Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. november 12.
********************************************
– Oké! Akkor indulok. Kérlek, vigyázz Neshára! – felvettem a kabátomat és kinyitottam a taxi ajtaját.
– Ne aggódj, Re! Vigyázni fogok rá – ígérte meg Claes.
– Szia, C! Úgy egy hét múlva találkozunk. Majd hívlak, ha odaérek.
– Oké! Légy óvatos! És ne hajtsd túl magad!
– Rendben, tudom! – mosolyogtam rá és beszálltam a taxiba.
Becsuktam az ajtót és búcsút intettem neki. Ő visszaintegetett, széles mosollyal az arcán.
– A reptérre, kérem! – mondtam a sofőrnek.
– Igen, kisasszony!
Párizsba megyek. A Paris Haute Couture-ra. Egy pár nappal előbb fogok érkezni a válogatásra és edzeni. Egy hónappal később, februárban, pedig a Fashion Week lesz a 2011-12-es téli szezonra. Ez lesz az első utam a Paris Haute Couture-ra. Nagyon izgatott voltam. Előző évben még csak tizenöt voltam, úgyhogy nem mehettem el. Az előző alkalom, a 2011-es tavaszi szezon volt az első után Párizsba. Előző áprilisban lettem tizenhat.
– Megjöttünk – szólalt meg a sofőr.
– Köszönöm. Tartsa meg a visszajárót! – nyomtam egy nagyobb címletű papírpénzt a kezébe.
– Köszönöm. Legyen jó útja, kisasszony!
Becsekkoltam, és elintéztem minden hasonlót, aztán megálltam a könyvesbolt előtt, hogy vegyek valamit az útra olvasni. Leültem a váróteremben és kinyitottam egy Italian Vouge-ot. Csak lapozgattam, amíg hirtelen meg nem akadt a szemem Kelly fényképén. Már egy ideje nem láttam őt. Elmerengtem, hátha ő is jön a Haute Couture-ra.
– Hm! A képeimet csodálod? – szólalt meg egy hang a hátam mögött.
– Hogy? – fordultam hátra és megpillantottam Kellyt.
– Helló! – villantott rám egy félmosolyt.
– Helló! – válaszoltam.
– Figyelj! Sajnálom, ami Ausztráliában történt. Elvesztettem a fejemet.
– Semmi gond.
– Tényleg?
– Persze. Felejtsük el!
– Köszönöm, Rea! Hogy van Freya? Ő is jön?
– Nem tudom. Nem láttam már egy ideje.
– Hogyhogy? Összevesztetek?
– Valahogy úgy. Szakítottunk.
– Bocsáss meg, Rea! Nem tudtam – szabadkozott.
– Semmi gond.
– Ha nem nagy kérés, elmondod, mi történt?
– Bocsáss meg, de inkább nem!
– Nem. Én sajnálom. Nem is lett volna szabad megkérdeznem.
– Nem történt semmi.
– Oké. Akkor majd később látjuk egymást, rendben?
– Örülnék neki.
– Ja, és tetszik az új hajad.
Felállt és elsétált. Hirtelen észbe kaptam, ahogy a táskám vibrálni kezdett. Bizonyára a telefonom. Előkerestem és megnyitottam az Elsától kapott SMS-t. Elsa Ludwig egy közeli modell barátom, aki már igen nagy nevet szerzett magának a divatvilágban. Németországból származik és egy kicsit idősebb nálam. Tizennyolc éves és ugyanannál az ügynökségnél dolgozik, mint én.
„A reptéren vagy már?” – olvastam az üzenetet.
„Igen. Már itt vagyok. Mi újság veled?” – pötyögtem be, és elküldtem az üzenetet. Pár percbe beletelt, amíg válaszolt.
„Én is itt vagyok. Merre vagy?”
„A váróteremben.”
„Oké! Mindjárt ott leszek.”
Néhány pillanat múlva megláttam, ahogy közeledik. Hosszú, sötétszőke haja lobogott, ahogy futott felém. Egy fekete Hermes táska lógott a vállán, a másik kezében pedig egy kis bőröndöt cipelt. Fekete Balmain bőrkabátot viselt, fehér inggel és sötétbarna farmerrel és egy Burberry sál volt a nyaka köré csavarva. Ő is magas sarkút hordott, hogy magasabbnak látszódjon, holott a nélkül is legalább 185 centi magas volt. Röviden, csodálatosan nézett ki. Megállt előttem, rám villantott kékesszürke szemeit és elmosolyodott.
– Ó! Imádom az új hajadat! – fogta meg a tincseimet és engedte lassan kifolyni az ujjai közül.
– Köszi! És mik ezek a ruhák? Kaptad őket? – néztem végig rajta.
– Volt egy kis időm vásárolni, amikor a múlt héten Párizsban voltam.
– Gondolom a pénztárcád nem nagyon örült neki – vigyorogtam rá.
– Nézd csak, ki beszél! Honnan van ez a kabátod? Egyszerűen csodálatos.
– Ó, ezt? – pillantottam az ölemben pihenő vörös Versace kabátra.
Ő csak elmosolyodott és bólintott.
– Versace. A múlt télen kaptam egy fotózás után.
– Akarok egyet. Ha meglátok, azonnal lecsapok rá.
– Sok sikert! Próbálkozz a neten! Talán ott még van pár.
– Azonnal hozzálátok. – Előkapta a mobilját és elkezdett keresgélni.
– Te egy igazi vásárlásfüggő vagy – jegyeztem meg.
– Megvan! – kiáltott fel, elengedve a füle mellett az előző megjegyzésemet.
– Akkor rögtön le is csapsz rá?
– Nem. Még várok egy kicsit. Hátha találok Párizsban is. Ha a következő negyvennyolc órában nem találok egyet sem, akkor megrendelem.
– Nem hiszem, hogy lesz időd keresgélni – gondoltam bele, mennyi dolgunk lesz a fotózások előtt.
– Ne aggódj! Szakítunk majd rá időt.
– MI kerítünk rá időt? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
– Persze. Muszáj lesz neked is velem jönnöd – kacagott fel, elővillantva fehér fogait.
– Oké! – vontam vállat.
– Hé! Nézd csak, ki van itt!
Integetni kezdett a tömegből előtűnő modell barátainknak. Mindenhol ott voltak. Szinte az egész reptér megtelt a Párizsba igyekvő modellekkel. Bár merre indultál, mindenfelé modellekbe ütköztél. Mint amikor két hete Koppenhágában voltam egy magazinfotózáson és öt percen belül három modellel futottam össze az utcán. Aztán tíz napja, amikor Budapesten jártam, összefutottam egy modell barátommal a reptéren. Öt napja pedig egy rakás ismerős lánnyal együtt volt fotózásunk Madridban. Amikor pedig New Yorkban vagyok, szinte lépten-nyomon beléjük botlom. Nagyon sokan élnek New Yorkban. A Fashion Week idején pedig az utcák megtelnek modellekkel.
– Igen. Látom – mosolyogtam és integettem a lányoknak.
– Nincsenek annyian, mint a Fashion Weeken szoktak lenni.
– Persze. Nem lesz akkora felhajtás.
– Igaz – válaszolta.
Miközben beszélgettünk, kinyitották a kaput, úgyhogy felszállhattunk a gépre. Egymás mellé ültünk le, Elsa pedig kibámult az ablakon. Az ülések körülöttem már mind foglaltak voltak. Vártunk, amíg a gép felkészült az indulásra. Az órámra pillantottam. Pontosan este 11:34 volt. Az utolsó pillanatban, mielőtt bezárták volna az ajtókat, még beslisszolt valaki. Egy 185 centi magas lány, hollófekete hajjal. És azok a világító zöld szemek… A szívem összeszorult. Freya volt az. A szokásos ruhái voltak rajta. Csupa fekete. Fekete kabát, fekete farmer és fekete csizma. Egy nagy táskát cipelt, ami bizonyára kamerákkal és hasonló játékszerekkel volt tele. A másik kezében pedig egy zöld kabátot tartott. Biztos voltam benne, hogy a légi kísérők őt is modellnek nézték. Úgy is nézett ki.
Elsa, amikor meglátta őt, megrángatta az ingem ujját és a fülembe suttogta: – Még sosem láttam ezt a lányt. Most fog bemutatkozni?
– Nem, Elsa. Ő nem modell.
– Honnan tudod.
– Ez egy hosszú történet – sütöttem le a szemem, próbálva visszatartani a könnyeimet.
– Hét óránk van rá, hogy kiderítsük.
– Talán majd később. Most nem érzem jól magam.
– Akkor aludj csak egy kicsit!
– Majd később. Nem vagyok álmos.
Freya a szomszéd székre ült le a folyosó túloldalán és rám nézett. Nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy még mindig szomorú-e, vagy örül, hogy láthat. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, ő pedig visszamosolygott. Visszafordultam és beletemetkeztem a könyvbe, amit a reptéren vettem. Amikor a gép elindult, egy pillanatra abbahagytam az olvasást és becsatoltam az övemet. Amikor a gép már felszállt, ismét kikapcsoltam és folytattam az olvasást. Elsára néztem, aki már mélyen aludt. Lekapcsoltam a felettünk világító lámpát és hamarosan én is elaludtam.
Nagyjából egy óra múlva arra az érzésre ébredtem, hogy valaki figyel. Lassan felnyitottam nehéz szemhéjamat és arra fordultam. Freya bámult rám. Teljesen kinyitottam a szemem és visszanéztem. Már egy jó ideje nem találkoztunk. Lefogyott és sápadtnak tűnt. Benedvesítette az ajkait és kinyitotta a száját. Halkan beszélgettünk, miközben mindenki aludt.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Én megvagyok. De te nem nézel ki jól. Lefogytál.
– Meghiszem azt. De látom, te jól elterelted a figyelmedet. Hallom, hogy az elmúlt időben elég elfoglalt voltál.
– Igen. De bocsáss meg egy pillanatra! Ki kell mennem a mosdóba.
Felálltam, és hátramentem a folyosón. Megmostam az arcomat és vártam egy kicsit, abban reménykedve, hogy elalszik, mire visszaérek. Nem volt erőm beszélgetni vele. Most csak távol akartam lenni tőle. Vártam öt percet, de amikor kiléptem a mosdóból, vele találtam szembe magam az ajtóban. Gyengéden visszatolt és becsukta mögöttünk az ajtót. A szűk helyen alig bírtam mozogni. Ő pedig átölelt.
– Miért futsz el előlem? Talán már utálsz? – kérdezte, még mindig átkarolva.
– Miről beszélsz? Nem értem… Freya, kérlek, nyisd ki az ajtót! Bajba kerülünk, ha valaki meglát minket.
– Előbb válaszolj! Aztán elengedlek.
– Freya! Én nem menekülök előled.
– Hazudsz.
– Nem menekülök előled – tagoltam a szavakat, hogy megértessem vele. De igaza volt. Nem mondtam igazat.
– Csak válaszolj a kérdésre! Nem nehéz. Csak ennyit kérek. Válaszolj!
– Könnyű? – próbáltam visszatartani a könnyeimet.
– Igen.
– Azt hiszed, hogy könnyű nekem újra látni téged? Akkor had mondjam el, szeretlek! Annyira szeretlek, hogy az már fáj, valahányszor csak rád gondolok. Fáj, amikor arra gondolok, hogy becsaptál. – A könnyeim már potyogtak.
– Sajnálom. El kellett volna mondanom neked.
– Igen. – A hangom elcsuklott.
– Mit tehetnék, hogy könnyebbé tegyem?
– Nem tudok már semmi másra gondolni. Túlságosan fáj.
– Ne sírj! Kérlek!
– Nem akarok sírni. De te kényszerítesz.
– Bocsáss meg! – megcsókolt és ismét átölelt.
– Csak rontasz a helyzeten. – Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem ment.
– Sajnálom. Nem tehetek róla. Mit akarsz, mit tegyek?
– Engedj el! Légy boldog azzal a kedves és jóképű férfival, aki szeret téged!
– Sosem lehetek boldog, ha nem vagy velem.
Nem tudtam válaszolni.
– Csak gondolkozz el ezen!
Kinyitotta az ajtót és kiment. Még egyszer megmostam az arcom és visszamentem a helyemre. Ő már aludt, a velem ellentétes irányba fordítva a fejét. Felsóhajtottam és próbáltam én is elaludni.
Pár óra múlva Elsa ébresztett. A légi kísérők mindenkinek adtak egy kevés ételt. Csak néztem a tálcát, de nem nyúltam hozzá. Freyára néztem, aki lassan, gépies mozdulatokkal lapátolta a szájába az ételt. Nem volt teljesen önmaga. Máskor úgy habszol, mint egy állat. Most viszont csak lassan pakolta a szájába az apró ételdarabokat, aztán felém fordult.
– Jobb lesz, ha eszel. Nem akarom, hogy beteg légy – mondta, színtelen hangon.
– Jól vagyok.
– Egyél! Kérlek.
Elvettem egy kis kenyeret és beleharaptam. Csak mosolygott, amíg majszoltam. Hozzá kezdtem, de a felét sem tudtam megenni. Nem volt étvágyam. Egy órával később a gép végül leszállt. Miután mindennel végeztünk, Elsával a reptér előtt vártunk a taxira. Freya kicipelte a táskáját és odaadta a sofőrjének. Velünk ellentétben, őt már egy limuzin várta. Oda lépett hozzánk.
– Elvigyelek titeket? – nézett rám és Elsára.
– Meg leszünk – válaszoltam.
– Gyerünk már! Elviszlek.
– Rendben! – mosolygott Elsa.
– Akkor hajrá!
Oda ment a kocsihoz és a sofőr kinyitotta nekünk az ajtót. Beszálltunk és elindultunk.
– Szóval, mit csinálsz Párizsban? – kérdezte Elsa.
– A Vogue Paris-nak készítek néhány fotót.
– Szóval modell vagy? De Rea azt mondta, nem vagy az.
– Nem is vagyok. Én fényképezek.
– Értem. Remélem, néha dolgozunk majd együtt – mosolygott rá Elsa.
– Igen. Az jó lenne.
– Mióta ismeritek egymást Reával? Látszik, hogy van köztetek valami.
– Régebben nagyon közel álltunk egymáshoz. Most nem tudom, mi a helyzet – mosolygott rám Freya.
– Ez meg mit jelent? – ráncolta a homlokát Elsa.
– Ezt nem nekem kell elmondanom. Jobb, ha őt kérdezed.
Elsa felém fordult. Ilyenkor úgy éreztem, mintha kihallgatnának. A hotel előtt álltunk meg. Elbúcsúztunk Freyától és bejelentkeztünk. Eközben Elsa felhívta az ügynökséget. Amikor beértünk a szobába, én kipakoltam, Elsa pedig csak bámult rám.
– Mond el! – szólt, színtelen hangon.
– Ő az exem – mondtam ki végül.
– Hogy mi?
– Ő az exem – ismételtem meg.
– Ó!
– Ó? Nincs több kérdés.
– Azt majd később. Nem lep meg, ha valaki bevallja, hogy a saját neméhez vonzódik. Ez az én országomban megszokott. De te! Sosem hittem volna, hogy a lányokat szereted.
– Hidd el, én sem tudtam!
– Ó! Értem. Most lezuhanyozom. De utána elmondhatsz mindent.
– Elmondhatok, vagy el kell mondanom?
– Hm… a kell jobban hangzik.
Tudtam, hogy nem nyugszik addig, amíg ki nem szed belőlem mindent.
Folytatása következik!a
Ui.: A képen Daria Werbowy alias Kelly Richards.
Más változata, tudtommal, nincs.