Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. december 25.
********************************************
– Hol jársz? – szólalt meg a hang a vonal túlsó végén.
– A castingon vagyok. Miért?
– Felejtsd el a castingot! Most nem mégy a fashion weekre.
– Miért nem?
– Van egy felkérésed egy kampányra és egy fotózásra. Aztán talán még el tudsz menni Párizsba és Milánóba.
– Értem. Meglesz. Csak szólj vissza, ha tudod a pontos adatokat!
– Okés!
Átvágtam a modellek tengerén és kiléptem New York utcáinak párás levegőjére. Már nagyjából egy hónap telt el azóta, hogy ismét együtt vagyunk Freyával. Azóta is olyan kedves, mint mindig, de, az egyetlen dolog, ami zavar, még mindig nem bontotta fel az eljegyzését. Az mondta, időre van szüksége, hogy beszéljen az apjával, aki még három hónapig nem jön haza. De a vőlegényével már beszélt, aki, nyilvánvalóan, nem repesett az örömtől. Eli, aki egy késő húszas éveiben járó üzletember és Freya gyerekkori barátja, akivel a szüleik jegyezték el őt, nagyon dühös volt, amikor tudomást szerzett az eseményekről. Azóta is óránként hívogatja Freyát és könyörög neki.
De akárhogy is, most itt vagyunk, New York fagyos utcáin, miközben én a kocsim felé baktatok, hogy végre egy kicsit felmelegedhessek. Egyre gyorsabban szedtem a lábam. Utálom a hideg időt. LA-ben nőttem fel, úgyhogy nem szoktam hozzá. Igaz, hogy már egy jó ideje New Yorkban élek, de még mindig nem tudtam megbarátkozni ezzel az időjárással.
Ahogy elértem a kocsim, kinyitottam az ajtót és gyorsan be is csuktam magam mögött. Alig volt egy perc nyugtom és a telefonom máris rezegni kezdett. Felsóhajtottam, ahogy előkerestem a táskámból, ami most irreálisan hatalmasnak tűnt.
– Igen? – vettem fel, próbálva begyömöszölni a slusszkulcsot a helyére a szétfagyott ujjaimmal.
– Hello, kicsim! – szólt bele egy hang.
– Mi van? – kérdeztem dühösen, mert a kulcs csak nem akart a helyére csúszni.
– Mi az? Már nem is hiányoztam?
– Bocsi! Csak egy pillanatra van szükségem. Be kell indítanom ezt a rohadt motort.
Letettem magam mellé a telefont és végre, nagy nehezen, be tudtam indítani a kocsit, hogy a fűtés is beindulhasson.
– Így már mindjárt más… Szóval, mi a helyzet, Elsa?
– Te és a fagyoskodásod…!
– Tudod, hogy utálom a hideget.
– Persze, hogy tudom.
– Szóval, miért hívtál?
– New Yorkban vagy?
– Igen. De már nem sokáig, azt hiszem.
– Király. Épp most szállt le a gépem. Fel tudnál venni? Eltölthetnénk együtt egy kis időt.
– Persze. Egy perc és ott vagyok, okés?
– Akkor itt találkozunk, Rea!
Azonnal elindultam a reptér felé. Úgy fél óra múlva már ott is voltam és a telefonommal a kezemben kutattam Elsa után. Néhány csengetés után már fel is vette.
– Itt vagy?
– Ja. És te? Merre jársz?
– Még bent vagyok.
– Akkor megvárlak idekint.
– Okés! Már csak pár perc.
Felsóhajtottam, és a kormányra könyököltem. Ekkor a telefonom ismét megszólalt. Már napok óta ez ment. Egy pillanatra sem hallgatott el. Már azt hittem, megbolondulok. Csak abban reménykedtem, hogy nem már megint az ügynökségről keresnek.
– Halló? – A hangom olyan volt, mint egy élőhalotté.
– Rea? Jól vagy? – hallottam Freya hangját.
– Ha?... Ja, persze.
– Csak nem vagy beteg?
– Nem. Csak fáradt.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Teljesen. És te? Hogy megy a melód?
– Minden rendben. Még úgy két napig itt kell maradnom.
– Ó… értem. – Nyilvánvalóan nem tudtam elrejteni a csalódottságot a hangomban.
– Sajnálom – jött a mentegetőző válasz.
– Semmi gond.
– Elmegyek veled a fashion weekre, hogy jóvá tegyem.
– Én nem leszek ott. New Yorkban és Londonban legalábbis nem. Talán Párizs és Milánó még belefér, de az sem biztos.
– Hogyhogy?
– Más meló. Valami extra.
– Gratulálok.
– Köszi. Jól vagy?
– Minden rendben. Köszi a kérdést.
Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem az arcára kiülő mosolyt a Föld túloldalán. Barcelonában, hogy pontosak legyünk. Már egy hete nem láttam őt, mert túl elfoglalt volt. És én is. Már egy jó ideje iskolába sem tudtam menni a sok meló miatt. Fizikálisan és mentálisan is teljesen lefáradtam. A fashion week után tényleg el kell mennem egy kicsit pihenni, vagy legalábbis a modellkedéstől messzire.
– Hiányzol – tértem vissza a jelenbe.
– Te is nekem.
– Mikor láthatlak újra? – kérdeztem várakozóan.
– Mikor szabadulsz?
– Gőzöm sincs. Holnaptól teljesen le vagyok terhelve.
– Csak hívj, ha végeztél és repülök is hozzád, akárhol légy.
– Tényleg?
– Persze. Én is alig várom, hogy lássalak.
– Ó… ez kedves.
Anélkül, hogy észrevettem volna, egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Aztán hirtelen egy kéz jelent meg a kocsim ablakán. Közelebb hajoltam, hogy lássam a párán át, ki az. Elsa vigyorgó képét láttam a sajátomba bámulni. Csak intettem, hogy szálljon be és tegye a bőröndjeit a csomagtartóba. Felnyitotta a csomagtartót és hallottam, ahogy küszködik a nehéz táskákkal. Folytattam a telefonálást, miközben ő elszaladt egy kávéért.
– Ki van ott veled? – jött a hang a vonal másik végéről.
– Csak Elsa, Frey.
– Elsa?... A barátod, akivel már találkoztam, ugye?
– Ja.
– Pontosan hol is vagytok?
– Most jöttem ki érte a reptérre. Azt terveztük, hogy lógunk egy kicsit együtt.
– Jól hangzik. Szórakozz jól!
– Meglesz.
– Most mennem kell.
– Oké.
– Szia! És szeretlek.
– Én is szeretlek téged.
Épp hogy kimondtam, a vonal már meg is szakadt. Hirtelen nagy ürességet és szomorúságot éreztem magamban. Tényleg hiányzott, de nem tehettem semmit. Megint elmosolyodtam, ahogy végigpörgettem az agyamban a rövid beszélgetést. Annyira örülök, hogy beszélhettem vele.
Csak ültem ott, és vártam Elsát. Tíz perccel később futott be. Kinyitotta az ajtót és behuppant mellém két pohár kávéval és egy barna csomaggal.
– Bocsi! Hosszú volt a sor – mentegetőzött.
– Semmi gond. Hova menjünk?
– Mit szólnál egy kis shoppingoláshoz?
– Mi ez a nagy vásárlási mánia?
Oda adta az egyik kávét és egy csokis muffint. Elvettem tőle és beleharaptam, élvezve, ahogy az édes íz szétterjed a számban, majd beszívtam a kávé illatát. Elsa felnevetett és megtörölte a számat egy zsebkendővel.
– Néha elfelejtem, hogy olyan vagy, mint egy kisgyerek.
– Én? Kisgyerek? – ráncoltam a szemöldököm.
– Ja. Egy kisgyerek. Az én kisbabám
Összekócolta a hajam, és adott egy puszit az arcomra. Rámosolyogtam ő pedig csak nevetett. Megigazítottam a hajam a tükörbe bámulva, majd ismét Elsára néztem. Ő csak figyelte, amit csinálok. Élvezte, hogy ugrathat. Ez már így volt, amióta ismerjük egymást, amit csak mégjobban fokozott, hogy nagyon emocionális lélek volt és imádott flörtölni. Sokan félreértik őt az első találkozáskor, de ő természetétől fogva ilyen.
Csönd telepedett ránk. Elsa megköszörülte a torkát és rám nézett.
– Kérdezni szeretnék valamit.
– Csak rajta – bíztattam.
– Kivel beszéltél az előbb?
– Miért?
– Másmilyen volt a hangod. Talán egy új szerelem?
– Nem. Csak Freya.
– Várj egy pillanatot! Megint együtt vagytok?
– Ja – válaszoltam.
– És miért nem mondtad el nekem?
– Bocsi! Nem tudtalak elérni.
– Ó… oké! Én bocsi. Új számom van.
– Akkor ezért.
Bólintott.
– De én azt hittem, vőlegénye van.
– Volt – helyesbítettem.
– Mi történt?
– Szakítottak.
– Tényleg?
Beszámoltam Elsának minden egyes részletről, ami köztem és Freya között történt. Komoly arckifejezéssel hallgatott és némán bólogatott közben. Miután befejeztem, csönd telepedett közénk, mielőtt megszólalt volna.
– Tudod, hogy örülök, hogy jól vagytok. De, azt hiszem, ez nehéz lesz mindkettőtöknek.
– Ja.
– És mi van a családoddal? Ők tudják?
Az ujjaimat ropogtattam és a semmibe bámultam. Néhány pillanat telt el csendben, miközben az alsó ajkamat harapdáltam, nem tudva, mit mondjak.
– Értem. – Nem volt szüksége szavakra.
A fejemre tette a kezét és összekócolta a hajam mielőtt átölelt volna. Ez nem olyan volt, mint a korábbiak. Ez tele volt érzelmekkel és melegséggel. Biztonságban éreztem magam a karjai között.
– El kell mondanod nekik. Ők a családod. És ez a kapcsolat komolynak tűnik. Tudom, hogy nehéz döntés, de, mint a barátod, én melletted állok.
– Tudom – suttogtam.
Egy pillanatig úgy maradtunk, mielőtt elengedett volna és adott egy puszit az arcomra.
– Akkor jó.
– Mióta vagy ilyen? – kérdeztem.
– Milyen?
– Mint egy felnőtt.
– Mind felnövünk.
– De ez nem vall rád – csóváltam a fejem.
– Nem-e? – vigyorgott.
– Ja – kacagtam fel.
– De, azt hiszem, néha erre is szükség van.
– Miért?
– Neked nincs idősebb testvéred, ugye?
– Ja.
– Akkor, gondolj rám úgy, mint a nővéredre!
– Rád? – böktem felé az ujjammal.
– Ja. Miért? Nem tetszik?
– Csak fura.
– Majd megszokod. Én mindig is úgy gondoltam rád, mint a testvéremre.
– Tényleg?
– Tényleg. Nem is tudtad?
– Nem.
– Akkor most már tudod… Akárhogy is, lépjünk tovább!... Mit csináljunk ma?
– Ö… ok!
– Vásárlás?
Felnevettem, majd megráztam a fejem. Már megint a vásárlásnál tartunk. De nem szóltam semmit, csak a pedálra léptem és mentem oda, ahova csak akart.
Ui.: A képen Franziska Frank alias Elsa Ludwig.
