Reactorfighter - Az Infiltrator-tervezet 2.

2: Hajnali Szél

1

A katowice-i városrész bérházai még – Tóth Árpád versét idézve – üveges szemmel aludtak. Szabálytalanul szétszórt, tízemeletes bérházak egy aránylag nagy területen, nem messze a vasúti vágányoktól, és a megyei kórháztól. Kicsi, látványkerítéssel körülvett kertecskék az öblös bejáratok előtt. Málló, piszokbarna vakolatú falak, fáradt gépkocsik a kacskaringós utak két oldalán. Helyenként bokros játszótereket zsúfoltak be a magas bérházak közé, hogy a környék ifjúságának legyen hol játszania, különösen ha nem jutott nekik televízió, számítógép, vagy egyéb otthoni szórakozási lehetőség. A városrész korántsem volt túl nagy, ám egy általános iskola, és egy bölcsöde helyet kapott benne. A Miskolc felé eső részen magasak és elhanyagoltak voltak a bérházak, míg a vasútvágányok felőli részen valamivel alacsonyabbnak de takarosabbnak tűntek, és úgy helyezkedtek el, mint hézagosan rendezett tortaszeletek egy üvegtálon. Itt már voltak kiépítve garázsok a kocsiknak, így csupán a lakók fele kényszerült az utcán hagyni az autóit.
Kellemes, nyári szellő fújdogált a kihalt utcákon, a tétlenül veszteglő gépkocsik között, mikor Reactorfighter átvágott a vasút fölött áthúzódó magas gyalogjárón, ami a drótgyár területét kötötte össze a várossal. Útközben szemrevételezte az üres drótgyárat, ahol kis híján otthagyta a fogát. Milyen réginek tűnt is az az idő! A második gyárcsarnokot, aminek a hátulját a levegőbe röpítette, nem látta ugyan, de megfigyelései szerint nem sokat változott a D-D drótgyár. Néma gyárépületek, közöttük magas, vékony szervizjárdák. Műanyag joghurtospalackokhoz hasonló tárolósilók emelkedtek az épületek körül, és állványokon futó szürke-sárga csővezetékek hálózták be a betonozott udvarokat. Helyenként magasfeszültségű vezetékek húzódtak az épületek között, rozsdás ventillátorok nyiszorgása törte meg az éji csendet, erről Reactorfighternek a darkervilágban látott teaház jutott az eszébe, és az előtte himbálózó tábla: TAJTÉKOS NAP TEAHÁZ.
El tudnék oda jutni újra? Az a bizonyos tábla most is ott leng a szélben az örökké zárt ajtó előtt? A templomok harangjai még mindig kolompolnak? Ott vannak-e még az Örökkévaló Torony romjai? Ilyen kérdéseken törte a fejét a hosszú gyaloglás közben.
Mikor maga mögött hagyta a gyalogos felüljárót, és mellette a gépkocsivezető rutinpályát, a szürkeség érzése egyszerre elillant. A bérházak között sötét volt, és jellegtelen volt ugyan a környék, de legalább színes volt, és sokkal elevenebb, mint a gyárzóna. Reactorfighter boldogabbnak érezte magát, hogy Deviator és Betti az eszébe jutottak, és talán újra láthatja őket. Mosolyogva ballagott át a házak között a zöld gyepen, szándékosan kerülve az utcákat, hogy egyetlen ember se nézzen rá furcsán, amiért ő magában mosolyog.
Az emberek, ha egyedül vannak, ritkán mosolyognak. Én is, de az más kérdés. Ha akarok, tudok találni olyan dolgot, amin jót nevethetek.
Kipihent volt, tele volt a hasa, és jókedve volt. Derült szemekkel nézett végig az őt körülvevő házakra, és a bal oldali nagy, barna emeletes ház melletti játszótérre. Egy sajtburgeres papírt zörgetett a szél a hintaállvány mellett. A balzsamos éjszakát hideg fénnyel fixírozta az utcai lámpák narancssárga fényköre, és Reactorfighter átéléssel hallgatta az egyik földszinti lakásból kiszüremlő édes dallamot:

A hajnali szél háztól házig szalad,
mindenkiről mindent tudni akar.
Képeket rajzol a homokba,

könnycseppet a fáradt arcokra.

Mikor vittek iskolába a… nos… szüleim, gyakran ment ez a zene. És gyakran elképzeltem, hogy milyen lennék én, mint a hajnali szél.
A „szülő” szónál meg kellett kapaszkodnia. Már huszonegy éves volt, de ezt csak a dehidrátumnak köszönhette, hogy nagyon lassan öregedett. Huszonegy év, és még mindig nem tudta feldolgozni azt, hogy elveszítette a szüleit, és csak annyit tudott, amennyit a reticulumiak elmondtak neki: hogy egy piros színű Fordból dobták őt magát ki egy gabonatábla mellé, Budapest közelében, és ők pedig észlelték ezt. Leszálltak, és magukkal vitték a hajóra, végül pedig Szirmabesenyőben szereztek egy házat – természetesen emberi alakban – ahol felnevelték őt, ahogy a többi gyereket. Mikor Reactorfighter először öntudatára ébredt annak, hogy nem ők voltak az igazi szülei, nem akarta elhinni. Az a körszakállas, bajuszos kedves férfi, és a hosszú szőke hajú, sima arcú nő – csupán két, emberekről lemásolt szolidó volt, egy tökéletes érinthető, fogható háromdimenziós kép.
Végül pedig iszonyú gyűlöletben tört ki, és megfogadta: kegyetlen kínhalállal pusztítja el azt, aki megölte a szüleit.
Megtudni, ki tette… ahhoz képest az INFILTRATOR könnyű habos piskóta lesz.
Azonnal elfelhősödött a homloka, ahogy eszébe jutottak a szülei, akiket akkor még nem ismert, és most már soha nem is fog. Az érzéshez mindig meleg hálaérzet is társult a reticulumiak irányába, akik nem hagyták őt a gabonaföldön nyomorultul elpusztulni.
Lassan elhagyta a bérházat, elhalkult a Tátrai Band zenéje is. A szemben lévő bérház-sor felé kezdett gyalogolni, amögött már a híres húszemeletes toronyház volt, és egy helyi autóbusz-megálló, ahonnan a kettes éjszakai busz elviszi őt a Városház térig. Onnan gyalog tizenöt perc a bázisa.
Ahogy elgyalogolt a futballpálya mellett a fűben, és közelebb ment a bérházhoz, szokatlan hangokat hallott. Nyögéseket, és egy fiú gonosz nevetését.
???
Óvatosan lelassított, és az árnyékba húzódott. A militaristák különös hatodik érzéke azt súgta, vigyázzon magára. Erre is figyelmeztették annak idején a pótszülei, mikor már sokadszorra panaszkodott nekik odahaza, hogy az osztálytársai milyen csúnyán elbántak vele. A reticulumiak nemigen tudtak segíteni neki, hiszen még nem jött el az idő, hogy felfedjék előtte a titkot, és nem is rendezhettek véres bosszúhadjáratot az általános iskola tanulóin. Mikor Reactorfighter még kisebb volt, nekik is meg volt kötve a kezük. Nem bombázhatták azonnal tele sugárzással, hiszen az ugyanúgy megölte volna őt is, mint más embert, és nem is lett volna képes olyan koncentrációra, ami lehetővé tette volna személyes hatalma gyakorlását. Szükség volt a militarizmusra, hogy kiélezze és megeddze az elméjét, képes legyen nagyon odafigyelni valamire, ám a gyermeki képzelevilága – a tiszta gyermeki látásmódja ¬– ne sérüljön, ne torzítsa el a felnőtté válás úgy, ahogy a legtöbb emberét.
Ezen volt a hangsúly, a tiszta gyermeki látásmódom. És ez nem badarság, lassan az orvosok is kezdenek rájönni. A felnőttek tulajdonképpen elhülyülnek, jutott eszébe, miközben közelebb óvakodott. A zajok az épület sarkán túlról, a fal mellől jöttek.
Puffanások, újabb hangos nyögések egy lánytól.
- De kis erőszakos ez a ribanc… - szólalt meg egy kárörvendő, nyers hang.
Na, én is jól nézek ki. Már megint egy csihi-puhi kellős közepébe csöppentem.
Elnyomott böfögés hallatszott, és egy kissé bőgő, elnyújtott hang szólalt meg.

- Jobban teszed, ha hagyod magad, különben elvágom a torkod!

- Ne…! – kiáltott rá félelemtől magas hangon a lányhang, mire újabb puffanás hallatszott, és valami nekikoppant az épület falának.

Reactorfighter két nagy lépést hátralépett, és a sarok felé lesett. Surranói egyetlen hangot sem adtak ki. Egy termetes féltestet látott, fekete nadrágban, és sötétszürke, fehér szegésű pólóban. Vastag nyak és szinte tarra borotvált fej társult be hozzá.

- Te hülye, most kiütötted… - szólalt meg az előbbi nyers hangú illető.

A sarok mögül kilátszó féltest erre felé fordult.

- Ja, beleharapott a kezembe a büdös kur…

Reactorfighter azonnal ökölbe szorította mind a két kezét, majd hátulról összefonta őket, és koncentrálni kezdett. A pupillái először halványan, majd élénken felvilágítottak, és két kicsi, erős sárgászöld pontot rajzoltak a házfalra. Kellemes, magabiztos érzés járta át, ahogy az energia elöntötte a testét.

Kilépett az épület takarásából, és megállt. Előtte három fiú állt a sötétben, egy mozdulatlan, piros felsős lány pedig a földön feküdt. Egy alacsony, de termetes srác, nagy tokás arccal, egy sunyi képű, kakastaréjos magas fiatal, és egy szintén magas, szőke, elálló fülű, kissé csodálkozó arcú fiú. Lépésének zajára odafordultak, majd elképedve nézték a testükre kirajzolt fél centi átmérőjű zöld fénypontot.

- Te meg mi a faszomat akarsz itt? – dörrent rá a testes srác, de nem jött közelebb.

Reactorfighter úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Észrevette, hogy a fiú kezében valami ezüstösen csillog, biztosan egy kés, amiről az imént tett említést a lánynak.

- Csak nincs itt valami baj? – kérdezte szinte szelíden, és kacsintott. Az egyik zöld fénypont egy pillanatra eltűnt.

- Baj? Mindjárt baj lesz, ha nem húzod el a beled innen! – lépett közelebb a szőke hajú srác, és nyomatékul előrébb lépett. A kakastaréjos srác felsorakozott a dupla telefonfülke-srác jobb oldalára.

Reactorfighter mosolyogva megrázta a fejét.

- Hadd mutassak nektek valamit – mondta, és a késre nézett. Jobb szemének fénypontja megcsillant a pengén. Reactorfighter mindkét kezét ökölbe szorította, és ekkor a kés hihetetlenül felforrósodott, majd szinte azonnal megolvadt, ahogy a gyilkos sugárzás minden atomját lángba borította. A srác felüvöltött fájdalmában, és ugrálva, jobb kezét rázva próbált megszabadulni a fémolvadéktól, amit rendesen a markában szorongatott, hogy ebbe az alkalmatlankodó, terepszínű ruhás patkányba vágja. A maroknyi fémolvadék cseppekre szakadva tűnt el a sötétben, ahogy eldobta.

A két másik srác azonnal odafordult, és iszonyodva lépett hátra. A kínjában hangosan ordító srác jobb tenyere helyén egy ezüstös-vöröses szabálytalan folt volt csak, helyenként olvadt fémmel bevonva dudorodtak ki a kézközépcsontjai.

- A kurrrrvaaaaééleeeet, szétégetted a kezemet! – sikoltotta a srác, és eszeveszetten rázta jobb kezét. – Úristen, annyira fáj!

A szőke srác tett egy határozatlan lépést Reactorfighter felé, dühtől sötét arcán látszódott, hogy még egy pillanat, és nekiugrik.

- Nem volt elég? – nézett rá felvont szemöldökkel Reactorfighter. – Akkor ezt figyeld!

Végignézett a tőle másfél méterre álló, kihívó testtartású fiún, a sikoltozó, kezét szorongató tömzsi srácon, és az őt felemelni próbáló tüskés hajú társán. Észrevette, hogy a lány már magához tért, jobb könyökére támaszkodva nézi őt rémülten. Mellette pedig a toronyház oldala, rajta a gázkonvektorok kivezetéseit takaró gúla alakú fémrácsok egymás mellett.
Az pont megfelelő lesz… na rajta, indítsuk útjára a rácsot!
Bal kezét félig nyitott tenyérrel a fémrács felé lökte, és ránézett. A kezeiben minden érzés megszűnt, mintha rettenetesen forró vízbe dugta volna… bal szemének fénybogara a rácsra vetült… jobb keze ökölbe szorult… és cikázó villámnyaláb tört elő a tenyeréből, át az ujjai közül, aprócska zöld szikrákat szórva szét. Csikorgó zajjal találta telibe a fémrácsot, ami iszonyatos sebességgel vágódott le a négy rozsdás kapocsról, és messzire repült, át a kórház kerítésén.
A fiú hátralépett, kezeit szétnyitotta, maga elé emelte őket. Hitetlenkedve bámult a falra, ahol a rács helyén most csupán egy falból kiálló csupasz cső volt, körülötte a falon szétszórt halványzöld, alig-alig látható fényfoltok pulzáltak. Messziről halk, fémes csörgés hallatszott, ahogy a rács leérkezett valahol a kórház épületének egyik parkolójában.
Reactorfighter előrébb lépett, mire a másik fiú azonnal hátrált. A termetes, kövér arcú srácnak már elment a hangja az üvöltéstől, hörögve nyüszített, és furcsamód összezsugorodott jobb tenyerét nézte. A tüskés hajú srác sunyi arca hol a sérült tenyerére, hol Reactorfighterre nézett.

- Ki akar egy falatot? – vigyorodott el, és feléjük nyúlt a bal kezével.

A fiúk azonnal hátat fordítottak, és pánikszerű menekülésbe kezdtek, egyszerűen képtelenek voltak felfogni, amit láttak. A némán visító dupla telefonfülke is feltápászkodott, amint látta, hogy a társai elszeleltek, és botladozva, jobb alkarját szorongatva csörtetett a társai után. Hamarosan mindhárman eltűntek a szemközti bérház sarka mögött.
Reactorfighter leengedte a kezeit, előbányászta cigarettás dobozát, és rágyújtott. A lányra nézett. Kedves arcú, tizenhat-tizenhét éves, divatos ruhájú, lófarokba kötött szőkehajú lány volt. Haja alól előtűnő két kicsi szemének rendkívül csábító pillantásai lehettek, ám most csupán félelem tükröződött bennük. Homlokán csúnya seb látszott az utcáról sugárzó narancssárga fényben, két kis vérpatak vándorolt le lassan az orrnyerge mentén a szája felé.
Kicsit hasonlít Bettire. Az arca legalábbis…
Közelebb lépett, mire a lány, sarkával tolva magát, megrettenve hátrált, mint egy sérült lábú nyúl a vadász elől. Arcán könnyek, és levert vakolat, egyik kezén hosszú, vágott seb.

- Ne félj tőlem – lépett még közelebb Reactorfighter.

A lány tétovázott, abbahagyta a hátrálást, és megtörölte a szemét. Halkan szipogott egyet.

- Mit akart ez a három effa? – kérdezte Reactorfighter.

- Meg akartak…erőszakolni… - nyögte rekedten.

Reactorfighter futólag balra nézett, ahol eltűntek a fiúk.

- Most már nem fognak. Remélem, hogy tanultak az esetből…különben kénytelen leszek durva lenni. Az pedig nem jó.

A lány lassan feltápászkodott. Hitetlenkedve nézett Reactorfighterre, akinek a szemei lassan kihunytak, ismét fekete színűek lettek a pupillái.
Kénytelen lesz durva lenni? Ha ez neki nem volt durva, el sem tudom képzelni, milyen lehet, mikor igazán durva.

- Ki vagy…te? – kérdezte bizonytalanul a lány.

Reactorfighter beleszívott a cigarettájába, közben pedig eltöprengett, elmondja-e a lánynak a nevét. Annak idején elég nagy port kavart fel az, hogy látták azt a csészealjat a Bánya-tavak egyikénél, és több mint két szemtanúja is volt annak, hogy ő állt alatta. Nem akarta megkockáztatni, hogy a lány esetleg elárulja másoknak is a nevét, azok továbbadják még több embernek, és egy hét sem telik bele, mindenki tudni fogja, hogy Reactorfighter visszatért. Túl sokat kockáztatna. De akkor mit mondhatna neki?

- Hajnali Szél. Elég, ha ennyit tudsz. Hajnali Szél a nevem.

Arra számított, hogy a lányt ez a válasz nem elégíti ki, és tudni szeretné az igazi nevét, de a lány egy bólintással tudomásul vette. Az akciófilmekből nyilván hozzászokott a főhős névtelenségéhez, gondolta Reactorfighter. Nem szabad, hogy megtudja, ki vagyok.

- Nem kérdezem a valódi neved, úgysem mondanád meg… - felelte a lány. Hangjából érződött, hogy lassacskán megnyugszik. Sérült bal kezére nézett, majd újra Reactorfighterre.

- Hogy csináltad? – kérdezte kíváncsian.

A cigaretta gördült egyet Reactorfighter ajkai között, ahogy elmosolyodott.

- Hatalmat kaptam, hogy harcoljak az ellenséggel. Az ellenséget el kell pusztítani. Ez az én feladatom.

A lány barna szemei értetlenül néztek Reactorfighterre, látszott rajta, hogy rengeteg kérdést tenne föl még neki, és nehezen tartóztatja magát, hogy ne kezdjen bele most rögtön.

Kérdések…és kérdések. Ez mostmár mindig így lesz, gondolta Reactorfighter, mikor a lány szemeibe nézett.

- Nem beszélhetek róla, honnan kaptam. A hatalom, a radioaktivitás a kezemben van. Én magam vagyok a sugárzás. Én magam vagyok a pusztítás.

- Óh… - csak ennyit tudott válaszolni a lány. Ezt sosem fogom elfelejteni, mondta magában, és nem tudta levenni a tekintetét Reactorfighterről.

- Látom, megsebesültél. Gyere ide. – szólalt meg a fiú ismét, és segítőkészen nyújtotta felé a kezét. A lány egy pillanatig csak nézte, aztán félénken közelebb lépett, és megfogta a kezét.

- Köszönöm, hogy segítettél, Hajnali Szél. – mondta halkan. – Nagyon köszönöm.

- Ez a dolgom – felelte könnyedén Reactorfighter.

Bal kezével óvatosan a lány sérült kezéhez ért, mire ő először elhúzta, aztán hagyta. A lüktető késvágás nagyon fájt neki, véres lett Reactorfighter keze is, ám ő semmi jelét nem mutatta annak, hogy zavarná. Finoman fölemelte a lány kezét, lehunyta a szemeit, és tudatába idézte ismét a hatalmas, élénksárga reaktorteret, a körülötte forgó lassú sugárgyűjtőket, amint méltóságteljesen keringenek a karcsú, magas fémtartály körül, ami magasabb még a húszemeletes bérháznál is, és ahová hogyha belép, eggyé válik a sugárzással…
Mikor kinyitotta a szemét, a lány kézsebének a vérzése már elállt, és megszűnt a fájdalomnak még az emléke is. A homlokán a sérülés szintén megszűnt vérezni. A lány mélyeket lélegzett, a szemeit hol lehunyta, hol Reactorfighterre nézett velük.
- Kész – engedte el a lány kezét Reactorfighter. – Jobban érzed magad?

- Húúúú… - sóhajtotta felszabadultan a lány. – Ennyire jól talán még soha! Mondd, hogy csi…na persze, tudom, hogyan csináltad.

Reactorfighter halványan elmosolyodott.

- A sugárzást nemcsak rombolásra lehet használni, illetve nem csak romboló sugárzás létezik. Hát íme!

- Köszönöm – dadogta a lány megilletődve, és újra meg újra a kezére nézett, mozgatta az ujjait. – Mindent köszönök, Hajnali Szél.

- Semmiség – felelte Reactorfighter kellemes, mély hangján. – Mondd, mi a neved?

- Enikő – felelte a lány, és zsebkendőt vett elő piros műbőr zakója felső zsebéből, törölgette a vért és a könnyek nyomát az arcáról, és a kezéről.

Reactorfighter elnéző pillantással nyugtázta a választ.

- Enikő…igen. Szép név, nagyon szép.

- Köszönöm – mosolygott rá a lány.

- És mondd csak – vetett kemény pillantást a fiú rá. – mi jót csinálsz idekinn éjjel? Miskolc nem a közbiztonságáról híres.

A lány tétovázott, újra és újra végighúzta a vérmaszatos zsebkendőt a kezén. Nem bírta a vér látványát, a saját vérének élénkvörös foltjaitól is a rosszullét környékezte meg, ám Reactorfighternek hála, istenien jól érezte magát, mintha egy kád melegvízben nyújtózna végig. Nagy volt a kísértés, hogy visszaüljön a fűre.

- Hazafelé mentem a Junóból – felelte szemlesütve. – Későn vettem észre, hogy követnek.

- Semmi baj, no. – cirógatta meg futólag a lány arcát Reactorfighter. – Ezúttal tudtam segíteni, de ha rám hallgatsz, beszerzel egy flakon gázspray-t ilyen esetekre. Rendkívül csinos lány vagy, és amint látod, sokan vannak, akik bármire képesek, hogy megkapjanak.

Enikő érezte, hogy elpirul, nagyon jólesett neki a bók. Csinos lány volt, korosztályának egyik legszebbje Miskolcon, és már sokan dicsérték őt emiatt (vagy átkozták az azonos nem képviselői). Belátta azt is, hogy eddig túlságosan könnyelmű volt önvédelem tekintetében.

- Mindegy – nézett el ismét balra Reactorfighter. – Ezeket többet aligha fogjuk látni. Azért vigyázz magadra, Miskolcon mostanság eléggé rájár a rúd az emberekre.

- Hogyhogy? – nézett rá csodálkozva a lány.

- Itt volt ez a múltkori csúnya eset is, azzal a rengeteg élőhalottal…

- Ne is mondd! – mondta erélyesen Enikő. – Egyik osztálytársam is meghalt abban.

- Értem. Most viszont még mindig van tizenhat eltűnt lány, akiket meg kellene találnom, lehetőleg egészben. Mondd csak, nem tudsz róluk valamit?

A lány megrázta a fejét, hajtincsei leveles ágakként susogtak.

- Nem. Sajnálom.

Reactorfighter vállat vont.

- Nem is gondoltam. Csak reménykedtem, hogy nem kell a szükségesnél többet vacakolnom ezzel.

- A rendőrségnek dolgozol? – kérdezte gyorsan Enikő.

- Nem – szólt Reactorfighter. – Az ő munkájukat végzem valamelyest…illetve az övékét is, de nem ők a megbízóim.

- Akiktől kaptad ezt a sugárzást?

- Igen, de bocsáss meg, erről nem beszélhetek.

- Semmi baj – Enikő hangjából egy csepp megbántottság sem érződött.

Szófogadó lány, és valószínűleg tartaná is a száját, ha mesélnék neki, morfondírozott Reactorfighter. De J-NekteD nem örülne neki, és szerintem a többiek sem. Még nem jött el az idő az emberek számára, hogy megtudják: nem vagyunk egyedül az univerzumban, óóóóó, de még mennyire hogy nem! Huhú!

Elmosolyodott.

- Most mennem kell – mutatott a húszemeletes bérház irányába. – Meg kell találnom őket.

- Én is megyek… lefekszem aludni – válaszolta a lány, és újra meg újra a kezére nézett. Nem volt képes elhinni, hogy ez a semmiből előtűnt fiú egycsapásra véget vetett a fájdalomnak

- Helyes – nyugtázta Reactorfighter. – Aztán máskor vigyázni ám! Most még segítettem, de nem lehetek mindig mindenhol.

- Megígérem, hogy vigyázni fogok magamra. – küldött feléje egy mosolyt Enikő. – Örülök, hogy találkoztunk, Hajnali Szél.

- Én is örülök, Enikő. – felelte Reactorfighter, és gyors puszit adott a lánynak. – Minden jót.

- Szia! – köszönt el tőle a lány, és figyelte, ahogy a terepszínű ruhás fiú katonás léptekkel nekivág a bérházak melletti füves térségnek, és lassan-lassan beleolvad a szemközti bérház árnyékába. Még mindig képtelen volt felfogni a történteket teljes egészében, de még sok-sok éve lesz, hogy visszagondoljon erre az estére.

Elfelejtettem megkérdezni tőle a telefonszámát!, villant agyába a bizonyosság, majd rögtön meg is nyugodott. Persze nem gond, hiszen ő biztosan itt lakik a közelben, csak eddig nem találkoztunk…

2

A katedrális, és a Déryné utca. A sötét, méltóságteljes épülettömeg, a két, várbástyához hasonló toronnyal, a vakablakokat szegélyező betoncikornyák, a némán vigyázó angyalok szobrai, a rozettaablakok. Semmi nem változott az elmúlt tíz hónap során.
Megjöttem, Deviator. Baj támadt, s nekem újra háborúba kell mennem, mert a vér a szabadság pecsétje. Kérlek, ne imádkozz a lelkemért.
Eldobta az ujjai között szorongatott cigarettacsikket, és lassú léptekkel a sötét kovácsoltvas kapu elé állt.
Még a kapu is ugyanaz. Ezek a tekergőző vas-növényindák is, a hatalmas kilincs is. Deviatornak olyan apró keze volt, és mégis mekkora erő lakozott benne! Magát a Sátán küldöttét is száműzte vele oda, ahová való. Egy icipicit besegítettem ugyan…hihi…olyan maflást kapott az impulzusfegyver csövével, fejben osztott utána törtet egész számmal.
Elvigyorodott egy pillanatra az emlékektől, ám amint eszébe jutott a feladata, újra komorrá vált a hangulata. Az Enikővel való találkozása is kétes érzelmeket ébresztett benne.
Mi ütött belém? Az rendben van, hogy segítettem neki, mikor az a három szarjankó megtámadta, de miért cirógattam meg az arcát? Megfertőződtem volna én is a tinédzser fiúk látásmódjával a nőket illetően? Nyilván Betti tett rám ilyen hatást, mikor lefeküdtem vele… illetve ő velem, mert végső soron ő akarta annyira.
Megállt a kapu előtt, és szemügyre vette a kilincset. A jókora zár nem volt a helyén, ezek szerint nyitva a kapu.
Én is fiú vagyok. Ilyen tekintetben nem csoda, ha vonzódom a nőkhöz. Az évezredek óta rögzült nyavalyás ösztön. Azt hittem, már sikerült uralkodnom felette. Befolyásolhatja ez a döntőképességemet, a munkámat? Hátráltató tényező lehet egy lány ellenség?

- Fenét. Azt a sátánistát is elintéztem. Különben is, Deviator sokkal jobban nézett ki.

Lenyomta a kilincset, és kissé nekifeszült a kapunak. Az halkan recsegve nyílt ki.

Reactorfighter beljebb tolta egy kicsit a kapuszárnyat, és hirtelen felnézett a jobb oldali bástyára, amin annak idején Deviator táncolt, oly közel a szakadékhoz, és mégsem esett bele.
Most azonban nem látott semmit.
Vállat vont, és belépett a katedrális udvarára. Végignézett a csöndes, fekete ablakos túloldali épületsoron, az udvar közepén álló kőkereszten, a szürke betonból sebekként előcsillanó INRI feliraton, majd elindult a körkörös lépcsősoron a katedrális nagy tölgyfa kapujához. A tornácon most egyetlen lanterna sem égett, és ez valamiért elbizonytalanította őt. Lehetséges, hogy Deviator most nincs itt?
Hol máshol lehetne?
Óvatosan, lassan nyitotta ki a bejárati kaput, ami ugyanolyan hangon nyikorgott, mint mikor utoljára itt járt Bettivel. Csendesen belépett a katedrális főhajójába, és ünnepélyes arccal végigtekintett a helyiségen. A terem semmit nem veszített csillogásából, és gótikus szépségéből, a lakkozott padok csöndesen álltak egymás mögött, most azonban sárgaréz háromágú gyertyatartók is álltak mellettük. Minden gyertyatartóban három gyertya, három kicsike láng, mely csak tovább erősítette a hely szent voltát. A falakon ugyanazok a lélegzetelállító freskók, faliszőnyegek, és templomi lobogók, a márványoszlopok mellett ugyanazok a kegyszobrok. Az oltár vörös bársonyszőnyeggel letakarva, kétoldalt két aranyozott gyertyatartóban égett két szentképes gyertya, közöttük ezüsttálcán ostya és misekehely.
Deviator ugyanúgy ragaszkodik a régihez, mint én, állapította meg Reactorfighter, mikor beljebb lépett. Mélyet lélegzett a lakk-illatú levegőből, és várta, hogy a templomi szellemkórus ismét megszólal, először halkan, majd hangosabban énekelve, mibe aztán bekapcsolódik egy másik kórus is, mintegy kánonban énekelve a szent szövegeket.
Reactorfighter még közelebb jött, ellépett a szenteltvizes kőedény mellett, és felnézett a mennyezetre. Semmi nem történt, egy árva énekhang sem szólalt meg. Csupán bakancsának kopogása törte meg a katedrális csendjét.

- Deviator? – kérdezte halkan a sötétségtől, de nem kapott választ.

Lassú, nyugodt lépésekkel elgyalogolt a leghátsó padokig, és újra szétnézett. A padokon kétülésenként egy-egy énekeskönyv hevert, jobboldalt több faajtó alakja derengett elő a gyertyafényben, leghátul, majdnem az oltárral egyvonalban pedig a gyóntatófülke, ahol kieresztette a bűneit a börtönükből, hogy szertefoszoljanak a megbocsájtás kegyében.
Halk nyekergéssel kinyílt ekkor az egyik jobb oldali ajtó. Egy gyertyát tartó, szakállas, reverendás alak lépett ki mögüle. Tétovázott, kissé idegenkedő pillantással nézett Reactorfighterre, majd lassan közelebb lépdelt a padok mellett. A gyertya imbolygó fénye árnyékhullámokkal mosta öreg arcát.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus – szólalt meg halk, rekedt hangon, és óvatosan közelebb jött.

- Éljenek a harcosok, atyám. – köszöntötte Reactorfighter illendőképpen.

- Mi járatban, gyermekem? – kérdezte halkan az öregember, és a fiú mellé sétált lassan. Reactorfighter észrevette, hogy másik kezében egy aranyfeszületet szorongat, melyen erőtlenül lengedezett az aranylánc.

- Egy lányt keresek, név szerint Deviatort. – válaszolta Reactorfighter minden teketóriázás nélkül.

- Gyermekem – szólalt meg reszkető hangon az öregúr. – Deviator nincs már itt.

Reactorfighter döbbenve pillantott a pap arcára.

- Hogyhogy?

Az öregember lehajtotta a fejét.

- Két hónapja eltűnt ő, aki megmentette világunkat a Sátán rémuralmától. – szomorú szemekkel nézett a fiúra. – Nyoma veszett közöttünk, és senki nem tud semmit őróla.

Két hónapja? Csak nem ő is…

Szörnyű gyanú támadt Reactorfighterben.

- Hol volt utoljára? – kérdezte idegesen.

- Temetőjárásra ment el egy éjjelen – a pap nagyon lassan, vontatottan beszélt, mintha fájnának neki a szavak. – És nem tért vissza reggel. Nem tért vissza soha többé.

Reactorfighter kezei ökölbe szorultak. A pap észrevette.

- Felejtsd el dühödet, gyermekem, te sem tudsz segíteni rajta.

- Megölték? – kérdezte Reactorfighter. A pap szavai, miszerint felejtse el a dühét, semmi hatással nem voltak rá. Ez lehetetlen! Deviator nem halhat meg!

Az öregember lassan megrázta a fejét, a reverenda hullámzott rajta. A hihetetlen, súlyos csendben csupán a gyertya percegése hallatszott.

- Nem tudjuk, gyermekem. Nagyon vágyjuk tudni, de senki nem látta őt már…

- Lehetséges, hogy elutazott? – reménykedett Reactorfighter.

- Az nem lehet. Ha elutazott volna, nem mondtam volna, hogy eltűnt.

Reactorfighter összeráncolt a homlokát, és lassan kiengedte az ökleit. Csak elképzelései voltak, milyen pillantással nézhet most a papra, és hogy ő mit olvas ki ebből a tekintetből.

Aggodalmat, annyi biztos, adott választ önnön kérdésére.

- Nagyon sajnálom, hogy ily rossz hírrel kellett magát köszöntenem, gyermekem. – engedte lejjebb a gyertyatartót a pap, és szánakozó pillantással nézett végig a fiún. – Jöjj hát velem, és nyugasztalódjon meg a lelked e katedrálisban, míg az éjjel véget nem ér.

Ám a fiú tagadólag intett.

- Nem lehet, atyám. Küldetésem van, és úgy érzem, Deviatornak akaratlanul ehhez is köze lesz.

Ezen mintha meglepődött volna a pap.

- Is? Úgy érti, maga is ott volt mellette, mikor belépett oda, ahová csak ők juthatnak el?

- Igen, én is ott voltam. – bólintott Reactorfighter.

- Maga a Reactorfighter? – hitetlenkedett a pap.

- Akik ismernek, így neveznek, atyám.

A pap megértően bólogatott.

- Nagyon sokat köszönhetünk neked, fiam. Megmentetted a várost a pusztulástól.

- Ez a dolgom, atyám. – felelte magától értetődően Reactorfighter.

- Kérlek fiam…találd meg őt, és hozd vissza épségben.

Reactorfighter sötét pillantással nézett a pap keserű arcába. Ökölbe szorította a jobb kezét, kissé megemelte, és bal tenyerével erőteljesen végigsimított rajta.

- Úgy lesz, atyám. Éljenek a harcosok! – megfordult, és a kapu felé indult.

- Kísérjen szerencse utadon! – szólt utána a pap hangosan, és reménykedve nézte, ahogy a tölgyfa kapu becsukódik.
A gyertya lángja lobbant egyet, és kialudt.

4

A háromkerekű, fekete jármű – a megengedett sebességet szokás szerint túllépve – erőlködés nélkül porzott fel a füves elválasztósávval kettészelt Szent György úton. Tíz hónapja ugyanezen az úton süvített Bettivel az ellenkező irányba, mikor megkérte őt rá, hogy szedje össze a cuccait. Lefelé azonban mindig könnyebb, mint felfelé, a Raider most mégsem erőlködött, mikor Reactorfighter élesen jobbra irányította, ahogy elérkezett a dupla úttest elejéhez. Baloldalt a cementipari gépjavító fehér betonhengerei, jobboldalt a két éve felépített, drótkerítéssel körülvett alacsony társasház-sor, fakó színeik egész skálát adtak ki, ahogy a legelső ház tompa zöldje fokozatosan átment a legutolsó ház tompa narancssárgájába. Takaros kis házak, teraszokkal, erkélyekkel minden második ablak alatt, zöldre festett, négyzetrácsos kerítés védte az udvaron felépített fa játszóteret a fenti lakótelepről idetévedő huligánoktól. Kicsivel felettük egy Nissan autószalon és egy étterem egybeépítve, az emelkedő dombtetőnek megfelelően egymáson elhelyezve, felettük pedig az avasi lakótelep magas, üvegezett erkélyű, firkás falú házai, közöttük úgy húzódik végig a dupla Szent György út, mint egy artéria a testben.
A nap már majdnem delelőn állt, sugarai lassan melegítették az Avas-dél oldalát. Az emberek jó része már mind munkában állt, ám így is sok gyalogos koptatta a lakótelep járdáit. Mozgó újságárusok, játszó kisfiúk és kislányok, nyomott arcú egyetemisták, színes táskákat cipelve, közterület-fenntartók, és a város lakosságának egyéb tagjai.
Reactorfighter kényszerítette magát, hogy ne gyorsítson, és próbálja meg betartani a KRESZ szabályait. Hajnali öt óra volt, mikor a bázisára beérkezett, de hiába feküdt a változatlanul rendetlen tábori ágyra, nem tudott sokat aludni. Újra és újra Deviator jutott az eszébe. Eltűnt. A pap megpróbált könyörületes lenni hozzá, de a tényeket ígyis-úgyis ki kellett mondani. Deviator nincs meg, és ő sem tudta megmondani, hová tűnt el.
Az a pap ismerte Deviatort. Tudott a darkervilágról is. Miért hazudott volna? Deviator tényleg eltűnt, és dögöljek meg, ha nincs igazam, de szerintem van valami köze ahhoz, amiért én most itt vagyok. Most már egyedül csak Betti maradt, ő talán el tudja mondani, hová tűnhetett.
Áthajtott gyorsan egy mozaikköves gyalogátkelőn, kissé balra irányította a kormányt a középső füves elválasztósáv hajlásának megfelelően. A Raider szelíden dorombolva vette be a kanyart, ám a hiányzó éles motorhangot helyettesítette a maximális hangerőn bömbölő zene. Heavy Troopers és a legeslegújabb albumuk vészjósló zenéje festette alá Reactorfighter száguldását. A kevés rajongó szerint ez a Heavy Troopers legjobb albuma, a legelsőt leszámítva, és valóban segített egy keveset Reactorfighternek, hogy elterelje a gondolatait Deviatorról, és a tervezetről.
Nem lehet mindent egyszerre. Most megkeresem Bettit.
Feljebb tekerte a hangerőt, és feldübörögtek a basszusdobok a Raider két oldalán. A jobb oldali járdán, a buszmegálló mellett néhány hosszabb hajú egyetemista mosolyogva nézett a távolodó csillogó jármű után, és elismerően összevigyorogtak: Ez igen, ez már aztán hangerő!
Reactorfighter csak halványan érzékelte a mögötte haladó autókat, és az embereket a járdán. Minden figyelmét lekötötte a tény, hogy meg kell találnia Bettit. A sebességmérő mutatója már a hatvanat is meghaladta. A haladó bérházak között feltűnt bal oldalon a piros színű Coop élelmiszerüzlet, és a Sályi István utca.
Ahogy Bettiék kerestek engem annak idején, én keresem most úgy őket. Különös egybeesés, nemde?
A bal oldali sávban élénk volt a szembejövő forgalom, színes személyautók hajtottak ráérősen lefelé a dupla úttest másik sávjában. A sofőrök komor arccal néztek vissza Reactorfighterre, mintha haragudnának rá valamiért.
Fékezett, megigazította bal kezén a fekete bőrkesztyűt, a Bocskai-sapkát is előrébb húzta a homlokába. Nem szerette, ha a többi ember látja a szemét, ezt szerette a páncélruhája sisakjában is. Az ellenség, akit megöl, az ő arcát fogja utoljára látni, a szemei nélkül, így még halála után is úgy maradhat meg benne kivégzője, mint az ismeretlen Reactorfighter.
Senki nem fogja tudni, ki vagyok. Az emberek Hajnali Szélként fognak ismerni, és el fogják felejteni Reactorfightert. Én leszek az, aki mindig megvédi a békét, és elpusztítja az ellenséget, kerüljön bármibe.
Az utolsó kocsi is elrobogott az útból. Reactorfighter indexelt, és a Raider kényelmesen begördült a kereszteződésbe, áthajtott a Szent György út másik úttestjén, és lassú tempóban gurult be a Sályi István utcára. Futólag észlelte, hogy a piros élelmiszerbolt nyitva van a sarkon, egy baseballsapkás kissrác épp ekkor lépett ki az ajtón, és csokoládét bontogatva, gyanakodva nézte őt.
Öcskös, néhány év múlva nagyon-nagyon fogsz akarni egy ilyen járgányt!, gondolta Reactorfighter, és kis híján meg is állt, hogy kimondja, aztán beérte annyival, hogy visszanézett a kisfiúra, és továbbvezette a Raidert.
A Sályi István utca (ami voltaképpen 4 alsóbbrendű utat foglalt magába a magas toronyházak között) nem sokat változott. Tízemeletes bérházak, helyenként széles tömbök foglalták el a terület jórészét, körülöttük zöld füves gyep. A népszerű városi díszfák – mezei szil és közönséges juhar – itt is megtalálhatóak voltak, akárcsak a falakra felfújkált különféle kinyilatkoztatások a környéken lakók szüleiről és szexuális irányultságukról, emellett a sok elmaradhatatlan, értelmetlen „tag” és önkényuralmi jelkép is megtalálható volt rajtuk. Senkit nem érdekelt egyik sem. Ha bérházban lakik az ember, hamar megtanulja, hogy nem érdemes pénzt kidobni a falfirkák eltávolítására, ez csak olaj a tűzre a huligánoknak, akik még örülnek is neki időnként, hogy „kiradíroztak” néhány érvényét vesztett mázolmányt a falakról, és felszabadult a terület egy újabb trágár kijelentésnek, szimbólumnak, vagy graffitifeliratnak.
Hamarosan T elágazás következett, mellette a T szára felé mutató elsőbbségadás kötelező-tábla, és egy rozsdás, sápadtpiros tűzcsap. Reactorfighter indexelt és kanyarodott. Elhaladt a jobbra lévő bérház oldalfala mellett, a transzformátorház is elmaradt mellette. Az utca elkanyarodott jobbra a trafóház mögé, kis parkolót képezve, majd vége szakadt.
Reactorfighter áthajtott a parkolón, felugratott a szegélyre, és továbbhajtott. A parkolón túl egy játszótér volt, körülvéve a négy égtáj felé épített négy bérházzal, amik mintegy körülölelték a játszóteret. Az utcához közelebb eső része aprókavicsos volt, míg a másik része – amelyik a 13-mas számú toronyház felé esett – drótkerítéssel körülzárt kicsi focipálya volt. A legközönségesebb lakótelepi összeállítás a kisgyerekeknek, hogy kitombolhassák magukat, és a szülőknek, hogy végezhessék a mindennapi teendőjüket, amíg a csemetéik játszanak.
Kis hangulatos játszótér. Hiába van bezsúfolva a bérházak közé, szerintem nagyon jó… ha pihenni vágyom, ide fogok majd jönni.
Megállította a Raidert a napsütötte kis játszótér szélén, az aprókavicsban, és leszállt. Az idő gyönyörű volt, hétágra sütött a nap, a kis játszótér két oldalán vígan zöldelltek a juharfák, alattuk világosbarna, ízléses padok, és – csodák csodájára – firkamentesek. A bérházak aljánál is zöldelltek a díszbokrok, egyiken-másikon dús madárbogyó-fürtök csillogtak. A drótozott futballpályácskán öt-hat helyi kissrác rúgta a bőrt önfeledten, arra sem reagáltak, mikor a terepszínű ruhás fiú leugrott a háromkerekű motorról, és elment mellettük.
Mikor először jöttem ide, túlságosan lekötött Maledict, semhogy ezt figyelemre méltassam, gondolta Reactorfighter. Pedig nagyon szép játszótér. Érdemes lenne stratégiai pontot kialakítani itt is, J-NekteD támogatná az ötletemet.
Belökte a drótüveges ajtót, és a liftet figyelmen kívül hagyva felgyalogolt a szűk lépcsősoron. A csupasz negyvenwattos izzók fényében úgy tűnt, mintha kínos lassúsággal haladna előre. Végre elért Betti ajtajához, és bekopogott.
Semmi válasz. Újra kopogott.
Még most is semmi.
Hát persze, hogy nincs itthon, bakker!, szidta le magát. Dolgozik! Ahogy mesélte, valami törvényszéken, de már nem emlékszem…
Ekkor azonban csoszogás hallatszott a sötétbarna ajtó túloldaláról és kulcs recsegett a zárban. Reactorfighter ösztönösen hátralépett. Hiába tudta, hogy semmi nem érheti őt itt, az óvatosság feltétlen reflexei már rögzültek benne, így automatikusan tette.
Egy fürdőköpenyes, idős, erősen elhasznált arcú férfi nyitott ajtót. Vastag kezében türelmetlenül szorongatta a kilincset, rövid, őszülő haja még nedves. Úgy tűnt, ebben a pillanatban mászott ki a zuhany alól.

- Jó napot. Kit keres, hadnagy úr? – kérdezte tétován, mikor meglátta Reactorfighter vállán a rangjelzést.

Hadnagy úr, visszhangzott a félénk kijelentés Reactorfighter agyában. Már jó ideje nem szólítottak így.

- Egy Koren Bernadett nevű lányt keresek – felelte határozottan. – Nem tudja, merre találom?

- De igen – vágta rá azonnal a férfi. – Ő lakott itt előttem.

- Elköltözött? – vonta fel Reactorfighter a szemöldökét, és reményei látványosan omlottak össze önmagában.

- Nemrég Budapestre költözött, hadnagy úr. – a férfi sajnálkozó arcot vágott, és jobb kezével a lakás belseje felé intett. Itt jöttünk be, mikor Maledict feltúrta a lakást. Emlékszem a fehér nyári szandálokra, ott hevertek szanaszét. A halványfehér szekrénysor, a linóleum mind ugyanaz volt, csupán Betti hiányzott a lakásból.

Szerintem jól tette, hogy elment, gondolta Reactorfighter, mikor eszébe jutottak az eltűnt lányok, akiket keres. Ő is jó eséllyel lehetett volna egyikük.

- Biztos, hogy elköltözött? – kérdezte meg újra, kissé mélyebb hangon, mint a rendőrfelügyelő, aki keresztkérdést tesz fel a gyanúsítottnak.

- Egészen biztos – bólintott rá a férfi, és jobb kezével nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Én magam segítettem neki kicuccolni. Azt mondta, menekül innen, ez a város egy kész agyrém…és meg kell mondjam…én igazat adok neki, azok után, ami történt…

Reactorfighter mélyen a ráncok ölelte szemekbe nézett. A férfi halványzöld szemei nyíltan néztek vissza rá, nem sugalltak semmilyen titkolózást. Reactorfighter amúgysem hitte, hogy egy ilyen öregedő, fürdőköpenyes-forma alak lenne felelős az eltűnésekért. Ha tehetné, ő is elhúzna innen a fenébe, gondolta magában, miközben a férfi arcát tanulmányozta némán. És igaza is lenne. Nem csodálom, hogy Betti elpucolt innen, kis híján meghalt, ahogy én is.
- Egyetértek, uram. Még mindig nem tudni, mi okozhatta ezt a tömeges katasztrófát, de többször ilyen nem fog megismétlődni.

Az ember összeszorított szájjal bólogatott, helyeselve a szavait. Reactorfighter látta rajta, mennyire bízik benne. Végső soron ő katona, és ha az ő szavára nem adhat, ugyan ki máséra?
Az igazság az, hogy nagyon is megtörténhet ez újra. Sőt, ennél még rosszabb dolgok is történetnek, ha a pőre Gonosz újra lecsap.

- Nos, ha nem lakik itt, akkor én távozom. – mondta Reactorfighter szárazon. – Köszönöm a segítségét. Minden jót!

- Magának is – morogta a férfi, becsukta az ajtót, majd ismét reccsent kettőt a zár, ahogy ráfordította a kulcsot.

Egy dolog biztos: A közbiztonság sokat fejlődött a Darkerworld-tervezet óta. Remélem, minden ember tanult belőle, nem csupán ő, gondolta magában Reactorfighter, ahogy csalódottan lebaktatott a kék gumiborítású lépcsőkön, és kilépett az épület kapuján. Bosszúsnak és csalódottnak érezte magát most, hogy Betti is elkerült Miskolcról. Deviator miatt pedig változatlanul aggódott. Észre sem vette, hogy mögötte szétdurrant az egyik lépcsőházi izzó, ahogy elhagyta. Az ajtó előtti neonlámpa kettőt sercegett, és mindkét fénycső összetört benne. Reactorfighter alig vette észre.
Akkor hát jön a száraz munka. Veszek egy újságot, beszélek néhány eltűnt szüleivel, aztán az egészet jelentem J-NekteD-nek. Meglátjuk, ő és a többiek tudnak-e kezdeni vele valamit.
Gondterhelten kerülte meg a „futballketrecet”, és visszafelé sétált a Raiderhez, amit egy sovány, szemüveges, kefehajú srác bizalmatlan pillantással méregetett. A zene még mindig szólt rajta, függetlenül attól, hogy Reactorfighter leállította a motort.

- Reactorfighter! – szólalt meg egy vidám, csiripelő hang jobbfelől, a padoktól. Reactorfighter azonnal odafordult, és elmosolyodott.

A régi gimnáziumi angoltanárnője volt az, Rásztóczky Éva. akit már több, mint hat éve nem látott. A József Attila magángimnáziumban ő volt az egyetlen olyan pedagógus, aki elismerte Reactorfighter egyre inkább elkülönülő „devianciáját” (Reactorfighter utálta ezt a szót, mivel ez is arra mutatott rá, hogy a társadalom minden átlagostól eltérően viselkedő embert deviánsnak és betegnek titulál). Reactorfighter komolyan szerette őt, és talán a tanárnő is őt, miközben az osztálytársai gyors iramban szoktak le arról, hogy hozzászóljanak. Éva viszont mintha ezért a stílusért tisztelte volna őt…no meg azért, mert nem integetett és nem fütyült hangosan, mikor a görögországi nyaralás alkalmában végigment a parton a vadonatúj bikinijében.

- Jó napot, tanárnő! – fordult el a Raidertől, és ment oda Éva mellé a padhoz, ami félig egy kis juharfa árnyékában volt. Éva tanárnő kedvesen mosolygott rá, rövid, vörös haján napsugárkák ugráltak, zöld szemei az ő arcát pásztázták. Vékony, kötött, fehér felsőt viselt, látni engedte hibátlan, lebarnult hasát. A nadrágja pedig még mindig ugyanaz volt, mint amit négy évig folyamatosan viselt az iskolában: halvány világoskék farmerutánzat. Lábait keresztbe téve, hátradőlve ült a világosbarna padon, jobb kezében pedig egy fehér fedlapú könyvet szorongatott lefordítva.

- Nyugodtan tegezhetsz már – szólalt meg vidáman Éva. – Már inkább nekem kéne magáznom téged…

- Ó, a magázás… - legyintett Reactorfighter. – Nem lényeges.

- Ülj le egy kicsit, beszélgessünk! – nézett maga mellé a padra Éva. – Olyan rég nem láttalak…

Reactorfighter, hanyagolva egy kicsit a feladatát, leült Éva mellé. Kellemes orchideaillatú parfüm érződött felőle, apró kör alakú fülbevalói napfényt szórtak szét, ahogy Éva feléje fordult.
Még mindig milyen gyönyörű, gondolta Reactorfighter. Hiába, néhány dolog sosem változik.
Évára nézve ezt igazabbnak gondolta, mint annakelőtte. Változatlanul vonzó volt nagyon. Arcai és ajkai kissé teltebbek, mint Bettié, csípője hosszabb, és tiszta, napbarnított bőre volt. Ráadásként nagyon szépen tudott mosolyogni.

- Mi járatban erre? – kérdezte Éva kíváncsian. – Sokat változtál, mióta nem láttalak.

Ezt nem szerette hallani Reactorfighter. Nagyon szeretett volna tartósan megmaradni olyannak, amilyen volt hajdanán, azzal a tiszta, fiatalos külsővel, mozgékonysággal, látásmóddal. Persze sok szempontból jó, hogy lassanként felnő, hiszen sokkal több tudásra tesz szert, és még jobban megerősödhet a militarizmusban a hite, ám erre nem szívesen áldozta fel a hajdani valóját. A dehidrátum ugyan sok-sok évvel meghosszabbíthatta az életét, de legvégül elindul ő is a sírja felé.

- Hja…sokat változtam… - felelte rá Reactorfighter komoran, és látva, hogy Éva mosolya kissé visszahúzódik, hozzátette: - A katonaság meglehetősen jó hatással volt rám.

- Befejezted a Nemzetvédelmi Egyetemet? – lepődött meg Éva. Nem nézte volna ki a vékony testalkatú, erőtlen srácból, hogy képes ugyanolyan teljesítményt nyújtani (vagy legalábbis elég jót), mint a nagydarab, kigyúrt, kopasz legények.

- Igen – bólintott Reactorfighter, és cigaretta után kezdett el kotorászni. És kicsináltam békeidőben három katonát, akik megkíséreltek nekem keresztbe tenni, tette hozzá magában.

Megtalálta a cigarettáját, és az öngyújtóját is, magában pedig örült, hogy a gyújtópálcáját fenn hagyta a hajón a holmijai között. Szerette Évát, de nem lett volna jó, ha elkezdene puhatolózni, ugyan miféle okos kis szerkezet lehet az, ami magától meggyújtja a cigarettát.

- Kérsz? – nyújtotta felé a sötétkék Moon-os dobozt a tanárnő felé.

- Köszönöm – mosolygott ismét Éva, elvett egy szálat, és mindketten rágyújtottak. – Látom, még mindig nem szoktál le. Ott szabad volt dohányozni?

- Amikor engedték, hogyne. – válaszolta Reactorfighter, és magasra fújta a füstöt.

- Milyen volt az egyetem? – kérdezősködött tovább Éva. Egyetlen ismerőse sem járt a Nemzetvédelmi Egyetemre.

- Kemény, ennek ellenére kitűnő. – adta meg a választ Reactorfighter természetes hangon. – Volt elméleti és gyakorlati része is az oktatásnak. Elméletet a tanteremben, gyakorlatot a lőtereken szereztem. Hát bizony, néha nem volt kellemes, igen nehezek voltak a feladatok időnként.

- Túlélés is volt?

- Igen, az is volt. – Dőlt hátra Reactorfighter, és visszaemlékezett egy kicsit a túlélési gyakorlatokra, mikor künn kellett éjszakázni a Bakonyban, és a társai nem értették, hogyan képes két száraz ággal tüzet gyújtani. Nem is kellett volna az a két száraz ág, ha Parádi alezredes nem szaglászik egyfolytában, jegyezte meg magában. – De amint látod, túléltem, és itt vagyok. Védem a hazát.

- Rád biztosan számíthat a haza… ilyen elkötelezett katonára, mint te! – mondta Éva, tisztelettel a hangjában. Reactorfighter örült ennek.

- Ez a dolgom, tanárnő. Te pedig, még gondolom, tanítasz.

- Igen, és még mindig angolt. – válaszolt Éva. – Az idei évfolyamban négy olyan tehetséges tanítványom is van, mint te voltál.

Reactorfighter mosolyogva szívott le egy tüdőre való füstöt ismét.

- Akkor most már lehet órát is tartani!

- Igeeeen, bár szünetek előtt mindig őrültekháza van angolórán. – Éva mélyet szívott a cigarettájából, majd nagyra nyitott szemekkel fordult Reactorfighter felé.

- És hol voltál mostanáig?

- Budapesten – felelte Reactorfighter. Nem akart hazudni ugyan, de mégsem mondhatta el Évának, hogy hol volt, és hogy már csupán formailag tagja a Magyar Honvédségnek.
Ránézett a tanárnőre, és látta, hogy ő további választ vár. Zöld szemei kutakodón tanulmányozták Reactorfighter barna szempárját.
Tudom, mire gondol, jutott eszébe. – Itt voltam, mikor az élőhalottak megtámadták a várost.

- Rettenetes volt – vált zorddá Éva arca. – Ahonnan most kijöttél, minden lakó élőhalottá vált. A rendőrök szabályosan legyilkolták mindet, mikor végre hozzájutottak ehhez a házhoz is.

- Tudom, én is jó párat kénytelen voltam lelőni – felelte Reactorfighter, és újra mélyet szívott a cigarettájából. Ez a része legalább igaz a dolognak, gondolta magában.

- Sokan meghaltak a szakaszodból? – kérdezte Éva.

- Csak ketten.

- Koren Betti ő túlélte szerencsére – mondta Éva, kissé nyugodtabbá váló hangon.

Éppen csak hogy, gondolta Reactorfighter, majd megszólalt: - Ő is itt lakott, hozzá jöttem volna, csak elköltözött.

- Igen, tudok róla. Pestre ment.

- Jóban voltatok? – hajolt előrébb Reactorfighter.

- Igen…és sokszor adok hálát azóta is az Istennek, hogy ő nem volt itt akkor. – Éva az üres levegőbe nézett, a játszótéren vidáman hancúrozó kiskölykökre, a rezgő juharlevelekre a focipálya mögött. – Istenem… az utcán sétáltak az élő halottak…

Reactorfighter végigsimított Éva combján.

- Most már vége. Legyőztük őket, és többé nem jönnek vissza.

Éva egy zavart pillantást vetett Reactorfighter bal kezére, amint épp visszahúzza, majd ismét a szemeibe nézett.

- Bízzunk benne. Ez rettenetes volt.

Reactorfighter sóhajtott, és eldobta a cigarettája maradványát.

- Az. – jelentette ki.

- Tudjátok már, ki okozta?

Ezúttal nem titkolta el az igazságot Éva elől. Úgy gondolta, ha ennyi időn keresztül szerette őt, és most is ugyanígy érez, nincs oka rá, hogy hazudjon egy jó barátjának. Évát már nem tanárnőként, hanem barátként szerette.

- Egy sátánista lány okozta. Nem tudjuk, ki lehetett.

- És mi lett vele? – faggatta őt tovább Éva, és maga mellé tette a könyvét, két kézfejét egymásba tette.

- Meghalt ő is. Lelőttük. – felelte egyszerűen Reactorfighter, és eszébe jutott, mikor a hatalmas impulzusfegyver-csövet a vergődő, haldokló lány arcába tolta, és rámorgott: Na viszlát. Nagyon örültem.

Éva egy pillanatra elgondolkozott, szemei a Reactorfighter mögött magasodó bérház barna drótüveg erkélyeire tévedt. Egy kövér, lila pólós asszonyság ruhákat teregetett az ötödik emeleten.

- Ő is ilyen névtelen volt? – kérdezte óvatosan.

Reactorfighter összeráncolta a homlokát. Nagyon jól tudta, mire gondol Éva. Ő, mint olyan, nem létező ember. Csecsemőkorától eltűntnek vagy halottnak van nyilvánítva, a polgári nevét még a reticulumiak sem tudták kinyomozni, így aztán egyszerűen a „Reactorfighter Péter” nevet adták neki, ilyen névre állítottak ki neki papírokat az önkéntes idegen szülei, ilyen néven bocsájtottak ki a részére személyi igazolványt is nagy nehézségek árán, mivel a születési anyakönyvi kivonata, és minden egyéb irata, ami őt magát a társadalomba írta, elveszett a sötétben a szüleivel együtt.
Milyen szomorú, gondolta Reactorfighter. De legalább nem tud rólam az állam. Nem tudja, ki vagyok. Az ittlétem, az egész bejegyzettségem az ország lakosai közé, a honvédségbe…egy rakás hamis papír!

- Igen – válaszolta végül. – Ő is névtelen volt.

- Értem – felelte Éva csöndesen. A napfény mintha most másként esett volna rájuk, hogy szóba került a hónapokkal korábbi gyűlölet és rettegés. A gyerekek vajon mennyit jegyeztek meg belőle?, nézett tétován Reactorfighter a napban fürdő játszótérre. Elhiszik végre, hogy léteznek valódi szörnyetegek is? És a felnőttek?

- Híj, mi történt a nyakaddal? – hajtotta le kissé a fejét hirtelen, hogy lássa a Reactorfighter álla alatti hegeket, melyek – mivel a test többi funkciója is lelassult – nem tűntek el a dehidrátumban.

Na, azt hadd ne kelljen elmesélnem neki, kérlek Istenem!, szisszent fel magában Reactorfighter. Igyekezett közönyt erőltetni az arcára, mikor válaszolt.

- Még a honvédségnél történt, terepgyakorlaton. Pont úgy feküdtem hasra, hogy egy üvegszilánk két vége beleállt. Hát…nem volt kellemes.

Nem-e?, kérdezett vissza a belső tudata kárörvendőn. Amennyi ebből az állításból igaz volt, óóóó… te nagyon is élvezted a helyzetet, mikor Alíz, meg a másik két vámpírlány megerőszakolt!

Már elmúlt, felelte rá magában, és észre sem vette, hogy mosolyog.

- Ó – felelte rá Éva, és igyekezett rájönni, miért mosolyog ezen Reactorfighter. – Szép emlék, igaz?

- Bizony az – helyeselt Reactorfighter. – Az ilyesfajta sebeket öröm viselni.

Ohó!, tette hozzá a belső tudat.

Éva elhallgatott egy kicsit, megigazította baloldalt egyik-másik vörös, fülmögötti hajtincsét.

- Most megint ide vezényeltek? – kérdezte végül.

- Mondjuk. Még mindig hiányzik tizenhat lány az áldozatok közül, és meg kellene találnom őket. – szünetet tartott, majd nyomatékosítva hozzátette: - Igen jó lenne.

Éva, nagy szemeit még jobban kinyitva, meglepett arckifejezéssel nézett Reactorfighterre.

- Miért nem érdeklődsz a rendőrségen?

- Nincs értelme. Ők sem jutottak semmire.

- Az lehet, de talán meg tudják mondani, mostanában kiket zárattak börtönbe emberrablás vagy emberölés vádjával, vagy ilyesmi… - Éva elbizonytalanodott. – Valamelyikük biztos, hogy tud valamit, csak kérdés, hogy elmondja-e…

- Nem fogja – válaszolta Reactorfighter, és hirtelen felderült az arca. Igaza van a tanárnőnek!, döbbent rá egy szempillantás alatt, ahogy körvonalazódott lassacskán benne, mit is kellene tennie, hogyan keresse tovább az eltűnt lányokat. Megtudakolja, hogy az elmúlt egy évben kik voltak azok, akiket emberölés, vagy emberrablás vádjával letartóztattak, és most el vannak zárva (Reactorfighter feltételezte, hogy az ilyeneket nem engedik el felfüggesztett börtönbüntetéssel).

Vádalku. Ha valamelyikük tud valamit erről az esetről, lehet, hogy el fogja mondani a birtokában lévő információt, hogy hamarabb szabadlábra kerülhessen, és visszamehessen gazemberkedni a többi városlakó közé.

- Lehet, hogy nem fogja… - felelte óvatosan Éva.

Lehet? Biztos. Szerintem ezzel kezdték velük a tárgyalóteremben. Ha énekel, hamarabb szabadul. A vádalku olyan kézenfekvő dolog, nem létezik, hogy ezt ne próbálták volna ki rajtuk. Ha próbálták is, és akad olyan a fegyencek között, aki tud valamit erről a rejtélyről, akkor most nem toporognának egy helyben a zsaruk, és mind a tizenhat lány meglenne. Vagy legalább a sírjuk.

- Biztos. Akkor már meglennének. – válaszolta lemondóan Reactorfighter. – Vagy nem tudnak semmit a fegyencek, vagy nem mondják el.

- Igen… igazad van. Nem létezik, hogy pont a vádalku kerülte volna el az ügyészség figyelmét, mikor a helyére tesznek egy ilyen alakot. – rázta a fejét Éva, és végigsimított a haján.

Még mindig olyan kellemesen kislányos a hangja, gondolta magában mellékesen Reactorfighter, ahogy tovább gondolkozott.

- Tudod, Éva, ilyenkor vagyok mérges, hogy nem lehet kínzással információt kicsikarni belőlük. – mondta elégedetlenül Reactorfighter.

- Valahogy talán szóra lehetne bírni őket, akkor elmondhatnák, amit tudnak... – morfondírozott félhangosan Éva, alig hallotta, amit Reactorfighter mondott. – Nem vagyok rendőr, vagy ilyesmi, de valamivel tuti meg lehetne vesztegetni őket…

- De nekem semmim nincsen – felelte rá monoton hangon Reactorfighter. Maga elé képzelte, ahogy az a bizonyos rab tétlenül ücsörög a cellájában, ejtőzik nyugodtan, esetleg olvas, vagy szőrös seggét vakarássza, és közben a veszedelmes titokra gondol, amit nem mondott el. Ott van az információ a fejében, és NEM FÉRHETEK HOZZÁ!

Reactorfighter összeszorította jobb öklét…majd eszébe jutott a megoldás, és mindkét pupillája éles zölden felvillant.

Én nem. De J-NekteD igen!

- Reactorfighter? – nézett rá megnyúlt arccal Éva. – Mi van a szemeiddel? – saját szemeivel erőteljesen kémlelte Reactorfighter pupilláit, amik időközben újra felvették a fekete színt.

- Ööö…semmi… - felelte rá gyorsan Reactorfighter, és felpattant a padról. – Eszembe jutott valami nagyon jó… - kis gondolkodás után hozzátette: - …azzal kapcsolatban, amit mondtál…

Éva meglepetten nézett fel rá.

- Hát…ez remek. – mondta kissé értetlen hangon, közben pedig törte a fejét, hogy mit találhatott ki Reactorfighter az ő javaslata alapján.

- Ne haragudj, most rohannom kell. – nézett megtévesztően az órájára Reactorfighter, majd kellemesen rámosolygott Évára. – Remélem, még látjuk egymást.

- Én is remélem – viszonozta a mosolyt Éva, a meglepődés eltűnt az arcáról. – Nagyon örülök, ha tudtam segíteni ezzel nektek…

- Köszönöm, Éva. Köszönöm! – Reactorfighter már szaladt is a Raiderhez, fekete katonai bakancsai, amin még a tíz hónappal ezelőtti por csillogott helyenként, most kihívóan sercegtek a kavicson. Felpattant a Raiderre, elindította, és ezzel egyidőben felhangosította a zenét. A focipályán és a mászókánál álló kisgyerekek érdeklődve fordultak oda, mikor felhangzott a Heavy Troopers egy újabb száma, az Alliance. Mikor Y alakban kifordult a játszótérről, és visszafelé indult, látta, hogy Éva búcsút int neki.
Kíváncsi vagyok, ez eszembe jutott volna-e később, ha most nem látom őt, gondolta, miközben visszaintett, és meghúzta a gázkart. J-NekteD biztosan javasolta volna, az ő agya egyetlen lehetőséget sem hagyna ki…habár amint mondta, neki is épp elég dolgon kell törnie a fejét. Lehetséges, hogy vannak dolgok, amik még az ő figyelmüket is elkerülik?
Azonnal elhajtott vissza Miskolc belvárosába, a Szent István utcai hajlékába. A Raidert gyorsan helyére tette a garázsban, beszaladt a szobájába (a nagy sietségben majdnem felrúgta az asztalnak támasztott impulzusfegyverét), lehuppant az alacsony íróasztalához, a számítógép elé, legépelte a hajón lévő másik számítógép hívókódját a billentyűzeten… és várt.
KAPCSOLAT LÉTREJÖTT, tájékoztatta az írás a fekete alkalmazás-ablakban. Nem volt szükség az antenna kitételére; Reactorfighter ezt már akkor megtette, mikor az éjszakai kaland után megérkezett „haza”.
Habozás nélkül gépelni kezdett, oda sem nézve, sebesen.

ÜZENET REACTORFIGHTERTŐL AKTÍV
J-NEKTED! GYERE AZONNAL A FÖLDRE RENDŐRI KÜLSŐVEL, SZÁZADOSI VÁLLAP, HÁROM ARANYCSILLAG! MUNKA VAN!
ÜZENET VÉGE

Hátradőlt, és várt, ám válasz nem érkezett egy félóráig. J-NekteD bizonyára nem tartózkodott az ő személyes lakrésze közelében, így Reactorfighter, a monitor mellé téve az asztalra a lábait, cigarettázva bambult a semmibe, próbált további módszereket kiötölni, hogyan jusson hozzá a neki tetsző információkhoz. Aztán mikor birtokában van, mit fog tenni? Páncélba bújik, fogja az impulzusfegyverét, megkeresi az adott helyet, odamegy, és bumm-bumm-bumm, itt vaaaaaan Reactorfighter! Pontosabban Hajnali Szél.
A számítógép oldalában felvinnyogott a gépi hangszóró, és új fekete színű ablak ugrott fel a zöld mezős háttérben.

Sürgősségi üzenet Lambda főhadiszállásról
ÜZENET ÉRKEZETT
Itt J-NekteD. Megkaptam az üzeneted, két óra múlva megérkezem, ne menj sehova.
ÜZENET VÉGE

Ha van egy kis szerencsém, ez a tervezet sokkal gördülékenyebben fog haladni, mint az előző. Szeretem, ha simán mennek a dolgok.
Lelki szemei előtt már látta magát, mikor rosszfiúk hada üldözi, mire ő egyszerűen csak fogja magát, és elteleportál. Olyan nevetséges képet vághatnak majd, mikor eltűnik, hogy valószínűleg nem fogja kibírni, és amint megérkezik a kívánt helyre, hangosan fog hahotázni.
Igen ám, de mindennek ára van. J-NekteD is megmondta világosan: a személyi teleport közel sem ilyen egyszerű dolog. Ez így túl szép, hogy igaz legyen. Biztos hogy valami hátulütője van.
Reactorfighter elkomorodott, és lerakta a lábait. Hirtelen szomjas lett, ahogy szép elgondolásait befelhőzte a gyanú.
Valószínűleg, mikor rájövök, mekkora árat is kell fizetnem azért a néhány teleportért, amit elérhetek ezzel, azt fogom mondani: inkább hagyjanak így, ahogy vagyok.
Ezt nem akarta.

Folytatjuk...