Tibor, sem az ő számára.
- Nem tudom, Ákos, de amit tudunk…arról nemsokára mindenki tudni fog közülünk.

Folytatjuk...