Reactorfighter - Az Infiltrator-tervezet 1.

REACTORFIGHTER - A TERVEZET NEVE: INFILTRATOR
Ismeretlen Nevü Furcsa Idegenek Lányokat Tartanak Rabságban Ahol Talán Ott Ragadnak

Ajánlás:
Anitának a tortenetek.hu-n, a remek oldaláért, és a lehetőségért, hogy fiatal írók publikálhatnak történetet rajta, ezenkívül lulluskának a ragyogó bírálatokért!

Köszönetnyilvánítás:
Nagyon-nagyon sok időbe és munkába került eme történet megírása, és még több hosszas kutatómunkát igényelt. Szeretném megköszönni elsősorban barátnőmnek, Lilinek a hozzám való türelmét, a törődését, és a hitét, hogy bízott bennem. Részben az ő támogatásának köszönhetően készült el Reactorfighter kalandjainak ez a folytatása. Köszönetet mondok továbbá Riának és Francisco-nak, hogy értékének megfelelően osztályozták eddigi írásaimat, és biztosítom őket, hogy ez a folytatás sem fog csalódást okozni. Nekik is sok tekintetben köszönhetem, hogy Reactorfighter még egyszer visszatérhetett…

A történet – bár valós alapokon nyugszik – csupán a fantázia szülötte. A történetben szereplő helyszínek egy része valóban létezik, ám a szereplők egytől egyig kitalált személyek. Valódi emberekkel való hasonlóságuk csupán a véletlen műve lehet.

A szerző

1: Tárcsázd a Lambdát, ha baj van!

1

Tíz hónappal a „Darkerworld” tervezet sikeres végrehajtása után történt…
A Gonosz egy időre meghátrálásra kényszerült. Magyarország – és ezzel együtt a világ – biztonsága visszaállt a világon megszokott alapszinthez. Már ha nevezhetjük így. Bár az embereket váratlanul érte, és sosem tapasztalt módon megrémítette a semmiből rájuk mért csapás, amint végetért, alapjában véve nem sok minden változott. Ugyanúgy megmaradt a bűnözés, az emberi butaság, a mohóság, és minden olyan, emberre jellemző tevékenység, ami igazán utálatossá teszi őket. Hogy a helyzet mégis javult valamit – leginkább Magyarországon, hiszen a többi nemzetet ez közvetlenül nem érintette – az a félelemnek tudható be. Az emberek megtanultak félni, és tisztelni a természetfölöttit. Cáfolhatatlan bizonyítékokat nyert ama feltevés, miszerint nem ők állnak a piramis csúcsán, és olyan erők néznek le rájuk, uralkodnak felettük, amiket hajdanában őseik, vagy azoknak az őseik hoztak létre ismeretlen célokra. Talán így van. De lehet, hogy mégsem. A kulcsszó mindig az ismeretlen marad. Némelyik ilyen földöntúli erőt nyilván ők maguk hozták létre. Némelyik pedig őket hozta létre. Az emberek legtöbbje nem tudott semmit ezekről a misztikus-mitikus hatalmakról, amik hatalmasabbak a legnagyobb királyoknál, miniszterelnököknél, és hadvezéreknél is, ám a „Darkerworld” tervezet kapcsán bizonyítást nyert létezésük, és rosszindulatuk. Arról is meggyőződtek, hogy mindennek, ami rossz, létezik egy jó ellentétpárja, ami szükség esetén közbeléphet, ha felborulna az egyensúly.

A városban még mindig ingatag lábakon álló rend ragyogó táptalajt biztosított a bűnözésnek, főleg azokon a helyeken, ahol minden második embert elragadott a halál. Bár az utolsó megmaradt élőhalottat is elpusztították a Magyar Honvédség és a rendőrség, az áldozatok számbavétele hosszú, fárasztó procedúra volt mind a rendőröknek, mind a patológusoknak. A miskolctapolcai üdülőkörzetből a szó szoros értelmében teherautókkal vitték el a fekete nylonzsákba csavart testeket végső nyugvóhelyükre. Az ország számos pontjáról – főként Budapestről – érkezett jelentős rendőri erősítés a megmaradt élőhalottak, és vámpírok elpusztítására. Csekély – 20 fős veszteség árán – mindez sikerült is, ám úgy tűnik, akadtak eltűntek is. Igen. Eltűntek, akiknek nem akadtak a nyomára. Sem a holttestüket, sem őket nem látták. Az eltűntek után nyomozó akciócsoport vezetője, Tőzsér Bálint rendőr főhadnagy így nyilatkozott az RTL klubnak:
- Ilyen esetekben elkerülhetetlen, hogy eltűntek is szerepelnek az áldozatok mellett. Rengeteg azoknak a száma, akik a…nos, támadás elől más városokba, esetleg külföldre menekültek. Bízom benne, hogy hamarosan előkerülnek, ha értesülnek a hírről, hogy vége a vészhelyzetnek.
- És mennyi körül van jelenleg az eltűntek száma? – kérdezte a riporter.
- Jelenleg harminckilenc eltűntről tudunk, de pontos adatok még nincsenek. – válaszolta szenvtelenül Tőzsér Bálint, tudván tudva, hogy a kollégái pontos adatokat közöltek, és nincs értelme kozmetikázni a fentről rájuk zúdúlt terrorban eltűntek számát.

És valóban nem sok mindent lehetett már szépíteni a dolgon, a tetemek adottak voltak, csupán a számukat kellett összeadni az eltűntek számával. Az áldozatok száma az „ütközetek” végére elérte az ötszázkilencet, ez valósággal sokkolta Magyarország, de még a szomszédos országok közvéleményét is, főleg mikor tudomást szereztek arról, hogy miféle ellenség is rohanta meg Miskolcot. A fekete mágia létezése innentől fogva nem lehetett titok, és bár rengetegen igyekeztek utánajárni a gyilkos jelenségek eredetének, senki nem jött rá. A sátánista meghalt, Reactorfighter visszatért az idegenek közé, Betti Szombathelyre költözött, miután lekonfirmált, Deviator sorsa pedig ismeretlen.
December elejére ért véget az áldozatok utáni kutatás, mikor is az utolsó holttestet is megtalálták az Avas déli oldalán, nem messze a Miskolci Egyetemtől egy füves domboldalon, szétroncsolt fél-testtel. Nehéz volt az összesítés, részben a vámpírok miatt, akik mihelyt látták, hogy elveszett az ügyük, viharsebességgel menekültek Miskolcról, eltekintve néhány olyantól, akinek erre nem volt ideje. Leginkább velük gyűlt meg a baja a rendőröknek, mivel a puskagolyók teljesen hatástalanok voltak ellenük, és a hagyományos könnygázzal szemben is immunisak voltak, így kénytelenek voltak fokhagyma-eszenciával végezni velük, méghozzá nagy adagokban. Nekik még holttestjeik sem maradtak, mivel amint elérte a vámpírt a végzete, a teste viharos gyorsasággal öregedésnek, majd porlásnak indult. A maradványok pedig nem mondhattak túl sok mindent.
- Ez volt Miskolc történelmének legszörnyűbb tragédiája – nyilatkozta a polgármester drámai hangon, látszott rajta az elmúlt hetek megfeszített munkája, és igyekezete, hogy eltakaríthassa a rettegést és a bizonytalanságot a városából. Kijelentésével mindenki egyetértett.

A templomok és imaházak minden nap zsúfolásig megteltek, így ha más előny nem is származott a gyilkos pusztításból, az emberek megrettentek a felettük álló kivont pallosú hatalomtól, és az örök fehér mágiánál kerestek vigaszt. Egyedül a darkerek csóválták szomorúan a fejüket erre. Ha csak egy kicsit is tisztában lennének a papok az igazi fehér mágia követésével és mibenlétével…
Több mint ötszáz áldozat. Rengeteg zokogó, lelkileg összeomlott ember. És senkit nem lehetett felelősségre vonni. Tőzsér Bálint azonnal parancsot adott az eltűntek felkutatására. A zöméről hamar kiderült, hogy csupán elmenekült Miskolcról (volt olyan, akit Münchenből kellett visszahozni), olyan is akadt, aki egy hét múlva merészkedett elő a társasház pincéjéből, egy mocskos, szakadt ágy alól, ahol több zacskó élelmet halmozott fel magának, valamint palackos ásványvizet a közeli boltból. Olyan is volt, akinek a holttestét később megtalálták a városban, vagy annak környékén. Viszont tizennyolc áldozat hollétéről semmi információt nem sikerült szerezni. Ebből Deviator azonnal levont volna kettőt: a sátánistát, és őt magát. Marad tehát tizenhat. Semmi nyomot nem találtak a tizenhat ember hollétével kapcsolatban. Tőzsér Bálint bűncselekményre kezdett gyanakodni azonnyomban, mikor tudomást szerzett róla, hogy a tizenhat személy mindegyike lány.
Tizenhat lány.
Volt bennük valami közös?
Semmi, hacsak nem annyi, hogy mindannyian miskolciak voltak.
És mikor veszett nyomuk?
Valamikor a vérengzésben…
Ez a magyarázat természetesen senkit nem elégített ki. Amint az utolsó tetemeket is elhantolták, megindult az eltűntek utáni nyomozás, de semmi nem vezetett eredményre. A tizenhat lány egyike sem ismerte egymást, csak négyen jártak egy iskolába, három húszas éveit töltő lány már dolgozott, kettőnek nem volt munkája. Teljesen különbözőek voltak, a legtöbben bulizni sem egy helyre jártak közülük. A nyomozás még folyamatban volt, mikor a város titkos őrei megunták a várakozást, miután egy hónap múlva sem találtak semmit, ami az eltűnt lányokra utalt volna, és valahol valamikor elhangzott a név:
- Reactorfighter. A Lambda. Tárcsázd a lambdát!

2

Reactorfighter a székén ült, és számítógépezett.
Nem lett volna ez szokatlan, ha mindez a Földön történik, a „rezidenciájában”, ahogy ő nevezte, de ahol most volt, ott kuriózumnak számított az, ha ébren volt. Ám e pillanatban Reactorfighter sok-sok fényévre volt a Földtől, gömb formájú kényelmes puhafém-ülésének dőlve egykedvűen cigarettázott, és a különös, kinövésszerű asztalon álló monitorra függesztette a tekintetét, amin egyik kedvenc stratégiai játékának élénk színei vibráltak. Bár a Dune 2000 már lassan 10 éves játék lesz, még mindig élvezetet talált benne, hogy legyőzhesse az ellene kiállított ellenségeket, és megszerezhesse az uralmat a bolygó fölött. A számítógép az egyik legmodernebb otthoni masina is lehetett volna, ám itt csupán olcsó játékszer volt az idegenek hihetetlenül fejlett és organikus gépkultúrájukhoz viszonyítva. Ám ahogy a cigarettát is, az idegenek ezt a szenvedélyét is tolerálták Reactorfighternek, és egy kisebb energiacella átalakításával kimeríthetetlen energiaforrást hoztak létre neki, amihez csatlakoztathatta a számítógépe különféle alkatrészeit. Valóban, leginkább egy földi fehér elosztóhoz hasonlított az a miniatűr energiaelnyelő-és-termelő, amibe a számítógép, a monitor és a hangfalpár volt bedugva. A számítógép volt az egyetlen szórakozási lehetőség Reactorfighter számára, mikor ébren volt, és ritkán élt vele.

A dehidrátum már sokkal jobb volt, afféle hibernálásszerű állapotba került ilyenkor hosszú hónapokra, egy nehézvízzel teli tartályban. A nehézvizet váltakozó periódusokban melegítette és hűtötte egy berendezés, így voltaképpen Reactorfighternek csak bele kellett másznia, és elszenderednie. A nehézvíz fékezte a testében tomboló élő atomerőművet, és hihetetlenül lelassította az életfolyamatait. Meleg vízben alukálni – ez sokak számára igen kellemes, főleg ha a víz nem hűl ki magától. Reactorfighter kifejezetten érzékeny volt a hideg-meleg változásokra, és roppant kellemes érzések járták át a hőmérséklet hirtelen váltakozására. Mikor az idegenek először javasolták neki, megnézte a tartályt, ami némán duruzsolva állt sorban a többi mellett, akkor jutott eszébe a szó a semmiből: dehidrátum. Eléggé idétlen szó volt, teljesen ellentétes volt az eljárással, ám jobb nem jutott eszébe. Vízhőkezelés esetleg? Reactorfighter számára ez még idiótább lett volna. Hőkezelni a tejet szokták, bakker!, háborodott volna fel, ha valaki megkérte volna, hogy válasszon az eljárásnak megfelelőbb nevet. Jó hogy nem már pasztőrizálás! Ám az idegenek semmi ilyesmit nem tettek, egyszerűen átalakítottak számára egy vizestartályt, hogy nehézvízzel töltődjön fel ahelyett a folyadék helyett, amit ők használtak „tartósítónak” (elvben azt is használhatta volna Reactorfighter, csakhogy szörnyen bűzlött), csatlakoztattak hozzá egy légzőpipát, és Reactorfighter ment is azonnal kipróbálni. Olyannyira megtetszett neki, hogy ki sem jött másfél évig, akkor kimászott, és kisebb megszakításokkal két évig tanulta vezetni a Raidert, számítógépezett, evett, zenét hallgatott, majd mikor már csukott szemmel is tökéletesen tudta irányítani benzinparipáját, visszamászott a tartályába.. Ott is maradt egészen addig, amíg a Darkerworld-tervezet végrehajtására fel nem ébresztették.

Az idegen hajón nem volt más szórakozási lehetőség. A hajót már több százszor körbejárta, mielőtt még a dehidrátumról tudomást szerzett volna, megcsodálta a hajó hűvös, attométeres pontosságú szerkezetét, földöntúli tervezését, elnézegette, ahogy az idegenek a műszereiken dolgoznak, karbantartják, rendezik, irányítják a hajót, berendezéseket építenek és bontanak el, fúrnak, faragnak…mintha megannyi szorgos manó dolgozott volna egy óriásroboton, hogy visszavághassanak az óriások népének országuk elpusztításáért. Volt ideje mindenre rácsodálkozni, és megkérdezni az őt kísérő legközelebbi barátaitól, hogy ez és ez mire való. Ők pedig készségesen válaszoltak. Bár a szeretet fogalmát másképp értelmezték, a maguk módján nagyon megkedvelték Reactorfightert, és Reactorfighter is őket.
- Ezt nevezitek barátságnak? – kérdezte egyszer egyikük tőle, mikor Reactorfighter az űrhajó irányítótermének egyik ajtófala mellett álldogált, és cigarettázott.
- Bizony – mosolygott rá Reactorfighter, és néha ilyenkor szöget ütött a barátai fejébe, hogy milyen lehet egyszer úgy igazán mosolyogni, mindenféle hamis emberi külső, és beavatkozás nélkül, mint ahogy arra is kíváncsiak voltak, milyen lehet sírni, és szomorúnak lenni.
Persze mindezt tudták, elég volt csupán egy élő ember közelébe lenniük, és elméjük azonnal letapogatta az emberi agyban apró elektromos impulzusokként felvillanó gondolatokat, az eltárolt emlékeket, az érzések egybegyúrt színes gumiját, a félelmet, a fájdalmat, az örömöt, sőt még a tudatalattit is. Ilyenformán nem igazán lehetett nekik már újat mondani. Ám csinálni egészen más. Az idegenek hosszú ideje tisztázták magukban, hogy ők sok mindenre nem lehetnek maguktól képesek, amikre az emberek igen, és fordítva. És így van ez jól. Nem kell senkinek mindent tudnia, mert az elpusztíthatná a világegyetemet, hangzott el a velős kijelentés időnként az idegenek közös tudatában, valahányszor egyikük arra gondolt, milyen lehet sírni, nevetni, vagy dühösnek lenni.
Emberként megélni az érzéseket lehet jó és rossz. Ezt is számtalan alkalommal letisztázták már, miután minden embertől megegyező információkat gyűjtöttek a fajukról. Egyedül a szerelmet nem voltak képesek hova tenni. Természetesen tudták, hogy elsősorban a párválasztással és a fajfennmaradással van kapcsolatban, de annyira egymásnak ellentmondó információkat gyűjtöttek be az emberektől az apró elmetesztek alatt, hogy nem volt az a magasan fejlett hipertudatú számítógép, ami képes lett volna a szerelem jelenségére magyarázatot adni.
Ekkor fordult elő legelső alkalommal, hogy Reactorfightert kérdeztek meg egy földi dologról komolyabban. Reactorfighter láthatóan ódzkodott a válaszadással, vakarta a fejét rendesen, végül azt a választ adta, hogy ő nem tudja, mi az a szerelem, de neki nem kell.
- Az nem olyan, amitől boldogok lesztek? – kérdezte meg egyik közeli idegen barátja egy másik alkalommal tőle, mikor Reactorfighter kimászott a dehidrátumból, és a számítógépe előtt ült a gömbszékében. Reactorfighter pedig félbehagyva az ellenség egyik bázisának bősz ostromlását, a barátja felé fordult, és megvonta a vállát.
- Tudja a fene. Én így is boldog vagyok, és ezt te is tudod.
A szerelem témáját többször nem is hozták fel. Ezek után biztosak voltak benne, hogy Reactorfighternek fogalma sincs róla, mi lehet az, és nem is szeretné tudni. És tényleg boldog volt nélküle.

Most tehát Reactorfighter a saját személyes lakrészében tartózkodott, és számítógépezett. Körülötte az ovális terem falai fehérlettek a belőlük áradó fényben. Az ismeretlen fém meglepően furcsának hatott: mintha tömör felhőből állna, fakó volt és bolyhosnak tetszett, ám mikor az ember közelről vette szemügyre, a vattás felületű fém összekeményedett, egységes matt felületet alkotott. A fal középen hosszanti irányban megszakadt, hogy egy ablakcsíknak adjon helyet, amin át gyönyörű kilátás nyílt a fehérrel pettyezett fekete űrre. Zenehallgatás közben Reactorfighter gyakran állt az ablak előtt, cigarettáját jobb kezének mutató- és középső ujja között tartva, és mosolyogva gondolt arra, embertársainak hány ezer évig kell majd még gürcölniük, hogy negyedekkora távolságot megtehessenek a világűrben.
A kicsi fehér szoba legnagyobb része üres volt. A falból kiugró asztal mellett nem messze voltak Reactorfighter ruhái, néhány személyes tárgya, földi élelmiszer, és persze több karton cigaretta, ami a dehidrátumban töltött idők miatt nagyon lassan fogyott. Ágy nem volt, Reactorfighter mindig a tartályába mászott be, mikor aludni akart. Ajtaja előtt volt nem messze a hulladékfeldolgozóba vezető egyik kis csatorna, ahová a cigarettacsikkeket, a papírokat, és az üres üdítősflakonokat dobálta. Mikor megkérdezte egyszer egyik társát, mi történik azzal, amit ő oda ledob, egyszerű választ kapott: Felbontódik. Nem is kellett ennél bonyolultabb meghatározás.

Igen. Nagyon jól érezte magát az idegenek között. Többé már nem is voltak neki idegenek. Helyette a Földön elterjedt elnevezést használta: reticulumiak. Természetesen ez az elnevezés is emberi volt, hiszen először a rövid időre eltérítettek számoltak be arról, hogy a lények közölték velük, hogy a Zeta 1 Reticuli és a Zeta 2 Reticuli csillagpárostól jöttek. Egy esetben – ha jól emlékezett, az amerikai Hill házaspár esetében – egy csillagtérképet is mutattak nekik, amin a fontosabb kereskedelmi útvonalakat is bejelöltek. Egy bizonyos amatőr csillagász, Marjoric Fish volt, aki felismerte a hevenyészett rajzról a csillagokat. Reactorfightert ez igen zavarta, és mikor a reticulumiak hajójára került, rögtön fel is tette a kérdést nekik, hogy nem kellene-e elhallgattatni Fish-t, míg nem késő. Azt a választ kapta, hogy az ő működési területe Magyarország, ezt a munkát bízza az Amerikában ténykedő szakmabéliekre. Reactorfighter innentől fogva nem foglalkozott sem a kérdéses csillagtérképpel, sem Marjoric Fish-sel.
Idegenek. Eme jelző fölöttébb kellemetlen árnyalattal rendelkezett, Reactorfighter kerülte is ezt a megnevezést, és az idegenek tudták is miért (egy fél másodperc sem kellett hozzá, hogy felfogják a szubtudatos impulzusok rezdülését az agyában). Néhány véletlenül kiejtett „idegen” után átállt véglegesen a reticulumi elnevezésre.
- És ti hogy nevezitek magatokat? – kérdezte meg egyiküket, nem sokkal azután, hogy az űrhajó elhagyta a Naprendszert.
Itt semminek nincs neve. Itt nincsenek szavak. Mi mindent tudunk. – érkezett a néma, telepatikus válasz.

Ez így is volt. A reticulumiaknak nem volt sem szókincsük, sem szótáruk, egyszerű gondolati utalásokkal és képekkel kommunikáltak, és neveztek meg helyszíneket, tárgyakat és eseményeket. Nem volt szükség sem kimondott, sem leírt szavakra, ha az ember képes nagyon magas szinten telepatikusan kommunikálni. Természetesen ismerték a Föld minden népének anyanyelvét – elég volt egy pillanatra „rámászni” egy ember agyára – és máris ismert minden szót, és minden jelentést. Így kommunikáltak többek között Reactorfighterrel is, mikor üzenetet küldtek neki, vagy emberi alakot vettek fel, hogy zavartalanul mozoghassanak a többi ember között. Képesek voltak rá, de mikor egymás között voltak, nem volt szükség semmi ilyesmire.
Reactorfightert ez megdöbbentette nagyon.
Élet? Társadalom? Mindez egyetlen szó nélkül?
Igen. És a reticulumiak szerint kiválóan működött már nagyon régóta. Soha de soha nem is szorultak rá, hogy akárcsak egyetlen szót leírjanak vagy kimondjanak egymásnak. Ennélfogva semminek nem volt neve többek között. Nem volt válasz a hol?, ki?, mikor?, miért?, hogyan? kérdésekre, és a többi sok-sok kérdésre, mert nem voltak maguk a kérdések sem. A kérdések – akárcsak a válaszok – gondolatban alakultak ki. Az egész kommunikációs és információs rendszer a gondolataikra és a telepátiára épültek, no meg az empátiára. No persze nem érzelmi szempontból, hiszen az idegenek nem rendelkeztek emberhez hasonló érzelmekkel, ám ha egyikük információkat közölt valakinek – vagy valakiknek – az állapotáról, a tevékenységéről, vagy a helyzetéről – az üzenet „vevője” teljes mértékig azonosulni tudott az üzenővel a gondolatai segítségével. Kinek van tehát szüksége szavakra ilyenkor?
- Ez most atomra hihetetlen – mondta egy másik alkalommal Reactorfighter, amikor már nagyjából megértette, hogyan működik a reticulumiak gondolathálózati életvitele. – Egyetlen szó nélkül is tudtok egymásról mindent? Meg tudtok egymásról állapítani mindent?

Igen, éppen ezért nem lehetnek senkinek titkai, nem lehet összeesküvést szőni szép csendben, érkezett rá a válasz a társától. Attól a reticulumitól, aki először eléje állt, mikor felemelkedett az űrhajóba Alíz, Betti, és kis kompániájuk elől.
- És hogyan különböztetitek meg egymást? – vetette fel rögtön az újabb kérdést Reactorfighter.
Nem tesszük. Mindig pontosan tudjuk, kivel vagy kikkel akarunk kommunikálni, így csak őnekik „szólunk” olyankor. Ha mindenki tud mindenkiről mindent, nincs szükség nevekre. Ahogy minden másnak, nekünk sincs nevünk.
- Aha – bólintott Reactorfighter. – Én viszont nem foglak tudni megkülönböztetni titeket egymástól, úgyhogy muszáj lesz elneveznem titeket valahogy. Legalább azokat, akikkel kapcsolatba fogok kerülni. Választhatok nevet neked?
Igen.
- Hm. Akkor J-NekteD lesz a neved. Megfelel?
Igen. Egy militarista együttes neve, igaz?
- Az! – nyúlt meg Reactorfighter arca, amikor barátjára nézett. – De honnan tudod?
Mindent tudok rólad, válaszolta a reticulumi. Elég csak rád gondolnom, ahogy ti mondjátok.
- Azért nem bánod, ha megtartom a jó öreg beszédet? – kérdezte Reactorfighter, tudván, hogy az ő elméje nem elég fejlett ahhoz, hogy ilyen természetfölötti kommunikációs módozatot be tudjon fogadni.
Persze hogy nem. Értjük amit mondasz. Mindenki.
- Az információ meglepően gyorsan terjed – vigyorgott rá Reactorfighter a reticulumira. – Mondd csak, J-NekteD, hogyan különböztethetlek meg titeket majd? Ugyanúgy nézel ki, mint a társaid.

A tudomásodra hozom, ha én vagyok. És más is, érkezett a testetlen válasz.
Reactorfighter ettől megnyugodott kissé. Az legyen a legnagyobb probléma az életemben, ha összekeverem őket, gondolta. Ha úgyis tud mindegyikük mindent, teljesen mindegy, melyikükhöz beszélek, fél másodpercen belül mindenki tudni fogja, miről van szó.
Így is volt. Akármennyire szokatlan és nem földi dolog volt ez a magasabb régiókban való információátadási mód, Reactorfighter hamar tudomásul vette, hogy bizonyos szempontból jobb, mint minden egyes létező dolognak a világon egyenként nevet adni. A reticulumiak kétségtelenül gyorsan tanultak, a lehető leggyorsabban. Mivel gyakorlatilag bárki agyát képesek voltak az övékével letapogatni, minden földi szokást megismertek, olyat is, amikről Reactorfighter sem tudott. Mikor ezt közölte vele az egyik reticulumi – nem J-NekteD volt – Reactorfighter annyit tett csak hozzá:
- Ha sok ember vesz körül, ne piszkáld az orrod.
Sok ember csinálja, érvelt a reticulumi.
- Igen, ez egy rossz szokás. Nem kell mindent átvenni tőlünk. Sajnos az emberekre egyre inkább a butaság lesz a jellemző, legalább itt ne kelljen már látnom azt, amit a Földön.
Ebbe bizony sokszor hiba csúszott. Az idegenek ismerték a szokásokat, de néha nehézségeik akadtak azzal, hogy mikor alkalmazzák őket. Ilyenkor mindig megkérdezte egyikük Reactorfightert arról a bizonyos szokásról, ő pedig a legjobb tudásához híven válaszolt, hogy az emberek miért csinálják ezt vagy azt ilyen vagy olyan helyzetben (ilyen volt a vállvonogatás, a nadrágtartó-igazgatás, és a bajuszrezgetés). És azonnal tudták a választ is, mielőtt Reactorfighter megszólalt volna.
Szubjektív kommunikáció. Szubjektív fél-létezés. Teljes név nélküliség.
Reactorfighter akármennyire is szerette volna, nem tudta elképzelni, ez jobb-e vagy rosszabb-e, mint amit ő megszokott a Földön. Végül is úgy döntött, hogy a földi az jobb. Az átlagos mindig a legjobb. Járt utat a járatlanért nem szabad…, emlékeztette magát számos alkalommal.

Ahogy most ült a gépe előtt, cigarettázgatott, és egymás után vette kezelésbe a betörő ellenséges tankokat, vissza-visszarévedtek a gondolatai a múltba. Eddig mindössze egyetlen tervezetben vett részt, és majdnem otthagyta a fogát. Ha nincs Deviator aki megmentse, a reticulumiak kereshettek volna másik harcost maguknak. Néha eltöprengett azon is, miért pont ő kellett az idegeneknek, miért nem egy izmos, nagydarab díjbirkózó vagy kickboxos, aki puszta kézzel csombékra köti a szalagkorlátot. A te elméd magasabbrendűsége és befogadókészsége olyan, ami nagyon ritka a Földön, érkezett rá a válasz, ezúttal J-NekteD volt, aki válaszolt. Ezenkívül tiszta életstílusod és éles igazságszemléleted is hozzájárult, hogy téged válasszunk. Mi is kockáztattunk éppen eleget. Egyelőre legyen válasznak elég ennyi. Időben mindent meg fogsz tudni.
Nem is igazán volt szükség a magyarázat túlkozmetikázására. Reactorfighter örült, hogy egyike lehetett a Földön csak kiválasztottként ismert embereknek, és a „kis szürkék” befogadták őt, és barátként tisztelik. Zavarba csak akkor jött, mikor le kellett feküdni a központi vizsgáló műtőasztalára, hogy elkészíthessék a páncéljait.

A központi vizsgáló. Igen. Halványan ugyan, de élt még benne az emlék, mikor tizenhat évesen először hozták őt fel a hajóra egy éjjelen, és tették ki először nagyon gyenge, majd fokozatosan erősödő sugárzásnak, hogy a szervezete képes legyen elviselni és használni azt, amivel egyszer majd képes lesz ölni és pusztítani. Normális körülmények között a sugárzás megölte volna Reactorfightert, ám a testének sejtjeit sikerült apróbb beavatkozásokkal úgy megváltoztatni, hogy pozitívan reagáljanak a radioaktivitásra. A legnehezebb procedúra kétségkívül az idegsejtekkel volt, mivel azok voltak egyedül képesek a sugárzást koncentrálni, összegyűjteni, kiadni, vagy éppenséggel visszaszorítani. Előfordult, hogy Reactorfighter hónapokat hiányzott a gimnáziumból, és a sugárkamrában feküdt, körülvéve színváltó lámpákkal, mély eszméletlenségben, miközben az idegenek folyamatosan alakították át a receptorokat a testében, az idegsejteket, legvégül az agyát…a sugárzás legfőbb irányítóközpontját. Ha Reactorfighter nem lett volna mély kómában, iszonyú kínok között pusztult volna el a mellékhatásoktól. A procedúra végén ültették bele a sugárkeltőket és a szabályzókat, amik legalább annyira gépek voltak, mint reticulumi idegsejtekből összeállított mesterséges plusz-szervek. Egyet kapott az agykérge mellé közvetlenül, egyet pedig a szíve mögé. És, hogy mit tartalmaztak ezek a sugárkeltők azok mellett a bizonyos idegsejtek mellett? Kis százalékban a 238-cas rendszámú uránt, aminek a felezési ideje több mint 4 millió év. A többi elemről még maga Reactorfighter sem tudott, mindössze annyiról volt tudomása, hogy az idegenek energiatermelő reaktoraiból származtak, mesterségesen előállított elemek.
Reactorfighter pedig már jól volt informálva olyan tekintetben, hogy mekkora teljesítménye van egy reticulumi reaktornak. A nehéz kihívás az volt, hogy megtanulja uralni az energiát, pontos, kimért adagokat használni belőle, és egyáltalán…hozzá kellett szoknia megváltoztatott testéhez. A reticulumiak segítségével azonban egy kicsit mintha könnyebben ment volna.
Emlékezett rá, hogy mikor kilépett a sugárkamrából, rettenetesen éhesnek és szomjasnak érezte magát. Emlékezett rá, hogy majdnem 6 órát kellett várnia, amíg a barátai szereztek nekivaló földi élelmiszert, mivel normális esetben ilyennel nem rendelkeztek. És arra is tisztán emlékezett, mit mondott, mikor kilépett a kihunyt lámpák közül.
- A pusztítás ÉN vagyok.

Imádok nosztalgiázni. Olyan… ATOM!, gondolta, mikor az utolsó ellenséges épületet is letakarította a szikláról, ahova épült. Nagyot sóhajtott, elnyomta a cigarettáját a monitor mellé odatett hamutartóban, és kilépett a Dune 2000-ből. Ez a számítógépe jóval fejlettebb, és nagyobb teljesítményű volt, mint amit a bázisán hagyott. Többféle célt is szolgált azonkívül, hogy játékok voltak rajta, és Reactorfighter elüthette velük az idejét. Ez volt az egyetlen olyan eszköz, amivel a reticulumiak képesek voltak kommunikálni Reactorfighter földi bázisával, mivel a többi számítógép egész egyszerűen túlságosan fejlett volt hozzá. Akárcsak a pincehelységben némán pihenő számítógépben, ebben is megtalálható volt az a fura, modell-antennához hasonlító szerkezet, ami Föld körüli pályáról képes volt szöveges üzenetet küldeni egy olyan földi számítógépnek, amiben volt egy működőképes vevőeszköz. Ha éppen nem voltak jelentős napkitörések, és a hirtelen megugró kozmikus sugárzás sem rondított bele, az üzenet mindig megérkezett a címzettnek.
Bizony, nagyon jólesett távol lenni a Földtől, a szerződésektől, a szappanoperáktól, a politikai csatározásoktól és egyáltalán mindentől, ami kicsit is emlékeztetett az emberi természet erősen negatív oldalára.

A homályos fehér körfal némán széthúzódott egy darabon, hogy utat engedjen a belépő reticuluminak, aki gépies léptekkel ment oda Reactorfighter mögé. Mandulavágású fekete szemei mintha kihívóan néztek volna a fiúra.
Új feladat, Reactorfighter, szólalt meg minden hang nélkül. Reactorfighter azonnal odafordult az ülésével, és megnézte magának a belépőt.
- Éljenek a harcosok. J-NekteD, ha nem tévedek. – mosolygott féloldalasan, és megvakarta az arcát. Borostái nem nőttek meg túlzottan, a tartályban való tartózkodás ezt is fékezte jelentősen, ám a hajával együtt hamarosan ettől is meg kell szabadulnia. Ha megint van valami gáz a Földön, az lesz az első, hogy elmegyek egy fodrászhoz. Nem akarok úgy kinézni, mint egy hajléktalan.
Nem tévedsz, felelte kissé ironikusan J-NekteD.
- Megint mentsem meg a világot a pusztulástól? – nézett rá kérdőn Reactorfighter a reticulumira.
J-NekteD nem válaszolt, csak nézett Reactorfighter tompa barna szemeibe.
- Miért nem felelsz? – kérdezte követelőzően. Kissé neheztelt a szürkékre azután, hogy rögtön első alkalommal a legmélyebb vízbe dobták be őt. A Darkerworld-tervezet kis híján az életébe került, és erre nem számított, hogy rögtön a legelején ilyen nehéz feladatot kap.
Tudom, mire gondolsz. Nem tudtuk mi sem, hogy ennyire veszélyes volt. – felelte J-NekteD. Bár a szavak teljesen üresen csengtek Reactorfighter elméjében, mint kóbor idegsejtek visszhangjai, ő mégis kiérezte belőlük a sajnálkozást, lett légyen bármilyen különös érzés is az a reticulumiak számára. Persze lehet hogy nem az…de erről majd később, gondolta.
- Hát hallod, nem sok kellett hozzá, hogy a pokolra kerüljek, barátom! – ingatta meg feltartott mutatóujját Reactorfighter a reticulumi előtt, de már mosolygott, ami arról árulkodott, hogy jóformán már akkor megbocsájtott nekik, mikor visszamászott a dehidrátumtartályba, és felvette a szokásos bomba-vízbeugrás pózt.
A saját leleményességed és bátorságod legalább olyan fontos volt, mint a képességed, vagy a páncélod, közölte J-NekteD.
- Nos, a leleményesség… - engedte le Reactorfighter a kezét. Megfordult egy pillanatra, cigarettát és öngyújtót vett kezébe, és rágyújtott. – Nem hallottad még sosem azt a mondatot tőlünk, hogy a kutya mindig szarik valamit?
Nem, felelte rá J-NekteD, noha a jelentésével abban a pillanatban tisztában volt, mihelyt Reactorfighter az eszébe idézte a mondást, és a hozzá kapcsolódó jelentést. De ne feledd, a véletlen és a hiba a világegyetem egyik maradandó eleme. Nem lehet befolyásolni egyiket sem.
- Nem is erre gondoltam – nézett összehúzott szemöldökkel Reactorfighter a reticulumira. – Az erőm és a felszerelésem sok minden véletlentől és hibától megvéd ugyan, de ahogy halad előre a küldetés, újabbak jelennek meg. És egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem tudok uralkodni a hibán. – lehajtotta a fejét. – Félek, hogy nem tudok minden helyzetben hatékony lenni.

Úgy gondolom, nem követelünk tőled túl sokat, hangzott fel a kissé negédes hang Reactorfighter elméjében.
- Ez így van – bólintott ő. – Ám a Gonoszt – mint olyan, ugye – nem lehet végérvényesen legyőzni. Sok ember szemében lettem szálka, és meg kell mondjam, félek időnként emberek közé menni.
Mit akarsz hát biztosítéknak, hogy megvédjük az életedet?, kérdezte J-NekteD.
- Ezt már előbb is meg kellett volna kérdeznem, de amint hazajöttem, minden gondolatom a dehidrátum volt.
És a lány, tette hozzá J-NekteD, és ha tudott volna, mosolygott is volna hozzá. Reactorfighter azonban így is tökéletesen értette, mire céloz J-NekteD, és felsóhajtott.
- Ne emlékeztess rá, kérlek. – dörzsölte meg újból az arcát. – Szép volt, jó volt, de a kulcssszó itt a volt. Ezt ő is nagyon jól tudja, hogy felejtenie kell.
Az ember társas lény, indokolta J-NekteD. Miért fosztottad meg magad olyantól, amiről így utólag úgy nyilatkoztál, hogy nagyon jó volt?
- A…
Amit úgy hívtok, „dugás”, tette hozzá J-NekteD, ám ezúttal mindenféle irónia nélkül.
- Hah! Dugás! – csóválta meg Reactorfighter a fejét. – Sok mindent nem tudtok még, barátom. A militaristák nem „dugnak”, ők szeretkeznek. Dugni floppylemezt szoktunk a meghajtóba, meg kulcsot a zárba. Esetleg még virágot a földbe.
Ha J-NekteD ember lett volna, most bizonyára megszeppent arcot vágott volna Reactorfighter határozott kijelentéséhez.
Ne haragudj, nem tudom az elméd teljes részét feldolgozni. Ezt a kifejezést találtam most csak. Másra is épp eleget kell gondolnom, mondta a reticulumi.
- Jó, semmi baj, csak jegyezd meg, hogy én maximum szeretkezni szoktam.
Értem.
- Jó volt, persze hogy az, de megvagyok nélküle is. Ha nekem annyira kéne a lány, lekönyörögnélek titeket a lábatokról, hogy hozzunk fel ide egyet, és hadd szórakozzak vele.
Nehéz lenne meggyőznöd őt, hogy nem akarjuk megoperálni, és különben is túl veszélyes, figyelmeztette J-NekteD. Ezért nem hozhatunk lányt ide neked.
- Nem számít, úgysem tudnék vele foglalkozni. Ha tehetem, mindig bemászok az akváriumba, és ott vagyok. Most viszont, úgy tűnik, pont jókor keltem.
Kettőt szívott a cigarettájából, és majdnem köhögőgörcs tört rá. Hát igen. A dehidrátor hosszú időre tartósítja őt, mint egy befőttesüveg, ámde ez idő alatt a szervezete elszokik a cigarettától. Bombabiztos leszokási módszer, de Reactorfighter még nem akart élni vele. Mindenesetre azért jó volt tudni, hogy csak annyit kell tenni, hogy konzerválja magát egy-két évre.
- Elterelted a szót – köszörülte meg a torkát Reactorfighter. – Arról beszéltünk, hogy biztosíték kell, hogy amennyiben komoly sérülés érne, helyre tudtok állítani úgy-ahogy. Nem mehetek földi kórházba, az első vérvételnél mindenkit megölnék, akármennyire is vigyáznék. Csak úgy lehetek inaktív teljesen, ha nehézvizes tartályba kerülök, ott meg olyan nincs, hacsak nem a paksi atomerőműbe vitetnek.
Nem lehetünk mindig ott melletted. Te katona voltál, és vagy is, neked ez a dolgod. Egy katona ne féljen a haláltól.

Ehh!, lepődött meg Reactorfighter. Ugyanazt használja, amivel én szoktam magamat győzködni, mikor valami keményebb részéhez érek a tervezetnek! Egy militarista tényleg nem fél a haláltól, illetve természetesen tart tőle, hiszen ha meghal, nem teljesíti a tervezetet, legyen bármily nemes dolog is harcban elesni. De nem szeretem visszahallani a saját gondolataimat.
- Ilyenkor kívánom azt, bár ne tudnátok olvasni a fejemben. – morgott Reactorfighter, kissé elégedetlenül, elismerve hogy J-NekteD-nek igaza van, és elnyomta a cigarettacsikket.
A hasznodra válik. Ha a lehető legjobb megoldást szeretnéd a problémádra, nekünk tudnunk kell annak minden oldaláról.
Hogy ezek hogy meg tudnak így mindent magyarázni!, méltatlankodott Reactorfighter magában, majd gyorsan törölte is a gondolatot az elméjéből, és igyekezett jó képet vágni J-NekteD elkövetkező javaslatához.
Van lehetőség rá, hogy meggyógyítsunk téged, amennyiben szorult helyzetbe kerülnél, és nem tudod kivédeni a támadást, mondta ki végre a boldogító mondatot a reticulumi. A halálból is vissza tudunk hozni.
- Igazán? – nézett csodálkozva Reactorfighter a barátjára. – És ezt eddig miért nem mondtad?
Egyrészt, mert nem kérdezted, felelte rá ő. Másrészt pedig nem is olyan egyszerű ez, mint gondolod. Számodra legalábbis nem az, és kellemetlen mellékhatásai lehetnek.
- Sorold – intett Reactorfighter türelmetlenül.
Ha nem tudjuk megmenteni a tudásod, az érzéseid, a gondolataid egy részét, akkor sajnos azt kell mondjam, nagy hiányosságokkal térhetnél csak vissza, amit sok időbe tellene behozni. Egy ideig el tudjuk tárolni minden információd az elménkben, ám nagyon kellene ügyelni rá, ne vesszen el egyetlen részlet sem. Ehhez is többen kellünk. Nálunk mindig összetartás van.
- Ez jó – hagyta jóvá Reactorfighter. – Más szavakkal: újra tudtok építeni, vagy mi, de ha lehet, ne rejtőzzek rózsabokorba a darazsak elől.
Pontosan.
- És a testem? – nézett egy pillanatig végig magán, majd újra J-NekteD sötét, ovális szemeibe.

Újra tudjuk azt is építeni, annyi különbséggel, hogy a csontjaidat fémmel pótolnánk ki, felelte óvatosan a reticulumi. Ám ha megsérül valamelyik sugárkeltőd…akkor azt kell mondjam, nagyon hosszú időbe tellene helyrehozni téged. És elképzelhető, hogy úgy gondolnánk, nem érné meg.
- Hát kösz – vigyorgott gúnyosan Reactorfighter. – De megpróbálok vigyázni az agyamra is meg a szívemre is, végülis mindkettő a legfontosabb.
Nincs ebben semmi harag, de meg kell értened. Egy nagyon lyukas zoknit ti sem varrtok meg, inkább vesztek újat.
- Azért ez nem adásvétel – emelte föl kissé a hangját Reactorfighter. – Nehezen találnátok manapság még egy ilyen hithű militaristát.
Az értékedet pontosan tudjuk, ezért kellene bíznod bennünk, mégis ügyelni magadra.
- Bízz Istenben, de zárd kulcsra az autódat. – sóhajtott Reactorfighter. – Na ja.
Ha akarod, részt vehetsz megint néhány szimuláción, hogy csökkentsd a reflexidődet, és megtanulj védekezni különböző harchelyzetekben, indítványozta segítőkészen J-NekteD. Bár ezeket tanultad négy évig, nem hinném, hogy muszáj lenne.
- Most nem is – helyeselt Reactorfighter, bár a szimulációs felkészítés nagyon jó és nagyon élethű volt, voltaképpen egy számítógépes játék, amiben ő volt a főszereplő. Számtalan harchelyzetet tudtak vele szimulálni a reticulumiak, és Reactorfighter képzeletét felhasználva ugyancsak számtalan ellenfelet fel tudtak állítani vele szemben. Mikor Reactorfighter ráunt a számítógépére, időnként elnézett abba a mesterségesen megalkotott dimenzióba, amit a reticulumiak direkt neki csináltak, hogy fejleszthesse élőben harci képességeit. Eddig mindössze egyszer volt, és elég enyhe fokozaton.
- Szóval, mi újság a Földön? – tért rá hirtelen a tárgyra, nem hagyva időt a vágyainak, hogy előtte még elmehessen egy gyors szimulációra.

Az áldozatok listája teljes a Darkerworld-tervezet vége óta, ám tizenhat lány hiányzik, senki nem találja őket. Hátha neked nagyobb sikered lesz.
Reactorfighter kétkedőn nézett a barátjára.
- Nem hinném. Ha a megye összes hadra fogható járőre képtelen volt megtalálni őket, mit tehetnék én?
Csak járj utána. Te szabadon mozoghatsz a Földön, mi pedig segítenénk neked, ahogy eddig is. Ne feledd, csapatmunka!
- Én nem vagyok nyomozókutya! – szakította félbe Reactorfighter. – Nem fogom tudni őket megtalálni attól, hogy megszagolom egyikük használt tamponját.
Akkor hát nem vállalod?, kérdezte egyenesen J-NekteD.
Reactorfighter lehunyta a szemét, végiggondolta a lehetséges kimeneteleket – győz, veszít, meghal – és elmosolyodott.
- De. De nem ígérem, hogy megtalálom őket.
Megfelelő hozzáállás. Igen. J-NekteD szubjektív üzeneteiből is érződött az elégedettség. Nem kényszeríthették volna Reactorfightert ugyan, de nem is volt rá szükség. Ő pontosan tudta ilyenkor, hogy ha menni kell, menni kell, nincs apelláta. Olyan, mint a hasmenés.
- Gondolod, hogy ővelük is az élőhalottak végeztek? Vagy vámpírok lettek?
Ez is lehetséges. Minden lehetséges. – érkezett a lakonikus válasz.
- Éppen ezért nem mondom biztosra, hogy megtalálom őket.
Minden lehetséges. Az is, hogy nem találod meg őket. – folytatta J-NekteD a félmonológot Reactorfighter fejében.

Az alaposságukra jellemző, hogy egyetlen alternatívát sem hagynak ki, gondolta Reactorfighter. Minden lehetőséget számításba vesznek, valahányszor csak azt mondom: „Oké fiúk, ha dolog van, hát megyek harcolni!”. Elképzelhető, hogy hamar megtudnák az emberektől, hol vannak a lányok, ám ez túl kockázatos lenne számukra. Ha elkezdenének ennél-annál melegen érdeklődni, nem biztos hogy szívélyesen fogadnák ezt a kíváncsiskodást, és végeznének vele. Nem tartom kizártnak, hogy emögött a tizenhat lány eltűnése mögött mocskos dolgok vannak, és a reticulumiak nem szeretik a vásárra vinni a bőrüket.
Jól gondolod, Reactorfighter!, jött azonnal a válasz, ahogy ő lezárta a gondolatmenetet. Nekünk ez túlontúl veszélyes. Mi másért lenne szükségünk emberekre?
- Ezt most úgy mondtad, mintha egy ügyes szerszámotok lennék. Nem szeretem ezt! – húzta össze haragosan ismét a szemöldökét Reactorfighter.
Szó sincs erről!, igazította ki J-NekteD. Ha így lenne, teljesen mindegy, milyen emberrel kooperálunk. Egyszerűen csak elrabolnánk, felülírnánk az elméjének információhátterét, és kész is a személyre szabott gyilkológép. Nem gondoltad komolyan, hogy csak ennyi vagy számunkra!
Reactorfighter ettől kissé megnyugodott.
- Már megijedtem – megvakarta a bal térdét, és megigazította a katonai nadrágot magán.
Hogy lásd, mennyire komolyan gondoljuk, sikeres küldetés esetén továbbfejlesztünk téged.
A fiú elmosolyodott, és érdeklődve támasztotta állát a tenyerébe.
- Hogyan gondoltad?
A testedben lévő energia elérte a kellő szintet ahhoz, hogy képes legyél teret ugrani a segítségünkkel. Teleportáció, ahogy ti nevezitek.
- Én? Teleportálni tudjak!? – Reactorfighter erre nem számított, és nagyon meg kellett fogódzkodnia a büszkeségében, hogy ne kezdjen el örömtáncot lejteni.
Néhány mesterséges szervvel ez is megoldható, felelte J-NekteD érzelemmentesen. Pusztán a képzeleteddel képes leszel azonnali mozgás nélküli helyváltoztatásra. Kockázatos ugyan, de már vagy annyira fejlett, hogy használni tudd.
Reactorfighter gyorsan megpördült a székével, és mikor újra J-NekteD-del szemben volt, cigaretta parázslott az ujjai között.
- Most nagy meglepetést okoztál nekem, J-NekteD. – felelte mély, nyugodt hangon.
Azt érzem, felelte némiképp vidáman a reticulumi.
- Nos, nagyon örülök a lehetőségnek. Feltételezem, hogy vannak kockázatai is a dolognak, ahogy említetted, de ha sikerrel végrehajtom a tervezetet, megkapom a teleportot.
Vannak kockázatai, ismerte el J-NekteD. Például az energiafelhasználás hosszú távon nagyon…
- Erre most nem vagyok kíváncsi. – legyintett Reactorfighter, és mélyet szívott a cigarettájából. – Majd akkor újra előbányásszuk a témát, ha megkerült az a tizenhat lány.
Rendben…, egyezett bele J-NekteD.
- És határozottan állítod, hogy köze van a Darkerworld-tervezethez.
Ez nem biztos. Elégtelen információk.
- Csak azért, mert Deviator mondott nekem olyasmit, hogy a Gonosz újra vissza fog térni előbb-utóbb. És mivel alaposan lecsorbítottam a tekintélyét, minden oka megvan rá, hogy most térjen vissza, én meg mehetek megint Deviatorért a kolostorba.
Az katedrális!, javította ki J-NekteD.
- Akármi – felelte Reactorfighter nemtörődömséggel. – Ha köze van a sátánistákhoz, ezúttal bizony jóval nehezebb dolgom lesz.
Reménykedjünk, hogy nem, válaszolta a reticulumi.
- Majd kiderül – intett jobbkezével Reactorfigher. – Adjatok egy másfél órát, hogy összeszedjek pár fontos felszerelést, meghallgassak néhány zenét még, tápoljak, utána dobjatok ki valahol Szirmabesenyő mellett.
Jó, érkezett a rövid válasz. Felvezeted előtte a számítógépedre is, mint új tervezetet?
- Igen – mondta Reactorfigher. – Ez fontos.
És mi lesz a neve?, kérdezte J-NekteD.
- Hm – tűnődött el a fiú. Milyen nevet is adhatna olyan feladatnak, ahol egyelőre nincs szó arról, hogy meg kellene ölnie valakit, vagy valakiket. A magyar szavak túlságosan egyértelműek lennének egy tervezetnek, ám mindenképpen fog magyar vonatkozást is hagyni a tervezet nevében. Sorra vette hát angol szókincsét, amelyik a legjobban fedte volna azt, ami most a kötelessége lesz.

Hogy is van angolul az, hogy „felderít”?, tette fel magának a kérdést, és mellégondolta még azt is, hogy J-NekteD lehetőleg ne válaszoljon rá, ha hallgatózik. Szerette volna egy kicsit a saját agyát is használni, bármilyen talmi portéka is volt a reticulumiakéhoz képest. Megvan. To infiltrate. És most gondoljuk ki hozzá a magyar jelentést is…
J-NekteD kötelességtudóan csendben maradt, amíg Reactorfighter gondolkodott a tervezet nevén.
- A tervezet neve – nézett végre föl a reticulumi keskeny arcára. – INFILTRATOR lesz. Azaz: Ismeretlen Nevű Furcsa Idegenek Lányokat Tartanak Rabságban Ahol Talán Ott Ragadnak.
Szép, kommentálta J-NekteD. És miért vagy biztos benne, hogy rabságban tartják őket valakik?
- Mert máskülönben nem lennének eltűnve, valamiképp fel kellene bukkanniuk. Amiért nem teszik, az az oka, hogy valakik nem akarják.
És te kíváncsi vagy rá?, jött az újabb kérdés a reticulumitól. Reactorfighter rövid megjegyzést tett magának, hogy a társa ilyen tekintetben is kíváncsi a véleményére, majd válaszolt.
- Egyre inkább, barátom. Egyre inkább.
Megdörgölte az állán kibúvó tüskeszerű borostákat, és visszafordult a számítógépe felé, hogy megírhassa az INFILTRATOR tervezetet. J-NekteD egy darabig még nézte, majd elköszönt tőle, és távozott, magára hagyta őt az ovális szoba tompa fehér ragyogásában.

2

A Csorba-tó partja sötétségbe burkolózva nyújtózott végig a rovarzenés augusztusi éjszakában. A kavicsos, helyenként feltornyosuló homokpart ideális pihenő- és kikapcsolódóhelye volt azoknak, akik szerették az élővizeket, az élővilágot, és megunták a szállodák örökös műkényelmét, az esti televíziózást, a négy falat maguk körül, és az örökös szabályt, hogy rendet kell hagyni maguk után. A Csorba-tó volt Miskolc egyetlen olyan élővize, ami alkalmas volt strandolásra, horgászásra és kajakozásra is egyaránt. Felülnézetből leginkább egy tömött nyolcasra hasonlított, ami kissé kicsúcsosodott a Sajó irányába, mintha egyesülni kívánna vele.

A vidék maga emlékeztetett kicsit a Bánya-tóvidék területére. A tótól távolabb tömör barna föld volt, a vízpart felé haladva pedig egyre lazább, egyre kavicsosabb lett a terep, ezzel egyenesen arányosan ritkult a növényzet is. A Csorba-tó szántóföldek felé eső partjait (a Miskolc-Zsolcai kapuval átellenes partokat) dombok hullámoztatták meg, vígan tenyészett rajtuk a mogyorócserje, a törpeéger, a galagonya, sőt még alacsony fák is előfordultak, jobbára nyárfák, égerfák és a nyugati ostorfa néven elhíresült apróbogyós faféle. A Sajóvámos felé eső részén egész kis ligeteket alkottak ezek a fák, alattuk jópár sötét kör árulkodott arról, hogy az errejárók szeretik a sült szalonnát és kolbászt. Ezzel párhuzamosan sok a szemétkupac is természetesen, ami jelentős mértékben rontja a vidék zöld tisztaságát, de az ember már csak olyan, amilyen…addig nem elégedett senki, míg nyakig nem gázolnak a hulladékban. A vízpartok körül már csak a bő nedvességet kedvelő madárbogyóbokrok, alacsony nyárfák és egy-két szilfa maradt meg. A tópartot mintegy sáncként vette körül egy széles, kerekek által kikoptatott hepehupás, gödrös földút, amin már több ezer piknikező gépkocsi egyengette a kakaóbarna rögöket. Ritkás szálú, csúszós fű (Reactorfighter ezt selyemfűnek nevezte) vette birtokba a gépkocsik és nyaralók által elkerült területet, és lyukacsos zöld szőnyeget alkotott a vízpart elhagyott részein, valamint az ösvények és utak körül, távolabb már kiszorította őt a közönséges fű és a mezei lágyszárú növények.

Teljesen evidens, hogy ilyen kellemes környezet, és a hínármentes, hűsítő, halban gazdag víz idecsábítja a kikapcsolódni vágyókat, és a horgászokat nyaranta. Különösen forró nyári napokon a Csorba-tó forgalma vetekszik a strandokéval (ebben nyilván az is közrejátszik, hogy ingyen van, nagyobb a víz, és a strandok zsúfolásig megtelnek már reggel nyolckor). A Miskolc felőli oldalán létesült két csónakház, és két sporttelep is, ahol bizonyos összegért megtanítják az embert kajakozni, vagy kenuzni. Ilyenkor bizony könnyen megesik, hogy egy-két kevés tapasztalattal rendelkező újonc kajakos bekanalazza magát a tó mélyebb részébe, ott gyorsan felborul a kajakkal, és sajnálkozó arccal kiúszik, hogy „sajnos elsüllyedt”. A két sporttábor edzője együttesen sem tudta volna megmondani, hány elsüllyedt kajakot őrizget a Csorba-tó iszapos alja. Bizony, mikor a gyerekek vannak túlnyomó többségben, egy-egy nyáron akár 10-15 kajakot is törölhetnek az edzők az állományból.
- Mikor tanulnak már meg rendesen kajakozni és a sekély részen maradni a zöldfülű kezdők? – kérdezte háborogva a DVTK sporttelep első edzője, Gyulai Tibor a sportszerüzlet küldöttét, mikor lerakodták a vadonatúj fekete-sárga karcsú hajókat az utánfutóról.
A szőrös mellkasú, farkasarcú küldött szélesen vigyorgott Tiborra.
- Remélem, soha!

A 2002. kajakozási szezon alatt olyan jelentősek voltak a veszteségek, hogy a Gyulai kijelentette, mostantól csak felnőttek látogathatják a tábort. Ebben más jelentős incidensek is közrejátszottak. A júliús 7-től 11-ig terjedő időszakban előfordult, hogy a barakkszabályzat ellenére egy gyerek mindenféle bűntudat nélkül odaszart a kajaktároló melletti fa alá. Egy másik alkalommal pedig a tábor hátsó részénél lévő szalonnasütőhöz odakészített vödörnyi cementet beleöntötték a tóba, majd a vödröt is utánahajították. Ezt a helyettes edző is megerősítette, mikor egy gyerekcsapatot vezetve épp az ő kajakja mellett úszott el a piros vödör. A másik tábor – az MVSC sporttelep – stégjénél unatkozó három srác kifogta, és összetörte. Később mindhárman felelősségre lettek vonva. Közöttük volt egy alacsony, békaképű, nagyszájú fiú, egy bizonyos Jegenye László, egy ismeretlen golyófejű roma srác, végül pedig egy szintén mélynövésű, szőkés hajú fiú, egy bizonyos Norbert, valamint két másik ismeretlen fiatal srác, akik mindannyian tagjai voltak a miskolci kajakozószövetségnek már jó ideje, nagyrészük Görömbölyön lakott, onnan ismerték egymást.

A sors iróniája lesz, hogy egyikük sem éri meg a húsz éves kort. Jegenyét Reactorfighter öli majd meg, akárcsak a roma fiút, és Norbertet. A maradék két srác közül az egyiket vonat üti majd el Szabadbattyán közelében, míg a másik Maledict jóvoltából élőhalottá válik a miskolci tombolás közepette, és a Magyar Honvédség egyik katonájának lövedékei terítik majd le.
Miután a miskolci kajak-kenu szövetségből ez az öt, embernek alig nevezhető jelentéktelen humanoidforma sikeresen elérte, hogy fiatalok ne látogathassák az intézményt, jobbára csak felnőttek és egyetemisták számára nyílt meg a két sporttelep, akik nem csinálnak jópofaságot abból, hogy fa alá fektetik a kábelt, cementet öntenek a tóba, összefirkálják az öltözőket, szándékosan elsüllyesztik a kajakokat, és kajacsatáznak ebédszünetben.
- Legfőbb ideje kitiltani ezt a söpredék bandát! – mondta haragosan Tibor a szomszédos sporttelep edzőjének. – Ha a kurva anyjuk nem tanította meg őket a rendre, ne jöjjenek ide rongálni a telepet, és cseszegetni a normális embereket, kinek kell ez? Rengeteg pénz megy el rá, hogy ez a rakás utcamocska kis surmó idejön, és nekiáll vandálkodni. Sokkal egyszerűbb kitiltani őket innen. Ez a sok rohadék kis tetű, tegnap is három kajakot süllyesztett el Jegenye, meg a két baromarcú barátja, láttam hogy vigyorognak, mikor kimásztak a stégre. Elég volt, kész, nem jöhetnek ide többet.
- Adj a kis mocskoknak, eee! – felelte Litta Lajos, az MVSC sporttelep vezetője, miközben harciasan csóválta a kezében a vodkásüveget. – Nem tiszteenek ezek se éget, se fődet. Ha nem képesek normálisan izé…működni itten, húzzanak a halál faszára, he!

A kissé alkoholillatú kijelentéseket tett követte, mindkét sporttelep kizavarta az összes fiatalt a területéről, így nem történt több incidens, hogy csupán a felnőttek jártak oda. Ezen felnőttek egyike volt Bukovenszki Ákos Sándor is, aki hajdanán elismert kajakozó volt. Életének huszonötödik életévében erőteljesen elszegényedett a játékszenvedélye miatt, ám szlovák kapcsolatai valamennyire fontossá tették őt a magyar alvilág szemében, így Miskolc egyik „körzetének” beosztottja lett, mint fegyvercsempész. Már több mint tizenöt éve működött, mint megbízható beszerző, és meg kell hagyni, az alvilágnál jobban keresett, mint bármilyen legitim állásban, így volt mivel etetnie a játékszenvedély szörnyetegét a kaszinókban. Emellett természetesen vállalt rendes állást is…ő volt a DVTK sporttelep éjjeliőre, akit Tibor arra az esetre bérelt fel, ha az elkergetett hülyegyerekek visszatérnének revansot venni a táboron a falak összefújkálásával. Ezen az éjen is ébren volt Ákos, járta a telepet, időnként leült a stégre cigarettázni, és megenni egyet a sonkás szendvicsei közül. Hajnali három óra is elmúlt már, mikor kissé álmosan, tétlenül ücsörgött a víz fölé benyúló stégen, az utolsó sonkás szendvicsét majszolgatta éppen, mellette a földön a látcsöve és a zseblámpája, mikor elnyomott, távoli krákogáshoz hasonló zaj söpört végig a kihalt tó partjain. A felhőpongyolás sötét ég vakító világoskékké színeződött egy darabon, halk, mégis dobhártyarezgető búgás hangzott fel…és egy széles, csészealj formájú tárgy suhant alá a felhőkből, kék fényszerpentineket húzva maga után.

Ákos elkerekedett szemmel, tátott szájjal tápászkodott fel, és nézte a halkan süvítő korongalakzatot, amint utánozhatatlan bukfenceket vetve ereszkedett egyre lejjebb. Az alakzat belső fényei kihunytak, csupán kékezüst gyűrűje maradt bekapcsolva, így egy forgó karika látszatát keltette a tárgy. A hangsebességet messze túllépve zuhant nyílegyenesen a sporttelep felé. Ákos alig hallható aaakk! nyögést adott ki, és félelmében leugrott a stég hátsó részén, nyakig a hínárba.
A kísérteties alakzat alig huszonöt méterrel a vízfelület fölött megállt, majd lassú tempóban megközelítette a sporttelep melletti bozótos, elhanyagolt partszakaszt, ahol a tópart elkanyarodik, és a tó darázsdereka felé hajlik, lassan képezve a nyolcast. Arrafelé még ösvény sem volt, a katángkóró, a szeder, és az ökörfark birodalma volt az a hely.
A csészealj élénken felpulzált, felvillantva az összes lámpáját, majd ismét kihunyt mindegyik, a szélét kirajzoló kék fényvonalat kivéve. Leereszkedett tíz méternyire a talaj fölé, és a megdöbbent Ákos szeme láttára halványkék, mégis erős fénysugár jelent meg az elülső részén. Annyira megrémült, hogy azt sem észlelte, béka úszik a nadrágja szárába, és átázik az utolsó tiszta alsója is. Alig 400 méterre volt tőle az a különös valami...és…

Ufók!? De hiszen ilyenek nem léteznek! Uram Isten, mi történik itt…
Élő ellentmondásként a búgás felerősödött, és a csészealj vízgyűrűhöz hasonló fénypászmákat lövellt maga körül a levegőbe. Ebben a pillanatban mozgás tűnt fel a kék világító oszlopban. Bár Ákos túlságosan rémült volt ahhoz, hogy kimásszon, és a szeméhez emelje a látcsövet, enélkül is látta, hogy mintha két emberalak ereszkedne lefelé a földre.
Igen, ez két alak! Jézusom, ezek tényleg ufók!
Rémülettől kitágult szemekkel nézte, ahogy a két alak földet ér, és a kék fénycsóva mintegy varázsütésre eltűnik. Alaposan megnézte magának mindkettőt. Az egyik halványszürke volt, kissé lámpaizzóra hasonlító fejjel. A másikon pedig mintha fekete ruha lett volna.
Ha ezek most megláttak…végem!

Óvatosan lejjebb ereszkedett a stég mellett, éppen csak két figyelő szeme és a feje teteje látszódott ki mögüle. Látta, hogy a két idegen beszél valamit egymás között, a fekete ruhájú idegen pedig valamit matat a ruháján. A halványkék gyűrűfény nem biztosított túl sok fényt, de hát érthetően nekik is kellett valamennyi...
Elővesz valamit, úgy látom…most a szájába teszi…és meggyújtja? Ez cigarettázik?
Igen. A sötétruhás idegen valóban rágyújtott, füstfelhőt fújt ki maga mögé, közben pedig a stég felé fordult. Ákos szinte megdermedt a rémülettől, mikor az arc feléje fordult.
Ez most észrevett? Meglátott volna?
Az alak kivette a szájából a
…cigarettát? Ez tényleg az! Cigarettázik! Akkor most ő ember, vagy mi?
Nem hitte el, amit lát. Egy repülő csészealj leszáll a közelében, kilép belőle egy idegen, és egy ember.
És ekkor az ember hangosat böfögött.
(!!!)
Ákos azonnal odaevickélt a parthoz, egy víz fölé hajló dús lombú bokor alá, felkapaszkodott a levelekkel és ágakkal felszórt parton, és hanyatt-homlok menekült a murvás udvaron át a lakóbarakkba, hogy felhívja a rendőrséget, valamint a „munkáltatóit”. Egyedül azt sajnálta, hogy nem volt nála fényképezőgép vagy videokamera. Ezt a néhány percet valószínűleg örökké bánni fogja, hogy nem örökítette meg.


3

Ákos nem tévedett. A halkan búgó űrhajóból egy reticulumi és egy nagyobbrészt földi ember ereszkedett le a tópartra. A parton kuporgó békák is mind megdermedtek, apró gombszemükben a fénysugár kéksége tükröződött.
Hihetetlenül kellemes érzés volt Reactorfighter számára a szabad lebegés, és összerezzent, mikor katonai bakancsai kemény talajhoz simultak, és száraz gallyacskák roppantak el alattuk.
- Ahh, otthon, édes otthon… - szippantott mélyet az illatos mezei levegőből Reactorfighter. Felvilágítottak a pupillái egy kicsit. Nagyon hiányzott már neki a Föld.
Újra itt vagy a Földön. Milyen érzés?, kérdezte némán J-NekteD, és körülnézett. Csend ülte meg a környéket, a tücskök ciripelése is elhallgatott, csupán a hajó búgását lehetett hallani.
- Nagyon jó. És látom, még egyben van. Helyes. – bólintott elégedetten Reactorfighter, és megdörgölte újra az állát. Amint odaérek a bázisra, megborotválkozom, fogadta meg.
Akkor hogy legyen?, nézett rá J-NekteD.
Reactorfighter tűnődve nézett végig a csendes, mozdulatlan vízfelületen, a kissé odébb lévő kajak-kenu telepen, és cigarettát vett elő a zsebéből. Ráérősen gyújtotta meg a végét, közben arra gondolt, hogy is kezdjen hozzá az egészhez. Kezében volt a kés meg a villa, most már csak meg kell találni azt, amit megehet vele. Valószínűleg ez lesz a legnehezebb része, a többi menni fog, mint a karikacsapás.

Bízom benne nagyon, hogy nem lesz nehezítésként megint egy rakás vámpír, vagy hasonló lény, amik feltartóztatnának. Nem kellene, hogy kapcsolódjon ez a Darkerworld-tervezethez. Így is éppen elég nehéz lesz megoldani ezt a feladatot, már ha egyáltalán sikerül. Egyáltalán nincs rá biztosíték, hogy még életben van az a tizenhat lány. Lehetséges, hogy már el is temették őket valahol. Ehhez én túl kevés vagyok, hogy csak úgy megtaláljam őket, mindenféle nyom nélkül. A rendőrségnek sem jött össze, pedig mennyivel többen vannak már!

Bár elfogadta a tervezetet, és „szakmáját” tekintve mindenképpen utána kellett néznie a
dolognak, tudta, hogy egyedül képtelen lenne utánajárni. Tizenhat lány tizenhat különböző helyen lehet, sajnos igen kicsi a valószínűsége, hogy mind a tizenhat egy helyen van. A maga teóriáját, miszerint elrabolták őket, változatlanul hibátlannak érezte, de ezt leszámítva semmit nem tudott róluk, valamint hogy ki rabolhatta el őket. Ezeknek mind-mind utána kell járni.
Mélyet szívott a cigarettájából, és megdörgölte a homlokát. Levegőt nyelt a szívás közben, és hangosan böfögött, miközben kifújta a füstöt.
Érzem hogy sok gond nyomaszt, szólalt meg J-NekteD a fejében. De ne feledd, harcos, apró léptek vezethetnek a nagy győzelmekhez. Mindennek utána kell járni, ez teljesen természetes, ámde segítségedre leszek én is, és ez a tervezet nem lesz határidős.
- Nem, persze. – szólalt meg lemondó hangon Reactorfighter, erőteljesen csökkent önbizalommal. – Csak „minél hamarabb” találjam meg őket.
Nem fogunk siettetni.
- Reméltem – Reactorfighter hangja egy kicsit sem változott.
Összepontosíts a jutalomra!, javasolta barátságosan a reticulumi, és Reactorfighterre nézett.
A fiú visszanézett rá, és oldalra fújt egy tüdőre való füstöt.
- Most az érdekel a legkevésbé. Tudni fogok teleportálni, ez jó. Illetve ti fogtok tudni engem teleportálni. De tudod, J-NekteD, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek mindegyiket megtalálni. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megtalálom-e valamelyiket.

Ezt tudjuk. De a rendőrség kudarcot vallott, egyedül te tehetsz már csak valamit.
- A kérdés az, hogy mindez elegendő lesz-e. Nyugtass meg, hogy nem fogtok elmarasztalni, ha nem találom meg őket.
Persze hogy nem. Csak tegyél meg mindent.
- Rendben – egyezett bele Reactorfighter. Nem is nagyon volt más választása. Ha már belekezdtem…akkor nekilátok. Legrosszabb esetben nem sikerül.
A reticulumi türelmesen nézett rá.
Akkor hát hogy kezdjünk hozzá?
Reactorfighter gondolataira újra rászakadt a tonnasúlyú kérdés. Hol is kezdjem?
Vett három mély levegőt, és jót szívott a cigarettából is hozzá.
- Először is – mondta lassan. – megtudakolom a lányok neveit, aztán beszélek három-négy szülővel, hátha találok olyasmit, ami elkerülte volna a rendőrség figyelmét. Utána pedig megkérlek téged, hogy végezz gyors agyturkászást néhány embernél, akivel esetleg összeakadok, és gyanúsnak találok. A többi pedig jön majd utána.

Kezdésnek tökéletes, felelte rá azonnal J-NekteD. Igazság szerint azonnal tudta megintcsak, mit forgat Reactorfighter a fejében, de tapintatosan megvárta, hogy ki is mondja. Hiába, kicsit szoknia kell neki is, hogy egy emberrel beszél.
- Ne menjetek túl messzire a hajóval. Mindent azonnal jelenteni fogok a bázisról majd. Azt akarom, hogy te jöjj majd le, ha találtam valakiket. Különben is, a rendőrségre csak te mehetsz be. Ne feledd, az én aktám még mindig nyitva van.
Ezt nem ártana korrigálnod, figyelmeztette jóindulatúan J-NekteD.
- Tudom. De erre is rájövök majd menet közben, hogy hogyan csináljam.
Szükséged lesz valamire tőlünk?
- Egyelőre semmire. Ha kell valami, üzenni fogok. A holnapi napot szaglászással fogom tölteni, este pedig azonnal írni fogok.
Rendben van. Akkor megyünk.
- Jó utat. Éljenek a harcosok. – felelte Reactorfighter, és odébb lépett.

A kék fénysugár újra felragyogott, hullámszerűen gördült le a felettük lebegő hajóból, és elborította J-NekteD-et. Vézna, fehér teste lassan emelkedni kezdett. Addig nézett utána Reactorfighter, míg el nem tűnt. A hajó felvillantotta háromszor a lámpáit, így kívánva sok szerencsét neki, majd egyre gyorsulva emelkedett föl az égbe, lassan szétfoszló rikító kék csíkokat szórva szét. Halvány kék glória világította meg a felhőtömeget a feje fölött, és ekkor ismét eszébejutott Reactorfighternek a darkervilág…és Deviator.
Meg kellene látogatnom őt is. Igen, elképzelhető, hogy ő tud valamit az eltűntekről, végtére is ő itt maradt. Bettit is fel kellene keresnem, biztosan nagyon örülne, hogy viszontlátna, és örömmel segítene. Vajon mi lehet velük? Mi változott meg azóta, hogy utoljára láttam őket?
Ezért is jó, ha az embernek mégis van néhány ismerőse. Elsődleges információforrásoknak is kitűnők. Ezenfelül Reactorfighter több alkalommal is eszébe jutott Deviator. A sötét szépség. Karcsú test, fehér bőr, angyali szépségű arc, tiszta tekintet, éjszínű hajfürtök. Szépségét bárki megirigyelhette, és ha valaki a magáénak tudhatta őt, bizonyára nagyon boldog ember lenne.

Vajon ő mennyiben lenne más, mint Betti? Ő is képes lenne úgy szeretni? Nem, ki van zárva. Ő sokkal tisztább ember, és ő is rendelkezik hatalommal. Akárcsak én, ő is más szemmel nézi a kapcsolatot, a szerelmet…és a szeretkezést. A dark-goth szubkultúra követőinek erre is megvannak a rituáléik.
Mi tagadás, sokszor gondolt Deviatorra, és mindig megrótta magát érte, bármily édes-mézes gondolatok is voltak ezek.
A tücskök ismét ciripelni kezdtek a csendes mezőségen. A távolban sötét, egyenetlen sziluettet rajzoltak ki a sajóparti fák. Északnyugati irányban Miskolc narancssárga lámpafényei fátylazták a néma zsolcai főutat.
Akció indul, gondolta rezignáltan, és vontatott lépésekkel elindult a fények felé. Mire odaért, már három cigarettát elszívott, ami igen tekintélyes mennyiségnek számított ahhoz képest, hogy jó ideje nem gyújtott rá.
Valami biztos nagyon idegesítette…

Folytatjuk...