Rea - Egy leszbikus románc története 15. fejezet

Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. november 18.

*********************************************

– Halló? – hallottam álmos hangját a telefonban. Bizonyára már aludt.
– Bocsi, hogy felébresztettelek – szabadkoztam.
– Rea?... Semmi gond… Már vártam a hívásodat, csak elaludtam közben.
– Mennyi ott az idő?
– 1:43.
– Sajnálom. Hívjalak később?
– Ne, ne! Rendben vagyok.
– De…?
– Jól vagyok, Rea! De veled mi újság?
– Jól vagyok… azt hiszem – mondtam, elhaló hangon.
– Hazudsz – vágta rá.
Elhallgattam és egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
Sóhajtottam egyet és próbáltam erőt venni magamon, hogy ne reszkessen a hangom és próbáltam nem sírni. De nem ment. Nekidőltem a falnak és halkan zokogtam. A telefon csendes volt. Tudtam, hogy még mindig ott van és várja, hogy beszéljek.
Ő nem az a fajta ember volt, aki ilyenkor pánikba esik és olyanokkal traktál, hogy „Csak nem sírsz?”, vagy „Mi történt?” Ő az a fajta ember, aki csendben marad és vár türelemmel, amíg elég erőt gyűjtesz ahhoz, hogy magadtól mond el, mi történt. Nagyon kedves és megértő és mindig mellettem áll. Annak ellenére, hogy én mindig a világ másik felén voltam, amikor neki problémája akadt, mindig is a legjobb barátom akart lenni. Nem keresett valakit, aki ott van mellette és nem csak havonta egyszer látja. Nagyon önzőnek éreztem magam. De ez neki eszébe sem jutott. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy a barátomnak mondhatom őt.
Összeszedtem magam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Eltakartam a számat és egy kicsit arrébb tartottam a telefont, hogy ne hallja, hogy sírok. Csak Claes, Rain és a szüleim láttak engem valaha is sírni. És persze ő… Freya. Utáltam, amikor ez történik. Nem voltam az az érzékeny fajta, de amikor megláttam őt, egy szabályos bömbölő masinává változtam. Már a látványa is megríkatott. Nem értettem az egészet. Nem fájhat ennyire a szerelem. Egyik pillanatban még úgy érzed, az egekben szárnyalsz, a másikban pedig a pokol mélyéig zuhansz.
– Sajnálom – szipogtam.
– Nincs szükség rá, hogy bocsánatot kérj. Sírj csak nyugodtan!
– Ne mond ezt! Ettől csak még jobban fogok sírni – töröltem le a könnyeimet.
– Oké! Ne sírj! Ha visszajössz, kapsz tőlem egy nagy ölelést.
– Rendben – mosolyodtam el.
– Jó kislány! – Láttam magam előtt, ahogy ül a szobájában, a füléhez tartja a telefont és mosolyog.
– Köszönöm, Claes!
– Nem nagy ügy.
– Ma megint találkoztam vele.
– Vele? – a hangja egy pillanat alatt komolyabbá változott.
– Igen, vele.
– Értem.
– Egy gépen utaztunk és… igazából szomszédos ülésen is.
– Hmm.
Vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam.
– Bementem a mosdóba, hogy távol legyek tőle, de amikor kijöttem, már ott várt az ajtóban. Visszatolt és bejött velem együtt. Átölelt, és megkérdezte, hogy azért kerülöm-e, mert utálom. Elmondtam neki, hogy még mindig szeretem, és nagyon fáj, hogy átvert. Megcsókolt én pedig azt mondtam neki, hogy hagyjon elmenni, és legyen boldog a vőlegényével…

Hallottam a saját hangomat és ismét könnyek gördültek le az arcomon. Visszatartottam őket és vártam egy pár pillanatot, amíg lenyugszom. Ma már eleget sírtam. Ő csak várt, türelmesen. Hallottam az egyenletes lélegzetét. Kinyitottam a számat és lassan ismét beszélni kezdtem.

– Azt mondta… Azt mondta, hogy… hogy…
Az emlékek felidéződtek lelki szemeim előtt. Minden szavára emlékeztem.
„– Engedj el! Légy boldog azzal a kedves és jóképű férfival, aki szeret téged!
– Sosem lehetek boldog, ha nem vagy velem… Csak gondolkozz el ezen!”
Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben. Sosem lehetek boldog, ha nem vagy velem. Ez az egy mondat jelentette nekem a világot. Olyan mély volt. Mélyebb, mint minden tenger. Mert azt jelentette, hogy szeret engem. Szeret engem. Velem akar lenni. Törődik velem. De én nem tudtam rábírni magam, hogy megbocsássak. Nem tudtam elfelejteni. Tudtam, hogy önző vagyok. Nagyon szerencsés voltam, hogy szeretett engem és tudtam, hogy ő sem hibátlan. Én is követtem el hibákat. De az ő hibái… nagyon mélyen érintettek. Van egy vőlegénye. Még ha nem is szereti őt, ez jelent valamit. És tudja, hogy hozzá kell mennie előbb, vagy utóbb. Éreztem a bennem kavargó dühöt.

Vettem egy mély levegőt, és próbáltam ismét lenyugodni. Egyre jobban lettem, ahogy belejöttem a gyakorlatba.
– Azt mondta, nem lehet boldog, ha nem vagyok vele – mondtam ki nagyon lassan.
– Rea!
– Igen?
– Kövesd a szívedet! Akkor hozd meg a döntést, ha úgy érzed, képes vagy rá! Tudod, hogy nem fog örökké várni rád.
– Tudom.
– Most ezt kell végiggondolnod.
– Oké!
– Én várni fogok rád itt.
– Tudom – mosolyodtam el a szavai hallatán.
– Hívhatsz bármikor. Azt se bánom, ha hajnali három van. Csak hívj!
– Köszönöm, Claes!
– Neked bármit! Szia!
– Claes… – mondtam gyorsan, mielőtt letette volna a telefont.
– Igen, Rea?
– Szeretlek.
– Én is szeretlek téged.
Letettem a telefont és bementem a meleg hotelszobába. Elsa az ágyon feküdt és SMS-ezett. A haja nedves volt és a törülköző a vállán pihent. Rám mosolygott és felállt. Lassan odalépett hozzám, miközben én a kivörösödött szemeimet dörzsöltem. Éreztem, hogy a karjai körém fonódnak. A vállán pihentettem a fejemet. Megsimogatta a hajamat, másik kezével pedig magához szorított. Régóta barátok voltunk. Akkor találkoztunk először, amikor modellkedni kezdtem. Azt hiszem, őt tarthatom a második legjobb barátomnak Claes után.
– Sosem gondoltam volna, hogy tudsz sírni – viccelődött.
– Persze, hogy tudok, te buta – mondtam, miközben mégjobban hozzá simultam.
– Vigyázz a pólómra! Ez egy Prada.
Felnéztem rá és összeráncoltam a szemöldökömet. Ő csak mosolygott és összekócolta a hajamat.
– Tényleg? – mosolyogtam rá.
– Hé! Limitált darab.
– Akkor jó!

Az ágyra vetettem magam, elfordítva a fejem tőle, sértődöttnek tettetve magam. Felnevetett, mellém ugrott az ágyba és átölelt.
– Ne már, Rea! Ha ki akarod sírni magad a vállamon, nem érdekel a póló.
– Nem haragszom – mondtam színtelen hangon.
– Ha nem hagyod abba, kénytelen leszek adni egy puszit – duzzogott.
– Bánom is én.
Közelebb hajolt és adott egy puszit az arcomra. Felé fordultam és az arcába néztem. Mosolygott és félresöpörte a hajamat a homlokomból.
– Tudod, milyen csinos vagy, ha sírsz?
– He?
– De még csinosabb vagy, ha nevetsz.
– Elsa, te mindig ilyen kékvérű vagy?
– Miért lenne kék a vérem?... Ó… – esett le neki,
Torkom szakadtából röhögni kezdtem. Hiába élt már egész kicsi kora óta New Yorkban, Elsa sok tekintetben megmaradt németnek és gyakran előfordult, hogy félreértett egy-egy szleng kifejezést. De ezen utólag mindketten csak röhögni tudtunk. Most is csak mosolyogva bámult rám, miközben lemászott rólam és mellém feküdt az ágyban.
– Szóval mesterkélten előkelőnek tartasz?
– Igen – bólintottam.
– Azt hiszem, jót tesz néha egy kicsit előkelőnek lenni.
– Néha?
– Igen. Ahogy gondolom már észrevetted, én többnyire elegáns és szofisztikált vagyok.
– Pontosan. Kékvérű vagy.
– Nem is.
– De igen.
– De nem.
– Oké. Én most veszek egy zuhanyt. Csaó, kékvérűkém! – nevettem.
– Rendben. Zuhanyozz le! Borzalmas a szagod.

Belenéztem a tükörbe és láttam, ahogy a mosoly szétterül az arcomon. Fel a fejjel, Rea! Holnap talán egy jobb nap lesz. Felejtsd el őt egy időre, és élvezd Párizst!

Folytatása következik!

Ui.: A képen Barbara Palvin alias Freya Aslin Platt.