Rea - Egy leszbikus románc története 16. fejezet

Írta: craygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. november 25.

******************************************************

– Ez az! – A méz szőke lány nagyon izgatottnak tűnt.
– A feketét, vagy a barnát szeretné? – Egy nagyon udvarias kiszolgáló két ugyanolyan kabátot mutatott, két különböző színben.
– Hm… te mit gondolsz, Rea?
– Mindkettő nagyon szép. Illik hozzád – feleltem.
– A barnát választom – bökött a férfi bal karján pihenő kabátra.
– Nagyon jó választás Mademoiselle. Becsomagolom önnek. Kérem, kövessen! – mondta a férfi, durva francia akcentussal.
Követtük a férfit a kasszához. Most vettem csak észre a névtábláját a mellénye bal felső sarkában. „Jacques”. Elsára pillantottam, aki elővette a bankkártyáját és átnyújtotta a férfinak. Az eladó becsomagolta a kabátot, majd beletette egy dobozba, mielőtt belesüllyesztette volna a Versace feliratú szatyorba. Elsa átvette a szatyrot a férfitól és megköszönte. Ahogy kiléptünk a boltból, az eladó köszönetet mondott a vásárlásért és tartotta nekünk az ajtót. Elsa izgatottan felsikoltott, miközben felém fordult.
– Örülsz? – kérdeztem sztoikus hangon.
– Nagyon – válaszolta, széles mosollyal az arcán.
– Remek. Mert ez volt a negyedik bolt, amibe bementünk. Hál Istennek, végre megtaláltad. – Kiengedtem magamból egy sóhajt.
– Vissza kéne mennünk a hotelbe?
– Igen. Kellene. Reggel indulunk. Pihennünk is kéne egy kicsit – mondtam, belökdösve őt a taxiba.

Másnap reggel már úton voltunk a reptérre. Kinéztem az ablakon, ahogy elhaladtunk a világhírű Eiffel-torony mellett. Elsa megfogta a kezemet és az ujjaimmal játszott, magára vonva a figyelmemet. Lepillantottam a kezemre az övéi között, aztán fel az arcára. Túlságosan el volt foglalva az ujjaimmal. Csak figyeltem. Olyan volt, mint egy kisgyerek. A mosolya csak szélesebb lett, ahogy összecsúsztatta az ujjait az enyémekkel.
– Néha azon gondolkodom… – kezdte lassan.
– Gondolkodsz? – kérdeztem csipkelődve.
– Igen, gondolkodom. Ezért vannak ujjaink? – emelte fel az egymásba fonódott kezünket.
– Talán. – Egy apró mosoly jelent meg a szám sarkában.
– Olyan jó érzés – mondta, miközben a szemében az az „Ó, de édes” pillantás csillogott.
– Az – terült szét a mosoly az arcomon.

Miután megérkeztünk a reptérre, becsekkoltunk, és körbenéztünk, hogy vásároljunk valami szuvenírt. Úgy egy óra múlva felszálltunk a gépre és én azonnal álomba merültem. Egy örökkévalóságig tartó utazás után megérkeztünk a végcélunkba, New Yorkba. Lustán szálltam le a gépről. Boldogan tapicskoltam a lábammal a padlót, örülve talajnak a hosszú út után. Tizenöt perc után végre én kerültem sorra és átnyújtottam az útlevelemet a pult mögött álló férfinak, aki leellenőrizte, belepecsételt, majd visszaadta.
– Üdvözlöm itthon, kisasszony! – mosolygott rám barátságosan.
– Köszönöm – mondtam és tovább álltam.

Claes már várt rám, a kocsi kulccsal a kezében. Üdvözölt minket Elsával és elmentünk oda, ahova leparkolta a kocsit. Claes nem most találkozott először Elsával. Sokszor összefutottak és az idők során ők is közeli barátok lettek. Bepakoltuk a bőröndöket Claes Seal Gray BMW E90-esébe, aztán én beültem az anyósülésre, Elsa pedig hátra. Claes beindította a motort és elindultunk.
– Miért nem az enyémmel jöttél? – kérdeztem.
– A te kocsiddal? – Nem nézett rám. Csak az utat figyelte.
– Igen.
– Nem hiszem, hogy tudnám vezetni.
– Miért? – kérdezte Elsa.
– Nem tudok kézi sebváltós kocsin vezetni.
– Tényleg? – kérdeztük Elsával egyszerre.
– Tényleg.
– Meg kéne tanulnod – mondta Elsa.
– Én is úgy gondolom – értett egyet Claes.
Miközben beszélgettünk, megszólalt a mobilom. A képernyőre pillantottam, hogy lássam a hívó nevét és felnyögtem, mielőtt felvettem.
– Igen?
– Rea! Én vagyok az.
– Igen. Mi az, Jane?
– Tudom, hogy csak most jöttél haza, meg minden, de lenne itt neked egy fotózás.
– Tudtam – válaszoltam megadó sóhajjal.
– Bocsi. Munka – mondtam a többieknek, egy pillanatra befogva a telefon mikrofonját. – Mikor?
– Ma.
– Ma? – nyögtem fel.
– Igen.
– Mikor?
– Had nézzem meg!... Pontosan nyolcra kellene ott lenned.
– Rendben.
– A szokásos stúdió.
Letettem a telefont, és az órámra néztem. Húsz perccel múlt hét. Nem érek oda, ha előtte haza akarok menni.
– Claes, ki tudnál tenni a stúdiónál?
– Persze.

Kitett a stúdió előtt, és mondott néhány bátorító szót, mielőtt elhajtott Elsával. Bementem az épületbe és köszöntem az embereknek. Miután felvettem a ruhát és elrendeztem a sminkemet, gyorsan oda mentem a beállításhoz, remélve, hogy mihamarabb végzek és tudok pihenni. Hamarosan megérkezett a fotós is a kamerával. Na, tessék! Már csak ez hiányzott. Annyi fotós van a világon. Miért pont neki kellett itt lennie? Rám mosolygott, mielőtt elkezdtük a munkát. Három hosszú óra után végre befejeztük. Berohantam az öltözőbe és átöltöztem.
– Egyedül hagyna minket egy kicsit? Beszélnem kell vele – mondta Freya a stylistnak.
– Persze. Már végeztem is. Jó szórakozást!
– Köszönöm!
A hátamat mutattam neki, miközben az ingemet gomboltam be. Anélkül, hogy oda néztem volna, láttam, ahogy a stylistra mosolyog. Az ajtó végül becsukódott és ő odalépett hozzám. Étkarolt hátulról és a csípőm köré fonta a karjait. Éreztem a leheletét a fülemnél. A szívem egyre gyorsabban vert, de csak álltam ott.  Nem tettem semmit. Megfogta a kezem és összefűzte a sajátjával. Éreztem a bőre melegét.
– Hideg a kezed. Vigyáznod kéne. Még megfázol.
A forró lehelete simogatta a fülemet. A hideglelés futott végig a gerincem mentén. Ismét átölelt, majd megragadta a vállamat és maga felé fordított. Mélyen a szemembe nézett és megsimogatta az arcomat. Éreztem, hogy az arcbőröm elpirul a keze nyomán. Elmosolyodott és tovább simogatta az arcomat.
– Elpirultál. De aranyos! – mondta.
– Nem pirultam el! – válaszoltam, szinte automatikusan.
– Nem?

Közelebb hajolt. Az arca már csak néhány centire volt az enyémtől. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Egy lépést tettem hátra, de ő követett. Meg próbáltam még egyet hátralépni, de a hátam a kemény falnak ütődött. Mindkét kezével megfogta a vállamat. Nekiszorított a falnak, hogy ne tudjak elfutni. Tekintete az enyémbe mélyedt. Próbáltam elkerülni a pillantását és elfordítottam a fejemet, de ő gyengéden visszafordította. Most ár nem kerülhettem el, hogy mélyen a szemébe nézzek. A belőle áradó érzések fájdalmasak és szomorúak voltak. Egy könnycsepp futott végig az arcán. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam őt. A látványtól összeszorult a szívem. Miattam sír. Letöröltem a könnycseppet az arcáról a kezemmel. Végigsimítottam azt a puha bőrt, amit már annyi nő megirigyelhetett tőle. Megfogta a kezem és hozzászorította az arcához, aztán megcsókolta a tenyeremet.
– Ne sírj! – suttogtam.
– Miért érdekel? Már nem is akarsz látni – sütötte le a szemét.
– Ez nem erről szól.
– Akkor miről? – kérdezte, olyan nyugodtan, mint még soha.
– Fáj, ha látnom kell téged. De az mégjobban fáj, ha sírsz.
– Miért? Azt hittem, már nem érdekellek.
– De igenis érdekelsz – válaszoltam duzzogva.
– Tényleg? – meglepettnek tűnt.
– Igen.
– Akkor miért? Miért nem jössz velem?
– Figyelj rám! Szeretlek. Teljes szívemből. De elszökni? Nem tehetem. Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Az életemmel? És a tiéddel?
– Nem érdekel a családom, ha veled lehetek.
– De engem érdekel az enyém. Nem hagyhatom el őket.
– Nem kell elhagynod őket.
– Hogyan?
– Költözzünk Los Angelesbe!
– Én nem ezt akarom.
– Akkor mit?
– A családod és a vőlegényed… mi lesz velük?
– Még mindig haragszol, amiért nem szóltam neked a vőlegényemről?
– Úgy érzem, becsaptál.
– Megígérem, hogy semmit nem titkolok el előled, soha többé.
– És mi lesz az eljegyzéseddel.
– Nem érdekel. Felbontom.
– Hogy?
– Az eljegyzést… felejtsük is el!
– Biztos vagy benne?
– Teljesen biztos. Mit szólsz? Adsz még egy esélyt?
– Nem akarom, hogy elveszítsd a családod miattam.
– Rendben. Beszélek az apámmal. Együtt csináljuk végig. Meggyőzöm az apámat mindenről.
– Tényleg?
– Igen. Érted bármit megteszek.
– Mi lesz, ha nem működik?
– Elérem, hogy működjön. Ha belehalok is. Bízol bennem?
– Igen.

Gyengéden átölelt, és megcsókolt. Hiányzott ez az érzés. Annyira hiányzott nekem. Az arcomhoz simította a hajamat, mielőtt ismét az ajkaimra tapasztotta volna az övéit. Mélyen megcsókolt és gyengéden harapdálta az ajkamat, majd végigcsókolta a nyakamat és magához ölelt.
– Hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem. Szeretlek – mondtam.
– Én jobban szeretlek.
Adott egy csókot a homlokomra, és a melléhez húzta a fejemet. Éreztem, ahogy a szívem veri a bordáimat. Hamarosan eltörnek, ha a szívem továbbra is ilyen hevesen ver. Lehunytam a szemem, hogy feloldódhassak ebben a pillanatban. Abban a pillanatban, amikor az ember egész testét melegség önti el. Csak ő számított. Csak ez a gyönyörű, fekete hajú lány a világos bőrével, ami most az enyémhez simult. A mennyekben éreztem magam. Mintha egymásnak teremtettek volna minket. Semmi sem törhette meg ezt az érzést. Most semmi.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Franziska Frank alias Elsa Ludwig.