Reactorfighter - 2. rész

Kétségkívül a legkülönösebb ember volt, akit valaha láttam. Mindenben eltért tőlünk, teljesen idegen volt köztünk. Egy kis faluban, Szirmabesenyőben lakott, nem messze innen. Mind a négy évet abban a gimnáziumban tanulta végig, velünk együtt. Voltak, akik persze elmentek önként, vagy kényszerből az iskolából pár év után, meg aztán jöttek újak is. De az osztály nagy részéhez hasonlóan ő is első osztály év elejétől volt. Mindig is az osztály fekete báránya volt, nem tudott beilleszkedni. De nem is akart.

Mikor gimnáziumba jött, már akkor látszott rajta, hogy nem mindennapi srác. 13 évesen került be, és 17 volt, mikor végzett. Ezalatt a 4 év alatt sohasem tartott össze az osztályközösséggel. Az iskolában sem tanulmányilag, sem magatartásilag sosem volt vele semmi baj. Nem sok vizet zavart. Az órákon néma csendben ült a helyén, maga elé meredve, szünetben pedig vagy odalent cigarettázott, vagy a padra támaszkodva olvasgatta a könyveit és hallgatta a walkmanjét, meg a discmanjét.

Az öltözéke meglehetősen egyhangú volt.
Amikor csak tehette, terepszínű- és katonai ruhákat hordott, vagy pedig mindenféle különleges stílustól mentes nadrágokat és felsőket. Kétféle cipőben lehetett látni: Vagy egy könnyű szandál, vagy pedig egy acélszeges, éjfekete, acélbetétes katonai bakancs, amivel egy vaslemezt is be lehetett volna törni. Soha nem volt benne semmilyen buliban és összejövetelben, akár a tanári kar tervezte, akár az osztálytársai, kivéve a nyári tábort és a sítábort. Azokon mindkettőn megjelent.

Mindent el lehetett mondani róla, csak azt nem, hogy boldog. Nagyon keveset beszélt órán is, meg úgy egyáltalán is, maximum akkor, ha kérdezték, és akkor is csak félszavakat mondott. Mindig a lehető legrövidebben fejezte ki magát, de amit mondott, arra érdemes volt odafigyelni. Sosem beszélt hülyeséget, de állandóan rejtélyesen, kétértelműen fejezte ki magát halk, mély hangján. Egy hamisítatlan kísértet-ember volt. Annyira eltűnt az osztályban - sőt az egész világban - hogy könnyű volt nem észrevenni őt.
Pedig nem volt oka eltűnni, legalábbis szerintünk. Ő is ugyanúgy ember volt, mint mi. Se több, se kevesebb.

Sokaknak közülünk úgy tűnt, hogy Reactorfighter többre tartja magát, mint a társaság nagy része, és most így utólag belegondolva, ha így volt, akkor igaza volt. Az osztályunk a negyedik után szétrobbant. Tizenegy ember egyetemre ment, nyolc szakmát tanul, kettő meghalt, egy a börtönben ül fegyveres rablásért. Ákos. A tanuló, akivel a legtöbb baj volt az osztályban mindig is.
- Emlékszel Ákosra? – érdeklődött Betti előrehajolva. Ibolyaillat áradt a ruhájából.
- Aha – felelte Alíz, és még egy utolsót beleszívva a cigarettájába, áthajította a korláton. – Az a gyerek hetvennyolc kiló tömény hülyeség volt. Érte nem kár, hogy lecsukták.
- Ő volt az, aki Timi mobilját meg a pénztárcáját ellopta? – kérdezte Betti. Mivel ez még az első osztályban történt, nem igazán emlékezett a történtekre.
- Jaja – mondta Alíz. – De akkor megúszta egy fenyítéssel.
- Azóta jó sokmindenben benne volt – kommentálta Betti. – Verekedés, drogdílerkedés…
- És nyerőgép – szólt közbe Alíz.
- Pontosan – felelte Betti. – Elitta meg eljátszotta minden lóvéját, ezért tört be a Sirály divatáru-boltba.

- És hogy is kapták el?
- Hát – ráncolta össze a homlokát Betti, lágy vonásai olyan alakba rendeződtek, mint egy patak víztükre. – Asszem úgy, hogy a riasztó megszólalt. De nem szólalhatott meg…mivel a közelben két nappal azelőtt becsapott egy villám az egyik olyan micsodába a villanyoszlopon, ami az áramellátást biztosítja. Emlékszel rá?
- Ja persze! – vágta rá Alíz. – Amikor mentünk a Tescoba vásárolni!
- Igen. Na, és oda becsapott a villám. A villamos megállt, és az egész sorról eltűnt az áram. Ezért tört be pont oda az a hülyegyerek.
- Ez különös mondjuk – tűnődött Betti. – Ha nem volt áram az egész boltban, hogyan szólalhatott meg a riasztó?
- Jó ideig én is ezen gondolkoztam. Arra gondolok, biztos valami olyan áramforrásról működött, amit nem tett tönkre a villám.
- Például bébielemről? – kérdezte Betti, és ezen mindketten jót nevettek.
- Na – folytatta Alíz, mikor a nevetést abbahagyták – Az az Ákos egy iszonyat volt. Egyfolytában ivott, egyszer még suliban is berúgott…

- Jaja arra is emlékszem – mondta Betti mosolyogva.
- …és verekedett. Megverte Viktort, Rolit, még Zoziba is belekötött, pedig ő szép nagydarab ember volt, edzett éjjel-nappal.
- És Reactorfightert is megverte egyszer – mondta Betti.
- Igen, két nappal azelőtt, hogy elvitték a rendőrök – emlékezett vissza Alíz. Volt osztálytársa, Rábai Gabriella is ott állt, és látta, amikor a veszettül küzdő Ákost megfogta két tagbaszakadt rendőr, jobbról-balról, és beültek vele az Opel Fronterába.
- Izé – gondolkozott el Alíz a kis kávézóasztalra dőlve, manikűrözött körme meg-megcsillant a napfényben. – Ákos volt a legjobb futó az osztályunkban, sőt sz’tem az egész suliban. Hogyhogy elkapták?

- Ó, hát futott ő – mosolygott ismét Betti, és ilyenkor volt a legszebb. Az erkélynél álldogálló tizenéves srác ránézett, és le sem bírta venni róla a szemét. Betti kétségtelenül Miskolc egyik legszebb lánya volt. – Szaladt is, ahogy bírt, de mikor át akart rohanni a villamossíneken, megbotlott az egyikben, és arccal a kőbe. - Nyitott tenyerével rácsapott az asztalra, az esést szimbolizálva.
- Aham, értem. – mondta Alíz, majd hirtelen ismét Betti halványkék szemeibe fúrta a maga zöld szempárját. – Reactorfighter kétségtelenül a legtitokzatosabb ember volt, akit valaha is láttam. Úgy viselkedett, mint aki hátborzongató titkokat őriz magában.
- Szó szerint! – bólintott Betti. – Mintha többet tudna erről vagy arról, mint mi.

Ez ismét hosszadalmas beszélgetést eredményezett Reactorfighterről, erről a rejtélyes fiúról, aki négy évet járt velük egy osztályba, utána nyomtalanul felszívódott anélkül, hogy egy címet vagy egy telefonszámot hagyott volna maga után. Az osztályban voltak ugyan páran, akik elkérték az érettségi után a telefonszámát, ám pár nappal utána mindegyik telefonból törlődött magától. Nem sokkal később Szirmabesenyőből is elköltözött, ismeretlen helyre. Betti és Alíz kivételével mindenki megvonta a vállát, és arra gondolva, hogy valaki viccből vagy szándékosan kitörölte, nem is foglalkoztak vele többet. Reactorfighter nem érte meg azt az időt, amit ráfordítottak.
- Sosem beszélgetett senkivel – mondta Betti. – Esküszöm, egy villanyoszloppal jobban lehetett beszélgetni, mint vele.

Ez így is volt. Reactorfighter nemcsak a tanórán nem beszélt szinte soha, hanem egyáltalán nem. Leginkább talán azért, mert nem tudott semmi olyat mondani, ami a többieket érdekelte volna. Ha megszólalt is nagy ritkán, a háborúról, a militarizmusról, a technológia fejlődéséről és a földön kívüli lehetséges életről beszélt. A meglátásai rendkívül érdekesek és helyénvalóak voltak. Meggyőződése szerint ez a mostani társadalom nem áll másból, mint rengeteg ide-oda irányítgatott emberből, akik a mindennapi munkájuk közönyébe süppedve értelem és cél nélkül élték az életüket. Szerinte minden ember elmekontrollált, és az irányítókat is irányítják. Az egész egy hatalmas téglafalhoz hasonlított, ahol minden ember egy építőkocka volt. És ha egyesek ki is hulltak, a téglafal szilárdan állt a helyén. Mielőtt gimnáziumba jött volna, rálépett az antiszocialitás és a militarizmus ösvényére.

Igen, antiszociális volt, és militarista. Amit csak tehetett, katonai gondolkodás szerint oldott meg. Támogatta a háborúkat, de csak az olyanokat, amik egy kifejezett cél érdekében dúltak. Mélységes utálatot érzett azok iránt a politikusok és emberek iránt, akik a pénzvágy vagy a valláskülönbség céljából indítottak el egy-egy öldöklő háborút. Ő maga sosem volt vallásos, és nem volt gazdag sem, de nem is akart az lenni. Bőven elég volt neki, ha arra van pénze, amit akar venni. Cigarettára, robbanószerekre,töltényre, és feltöltőkártyára költött leginkább.

Időtöltései meglehetősen egyszerűen voltak, és a szokottnál is különösebbek. Betti emlékezett rá, hogy egyszer beszélgetett egy csendes délutánon vele, mikor a hetedik óra elmaradt, ám a tanárok nem engedtek el senkit. Az osztály így tétován ide-oda lézengett a kicsi iskolában. Egyesek szokás szerint ellógtak, és mentek a moziba, a plázába, vagy hazafelé. Mások beszélgetni kezdtek az első emberrel unalmukban, akit megláttak a folyosón. A többiek pedig vagy a számítástechnika-terembe mentek, hátha akad azalatt a negyvenöt perc alatt egy facér jótestű lány a chaten, vagy pedig levonultak a dohányzóhelyre.

Betti tehát ide jött le, hogy rágyújtson egy szál Marlboro-ra, ami a kedvenc márkája volt azóta, hogy másfél éve rászokott a cigire, és mikor befordult az iskola mögé, ott állt előtte teljes életnagyságban Reactorfighter. Nem őrá nézett, hanem a közönyös szürke kőfalra, és az azon lévő firkákra és az elnyomott cigaretták fekete foltjaira. A jöttére nem reagált, oda sem nézett. Kezeit terepszínű nadrágja zsebébe tette. A gyenge fújó szél lassan lobogtatta szürke pólóján a ráncokat, amin egy hatalmas, sugárveszélyre figyelmeztető jel volt, és alatta a fel-irat: RADIOAKTÍV! Persze angolul. Reactorfighter ahol csak tehette, az angol nyelvet használta. Különösen kedvelte a veszélyre felhívó szövegeket és a különféle katonai jellegű dol-gokat. Az óvodától kezdve intenzíven tanulni kezdte az angolt, elsősorban azért, hogy szeretetének egyik legfőbb tárgyát, a számítógépet megértse.

Hátborzongatóan intelligens és értelmes volt. A tanulásában megmutatkoztak a képességei. Az általános iskolában már középiskolai szinten beszélte az angolt. A történelem és a magyar irodalom szintén jól ment neki. A matematika és a fizika viszont egyáltalán nem ment sehogyan sem. Ezt a két tantárgyat Reactorfighter úgy gyűlölte, ahogyan csak egy ember gyűlölni tud. Éppen ezért nem is ment neki. Különc viselkedése az általános iskolában visszatetszést keltett osztálytársaiban. Akkor még nem volt ilyen zárkózott, mint most, vidámabb is volt, gyakrabban nevetett, és meglehetősen könnyed módon élte az önfeledt kisdiákok feszültségmentes, vidám életét. Ám ez nagyon sokba került neki. Az osztálytársai verni kezdték, eleinte alkalmanként, aztán rendszeresen, gyakran csak azért, mert nem volt hajlandó adni a zsebpénzéből neki, vagy mert megjegyzéseivel, vidám beszólásaival időnként zavarta az órát. Ez persze csak ürügy volt, hiszen az óra anyaga őket is csak annyira érdekelte, mint Reactorfightert.

A tanárok nem álltak mellé, így a nagyobb fiúk minden akadály nélkül megverhették őt. És meg is tették. Szerencsétlen próbált védekezni, de gyönge testalkatú volt, meg egyébként is, ők sokkal többen voltak.

Mikor Reactorfighter ötödikes lett, a szirmabesenyői általános iskolában kelett folytatni tanulmányait. Úgy gondolta, hogy itt végre megnyugvást talál, hogy itt befogadják. A természete még ekkor sem változott, szeretett volna a középpontba kerülni. Annak örült a legjobban, ha órai beszólásain nevetett az osztály. Ám a szirmabesenyei srácok semmivel sem bizonyultak jobbaknak, mint a városiak, mivel ők félművelt (vagy teljesen műveletlen) vidéki gyerekek voltak, Reactorfighter pedig – bár vidékinek számított – intelligens és kifinomult volt, ha nem is városi. Itt is rendszeresen megverték hazafelé menet, később már minden ok nélkül, csupán azért, mert a tegnap esti akciófilmekben láttak néhány új figurát, és próbababa kellett. Reactorfighter így itt is szenvedett. Gyakran órák múlva jutott csak haza az iskola után, mert bújkálnia kellett üldözői elől.

Nagyon ritkán sikerült csak megmenekülnie. Barátja egy sem akadt, aki megvédte volna őt a három hosszú év során. Nem volt menekvés. Minden nap, amikor hazajött az iskolából, emlékezett rá, hogy a gyomra hogy húzódik össze, hogy a rettegésnek és a félelemnek helyet adjon, szemei kétségbeesetten cikáztak, keresve az őrá váró fiúcsoportokat, lábai megteltek folyékony félelemmel, és várták a pillanatot, hogy száguldhassanak a felettük lévő vezérlő akarattal együtt.

A három év alatt nemcsak az osztálya, hanem szinte az egész iskola őellene fordult. Nem akadt olyan felsős osztály, ahonnan ne lett volna két-három ember, akitől ne kellett volna félnie. Az állandó rettegés, készültség, és stressz gyökeresen megváltoztatta a személyiségét. A korábbi virgonc, vidám, mosolygós gyerek eltűnt. Az arca megváltozott, szikár és könyörtelen lett, mint egy sziklafal, kezeit szinte folyamatosan ökölbe szorította. És megjelentek rajta a terepszínű ruhák, és a katonai dolgok. Bakancsot kezdett hordani, nem sportcipőt. Acélbetétes bakancsot. Nyáron is abban járt, hogyha valaki megtámadná, akár egyetlen rúgással is elintézhesse. Zsebpénzét késekre, hústűkre és szerszámokra költötte.

Szabad idejében elvonult a faluból, és a Bánya-tóvidéken az egyik álmos kis tavacska partján ücsörgött csendesen. Fejét mindig lehorgasztva járt, tompa barna szemei gyanakvással, bánattal és gyűlölettel teltek meg. Sebzett lelkét elöntötte az izzó düh, az utálat érzése. Intúiciója hihetetlen mértékben kiszélesedett, mivel állandóan készültségben volt. Képességet szerzett, hogy megérezze előre a készülő veszedelmet. Mivel kiszakította magát az emberi közösségből, úgy gondolta, hogy rajta, és az ismerősein kívül mindenki „feltételezett ellenség”, és köztük vannak a „valódi ellenségek”, akik ezt a mérhetetlen szenvedést okozzák neki. Militarista vált belőle, ahogy a féktelen gyűlölet bekebelezte a lelkét, megfogadta, hogy nem fog ezekkel szövetkezni, társulni, és teljesen más életet fog élni, mint ők.

Reactorfighter metamorfózisát nem vette észre senki, vagy ha igen, akkor sem tulajdonított neki különös jelentőséget. Az osztálytársainak feltűnt, hogy egész órán meg sem szólal, soha senkivel nem társalog egy szót sem, és udvari szünetben nem megy ki zsibongani a többiekkel, hanem elbújik a fiúvécében, magára zárja az ajtót, és csöndesen, gyűlöletesen mered maga elé. De nekik mindegy volt, hogy miért csinálja ezt, a lényeg nyilvánvaló: Ha lehet, még hülyébb, mint volt. Ezért most kapni fog.

Iskola után hatan-heten megvárták, hogy megjelenjen terepszínű ruhás alakja, amint csöndesen kilép az iskola ajtaján, szétnéz, meglátja őket, és szaladni kezd. Gyenge fizikumának köszönheti, hogy akkor sem tudott előlük elszaladni, amikor a félelem halálos adag adrenalint nyomott beléje, és hogy egyetlen erős ütést sem tudott bevinni. Amikor a lehajtott fejű srác kilépett az ajtón, a tőle hatvan méternyire várakozó fiúk, akik az iskola kerítését támasztották, és csendben dumáltak, mind elkezdtek rohanni feléje. Reactorfighter emlékezett rá, hogy vigyorogtak, az öklüket rázták, és kiabáltak, hogy „elkapunk te szarházi! Te kis köcsög! Szétverünk!”. És várták, hogy szaladni kezdjen.

De nem menekült el. Jobb kezét a háta mögé csúsztatta, a táskája és a háta közötti résbe, és tompa barna szemében égő dühvel bámulta az ordítozó, felé rohanó csürhét. Az utca túloldalán a megszeppent óvodás fiúk és lányok kíváncsian nézték, ahogy a verekedés a kezdetét veszi. Mikor már csak öt méterre voltak a fiúk őtőle, jobb kezét kirántotta a háta mögül, benne egy rozsdabarna acél feszítővassal, amit a garázsban talált, és aminek mindkét vége hajlított volt. Teljes erejéből meglendítette a szerszámot, és olyan erővel vágta fejen az egyik meglepett srácot, hogy eszméletlenül bukott a földre.

A többiek megtorpantak, és hátraléptek. Reactorfighter kihasználta ezt, és feszítővasát ismét meglendítette. A jobbszélső nyurga, szőkésbarna hajú gyerek üvöltve kapott az állkapcsához. A másik négy gyerek dühtől eltorzult arccal Reactorfighterre vetette magát, aki villámgyorsan hátraszökkent, és ismét lesújtott. Csont reccsent. Egy pufók, de erős testalkatú srác a halántékát fogva, nyögve terült el a járdán. Reactorfighter ezek után megfordult, és szaladni kezdett. Egyikük üldözőbe vette őt, a másik kettő a földön fekvő társait próbálta összevakarni az aszfaltról. Reactorfighter szokás szerint nem jutott messzire, az őt üldöző srác elkapta a hátitáskája pántját, és visszarántotta. Vesztére.

A feszítővas surrogva szelte a levegőt, és a tarkóját találta el. A srác fuldoklón felnyögött, térdre borult, és őszinte csodálkozással Reactorfighterre bámult. Egy pillanatra belenézett a szemébe, és meglátta benne a dühöt, a bosszúvágyat… aztán a szörnyű feszítővas ismét lesújtott, és tompa pendüléssel a jobb vállát találta el. A következő ütés a hátán érte, és a fájdalom forró hullámokban öntötte el. Levegő után kapkodott, megpróbált felállni. Reactorfighter sziklamerev arckifejezéssel felemelte a feszítővasat, megfordította, hogy a hegyes vége legyen elől, és gyűlölt ellensége feje búbjára ütött vele.
A hatalmas sebből azonnal folyni kezdett a vér, a gyerek álla a betonjárdának vágódott, elharapta a nyelvét is. A kíntól nyöszörögve oldalt fordult, és felnézett Reactorfighterre.

- Tartsátok távol magatokat tőlem. Megértettétek? Kerüljetek el. – mondta halott, parancsoló hangon. Ezzel megfordult, és elment.

A srácok nem üldözték őt tovább. Innentől fogva Reactorfighter mindig magával vitte a feszítővasat a suliba, és a zaklatások többé-kevésbé megszűntek. Egyetlen egyszer nyolcadik osztályos korában előfordult még ugyan, hogy egyik osztálytársa egy jókora husánggal nekiesett az ebédlőnél, ám Reactorfighter, aki időközben sokat gyakorolta a feszítővassal való verekedést, könnyed eleganciával félreütötte a dorongot, és ugyanazzal a mozdulattal gyomron vágta a srácot a pajszerrel. Az erőszakoskodó elfeküdt az aszfalton, és mivel nem volt senki, aki megálljt parancsolhatott volna neki, Reactorfighter kíméletlen brutalitással ütni kezdte őt, ahol érte. Eltörte a jobb felkarcsontját, a jobb sípcsontját, és megrepesztette hat bordáját. Mire befejezte, és leengedte a feszítővasat, a gyerek vért köpött, és zokogott. Az igazgató intőben részesítette érte Reactorfightert ugyan, ám a feszítővasat nem vette el tőle, és ezek után senki sem mert hozzányúlni.

Az igazság azonban az volt, hogy Reactorfighter egy szót sem szólt Bettihez. Elmélyülten tanulmányozta maga előtt a betont. Betti így odament, és megszólította őt.
- Tessék – mondta közömbösen, oda sem nézve Reactorfighter.
- Hogy vagy? – kérdezte Betti kissé félénken. Meglepődött azon, hogy a fiú nem reagál arra, hogy egy ilyen tündérszép lány megszólította őt. De Reactorfighter ilyen volt. Az ő véleménye szerint a lányok is ugyanúgy emberek. Semmiben sem különböznek tőle, legalábbis nem számottevően. Nincs oka rá hát, hogy meglepődjön.
- Hogy hogy vagyok? – kérdezett vissza ő, és most végre ránézett Bettire. – Mint általában. Mennék hazafele.
- Én is – felelte Betti, megpróbálva felvenni azt a közönyös hangnemet, amit Reactorfighter használt. – Valahogy nem szeretek már ilyenkor itt lenni.
- Hm – mormogta Reactorfighter, és visszafordította tekintetét a talajra. – Nem csodálom. Ha rajtam múlna, én is mennék haza. Van otthon dolgom, éppen elég.

Betti hallott egyet s mást Reactorfighter „dolgairól”, amikre időnként hivatkozik. Tudomására jutott ugyanis a többi osztálytársától (akik Reactorfighter félszavaiból hámozták nagy nehezen ki), hogy ő szinte sohasem megy ki Szirmabesenyő közigazgatási határain kívülre. Otthon ücsörög egész álló nap az elsötétített szobában. Általában olvasgat, és játszik a számítógépén. Ha nagy ritkán mégis kimozdul, általában azért, hogy sétáljon egy kicsit a Szirmabesenyő melletti tavaknál.

Néha éjszakánként pedig felpattant éjfeketére festett, RAIDER feliratú biciklijére, és rendületlenül rótta a kihalt utcákat. Olyankor mindig kiöltözött „akcióruhájába”, ami egy terepszínű nadrágot, terepszínű felsőt, egy szerszámövet, egy tőrt, a csúzliját, egy halom hozzávaló követ, és a pisztolyát jelentette. Természetesen csőre töltve. Éjszaka bezzeg nem tétlenkedett, Reactorfighter olyankor élt igazán. Menetének útját lángoló szemeteskukák, felrobbanó petárdák, és itt-ott egy-két betört ablak mutatta. A rendőrök meg is kergették jópárszor, ám minden egyes alkalommal sikerült kisiklania a kezük közül. Nem volt nehéz, hiszen sötétben jóformán láthatatlan volt a terepszínű ruhájában.
Éjszaka nagyon is aktív volt.

Betti maga is meglepődött, amikor feltette Reactorfighternek ezt a kérdést.
- Mondd, otthon te sohasem unatkozol?
Reactorfighter őszinte csodálkozással nézett rá Bettire.
- Miért unatkoznék?
- Hát – mondta tétován Betti, gondolatban már szidta magát, hogy ilyen hülye vitába kellett bonyolódnia ővele – Te sosem jársz el szórakozni? Mindig otthon ülsz? Sosem mész el egyetlen buliba sem? Legyél egy kicsit laza! Örökké ilyen merev vagy.
- És azt mondod, ez olyan rossz dolog? – kérdezett vissza színtelenül Reactorfighter.
- Hát ha neked nem rossz… - mondta Betti. – Én nem bírnék otthon ülni egész nap.
- Látod ez a különbség kettőnk között – válaszolta Reactorfighter. – Nekem nincs hova mennem. Jól érzem magam otthon is.

Betti felvonta a szemöldökét.
- Azért valami kikapcsolódásod csak van!
- Van, persze – hangzott a monoton felelet. Reactorfighter természetes közönyösséggel a repedezett szürke betont bámulta, és a bakancsa orrát. – Bekapcsolom a gépet, és játszom. Vagy zenét hallgatok. Tudod jól, hogy én nem szeretek kimozdulni otthonról.
- Honnan tudnám? Egyszer sem mondtad nekem – próbálta utánozni Betti azt a nemtörődöm hangot, de őnála ez erőltetettnek, mesterkéltnek tűnt.
- Nem kérdezted. Különben sem szeretek beszélni róla. Már épp eléggé megbántam azt, hogy eddig nem tartottam a szám.
- Ne haragudj – mondta Betti. – Ha nem akarsz, ne beszéljünk róla.
- Nem szeretnék – felelte mély hangon Reactorfighter.

Rövid, egy perces hallgatás következett. Betti rápillantott az órájára. Még volt négy perc a szünetből. Lassan, ráérősen szívta a cigarettát. Azon tűnődött, miért lett olyan más Reactorfighter, mint a többiek. Mi tette ilyenné. De nem tudott rá megfelelő magyarázatot adni magának. Azt pedig biztosra vette, hogy a fiú egy szót sem szólna. Kénytelen volt mégis megtörni ezt az erőltetett hallgatást.
- Ezt nem hiszem el. Képes vagy egész idő alatt odabent poshadni a szobádban? Miért nem mész moziba, vagy strandra, vagy ilyesmi?
- Ilyenekre egy forintot nem költenék. – felelte Reactorfighter.
- Akkor mire költenél? – kérdezte Betti, felgyúló kíváncsisággal.

El nem tudta képzelni, hogy mit csinál Reactorfighter a zsebpénzével. A családja rejtélyes körülmények között halálozott el, de Betti biztosra vette, hogy Reactorfighternek nem kevés pénze van. Mutatja ezt az, hogy a számítógépe több mint félmillió forintba került, valamint internet-kapcsolata is van, ami szintén nem kis pénz. Nem dolgozott az iskola mellett, így nem lehetett tudni, pontosan honnan szerez pénzt. Ezekről sosem beszélt, csakúgy, mint a családjáról. Egyedül ő tudta, mi történt a szüleivel, de nem mondott senkinek semmit erről. Ha rá is kérdeztek, ő mindig elintézte, hogy ne tegyék fel neki többet a kérdést.
- Robbanóanyagokra. Petárdára, rakétákra, és lőszerre a fegyveremhez. Ezek mind-mind fontosabbak. A túléléshez egyenesen elengedhetetlenek.

Betti elcsodálkozott.
- Túlélés?
- Úgy van – jelentette ki a másik. – Ebben a világban ember embernek farkasa. Rendőrök és politikusok mondják meg, mint tegyünk. Pénz és üzlet határozza meg az életünket. Elmekontroll…

A szavai üresen, beletörődötten csengtek. Betti szemei tágra nyíltak. Ezt nem várta volna őtőle. Tudta eddig is, hogy Reactorfighter fura fickó, de rettenetesen váratlanul érte, hogy egy 17 éves srác, aki élte virágában van, ilyeneken gondolkozzon.
- Hát igen – bökte ki nagy nehezen. – De nem tudsz mit tenni ellene úgysem.
- Valóban nem – felelte komoran Reactorfighter. – De kimaradok belőle.
- De most már az élet jóformán csak ebből áll – érvelt Betti. – Ha mindezt kihagynád, akkor nem is élnél, hanem… hanem… - kereste a megfelelő szót, de nem találta.
- Vegetálnék, igen – jelentette ki Reactorfighter. – Fura, hogy nekem pont ez a jó. Érzem, hogy te is így gondolod.

Betti szívébe új döbbenet költözött. Érzem. Ízlelgette, forgatta a szót magában. Nem azt mondta, hogy „tudom”, hanem hogy "érzem". Mit akar ez jelenteni?
- Persze hogy így gondolom, mivel az nem normális élet. Én legalábbis nem tudnék így élni. – szögezte le Betti. – És barátnőt sem akarsz?

A kérdésre természetesen tudta magában a választ. Reactorfighter a szexet valami nagyon erkölcstelen, törvénytelen, visszataszító dolognak tartotta, és soha nem beszélt párkapcsolatról, szerelemről, és más ilyenekről. Szívből gyűlölte a pornószínészeket, és a pornót. Úgy gondolta, a szeretkezés van annyira tisztességes dolog (akármennyire is ellenségesen vélekedett róla), hogy csak szerelemmel együtt történhessen meg. A leggusztustalanabb dolognak tartotta, hogy a pornószínészek élvezetből, érzelmek nélkül állnak meztelenül a kamerák elé, és hagyják lefilmezni magukat. „A sok fiatal meg ezt hiszi helyesnek, meg ezen élvezkedik!” – háborodott fel gyakorta, valahányszor csak szóbakerült a téma, már ha akadt olyan ember, akivel Reactorfighter szóbaállt. „A pokolba is, az ember borzasztóan elkorcsosult. A legostobább, legembertelenebb dolgokat élvezik, és azt mondják rá, hogy ez divat. Azt hiszik, ezzel el van minden intézve. Ha rajtam múlna, az összes pornószínészt lemészárolnám!”.

Egyszer Bettinek is említést tett arról, milyen visszatetszéseket kelt benne az „új társadalom”. Betti azzal érvelt, hogy amíg csak férfiak léteznek, mindig lesz igény a pornóra. Reactorfighter rábólintott, és azt mondta, sajnos ez is egy rosszindulatú fekély az ember testében, mint a mo-hóság.
- Hátráltatna – dörzsölte meg a nyakát Reactorfigher, és a meleg őszi napsütésbe nézett. – Nem tudnék mit kezdeni vele. Nem kérhetem meg arra, hogy ücsörögjön velem otthon egész nap, vagy jöjjön ki robbantgatni. Egy barátnőt buliba kell vinni. Egy barátnőre rengeteg pénzt kell költeni.
- De ha szereted, akkor ez nem jelent semmit – érvelt Betti. – A szerelem pont erről szól.
- A szerelem veszélyes fegyver – válaszolt Reactorfighter, és ismét rápillantott Bettire. –
Rengeteg időt, energiát és pénzt áldoznál rá, és a siker egyáltalán nem garantált. Szerelem… köszönöm, de nem kérek belőle.

Betti már azon volt, hogy felsorol néhány okot, miért érdemes szerelmesnek lenni, de végül nem mondott semmit. Esze ágában sem volt kioktatni Reactorfightert arról, hogy hogyan is kellene élnie.
- Na jó…de ha beteljesül, annál csodálatosabb dolog nincs is – mondta végül.
- Ha beteljesül – válaszolt Reactorfighter, gondosan megnyomva az első szót.
Beszélgetésüket az iskola épületében megszólaló csengő szakította félbe. Betti most vette csak észre, hogy a kezében a cigarettacsikk már ki is aludt. Eldobta, és a szokásos mozdulattal rátaposott.
- Menjünk – mondta kurtán, és visszagyalogolt az iskola bejárata felé.

Reactorfighter szó nélkül követte. Katonás, egyenletes léptekkel ment Betti után, kapcsos harctéri bakancsa halkan csattogott, miközben lépdelt. Betti a bejárat felé kanyarodott, és felment a lépcsőkön az ajtóig, ám divatos, magas talpú cipője a legfelső lépcsőfokról megcsúszott, és Betti alaposan beverte a jobb térdét a lépcsőfokba, pontosan azon a helyen, ahol a térdsérülések a legjobban tudnak fájni. Felkiáltott, és a térdéhez kapott, arcát a fájdalom torzította el.
Reactorfighter odasietett.
- Megsebesültél? – kérdezte, kissé aggódva.
Betti egy nyögéssel felelt. A térde rettenetesen fájt, fel sem tudott állni.
- Hadd nézzem – mondta Reactorfighter, és Betti felhúzta kordnadrágjának jobb szárát. Nem látszott semmi nyom a lány fehér bőrén, ám egyértelmű volt, hogy csúnyán beütötte.
- Hadd segítsek – szólalt meg ismét Reactorfighter, némileg parancsoló hangon.

Betti egy bólintással vette tudomásul, miközben bal kezével kapaszkodott a lépcsőfeljáró korlátjába, hogy fel tudjon állni. Továbbra sem sikerült. Reactorfighter visszahúzta a kordnadrág szárát, ám tenyerét pár másodpercre a sérült térdre fektette. Bettin ebben a pillanatban különös érzés lett úrrá. A térdében furcsa melegség áradt szét, mintha egy hősugárzó elé tette volna. Aztán az érzés eltűnt…és vele együtt a fájdalom is. Betti felállt.
- Köszönöm – mondta tétován. Reactorfighter csak bólintott, és egy különös félmosollyal kinyitotta előtte az iskolaajtót.

(Folytatjuk...)