Reactorfighter - Az Infiltrator-tervezet 4.

4: Az oroszlán ma éjjel nem alszik

1

A Bugyborék Strandfürdő épülete a zeneiskolához hasonlóan felújított napsárga színű volt, az ablakok közt kiemelkedő fehér betonkeretekkel. Nem volt túl magas épület, a teteje lapos volt, akárcsak a bérházaké, a környező térségből mégis kiemelkedett. Előtte feküdt a miskolci villamos vágányai által kettévágott széles úttest kiterítve, mint valamiféle szürke pléd egy piknikező, térdelő ember előtt. A strandfürdő épülete ugyancsak kiemelkedett a könyezetéből: mellette jobb- és baloldalon kocsmák, gyorsbüfék és fagylaltozók sorakoztak, melyeknek a strandfürdő területe felől is volt bejáratuk, így voltaképpen falként ékelődtek be a külső járda, és a strand területe közé. Az ember elég nehezen dönthette el, hol is szeretne enni, mivel a strandfürdő főépülete mellett egymásnak szorítva álltak ezek a kis gyorsétkezdék, mindegyik fáradhatatlanul igyekezett színesebb és szemrevalóbb cégért csinálni, hogy a járdán közlekedő, hazafelé sétáló ember, vagy a medencéből kikecmergő tizenéves srác őt válassza, ne a másikat.

A gyorsbüfé-falnak hatvan méterrel odébb vége szakadt, és magas téglakerítéssé változva kerítette el a strandot. Mellette egy kis utca vezetett a kerítés irányába, majd egy parkolóban ért véget. A kerítés derékszögekben elfordulva egy kis darabon megszakadt, ahol forgóajtó, és téglabódé volt: a nyári bejárata az uszodának. A kis utcácskán túl pedig már a város volt, sápadt fehér és sápadt vörös, málladozó, rács-erkélyes bérházak, melyek csupán külsejükben tértek el a katowice-i társaiktól.
A kis utca sarkán állította meg a Raidert Reactorfighter. J-NekteD lemászott mögüle, mire ő lehalkította a még mindig vidáman szóló zenét, és leállította a motort is.
- Ha elfogadsz egy tanácsot, ne egyből azt kérdezd meg, hogy „elnézést, nem tudnak eltűnt lányokról véletlenül?”, mert ha valaki tud róluk, egyből elkezd rémüldözni, és elmenekül, mielőtt elkaphatnánk őket…
- Ezt értem – felelte komolyan J-NekteD. Nem is szándékozott hasonló dolgot elkövetni. – Csak bízd rám a részleteket, barátom.
- Oké – felelte Reactorfighter egy halvány mosoly kíséretében. – Nálad jobban különben sem ismeri senki az embereket.
- Ahogy mondod – J-NekteD tétován a mögötte lévő főépület felé nézett. A távolból odahallatszott a medencében pancsoló fürdőzők zsivajgása, a víz locsogása, mintha a kocsik keltette aláfestőzajt akarná kompenzálni. A főbejárat négyzetüveges fehér ajtaja nyitva volt, odébb a nyári bejárat úgyszintén. Számos kocsi állt a nyári bejárat melletti kis parkolóban.

Vajon ma ki lesz az, aki nem jön vissza az autójáért?, tette fel magának a kérdést Reactorfighter, miközben szétnézett. J-NekteD nem válaszolt rá, tiszteletben tartva gondolatainak a szuverenitását.
- Fél óra múlva visszajövök – mondta Reactorfighter, és kissé beljebb tolta a Raidert, hogy utat engedjen egy érkező Ladának. – Addigra tudj meg mindent. Azt sem bánom, ha bejárod az egész fürdőt. Tessék, itt van pénz. Csak vigyázz, a visszajárót ne tedd zsebre.
Terepszínű katonai zubbonyába nyúlt, elővette a pénztárcáját, és kivett belőle egy ötszázas bankjegyet.
- Ebből biztos, hogy kijön.
- Rendben – J-NekteD elvette a pénzt. – Ha valami baj lenne, a bázisnál találkozunk.
- Oké. Járj sikerrel! – Reactorfighter visszaült a Raiderre, beindította a motort, a zenét ismét teljes hangerőre állította, és megvárta, míg a közeli szemafor megállítja egy időre a forgalmat.
J-NekteD közömbös pillantással nézte, ahogy Reactorfighter meghúzza a gázkart, átsüvít a megüresedett dupla úttesten, a villamossíneken, és a szemközti utcában eltűnik a bérházak között. Őt nem tudta lenyűgözni a száguldás szépsége.
Szabadságot éreztem belőle, mikor utaztunk. Bár minden ember szabad lehetne itt!, gondolta, és elindult a főbejárat felé.

2

Miközben J-NekteD kifizette a belépőjegyet a szemüveges, bajuszos, kissé oroszos arcú embernek, és nekiállt olvasni a gondolatokat, Reactorfighter közepes sebességgel vezette hűséges járművét. Nem kellett messze mennie, a Bugyborék uszoda és fürdő közel volt a katowice-i lakótelephez. Jobbára egy kézzel irányította a Raidert a bérházak és garázssorok közötti rücskös, elhanyagolt utcákon, a másikkal örökösen a nyakát vakarta, és próbálta kivenni a nyakában lógó dögcédulájának a csörgését a háta mögül üvöltő zenéből. Rossz szokása volt, hogy bármi zaj, ami belerondított a kedvelt zenéibe, azonnal felkeltette a figyelmét, arra koncentrált, így sokszor elszalasztotta az éppen soron következő dallamegyüttest.
J-NekteD biztosan sikerrel jár. A börtönt megjárta minden gond nélkül, egy strandfürdő csak nem okozhat neki gondot!

Miközben kiért végre a bérházak közül, és ráfordult a városból kivezető egyik út, a József Attila út alá. Magas híd vezetett át fölötte, mely átívelt a közeli Gömöri teherpályaudvar városon átfutó vágányai fölött, majd ismét ellaposodott, visszatért az út eredeti szintjére. Többek között erről a József Attila útról lehetett eljutni a gyártelepekhez is, ahol néhány hónappal ezelőtt egy Reactorfighter nevű ismeretlen szó szerint lemészárolt egy csomó élőhalottat, és levegőbe röpített egy raktárépületet majdnem teljes egészében.
Kész szerencse, hogy senki nem látott. Az utolsó tanú is…meghalt, hogy úgy mondjam.
Visszaemlékezett rá, mikor a négy vámpír rávetette magát, és sokkal kevésbé tűnt ez szép emléknek, mint a második vámpírtámadás. Ekkor döntötte el, hogy elbeszélget a barátaival az ügyben, hogyan tudnák a személyes biztonságát még jobban szavatolni.

Ha újra összetűzésbe kerülnék a Gonosszal, olyasmivel kellene szembenéznem, amihez én kevés volnék?, kérdezte meg sokadszorra magától, mikor lassan elhaladt a hatalmas hídfő mellett, indexelt, és rákanyarodott a József Attila útra. Lassan megállt a lámpa előtt, és semmitmondón szétnézett. Jobb oldalt a Búza téri piac volt, az alacsony zöld fémállványokon faládákban, műanyag kosarakban sorakozott a rengeteg alma, citrom, narancs, és már dinnye is volt helyenként, jóval odébb pedig babot, lencsét és borsót mértek. Elnyűtt ruhájú öregasszonyok, borostás arcú öregemberek ücsörögtek vevőre várva hokedliken és kecskelábú székeken a kipakolt termények és áruk mögött, fölöttük ponyvák voltak kihúzva vaskeretekre, hogy védjék őket az erős napfénytől. A piacjáró emberek tarkaruhás csoportja, valamint néhány mozgó cigarettaárus töltötte meg a kofasor közötti gyalogjárót. Közvetlenül mellette pedig ott volt a hatalmas, hosszú, betonból épült árucsarnok. Széles, kitárt vaskapui ontották és nyelték az embereket.
Olyan, mint a katedrális kapuja, gondolta Reactorfighter, miközben tétlenül pörgette a Raider motorját. Tényleg, Deviator…
Nem. Nem tudta, hogy fogja őt megtalálni.
Az árucsarnok magas kapuja fölött volt egy enyhén emelkedő hullámoslemez előtető, fölötte pedig üvegtéglákból összerakott ablakok. Az ablakok felett Miskolc kissé kopott, de még mindig színes címere.
!!Zöld!!

A Raider karizmatikus rándulással indult meg, és szinte motorzaj-mentesen robogott el jobbra, elhaladt a Búza tér mellett, a Miskolc Pláza erődre emlékeztető épülete mellett, el Szirmabesenyő irányába. Baloldalt, a földből szinte hegység módjára előtört sárga társasházak teteje fölött át-átvillant a Deszkatemplom magas, sötétbarna tornya.
Hol vagy, Deviator?, kérdezte némán magától Reactorfighter, zenét váltott, és átsiklott a Raiderrel a belső sávba, kielőzve egy kisteherautót és egy Mercedest. Végig az út jobb oldalát figyelte, mikor véget értek a bérházak, és felváltották a kis családi lakások őket. Valahol itt kell lefordulni. Az utca nevét nem tudta ugyan, de a füves elválasztósávról könnyedén felismerte.
Amint megelőzte a lassan haladó kisteherautót, besorolt elé, és nézni kezdte a házakat. A járda melletti füves sávból nőtt fákon keresztül is észrevette a sarkot. Belegyorsított, és indexelés nélkül lefordult. Futólag megnézte a sarkon lévő szürke ház falán a táblát: Levente vezér utca. A ház oldalában pedig egy középkori harcost ábrázoló plakát hirdette, hogy söröző van a közelben.
Ez lesz az.

Az utca üres volt, egy árva autót sem lehetett látni. Mindössze három vagy négy ember állt a bal oldalon lévő széles, sárga ABC fala mellett, és várták a buszt.
Reactorfighter tovább vezette a járművét, kötelességtudóan megállt a kereszteződésnél, és ekkor látta meg azt a bizonyos fehér házikót, a kör alakú, hordófenékre emlékeztető ajtóval. Alig 200 méter volt a távolság.
Most kellene szólnom J-NekteD-nek, hogy megérkeztem, ha lenne nálam kommunikátor. Még arra is szükség lehet, nem árt észben tartani.
Óvatosan körülnézett, miközben lelassította a járművét, és kikapcsolta a zenét is. Mostmár csak a könnyű nyári szellő hangját hallotta, és a Raider motorjának csöndes duruzsolását, ami kissé emlékeztetett nagyon lehalkított impulzusfegyver-lövések sorozatára.
Egy piros Lada kanyarodott ki az egyik messzebb lévő bérház mögül, és ment el mellette. Reactorfighter oda sem figyelt. Felkormányozta a Raidert a járda melletti füves sávra, leugrott róla, és a fehér házikó ajtajához sétált.
Jó alapos vizsgálódással indított. Legelőször is szemügyre vette magát az ajtót. Már az alakja is rendkívül furcsa, mert hát ugye, hogy néz ki az, hogy egy ilyen kis házikónak egy nagy, hordófenékre emlékeztető, sötétbarna dongákból összeillesztett ajtaja van, hát még hogy nincs rajta kilincs, mégcsak egy lyuk sincs a fában sehol?

Még egyszer körülnézett, megbizonyosodva róla, hogy J-NekteD ezt a helyet emelte ki a börtöntöltelék memóriájából, és miután úgy döntött, egyetlen másik kis fehér házikónak sem lehet ilyen jellegű ajtaja, kétségeitől megszabadulva odament az ajtóhoz. Próbaképpen megsimogatta a sötétbarna dongákat. Az illatukból érződött, hogy ezek a dongák bizony nemrég lettek elhelyezve, mintha még érződött volna a fafeldolgozó üzemek örökös gyanta- és fűrészporszaga belőlük. A rajta lévő sötétbarna festék ugyan sokat tompított, de akinek igen érzékeny az orra, hamar rájöhetett, hogy nemrég helyezték el ezeket a dongákat. A festék is meglehetősen újnak tűnt, Reactorfighter biztos volt benne, hogy sok ujjlenyomatot őrizgethet.
Kissé hátrébblépett, és megnézte a fehér házikót. A kicsike épület T alakú volt, a különös bejárattal épített fal egy hosszúkás, téglalap alaprajzú épületbe torkollott bele, felülnézetből egy rövid szárú, hosszú „tetejű” T-betűt formázott. Még érdekesebb volt a tény, hogy bár utcasarkon állt, minden oldalról kerítés vette körül. Sehol egy kapu a zöld-piros tüskés drótkerítésen, sehol egy másik ajtó a házon.
Nahát-nahát, ez bizonyára felkeltené J-NekteD figyelmét is, gondolta Reactorfighter. Ha ő lenne itt, lefogadom, hogy félpercenként hívogatna, hogy talált valami újat.
Két közömbös lépéssel tért vissza az ajtó elé. Újra megnézte, de csupán a már észlelt dolgokat vette ki újra belőle.
Ezzel az épülettel nincs minden rendben, gondolta Reactorfighter, miközben a nyakát vakarászta. Már csak szerkezetéből adódóan sincs. Az ajtón nincs kilincs, se pedig kulcslyuk. Ez azt jelenti, hogy csak belülről nyitható. Vagy pedig valamelyik szomszédos házból lehet ide átjárni.
Elsétált egy darabon balra is, a Computer Art felé, és a sarkot megkerülve balra is, alaposan megnézve a ház hátulsó falait. Egy árva ablak sem volt az egész épületen. A tetejét sem hagyta ki, mely vörös cseréppel volt fedve, de ezen sem volt nyílás. Az épület teteje bizonyára lapos, ezt csupán látszatra húzták fel.
Vállat vont, és visszatért az ajtóhoz újra. Végigsimította a felületét, érezte, hogy az apró szálkák simogatják tenyere bőrét. Szinte már látta magát, ahogy koncentrál, erőt gyűjt, és nukleáris erejével szétrobbantja az ajtót. Bummkreccs! Törött fadongák repülnek minden irányba, irtózatos robaj, szikrák és villámnyalábok. Hölgyeim és uraim, az első ajtó mögött…
Kissé hátralépett, szétnézett az utcán gyors felderítő pillantással, és megrázta a fejét. Nem. Ez túlságosan feltűnő lenne. Ő most Hajnali Szél, nem Reactorfighter. Nem hívhatja fel magára újra a figyelmet. Mindent elrontana, ha a rendőrség fülest kapna az egyik ittlakótól az ő tevékenységéről. Még ha találna is valamit, a rendőrök nem biztos, hogy tolerálnák a korábbi eseteit. A gyilkosság sohasem évül el…

Más módot kell kieszelni. J-NekteD talán ki tudná nyitni, ha lenne ezen zárszerkezet…de ezen semmi nincsen!
Próbaképpen nekitámaszkodott két tenyérrel az ajtónak, érezte, hogy középen egy három dongából összeillesztett rész egy icipicit megmozdul. Ez tehát az ajtó, ámde csak belülről nyitható.
Most mi legyen?
Egy autó ment el mögötte, egy piros színű Lada. Tudomást sem vett róla, hanem inkább az ajtóval foglalkozott, fejével egészen odasimult a fához, hogy orra összelapult a dongákon. Levegőt vett…majd meglepődve két újabbat lélegzett az orrán át.
Ammóniaszag. Ammónia és halvány klórszag. Nagyon halvány.
Kicsit elfordult, vett néhány lélegzetet az orrán át, hogy kitisztuljon a szaglószerve, majd visszafordult, és újabb két lélegzetet szippantott a dongákon át. Ezúttal nem volt kétség, ammónia és klór szagát érzi odabentről.
Mi ez? Valami lebontásra ítélt nyilvános vizelde?
Az orra helyett most a szemét illesztette oda az egyik legnagyobbnak ítélt réshez. Néhányat pislogott, és erőltette a szemét, hogy kivehessen valamit odabentről. Először csak sötétséget látott, majd ahogy lassan hozzászokott a szeme, valami világosszürke felületet vett észre, ami vonalakkal volt elosztva vízszintesen. A földön egy sötét négyzetet is észrevett, de semmi mást. Egy pár percig figyelmesen szemlélte a szürke felületet, de nem tudott rájönni, mi lehet odabent.
Óvatosan bekopogott, és hátralépett az ajtótól.
Semmi reakció.
Mégegyszer odalépett, és erősebben bekopogott, de csak a visszhang volt a válasz bentről.
Ekkor körülnézett az utcán, és miután senki nem volt belátható közelségben, ököllel hármat rávágott az ajtóra. Az nagyot döndült minden egyes ütésre, ám csodák csodájára erre sem nyitotta ki senki.
- Ki van odabent? – kérdezte, száját a réshez szorítva.
Senki nem felelt.
Erre már ki kellett volna jönnie valakinek…, gondolta Reactorfighter, de a gondolatot nem tudta lezárni, mert hangot hallott bentről. Fülét azonnal a dongákhoz szorította, és figyelt.
Vízcsöpögést hallott először, utána pedig nagyon halkan, visszhangosan, de ki lehetett venni valamiféle zenét vagy dalt. Ahogy jobban fülelt, határozottan kivette a ritmust és a dallamot is. Még így, halkan is felismerte, hiszen rengetegszer hallotta, és valamennyire szerette is ezt a számot. Ann Lee énekelte odabentről a Two times című dalát. Annyira nem volt tiszta a hang, hogy meg is értse a szöveget, ám a dallamát semmi mással nem lehetett összekeverni.
Valahonnan bentről szólt a zene, mélyen bentről.
Akkor lehetséges, hogy van bent valaki, csak nem hallja a zenétől?
Egy ideig morfondírozva támaszkodott neki füllel az ajtónak, magában énekelve a dalt a bentről szóló titokzatos hangszóróval együtt, majd újra bedörömbölt ököllel az ajtón. Merész, spontán ötlete támadt.
- Rendőrség! Azonnal kinyitni! – kiabált be a házba erélyesen.

Erre sem érkezett felelet. Reactorfighternek már igen fogytán volt a türelme, és azon volt, hogy megy vissza J-NekteD-ért, mikor sikoltást hallott bentről. Ez is halk volt nagyon, a zenétől alig lehetett kivenni, de határozottan sikoltás volt. Magas, fájdalmas, női sikoltás.
Reactorfighter meghökkenve lépett hátra, és ismét körülnézett az utcán. A távoli ABC-nél emberek mászkáltak, a bérházak között két fiatal kisfiú sétálgatott, de senki más nem volt a közelében.
- Nyissák ki az ajtót! Itt a rendőrség beszél! – kiáltott be ismét a dongák közötti keskeny résen. Olyan kicsi volt a rés, hogy egy étkezési nagykanál nyele fért volna csak be rajta, mégis biztosra vette, hogy a hangját hallják odabenn.
Ezúttal rögtön utána érkezett a női sikoly. Visszhangzott, és vészjósló sírássá változott, ahogy a szűk falak között az ajtóig eljutott. Reactorfighter nagyon koncentrált, és összeráncolta a homlokát, mikor egy harmadik sikolyt is meghallott bentről.
Eeeeeeeiiiiiiiii!
Rögtön ezután egy negyedik sikoly: Eeeeeeééééééiiiiiii!
Na, azt hiszem, megtaláltam a lányokat, gondolta Reactorfighter, némiképp elégedetten. Hiszen életben voltak, a hangjukat is hallotta. Pontosabban egy lány hangját hallotta. Nem tudta kihez kötni, mivel az eltűnt lányok közül egyedül Deviatort ismerte, és a benti akusztika az ő hangját is épp eléggé eltorzította volna ahhoz, hogy ne lehessen fölismerni.
Most már tehát tudta, hogy hol találja egyiküket, mégsem volt boldog. Nem zúzhatja be az ajtót csak úgy, mert egyből a nyakára száll a kerület összes hadra fogható járőre. Egy éjszakai támadás jöhet szóba, ám arra még várni kell. Máshonnan pedig – úgy tűnt – nem lehet bejutni az épületbe.

Rágyújtott egy cigarettára, és elgondolkodva nézegette az ajtót. Leszűrte azt is a sikoltozásból, hogy az illető lányt nem őrzik ugyan (ha lett volna őr, már nyilván kijött volna a dörömbölésre és az ordítozásra), viszont nem tud a helyéről elmozdulni, máskülönben már rég az ajtó túloldalán lenne, és szívhez szóló hangon esdekelne neki, hogy szabadítsa ki innen. Két dolgot viszont nem értett: miért szól odabenn a zene, és hogy vitték be a lányt, ha innen nem lehet bejutni az épületbe.
Majd J-NekteD megválaszolja ezeket, miután végzett egy gyors elmetesztet a strandfürdő alkalmazottain, gondolta reménykedve. Eldöntötte, ha ő nem talál semmit, hát fogja magát, kijön éjszaka ide, szétveri az ajtót, és bemegy, mit sem törődve J-NekteD méltatlankodásával. És mivel gyanította, hogy azt a lányt erőszakkal tartják ott, impulzusfegyvert is fog hozni. Aki pedig eléje ugrik, és nem nőnemű, azt azonnal lelövi.
Még egyszer utoljára odalépett az ajtóhoz, és bekiáltott.
- Ne félj! Jövök érted és megmentelek! Egy kicsit bírd még ki!
A válasz megint csak egy sikoltás volt, sürgető, fájdalmas, rémületes.
Reactorfighter elhátrált az ajtótól, felült a Raiderjére, és felgyorsítva végigszáguldott a sarkon túli kis utcán. Érdekes módon újra egy piros Lada ment el mögötte, mikor indított. Ha J-NekteD jön ide őhelyette, talán minden másképp alakult volna…de ezt már nem tudhatjuk meg soha.




3

A Bugyborék strandfürdő téglafalánál várakozott, és közben nézegette a valószínűsíthető célpontot. Vörös, új téglafal, betonbevonattal a tetején. A kerítésen belül, kicsivel odébb sötétbarna fagerendákból emelt fatoronyzat, és tetőzet húzódott végig. Ott voltak a kültéri öltözőkabinok. A fatoronyzat és a kerítés között drótháló volt kihúzva, a potyázók ellen. Harmincegy méterrel odébb a kerítés derékszögben elfordult jobbra, mintegy benyúlva a kis utcácska és a parkoló elé, majd véget ért a forgóajtónál. A nyári bejárat még mindig nyitva volt, de Reactorfighter sejtette, hogy éjszakára bezárják.
Annyi gonoszság történik az országban, az államban, filozofált magával Reactorfighter. A rendőrök nem képesek mindet megoldani. Van egy olyan érzésem, hogy egy részét tudatosan nem oldják meg, mivel a feletteseik stikában különféle megállapodást kötöttek egyes alvilági vezetőkkel. Egy ilyen összeesküvésbe csöppenhettem most bele. Talán.
Tétlenül ücsörgött féloldalasan a Raideren, dohányzott, és a kerítésen belül sorakozó öltözőkabinokra épített faszerkezetet nézegette.
Milyen érdekes. Azon sem lepődnék meg, ha a Levente vezér utcai házikó ajtaja az ebből visszamaradt fölöslegből készült volna el. Egyáltalán nem lennék meglepve.
Az órájára nézett. Már öt perce itt kellett volna lennie J-NekteD-nek. Ő pedig igen nagyra tartja a pontosságot.

Remélem nem hullt le az álcája, nézett végig a járdán a főbejárat felé Reactorfighter aggódó pillantással. Megvakarta a vállait, és cigarettát kezdett keresni a zsebében. Alig volt már négy szál a dobozban. Hamarosan szüksége lesz újabbra, természetesen az olcsóbbikból – és a jobbikból, tette volna hozzá – ami nála Moon Lights-ot jelentett.
Végre-valahára megjelent J-NekteD. Határozott mozdulattal csukta vissza a kinyitott fehér ajtóját a főbejáratnak, és kissé merev léptekkel sietett Reactorfighter felé.
Itt vagyok!, érkezett a „szava”, a távolsággal egyenesen arányos halk elterjedéssel az elméjében, mint egy kanál cukor feloldódása a teában. Reactorfighter feléje intett, és elmosolyodott, közben pedig arra gondolt, mi lett volna, ha lelepleződik igazi volta.
Akkor most tele lenne itt minden rendőrökkel meg katonákkal, adta meg a választ magának.
Mikor J-NekteD odaért, Reactorfighter arra gondolt, melyikük kezdje el mesélni a tapasztalatait az Infiltrator-tervezet eddig eltelt része kapcsán, mire J-NekteD ezt a gondolatot is ellopta, és visszadobta a választ.
- Kezdd te – csupán ennyit mondott.
- Először is – szólalt meg Reactorfighter. – Örülök, hogy nem fedeztek még fel. Másodsorban megtaláltam a házat, amit mondtál. Pontosan úgy néz ki, ahogy….megláttattad velem. Kicsi, fehér, és kör alakú, nagy barna ajtaja van. Vizsgálódásom közben bentről igen erős ammónia- és klórszagot éreztem bentről, csöpögést, valamilyen zenét, és egy lány sikoltozását hallottam bentről. Az ajtón kívülről nincs zár, fogalmam sincs, hogy lehet kinyitni, az erőszakot kivéve. Más bejáratot nem találtam.
- Sokkal egyszerűbb lett volna visszaemlékezni rá – felelte J-NekteD, mikor Reactorfighter befejezte a mondandóját.
- Oké – a fiú erre maga elé idézte a felderítésének a részleteit, megpróbálta újra elképzelni a szagokat, amiket onnan bentről érzett, a hangokat, amiket hallott, és…
És hogy ez csak EGY lány volt a tizenhatból…
- Értem – felelte J-NekteD. – Akkor most elmondom, én mit tudtam meg. Átnéztem kilenc dolgozónak, és három úszómesternek a gondolatait, és mit gondolsz, kinél találtam rá a kincsesládára?
Reactorfighter értetlenül nézett rá.
- Nem tudom.
- Ahogy beléptem az ajtón, egy kis előszoba vagy várószoba van egyből – kezdett bele J-NekteD. – Néhány nagyon alacsony méretű asztal, és fémvázas székek, fekete műbőr ülőfelülettel…
- A lényeget mondd! – vágott közbe türelmetlenül Reactorfighter. Nagyon szerette volna már hallani, hogy cseng a kincsesládából kivett aranytallér.
- Türelem, barátom. – emelte föl jobb kezét csitítólag J-NekteD, noha teljes mértékig átérezte, hogy Reactorfighter elméje szinte ki van éhezve az információra. Az a nőnemű darker az oka, gondolta, majd tovább mesélt: - A várószoba után rögtön ott van az úszómesterek területe, egy kis irodaszerű helyiség, egy pulttal van elválasztva a várószobától és az öltözőkhöz vezető folyosóktól. És most kapaszkodj meg, egyedül a pult mögött ücsörgő férfiról derült ki, hogy köze van az eltűnésekhez. Egyedül neki van köze hozzá, a személyzet összes többi tagja tiszta.
- Folytasd!
- Batta Zsolt a neve. Meg fogod ismerni, hosszúkás koponyája van, borzas barna haja, kis bajusza, szemüveges, és fehér „Bugyborék Strandfürdő” feliratú könnyű felsőruházatot visel. Mikor beléptem, bár nem mutatta, megrémült, és mikor odamentem hozzá, azonnal világos lett minden.

Reactorfighter csupa fül lett.
- Egy ismeretlen, hatalmas alagútrendszer húzódik a város alatt. Azt nem tudtam kivenni, hogy kik, mikor és miért építették, sőt, azt sem, hogy hol vannak a végei, de a bejárata megvan: A főépülethez lévő legközelebb úszómedence jobb szélén, egy betontömbökkel letakart vízelvezető árokban. Kivettem azt is, hogy csupán térdig ér ott a víz, és ott folyik el kisebb csövekbe aztán. Ez a vízelvezető árok keskeny, egy ember oldalazva tud benne csak haladni, ahogy megnéztem jobban a kapott képet.
- Így az áldozat kevésbé tud védekezni – érvelt Reactorfighter, és a meglepettségtől zöld fénnyel világítottak a pupillái. Mindenre gondolt, csak erre nem, hogy egy kiépített alagútrendszer köti össze a város bizonyos pontjait. Nem csoda, hogy nem találták őket a rendőrök!
- Tiszta képet kaptam arról is, hogy több mint tíz lányt ő maga fogott el, és kényszerített le az alagútba. Arra is gondolt, hogy odalent biztonságban vannak a lányok attól, hogy fölfedezzem. Utána ostobának gondolt. Amikor elmentem, elkaptam még egy gondolatot arról, hogy még mindegyik nőnemű odalent van, de hogy hol, azt ő sem tudja pontosan.
- És hogy kik? Vagy hogy hányan?
J-NekteD megrázta a fejét.
- Erről nem tudok semmit, lehetséges, hogy ő sem tudja.
- Ez evidens – bólintott Reactorfighter. – Gondolj csak bele! A bérgyilkosságnál is így van: a munkaadó és a végrehajtó sohasem találkozhatnak, így valóban nem tudhatnak semmit egymásról, hiába hallgatják ki őket a rendőrök. Ez a Batta Zsolt sem tudhatja, hol lehetnek, aminek az a magyarázata, hogy neki csak az volt a feladata, hogy levigye oda a lányokat, és átadja valakinek, aki elhelyezte őket.
- Lehetséges – válaszolta J-NekteD kétkedve. – De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akart visszaemlékezni azokra a részletekre, amikben az szerepelt, hogy ő végig ott volt a lányokkal, amíg fogságba nem ejtette őket valahogy. Ebben is igazad volt, ha nem lenne összekötözve, vagy ilyesmi, már rég azon az ajtón dörömbölt volna.
Valamiféle cellákba lehetnek bezárva, gondolta Reactorfighter. J-NekteD azonnal reagált rá.
- Ez is elképzelhető. Biztosat azonban csak akkor tudhatsz meg, ha lemész értük.
- Le én! – jelentette ki Reactorfighter. – Az a Batta Zsolt nem is tudja, mekkora hülye volt…hmm…és ő mit tud az alagútrendszerről?
- Csak azt, hogy ott van, és hogy „vizes”. Vízre gondolt rögtön az alagútrendszer után. Nem alakult ki őbenne tiszta kép, csak az, hogy hol van a bejárat az alagútrendszerbe, rögtön utána az „alagútrendszer” szóra gondolt, és utána a „víz”-re, hogy pontos legyek. Nem gondolt arra, hogy ki és mikor építette, mint már mondtam, azt viszont tudta hogy ott van. Biztosan többet is tud, de nem akartam rákérdezni, mert egyből csomagolta volna a cókmókját, és menekült volna.
- Nem lett volna rá lehetősége – rázta a fejét Reactorfighter. – Megbéníthatod az elméjét, és visszatarthatod, amíg kiérkeznek a rendőrök.
- Még sok mindent nem tudsz a bűnszervezetek működéséről – felelte rá magyarázó hangon J-NekteD. – Ha a hálózat egyik tagja nem jelentkezik minden nap egy megadott időben valahogy, a többiek tudni fogják, hogy elfogták őt, és viharsebességgel menekülnek. Így viszont felgöngyölíthetjük az egész hálózatot.
- Csavard fel a szőnyeget – kommentálta Reactorfighter. – Igazad van, meggondolatlan voltam.
- Most már ezzel is tisztában vagy – oktatta őt tovább J-NekteD, és egy-egy pillanatra hátranézett. Autók húztak el mögötte jobbra és balra a dupla úttesten, időnként egy-egy villamos csörömpölt fel a megállónál. Hazaérkező diákok, és öregemberek mentek a dolgukra a járdán, senki nem figyelte őket. Mellettük biztatóan csicseregtek a verebek a bérház előtt lévő díszfán.
- Akkor hogy csináljuk? – kérdezte Reactorfighter, és lapos pillantásokat lövellt a strandfürdő téglafalára.

J-NekteD egy pillanatra elgondolkozott, hogy milyen módon lehetne a legcélszerűbb, a lehető legkisebb figyelemfelkeltés árán. Reactorfighter gondolataiból érthetően kivette, hogy ő leginkább attól fél, hogy akad még olyan rendőr, aki emlékszik rá, a neve pedig ott lapul az egyik lezáratlan rendőrségi aktában.
- Neked kell menned – mondta közömbösen, mégis úgy hangzott ez, mintha valamiféle ítéletet mondana. – Viszont mivel egy elég bonyolult labirintusról van szó, ami a föld alatt található, nem fogunk tudni kommunikálni másképp, csakis rádiós eszközök útján. Arról szó sem lehet, hogy úgy mész le, hogy nem tudjuk tartani a kapcsolatot. És mivel ez egy eléggé bonyolult labirintus lesz, térképet is kell rajzolnom a jelentéseid alapján.
Reactorfighter felvonta a szemöldökét.
- Mire lesz szükséged? – kérdezte.
- Először is szükség lesz két kommunikátorra – kezdte sorolni J-NekteD. – Aztán pedig papírra, és színes ceruzákra, illetőleg tollakra, valamint vezetékekre, és nyomtatott áramkörökre. Ezeket most elmegyünk megvenni együtt, utána pedig vigyél vissza az állóvíz partjára, ahol leszálltunk. Szükségem lesz egy kevés időre, hogy a kommunikátor sugarát kiterjesszem, és lehetőség legyen elérni téged, bármerre is jársz. Ezenkívül kapsz egy szondát, amit tarts magadnál mindig. Nagyon fontos, hogy ne veszítsd el.
- Gondolom hogy tudjad, éppen merre járok a város alatt. – feltételezte hangosan Reactorfighter, és újra megvakarta a nyakát.
- Pontosan. És akár hiszed, akár nem, ugyanazt a készüléket fogom használni, amivel az elveszett lányt próbáltuk megtalálni a maroktávbeszélője alapján. – J-NekteD nem várta, hogy Reactorfighter meglepődik ezen, de mégis így volt. A fiú kissé csodálkozó pillantással nézett rá.
- Hát még mindig megvan?
- Persze – felelte zavartalanul J-NekteD. – Nincs olyan, fölösleges gép. Előrelátás, barátom! Most időt takarítunk meg, nem kell összerakni egy másikat helyette.
- Hm – töprengett Reactorfighter. – És a föld alatt mennyire kifinomult az a szerkezet? Emlékszem, hogy Alíz telefonját kiválóan megtalálta, de az nem volt több réteg aszfalt, föld, és elektromos kábel alatt.
- Igen, és ettől félek én is… - válaszolta óvatosan J-NekteD. – Sajnos a nagyfeszültségű elektromos közegek ezt is megzavarhatják, akárcsak a szolidó külsőmet, de több-kevesebb bizonyossággal mindig meg lehet majd állapítani, hogy merre jársz, feltéve, hogy nem kerülsz 20 kilométernél messzebbre. Ezt nem tartom valószínűnek.
- Sosem tudhatod – most Reactorfighteren volt az oktatás sora. Az a baj, hogy a reticulumiak mindenben olyan átkozottul biztosak! Ehhez szoktak hozzá, hiszen náluk gyakorlatilag nincs véletlen.
- Természetesen számoltunk ezzel a lehetőséggel is – felelte rá kizökkenthetetlen nyugalommal J-NekteD. – De kizárt dolognak tartom, hogy olyan messzire nyúlnának ezek az alagutak.
Reactorfightert ez nem győzte meg.
- Honnan veszed? – faggatózott tovább.
- Onnan, hogy egy olyan hosszúságú alagútrendszer építése nem lehetne titok. Evidens, hogy ehelyett kisebb területen építettek ki alagutakat, több mélységi szintben. Ehhez kellenek a színes ceruzák, amelyek használatát a legvilágosabbtól kezdem, tekintve hogy az képviseli a tengerszint feletti 150 méteres magasságot, amelyre ez a város épült. Az egyre sötétebb színek az egyre nagyobb mélységeket fogják tekinteni.
- És ha a mélység meghaladja valahol a húsz kilométert? – kérdezte kíváncsian Reactorfighter. Minden eshetőségre fel szeretett volna készülni.
- Akkor lefújjuk az akciót, amíg nem szerzek komolyabb felszerelést. – mondta J-NekteD, és bizakodva gondolt arra, hogy erre nem lesz esetleg szükség. – Reméljük a legjobbakat.
- És a remény hal meg utoljára – tette hozzá Reactorfighter. – Rendben van, ez is meg van oldva. Honnan fogom tudni, hogy elkészültél a szükséges módosításokkal a kommunikátorokat illetően?

J-NekteD megdörzsölte napbarnított műbőrét, legalábbis úgy tűnt, mintha megdörzsölné. Valójában csupán a szolidóját ellenőrizte le. Az óvatosság nagy erénye a túlélőknek!, gondolta Reactorfighter. J-NekteD már így is épp eleget kockáztatott.
- Azonnal üzenni fogok a bázisodra, úgyhogy tartózkodj addig is, és készülj fel te is a tervezet végrehajtására.
Reactorfighter végignézett tétován az utcán. A forgalom egyre gyérült, ahogy mind több ember jutott haza. A zöld-sárga szögletes villamosok, és piros-fehér gömbölyű társaik fáradhatatlanul járták a síneket, nyergükben a morózus, munkájába beléunt vezetővel. Egy öregasszony kerekes bőröndöt ráncigálva maga után, reszketeg léptekkel ment át a dupla úttesten. A dupla úttest másik oldalán, a MÁV rendelőintézet alacsony kőpalánkjának tetején néhány fiatal fiú kártyázott űrhajóskártyákkal. Mellettük, a bérház előtti fán néhány unott veréb ücsörgött.
Nem örülnék neki, ha máris tudomást szerezne az ellenség a mi kis tervezetünkről, gondolta magában, és némileg megnyugodott, mikor látta, hogy a környék tiszta. Nem akarom, hogy a Batta Zsolt a kocsijához jőve itt találna minket.
- Hmm – fordult vissza J-NekteD-hez elgondolkozva. – Mire lehet szükség? Hozz két tárat az impulzusfegyveremhez. Kettő bőven elég. Az impulzusfegyverben van lámpa, úgyhogy az nem kell. A páncélruhára is szükségem lesz, ez ugye természetes, nehogy valami bajom történjen. Aztán lássuk csak…ó igen, kalapács kell, véső, és legalább húsz méter kötél.
- Húsz méter egyben? – kérdezte J-NekteD, mire Reactorfighter bólintott.
- Igen, és szükség szerint fogom majd darabolni. Sőt, viszek még egy tízméteres darabot is, végszükség esetére. Nejlonkötél, így nem tud átázni, és nem szakad el olyan könnyen. Spaniferem sajnos nincs. Ezenkívül elviszem a két vasmacskát is, amit még ti csináltatok nekem a Darkerworld-tervezet előtt, mikor az épületbe való bemászást szimuláltuk. Emlékszel?
- Persze.
- Van egy háromágú, és egy négyágú. Ezek aztán nem fognak meghajolni meg eltörni! Nem bízom a sima vasban, nem minden körülmény között képes kitartani, ráadásul rozsdáll is.
J-NekteD kissé értetlenül fogadta Reactorfighter kijelentését.
- Ezek nem feltétlenül szükségesek. Az emberrablók sem hiszem, hogy képesek lennének meredek falakat megmászni odalent, pláne nem egy fogollyal. Ha mégis ilyen akadályba ütköznél, és nincs se lépcső, se lift, se más, hogy felmászhass, akkor egész egyszerűen nem az a helyes irány.

Reactorfighter bólintott egyet, jelezvén, hogy megértette.
- Van csavarkulcs-készleted is, azt is vidd el. – javasolta J-NekteD. – Néha egyszerűbb és célszerűbb a csavarok eltávolítása, mint szétlőni a nyílászárót.
- Megértettem – egyezett bele Reactorfighter.
- Vidd el a feszítővasat is, mert hasznos lehet! – sorolta tovább J-NekteD. – Ezenkívűl kést is vigyél, és sok hideg élelmet arra az esetre, ha nem tudnálak kivezetni a labirintusból még a szonda és a térkép segítségével sem. A rádiós helymeghatározást szándékosan nem említem, mert ilyen helyzetben az a legpontatlanabb.
- Tiszta sor – Reactorfighter remélte, hogy egyiket sem felejti el.
- Helyes – mosolyodott el J-NekteD. Hamis rendőrarcán ez a mosoly leginkább a gonosz farkasra emlékezetett, aki megkérdezi Piroskát, ugyan mit is visz a kosárkájában. – Ez mind bele fog férni a háti tárolóegységedbe, úgy gondolom.
- Hátizsákba – javította ki Reactorfighter. – Tudom, hogy leginkább tényleg egy dobozra hasonlít, de nevezzük hátizsáknak.
J-NekteD erre nem szándékozott kitérni külön.
- Ahogy gondolod – felelte közönyösen. – Úszni tudsz, és ez jó, valószínűleg szükséged lesz rá. Oxigéntartályt nem hiszem, hogy tudnánk neked szerezni rövid időn belül, de az sem valószínű, hogy a tettesek végigúsztak volna a fogollyal egy teljesen elárasztott folyosószakaszon.
- Én sem hiszem, bár sosem lehet tudni. Ezt továbbra is fenntartom. – felelte Reactorfighter. Nem hitte ő sem, hogy az emberrablók át tudnának evickélni egy teljesen víz alatt lévő folyosón, pláne nem egy lánnyal, aki az eddigiekből okulva, élve kell nekik.
- Helyes – vette tudomásul J-NekteD. – Ez minden, amire szükséged lehet a tervezetnél. Most menjünk el tehát a papír-írószer üzletbe, majd egy elektronikai boltba, ahol megvesszük a kommunikátorokat.

Reactorfighter szó nélkül visszamászott a Raiderre, és indított. A Heavy Troopers újra énekelni kezdett a Raider fekete hátulján kétoldalt akkurátusan elhelyezett hangfalból, de Reactorfighter azonnal kikapcsolta. A zene most kiverné a fejéből azt a rengeteg tárgyat, amit be kell pakolnia a hűtőtáskára emlékeztető „háti tárolóegységbe”. Ha bármi is kimarad, a tervezet kimenetele kétségessé válik…mintha már nem lenne most is eléggé bizonytalan. Aggasztotta, hogy nem találja meg mind a tizenhat lányt, és még jobban aggasztotta, hogy Deviator sem lesz közöttük. Márpedig ha a Gonosz újra támad – ki máshoz fordulhatna?
- Ne nyugtalankodj – szólt J-NekteD, miközben felült mögé. – Ne gondolkodj előbbre, mint muszáj, mert a jövő bizonytalan. A bizonytalanság félelmet idéz, a félelem rossz tanácsot ad, a rossz tanács elveszejti a tervezetet.
A szög miatt a patkó, tette hozzá Reactorfighter, miközben félfordulatot vett a téglakerítés előtt a járművel, és kikanyarodott lassan a villamossínekhez. Remélte, hogy J-NekteD is meghallotta. Még van harmincezer forintom, abból minden szükségeset meg tudok venni. Ez elég lesz arra, hogy megmentsem az életüket?
Hideg fuvallat hullámzott át a városon, felhők fojtották szürkébe a tökéletes kékséget.

4

Egyszerűen nem értem, ácsorgott tehetetlenül Ákos a stégen. Mióta elkezdett jelentősen sötétedni, egyfolytában a víz fölé benyúló jókora fatákolmányon dekkolt, és reménykedve várta, hogy a furcsa jelenség megismétlődik. Farmerdzsekijének belső zsebében egy filmes túristafényképezőgép volt, szándékosan kikapcsolt vakuval.
Ha meglátom, azonnal szólok Norbinak, nem érdekel!, fogadkozott, az est leszállta óta majdnem ötvenedik alkalommal. Félt attól, hogy ezzel elveszíti munkáltatója bizalmát, de mivel ő egyike volt azon kevés embernek, aki sikeresen tud külföldi fegyvereket az országba csempészni, nem szabadulna meg tőle. Nem szerette Norbertet, ahogy egy beosztott sem rajong a főnökéért különösebben, de örült, hogy ilyen kevésbé rizikós, mégis gyümölcsöző feladatot láthat el az alvilágban.

Idegesen járkált fel-alá, mint egy álmatlanságban szenvedő, önmarcangoló vállalati igazgató egy mindent eldöntő vita előtti napon. Várta, hogy feltűnjön újra az a különös, ovoid tárgy, fényszalagok szakadjanak le róla, villogjanak, és szikrázzanak, mint megannyi világító szerpentin. Félt nagyon, hogy észreveszik – fogalma sem volt róla, hogy mit tennének vele az idegenek, ha elkapnák őt, és nem is akart rágondolni – de valamiképpen mégis kitartott a vízfölötti őrhelyén. Már több mint három órája sertepertél itt, látszólag tétlenül. Az eget felhők borították be, a hőmérséklet jelentősen zuhant. Ákos időként meg-megborzongott, mikor egy hűvösebb szellő megfújta őt a tó felől. Egyetlen csillagot sem lehetett látni, de Ákos örült ennek: Így még szembetűnőbb lesz majd a jelenség, ha újra megesik.
Fázósan reszketve ült le a stégre, ivott egy kis Borsodi sört, és csendben hallgatta a szomszédos nádasban a békák kvartyogását.
Huh…, gondolta, miközben cigaretta után kotorászott a zsebében. Vajon le tudom fényképezni, ha ismét előjön?

Szájába vette a cigarettát, és elővette a gyújtóját. És ekkor vibrálni kezdett a levegő a dobhártyájában, mintha a tó fölött terjengő oxigén valamennyi atomja dúdolni kezdett volna. Füllel hallhatatlan, de érezhető, erősödő hang vert gyökeret érzékeiben.
!!!
Azonnal zsebrevágta a cigarettáját és a gyújtóját is, aminek következtében a cigaretta háromfelé tört a zsebében, de momentán ez érdekelte őt a legkevésbé. Felugrott a hídról, és mikor észrevette, hogy a felhők egy majdnem szabályos körben világító kékre színeződnek, végigrohant a hídon, felfutott a stég előtti betonlépcsőn a tábor területére, és elbújt a meredek lejtőből kiálló nyárfa törzse mögött.
Itt vannak! Visszajöttek!
Először csupán egy kavicska méretű, majd egyre növekvő szabálytalan-ovoid alakzat ereszkedett lefelé az egekből, kékre festve maga körül mindent, hullámzó-terjeszkedő fénysávokat spriccelve szét, fekete teste csíkokban borult fénybe, és sötétült el újra. A dobhártyáját remegtető hang felerősödött, atonális búgássá változott, majd olyasféle búgássá változott, amit az ember az üresjáratban működő idegvégződésekből hall, nagy csend idején.
Az űrhajó tíz méternyire a földtől lelassított és megállt, tétován lebegett és pulzált, körvonalai elmosódtak és kiéleződtek, mint egy víz alatti lámpaizzó.
Ákos kapkodva húzta le a farmerfelsője cipzárját, és előrángatta belső zsebéből a fénykepzőgépet.

Életem nagy felvételei lesznek ezek, gondolta izgatottan, miközben lázasan forgatta a kezében a kis, fekete masinát, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e vele, hogy elkészíthesse hivatásának élfotóit. Csak most fényképezd le, csak ezt a pár kockát!, könyörgött gondolatban a masinának. Elhúzta a lencsevédőt, ráközelített az egy helyben tétlenül lebegő ufóra, szeméhez emelte a készüléket…majd leengedte.
Mozgást vett észre az űrjármű alatt: a szórt kék fényben egy feketére festett, háromkerekű motorkerékpár halvány körvonalai rajzolódtak ki a sötét éjszakai háttér előtt, a hátán pedig két emberi alak ült.
Ákos hatalmasra meresztette a szemeit, igyekezett kivenni még többet a jármű utasaiból. Egy széles, kék fénysáv söpört végig rajtuk, így azonnal észrevette, hogy egyikük ugyanaz a terepruhás fiatalember, akit korábban látott leereszkedni az űrhajóból. Innen a fa mögül, jobb rálátásból a Bocskai-sapkát is észrevette a fején. A másikat nem látta tisztán, sötét ruhája volt, de az arca alapján kivette, hogy ő is ember, magasabb és testesebb, mint a katonai ruhás alak.
Ezek ketten katonák most, vagy nem? Hol van az az előbbi idegen, aki lejött ezzel a katonaruhás fickóval?

A két emberalak leszállt a háromkerekűről. A nagyobbik, akit Ákos nem látott, az űrhajó felé integetett, mire annak élénk világoskék fények gyúltak ki körbe az oldalán. Ákosnak el kellett takarnia a szemét, oly erős volt, mikor belenézett, akár a hegesztőláng. Retináján reszkető, kék árnyékként maradt vissza a fényfelvillanás emlékképe.
Most lefotózlak titeket…, gondolta magában, és lassan újra a szeméhez emelte a fényképezőgépet. A fotóablakon át tisztán kivette, hogy ismét hullámzó kék fénysugár vetődik a földre, mire a sötét ruhás alak alálép, és lassan felfelé kezdett emelkedni. A katonaruhás társa folyamatosan figyelte, hogy emelkedik fölfelé a különös figura.
Villámgyorsan lenyomta ötször egymás után a fényképezőgép gombját. Öt kattanás, és a film tekerésének apró mechanikus morgása. Mire ötödszörre is elkattintotta a gépet, az alak eltűnt a fekete oválisban, és elhalt a kék fénysugár is.
Szívdobogva még nyolc képet csinált gyors egymásutánjában. Miközben újra és újra lenyomta a fényképezőgombot, és próbált nem odafigyelni a fülében visszahangzó idegen vibrálásra, a fotóablakon át figyelemmel kísérte, hogy a katonaruhás alak integet a másiknak. Az űrhajó háromszor felvillantotta az előbbi oldalfényeit, és lassan emelkedni kezdett.
Ákos a zsebébe csapta a fényképezőgépet, és rohant telefonálni…ezúttal csak Norbertnak.
A lent maradt ember tekintetével követte az egyre gyorsabban emelkedő űrhajót, a glóriát, amit a felhőkre vetett, és mikor már nyoma sem látszott az űrhajónak, visszaült nyugodtan a háromkerekűjére, és eltűnt a nagy magyar éjszakában.

5

Reactorfighter csendben aludt a számítógépe előtt az íróasztalon, ami előtt bevetetlenül, üresen tátongott a tábori ágy. Többször is arra gondolt, hogy visszacsomagolja, de az első nemi aktusa után nagy ívben kerülte az ágyat. Nem akart emlékezni, felejteni szeretett volna, mert tudta, hogy a szeretkezés édes bűn, ízes-mézes méreg, mit ha bevesz, nem fog tudni leszokni róla. Mindennek a végén pedig az lesz, hogy a szereleméhség a küldetései rovására megy, és egy tervezetbe bele fog bukni. Nem volt szabad veszítenie.
Laza, pihentető álmában ismét ott volt a Lambda Reaktor közelében, egy fémfolyosón gyalogolt határozott léptekkel, feje felett sárga és fehér lámpák, a folyosó falán festett, vörös csík, a távolból a folyamatosan ismétlődő, nem-evilági morajlás, a karcsú sárga fémtest éneke a táncoló atomoknak a sárga forrongásban.
Fémfolyosókon ment végig, önműködő, szálas fémajtókat nyitott ki, üres helyiségeket járt be, de nem találta az odavezető utat. A morajlás gyengén, de folyamatosan visszhangzott az üres komplexumban.
Ide csak ÉN léphetek be. Ez az én helyem, ilyen vagyok valójában. A magam foglya vagyok idebenn.

A számítógép sípolása ébresztette föl. Meglepetten felmorrant, megdörzsölte tompa barna szemeit, s ahogy az álom színes mozaikok formájában elröppent belőlük, meglátta a képernyőn felugró fekete kommunikációs ablakot.

Üzenet Lambda főhadiszállásról
ÜZENET ÉRKEZETT
Itt J-NekteD. A szükséges módosításokat elvégeztük, a kommunikátorok és a nyomkövető megfeleltek a működésnek. Találkozó a 3. számú stratégiai ponton földi idő szerinti 20 perc múlva. A tervezet megkezdődik.
ÜZENET VÉGE

Reactorfighter egy pillanat alatt visszanyerte éberségét. Jókorát húzott az asztal lábánál lévő kólásüvegből, és nekiállt felhúzni a már kikészített páncélját.
- Hopp! – mondta magának hangosan, gyorsan kihúzta íróasztalának egyik fiókját, és egy bontatlan doboz Moon cigarettát tett a zsebébe. A gyújtópálcája már a fal mellett pihenő tömött hátitáskában volt.
Gyorsan, de odafigyelve öltözködött, lehúzta katonai bakancsát, ágyékvédőjét felrántotta, majd következtek a lábvédők, a gömbszerű térdvédőkkel, utána rögtön a fémbakancsok. Ezután a felsőtestét is a már tiszta, vérmentes páncélruhába bújtatta. Záróakkordként kicserélte a Bocskai-sapkáját a harci öltözék sisakjára. Bekapcsolta a vizort, felcsatolta a hátára a szögletes hordozóegységet, végül kezébe kapta az impulzusfegyverét, és kihívóan lenyomta egyszer az elsütőbillentyűt.
- Kezdődik a tánc! – mondta magának vigyorogva, és rohant a garázsba a Raiderért.

6

Norbert még a szokásosabbnál is morózusabb volt, mikor Ákos felhívta éjfél előtt tíz perccel, és lélekszakadva kiabálta a telefonkagylóba, hogy ismét látta az idegeneket leszállni ugyanott, ahol annakelőtte. Miután Norbert hiába próbálta meggyőzni őt egyre durvább hangnemben arról, hogy mérsékelnie kellene az ivást, és a fantáziálgatást, vagy legalábbis a kettőt ne csinálja együtt, szőrös, nagydarab testét előző napi ruháiba öltöztetve, idegességében mentholos rágógumit rágva, indulatosan hajtott ki a DVTK sporttelepre.
Ákos már türelmetlenül várta, a lepattogzott, halványvörös színű kapu már ki volt nyitva, és félrehúzva. Norbert fehér Nissanja bombaként robbant be az udvarra, kerekei porfelhőt kavartak, mikor a Norbert hirtelen leállította az autót a kajakraktár mellett. Még szinte le sem állt az autó, máris kiugrott belőle a tulajdonosa, a szokottnál is feldúltabb arccal, haja az éjszakai pihenés jegyében összevissza meredezett, mint egy agyonhasznált fogkefe. Ákos öntudatlanul hátralépett kettőt.
- Maga egy barom! – rohadt oda teli torokból üvöltve Ákoshoz, aki szerencsétlen arccal lépett még egy lépést hátra. – Hát nem volt elég, amit mondtam magának a múltkor? Mit gondol, ezért fizetem magát, hogy bebasszon, mindenféléket ömöö…képzelegjen, aztán engem hívogasson? Mi a francot képzel, kicsoda maga?
Ákos meg sem mert mukkanni. Norbert némi elégtételt érzett, hogy az elvesztegetett időt az éjszakai pihenésből ennek az idióta alárendeltjének a leüvöltésével töltheti. Legalább biztosan nem megy kárba, gondolta kárörömmel. Ilyen már komolyan nincs! Most már menetrendszerűen minden éjszaka fel fog tárcsázni, hogy jönnek a marslakók?
- Hát ehh… - mutogatott felháborodva Ákosra, aztán nyitott tenyérrel a sötétségbe burkolózó telepre. – Ezt nem hiszem el! Ha hallucinál, mi a faszért nem takarodik el orvoshoz? Miért engem basztat minden áldott este?

Ákosban lejárt a türelem magnószalagja. Kiragadta a zsebéből a fényképezőgépet, és vöröslő fejjel rázta meg Norbert előtt.
- Itt vannak! – kiáltott rá, de Norbert arcán semmilyen változás nem volt felfedezhető. Apró, haragos szemei összehúzva néztek őrá. – Itt van az összes nyamvadt felvétel magának! Legalább tízszer lefotóztam az űrhajót!! Hívassa elő most!
Norbert egy pillanatra elbizonytalanodott, amikor Ákos a kezébe nyomta a masinát. Ránézett, majd Ákosra, majd ismét a fényképezőgépre.
- Mit akar ez jelenteni? Most már komolyan szeretném tudni! – reccsent rá haraggal Ákosra.
- Leszálltak, és lefényképeztem őket! – mutogatott Ákos a fényképezőgépre. – A rohadt életbe, legalább tízszer lefotóztam!
Norbert a kezében lévő fényképezőgépre nézett haragosan, és egy mozdulattal a Nissan utasterébe dobta. A fotómasina hangos reccsenéssel pattant le a zárt jobb oldali ajtóról.
- Ne jöjjön nekem ezzel a bődületes maszlaggal, hogy leszálltak itt a marslakók, még pózoltak is, maga meg lefényképezte őket… - morogta fenyegetőleg, akár egy párduc, aki az elejtett zsákmány felett őrködik. A fényképezőgép nemhogy gondolkodásra késztette volna, még jobban felizzította haragjának parazsait. Megmondom mi lesz azokon a képeken, gondolta dühvel. Egy nagy sötétség, egy nagy büdös semmi. Ahogy láttam, a vakut kikapcsolta ez a baromarcú, maximum a felhőket tudja lefotózni.
Azonban már másodszorra szólalt meg benne az egészséges emberi gyanakvás: Mi van, ha mégis látott valami szokatlant?
- Tudja mit? – emelte fel már Ákos is a hangját. – Maradjon itt! Jöjjön ki a stégre velem, és maradjon ott reggelig! Garantálom, hogy maga is fog „vizionálni”! – szándékosan jól megnyomta az utolsó szót, rengeteg gúnyt sűrítve bele.
Erre a kijelentésre Norbertet ismét elöntötte a pulykaméreg, alig bírta visszafogni magát, hogy ne térítse beosztottját észre egy jókora pofonnal.
- Maga most ennyire hülyének néz engem? – üvöltötte püspöklila arccal. – Kirángat éjfélkor az ágyból, ideparancsol, mint valami buzi bakát az őrmester, most meg azt akarja, hogy maradjak itt magával reggelig, és nézzem a vizet, mint valami hülye debil pecás?
Ákos hallgatott.
- Ezt akarja? – ordította Norbert csöppet sem kisebb vehemenciával.
- Igen – mondta végül bátortalanul Ákos.

Norbert ökölbe szorította a kezeit, kiengedte, összeszorított fogai közül valamiféle macskamorgás tört elő. Mikor megszólalt, meglepően szelíd és nyugodt volt a hangja.
- Hát rendben – felelte visszafogottan, mintha soha nem is üvöltött volna Ákossal. – Itt maradok magával, ameddig akarja. De nagyon ajánlom, hogy tényleg lássam azokat a marslakókat! Különben ne kerüljön többet a szemem elé! Megértette!?
- Igen – felelte magabiztosan Ákos. – Jöjjön csak!
Norbi szkeptikus fintorral követte megbízottját, zsebredugott kézzel, álmos fejjel gyalogolt utána a füves, murvás tábori talajon, és egyfolytában az járt a fejében, mi a fenéért követi őt, miért nem megy haza, fekszik vissza az ágyába, és alszik reggel tízig, hogy aztán megbeszélésekre hivatkozva, délben csöppenjen be a saját irodájába.
Talán mert hiszek neki, gondolta. Talán mert tényleg láthatott valamit…és lehet, hogy le is fényképezett valamit. Mi a franc van ezzel a hellyel? Ez az egész város egy förtelem!
Lebaktattak a stégre, a fatákolmány tompán dübögött a lábuk alatt. Mély csend honolt a tóparton, csupán a cölöpöket nyaldosó víz hangja hallatszott, és a távolban egy-egy rikoltozó éjszakai madár. Még a békák is elhallgattak.
- Na? – nézett körül pimasz pillantással Norbert. – Mikor jönnek a marslakók?
- Én nem tudom… - mondta bátortalanul Ákos. – Lehet, hogy ma már nem jönnek újra…
Rémült, szinte könyörgő pillantással nézte az eget borító összefüggő felhőtakarót.
- Akkor magának vége – közölte kurtán, és hűvösen Norbert. – Velem maga nem fog szórakozni.

Ákos nem felelt. Leült a stégre, elővette a zsebéből az öngyújtóját, és a háromfelé tört cigarettát, amit dühösen el is hajított a hínárba. Újat vett elő, és rágyújtott. Norbert, aki nem dohányzott, odébb lépett, és lemondó pillantással nézegette a Csorba-tó szellőborzolta víztükrét. Nagyon lehűlt a levegő, őrajta pedig csak az otthon felkapott kardigán volt. Kezdett éhes is lenni, mivel későn ért haza az irodájából, és nem vacsorázott túl sokat.
Teltek-múltak a negyedórák, a félórák, az órák, Norbert pedig egyre fenyegetőbben követelte a kis zöld emberkék prezentálását Ákostól, aki az idő múlásával egyenes arányban egyre inkább félt. Keleten megjelent az első halványkék csík az égbolton, a szellő újra feltámadt, megborzongatta mindkettőjüket hideg érintésével. Norbert a stégen végigdőlve, hortyogva aludt, egyedül Ákos volt még félig-meddig ébren, térdére fektetve karjait, rájuk hajtva halvány színű hajas fejét. Azokon a lehetőségeken gondolkozott, amik megtörténhetnek, miután Norbert felébred, feláll a stégről, és kijelenti, hogy mondjon búcsút az együttműködésüknek, és coki végkielégítés…ebből a kegyelempénzből, amit a DVTK sporttelep tulajdonosa fizet neki, nem lesz képes a mindennapos kaszinózásait finanszírozni. Már azon volt, hogy elalszik, mikor a dobhártyája mélyén újra megszólalt a különös, érzéken túli érzékelhető búgás.

Azonnal odarohant Norberthez, és türelmetlenül rázni kezdte.
- Ébredjen gyorsan! – kiáltotta. – Futás fölfelé! Itt vannak!
Norbert nagyot morrant, majd talpra küszködte magát. A búgás hamarosan elmélyült, füllel hallható, hallócsontocska-rezegtető háttérzajjá erősödött. A felhőkre kék glória vetült. Norbert felállt, és hitetlenkedve, kikerekedett szemmel nézte.
- Az mi a halál? – mutatott tanácstalanul az égre, mikor is Ákos megragadta a kezét, és vonszolni kezdte.
- Jöjjön már, basszameg, itt vannak! – kiabált rá, és rohanni kezdett fölfelé a betonlépcsőn. Norbert zavartan, álmos, gyűrött arccal követte, válla felett folyamatosan hátra-hétranézve. A tizenötödik lépcsőfokon elbotlott, térdre esett, sípcsontját alaposan beverve az egyik fokba. Nagyot káromkodott, mire Ákos megragadta a kezét, és húzta maga után fel a sporttelep területére, a nyárfa törzséhez, ahonnan fotózott.
Mire mindketten a nyárfa törzse alatt, a lejtő tetején ültek, összehúzva magukat, a kavicsforma űrhajó már kiszakította magát a felhők közül, tökéletesen egyenesen ereszkedett le a Csorba-tó szemközti földnyelvére, pontosan oda, ahová Ákos mondta.
- Ezt most én álmodom!? – kérdezte magas, meglepett hangon Ákostól.
- Én megmondtam – felelte amaz, szemeit mindvégig a tárgyon tartva.
Az a motoros is itt lesz vajon?, kérdezte magától kíváncsian, időnként egy-egy pillantást vetve az ereszkedő űrhajó alatti területekre. Az idegen űrhajó kék fénygyűrűket spriccelve maga körül, egyre lassulva süllyedt lefelé az égből, sötét testén irrizáltak a fények.
- Úristen… - suttogta Norbert, majd felüvöltött. – Úristen!
Fel akart ugrani, és elrohanni, de Ákos visszarántotta.
- Maradjon itt! – kiáltott rá. Norbert oldalvást rápillantott elkerekedett, véreres szemeivel, és engedelmesen meglapult. Az űrhajót nézte.
A hajnal lassan jött el, a hideg hajnali szél hallhatatlan csendjét mintha felerősítette volna az űrhajó mindent betöltő búgása. Tíz méterre a földtől ismét megállt, és türelmesen várakozva lebegett.
- Mit csinál…? – kérdezte suttogva Norbert.
- Vár – felelte Ákos. – Éjszaka volt itt valami katona, motorral, és idehozott egy másik fószert, aki elment az ufóval…
- Motorral? – nézett rá Norbert, majd az űrhajó felé mutatott. – Úgy érted, azzal a motorral?
- Mi…? – Ákos megdöbbenve szakította el a tekintetét a repülő csészealjról, és kissé balra nézett. A csészealj vetette kék villódzásban részletekben feltűnt a háromkerekű jármű.
- És ki az ott rajta? – álmélkodott még jobban Norbert. – Ez nem az a katona...
- Öregem – Ákos csak ennyit tudott mondani, mikor látta, hogy a Raider megáll, és egy tetőtől talpig páncélruhába öltözött, leginkább robotra emlékeztető alak ugrik le róla, a hátán valami dobozt cipelve, jobb kezében egy akkora fegyvert szorongatva, hogy beillene aknavetőnek is egy háborús filmben.
- Most már hisz nekem? – kérdezte vádlón Ákos.
- Igen… - Norbert nem mondott többet, szemeivel szinte falta a látványt. Meglepetten nyögött fel, mikor a kék fénysugár a talajra vetődött ismét, és ugyanaz a sötét ruhás, baseballsapkás alak ereszkedik le benne, aki fölment. Ezúttal neki is volt valamilyen hátizsák a hátán, kezeit leengedve, megingás nélkül állva süllyedt lassan, mint aki egy páternoszterben áll.

A páncélruhás alak tisztelgett a másiknak, a motorjára mutogatott, majd Miskolc irányába, végül pedig megemelte a fegyverét. A társa érdekes módon semmit nem reagált erre, úgy tűnt, egyedül a páncélos alak beszél.
- Mi a szart csinálnak? – kérdezte Norbert idegesen.
- Beszélgetnek asszem – felelte Ákos lassan.
Az űrhajó háromszor felvillantotta az oldalán végigsorakozó lámpáit – legalábbis ott kellett sorakozniuk, a kék fény ott villant fel legerősebben – majd egyre gyorsuló iramban emelkedni kezdett az égbe. A búgás egy pillanatra felerősödött, rájuk zúdult, majd lassan elhalkult, ahogy egy hangerőszabályzót lejjebb csavarnak.
Úgy tűnt, a lent maradt két embert nem érdekli, hogy az űrhajó elment. Most a sötét ruhás alak ült a háromkerekű kormányához, és maga mögé mutogatott. Mikor az űrhajó eltűnt a felhők mögött, kék reflektoraival megvilágítva őket, a sötétség összezárult előttük. Kisvártáva lehetett hallani, ahogy zeneszó hangzik fel nagyon halkan, és egyre halkabb lesz.
- Elmentek, azt hiszem… - Ákos óvatosan felállt, és felsegítette munkáltatóját is. – Látja? Látta?
- Igen, én… - Norbert nehezen talált szavakat, még mindig a hihetetlen esemény hatása alatt volt. – Elnézést kérek, hogy nem hittem el. Ezek tényleg valamiféle marslakók voltak, és leszálltak…és most itt van közülük kettő.
Gyors lépésben siettek a barakképület felé. Norbert még most is állandóan a háta mögé nézett, miközben szelték a sötétséget.
- Most mi legyen? – kérdezte tanácstalanul Ákos. – Látta azt a fegyvert? Szerintem nem barátságosak.
Norbert Ákosra nézett, még mindig nagyra kerekedett szemekkel, és lassan ingatta a fejét.
- Hallja…ezt senki nem fogja elhinni nekünk. – mondta félig Ákosnak, félig magának. - Hú, mekkora szerencse, hogy lefényképezte!
- Igen… - mondta a társa, és nem tudta kiverni a fejéből a méretes fegyver látványát. Eddig nem látta egyiküknél sem, most viszont hátitáskáik voltak, és annak a páncélos alaknak fegyvere van. Ha van fegyvere, hát azért van, hogy használja, gondolta magában. De kire fogja? És milyen ereje lehet egy ilyen földönkívüli puskának?
- Hívjuk azonnal a rendőrséget – közölte ellentmondást nem tűrően Norbert, mikor odaértek a barakk bejáratához. – A motor alapján meg kell, hogy találják ezt a párost. A fényképek, nos…tudja mi jut eszembe róluk?
- Mi? – kérdezte Ákos, és előzékenyen maga elé engedte Norbertet.
- Úgy négy éve is volt egy ilyen eset…

Folytatjuk...