Reactorfighter - Az Infiltrator-tervezet 7.

7: A konzekvenciák leolvasztják a valóságot

1

- Eltűnt – nézett nagyott Galamb törzsőrmester, mikor megállította rendőrségi gépjárművüket a krematórium sáros kocsibehajtójánál, és az üres, szélborzolta füvezetű repülőtérre nézett, ami álmosan nyújtózott végig az eget borító hasas, szürke fellegek alatt.
Vályi Nagy zászlós azonnal kiszállt az autóból, és ő is megnézte a saját szemével. Bár a kocsiból már látta, hogy a repülőtér valóban üres, abban bízva, hogy kollégája szeme talán nem oda tévedt, ahová kellett volna, meggyőződött róla ő maga is. Nem csalódott: a repülőtér üres volt.
- Hm – támaszkodott neki összeráncolt homlokkal a járműnek, bal kezével az övét igazgatva. – Hova mehetett Sólyom százados?

Ez már több volt számukra, mint gyanús. Mikor Sólyom elküldte őket enni, egy szóval sem mondta, hogy itthagyja a repülőteret. Lehetséges, hogy a társa, az az Ádor talált volna valamit, és értesítette őt rádión, hogy siessen őhozzá? Ha így van, Sólyom miért nem szólt őnekik is? Mivel feljebbvalójuk, és a véletlen találkozás folytán akaratlanul is besegítettek neki a szervkereskedő bűnbanda hollétének felkutatásában, – legalábbis azt hitték – így értesítenie kellett volna őket, hogy otthagyja a repülőteret, és Ádor Attila beosztottja után megy.
Miért nem tette meg? Tudta, hol vagyunk!
A társára nézett. Galamb törzsőrmester türelmesen, de mégis követelőzve várta a parancsot. Az arcán látszott, hogy váratlanul érte a rejtélyes Sólyom százados eltávozása, és nem tudja eldönteni, belső vagy külső oka volt-e neki.
Nem volt kocsija, csak gyalog mehetett…itt kell lennie valamerre.
- Mit gondol? – kérdezte Vályi Nagy zászlós a beosztottját, miközben körbenézett az üres műúton, a repülőtér mellett szétszórtan lévő épületekre. Látta a sárga, fából felhúzott tetejű krematóriumot, kicsivel odébb egy korábbi kutyakiképző telep maradványai álltak a gazos, göröngyös talajon, mint ódon kripták egy domboldalon; két kis kőviskó, egy ajtóval és egy ablakkal, a hideg szél szabadon járt ki-be az üres kicsi szobában. Drótkerítés maradványai kapaszkodtak bele a még mindig álló, rozsdás oszlopokba. Még távolabb két, teljesen elhagyatott, omladozó vörös téglaépület. Valamikor bérházak lehettek, munkások részére fenntartva, mostanra teljesen lepusztultak, a szél, a nap és az eső játékának kitéve álltak a lassan elmúló idő felett. Halott faágakhoz hasonlító tévéantennák nyúltak kitárt fémpácáikkal az ég felé, ereszcsatornáik már rég letörtek, mikor elrozsdálltak az őket tartó fémkapcsok. Esetleg a téglaházakat birtokba vevő hajléktalanok lopták le. Vályi Nagy zászlós úgy hallotta, valami amerikai üzletember vásárolta meg a repülőteret. Akkor végleg eltűnik ez a gombákkal teli tisztásra emlékeztető terület a repülőtér széléről…

A főtörzsőrmester tanácstalanul fürkészte az út túloldalán elterülő bokros-gazos, magasfüvű bozótot, ami egészen a Sajó gátjáig nyújtózott. A helyi gyerekek évi rendszerességgel felgyújtják, mikor már jól kiszárad. Nem messze az út elfordulásánál egy roma család lakik, egy düledező, fehér házikóban. A bozótban remekül elbújhatott volna Sólyom százados, ha az lett volna a célja.
- Ööö…mennyi időt voltunk mi távol? – kérdezte felettesét.
- Cirka egy órát. Talán egy kicsit többet.
- Akkor – fésülte át újra szemmel a bozótost Galamb. – nem mehetett messzire.
A zászlós egy bólintással vette tudomásul, hogy Galamb főtörzsőrmester is azon a nyomon tapogatózik, ahol ő.
- Errefelé nemigen jár busz. Vagy elbújt itt valahol, vagy…esetleg le is inthetett egy gépkocsit.
Galamb főtörzsőrmesteren látszott, hogy ezt kevésbé tartja valószínűnek.
- Miért? – kérdezte a zászlós, mikor látta beosztottja arcán a bizonytalanságot. – Megteheti.
- Nagyon titkolózott a szervkereskedő-üggyel kapcsolatban. – rázta meg a fejét Galamb. – Ez esetben azt, aki elvitte, azt is fel kellett világosítania erről. Gondolod, hogy vállalt volna ekkora kockázatot.
Vályi Nagy zászlós nem értett egyet.
- Miért kellett volna?
- Na igen… - Galambnak nem volt semmi egyéb ötlete.

A zászlós tétlenül visszaült a rendőrautóba, és intett Galambnak, hogy indítson. Mikor a rendőrautó háttal ráállt a kihalt műútra, az autórádió felrecsegett. A diszpécser hangja szólalt meg erélyesen és sürgetően.
- Figyelem! Minden egységnek! Megtalálták a Reactorfightert a Levente vezér utca negyvenkilences számú házánál! Erősítést kérünk! Minden egység a Levente vezér utcára, azonnal! – A rádió elnémult.
A két rendőr egymásra nézett.
- Levente vezér utca? – kérdezte felemelt hangon a törzsőrmester. – Nem ott találta meg azokat a lányokat az Ádor Attila főtörzs?
- De… - a zászlós üres tekintettel meredt a repülőtér távoli széle felé, mintha erősen gondolkozna valamin. – És az az Ádor Attila…őt irányította a Sólyom százados.
Nem tudta tovább folytatni. Hirtelen minden megvilágosodott előtte. Ököllel rácsapott a kesztyűtartóra a fejében felgyúló ötletlámpának hatására.
- Az Ádor Attila…ő a Reactorfighter! Indítson, főtörzs! El kell kapnunk!
Galamb indított, és a rendőrautó hatalmas gázzal, szirénázva süvített Miskolc felé, a többi rendőrautóval egyetemben. Miskolc szó szerint felbolydult, akár egy hatalmas méhkaptár. A város útjait és utcáit elárasztották a szirénázva, villogva száguldó rendőrségi járművek. Az összes hadra fogható járőr Reactorfighter nyomában volt, kéken villogó óriási gyűrű kezdett kialakulni az álmos, nyugodt külvárosi negyed körül.

2

Árnyas, sötét, fehér folyosó volt, amit követett, mintha már időtlen idők óta haladt volna egyenesen. Az alagútban jószerivel nem voltak kanyarok, ahogy elágazások sem, és ez reménnyel töltötte el Reactorfightert: talán harmadjára sikerül meglelnie a hálózat központját. Elképzelte, mit fog látni: pazarul berendezett, föld alatti luxusszállást, a földön perzsaszőnyegek, a falak gondosan kitapétázva, kristálycsillár lengedezik az alacsony mennyezeten, bársony kanapék a falnak tolva, üveges, díszes tölgyfa asztal a szoba közepén, kicsivel odébb bárszekrény, ami mögött fegyverekkel agyonzsúfolt kamrácska ajtaja rejtőzik. Talán a teljes hálózat irányítójának trónterében fog kikötni. Végülis elég rendesen el van rejtve ahhoz, hogy a maffia főnöke ott várja ki, amíg elkapják őt.
A kérdés csak az: időben érkezik-e meg?
Ha most is hibázok…akkor ennyi volt a tervezet.

Hát igen. Ha kiderül, hogy a harmadik alagút is csupán félrevezetés volt, nem tudja, mit csinálhatna. A nyakán volt a rendőrség, ezt anélkül is jól tudta, hogy kint lett volna. J-NekteD valami miatt nem válaszol, hiába próbálkozik újra meg újra a kommunikátorral. Most, hogy itt van, akaratlanul is rávezeti a rendőrséget a szervkereskedő maffia egyik – talán egyetlen – rejtekhelyére. Nem tudta, mennyire nagy szervezettel áll szemben, de leleményességük már bebizonyosodott. Ugyan mi oka lenne feltételezni, hogy ez az egyetlen „telephelye” a hálózatnak? És mi a garancia rá, hogy az összes embert el tudja kapni, ha ugyan még itt vannak?
Úgy érezte magát, mint egy szerencsétlen, félnótás balek, akivel itt a piros, hol a piros-t játszattak. Felemeli a poharakat egymás után, abban a reményben, hogy ott lapul a piros kis golyóbis alatta. A végén pedig rádöbben, hogy igazából egyik alatt sem volt ott soha.
Ez annyira röhejes lenne…, gondolta bosszúsan, és sietve csöretett át a sötétségen. Megmentettem a várost a sátánista haragjától, az sikerült. Igaz ugyan, nem sok kellett hozzá, hogy belehaljak. A gondosan felépített tervezet működött, igen jól. Most pedig kudarcot vallanék, mikor csupán egy csoport embert kell felkutatnom?
A rendőrökre gondolt, akik az ő vérére szomjaznak, és fáradhatatlanul keresik őt, most már azt is tudják, hogy merre. Eddig viszonylagos biztonságban volt a föld alatt, ám mióta kitörni kényszerült a búza téri piac vásárcsarnokának tetőteréből, és újra be kellett hatolnia a Levente vezér utcai kérdéses házikóba, minden rendőr tudta, hová mehetett. Hogy volt oka a bizakodásra, azt az magyarázza, hogy sem ő, sem a rendőrök nem tudják, merre vezethet az alagút. Egyetlen lábnyomot sem látott maga előtt, mióta bejött ide.
Megállt, és lehajolt. Bal kesztyűjét lehúzta, és megtapogatta a padlót. Kevésbé volt vizes, de miután ujjait összedörzsölte, világosan érezte a nedvességet rajtuk. Ha valaki erre jön, mindenképpen hagy nyomokat, hacsak nem képes indiai jógi módjára a levegőben levitálva közlekedni. Eddig pedig úgy tűnt, senki más nem járt erre. Reactorfighter szeretettel gondolt a lányokra, akik megtartották a szavukat, és megakadályozták, hogy bárki erre jöhessen. Eszébe jutott az a két szerencsétlen teremtés, akik inkább emlékeztettek a Darkerworld-tervezetben csúfosan leszerepelt élőhalottakra, mint gondolkodó emberekre, és szívből remélte, hogy sikerül meggyógyítani őket, hogy ismét emberek lehessenek…

Az alagút L alakban balra kanyarodott. Továbbra sem volt egyértelmű az út folytatása, Reactorfighternek fogalma sem volt, merre járhat. Ha J-NekteD és a térkép itt lennének, akkor sem lenne, mivel a labirintus ezen ága teljesen felderítetlen. Amennyire meg tudta állapítani, az alagút kifelé vezet Miskolcból, valamerre Szirmabesenyő felé.
Megállt az elfordulásban, és balra nézett. Egy tíz-tizenkét méteres egyenes szakasz után újra előrefelé fordult az alagút, valószínűleg déli, vagy délkeleti irányban.
Eddig vajon mennyi időt tölthettem idelenn?, tette fel magának a jelentőségteljes kérdést, és már éppen elindult volna jobbra, mikor a vizorja sarkából észrevett valamit. Megtorpant, és megnézte magának a jelenséget.
Nehezen kivehetően ugyan, de a vizor szerint az egyenesen vezető folyosóval szemben vezet tovább is még egy folyosó. A csempefal mögött halvány, szűkülő vonalakat vetített ki a kijelző, amik egyértelműen egy alagútra asszociáltak.
Egy újabb trükk?
Ellépett a balra vezető folyosótól, és a hamisnak tűnő falat vette szemügyre. Kezével végigsimította. Közönséges fehér csempézésű, átlagos fal. A porcelán téglalapok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, és az elfordulást mutató sarokhoz. Semmi nem mutatta, hogy erre valóban vezetne továbbút.
Reactorfighter megkopogtatta halkan a falat. A hang már határozottan üreg jelenlétét éreztette. Ennél többre nem volt szükség. Jobb lábát meglendítve hatalmasat rúgott a falba, mire az hangosan megreccsent, és egy az egyben kidőlt. Egy fehér csempézésű, ám hibátalnul kivilágított folyosószakasz rejlett mögötte, pontosan ahogy a vizor mutatta.

Ez már az ikszedik alkalom, hogy megpróbálnak a helyes útról letéríteni, gondolta mogorván és büszkén Reactorfighter. Leguggolt, és megvizsgálta a kidöntött faldarabot, ami a padlóra leérkezéskor tányér módjára összetört. A csempék egy vékony cementrétegre voltak felragasztva, amire hátulról deszkákat erősítettek. A valódi falhoz való illeszkedést – minő ismerős dolog! – gyurmával utánozták, akárcsak a csempefal egyhangú mintázatában a csempék közötti kötőanyagot. Az egészet két, padlóba rögzített vaspánt tartotta egyenesben, hogy a külső szemlélő számára úgy tűnjön, itt valóban fal van. A rúgástól mindkét vaspánt kiugrott az álfal deszkahátából, így dőlhetett hátra.
Reactorfighter kikapcsolta a vizort, és az alagútba nézett. Egyenesen vezetett előre jó ideig, távolabb pedig mintha jobboldalt kiöblösödne. Meleg levegő áramlott feléje, és összemosódó, magas hangú búgás hallatszott a folyosó mélyéről. Talán mosdókagylók sorakoznak a falban, felettük homályos tükrökkel. Talán kézszárítók, ez utóbbi valószínűbb.
- J-NekteD! – szólt bele hangosan a mikrofonba. – Ébredj már fel, bakker!
Még mindig semmi válasz. Reactorfighter dühösen kikapcsolta a kommunikátort.
Legalább valami életjelet adna magáról!, szitkozódott hang nélkül, ahogy belépett az egyenes, fényes folyosóra. Egyre idegesebb lett, ahogy az idő múlásával barátja nem adott életjelet magáról. Lehetséges, hogy a két fakabát visszament, és végül is elkapta? Az ki van zárva, J-NekteD jóval intelligensebb itt, az egész városnak együttesen nincs annyi esze, mint őneki. Nehogy már ne tudjon megbirkózni két vakarék kis rendőrrel! Hacsak nem lőtték őt közvetlenül egyből agyon, ahogy visszaértek, nem tudom, miért ne tudna kommunikálni. Remélem, a kulcsot sikerült megszereznie. Ha más találta meg, akkor cseszhetjük az egészet. A Raider nélkül nincs esély gyors menekülésre; mindkettőnket elfoghatnak.

A várható kilátások újra rosszkedvbe burkolták Reactorfighter lelkét. Nem is örült annak, hogy hamarosan kifüstöli a bűnszervezet ezen sejtjét a patkánylyukából. Sötét gondolatai újra és újra J-NekteD-hez tértek vissza, az aggodalom felhője megülte az agyát, ahogy a homlokát is. Most leginkább egy háborúból megtérő, hadviselt katonára hasonlított. Kinyitotta bal zsebét, cigarettát vett elő, és gondterhelten rágyújtott.
J-NekteD-del történt valami, hajtogatta magában újra és újra ezt a megalapozatlan, de valószerű feltételezést. Szinte rágta belülről a barátja iránt érzett aggodalom. Nem érdekelte, hogy őt magát elfogják, megunta a jópofizást. Ha kell, erővel vágja át magát a rendőrökön. Nagyon nem szerette volna a két ajtónálló rendőrben nagy nehézségekkel kialakított eszményképet lerombolni, de itt nem csak őróluk van szó.
Ágnes asszonyról, aki számít rá.
Malvin úrról, aki azóta sem akar kijózanodni, hogy a lányát elveszítette.
Deviatorról, aki megmentette az életét ott kinn, a darkervilágban.
Tovább kell mennie. És reménykednie, hogy J-NekteD sértetlen.
Eljutott az alagút kiöblösödéséig, és belenézett. A széles, folyosóként folytatódó üregben kézszárítók sorakoztak egymás mellett. Mindegyik be volt kapcsolva, és csak úgy ontotta a meleg levegőt. Reactorfighter kissé elmosolyodott, ahogy közelebb lépett hozzájuk, jólesett a kellemes meleg. Ennél is fontosabb volt, hogy a kézszárítók azt jósolták, valamihez megint közel jár.
Egy újabb bomlasztóterem lenne, mint az előző, csak ide nem tudtak beszerelni semmi nagyobb volumenű forró levegő fúvót?
Beleszagolt a levegőbe, érezte az orrcimpáin belül is a forróságot, a kissé nyers szagát a megmelegedett fuvallatoknak, de semmi kellemetlenet, vagy figyelemfelkeltőt.
A készszárítók csöndben, kötelességtudóan búgtak egymás mellett. Egyszerűek, ámde rejtélyesek voltak.
Pántos vasajtóban végződött a folyosó, kicsit hasonló ahhoz, amit annál az aknánál látott, ami az egyik aluljáróba vezetett. Kissé szürkés, vörös keretű tábla volt csavarokkal felrögzítve a vasajtó felső részére.

SZENNYVÍZ ÁTEMELÖ GÉPHÁZ
ÉRV RT. TULAJDONA
IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET!

Reactorfighter ellépett a működő kézszárítóktól, és megvizsgálta a táblát. Szilárdan volt felcsavarozva, ám a négy csavar közül csak kettő volt egyforma. A másik kettőnek sötétbarna, rozsdamarta színe elárulta, hogy ezt a táblát nem az ÉRV Rt. munkatársai tették fel. A munkások dobozában mindig egyforma csavarok vannak, nagyon kevés kivételtől eltekintve. A kilincs homályos volt, hosszú rúdon állt ki az ajtóból.
Nem lehet errefelé nagy forgalom…, kezdte meg gondolatát Reactorfighter, miközben lejjebb engedte impulzusfegyverét, hogy jobban odaférhessen az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem engedett. Kicsit erősebben nyomta. Valami megreccsent a zárszerkezetben, de továbbra sem engedte kinyitni magát.
Reactorfighter lemondó sóhajjal kinyitotta a bal harmadik tárolózsebét, és kivette az univerzális cigarettagyújtó-zárnyitó-lánctörő-satöbbi fémpálcáját. A zár elé tartotta, összehúzott szemmel az ezüstös eszközre koncentrálta a gondolatait, rögtön utána pedig a zárnyelvre. Apró, szálas fehér füst szállt fel az ajtó széléből, és a kilincs alól, ahogy a miniatűr részecskegyorsító felemésztette a vasat. A forrasztóónéra emlékeztető szag alig-alig jutott el azonban Reactorfighter orráig, a zörgő-zúgó kézszárítók levegője elfújta a kesernyés nehézfém-szagot. Olyan fülledt, és meleg volt a levegő, mint egy diszkóban éjfél körül.
A zárnyelv részecskéi nem sokáig bírták az egymással való, percenkénti egymillió (és egyre emelkedő) kölcsönhatást, szétbomlottak. A vasajtó kissé kelletlenül kijebb nyílt.
Reactorfighter tétovázás nélkül eltette a részecskegyorsítót, kitárta a vasajtót, és belépett rajta. A fény egyszeriben eltűnt az alagútból, sötét, párás levegőjű helyiségbe jutott ismét. Minden lélegzetvétellel forró párát szívott be, ám furcsamód mégsem érezte magát kimerültnek tőle. Mióta az a különös eszméletvesztés megtörtént vele, még a búza téri piac előtt, sokkal energikusabbnak, mondhatni, hatékonyabbnak érezte magát.

Alig látta az előtte lévő továbbvezető utat, ami egy rozsdás, vastag, négyzetes fémrács-járda volt. Elemi erővel tört fel alóla a gőz mindenfelől: forró melegvizes folyam száguldott a fémjárda alatt, vízpárát eregetve szüntelenül a széles folyosóba. Ahogy beljebb lépett, látta, hogy csaknem akkora az alatta lévő melegvíz-folyam, mint maga a Sajó folyó. Rácsos, trapéz formájú alagútnyílások sorakoztak jobb- és baloldalt, kicsivel a vízszint fölött; a forróvíz-áradat jobbról érkezett, és balfelé ömlött. Ezek szerint valóban a vízműveké lehetett ez a rész egykoron, de most valaki más birtokolhatja…valaki, akinek talán van kapcsolata a vízművekkel. Végtére is…valakinek be kellett zárnia azt az ajtót!
Nem lépett a fémjárdára. Először is óvatosan megnyomkodta balkézzel, miközben az ajtó előtti betonpárkányon támaszkodott impulzusfegyverével. Még csak nem is recsegett, ezek szerint nem fog vele együtt leszakadni a forróvizes folyóba. Nagyon nem szeretett volna elevenen megfőni, akár egy virsli a fazékban.
Mikor úgy ítélte meg, hogy nem a vasjárda lesz az, amibe belehalhat, kissé óvatosan rálépett. A lábai alól feltörő gőz nagyon idegesítette, nem látta, hogy változik-e a vaslemez fekvési szintje valamennyit most, hogy ránehezedett. Egyelőre azonban úgy tűnt, elbírja őt a járda.
Már nagyon közel járhatok. Nem lepne meg, ha ide is csináltak volna valami kis csapdát.
Amennyire a félszilárd tömbökben feltörő gőz látni engedte, úgy vette észre, két vastag vasgerenda közé vannak betéve négyzetes rácslapok, ezeken sétál ő most. Azt nem látta, a rácslapok mivel vannak a két fémgerendához rögzítve, de számára úgy tűnt, alulról maga a fémgerenda biztosít nekik támasztékot egy kicsi párkánnyal. Nem volt ideje rá, hogy elemezgesse, megpróbálta meggyorsítani a lépteit. Nem volt hosszú a fémjárda, a túloldalon pedig már-már előtünedezett egy újabb fémajtó álomszerű, sötét körvonala…
Csing!
Jobb lába alatt hangos pendüléssel lezuhant a vaslemez, és csobbanva esett a forró folyóba. Reactorfighter meglepett, és bosszús ordítással vágódott hasra a fémjárdán, ami beleremegett a leérkezésébe. Újabb pendülést hallott, és az altestét tartó másik rácsnégyzet is a vízbe esett.
- A kurva életbe! – üvöltötte Reactorfighter a gőzködbe, és mindkét kezével a fémjárda széleibe kapaszkodott. Impulzusfegyverét a jobb kezén tartotta a szíj, és most ijesztően lengedezett a zajló víz fölött.
Lábai vizet értek.
Csak ez a rács le ne törjön!, gondolta Reactorfighter kétségbeesetten, miközben altestének holt tömegét próbálta felhúzni a fémjárda épen maradt részeire. A forróság már áthatolt a vastag páncélon, szerencséjére a szövetnadrág és zokni többé-kevésbé felfogták a majdnem nyolcvan fokos meleget.
Vizes kesztyűi nem könnyítették meg a dolgát, ráadásul magáról megfeledkezve jókorát üvöltött, és elképzelhető, hogy valakik máris meghallották. A zajló víz morajlásától nem hallja az esetleges lépteket, a vizor pedig ilyen melegben szart sem ér. Nagyon gyorsan fel kell küzdenie magát, harcképes állapotba.
Az ördögbe is már!
Jobban rámarkolt a járda fémkeretére, nagyot lökött magán kalimpáló lábaival, így néhány centivel feljebb került. Szerencséjére a rácsnégyzet, amire teljes testsúlyával támaszkodott, nem szakadt le, még csak jelét sem mutatta annak, hogy ilyesmit tervezne.
Jó lesz, maradj is ott, szűrte át két agyféltekéje között a gondolatot, ami egy elnyomott szitokhoz vált így hasonlatossá. Lábait sikerült fellendítenie, így a leszakadt járda fémkeretét elérte velük. Kicsit előrébb csúszott, és mikor teljesen átkerült a sértetlen rácsozatra, felegyenesedett. Dobogó szívvel, dühösen nézett az üres, párhuzamos fémkeretre.
Hogy rohadnál szét, kis híján megöltél!

Egyáltalán nem túlzott. A fémjárda közel két méterre emelkedett a morajló folyam fölé, csak kötéllel juthatott volna vissza. Ám mire levenné a hátitáskáját, és feldobná a vasmacskát a járdára, már legalább ötször megfőtt volna, arról nem is szólva, hogy nem tudja, a víz milyen mély, ennyi holmival pedig nem tudna a tetején maradni.
Sokkal óvatosabban folytatta útját, már inkább a fémkereten lépkedett, ami ugyan vékony volt, de legalább stabil. Az ajtó előtti rácsnégyzet szintén beszakadt, és nagy csobbanással esett a vízbe, ám ez már nem érte váratlanul Reactorfightert.
Végre sikeresen eljutott az ajtó előtti betonpárkányra. Hasonló vasajtó volt, mint az előző, a megerősítő pántokból szegecsek feje dudorodott elő, mint gömbölyű, megdermedt festékcsöppek. Akárcsak az előző, ez is be volt zárva, így Reactorfighter újra előhúzta a megbízható részecskegyorsítóját, és (kissé zihálva az átélt kellemetlen élménytől) nagy intenzitású gondolathullámmal szétégette a zárnyelvét az ajtónak. Vizorját bekapcsolta, és a nagy vörösségből kiszűrte, hogy egy üres szoba van előtte, a végében egy újabb ajtóval.
Nekidőlt az ajtónak, kinyitotta, és bezárta maga mögött, hogy visszaparancsolja a sűrű, gomolygó vízpárát. Nem sokat ért el vele: a szoba padlóján kör alakú rácsok voltak, ahonnan csak úgy áradt az idegesítő, fojtogató gőz. Szürke betonfalakat látott maga körül, a mennyezeten és a falon néhány vékony, piszkosszürke csővezeték futott, húsevő növényre emlékeztető fémkapcsok rögzítették őket a helyükre.
Halk, egyenletes sziszegés jött odalentről: sorban négy kör alakú rács volt a szürke betonpadlóban, mindegyik vulkán módjára füstölgött. A levegő nehéz volt, és forró, Reactorfighternek mély levegőket kellett vennie, hogy többé-kevésbé biztosíthassa testének a lassú égéshez szükséges oxigént. Lépteinek neszét elnyelte a rácsok alól feltörő sziszegés.
Valószínűleg itt is egy melegvizes folyó van, esetleg néhány gőzelvezető csőnek itt vannak a megnyitott szelepei. Akárhogy is, az orromig sem látok, a vizorral meg ki is törölhetem, annyit nem érne itt, mint a tiszta szem. Ha J-NekteD végre hajlandó lenne jelentkezni, azonnal felhívnám a figyelmét arra, hogy építsen bele egy hűtőközeget is, mert ez így nem jó.
Átlépett a sziszegő, gejzír módjára fel-felcsapó gőzfuvallatok felett, a szoba túlsó végében lévő ajtóig. Meglepte, hogy a csempe most minden átmenet nélkül tűnt el a falakról, de biztosan van rá logikus magyarázat.
A vékony, vaslemez ajtó könnyedén nyílt, bár mikor Reactorfighter átlépett rajta, észrevett egy reteszt és egy rugós zárat is. Valaki biztosan nagyon sietett, és nem tolta vissza őket megfelelően a helyére. Egyébként semmi érdekes nem volt az ajtó mögött, hosszú egyenes betonfolyosót látott, ám ezúttal kör alakú, kissé homályos lámpákkal a tetején. Akárcsak a csempés folyosók esetében, a lámpák itt is a mennyezetbe voltak építve, sima felületük egybeolvadt a plafonnal.

Ebben a pillanatban felrecsegett a halántékán a kommunikátor. Ismerős, meglehetősen zaklatott hang szólalt meg benne.
- Hajnali Szél! Hallasz engem? Itt J-NetkeD!
Leírhatatlan megkönnyebbüléssel válaszolt Reactorfighter a barátjának: - Itt vagyok! Hol a pokolban voltál!
- A város tele van rendőrökkel, és mind téged keres! – hadarta J-NekteD. – Alig tudtam elhozni a kulcsot, legalább ötven rendfenntartó nyüzsgött ott összevissza. Kész szerencse, hogy egyikük sem rúgott bele véletlenül a dobozba.
Reactorfighter elmosolyodott. Nagyon üdítő volt számára a helyzet alakulása. Talán mégsem olyan reménytelen a tervezet, ahogy azt gondoltam annakelőtte, kockáztatta meg bizakodva az állítást.
- Elhoztam a járművet is. Sok autó megállt előtte, és ez jó. Egyetlen rendfenntartó egység sem vette észre.
- Még csak az kellett volna! – mondta Reactorfighter, kissé megemelt hangon. – Minden rendben van akkor?
- Azt leszámítva, hogy a város összes rendőre téged keres, igen. Hol vagy?
- A harmadik alagútban vagyok már jócskán. Nem tudom, merre lehetek, de már nem lehetek messze a végétől. Egy ideig csempefalak voltak, most újra betonfalak. Mint eddig.
- Hm – J-NekteD hangján valamennyire érezhető volt a kétkedés. – Erre alapozod azt a feltételezést, hogy nemsokára kijutsz?
- Erre. Amúgy pedig addig nem megyek sehová, amíg meg nem lelem a jómadarakat.
- Helyes. És ha nem lelsz meg senkit?
Reactorfighter erre nem tudott hirtelenjében mit felelni.
- Akkor le kell fújnunk a tervezetet. Ha itt sem lesz senki, akkor szerintem a jómadarak már mind elrepültek.
- Most, hogy minden rendőr téged keres, őszintén szólva logikátlan lépés lenne elmenekülni. Fölösleges meggondolatlanság, ami ostobaságot jelez.
Reactorfighter összeráncolta a homlokát. Nem szerette, mikor J-NekteD kétértelműen beszél jelentős dolgokról.
- Beszélj világosabban, kérlek.
- Miskolc körül még mindig ott van az útzár – J-NekteD beszédstílusán érezhető volt, hogy tökéletesen tisztában van a kialakult helyzettel. – Olyan ez, mint egy patkánycsapda. Komolyan.
- Patkánycsapda – morogta válaszul Reactorfighter. Honnan vesz ilyen kifejezéseket? Sohasem említettem a „patkánycsapda” kifejezést, mégis helyénvaló. Valamelyik rendőr lehetett talán…

Ez most részletkérdés volt. J-NekteD-nek mindenekelőtt egy kevésbé feltűnő helyen kellene várakoznia, amíg meg nem kapja az ukázt, hová vigye a járművet. Utána pedig…hívni kell a csillaghajót, minél hamarabb. Nem tudhatja, hogy a szétlőtt és beomlott mennyezet mennyi ideig tartja vissza a rendőröket.
- Hol vagy most? – kérdezte halkan.
- Ott, ahol a járművedet hagytad. Egy kicsit odébb, nem sokkal.
- Jó, maradj is ott. Legalább arrafelé nem szaglásznak. Nem hiányzik, hogy kiszúrják a Raidert, és megfogjanak vele. Amúgy mi van azzal a két rendőrrel, akik ott sertepertéltek körülötted a reptéren?
- Otthagytam őket, de ez most nem érdekes. Ők is nyilván téged keresnek.
- Ó, de remek! – Reactorfighter felkiáltásában több öröm volt, mint amennyit sejteni lehetett.
- Igen – kommentálta J-NekteD. – Remek.
- Akkor egyelőre maradj ott. Én továbbmegyek. Ha bármi lesz, szólok azonnal.
- Vettem.
A kommunikátor elnémult. Reactorfighter fellélegzett. J-NekteD-del semmi baj, csak elcsomagolta a kommunikátort valószínűleg. Megtalálta szerencsésen a Levente vezér utcai ház mellett a cigarettásdobozt, sikerült ál-egyenruhájával kijátszani az ott lévő rendőröket. Már csak az a kérdés, hogyan jutott be Miskolcra. Megállított volna egy autóst csak úgy, natúr?

Lassú léptekkel, szinte már oldalazva haladt a folyosón, pedig az pont olyan széles volt, hogy kényelmesen elfért, még a páncéljának két kiszélesedő vállíve is. Mikor a hőmérséklet ismét hatvan fok alá csökkent, visszakapcsolta a vizort, mire azonnal megállt. Huszonöt méter megtétele után egy résnyire nyitott vasajtó vetett véget a malterszagú folyosónak, felette magányos lámpa égett, fénytócsát varázsolva az átjáróalkalmatosság elé.
A folyosó végében lévő ajtó mögött halványan ugyan, de mozgást látott. Nem is egyet, nagyjából öt-hat elmozdulást. Azt is tudta, hogy a vizor hibátlan szerkezet.
Megint az utcára vezetne az átjáró?, kérdezte gyanakodva, és előrébb lépett.
Saját lépteinek zaját meghallva összeszorította a fogát, dühösen felszisszent, és megpróbálta a pendülő-roppanó lépészajokat minimalizálni. Nem sok sikert ért el, ha csúsztatja a lábát, az méginkább ropog. Mivel nem volt már csempepadló, a rücskös, poros folyosótalaj jól hallhatóan csikorogna a lába alatt. Nagy lábemelésekkel haladt tovább, óvatosan, egész talpát letette a földre, impulzusfegyverét futólag leellenőrizte. Még több mint nyolcvan lövése volt, ha csupán öt-hat célpontra kell lőnie, már szükségtelenné válik a póttár. Mindegy. Azért jó érzés, hogy nála van.
Ez is kissé Déja vu helyzet, gondolta, miközben feszülten, óvatosan lépkedett egyre előrébb az ajtó felé, szemeit erősen a vizorra szegezve. Kommunikátorját kikapcsolta, nem akarta, hogy J-NekteD pont a kritikus pillanatban zavarja meg.
Még két hosszú lépést tett az ajtó felé. Most már határozott beszédhangokat is hallott, sőt, egész mondatokat. A vizoron kilenc, kissé összemosott alak látszott, akik valami garázsszerű szobában vannak az ajtó mögött, és tárgyakat pakoltak. Ahogy Reactorfighter nézte, dobozokat, amikben valamik voltak. A vizor szerint élő valamik. Összesen kettőt számolt össze belőlük.

Beszédhangok…igen, és még valami. Monoton, állandó brümmögés. Mintha gépkocsimotor lenne.
Az is. Balfelé egy fal mögött halványan, de határozottan gépkocsira emlékeztető vonalak rajzolódtak ki a vizor belfelületén.
Helyben vagyunk. Most már nem menekültök.
- …jöhetnek ide is. Nem tudom, de Zsoltit megfogták. Tovább itt… - hallatszott egy nyers, közvetlen hang bentről.
- Gondolod, hogy az egész alagútrendszert felderítették? – kérdezte egy mély, kissé idiotikus tónusú hang közelről, tisztán kivehető volt, amit mondott.
- ...tudom, de…innen… - érkezett rá a válasz, majd a következő pillanatban irtózatos üvöltés hangzott fel: - Vendel! MOST!
Reactorfighter azonnal reagált, és nem is érte meglepetésként, mikor a fémajtó kivágódott, és egy fekete ruhás, golyóálló mellényt viselő, pisztollyal hadonászó, ádáz arcú figura ugrott be rajta. Az ajtó alig csapódott neki a falnak, mire az már lőtt is. Reactorfighter egy pillanattal előbb ugrott guggolóállásba, a rendőrhöz hasonlóan. Impulzusfegyvere fehér tüzet okádott, a fegyveres férfi halálordítását elnyelte a tűzörvény dübörgése.
- Öljétek meg! – üvöltött bentről az ismeretlen valaki, mire a vörös alakok fenyegetően közeledni kezdtek feléje, és ahogy látta, háromnak közülük nem pisztolya volt.

Reactorfighter nem hagyott időt nekik, hogy teljesítsék a parancsot. Mikor a legelső alak az ajtó négyszögébe ért, azonnal felugrott és visszacsapta a fémajtót. Messze hangzó durranás hallatszott a túloldalról, és apró szemű sörét csapódott neki az ajtónak. Hamarosan felugatott egy Skorpió géppisztoly is, és apró lyukak támadtak a vékony lemezen. A maffiózók szünet nélkül lőtték az ajtót. Reactorfighter bal kezével takarta az arcát, miközben érezte, hogy gellert kapott lövedékek pattognak le a lábáról, sisakjának vastag lemezéről, és vállairól.
Feljebb emelte impulzusgfegyverét, és a szó szerint szitává lőtt ajtóra szegezte. Lenyomta az elsütőbillentyűt, és vaktában lőni kezdett vele. A csillámló fehér fénylövedékek pillanatok alatt szétszaggatták az ajtót, és a garázsba süvítettek. Az egyik fegyveres kétségbeesett, magas hangon felvisított.
Eddig kettő. Jöhet a többi!
Reactorfighter felugrott, nekisimult a bal oldali falnak, és villámgyorsan áttanulmányozta a csatateret. Ahogy látta, a garázs kétszobás, a túlsó szobában ketten vannak, és az egyik dobozt ráncigálják nagy igyekezettel. A maradék öt ember az innenső szobában van, és őrá céloz. Ketten az ajtónyílás bal oldalán, hárman jobboldalt.
Akármerre fordulnék, kapnék egy golyót a tarkómba, emlékeztette magát, miközben három újabb impulzuslövedéket küldött a garázsba. A fehér tűzívek lyukakat robbantottak a két szobát elválasztó falba, szilánkokra morzsolt beton és habarcs repkedett szét a szűk kamrában, az impulzusfegyver idegen munkagép-duruzsolásához képest a pisztolyok és a géppisztoly ropogása jelentéktelen percegésnek tűnt.
- Hogy az Isten baszná meg a kurva szimatoló anyádat! – üvöltötte valamelyikük a garázsból.
- Öljétek meg! Lőjétek szét a fejét! – válaszolt rá a túlsó szobából a már ismert hang harmadszor is.

Akármerre fordulnék, jó esély van rá, hogy meglőnek, gondolta ismét, aztán eszébe jutottak az érintődetonátorok. Gyorsan kinyitotta a jobb oldali zsebek egyikét, és belemarkolt. Négyet fogott meg. Kirántotta őket. Négy pisztolylövés pattant le a falról pontosan mellette, az egyik golyó a jobb lábfejének csapódott, a másik a kicsúcsosodó vállívről pottyant a földre.
- Mind meghaltok! – ordította Reactorfighter, egyszerre élesítette mind a négy érintődetonátort, és jobb oldalra dobta őket. A vizoron látta, hogy a három maffiózó egy emberként vetődik balra, hogy elkerülje a zölden világító golyóbisokat. Ám elkéstek: csupán egyiküknek sikerült, a másik kettőt telibe kapta egy-egy detonátor. A robbanás mindkettőjüket megölte, a másik kettő irgalmatlan durranással krátert vágott a padlóba. A mennyezet veszedelmesen megreccsent a fejük fölött a robbanás okozta levegőlökettől, malter és por pergett a garázs véráztatta padlójára. Mivel az érintődetonátor szigorúan helyzeti robbanást produkált, nem okozott nagyobb kárt egyik golyócska sem, viszont kellőképpen ijesztő volt.
A robbanás egyetlen túlélője csupán egy gyors villanás volt az ajtó négyszögében. Reactorfighter odaperdült, tűzsorozatot bocsátott rá impulzusfegyveréből, de csekély sikerrel: csupán még több kisebb krátert vágott a padlóba.
- A kurva anyját, ez megöl mindannyiunkat! – kiáltotta félelemtől és gyilkos dühtől magas hangon egyikük. – Húzzuk el a csíkot!

A férfi rémülete a másik két társára is átragadt. Mikor látták, hogy a látszólag ártalmatlan golyócskák darabokra tépték kettejüket, akiken ráadásul golyóálló mellény is feszült, csak arra tudtak gondolni, hogy minél előbb odébbálljanak. A másik két maffiózó teteme vérsugarakat fröcskölve, szintén alaposan megrongálva feküdt az ajtó romjai alatt: Reactorfighter impulzusfegyvere nem ismert könyörületet.
- Egyszerre! – harsogta egy vastag, fociedzőre emlékeztető hang, mire mindhárom figura az utasításnak megfelelően vetődött át az ajtónyílás előtt. Reactorfighter azonban kitűnően látta, hogy elrugaszkodnak, leguggolt, és mikor az emberalakok elsuhantak a nyílás előtt, tüzet nyitott. Az impulzusfegyver ezüst tüzet okádott, két sugár is telibe találta az ajtóhoz legközelebb lévő maffiózót: az bugyborékoló, visító üvöltéssel zuhant végig a földön, elejtve a pisztolyát. Szétroncsolt oldalából szemét módjára dőltek ki zsigerei, hatalmas vértócsa kezdett növekedni alatta.
A motorzúgás hangosabb lett, és ezüst vonalkák tucatjai mozdultak meg egyszerre a vizor belső kivetítőjén: a teherautó elindult.
Erre most nincs idő!
Reactorfighter kiugrott az ajtónyílásból, kis híján elcsúszott a legelőször lelőtt bűnöző szétroncsolódott maradványain. A másik két figura már a túlsó szobában volt, annak fala mögül lövöldöztek őrá. A Skorpió géppisztoly AK-tól eltérő, kissé magasabb hangja zakatolt fel újra meg újra a zárt, szétrombolt garázsban. Reactorfighter érezte, hogy felsőtestét, és lábait legalább hat acéldarázs találta el. Azonnal jobbra vetődött, a földre ugrott, hátitáskájában hangosan verődtek össze megmaradt holmijai.

Két lövedék pattant le a sisakjáról, majd egy harmadik telibe találta a vizort. Reactorfighter egy pillanatra teljesen megzavarodott, ahogy a lövedék nagy erővel látómezejének csapódott. Védekezőn maga elé kapta bal karját, mintha tüsszentést igyekezne elfojtani, így jobb kezével kellett megtartania a hatalmas fegyvert. A találattal egyidőben reflexszerűen lenyomta az elsütőbillentyűt. Négy fehér fénycsóva vágódott a garázs jobb oldali túlsó falába, és a két szobát elválasztó falba. Szétzúzódott betondarabok repültek mindenfelé, az egyik fegyveres hangosan üvöltözni és átkozódni kezdett.
A gépfegyveres maffiózó rémülten ugrott el a jobb oldali faltól, mikor Reactorfighter nagy nehezen jobbra lendítette a terjedelmes fegyver csövét. Ernyőszerűen csaptak ki négy csőtorkolatából a pusztító fehér nyalábok, átrobbantották a falakat, az ötödik pontosan mellkason találta a bünözőt, és irtózatos erővel csapta a falhoz. Az kifordult szemekkel, elfúló hörgéssel, tapéta módjára esett a földre.

Reactorfighter azonnal felugrott, mikor látta, hogy az utolsó, életben lévő fegyveres menekülőre fogja a dolgot. Ahogy látta, az egyre gyorsabban kifelé guruló teherautó után fut, folyton hátra-hátrafordulva. Utánarohant, impulzusfegyveréből két újabb lövést küldött a belső garázsba. Hasadó fém csikorgása hallatszott, ahogy a lövedékek két nehéz fémkonténer oldalába csapódtak, és vértelen sebeket hasítottak rajta.
Csak hogy mozgásban maradjon!, gondolta sietősen. A vizorját ért találat eléggé megzavarta, ha meg nem is ölte. Valamibe belerúgott futás közben. Az egyik, kötött pulóvert viselt maffiózó lefűrészelt csövű sörétes puskája volt, amivel az ajtóra lőtt, mikor azt becsapta. Ha ez eltalált volna, legalább három szép nagy szeműt a pofámba kaptam volna, gondolta megkönnyebbülve, és átrohant a betondarabokkal felszórt ajtónyíláson, ügyet sem vetve a kétoldalt darabokra lőtt elválasztófalra.
Az utolsó, életben maradt fickó lélekszakadva rohant a betonfeljárón felfelé küszködő teherautó után, válla fölött egyre-másra visszalőve Reactorfighterre. Látta már, hol van Reactorfighter egyetlen sebezhető pontja: az arca, ám képtelen volt egyszerre futni is, és pontosan célozni. Lövései csupán hatástalan ijesztgetést szolgáltak; Reactorfighter nem is védte magát, mivel a pisztolylövések jórésze a falról és a padlóról pattant le.
- Előlem nincs menekvés! – kiáltotta Reactorfighter az alig öt méterre rohanó fegyveres bűnözőre. Bár a hátitáskája és a páncélja lelassította valamennyire a mozgását, azt is megakadályozta, hogy túlságosan kifulladjon a gyors futástól. Elrohant a garázs közepén halomba pakolt, koporsószerű, tompa acélszínű fémdobozok mellett, futólag megállapította, hogy széleik és sarkaik lekerekítettek. Mögötte hordókat látott a falnak tolva, rajtuk fehér címkéket, látta, hogy kettőnek hiányzik a teteje, de nem volt alkalma megfigyelni pontosabban. Utól kell érnie a teherautót, mielőtt az feljutna a kocsibehajtón.
Impulzusgfegyverét mellkasához szorítva, gyors tempóban rohant az üldözött férfi után. Pisztolylövés csapódott megemelt impulzusfegyverének csövéhez, és szikrákat dobva pattant le róla. Mikor látta, hogy a fickó hirtelen megtorpan, és mindkét kezével az arca elé szorítja a pisztolyt, azonnal oldalravetődött. A pisztoly eldörrent, a lövedék csengve vágott lyukat az egyik fémkonténerbe.

A fickó eltökélte, ha már nem várják meg őt a társai, legalább megpróbál végezni könyörtelen üldözőjével. Újra és újra elsütötte pisztolyát. Egyik lövése a padlóba fúródott, a másik Reactorfighter vállát érte, pont mikor felegyenesedett. Az impulzusfegyver széles csöve rászegeződött, és most őneki kellett félreugrania a fehér fénynyaláb elől. Hangos csattanással vágott krátert az impulzuslövedék a poros, emelkedő kocsibehajtóba, betondarabok spricceltek szét a szélrózsa minden irányába.
Reactorfighter csak elmosolyodott, és könnyedén oldalt lépett, mikor a maffiózó újra célra emelte a pisztolyát. A lövedék tíz centiméterrel vétette el a fejét, és a garázs valamelyik falán kapott gellert. Most őrajta volt a sor: előrerohant, hogy elkerüljön két újabb lövést, és lenyomta az impulzusfegyver elsütőbillentyűjét, ezzel egyidőben balra rántotta a csövét.
Jól számított, ellenfele pontosan balra vetődött volna el az ezüstös, gyilkos sugár elől, így szó szerint beleugrott a másik kettőbe. A lövések úgy borotválták le a felsőtestét, ahogy egy háziasszony az uborka megnyomódott végét szeli le a konyhakéssel. A két féltest – a nagyobbrészt sértetlen altörzs, és a felismerhetetlenné lőtt felsőtest – undorító loccsanással pottyant a kocsibehajtóra, a pisztoly tartó jobb kéz leérkezéskor leszakadt, és úgy hevert a betonon, mint egy elütött kutya.

Reactorfighter meg sem állt, hogy megnézze munkája eredményét, nekirugaszkodott újra, és a gyorsuló teherautó után eredt. Szemét bántotta a tompa, mégis világos nyári napfény, ami visszaverődött a tehergépkocsi világos ponyvájáról.
A kocsibehajtó egy zárt, drótozott, fém keresztrudakkal megerősített kapun vezetett ki, egy vasúti átjáró közeli kereszteződésbe. Az Y alakú kereszteződés baloldali ága nyílegyenesen észak felé vezetett, és azonnal emelkedő híddá változott. A két további ága jobbra vezetett: az egyik dél felé haladó utat megtörte a fénysorompós vasúti átjáró, a másik szintén híddá emelkedett, éles balkanyart írt le egy, az Y két ága között álló, elkerített vasúti transzormátorház, és egy téglából épült víztorony körül, és
szintén délre vezetett, Miskolcnak a Martintelep nevezetű csöndes, unott külvárosi részébe.
Csak tudnám, merre akar elindulni, tette fel magának villámgyorsan a kérdést Reactorfighter. Lihegve futott felfelé a meredek kocsibehajtón, előtte egyre magasabb fekvésűre váltott a teherautó motorja, ahogy az egyre inkább felgyorsult.
Legalább ketten maradtak abban a teherkocsiban!, gondolta bosszúsan Reactorfighter. És persze a „hasznos teher”…hogy az ördögbe tudták, hogy ott vagyok?
Nem tudott magának válaszolni erre, de nem is volt rá ideje: minden gondolatát az kötötte le, hogy meg kell állítani a teherautót.
Hangos döndülés, és csörrenés hallatszott, ahogy a teherautó egyszerűen nekirontott a kapunak, és mindkét szárnyat kivágta oldalra. Reactorfighter ebben a pillanatban érkezett fel a betonemelkedő tetejére. Meglátva bal- és jobb oldalt megemelkedő úttestet, és a magas téglatornyot, azonnal tudta, hová vezetett az alagút. Teljes biztonsággal meg tudta mondani, hol van. Nem volt idő azonban közölni ezt barátjával: most minden másodperc számít.
A sors ellene dolgozott: a vasúti átjáró nyitva volt, nem volt gépkocsioszlop, ami a relative keskeny útelágazásban megállíthatta volna a teherautót, ami haragosan brummogó motorral hajtott ki az udvarról, kavics- és porfelhőt szórva hátrafelé nagy kerekeivel. Nyolc méterrel mögötte Reactorfighter futott feléje, botladozva az udvar piszkos, hézagos, gödrös betonburkolatán.

Impulzusfegyverét a teherautóra fogta, és elüvöltötte magát: - Megállni!
A teherautó azonban, ahelyett, hogy megállt volna, még inkább belegyorsított, és a műútra hajtva jobbra készült kanyarodni, a vasúti átjáró felé. Jobb oldali ablaka hirtelen lehúzódott, és egy kék ruhás kéz nyúlt ki belőle, pisztolyt szorongatva. Reactorfighter leszegte a fejét, és ha lehet, még gyorsabban futott tovább. Hátitáskája lábának minden dobbanására megrázkódott, lövedékek csapódtak lábfejei mellett a porba.
Hangos dudaszó harsant fel, egy piros Lada nagy fékcsikorgással fékezett be a szabálytalanul kikanyarodó teherautó elé. A jármű egy pillanatra mintha tétovázna, lelassult. A volánnál ülő bandatag bizonyára megrémült, és lecsúszott a lába a gázpedálról.
Reactorfighter, nem törődve azzal, hogy eltalálja valamelyik vétlen autóst, jobb kezével a teherautóra emelte az impulzusfegyverét, és lőtt. Futás közben azonban a keze erősen rázkódott (akárcsak a fegyver, aminek ugye van azért súlya, ha nem is olyan sok), így a fehér fénylövedékek egyike sem talált célba. Kettő közülük fehér csóvát húzva tűnt el a sápadt, ólmos égen, egy a kidöntött kapu melletti bordás betonkerítést találta telibe, a harmadik pedig a betonudvarba csapódott, újabb krátert vágva rajta.
Nem volt ideje megállni, és célzott lövést leadni. A teherautó újra begyorsult, és akadálytalanul elfordult jobbra, maga mögé utasítva az őrjöngve dudáló Ladát, és a többi gépjárművet.
Reactorfighter vicsorogva, küszködve rohant tovább, kifutott a háta mögött magasodó tompa sárga, hosszúkás épület árnyékából, ami eredetileg tűzoltó szertár lett volna, lába alatt megcsörrent a kidöntött vaskapu, mikor fémcipői fémet értek. Nem fogja utolérni a teherautót, ami immár tíz méter távolságba került tőle, és éppen a vasúti átjárón hajtott keresztül, hangos döcögéssel. Már semmiképp sem éri el.
Lihegve, gyilkos arckifejezéssel megállt, a teherautóra célzott, és lőtt. Négy, hegesztőláng-fehér üstökös vágódott ki az impulzusfegyver elejéből gyors egymásutánban. Mind a négy eltalálta a MÁV transzformátorháza mellett sietve elhaladó autót, de csekély sikerrel: négy nagy lyukat vágtak a ponyván, de az autót megállítani nem tudták.
- Basszameg! – üvöltött ég felé fordított fejjel, kimerülten Reactorfighter, de nem adta fel a hajszát. Tudta nagyon jól, mik vannak a kocsi rakterében lévő két dobozban. Ha valahogy utól tudná érni! Egyetlen lövés a kerekekre, és kész, pillanat alatt megállni az a nyavalyás teherautó.
Pillantása a piros, szögletes Ladára esett, akinek a vezetője, egy testesebb hölgy túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy továbbinduljon, kocsiját tétlenül zúgatva, mozdulatlanul állt a kapun kívüli lebetonozott autókijárat előtt.
Reactorfighter, miközben a szeme sarkából látta, hogy tűnik el a torony mögött a teherautó, azonnal a Ladához rohant. A testes, göndör hajú, markáns arcú hölgy ijedten nyomta le az anyósülés melletti ajtó gombját, de hiába: Reactorfighter a hátsó ülés ajtaját szemelte ki. Fél pillanat alatt feltépte, és beugrott az utastérbe. A szerencsétlen nő halálra rémült. Ugrott volna ki a kocsiból, de mivel az előbb a hirtelen támadt ijedtségtől a saját oldalán is lenyomta az ajtózáró gombot, nem jutott eszébe, hogy mielőtt kinyitná az ajtót, azt kell felhúzni.
- Hagyja azt, és kövesse a teherautót! – parancsolt rá keményen Reactorfighter a nőre, és beljebb préselte magát. Hátitáskája kellemetlenül nyomódott a hátába. Impulzusfegyverét beráncigálta, és becsapta az ajtót.
- Kérem, ne bántson! – sikoltott rettegve a hölgy, és azonnal indított. A piros Lada meglódult, motorja felgyorsult, kerekei felpörögtek. A nő reszketve váltott nagyobb sebességfokozatba. A Lada úgy robogott át a vasúti átjárón, mintha csak rendőrök üldöznék.
- A városnak szüksége van magára! Hajtson gyorsabban! – sürgette a nőt Reactorfighter.
Még magasabbá vált az egyenletes, prüszkölő motorhang. A Lada egyre gyorsuló tempóban gurult végig a vasúti vágányok, és a MÁV gépészeti főnöksége melletti kétsávos műúton. Előttük harminc méterre haladt a teherkocsi, kissé mintha visszalassult volna, annak tudatában, hogy sikeresen lerázták Reactorfightert.
- Kitűnő! – vigyorgott, mikor látta, hogy csökken a távolság a két jármű között. Egy pillanatra elfojtotta a mosolyt, mikor egy Peugeot vágott a sávjukba, hogy megelőzze az előtte haladót, és elsőnek érjen át a vasúti átjárón, amit az imént hagytak el. A nő kissé jobbra rántotta a kormányt, ám nem volt rá szükség. A Peugeot sofőrje habozás nélkül visszatért a saját sávjába, mikor meglátta a vészesen közeledő piros Ladát.
- Mi…mit akar tőlem? – kérdezte ijedten a hölgy.
- Először is megköszönöm a segítségét – felelte az előbbi hangjához képest szinte szellősusogásként ható tónusban Reactorfighter. – Hosszú elmondani, de egy szervkereskedő maffia nyomában vagyok. Az utolsó két áldozat abban az autóban van. Nem engedhetem, hogy kijussanak Miskolcból!
- Maga talán rendőr? – kérdezte követelőzőn az asszonyság.
- Nem egészen – válaszolta Reactorfighter, szemeivel a teherautó ponyvájának világos négyzetét pásztázva. – De az ő munkájukat végzem. Előbb feküdnék be egy vonat alá, semhogy magának ártsak. Nyugodjon meg! – Bal kezével biztatóan megszorította a nő sápadt drappszínű szövetkabátos vállát.
A hölgy ettől mintha valóban megnyugodott volna kissé. Reactorfighter ábrázata viszont azonnal elkomorult, mikor látta, hogy a teherautó ismét felgyorsít. Gyanút fogtak a jómadarak a rendkívül gyorsan közeledő autó láttán, és ismét menekülőre fogták a dolgot.
Sajnos ezek közel sem olyan ostobák, gondolta dühösen, miközben bal kezét hol összeszorította, hol szétnyitotta tehetetlen haragjában. A hölgy minden egyes alkalommal feljajdult, Reactorfighter csak ekkor vette észre, hogy még mindig a vállát markolja.
- Elnézést… - morogta zavartan, és azonnal elvette a kezét. Ránézett…és eszébe jutott a kommunikátor. Jobb keze az impulzusfegyver alá szorult a szűk utastérben, így bal kézzel kapcsolta be.
- J-NekteD, figyelj rám jól! – kiáltotta bele. – Megtaláltam a fészküket, kettő kivételével mindet megöltem! Az a kettő most egy teherautóban siet a Tiszai pályaudvar irányába. A Bugyborék felé fognak lefordulni, de szerintem nem a te irányodba mennek, hanem egyenesen, Szirmabesenyő felé! Ülj fel a Raiderre, és azonnal vágj elébük!
- Vettem! – J-NekteD felfogta Reactorfighter ziháló, kapkodó hangjából, hogy most nincs idő holmi kérdésekre.
A teherautó kiért a Tiszai pályaudvar elé, és lassítás nélkül végighaladt a téglaépület széles kocsiparkolója előtti Y-elágazáson. Egy Fiat Punto vezetője dühösen befékezett a tohonya kék elefántként átgördülő teherautó előtt, és keményen rádudált. A sofőr dühében szóhoz sem jutott, rátaposott a gázpedálra. Eszébe sem jutott a piros Lada.
- Jesszusom! – sikoltott a nő, és azonnal jobbra rántotta a kormányt, a pályaudvar parkolója felé, ahol modellkocsikként sorakoztak a gépjárművek, és a fekete-sárga taxik. Csikorgás hallatszott, ahogy a Fiat első lökhárítója végighúzta a Lada oldalát. Nagyot döccent a piros kocsi utastere, mikor a nő felhajtott a pályaudvar parkolóját az úttesttől elválasztó járdaszigetre. A szüleire várakozó két egyetemista hangosan átkozódva ugrott el az útjából, egyikük kék poggyászát felöklelte, és a parkoló központi behajtósávjára repítette a Lada.
- Ez közel volt! – könnyebbült meg Reactorfighter, mikor a nő torkában dobogó szívvel visszakormányozta az úttestre a Ladát. A fogócska tovább folytatódott. A pályaudvar előtti egyenesen vezető út kör alakban folytatódott tovább, megkerülve a baloldalt lévő villamos-végállomást, az MVK Rt. jegyirodáját, valamint néhány kőtálba ültetett madárbogyóbokrot. A teherautó hozzá méltatlan módon, hihetetlen éles szögben vette be a kanyart. Reactorfighter elképzelte, ahogy a rakterében egymáshoz verődnek a bepakolt fémkoporsók, bennük a még két élő lány teste. Talán Deviator is ott van az egyikben.

Csikorgó kerekekkel kanyarodott be a Lada alig két másodperccel a teherautó után. Fekete sávok mutatták az úttesten a tehetetlenségi erő mértékét. A hölgy némán jajveszékelve rántott újra meg újra egyet a kormányon. A villamosmegállót megkerülve egyenes, hosszú dupla úttestre jutottak ki, amit kétoldalt a villamosvágányok feleztek meg.
J-NekteD hol lehet?, kérdezte indulatosan magától, miközben kikapcsolta a még mindig működő vizort, és az előttük robogó autókat vizslatta. A teherkocsi megelőzött egy régi kisteherautót, egy Trabantot, és veszélyes cikkcakkokat írt le a sávjában közlekedő gépkocsik mögött.
Első ijedtsége elmúltával a hölgy latba vetette minden vezetői tudományát. Reactorfightertől már nem félt, sokkal inkább az esetleges közlekedési balesettől. Ajvé, erre sem jövök többet, ha ezt túlélem!, fogadta meg magában, miközben újra a gázra lépett, és megelőzte ő is a kisteherautót. Mellettük gyors iramban vonult végig az egyik zöld-sárga villamos.
- J-NekteD nemsokára megfogja! – szólalt meg hangosan Reactorfighter, ám a hölgy számára ez nem sokat mondott, leginkább magát akarta megnyugtatni ezzel a kijelentéssel.
Való igaz, J-NekteD megfoghatná már! , tette hozzá, ezt már magában.
Mire a Lada is megelőzte a Trabantot, és besorolt egy gyorsan haladó Citroën mellé, a változatlanul gyorsan haladó teherautó elért a széles, három járdaszigettel tagolt T-elágazásba. Különös kialakításánál fogva ez az útelágazás kitűnő balesetforrás volt a tapasztalatlan autósok számára, mivel négy kisebb út vezetett át a három forgalomelválasztó füves járdaháromszög között, és egy kezdő vezető számára egyszerűen lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik utat is válassza, különösen ha egyenesen akar elmenni. A teherautó most ezzel nem vesződött. Úgy tűnt, egyenesen folytatja útját, ám az utolsó pillanatban – a mozdulat csak megtévesztés volt! – balra fordult. Reactorfighter arca felderült.
- Ez az! Pont jófelé mennek a szemetek!

A vezetőülés felől – bár egy pillanatig tökéletes célpont lett volna a Lada – nem érkezett lövés. Hogy biztonsággal be tudja venni a kanyart anélkül, hogy ráfutna az egyik füves járdaszigetre, a teherautónak kissé be kellett lassulnia, mire a Lada legalább öt méter előnyhöz jutott.
A Bugyborék Strandfürdő épülete tűnt fel a dupla úttest bal oldalán.
Gyerünk, pajti, gyerünk!, őrjöngött magában Reactorfighter. Kapd el őket!
- Ezek túl gyorsak! – recsegett fel a kommunikátor. – Mégis hogy kapjam el őket?
Reactorfighter egy pillanaton belül rájött, hogy olvasható távolságra került. J-NekteD előtte volt, a stand melletti kis utcácskával egyvonalban hajtott rá a villamossínekre, a feléjük eső oldalon. Szerencséje volt, egy villamos sem volt belátható távolságon belül.
A teherautó már alig volt kilenc méter távolságban tőlük. A vezetője látta a sínen lévő Raidert, így nem hajthatott rá a vágánypárosra, gyorsabban pedig nem tudott menni: egy jókora nyergesvontató cammogott előtte, a teherautó sebességéhez képest mintegy sétafika-fokozatban.

Majd én megállítom őket!, küldött üzenetet J-NekteD-nek, és gyorsan letekerte a Lada ablakát. Igen ám, de hogyan állítsa meg őket? Az impulzusfegyver még a nyitott ajtón is alig fér be, egyenesen lehetetlen kipréselni az ablakon, aztán még célozni is vele, és persze gondosan ügyelni arra, el ne ejtse. Pisztolya nem volt, az érintődetonátor pedig teljesen hasznavehetetlen: a süvítő menetszélben képtelenség eldobni: az első mögöttük haladó autót telibekapja, hacsak nem az aszfaltot.
Peregtek a másodpercek, a teherautó már csupán tizenkilenc méterre volt J-NekteD-től. Azonnal meg kell állítania.
Hát persze! Az erőm!
Jobb kezét egy rántással kitépte az impulzusfegyver alól. A nagydarab puska tiltakozva csörrent egyet az ölében, de a keze már kiszabadult. Balkézzel letépte róla a kesztyűt, jobb karját kidugta az ablakon, kissé nyitott tenyerét a teherautóra fogta. Deviatorra kezdett gondolni, a garázsban lezajlott lövöldözésre, arra, miként vált vérré és halott hússá az utolsó gazfickó teste a becsapódó fehér halálsugártól...
Tenyere érzéketlenné vált, bőre hihetetlenül felforrósodott. A Lada motorjának zúgása mintha megváltozott volna, magas hangú morajlássá, idegen zörgéssé, búgássá változott, időnkénti hangos csattanásokkal…a Lambda nevű, ismeretlen helyen lévő atomreaktor hangjával lett azonos…

A kinyújtott kéz tenyeréből őrülten cikázó, süvítő zöldes villám vágódott ki, mint egy dobozból kiugró rugós krampusz, és egyenesen a teherautó jobb hátsó kerekét találta el. A gumik egy pillanat alatt szétdurrantak, a fémabroncsok átvették a hihetetlenül összesűrített gyilkos sugárzást, telítődtek vele, és végül elenyésztek. A teherautó megbillent, hátradőlt, mint egy törött lábú szék, puszta tengelye hangosan visítva, szikraesőt szórva szántotta végig az aszfaltot.
- Hajtson a vágányokra, és lassítson! – kiáltott rá a hölgyre Reactorfighter. A nő dühös szisszenéssel teljesítette a parancsot. A megbicsaklott, tohonyán elforduló teherautó lassan jobbra került. Reactorfighter egy pillanatig belátott a vezetőfülkébe: egy fehér inges, őszes hajú férfi veszett ábrázattal tekerte a széles kormányt…majd célba vette a megdőlt kocsitestből látványosan kiálló bal hátsó kereket.
Ránézett, mélyet sóhajtott, ablakon kilógó jobb kezét ökölbe szorította…majd fröcskölő mozdulattal széttárta, és a kerék felé lökte. Újabb halványzöld, de tömör, izzó kisülés csapott ki a tenyeréből, egyenesen a teherautó kerekébe. Mintha csak durrdefektet kapott volna az autó, a vastag kerékgumi egy pillanat alatt szétdurrant, és fekete füstté válva elenyészett. A fémabroncs egy másodpercig tovább bírta, élénkzöldre színeződött felületének minden egyes milimétere, ahogy a pusztító sugárzás magába ölelte és elemésztette.

A menekülésnek ezzel vége szakadt. A teherautó hátsó része hangos reccsenéssel csapódott az aszfaltnak, mint egy óriási deszka. Kilyuggatott ponyvája remegett és hullámzott, vezetőfülkéje és két első kereke a levegőbe emelkedett. Ahogy az egyre gyengülő lendület vitte tovább a járművet, széles szikrafolyót húzott maga után a teherautó lökhárítója, és rakterének alsó része. A tehetetlen jármű nagyokat döccent, meg-megreccsent, lassan teljesen jobbra fordult, elállva ezzel az egész jobb oldali sávot. A mögötte közlekedő autók hangos dudálások közepette lassítottak le, és álltak meg.
Köszönöm!, hallott Reactorfighter egy kellemes hangot a fejében. A többit én elintézem!
A teherautó teljesen jobbra fordult, megemelkedett eleje lesiklott a villamospályáról. A fordulásával egyidőben bekövetkező útellenállás következtében rohamosan lassult, nyöszörögve, recsegve-ropogva tiltakoztak alkatrészei a makadámburkolat fékeztetőereje hatására.
- Vissza az úttestre! Álljon meg a roncs mellett majd! – utasította Reactorfighter a hölgyet, és felkészült rá, hogy kiszálljon. Jobboldalt a síneken megpillantotta a mattfekete Raidert, és a mellette álló J-NekteD-et, aki merően nézte a felé közelítő, egyre lassabban csúszó teherautót. Az még csúszott előre négy métert, majd nehézkes döccenéssel megállt.

A hölgy azonnal megállította a Ladát, mikor látta, hogy a hajóorr módjára felemelkedett vezetőfülke ajtaja kinyílik, és egy pisztolyt lóbáló, fehér inges és bricsesznadrágos figura ugrik ki belőle. Nagyot hemperedett az útburkolaton, pisztolyát a Ladára fogta. Reactorfighter kilökte az ajtót, és kiugrott rajta. A fegyver durranva sült el, a lövedék azonban sem őt, sem a Ladát nem találta el.
A következő pillanatban a fickó felüvöltött, eldobta a pisztolyát, mindkét kezét a fejéhez kapta. Lábai összerogytak alatta, és a férfi eszméletlenül terült el az útburkolaton.
Reactorfighter gyors köszönetet kiáltott a nőnek, és sebes futással sietett oda az összeroskadt férfihoz. Amint kiszállt a kocsiból, a kórusban hangzó dudaszó azonnal elhallgatott. A volánnál ülő férfiak és nők elszörnyedve nézték a páncélos, óriási puskát cipelő harcost, amint odarohan a földön fekvő másikhoz, ráfogja a fegyverét, és lábával próbaképpen belerúg egyet.
A férfi nem mozdult.
Jobbról lépések. Reactorfighter felkapta a fejét, impulzusfegyverének csövét is feljebb emelte, de azonnal megnyugodott, mikor látta a közeledőt.
- J-NekteD! – kiáltotta örömittasan. – A legjobbkor, pajtás, a legjobbkor!
- Ne aggódj miattuk! – válaszolta a másik, és az eszméletlen bűnözőre mutatott. – Megbénítottam őket! Inkább nézd meg a rakteret.
- Igaz is – kapott észbe Reactorfighter, és a keresztbe fordult teherautó hátuljához futott. J-NekteD kissé robotszerű mozgással követte.

Vállára dobta impulzusfegyverét, és félrelebbentette a sárgás színű ponyvát. Kettő darab, mintegy két méter magas és egy méter széles, lekerekített szélű fémkonténert talált, felborulva. Tompa dübörgés és sikoltozás hallatszott belőlük, mintha egy vastag ajtó mögül jönne a zaj.
- Az utolsó két túlélő – mutatott a konténerekre, mikor J-NekteD egy pillanattal később befutott. – Ők az utolsók.
Megnézte a konténereket: olyasféle kapcsok zárták le, amik a síbakancsokon vannak. Odébblépett, hogy J-NekteD hozzáférjen a másikhoz, nagy nehezen megfordította a sajátját, és kioldotta a fedélen hosszanti irányban sorakozó négy kapcsot.
Hölgyeim és uraim…az első ajtó mögött…!
A láda fedele felpattant. Hosszú szőke hajú, lepedőbe burkolt, kék szemű lány nézett rá, arcán könnyek nyoma, és kissé lilás zúzódás. Mikor meglátta Reactorfighter ijesztő ábrázatát, ijedten takarta el az arcát.
Nem Deviator volt.
- Ne félj – mondta bátorítólag Reactorfighter. – Már vége. Megtaláltunk titeket.
- Te…nem közéjük tartozol? – kérdezte vékony, cincogó, remegő hangon a lány.
- Nem. Én Hajnali Szél vagyok. Azért küldtek, hogy megmentselek titeket.
A lány tétován felült fémkoporsójában, a lepedőt a melléhez szorította.
- És…mi lett velük?
- Meghaltak – felelte egyszerűen Reactorfighter, és megemelte kissé a szíjánál fogva az impulzusfegyverét. – Mindet megöltem.
Most jönne az a rész, mikor a lány megölel, megcsókol, és azt mondja: „Ó én hősöm, köszönöm Neked, hogy megmentettél!”. De én nem akarok ilyet, csak vissza szeretném kapni Deviatort, mégpedig most. Ő kell most nekem, egyedül csak ő. És ha ebben nincs…kizárásos alapon a másikban lesz…
Ellépett a lánytól, és J-NekteD mellé állt, aki időközben kinyitotta a másik konténert. Rövid, hullámos, fekete hajú, gömbölyű mellű lány volt benne, nem Deviator.
Ez nem lehet…akkor most Deviator meghalt!?, lépett hátra dühös grimaszba torzult arccal. Eszébe jutottak a forró, bugyborgó medencében ázó szétszaggatott maradványok. Megölték volna?
- Nem tudom, harcos. – nézett rá J-NekteD, ügyet sem vetve a lányra, aki hálás pillantásokkal nézett rá. – Itt nincs.
- Azt én is látom, bakker. – Reactorfighter valami még csúnyábbat akart mondani, valami iszonyatosan csúnyát, mert e pillanatban iszonyatosan érezte magát. Az utolsó reménysugár is eltűnt, hogy megleli Deviatort épen, egészségesen. Csak ezt akartam, semmi mást!, üvöltött sajgó lelke legbelül. Csak vissza akartam kapni őt, akinek az életemet köszönhetem! Ez a mocskos világ még őt is elvette tőlem! Hiába teszek jót, akkor is rosszal fizet! Köpök én a teleportra, meg az egész szarságra! Deviatort akartam visszakapni! Ez olyan nagy kérés!?
Tekintete elsötétült, majd elzöldült a gyűlölettől, szemei gyilkos tűzzel lángoltak. A kiszabadított lányok értetlenül néztek rá, egyedül J-NekteD tudta, mi a baja. Hiábavalónak érzi az egész feladatot. Ez most nem a darker nőneműről szólt, de kétségkívül nagyon fontos eleme volt ő is a tervezetnek. Ő vette rá legnagyobbrészt Reactorfightert, hogy harcoljon, és folytassa az útját, akármerre is járt. Most ébred tudatára a Földön lévő igazságtalanságra először úgy, hogy mindezt a saját bőrén tapasztalja. Meg is értem. Egyszerűen képtelen elhinni, hogy a lányok közül pont a darker nőnemű életének kellett véget érnie. A konzekvenciák leolvasztják a valóságot.

Nyugató impulzusokat küldött Reactorfighter elméjébe, így próbálta megnyugtatni. A fiú lángoló, hitetlenkedő dühparazsa lassan elhalványodott, az előtörni készülő hatalmas sugáradagokat lassan visszaparancsolta a kapuk mögé.
- Még nincs vége – mondta halkan. – Vissza kell térnünk a hajóra.
Reactorfighter ettől csak még mogorvább lett. Egyetlen szó nélkül hátat fordított a kiszabadított lányoknak, és a ponyván kívülre ugrott. J-NekteD szótlanul követte. A távolban gyorsan közeledő, villogó kék pontokat láttak gyors iramban feléjük tartani.
- Azonnal futás a Raiderhez – nézett rá J-NekteD-re Reactorfighter ellentmondást nem tűrő arccal, karonfogta a reticulumit, és rohanni kezdett vele a villamossíneken álló Raiderhez. Időközben már két villamos is megállt a háromkerekű előtt, a vezetők kíváncsi és bosszús arckifejezéssel nézték a hátradőlt teherautó mögül a Raiderhez siető páncélos alakot és a rendőr századost.

A kék fények közelebb értek. Jellegezetes sziréna harsant fel a jobboldalt távolba vezető útról. A rendőrök a nyomában voltak.
- Majd én irányítom! – mondta J-NekteD hadarva, szavai árulkodóan egymásba ömlöttek, mint egy hibás telefonba programozott automata beszélőkészülék. Késedelem nélkül felmászott a Raiderre, és előrébbcsúszott. Reactorfighter csattanva ugrott be mögé.
A tervezetnek még nincs vége, gondolta homályosan és csalódottan. Annyira elkeserítette Deviator elvesztése, hogy az sem érdekelte már, ha rendőrök százait kell legyilkolnia. Egy pillanatig arra gondolt, talán az elhagyott épületben még ott van egy konténer, benne a gyönyörű darker lánnyal, ám mikor visszaemlékezett a tűzpárbaj előtti másodpercekre, világosan látta a vizor belsején tükröződő két vöröses alakot a konténerben. Nem három volt, csak kettő.
Deviator halott…
A Raider motorja egy pillanat alatt életre kelt, a Ladáéhoz képest ez szinte dorombolt. A visszapillantó tükörben már élesen kirajzolódtak az őket üldöző rendőrautók, mint egy fekete farkast üldöző vadászkopók. A szirénák veszett vijjogása rettenetes széllöketként érte Reactorfightert.
J-NekteD nem félt, a félelem fogalma ismeretlen volt számára, bár aggódott, az valamivel közelebb állt ahhoz, amit kifinomult, aprólékos elméjével lefordított. A félelem számára túlságosan tág fogalom volt, félni nem létező dolgoktól is lehet, ám az aggodalom ennél jóval körülírhatóbb. Az aggodalomnak a legtöbb esetben van célja. Őbenne nem mentek végbe testi változások ilyenkor, mint egy emberben, ám magasan fejlett agya mindenféle látványos mellékprodukció nélkül is kitűnően felfogta, milyen érzés is aggódni valami miatt…és félni valamitől.

Jobbra kapta a kormányt. A Raider fekete szalag módjára siklott el a türelmetlenül csörömpölő villamos előtt. Reactorfighter, miközben jól belekapaszkodott bajtársába, oldalra majd hátranézett. A fekete-fehér pingvinöltözékes villamosvezető üvöltött valamit, ami persze csupán tompa visszhangokként jutott el hozzá, mint mikor valaki egy végén lezárt, vasból készült vízvezetékcsőbe kiált bele.
Tizenöt méterrel mögöttük pedig jöttek a rendőrök. Legalább hat Opel Frontera, mögöttük két mikrobusz, azok mögött elszórva, piros-sárga-zöld civil autóktól pettyezve újabb rendőrjárművek közeledtek.
- Ki kell jutnunk innen! – közölte fennhangon Reactorfighter a barátjával, és megnyitotta neki az elméjét, hogy J-NekteD felhasználhassa a szimuláción szerzett tapasztalatokat. Tudta, hogy mindez nem pótolhat egy többhavi, folytonos szimulációs gyakorlatot, de remélte, hogy J-NekteD így is ki tudja vinni magukat a városból.
Megteszem, érkezett a válasz, kis habozás érződött belőle. J-NekteD sem volt biztos a dolgában. Nem volt könnyű egyszerre az utat is figyelni, és Reactorfighter agyi kartotékszekrényében turkálni. Az egyetlen könnyítés az volt, hogy az ő elméje sokkal de sokkal több műveletet volt képes elvégezni egy másodperc alatt, mint egy emberé.
A szirénák jajgatása már fülsiketítővé vált, a rendőrautók lassan felzárkóztak a Raider mögé, de J-NekteD értette a dolgát. Amint kikerült a villamos elől, és áttért a jobb oldali vágányra, az általa biztonságosnak megítélt legmagasabb sebességbe tette a járművet. Büdös, feketés füst tört elő a Raider osztott kipufogócsöveiből hangos, szellentésszerű hanggal kísérve, és a háromkerekű sebessége szinte lökésszerűen felerősödött.

J-NekteD semmitmondó arccal vezette be a Raidert az alig tíz perce elhagyott, szövevényes T-elágazásba. Mellettük úgy vonult végig a Bugyborék Strandfürdő épülete, mint egy hatalmas, sárga-fehérre pingált tehervonat. Reactorfighter alig figyelt oda az őket sivítva üldöző rendőrautó-tömegre, még kevésbé a strandfürdőre. Deviator járt a fejében, és valahányszor eszébejutott, tompa sajgást érzett a szíve tájékán.
Elveszítettem őt, gondolta rezignáltan, beletörődötten. Visszagondolt arra az időre, mikor még az alagutak legelejében tévelygett, a bűzös, sötét betonlabirintusban. A tudat, hogy Deviator számít rá, és várja őt, kíméletlenül vitte előre, nem számított, hová vezetnek az alagutak. Ő ment.
A Raider balra vette az irányt, Szirmabesenyő felé, amerre eredetileg is kellett volna mennie, ha a teherautó el nem fordul. J-NekteD elégedettséggel nyugtázta, hogy néhány rendőrautó megállt a különös szögben felfelé meredő, megrongálódott járműnél, s ez némileg lelassította a többit. Idegesen jobbra kapta a kormányt, mikor látta, hogy a kusza elágazás két felső járdaszigete között kettő személygépkocsi is elindul a Raiderrel merőlegesen, a Tiszai pályaudvar irányába. Minden másodperc számított, hogy be tudja venni a kanyart karambol nélkül.

A két autó azonban ráérősen, kényelmes tempóban haladt át a kereszteződésen. A Raider ehhez képest szinte süvített a balszélső járdasziget felé. Nem volt felgyorsulva még a kívánt sebességre, de eléggé gyorsan haladt ahhoz, hogy felboruljon, ha nekicsapódik a járdasziget kockakő-berakásának.
- Emeld ki az elejét! – kiáltott Reactorfighter elkerekedett szemmel, mikor látta, hogy J-NekteD elfordítja a foglalt kanyartól a Raider elejét, és a gyorsan forgó fekete kerék éles szögben a járdasziget felé tart.
J-NekteD megpróbálta, de nem ment, a karjai nem voltak elég erősek hozzá. A járdasziget vészesen közeledett, alig két méternyire volt.
Fogd meg nagyon erősen a kormányt, segítek!
Reactorfighter elengedte J-NekteD derekát, előrenyúlt, erősen átfogta a két karcsú végtagot, és karjának minden erejével megemelte. J-NekteD hamis karjai felhúzódtak, majd velük együtt egy pillanatra felemelkedett a jármű első kereke, mintegy harminc centire a rohanó, rücskös úttesttől.

A Raider nagyot zökkent hátrafelé, Reactorfighter hátitáskájában hangos csörrenéssel ütődtek egymásnak a felszerelés részei. A billenéstől Reactorfighter kis híján hátraesett, tárolóegysége veszélyesen húzta a föld felé, ám egyúttal meg is mentette: nekiütődött a Raider kissé kiszélesedő hátuljának, amibe annak idején Karesz belekapaszkodott, így nem zuhant le a járműről. Kezére simuló fémkesztyűjében érezte, hogy mint két gumiheveder, J-NekteD karjai megfeszültek a kormányon, de nem engedték el. A jármű újabb erőteljes döccenésére Reactorfighter előreborult, J-NekteD hátára, ahogy a két hátsó kerék is felfutott a járdaszigetre.
Még nincs vége, kapaszkodj!, utasította J-NekteD a fiút, mikor keresztülrobogtak az alig egy méter széles füves járdaszigeten. A rendőrautók azonnal lelassítottak, mikor vezetőik látták, hol mennek. A járdasziget melletti kis kanyar megtisztult ugyan, de csak egyesével haladhattak át rajta…
A Raidernek ezzel szemben nem volt akadály. A teleszkópos villa és hátsókerék-szerkezet kiválóan működött, és tompította az újabb két döccenését a háromkerekűnek, ahogy lehajtottak a padkáról, és megkezdték utazásukat a hosszú Besenyői úton.
- Jobbról is jönnek! – szólt erélyesen, kiáltva Reactorfighter, és jobbra bökött a fejével, a Tiszai pályaudvar felé.
Négy Skoda rendőrautó érkezett onnan is, mintha csak besegítene az őket üldöző fő rendőrkonvojnak. A szirénák összemosódó, fájdalmas vonyítása felverte az úttest bal oldalán épült tizenkétemeletes toronyház lakói mind az ablakhoz tódultak, tucatnyi rózsaszín gömbforma jelent meg az ablakokban.
Hála Istennek, a Besenyői út teljes hosszúságában járható volt.

3

J-NekteD azóta csak gyorsította a Raidert, hogy nehézkesen leficcentek a járdaszigetről. A kereszteződésben egymásra torlódott rendőrkocsi-tömeg egy ideig jószerivel mozgásképtelen lesz. Még ha igénybe is veszi a járdaszigettől balra lévő kicsi úttestet, amin a szembejövő forgalom közlekedett, akkor sem lenne képes az egész rendőrkonvoj együtt mozogni. Sokkal jobban félt azonban attól, hogy az előtte lévő kereszteződésekben rákeríthetnek.
Reactorfighter jobban tudná irányítani, gondolta, miközben 70-re felgyorsulva kerülgette az utcán tétován vánszorgó gépkocsikat. Nem kellett a visszapillantó tükröt használnia, elméjét ráállította a hozzájuk legközelebb lévő rendőrautó sofőrjére. A távolságot bármilyen hozzávetőleges tükörnél jobban képes volt lemérni az elme láthatatlan, mégis érzékelhető rezdüléseiből.
- Egyenesen hajts, végig egyenesen! – mondta Reactorfighter, de J-NekteD nagyon jól ismerte már ezt az utat. Mikor megállított egy fehér Nissan kisteherautót, hogy felkéredzkedve rá bejusson Miskolcra, a sofőr pontosan ezen az útvonalon hozta őt.

J-NekteD megnyugtató elmejelzést küldött a derekát szorító, szolidó-vállai fölött leskelődő Reactorfighternek, és kissé fékezett, hogy jobban be tudja venni a soron következő két gépkocsi közötti átcsúszást. A Raider még csak meg sem rezdült, mikor a reticulumi komótosan átvezette a kapaszkodósávba, egy halványzöld Polski elé, majd gyors ütemben megelőzte az eredeti sávban haladó sötét Mercedest. A vezetője indulatosan dudált egyet a járműre, mikor a Raider bekanyarodott elé.
Reactorfighter belenézett a visszapillantóba. Látta, hogy a Tiszai felől közelítő rendőrautók alig kilenc méterrel mögötte haladnak, és erőteljesen villogtatva próbálják maguk elől elterelni a kocsikat. Mivel itt már nem voltak villamossínek, nem volt szabad pályája a haladásnak, mind Reactorfighterék, mind a rendőrök kénytelenek voltak az autókkal telizsúfolt úttesten közlekedni. Bosszús, feldúlt arcára némi megkönnyebbülés is vegyült, mikor látta, hogy a messze elhagyott elágazásból csak kettesével tudnak átjutni a kocsik.
Durr!
Lövés. Valami pattant a Raider hátulján.
- A mindenségit! – szorította meg Reactorfighter J-NekteD oldalát. – A szemétládák lőnek ránk!
- Vettem, csak ne szorongass! – válaszolta J-NekteD monoton, de gyors hangon, mintha valami nagyon jó hírt akarna mondani.
Reactorfighter engedett kissé markainak szorításán, és lábait feljebb húzta. Impulzusfegyverét nem tudta a vállára dobni a kiszélesedő páncélívek miatt, így az most félig a levegőben, félig a Raider hátuljának támasztva himbálózott az erős menetszélben.
Hangos dudaszó kíséretében vágott át a Raider két újabb gépkocsi között. A bal oldali, kissé lapított formájú autó oldala alig két centiméterre volt Reactorfighter lábától. A fiú érezte, hogy a menetszél nyomása megnövekszik, és felmordulva kapta odébb a lábát.
- Anyád!
- Ne sértegess, barátom, megyek ahogy tudok. – válaszolta türelmesen J-NekteD, félig a mögötte haladó rendőri kíséretre, félig az útra figyelve. Alig-alig vette tudomásul Reactorfighter apró kitörését, és azt, hogy eredendően nem neki szólt.
- Nem neked… - helyesbített Reactorfighter, mikor a Raider végre besorolt az autó elé, és kellemesen ringatva haladt tovább. Baloldalt színes csíkokként suhantak el mellettük a szembejövő autók, és egy terjedelmes, sötétkék busz, ami épp a megállóból gyűjtötte össze az utasokat. Az út jobb oldalát tarkán szegélyező, egymásnak épített lakóházak szinte alakjavesztettnek tűntek a száguldásban.
J-NekteD mérges elmehullám-kitörését remekül felfogta Reactorfighter, és mikor előrenézett, a félelem hideg dárdái egyszerre vágódtak bele a szívébe.
Az előttük lévő nagy, négyes kereszteződésben mindkét oldalról csak úgy özönlöttek a rendőrautók. Kék fényeik villogtak lapos tetejükön, ahogy lassan összezáruló ajtóként hatoltak be kétoldalt a kereszteződésbe.
- Bakker, most aztán bukás van! – horkant fel Reactorfighter feltámadó haraggal, és erősebben megszorította társa derekát. A rendőrök szemmel láthatóan pontosan tisztában voltak azzal, merről fognak jönni, és a jól bevált módszert alkalmazva, a továbbvezető utat kétoldalt lezárva akartak gondoskodni róla, hogy megálljanak a járművel. Mögöttük sivítva, őrjöngve, megvadulva szlalomoztak az üldöző rendőrautók a Raider által már megelőzött gépkocsik között, ám J-NekteD szerencséjére azok nem tudtak hova lehúzódni.
A rendőr-harapófogó lassan összezárult a messzeségbe vezető Besenyői út előtt. Legalább tíz-tíz autó állt mindkét irányban, egymás mögött.
J-NekteD újabb dühöt kifejező elmekitöréseket szórt szét maga körül, és kielőzött egy liláskék, lassan megálló Daciat. Még két másik személyautó volt előtte, de látta, hogy azok meg fognak állni, látva a fehér gyöngysorként libasorban egymás mögött haladó, egyre lassuló rendőrkocsikat. Kevesebb, mint kilenc méter választotta el őket a rendőrzártól, ami ebben a pillanatban csukódott össze. Két autó is elbarikádozta a továbbvezető utat.
Reactorfighter páni félelemmel gondolt arra, hogy milyen manőverrel kerülhető el az ilyen eshetőség. A szimuláción, ha jól emlékezett, jobb oldalt egy kis mellékutca volt, amin áthaladva megkerülhető volt az összezáródó kocsisor. Emlékezett két elrejtett aknára is – „paradicsombombára”, ahogy ő elnevezte – de itt semmiféle mellékutca nem volt.
Volt viszont más. Az összefüggő házsor megszűnt jobboldalt, lebetonozott, széles, helyenként füves négyzetekkel tagolt tér vált láthatóvá, mögötte egy Suzuki autószalon díszes, neonfényes kirakata csillogott az egyre erősödő esti szürkületben.
- Jobbra!
J-NekteD csak futólag pillantott oda, és azonnal a megfelelő irányba kapta a kormányt. Érzékelte, hogy az összecsukódott rendőrautó-zár alkotóinak ajtajai kinyílnak, és sötét egyenruhás figurák ugranak azonnal az autók mögé.
Fogódzkodj!
A Raider megugrott, mikor a járdaszegényen áthajtva berobogott a térre. J-NekteD teljesen jobbra fordította a kormányt, hiába próbálta a kerék ellen ható erőhatás kicsavarni az irányítást a kezéből. Sikeresen áthajtott két füves, mélyebb parcella között. Reactorfigher keményen szorította szeretett járműve testét a lábaival, kezeivel pedig J-NekteD karcsú derekát. Impulzusfegyvere kilengett, nekiütődött a háromkerekű oldalának, és a hátra felszerelt jobb oldali hangfalnak.
Dörrenések.
Reactorfighter érezte, hogy valami elsüvít mellette a levegőben, két másik valami pedig zörrenve pattan le a Raider karosszériájáról, mindössze egy ezüstös foltot hagyva a tömör dooniumburkolaton. Egy újabb lövedék a Raider bal első indexét találta el, ami recsegve összetört.
- A kerekekre céloznak! – kiáltotta Reactorfighter ijedten. – Vigyél ki minket innen!
Nem lesz könnyű, tekintett végig tárgyilagos szemmel J-NekteD az úton. Még jóval a tér túlsó vége után is rendőrautók sorakoztak, mögöttük játékbábukként álltak sorban az egyenruhások, kezeiket elől összetéve, és előretartva. Ennél világosabb bizonyíték nem volt arra, hogy lőnek rájuk.
Az autószalon kirakata alig négy méterre volt már tőlük, mikor J-NekteD észrevett egy pontot, ahol megfelelő szélességű hézag volt a rendőrautók között a Raider számára. Villámgyorsan balra rántotta a kormányt, befékezett, nehogy Reactorfighter lerepüljön a tehetetlenségi erő hatására oldalra, majd újra belegyorsított. A rendőrök megállították mindkét irányban a forgalmat, így amiatt nem kell aggódnia, hogy nekimegy egy szabályosan haladó kocsinak. Annál jobban aggódott viszont a rendőrök miatt.
Ennyit nem tudok megbénítani! Segítened kell!
De megfogadtam, hogy nem ölök meg rendőrt! Te is megmondtad!, tiltakozott hangosan megfogalmazott gondolattal Reactorfighter.
Akkor tereld el a figyelmüket!, válaszolta J-NekteD, miközben egyre gyorsulva robogott a rés felé. A rendőrök szünet nélkül lőttek rá, kénytelen volt kissé jobbra kapni a járművét, hogy ne találja el őt egy lövedék sem. Reactorfighterrel ellentétben neki semmilyen védelme nem volt, csupán a kormányszerkezet és a karosszéria oldalt kiemelkedő részei védték meg.
A fegyvered…!
Reactorfighter azonnal vette a gondolatot. Jobb kezével elengedte J-NekteD törzsét, aki közben ismét a szabad rés felé irányította a háromkerekűt. Lövedékek pattantak le a motor elejéről, és oldaláról, de csodával határos módon J-NekteD-et vagy a gumit egyik sem találta el, a legtöbb a teleszkópos villát érte.
A rendőrök mások. Ők dehogyis lőnének ránk! Élve akarnak minket. A kerékre céloznak. Élve akarnak minket. Ők nem a maffiózók. Előny. Előny…előnyelőnyelőnyelőny… a kerékre…
Reactorfighter fejében összefüggéstelenül zakatoltak J-NekteD bennmaradt gondolatai, és a saját tudásán alapuló megérzései, mint macskák és kutyák egy zárt szobában. Jobb karját kinyújtotta, mire az impulzusfegyver szíja azonnal lecsúszott a sima fémpáncélon a tenyerébe. Bal kezével hirtelen elengedte J-NekteD oldalát, átnyúlt a szolidó-egyenruhán, és a másodperc törtrésze alatt megmarkolta a szíjat, amíg jobb kezével rámarkolt a puskaagyra. Amint a kezében érezte, baljával ismét J-NekteD-be kapaszkodott, jobb kezével fellendítette az impulzusfegyverét az ég felé, és lenyomta az elsütőbillentyűt.
Jól számított. Az egymás után kivágódó fehér fénysugarak láttán a rendőrök azonnal fedezékbe húzódtak. Fehér, neonlámpa-szerű fénylepel suhant át a kéken vibráló aszfalt felett, és a rendőrök felett. Az öt lövés közül egy telibe talált a rendőrautók mögötti járdában álló fát, és reccsenve kettétörte a törzsét. A lombkorona a törzs megmaradt részeivel sercegve zuhant az üres úttestre a rendőrök mögé.
Átsuhantak a nyíláson. J-NekteD kiválóan kikalkulálta a rés szélességét, a szemmérték számára egy teljesen mindennapi dolognak számított. Az útpadka itt nem volt magasabb öt centiméternél, így a döccenés elenyésző volt a Raider kerekeinek remek rugózatához képest. A mögöttük lévő útszakasz teljesen üres volt: a rendőrautó-zár minden egyenesen haladó autót megfogott, az úttest bal oldalán viszont lassan száz méteres kocsisor tömörült össze.
Abban a pillanatban, hogy átslisszoltak a két rendőrautó között, iszonyú golyózápor csapott le rájuk hátulról. Az őket üldöző rendőrautók veszett csikorgással álltak meg a zár előtt, hogy bele ne rohanjanak. A kocsik mögött felsorakozott rendőrök ádáz arccal fordultak a balra kivágódó Raider után, pisztolyukkal a kerekekre célozva.
J-NekteD abban a pillanatban balra kapta a kormányt, ahogy átjutottak a résen. Előttük az ÉszakTerv magas épülete állt komoran a sűrűsödő homályban, mintha csak unottan nézné az alant dúló üldözéses jelenetet. A járda kellőképpen széles volt előtte ahhoz, hogy J-NekteD egy éles S kanyarral eljuthasson az üres Besenyői útra.
Reactorfighter azonnal felemelte a jobb karját, és visszacsúsztatta az impluzusfegyverét, hogy jobb kezével barátja derekába kapaszkodhasson. Alig volt tudatában, hogy testének bal oldalán és járművén egyre-másra kopognak a hatástalan lövedékek. A Raider fekete testében ezüst foltokat vágtak, de a páncélzatban nem tettek kárt…
Hangos durranás hallatszott közvetlenül balfelől, és a Raider megingott, mintha csak jégre hajtott volna. J-NekteD azonnal tudta, mi történt: kilőtték a bal hátsó kereket. Újabb két lövés csapódott a már leeresztett, ugráló gumiba, egy harmadik pedig a rendszámtáblát találta telibe, lyukat ütve rajta.
- Bal hátsó kerék sérült! – kiáltotta Reactorfighter, túlharsogva a szirénák visítását, és a pisztolydurrogást. Arcán kék-fekete árnyékok váltogatták egymást.
J-NekteD minden erejével azon volt, hogy kikerülje a járda sarkán álló jelzőlámpa-oszlopot, és közte, valamint az épület fala között kijuthasson a Besenyői útra. Onnantól már nem számítanak a lövések, pontosan tudta, hogy a távolság növekedésével fordított arányban csökken a tüzelési pontosság.
Bár szörnyen ugrált a Raider hátuljának bal oldala, J-NekteD mégis sikeresen ráirányította a sima, szilárd lávakőzetszerű útburkolatra. Újabb gázt adott, miközben próbálta egyenesben tartani a háromkerekű elejét. A Raider halk motorzaja nem veszített egyenletességéből, a lövöldözések apró fénypontjai és a szirénázó rendőrautótömeg lassan elmaradt mögöttük. Bár a gyorsabb haladástól jobban ugrált a jármű hátulja a kilőtt kerék miatt, Reactorfighter remélte, hogy a vastag gumikülső, és a sértetlen jobb hátsó kerékkel kibírják addig, amíg el nem jutnak…
…a hajóhoz. Igen ám, és hol van a hajó?
- J-NekteD…! – kezdett bele élesen a mondókájába, de nem volt szükség arra, hogy befejezze.
Várnak. Tudják, hogy jövünk. Sikerült elérnem őket, mikor bejöttem a városba, ahogy kérted.
- Hol vannak?
A Szirmabesenyő település mellett, a repülő leszállóhelytől jobbra, a folyóvíz mellett.
Reactorfighter nem hitt a fülének. Tényleg nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem az elméjük! Azok után, amiken én már keresztülmentem, hol emlékeznék arra, hogy fogok elmenekülni?
Arcát a J-NekteD hátán lévő katonai táskájára fektette, időnként hátra-hátrapillantott. A rendőrök időközben már beugráltak az autójukba, és rettenetes sebességgel eredtek a nyomukba.
Még el is kéne oda jutni, gondolta, de most, hogy nem forogtak közvetlen veszélyben, volt idő gondolkodni a következő lépésen. Combjaival továbbra is a járművet szorítva egy pillanatra elengedte bal kézzel J-NekteD törzsét, megmarkolta impulzusfegyverének szíját, és átvetette a nyakán, gondosan ügyelve, hogy ne lökdösse a társa hátán lévő táskáját. Éppen elég baj, hogy az a két rendőr meglátta a szerkentyűt, gondolta alig érezhető bosszúsággal.
Most inkább azon féljél, hogy eljussunk odáig!, szólalt meg J-NekteD visszafogott hangja a fejében.
Azon féljél, ismételte meg magában fanyarul a gondolatot Reactorfighter, miközben bajtársa válla fölött előrenézett. Kétoldalt bordás betonkerítések mögött vasudvar, fémhulladék-lerakat, és raktárházak sorakoztak, helyenként rozsdás, kidőlt-bedőlt kapuk és reklámtáblák tagolták az egyhangú útszegélyezést. Helyenként egy-egy betonba ágyazott sínpár futott keresztül az úttesten. A távolban halott munkagépek, óriásdaruk, égbe törő fémtornyok, és szerelőcsarnokok hullámoslemezfém tetőinek sziluettjei csipkézték a vastagfelhős, sötétlő eget. Miskolc gyári zónájában voltak.
J-NekteD erősen megszorította a kormányt, mikor a fekete árnyékként süvítő, kissé bukdácsoló Raider áthajtott az utat átszelő, X alakú síneken. Ügyet sem vetett a vasúti átjárót jelző, fehéren pislákoló táblákra kétoldalt. Nem kapcsolta föl a Raider egyetlen lámpáját sem, és valamicske előnyt ez is jelentett. Mögötte még messze voltak, de gyorsan közeledtek a rendőrség járművei, halvány kék árnyékok kúsztak feléjük az aszfalton.
Ideje lelassítani őket!, mondta J-NekteD, kissé már megnyugodva. Áthajtott gyorsan egy kisebb kereszteződésen. A Raider hátulja időnként kilengett oldalra, bár a sérült gumikülső hősiesen küzdött az útburkolattal. J-NekteD és Reactorfighter is tudta: ha a külső leválik az abroncsról, akkor mindennek vége.
Egyelőre azonban úgy tűnt, a gumiabroncs bírja a strapát. Kicsit ugyan ficánkolt miatta a Raider, de J-NekteD úgy ítélte meg, emiatt még fölösleges aggódni. Próbálta tartani a 70 kilométer per órás sebességet, kikalkulálta, hogyha még jobban felgyorsítja a járgányt, komolyan megkockáztatja, hogy a gumikülső búcsút mondjon az abroncsnak, és elrepüljön világgá. Ami pedig utána következik, arról volt fogalma, de nem szerette volna megtapasztalni.
Újabb T-elágazáson mentek keresztül, a sarkon egy magas, fehér kerítésű, ÉÁÉV elnevezésű, építőipari termékeket forgalmazó cég telephelye állt. Mögüle kellemetlenül ismerős szirénázás, és forgó kék fények érkeztek.
Hát már innen is jönnek?, háborgott Reactorfighter, mikor enyhe bukkanással áthajtottak az elágazáson.
A velük szembejövő autók kötelességtudóan megadták az elsőbbséget a Raider után robogó gyors rendőr-Opeleknek, így a szerzett harminc méternyi előny alig tizenötre csökkent.
És a rendőrautó egyre gyorsult.
Na jó! Most untam meg!, mordult fel magában Reactorfighter, és hirtelen elhatározással kinyitotta jobb belső tárolózsebét.
Nehogy hülyeséget csinálj, harcos!, hallott meg egy figyelmeztető hangot az agyában. Akár a saját belső lelkiismerete is lehetett volna, de a változatosság kedvéért J-NekteD volt az, aki megszólalt.
Csak ne aggódj!, felelte vissza, miközben jobb kezével elengedte társa derekát, és nagy nehezen benyúlt a kinyílt zsebbe. Három érintődetonátor akadt a kezébe, a kicsi, konyakmeggy méretű golyócskák tapintásra jegesek voltak, de belül töltött cukor módjára rejtőzködött a robbanóanyag. Reactorfighter mindhármat egyszerre élesítette, és fejét hátrafordítva maga mögé dobta őket.
A detonátorok szinte egyszerre robbantak fel, ahogy az útburkolatra érkeztek. Fehér, tökéletes kör alakú robbanás gyűrte meg a tiszta, éles világot, fehéres tűzgömbök tárulkoztak ki, és enyésztek el egy másodperc alatt; a robbanások helyén három, közel egy méter széles, füstölgő kráter maradt.
A rendőrkocsik magas hangon felvonyító fékekkel megtorpantak és megálltak.
- Nem megmondtam? – mosolygott J-NekteD mögött Reactorfighter. A másik elismerően bólintott egyet, és megelőzött egy lassan haladó Renault Megane-t. A motor duruzsolása elnyomta a mögöttük elmaradó gépkocsit. A kivilágítatlan úton megnyúltak a sötét árnyak, jobbról a STRABAG közútkezelő társaság helyi üzeme szegélyezte az utat: magasan az üres, raklapokkal telezsúfolt udvar fölé emelkedett a fordított italospalackra emlékeztető hatalmas keverőtartály, és a rézsútosan hozzá csatlakozó futószalag. Balról a D-D Drótgyárt hagyták el éppen, végig lebetonozott udvarából rácsos szerkezetű fémoszlopok emelkedtek ki, vastag, összefogott csővezetékek kígyóztak keresztül-kasul a néma épületek és szerelőcsarnokok között, néhol dróthálóba vagy alumíniumba tekerve.
Reactorfighter kissé balra fordította a fejét, mikor elhaladtak a rozsdás drótkerítés, majd a szintén rozsdás fémkeretes bejárati kapu előtt. Szerette volna látni az újabbik műhelycsarnokot, ahol tíz hónappal ezelőtt minden előt, és valaha élőt elpusztított, a legvégén pedig az épület hátulját is a levegőbe küldte. A fehér hullámoslemez gyárépületet alig látta a mellette sorakozó álló targoncáktól, fém konténerektől, villany- és csőtartó oszlopoktól, valamint a tetejére csatlakozó szervizjárdától. Minden ötödik méter után tűzlétrára emlékeztető szerelőfeljárót emeltek rá, két újabb villanyoszlopot is látott az épület bejárata előtt, ahol a hídszerű rakodóállvány remegett és vacogott a sötétségben. Alig néhány fehér lámpa világított az üzem feketébe öltözött udvarán, így nem sokat látott, nem látta az újabbik gyárcsarnok hátulját sem.
J-NekteD észlelte Reactorfighter gondolatmenetét, és ő is megnézte magának a drótgyárat. A Raider töretlenül haladt előre, áthajtott egy kisebb kidudorodáson az úttesten, majd a drótüzem és a Szirmabesenyő felé vezető út utolsó kereszteződésén is. Jobboldalt a gépkocsivezető-rutinpályáról pislákoltak elő a kirakott fekete-fehér csíkos akadályok, baloldalt a kereszteződés sarkán álló hatalmas drótkészítő csarnok emelkedett ki valamelyest az udvaron terjengő feketeségből, a mocskos, barnapecsétes üvegen át is narancssárga és fehér lámpák fényei világítottak át, visszaverődtek az épület mellett álló üres kamionok szélvédőiről, és a kipakolt, kész dróttekercs-tömegekről.
Itt járt Reactorfighter, gondolta magában a fiú, mikor lassan elhagyták az üzemet. Felidézte agyában a drótgyárban megélt kalandot, az élőhalottakat, akik eléugrottak, azt a hátborzongató sóhajt, mikor kialudtak a villanyok, a női hangok suttogását, a fenyegetést, Alízt, és
(a lelked az ENYÉM lesz)
(pont mielőtt Deviatorhoz mentünk volna, azelőtt voltam itt)
(mikor Alízért jöttem, és az a tömérdek élőhalott nekemjött. Mennyivel többen voltak már, mint a rendőrök)
(és ezután mentünk Deviatorért a katedrálisba)
Megrázta a fejét, és lehunyta mindkét szemét. Hiába. A gondolatai újra meg újra visszakalandoztak a drótgyárhoz, majd rögtön utána Deviator jutott az eszébe…Deviator, a csodálatos dark-goth lány. Deviator, a megmentő. Deviator, akinek a világát sikerült megmentenie egy sokkal fenyegetőbb, sokkal megfoghatatlanabb felső hatalomtól, mint egy egyszerű bűnszervezet, de őt magát képtelen volt megmenteni egy csoport gonosztevőtől. Rettenetes, dermesztő csalódottságot érzett.
Deviator számított rám. Azt remélte, mindig mellette fogok állni. Nem számíthatott arra, ami végül a végzetét okozta, hogy nem minden ember tanult a leckéből. Ő maga is tudta, mennyire ostobák az emberek, mégis hitt benne, hogy a Darkerworld-tervezettől megváltoznak. Nem egy sátánista okozta a vesztét, nem egy démon, nem egy pokolból elszabadult szörnyeteg, hanem egy közönséges halandó. Egy söpredék, hálátlan szemétláda. Ez az, amit még J-NekteD sem láthatott előre. Miért pont neki kellett meghalnia? Miért mindig azoknak kell meghalnia, akiket segítek, és akiket szeretek?
J-NekteD hangosan ráfelelt: - A konzekvenciák leolvasztják a valóságot.
Más szavakkal: ilyen nincs, gondolta Reactorfighter, és borzasztó fájdalmat érzett újra. A rendőröket sikeresen lerázták egyelőre, így megengedhette magának, hogy ismét a darker szépségre gondoljon, akit egyszer megmentett ugyan…de másodjára már nem tudott.
Cserbenhagytam őt, hiába is szépítjük a dolgot.
- Ne okold magad – mondta együttérzően J-NekteD. – Senki nem tudhatta, hogy így lesz. Mi sem tudhattuk, pedig mi aztán tényleg mindenre gondolunk.
- De tudtátok, hogy ez is bekövetkezhet! – csattant fel Reactorfighter.
- Nem emlékszel, mit mondtál, mikor még a szobádban beszélgettünk a tervezet elején? Azt mondtam neked: Minden lehetséges. Az is, hogy nem találjuk meg őket.
Reactorfighter kicsit jobban megszorította J-NekteD derekát. A barátja fel sem vette, újabb két kocsit előzött meg, kicsit belegyorsított, de mikor a Raider újfent rángatni kezdett, visszavett a sebességből. A háromkerekű halkan, szinte lopakodva hajtott el a Zsarnai piactér melletti füves, gyomos ugarföldön, majd jobboldalt elhagyta a ThermoGas nevű, gázpalackokat árusító üzlet sárga, egybenőtt házait. A zöld rácsos kapu mögött felugatott az éjjeliőr kutyája.
Ideje földközelbe hívni a hajót, üzent Reactorfighter a barátjának, mikor elhalagyták a piacteret is, és ráálltak a Miskolc gyárzónáját a szirmabesenyői hátsó úttal összekötő szakaszra, a Besenyői út utolsó kilencszázhatvan méterére.
Rendben van, jött a válasz ugyanolyan közönyösen.
Mögöttük, talán másfél kilométerrel lemaradva a rendőrök újra egységes csatasorba rendeződtek. Csak azért sikerült ilyen hosszú ideig feltartóztatni őket, mert amikor az érintődetonátorok hangos robajjal felszaggatták a makadámot, az őket követő legelső rendőrautó rendkívül gyorsan fékezett le, és a mögötte haladó erre nem volt felkészülve: telibe találta az Opel hátsó részét, mire az keresztbefordult az úttesten. Mostanra azonban az út ismét szabaddá vált, a rendőrök szirénázva, kék fényeket dobálva eredtek újra a nyomukba.
Reactorfighter aggódva nézett hátra.
- Elég lesz ez az előny, hogy eljussunk oda? – kérdezte J-NekteD-et.
Az hátra sem nézett, úgy válaszolt: - Nagyon gyengék a jeleik. Messze vannak. Ennyi idő alatt akár háromszor is eljuthatunk oda.
- Ezen a téren mellőzd a pontatlanságot – figyelmeztette Reactorfighter. – Az alagutaknál is elég alaposan elszámítottad magad.
- Jól van! – mentegetőzött felemelt hanggal J-NekteD. – Mit vársz tőlem, bakker? Nem ismerem ezt az emberlakta települést, honnan kellett volna tudnom, pontosan melyik része alatt vagy?
Reactorfighter belátta, hogy igaza van a barátjának. Ne haragudj…csak most nagyon…rossz hangulatom van…
J-NekteD átérezte a harcost kínzó fájdalmat és bűntudatot. Nyugtató gondolathullámot küldött az elméjébe.
- Köszönöm – felelte Reactorfighter, és biztatóan megszorította kissé a szolidókülső alatt rejlő sovány, fehéres testet.
A motorzúgás kellemesen hatott a nyugtató jellegű gondolat-elsimító hullámokkal együtt Reactorfighterre, valamelyest jobban érezte magát, és visszatért az önbizalma is. Vállát hátralökve megigazította az impulzusfegyverét, élvezte az arcába vágódó hideg szelet. A vigasztalanul komor égről szintén a darkervilág jutott eszébe, és Deviator…
Hajnali Szél. Úgy fognak hívni az emberek, hogy Hajnali Szél. Mennyivel könnyebb megjegyezni ezt a nevet, mint az eredetit!
Baloldalt ismeretlen épületek álltak vastag betonkerítés mellett, majd egy dróthálóval körbevett roncstelep következett. Kócos nyárfák mellett húztak el, mint az álom, az esti szél megríkatta a csúcsos lombokat. Minden oly békésnek tűnt…
Végre elérték a jobboldalt álló, fehér téglából és függőleges fémpálcákból felhúzott kerítést, a generátorgyárat. Innen alig nyolcszáz méter az út az űrhajóig. Már látták is: a kissé szabálytalan ovális tárgyat, olyan volt, mint egy víz alatt fekvő folyami kavics: hullámos, kékes-ezüst minták suhantak át fehéren-feketén lüktető testén, oldalt sorakozó élénk kék fényű lámpáit folyamatosan villogtatta.
Mindjárt ottvagyunk!, érkezett J-NekteD diadalittas gondolatkiáltása. Már csak négyszázhuszonkilenc méter!
Beértek a szirmabesenyői hátsó útra csatlakozó T-elágazásba, pontosan előttük álltak komoran, elhagyatva a téglából épült, valamikori munkásszállók, üres ablakaikon ki-be járt szabadon a szél, és az űrhajó ívfényei. Reactorfighter már érezte is a dobhártyáján a füllel nem hallható, de mégis árulkodó vibrálást…
- Rendőrök! – kiáltotta hangosan, figyelmeztetően J-NekteD, és azonnal jobbra kapta a kormányt, nem megfeledkezve a sérült kerékről. Az elágazás bal oldali, Miskolc-Szentpéteri kapuba vezető ágában három rendőrautó várakozott rájuk teljes csendben. Minden fényüket lekapcsolták, tökéletesen csendben voltak, egyedül fehér színűk gomolygott elő az immár teljessé vált sötétségből. J-NekteD azonban résen volt, és nem is kellett az űrhajó visszaverődő fényeit megcsillanni látni a kocsikon ahhoz, hogy tudja: ott vannak.
Reactorfighter azonnal balra kapta a fejét. A három rendőrautó szinte egyszerre kelt életre: kék megkülönböztető jelzéseik, és fényszóróik bekapcsolódtak, szirénáik hangosan felvisítottak a hátsó út esti csendjében.
A reticulumi igyekezett lassan, megfontoltan fordulni, a T-elágazás jobbra vezető, szirmabesenyei ága megadta rá a lehetőséget, ám a Raider így is észvesztően bukdácsolni kezdett. Reactorfighter és J-NekteD szinte együtt pattogtak a rugós bőrülésen.
Próbálom stabilizálni!, üzente a reticulumi Reactorfighternek, mielőtt még az megszólalt volna, és egyenesbe állította a Raidert, melynek duruzsolását elnyomta a háromszoros rendőrautózaj. A keskeny úton nem is fért el egymás mellett a három rendőrautó, így fordított ék alakzatban követték őket, akár az oroszlánok üldöznek egy zebrát a szavannán.
Az út egyre fogyott előttük. A generátorgyár szögletes, fehér téglaépülete lassan, kelletlenül vonult el mellettük, mintha nagyon lassan haladnának. A szirénák hisztérikusan visítottak mögöttük, hangjuk egybemosódott, bántotta Reactorfighter fülét.
J-NekteD igyekezett nem foglalkozni a rendőrökkel, az utat kellett figyelnie. Az egyenes, kissé kátyús utat, ami nemsokára elfordult lusta L ívben balra, onnan pedig alig háromszáz méter a várakozó csészealj.
Hátranézett. A rendőrautók – bár állásból indultak, és így nyertek némi előnyt – gyorsan felzárkóztak mögéjük. Mind a négy gumijuk ép volt, így nem kétséges, hogy könnyedén lekapcsolhatják őket, még mielőtt az űrhajóhoz érnének.
Reactorfighter folyamatosan hátrafelé figyelt, forgatta a fejét, hogy megfelelő szögből láthassa a rendőrautókat. Az utasterük sötétjéből is kivette a rendőrök arcán a haragot. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapcsolta a vizorját. Fémtárgyakat látott a rendőrök kezében.
Pisztolyokat.
- Gyorsíts bele! – kiáltotta a barátjának. – Lőni fognak!
J-NekteD azonban nem gyorsíthatott: ez az egyetlen esélyük. Az utolsó kanyarban nem borulhatnak föl a sérült kerék miatt, és nem haladhat cikkcakkban sem az úttesten. Ha emberi lény lett volna, a háta is borsódzott volna minden egyes kanyarnál.
Pisztolylövések hátulról.
Bumm! Bumm!
Két golyó csapódott a Raider hátuljának.
Bumm! Bumm! Bumm!
Egy golyó a már sérült kerékbe fúródott, a másik kettő Reactorfighter hátát találta el, és visszapattant a kemény páncélról.
Ne törődj a szembejövő sávval! Kanyarodj!, kiáltott rá némán Reactorfighter a reticulumira, ám az jobbat tudott. Elméjéből összecsomósodott, hatalmas, értelmetlen gondolathullámot küldött a mögöttük berregő autók felé. A zavaróhullám a jobb oldali kocsit vezető rendőrt érte, a hirtelen jött töménytelen mennyiségű értelmetlen tudás úgy hatott rá, mintha fejbe verték volna kalapáccsal; elrántotta a kormányt jobbra, lerobogott az útról, kavicsokat hányva szanaszét, és a nyakig érő bozótban kötött ki. Reactorfighter elégedetten vigyorgott.
- Szépen bepakoltad a dzsindzsásba! Nem megy onnan sehova! – vigyorgott elégedetten. Két újabb lövés találta el a hátát, mire kárörvendő mosolya meglepődött és haragos fintorba váltott át.
Egyetlen autó sem jött a bal oldali sávban. J-NekteD most már meg merte kockáztatni, hogy áthúzódjon a menetirány szerinti bal oldalra, és lassan balra fordította a kormányt. A sebességmérő műszer elején a mutató kissé visszacsúszott hetvenről, a Raider hátulja pedig veszélyesen megugrott. Az egykori kutyakiképző-iskola kerítése a köré nőtt gazzal végeláthatatlanul vonult el mellettük.
A hátul haladó rendőrautó teketóriázás nélkül felzárkózott a másik mellé. Jobb oldali ablaka lehúzódott, és pisztolycső nyúlt ki rajta. Lövések dördültek a Raider felé, de ezúttal egyik sem találta el a járművet.
Végre!, gondolta elégedetten J-NekteD, mikor kiértek a kanyarból, és szemük előtt kirajzolódott az ezüst fényben fürdő magasfüves, bokros gátaljai térség a hosszú, egyenes gerincű gáttal, és mögötte a Sajót szegélyező fákkal. Az űrhajó lapított csészealj-alakzata úgy lebegett a bokros rész utáni gyér füvű lapály felett, mint egy égből hullott drágakő. Néhány mozdulatlan, sötét autó állt tétlenül az úttesten, fekete emberalakok álltak mellettük, fejük a rendkívüli jelenség irányába fordulva. Az űrhajó nem reagált a jelenlétükre: türelmesen lebegett, magas hangokat adott ki magából, dobhártyarezgetően búgott, fénylő, hömpölygő testéről szálakban váltak le a világító szerpentinek, és enyésztek el az éjszaka sötét levegőjében.
Újabb lövés dörrent hátulról, háromszor egymás után. A harmadik durranást egy sokkal hangosabb követte, és a Raider nagyot bukkant az egyébként sima útburkolaton. Reactorfighter feltámadó rémülettel nézett le, és látta, hogy a jobb hátsó kerék olyan lapos, mint a palacsinta. J-NekteD eszelősen tartotta a remegő, rázkódó jármű kormányát.
A szemétládák! Kilőtték a másikat is!, üvöltött fel Reactorfighterben a kétségbeesés.
- Jobb hátsó kerék sérült! – kiáltotta közvetlenül J-NekteD feje mögött.
A barátja tökéletesen tisztában volt a helyzettel, abban a pillanatban, hogy Reactorfighter lenézett a kerékre. Aggodalma ugrásszerűen megnőtt, de nem engedte kiszabadulni az elméjéből. Nem akarta, hogy Reactorfighter elveszítse a fejét. Tovább tartotta a jószerivel irányíthatatlanná vált, csúszkáló Raidert. Az utolsó száz métert rótták, alig néhány másodperc, és letérhetnek az útról, a füves rétre, a hajóhoz.
A rendőrök azonban nem vártak erre. Az autót vezető törzszászlós, bár soha nem látott még ehhez fogható jelenséget, megőrizte a hidegvérét, és elégedetten mosolygott, mikor látta, hogy a társa kilőtte a másik hátsó kereket. Félelmet nem érzett, egyedül a kötelességtudat és a remény hajtotta: Reactorfighter kibabrálhatott a társaival, de ővele nem fog. A rángatózó, meg-megcsúszó Raidert látva volt is oka a bizakodásra, a zsákmányvágy veszettül égett benne.
- Menjen neki! – javasolta erélyesen, inkább parancsolva a mellette ülő rendőr, szemeivel hol az űrhajót, hol a Raidert méregetve. Alig hét méternyire volt előttük a sérült jármű.
Most elkaplak!, gondolta vigyorogva a törzszászlós, és rátaposott a gázpedálra. J-NekteD tisztán vette a gondolatait, kiérezte belőlük az izgalmat, a türelmetlenséget, a kárörömöt, sőt, még a dühöt is. Az űrhajó látványa egyáltalán nem volt hatással rá: csak ők érdekelték.
Nem tudott gyorsabban menni. Nagyokat ugrott a Raider hátulja, a kormány hol jobbra, hol balra akart fordulni. A sebességük fokozatosan csökkent.
Ebben a pillanatban az űrhajő minden oldallámpája felvillant, olyan éles fénnyel, hogy Reactorfighternek, aki egyre csak a lassan föléjük magasodó űrhajót nézte, le kellett hajtania a fejét. Mikor a fényáradat visszahúzódott, arra figyelt fel, hogy nem hallja az űrhajó zajaihoz betársult autómotor-hangot és a szirénazajt.
A rendőrautók egyszerre lelassultak, és megálltak. Alig egy méter választotta el őket a Raidertől. Minden energiájukat elveszítették, az elektromosat és a dízelt egyaránt.
- Mi történt? – kérdezte Reactorfighter, hangja egybemosódott a hirtelen megkönnyebbüléstől, mikor újra hátrafordult, és látta, hogy a rendőrkocsik fáradt farkasokként megállnak az úton, és minden fényük kikapcsolt.
- Az űrhajó lecsapolta az energiájukat – felelte hangosan, de egyszerűen J-NekteD. A hangjából csöppet sem érződött az öröm, és a győzelemtudat, ám az elméjében annál inkább. Óvatosan lelassította a Raidert, megkerülte az úton ácsingózó sötétvörös Mitsubishi-t, és a háromkerekűt lassan átvezette az út melletti árkon. Nagyokat döccent a sérült jármű, Reactorfighter kis híján lebucskázott hátulról, de már biztonságban voltak. Egyikőjük sem vett tudomást a rángatózó Raiderről, az őket figyelő emberekről, és a rendőrökről, akik kiugráltak működésképtelen autójukból.
Megálltak a halott gépkocsik mellett, és csak néztek. Rettegve bámulták az űrhajót, és nem mertek szinte moccanni sem. A törzszászlós szállt ki utoljára, kivágva a tehetetlen rendőrautó oldalát. Körülötte csattogott, zúgott, szikrázott a levegő. Ártalmatlan ezüst fénycsillagok szóródtak szét a megdermedt gépjárművek fölött, kék fénysávok forogtak körbe, cikáztak végig rajtuk és a tájon, mint holmi diszkófények.
Kékes fényoszlop jelent meg az űrhajó aljában, várta az erőlködő, szánkó módjára pattogó Raidert, hogy megérkezzen. J-NekteD érezte a társai biztatását fentről, folyamatosan érkeztek a monoton, szellemek suttogására emlékeztető szavakat nem formáló gondolatok. A reticulumiak ott fent várták őket, a bejáratnál.
- Sikerült! – rikoltott fel Reactorfighter, mikor arcát eltemette a hullámzó kék sugár. Leugrott a levegőbe emelkedő, még mindig járó motorú Raiderről a semmibe, és magasba emelte az impulzusfegyverét, az ámuló autósok és rendőrök szeme láttára. Fémbakancsai a semmi talajára simultak, teste kék fényben fürdött. J-NekteD fáradtan a Raider kormányára dőlt, alig volt képes elengedni az eddig életet jelentő hajlott vasrudakat.
A kinti világ lassan összemosódott a szemei előtt, a feketeség eltemette a szó szerint alulmaradt rendőrautók világító fehérségét. Mielőtt a hajótest végleg összezárult volna alatta, egy utolsó pillantást vetett a rendőrök ámuló, élettelen maszkká fagyott arcára.
Megszűnt a kék fény, fehérség vette át a helyét, a főbejárati terem ismerős, lejtős padlója húzódott körülötte. Reticulumi barátai kíváncsian, és örömtelien állták körül őt, és J-NekteD társukat.
Leengedte az impulzusfegyvert, mélyeket szippantott az űrhajó ultratiszta levegőjéből, és barátjához fordult, aki időközben már megállította a fáradt, megkínzott háromkerekűt, és leugrott róla. Szolidóját azonban még nem kapcsolta ki, várt valamire.
Reactorfighter odarohant hozzá, és szorosan megölelte. Győzedelmes arccal mosolygott.
- Vége az Infiltrator-tervezetnek, barátom. A küldetést teljesítettük. Együtt.
- Csapatmunka! – viszonozta a mosolyt J-NekteD, és megveregette Reactorfighter vállát.
Az űrhajó némán felemelkedett a sötét út fölé, villámgyors kört repült, és eltűnt a felhők felett.
4
Megint nem sikerült.
Karsai Tibor a végletekig csalódott volt. Ült az irodájában, olvasta a számítógépére érkezett, valamint a papírra vetett jelentéseket, és egyik kávét itta a másik után, hogy megnyugtassa az idegeit. Reactorfighter pontosan az emberei orra elől tűnt el a társával együtt. Ami talán még rosszabb, nem csak rendőri, hanem civil szemtanúi is voltak a jelenetnek.
Reactorfighter végig bolondot csinált belőlünk, csak úgy, mint az a valaki, aki kimenekítette őt a csapdából. Az összes rohadt egységet bevetettem, minden egyes épkézláb emberemet, és mégis megszöktek! Mégis eljutott a hajóhoz!
Csalódott volt, és ideges. Ideges volt a várható elmarasztalás miatt, az összetört és működésképtelenné vált rendőrautók miatt, és ideges volt amiatt, hogy a rendőrség hatékonysága erősen megkérdőjelezhetővé vált… újra.
Először azok a rohadék élőhalottak, most meg ez! Még egy ilyen fiaskó, és mehetek a francba!
A Reactorfighter-ügy nemcsak hogy idegessé tette, hanem egyre inkább kíváncsivá is, mivel telve volt ellentmondásokkal. Ellentmondásokkal és érthetetlen eseményekkel, amiket nem tudott hová tenni. Reactorfighter, és titokzatos társa ugyanis felszámoltak egy magasan szervezett szervkereskedő maffiát, ezt egész egyszerűen nem értette. Sehogyan sem egyezett a kezdetben kialakult Reactorfighter-képpel ez az újsütetű helyzet. Ő, és a titokzatos másik valaki megoldotta azt az ügyet, amin a „miskolci mészárlás” után teljes erőbedobással, és megfeszített munkával dolgoztak – sikertelenül. Reactorfighter pedig hirtelen visszatért, és megoldotta azt a bűntényt, amiről már mindenki lemondott Magyarországon.
Mintha csak azért jött volna, hogy segítsen nekünk, gondolta csodálkozva. Egyetlen emberemnek sem esett bántódása, a szervkereskedő bandát pedig kivonta a forgalomból.
Átolvasta újra meg újra a kapott tanúvallomásokat és a jelentéseket, de ugyanarra a következtetésre jutott: Reactorfighter az ő pártjukon állt.
Reactorfighter vallott nekik. Hollónak és Tóthnak. Abban a bizonyos házban, a Levente vezér utcán. Nem ölte meg őket, sőt! Ő maga jelentette ki, hogy velünk van, és minket segít. Nyugodtan megölhette volna mindkettőjüket, de nem tette!
Most először fogalmazódott meg a fejében annak lehetősége, hogy szövetségre lépjenek a rettegett Reactorfighterrel, akit mindvégig az ellenségüknek hittek.
Ennek semmi értelme, töprengett, és nagy kortyokban itta a kávét, anélkül hogy megízesítette volna. Először megöl egy csomó ártatlan embert, beleértve a két beosztottamat is, most pedig segít nekünk! Mi lehet Reactorfighter végső célja? Mit akarhat tőlünk? Mit akarhatnak az idegenek tőlünk?
Reactorfighter azt mondta a két beosztottjának, hogy az ő pártjukon áll. Elmondta annak okát is, hogy miért kellett megölnie a két intézkedő rendőrt. Karsai Tibor érezte, hogy az igazat olvassa, Reactorfighter nem hazudott a Levente vezér utcai ház ajtaját őrző kollégáinak, még a földönkívüli barátairól is beszélt nekik. A maguk oldalán vagyok, akármit is hisznek rólam.
Karsai Tibor ebben nem kételkedett. Reactorfighter beszélt, beszélt, és lám, megmentette az eltűnt lányok nagy részét, sőt, elmondása alapján része volt a „miskolci mészárlás” megfékezésében is. Nem rajta múlott, hogy sokan nem maradtak életben. Ezt megerősítette Galamb főtörzsőrmester, és Vályi Nagy zászlós vallomása is, amit közvetlenül őneki diktáltak le, mikor kihallgatást kértek. A két rendőr még most is képtelen volt elhinni, hogy végig „Sólyom százados” mellett álltak, és Reactorfighter hangját hallották a nyitott adó-vevő csatornából. Ők is megerősítették, hogy Reactorfighter időt és energiát nem kímélve bejárta a földalatti ismeretlen labirintust, megtalálta és kiszabadította az eltűnt lányokat…és megtalálta a többinek a maradványait.
- Ha az ellenségünk lett volna Reactorfighter bűntársa, megtehette volna, hogy végez velünk ott helyben. – jelentette ki Vályi Nagy zászlós. – De nem tette. Segített Reactorfighternek a földalatti navigálásban. Segített nekünk.
Komoly válaszút előtt állt. Vagy tovább vadászik Reactorfighterre, és magára haragítja az őt támogató idegen civilizációt, vagy szövetségre lép vele, és szemet huny az elkövetett gyilkosságok felett. Előbbit a város miatt, utóbbit a rendőrség becsülete miatt nem tehette meg.
A testületen is erősen megoszlottak a vélemények Reactorfighterről. A rendőri szervek egyik fele a pártján állt, a másik fele ellene. Csak nagyon kevés tartózkodó volt: mindenkinek volt állásfoglalása a különös, Földön született, de űrben lakó különös, név nélküli álarcos hősről, aki megmentett tizenhat elveszettnek hitt életet.
Nagytöbbségben Reactorfighter pártjára álltak, ki félelemből, ki tiszteletből.
Karsai Tibor azonban képtelen volt dönteni. Tudta, hogy az egész Reactorfighter-ügy kimenetele függ az ő döntésétől. Egyelőre nem is tett mást, mint „meghatározatlan időre” leállította a nyomozást. Lassan jobban aggasztották saját ellentétes érzelmei és véleményei, egyre inkább kételkedett abban, hogy alkalmas-e ő, erre a munkára. A felettesei szinte kivétel nélkül együttéreztek vele, és felhívták a figyelmét: Ne emelje országos szintűre az ügyet.
Nem szabad, hogy a sajtó bármit is megtudjon, ez egy elsődleges szempont, emlékeztette magát, és nyúzott arccal hátradőlt a székében. Reactorfighter is így akarná.
Úgy döntött, Reactorfighter ennyit megérdemel az önfeláldozó akciójáért. Minden titkosnak ítélt vallomást, adatot, és tényt elzárolt a nyilvánosság elől, és erre figyelmeztette beosztottjait is. A sajtó kénytelen volt beérni a körszájon forgó, nagyrészt megalapozatlan hírekkel. Karsai Tibor kijelentette: A tizenhat lányról annyit beszélhetnek, amennyit akarnek, Reactorfightert viszont akár meg se említsék, kihangsúlyozva azt, hogy ő biztos nem örülne ennek-annak, ha visszaolvasná. Végül annyival toldotta meg, hogy Reactorfighter bármikor visszatérhet.
Nem is említették meg, szinte sehol. Az elsődleges hírforrás továbbra is a telefon és a pletykatőzsde maradt.
Lezárulhatott hát a tizenhat lány ügye, Reactorfighter aktája viszont akár örökre is nyitva maradhat. A gyilkosság soha de soha nem évül el, akármilyen jótéteménnyel is ellensúlyozzák. Reactorfighter személyisége pedig továbbra is olyan rejtély maradt, akár a céljai, és az idegen civilizációk létezése. Karsai Tibor önmagában már hajlamos volt egyesíteni a két fogalmat.
Titokban tarthatták Reactorfighter kapcsolatait ugyan, de a létezését nem. A neve – ahogy azt ő megjósolta – Hajnali Szél formában maradt fenn a polgárok között. Terjedelmes újságcikkek jelentek meg Enikő, a taxis, a kiszabadított lányok, és a rengeteg szemtanú története nyomán, riporterek interjúvolták meg Enikőt, a vizespoklot túlélt lányokat és a taxisofőrt, akik – mivel ők nem voltak kötelesek befogni a szájukat – készségesen elmesélték a Hajnali Széllel való találkozásukat. Alig néhány nap múlva az egész ország tudomást szerzett Reactorfighterről, és a tettéről. Akárcsak a rendőrségi körökön belül, a polgárok között is megoszlottak a vélemények őróla. Egyesek a pártjára álltak, egyesek ellene voltak, ám a nagytöbbséget sokkal jobban izgatták a mindennapok eseményei, semhogy Hajnali Széllel foglalkozzanak. Csak nagyon kevesen tudtak arról, hogy Hajnali Szélnek oroszlánrésze volt abban, hogy csak ötszázkilencen haltak meg, nem százezren, amikor a semmiből jött terror lesújtott a városra, akár egy sötétből előcsapó karmos mancs.
- Nagyon sokat köszönhetünk őneki. – fejtette ki a véleményét Karsai Tibor, mikor őt is meginterjúvolták. – Két kollégámmal beszédbe elegyedett. Elmondta, hogy harcolt az élőhalottak ellen. Most pedig, mikor a mi nyomozásunk kudarcba fulladt, szembeszállt a szervkereskedőkkel, és megmentett tizenhárom lányt a tizenhatból. Amire mi nem voltunk képesek, azt ő megcsinálta.
Továbbra sem volt azonban teljesen pozitív véleménnyel Reactorfighterről. Kétségtelenül sokat nyomott a latban a Darkerworld-tervezet és az Infiltrator-tervezet – ha nem is százszázalékos – sikere, ám a bizonytalanság Reactorfighter terveivel és a reticuluiakkal kapcsolatban erős okot adott a nyugtalanságra. Karsai Tibor jól tudta, hogy még jó ideig nem fog álom jönni a szemére.
Ha egyszer elém állna, gondolta aznap éjjel elalvás előtt, leültetném, és beszélgetnék vele. Megkérném, hogy mondjon el mindent magáról. Mondja el, miért segít nekünk, és hogy ők miért segítenek nekünk. Mondja el, mi vár minket az útjuk végén.
Reactorfighter mintha egyszerre lenne velük és ellenük.
Lehetséges, hogy ő sem tudja, mit akar?, tette fel magának másnap reggel a kérdést, mikor felütötte a reggeli lapot, és gépiesen majszolta a kemény tojásos kenyeret, amit a felesége tett elé. Az Észak-Magyarország egész oldalas cikksorozatot szentelt a titokzatos Hajnali Szélnek. Nem, ez ki van zárva. Ő nem akarhat mást, mint az idegenek. De vajon aki vele volt…az ember volt, vagy idegen?
Örökké ő sem menekülhet, jutott eszébe, mikor a száraz reggeli után megitta a kellemes forró teáját. Előbb-utóbb tárgyalásra fog kényszerülni velünk. Ha eljön az idő, és szemtől szemben állok majd Reactorfighterrel, vajon elég erős leszek-e ahhoz, hogy fogadjam őt? Akarni fogom-e, hogy beszéljen velem? Hogy beszéljen hozzám?
Nincs más dolga, mint ülni, és várni a következő vészhelyzetet.
5
A trükk, amivel Reactorfighter rávezette az őket üldöző rendőröket a szervkereskedő-maffia rejtekhelyére, tökéletesen bevált. Reactorfighter eltűnése után a tétlenségbe dermedt rendőrségi állomány minden figyelmét a hálózat felszámolására fordította. Közel kilencszáz járőr és kommandós vett részt az akcióban, a REBISZ erősítést is küldött a fővárosból. Lépésről lépésre átfésülték a város alatt húzódó alagútrendszert, egyetlen átjáró vagy zsákutca sem maradt felderítetlenül. Reactorfighterhez hasonlóan megtalálták a még mindig működő forróvizes medencét az oszló, szétázott emberi maradványokkal. Az orvosszakértők három ember földi maradványait tudták összefércelni belőlük, a tizenháromból hiányzó három lány testének darabkáit. A labirintusban talált két másik holttest kiléte csak később tisztázódott. Az elporladt, megmagyarázhatatlan módon élve múmiává aszalódott maradványok a hálózathoz tartozó egyik beszerzőemberé voltak. A fiatal lány összeszurkált holttestét pedig maga a Déryné utcai katedrális presbiterje ismerte fel: Ő volt valaha Deviator. A halottkém több, mint harminc késszúrást számolt össze rajta. Testét a Deszkatemplom fölötti temetőben helyezték örök nyugalomra…közvetlenül a ravatalozó mellé.
Az alagutak szerepére csakhamar fény derült, az elfogott Batta Zsolt, mikor látta, hogy nincs értelme tagadni, töredelmes, beismerő vallomást tett. Elmondta, hogy a labirintus csakugyan félrevezetésként szolgált, míg a búza téri piac árucsarnokának tetőzetébe vezető átjáró menekülőjáratként is szolgált, továbbá – a medencében fövő szétmarcangolt emberi testrészek is tanúsítják – itt szabadultak meg attól, ami az áldozatokból megmaradt. Az alagútrendszerben folyt továbbá az operáció is, néhány szobát pedig elkülönítőnek használtak. Egy alaposan eldugott, nagyobb fehér csempés szoba volt a műtő. A kézszárítók, a mosdókagylók és a piszoárok is mind a sterilitást szolgálták: a lent munkálkodóknak szükségük volt tisztálkodási lehetőségre és vécére, így muszáj volt építeni néhány, higiénikus tisztálkodást és szükségletek elvégzését szolgáló alkalmatosságot is. Az odalent szóló zenével, és a zuhany alá állítással kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy a zenével voltaképpen humánus módon akartak véget vetni az áldozatok életének. Az elme tűréshatárának áttörését célozták meg.
- Ann Lee-nek az a bizonyos dala remekül illett ahhoz a helyhez, ahová vittük őket, és közösen úgy döntöttünk a többiekkel, hogy hozzábilincseljük őket a zuhanyhoz, miközben folyamatosan ugyanazt a zenét játszotta le nekik egy végtelenített automata. Volt közöttünk több orvos is, akik az operációkat csinálták, az egyikük javasolta, hogy csináljuk így…Meg akarta kínozni őket annyira, amennyire csak lehet, hogy aztán önként akarjanak meghalni…
Mindenki ismerte az ezt összefoglaló kifejezést: szadizmus. A szadista orvost azonban nem sikerült bíróság elé állítani. A rendőrök a harmadik, utolsónak felderített alagutat követve rábukkantak a régi tűzoltó-szertárra, a Tiszai pályaudvartól nem messze lévő raktárépületben. Az elborzasztó látvány azonban életük végéig kísértette a kommandósokat: A lelőtt maffiózók szétszaggatva, alvadt vértócsában feküdtek, egyik-másik holttest leszakadt végtagjai pár méterrel odébb hevertek. Körülöttük a szétrombolt garázs betonfalának darabjai, töltényhüvelyek, és még mindig megtöltött fegyverek. Tudták jól az akciót végző kommandósok, ki járt itt előttük, és azt is megállapították a szétforgácsolt vasajtóból, hogy nem ő lőtt először. Találtak még számos fémkonténert, olyanokat, amikből Reactorfighter és a társa kiszabadították a két utolsó leányzót, valamint etiléterrel teli hordókat, sebészkéseket, fertőtlenítőszereket, formalint, és légmentesen záró üvegedényeket, közülük jónéhányban kioperált belső szervek lebegtek a tartósítófolyadékban. Batta Zsolt bevallotta, hogy valóban belső szervekkel kereskedtek, és megrendelésre raboltak el fiatal lányokat, kihasználva az élőhalottak utáni zűrzavart.
Összekötőit nem volt hajlandó megnevezni, a megrendelőit pedig nem ismerte. A rendőrök hiába túrták fel a lakását, hiába nézték meg telefonja híváslistáját, kénytelenek voltak hinni neki, hogy nem ismerte azt, akinek elküldte a kioperált zsigereket. A bűntény szálai őnála értek véget.
Mivel Zsolt ismert társai mind meghaltak, egyedül őneki kellett viselni a terhet, mint értelmi szerzőnek, és vezetőnek. A bíróság hat és fél órás tanácskozás után bűnösnek nyilvánította Batta Zsoltot többrendbeli, üzletszerűen elkövetett különös kegyetlenséggel végrehajtott emberölés, személyi szabadság megsértése, és bűnszövetségben való részvétel miatt. A bíróság – a közvélemény nyomására – hatálytalanított mindenféle óvadékot, és életfogytiglani szabadságvesztéssel sújtotta. Batta Zsolt még örülhetett is: a börtönben biztonságban volt munkaadóitól, társait pedig mind egy szálig leöldöste Reactorfighter, nem akart ő is hasonló sorsra jutni.
Karsai Tibor elégedetten dőlt hátra a székében a tárgyalás után, csupán akkor suhant át sötét árnyék az arcán, mikor Reactorfighter neve egyszer-egyszer felmerült. A szervkereskedő maffia szétrobbant, tagjai nagyrészt meghaltak, Batta Zsoltot kivéve. Sikerült felszámolni a hálózatot.
Legalábbis azt hitték.
6
Három és fél héttel később…
Barátságtalan, nyálkás, vizes ítéletidő tombolt Miskolc felett azon az éjjelen. A város lakói, ha tehették, mind hazamentek a mennyből hulló nagy szemű zivatar elől. Vég nélkül ömlött az eső az égből, tisztára mosva az épületek koszlott falát, a gépkocsik szélvédőjét, apró patakokba gyűlt a fák leveleiben, széles, zavaros tócsákban gyűlt meg a telhetetlen föld csak nyelte-nyelte az égi vizet.
Csend honolt a Deszkatemplom mögötti nagy temetőben is, egyedül az eső szűnni nem akaró zuhogása hallatszott mindenhonnan, az égi zuhanyrózsából érkező tiszta, hideg cseppeké, amint apró koppanásokkal meghalnak, és szétterítik magukat a hűvös,
macskaköves utakon, ráborulnak a néma sírokra, beszivárognak az alacsony fák, bokrok alá, megnedvesítik a leveleket. Függönyként ölelte magába az eső a temető magányát, láthatatlan pajzsot vonva az elmúlt emberek örök álma köré.
Valami moccant most a temetőben. Valami, ami nem tartozott hozzá, vagy legalábbis csak nagyon elenyésző mértékben. Egy széles, különös vállú, lehajtott fejű, páncélba öltözött alak közeledett némán a macskaköves úton, iránya a ravatalozó volt. Közelebb érve látni lehetett…igen…az ismeretlen tetőtől talpig páncélba volt öltözve, vállának különös formáját felsőtestpáncélja kétoldalt kiszélesedő ívei alkották. Bal kezében egy irdatlan nagy puska, akkora volt, mint az egész lába, mégis csak lazán, fél kézzel vitte. Jobb kezében egy koszorú, és egy sárgás színű üvegbúrába tett gyertya csillogott nedvesen, esőtől elázva.
Némán szelte át teste az esőt, szemei vízszintes, sötét csík mögé rejtőztek. Lassan közeledett a ravatalozóhoz, bal kezében közönyösen lelógatva a vizes impulzusfegyvert, jobbjával magához ölelve a koszorút, és a gyertyát. Nem sietett. Szinte már úgy tűnt, élvezi, ahogy a zuhogó eső a testét éri, de ugyanennyire látszott az is, hogy nem vesz róla tudomást.
Csendben végiggyalogolt a ravatalozóig. Odalépett az ajtaja elé, és hosszú percekig csak nézte, nézte a sötétbarna faajtót, rajta a bal oldalon lévő kilincset, körülötte hervadt virágok áztak az esőben a fakereteken, és a rá felfutott borostyán.
Végül az ajtótól elfordulva kicsit odébb lépett. Megtalálta azt, akihez jött.
A ravatalozó jobb oldalán egy fekete márványból épített alul szögletes, felfelé kicsúcsosodó, keresztben végződő síremlék állt. Sötét, nehéz kőlap fedte a régen elföldelt koporsót. Virágok, elaludt gyertyák, mécsesek, és lámpák sorakoztak a kőlap két oldalán, és a feszület melletti lépcsőzetes fejfán, szirmaik és leveleik reszkettek a hideg esőben.
A titkozatos látogató megállt a sír előtt, fegyverét ünnepélyesen fölemelte, mintha csak köszönne, tekintete végigsimította a fekete márványkeresztet, az alján álló kerubszobor arcát, és megállapodott a szürke márvány táblán, amelyet fogott: éles, arany betűkkel felirat szerepelt rajta.
elcsitult a szív, mely értünk dobogott
Pihen a lélek, mely értünk szenvedett
számunkra te sosem leszel halott
óvja a teremtö megszentelt lelkedet
Bernácz adél
deviator
ÉLT 18 ÉVET
1987-2005
Nyugodjék békében
A magányos ismeretlen hosszú percekig csak állt a sír fölött, és nem tudta eldönteni, szemeiből könnyek folynak-e, vagy esővíz.
Hallgatta az esőcseppek szüntelen csöpögését, kopogását a síremléken, hallotta zizegésüket a fűben, és a kicsi fák levelein. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Nem volt rá képes.
Impulzusfegyverét kicsit megemelte, ránézett…és maga mögé dobta. Oda sem figyelt a loccsanásra, ahogy egy pocsolyába esett. Bal kezébe vette a gyertyát, a koszorút pedig pontosan a kerubszobor alatti tábla alá helyezte, ahol ki volt hagyva számára egy hely.
Kattanás hallatszott. A törzsét borító páncélzaton kinyílt az egyik kidudorodás. Az üres jobb kéz benyúlt, és egy doboz hosszú gyufát húzott elő. A gyertyát a koszorú közepébe tette, tetejét óvatosan leemelte, és mellérakta. Lassan, kínosan lassú mozdulatokkal végezte a műveletet. Három szál gyufát vett elő a dobozból, egyszerre gyújtotta meg valamennyit, azokkal pedig a gyertya kanócát.
Ugyanolyan lassan tette vissza a tetejét a mécsesnek, ahogyan levette. Nem érdekelte, ha az eső eloltja a lángot.
A kicsi gyertya pislákoló, szomorú fénnyel világítani kezdett a síron, körülötte esőcseppek milliói zuhogtak, üvegburája vékony tetején is dobolt az eső.
Az ismeretlen alak levette a sisakját. Rövid, sötét haj, keskeny, sima arc, tompa barna szemek. Reactorfighter.
- Nem tudtalak megmenteni – szólalt meg monoton, mély tónusú, bűnbánattól terhes hangon. – Megmentetted az életemet…és én nem lehettem itt, hogy ezt viszonozzam. Cserbenhagytalak, Deviator.
Egy pillanatra elhallgatott, ahogy maga elé képzelte Deviator tökéletes, sima, szomorú arcát, és töredezett hanggal folytatta.
- Kudarcot vallottam, Deviator. Vereséget szenvedtem.
Letérdelt a sír előtt.
- A halál nem lesz számomra a vég. A lelkem ÖRÖKKÉ a pokolban fog égni.
Égnek emelte az arcát, érezte, ahogy a nagy szemű esőcseppek megérintik a bőrét, lefolynak arcán, a hideg cirógatja forró bőrét. Érezte, ahogy minden méltósága elhagyja őt, a lelkével együtt a sárba csúszik, a temető földjébe. Arcát a hideg, esővizes márványlapra hajtotta, és zokogni kezdett. Szaggatottan, szívet tépően, nyomorultul zokogott, siratta Deviatort, és a fák, a növények, a virágok vele zokogtak mind.
Harminchat szúrás a testen,
mosd el a vért, az eső essen…
Örök sötét a gyilkos fejben,
sírjon az ég, AZ ESŐ ESSEN…
Ess, eső, ess, ess…
Hullj rá az arcomra…
Ess, eső, ess…
Hullj rá az álmomra…
(G-play: Ess, eső, ess)
VÉGE