12. Amikor minden elveszettnek tűnik
Már döntöttem. Phil segítségre szorul és ki más segíthetne neki, mint én. Még mindig teljes szívemből szerettem és komolyan fel sem merült bennem, hogy vége lehet a kapcsolatunknak.
Este már megtettem az első lépéseket. Mivel nem értem el telefonon, SMS-t küldtem, hogy várja a levelem. Semmi magyarázkodás, csak a tény, hogy hazamegyek és szeretem.
„ Drága Phil!
Holnap hazautazom. Szeretném, ha te is hazajönnél. Mae-t most itt hagyom Nelliéknél, szeret itt, így kettesben lehetünk. Szeretlek és alig várom, hogy átöleljelek. Nem tudom, miért hagytuk az időt így elrepülni. Máris várlak.
Csókollak: Kissy.”
Másnap elvittem Mae-t Nelliékhez, úgyis imádott ott lenni az unokatestvéreivel és Londonba utaztam.
Kimentem a Házba. A Szerelemlak, amely az otthonunk volt. Hazajöttem. Olyan volt, mintha nem is történt volna semmi, minden úgy volt, ahogy hagytam. Mintha egy utazás után jöttem volna haza. Úgy tűnt, Phil be sem tette a lábát, mióta elutaztam, a mostani a másik életét máshol élte. Igazából azt sem tudtam pontosan, hogy Londonban van-e, csak reméltem, hogy igen.
Hazajöttem és újrakezdtem az életemet otthon. Vártam Philt, türelmetlenül és gyomorszorító félelemmel teltek a napok. Meglátogattam Kristy-éket, Phil szüleit. Most ők sem tudtak semmi konkrétat, hogy merre van Phil, velük sem tartott napi kapcsolatot. Abban reménykedtem, hogy mégis jelentkezik Kristy-nél és ő elmondja Philnek, hogy már itt vagyok.
Egyre idegesebben vártam, hogy megjelenjen. Most már igazán meg voltam ijedve, féltem, hogy mégsem jön el, még esélyt sem ad.
Próbáltam úgy felfogni a dolgot, mint egy megoldandó feladatot. Sokat beszéltem Kristy-vel és Peterrel, ők biztattak, hogy tartsak ki, ne adjam fel olyan könnyen. Nem mondta egyikük sem, de belül éreztem, hogy Phil tudja tőlük, hogy otthon várom.
Csak teltek a napok eseménytelenül, egyre növekvő kétségek közt. Már több, mint egy hete vártam rá. Egyre nehezebb volt, mert Mae is nagyon hiányzott, bár ő jól érezte magát Nelliéknél, nem hiányolt annyira engem, mint én őt. Felfoghatatlan volt számomra, hogy így szétesett az életünk.
Este kint ültem a ház előtt és éreztem, hogy hamarosan döntést kell hoznom. Fázósan bújtam a takaróba, csak meredtem magam elé és próbáltam szembesülni a visszavonhatatlannal. Vége. Vége mindennek. Csak futottak a szemem előtt az emlékek és úgy éreztem, mintha egy álom képei peregnének. Mintha sohasem lett volna igaz, ami az elmúlt öt évben történt velem.
A könnyeim megállíthatatlanul peregni kezdtek, az agyam kiürült és úgy éreztem, menten elájulok a fájdalomtól. Reszkető kézzel nyomtam meg a hívás gombot. A telefon kicsengett, de senki nem vette fel. Hangosan felzokogtam, miközben a néma telefonra meredtem. Aztán elkezdtem írni az utolsó üzenetemet.
„Nem jöttél és a telefont sem vetted fel. Ez is válasz, Phil. Értek belőle. Elmegyek és soha többé nem jövök vissza. Szabad vagy. Remélem, neked nem fáj annyira, mint nekem. Most egy darabig ne keress, még Mae miatt sem. És kérlek, vigyázz magadra, legalább miatta vigyázz magadra. Fogalmam sincs, hogy miért épp engem választottál, és azt sem értem, hogy most miért zársz ki az életedből. Végül mégis véget ért az álom. Talán mégis jobb lett volna a földön maradni, mert most biztosan összetörök.”
Mikor megnyomtam a küldés gombot, a szívem megszakadt. Ebben a percben összeomlott az életem. Minden napja értelmetlenné vált és lelkem darabokra tört. Fejemmel térdemre borulva, levegő után kapkodva próbáltam elviselni az elviselhetetlent. Nem tudom milyen sokáig ültem ott elmerülve a fájdalmamban, szinte kívülről hallva a saját zokogásomat. Soha életemben nem éreztem az életemet ilyen feleslegesnek, ilyen reménytelennek és fájdalmasnak. A gondolataimban átsuhantak azok a reménytelen napok, órák, amik előfordultak már életem során, de ez a fájdalom, ami most bennem tombolt, nem volt azokhoz hasonlítható, csillapíthatatlan volt és éreztem, hogy elemészt. Azt írtam Philnek, hogy elmegyek, de most meg sem bírtam mozdulni, letaglózott a kín. Minden megszűnt körülöttem, gondolatban Anya ölében kerestem a biztonságot adó ringató ölelést és fogalmam sem volt, hogy valaha tudom-e úgy ölelni a kislányomat, hogy ugyanezt a biztonságot adjam neki. Hiszen kicsúszott a lábam alól a talaj. Zuhantam a mélybe, a sötétségbe, a világba, ami Phil nélkül várt rám.
- Ne menj el, Eve, kérlek, maradj! – játszott egy valószerűtlen hang a fülemben. – Itt vagyok veled.
Hangosan zokogtam, a könnyeim potyogtak, mint a záporeső, kizárva a tudatomból ezt a szirénhangot. Tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem.
- Eve, kérlek ne sírj. Már itt vagyok veled. – Hallottam újra a hangot, és teljesen valóságosnak tűnt. – Nem engedhetlek el soha.
Felpattantam, hogy elfussak a hang elől, és ahogy megfordultam, Phil állt ott, épp velem szemben.
Csak meredtem rá ijedten és egy hang sem jött ki a számon. Nem hittem a szememnek sem, azt gondoltam, hogy megbolondultam. Értetlenül bámultam rá, de Phil nem mozdult, csak állt mozdulatlanul. Figyelte minden rezdülésemet.
Lassan tudatosult bennem a valóság. Már több, mint fél éve nem találkoztunk, hónapok óta nem is beszéltünk igazán egymással. Mégis mikor felfogtam, hogy őt látom, a szívem akkorát kalimpált, hogy talán ő is meghallotta. Kicsit nyúzott volt, fogyott is, de a vonzereje mit sem csökkent. Talán a gyönyörű szürkészöld szeme nem csillogott úgy, mint korábban.
Csak állt ott, de nem közeledett hozzám. A szívem majd meghasadt. Hol vannak azok a forró ölelések és csókok, amikkel régebben köszöntöttük egymást?
Éreztem, ahogy kifut az erő a testemből, a lábaim reszkettek, szédültem és elsötétült előttem a világ. Összecsuklottam és a földre zuhanástól csak az mentett meg, hogy valaki határozottan átnyalábolt és óvatosan leültetett a földre. Eltelt jó néhány másodperc, míg magamhoz tértem és tudatára ébredtem, hogy Phil tisztes távolságot tartva, de ott ül mellettem. Hitetlenkedve bámultam rá.
- Szia Eve! Jól nézel ki! – köszöntött zavarában kurtán-furcsán.
Eszelősen elnevettem magam erre a hülye kezdésre.
- Képzelem, milyen jól nézhetek ki bedagadt szemekkel.
- Te mindig gyönyörű vagy – válaszolta zavartan, de nem mozdult. Az a pár centi távolság, ami köztünk volt, csaknem áthidalhatatlannak tűnt.
Hirtelen eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt.
- Phil! Hát eljöttél végre! – Óvatosan közelebb csúsztam hozzá, kezembe fogtam a kezét és megsimítottam. Ha érezné, hogy mennyire szeretem, sokkal könnyebb lenne! – Hiányoztál! – suttogtam és újra megsimítottam. A keze megremegett a simogatásomra és nem húzta el.
- Te is hiányoztál, Eve! – lehajtotta a fejét.
Nem bírtam tovább a feszültséget.
- Nézz rám Phil, kérlek! – szinte könyörögtem és az arcát két kezembe fogva felemeltem.
Hosszan néztünk egymás szemébe, végül nem bírta tovább. Magához húzott, szorosan átölelt, arcát a nyakamba fúrta. Én is átöleltem, szorosan hozzábújtam, megsimítottam fejét és csak élveztem, hogy ilyen hosszú idő után belélegezhetem az illatát, érezhetem a szíve dobbanását. A szemem égett, próbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem tudtam. A nyakamban éreztem zaklatott lélegzetét, majd a könnyei forróságát. Hosszú percek teltek el, mire valamennyire megnyugodtunk és újra egymás szemébe tudtunk nézni. Szinte egyszerre mozdult egymás felé az ajkunk és megcsókoltuk egymást. Óvatos csók volt, puhatolózó. De már elvesztünk. A következő percekben csak csókoltuk és szorosan öleltük egymást, újra és újra egymásra találva. Ő is szeret, még szeret! – ujjongtam magamban.
Mikor újra megnyugodtunk, mégis kissé nyersen kérdezte meg:
- Hogy hogy visszajöttél?
Értetlenül bámultam rá. Bántott a hangneme és nem is értettem.
- Hiszen itt lakom, Phil. Ez az otthonunk. – a hangom egyre jobban elbizonytalanodott. - Érted jöttem Phil. Szeretlek és hiányzol. A férjem vagy, a gyermekem apja, szükségem van rád. Nincs levegőm nélküled. – újra elsírtam magam, nem bírtam a feszültséget.
- Nem teszel szemrehányást? Nem haragszol rám? - kérdezte csodálkozva.
- Haragudni rád? Nem! Már rég nem haragszom rád. Ha haragszom valakire, az én vagyok. Az elmúlt időben sokat gondolkodtam. Nem vettem észre, hogy bajban vagy, nem segítettem, amikor szükséged lett volna rá. Nem voltam jó feleséged, azt hittem, hogy elég, ha mindennél jobban szeretlek. Kérlek, bocsáss meg! – zokogtam, arcomat a kezembe rejtettem.
- Eve, ne butáskodj! Nem vádolhatod magadat! Te próbáltál segíteni, nem hagytam. Önző voltam, elfoglaltak a saját problémáim, a sebeimet nyalogattam és megfeledkeztem rólatok. Ráadásul nem is mondtam el a gondjaimat, azt hittem, ezzel megkíméllek benneteket, de inkább kizártalak az életemből. – felemelte az arcomat és letörölte a könnyeimet. - Adsz még egy esélyt? Segítesz nekem? Nélküled nem megy – kérdezte elfúló hangon és olyan szorosan magához ölelt, hogy alig kaptam levegőt.
- Hiszen ezért jöttem, ezért vártalak. És magam miatt, mert szükségem van rád – vallottam be, miközben még mindig szorosan ölelt és simogatott.
Mikor végül lazított a szorításán, dideregve álltam fel és őt is magammal húztam.
- Gyere, menjünk be, mert hideg van, főzök egy teát.
- Mióta teázol? – kérdezte, miközben gondolkodás nélkül követett.
- Mióta elmentem Londonból. Visszavágyom – vallottam be.
Egymást átkarolva bementünk a házba, elkészítettem a teát, letelepedtünk a kanapéra, egymáshoz bújtunk, mint régen és beszélgetni kezdtünk. Most döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányoztak ezek az együttlétek!
- Eve, mondanom kell valamit – kezdte vontatottan. – Sok minden történt ezalatt a félév alatt, pia, gyógyszerek, drog, lányok, úgyis tudsz róla. Nem tehetem meg nem történtté.
De mindent nem kell elhinned, soha, mégcsak egy gondolat erejéig sem csaltalak meg. – sóhajtott egy nagyot.
Dühös lettem.
- Hagyd ezt, Phil. Semmi értelme ezeknek a mondatoknak. Nem kell vallomást tenned, történt, ami történt. Nem akarok az erkölcsi győztes feleség szerepében tetszelegni, akit a háta mögött sajnálnak – vetettem oda dühösen.
- Eve, kérlek! – hangja kissé megdöbbent volt.
- Phil, nem érdekel, ami történt. Néha elolvastam a rólad szóló híradásokat. Nem mondom, hogy nem fájt, de most mindegy, hogy mi történt akkor. Szeretlek Phil és veled akarok élni, de már nem mindenáron. Kérdés, hogy te mit akarsz. Felelősséggel tartozunk Mae-ért. Tudom, hogy igyekeztél, én is igyekeztem, mégsem sikerült. De talán meg kellene próbálnunk legalább még egyszer. Én arra vagyok kíváncsi, hogy jelentünk-e neked még annyit, hogy…
Phil közbevágott.
- Most úgy gondolom, hogy kitörölném az életemből az elmúlt időszakot, de sajnos, azt nem lehet. Most tiszta vagyok, de segítened kell. – őszinte megbánással, várakozva nézett a szemembe. – Én mindent úgy gondolok, úgy érzek, mint korábban, mint eddig mindig. És el kell hinned, hogy nem csaltalak meg, téged nem bírnálak megcsalni Eve.Te vagy a másik felem, a kislányom édesanyja, a szerelmem, csak rád számíthatok. Kire másra számíthatnék még?
A szavai zakatoltak az agyamban. Átfutott rajtam az a fájdalom, amit akkor éreztem, mikor azt hittem elveszítettem. Szerelmes voltam belé, a közös életünk minden percében szerettem és tudtam, hogy ez így marad örökké. Fájt, ami történt, de legjobban az fájt, hogy korábban nem ismertem fel, hogy ez a szerelem a legfontosabb érzés, ami az életemet befolyásolja. Eszembe jutottak Anya megrovó szavai: Kislányom, azt hiszem, ebben a kapcsolatban te vagy abban a helyzetben, hogy választhatsz, talán neked kellene jobban alkalmazkodnod. Milyen igaza volt!
Hozzábújtam Philhez és szorosan átöleltem.
- Én melletted leszek, Phil, amíg akarod, amíg elfogadod a segítségemet, de a problémádat nem tudom megoldani. Gyere velem Bécsbe, dr. Whitlock biztos tud segíteni neked. David szakértője ezeknek a problémáknak, tud rajtad segíteni. Sok hírességnek segített már, nem is hinnéd, milyen soknak.
- Tényleg megbocsátasz nekem? – kérdezte kételkedve, figyelve arcom minden rezdülését.
- A szerelem vak. – Nevettem el keserédesen magam. - Mit számít néhány hónap tökéletlenség, miközben előtte évekig tökéletes volt? Nem akarok azzal foglalkozni, hogy bűntudatot keltsek benned és a fejedre olvassam azokat a dolgokat, amit magad is megbántál már. Nem vagy hibátlan, de én sem vagyok az. Én is elmondhatom, hogy önző voltam, mert tudtam, hogy mit vállalok, mikor a társad lettem, mégis kivonultam a terepről. Melletted lett volna a helyem, hogy szeresselek, hogy felnézzek rád, hogy támogassalak mindenben, ehelyett az anya és a dolgozó nő szerepében tetszelegtem. Megfeledkeztem arról, hogy társ és feleség vagyok, annyira tetszett a babázás és a szakmai elismerés. Te tudsz mindent rólam, Phil. Őszintén szeretlek, te vagy a legfontosabb ember az életemben, az elmúlt félévben is szerettelek és akkor is szeretni foglak, ha mégsem jön össze a dolog. Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha nem segítenék. Szükségem van rád, szükségünk van rád. És melletted leszek, mindig melletted leszek.
Hozzábújtam és ő is szorosan ölelt. Reméltem, hogy újra egymásra találtunk, élveztem, ahogy érzem az illatát, ahogy levegőt vesz, hogy hallom a szívdobbanását, úgy éreztem, hogy Phil újra az enyém.
- Szeretlek Eve, ugyanúgy, mint eddig. Kérlek, bízz bennem, már túl vagyok rajta, csak segíts nekem és maradj mellettem. Mindig maradj mellettem. Az életem romokban van nélküled. – nagyot sóhajtott, megcsókolt és karjaiban álomba ringatott.
Nyugtalan éjszaka volt. Örökösen felébredtem, hogy még mindig mellettem van-e, ő mindig ébren volt, megnyugtatóan megcsókolt és újra álomba szenderültem. Szorosan öleltem, nem akartam elengedni. És nem akartam álmodni.
A karjaiban ébredtem, csókjaival ébresztett. Szeme fürkészte az arcomat, mintha olvasni akarna a gondolataimban. Hozzábújtam, szorosan öleltem, nehogy eltűnjön. Várakozva nézett rám, várt egy jelet, egy gesztust, hogy továbbléphessen. Kezemet becsúsztattam az inge alá, végigsimítottam a hátát, éreztem forró bőrét és azt, ahogy a simogatásomra izgatottan reagál. Pillantásomat fogvatartva felemelte az államat, kezével végigsimította az arcomat, mélyen, érzelmesen megcsókolt. Kezei kalandra indultak testemen, ahogy keze a bőrömhöz ért, megremegtem.
- Szeretlek Phil! – vallottam be és egész testemmel hozzásimultam, hogy érezzem.
- Szeretkezni akarok veled. Kívánlak Kissy! – suttogta a fülembe, miután belecsókolt.
Elnevettem magam, még mindig varázslatosan hatott rám a becézgetése, felidézve a korábban együtt töltött forró, bizalmas órák hangulatát. Kezemet becsúsztattam a nadrágjába és megkerestem a gombokat. Ő óvatosan kicsomagolt a ruháimból és csókolgatni kezdett. A bőröm libabőrös volt az érintésétől és éreztem, hogy ő is reszket az izgalomtól.
Újra felfedeztük egymást, félénken, óvatosan szeretkeztünk, mintha attól féltünk volna, hogy a következő pillanatban elillan az egész, hogy csak álom volt.
Mintha most tért volna vissza az élet belém. Az elmúlt félévben magamra erőltetett nyugalom hirtelen elszállt, elragadtak az érzelmeim. Ott zokogtam a karjaiban, mélységesen megrémített, hogy akár el is veszíthettem volna, elhagyott minden erőm. Phil ugyanezt érezhette, mert ő is könnyekben tört ki, bár férfiasan igyekezett tudomást sem venni erről. Néha nem kellenek a szavak, mégis pontosan tudjuk, mit érez a másik.
Tudtam, hogy Phil visszatért hozzám, megint egy pár leszünk lélekben is.
Egész nap ezeken az érzelmi hullámokon utaztunk, hol sírtunk, hol nevettünk és csak a közös jövővel foglalkoztunk. Nehezen győztem meg, hogy a külső segítség elfogadása nem a gyengeség jele, hanem a bátorságé, hogy szembe mer nézni a problémáival. Végül belátta, hogy a függőséget könnyebb orvosi segítséggel legyőznie, így beleegyezett, hogy eljön velem Bécsbe dr. Whitlockhoz. Csak azt kérte, hogy mielőtt belekezd ebbe a terápiába, Mae-jel találkozhasson.
Arra nem volt kész, hogy a családtagokkal is találkozzon, bár megnyugtattam, hogy ami történt, az kettőnk dolga és ezt a többiek is így gondolják. De én sem akartam családi találkozókat még.
Sokat beszélgettünk, végre újra megnyílt, őszintén tudott nevetni, de a fájó dolgokat is megosztotta velem. Megdöbbentett, mennyi mindent nem tudtam róla, és ijesztő volt, hogy ennyire el tudtunk távolodni egymástól, hogy nem vettem észre milyen gondok gyötrik, miközben én úgy éreztem, hogy kapcsolatunk őszinte és boldog. Furdalt a lelkiismeret, hogy ennyire nem figyeltem rá.
A nap végére helyre állt a lelki nyugalmam, nem csak a szívemmel, hanem az eszemmel is tudtam, hogy még mindig ő és csakis ő kell nekem és bármit megteszek, hogy magára találjon és visszatérjen hozzánk. Visszatért az erőm, tudtam, hogy minden segítséget meg tudok neki adni, ha szüksége lesz rá.
Majdnem olyan volt, mint régen, de mégis feszültséget éreztem rajta. Az éjszaka is ebben a feszültségben telt el, szinte azt éreztem, hogy a szeretkezéssel próbálja legyőzni a benne rejlő félelmeket. Próbáltam megnyugtatni, nehezen sikerült, végül, mint a kisgyereket, a karjaimban tartva ringattam el.
Reggel időt kért. Azt mondta néhány fontos ügyet el kell intéznie és bement Londonba. Elkezdtem összepakolni a holmit az utazáshoz, de nem bírtam magammal, olyan feszült voltam. Egy gombóc volt a gyomromban, féltem, hogy nem jön vissza. Jól kisírtam magam és vártam. Mint egy bolond, örökösen az órát bámultam. Két óra, három óra, öt óra, végre este hét körül megjelent.
Nyilván látszott rajtam a megkönnyebbülés, mert miközben átölelt, neheztelve kérdezte:
- Nem bíztál bennem, ugye? Azt gondoltad, hogy nem jövök vissza?
Nem hazudtam:
- Féltem tőle Phil, olyan zaklatott voltál, mikor elmentél.
- Szeretem, hogy megmondod az igazat, bár jobban esett volna, ha azt mondod, hogy bízol bennem.
Szorosan átöleltem:
- Ha nem bíznék benned, nem lennék itt. Csak féltem, hogy legyőznek a démonok.
- Már nem félek tőlük. Itt vagy mellettem. – Játékosan megcsókolta a fejem búbját. - Elintéztem mindent Eve. Lemondtam mindent, oda megyünk, ahova akarod. Szabad vagyok.
- Megtetted? – kérdeztem elhűlve.
- Meg. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy azt az életet éljem, amit én akarok. Nehéz döntés volt, de nem akarom, hogy hülye szerződések irányítsák az életemet, mások mondják meg mit tehetek és mit nem. Mindent megbeszéltem, minden szerződést felmondtam, minden programot lemondtam. A következő egy évben csak veletek akarok lenni. Te és Mae vagytok a legfontosabbak az életben.
- Nem fogod megbánni? – kérdeztem kételkedve.
- Nem. – jelentette ki határozottan. – Azt bánom, hogy nem tettem meg korábban. Mindent összepakoltál? Holnap délután megy a gépünk. Utazunk Bécsbe, a repülőjegyet is elintéztem. Befogadsz?
Magamhoz húztam és megcsókoltam. Olyan hevesen csókolt vissza, hogy alig kaptam levegőt.
- Bolond vagy Phil! Tudod, mióta várom ezt a percet, hogy haza akarj jönni? Szeretni fogsz ott. Nyugalom van és béke. Most az kell nekünk.
- Voltam Anyáéknál – jelentette be váratlanul. – Csókolnak. Szeretnék látni Mae-t. Elmondtam nekik mindent, hogy veled megyek Bécsbe. Hívd fel őket. Szeretnek téged.
Egyre nagyobb lett bennem a zűrzavar.
- Még mit csináltál?
- Takarékra tettem az irodát és az ügynökömet. Találkoztam John Hathaway-jel.
John Hathaway egy neves bulvár újságíró volt, csodálkoztam, hogy Phil szóba állt vele.
- Lezártam a múltat. Másképp nem megy Eve. Gyere, szedjük össze a cuccunkat és menjünk! – folytatta.
- De hova?
- Tudod, hogy nem jártam itt, mióta elmentél. Londonban bérelek egy lakást, menjünk, ott is van néhány holmim, amit el akarok vinni. Gyere, Eve, menjünk. – Sürgetett.
- Nem ér rá reggel? – értetlenkedtem.
- Nem, menjünk már.
Gyorsan összeszedtem mindent, ő is elrakta azt, amit magával akart hozni. Bepakoltunk a kocsiba és már indultunk is. Semmit sem értettem. Furcsa érzésem támadt, mintha soha nem akarna visszatérni ide.
Az úton Phil hallgatag volt. Néha rám nézett, mintha az ellenőrizné, hogy nem tűntem-e el mellőle, megsimította a kezem, aztán megnyugodva vezetett tovább. Nem is figyeltem az utat, a gondolataimba merültem. Túl könnyűnek tűnt ez az egész. Nem volt vita, hangos szó, könyörgés, elég volt egy szó és Phil már jött is velem. Nem igazán értettem a dolgot, de megkönnyebbültem, már jó úton voltunk.
Megálltunk egy ház előtt, nem is tudtam, hogy melyik környéken vagyunk. Egy szépen felújított régi ház volt, két lakás lehetett benne. A felső szintre mentünk. Phil kinyitotta az ajtót és előreengedett. Körülnéztem és megdöbbentem.
A lakás tágas volt, négy szoba volt benne. Egy nappali kandallóval, kanapéval, egy másik szoba, amelyben mindössze egy zongora állt és Phil gitárja és egy számítógép, a harmadik egy hálószoba és végül a negyedik gyerekszobának volt berendezve.
A lakás tele volt közös életünk emlékeivel, fotókkal, cd-kkel, a régi lemezjátszóval és a bakelitlemezekkel, könyvekkel. A zongora tetején szétszórt kották, kézzel írt kottavázlatok, láthatóan dolgozott itt valaki. És a Shakespeare szonettek, amit én ajándékoztam Philnek.
A hálószobában minden érintetlen volt és ugyanígy a gyerekszoba is, mintha nem is jártak volna benne.
- Phil, te itt laktál? – kérdeztem megrendülve.
Csak bólintott.
- Mióta?
- Mióta elmentél – válaszolta vontatottan.
- Olyan, mintha mi is itt laknánk – suttogtam.
- Itt is voltatok mindig, velem – felelte. - Különben nem bírtam volna ki – tette hozzá szinte magának.
- Phil, miért nem mondtad, hogy hiányzunk? Egyszer sem hívtál föl azért, hogy jöjjünk vissza! Heteken át vártam, hogy azt mondod, jöjjünk haza. – Könnyes szemmel nézegettem a fotókat. Az egész életünk ott volt a szobában, boldogságunk összes gyönyörű pillanata.
- Attól tartottam, hogy elutasítasz. – hajtotta le a fejét. – Amíg nem hívtalak fel, a remény éltetett, hogy nem végleges a távozásod. De ha beszéltünk volna, és azt mondod, hogy ennyi volt… Akkor vége, nem maradt volna a remény sem.
- Phil! A feleséged vagyok, emlékszel? Ha egy szóval mondtad volna, hogy hiányzunk, rohantam volna vissza! – mondtam szomorúan. - És mit csináltál itt? Én úgy tudtam, hogy szállodába költöztél – kérdeztem.
- Dolgoztam, zenét írtam. Egyedül. – Szomorúan elmosolyodott.
- Ez lett az új titkos ház – állapítottam meg döbbenten.
Miközben én próbáltam gyökeret ereszteni Bécsben, Phil körbebástyázta magát az emlékekkel. Önzőnek éreztem magam, úgy fájt ez az egész, hogy elsírtam magam.
- Phil! Miért nem tudtuk ezt az egészet megbeszélni? – zokogtam. – Miért okoztunk ilyen fájdalmat egymásnak és saját magunknak? Miért nem mondtad egy szóval sem, hogy fontosak vagyunk neked? Én csak azt éreztem, hogy az életed perifériájára szorultunk, néha megjelentél, aztán hosszú időre eltűntél. Hiába szerettelek és tudom, hogy te is szerettél, azt hittem már nincs szükséged rám.
Phil bátortalanul átölelt.
- Mert egy önhitt ökör vagyok! – robbant ki belőle. – Mert azt hittem, ami nekem jó, az neked is jó. Mert fel sem tűnt, hogy milyen keveset adok nektek, miközben én mindent elfogadtam. És mikor elmentél, el sem hittem, hogy megtetted. Hetekig tartott, mire felocsúdtam, mire felfogtam, hogy mekkora hülye vagyok. Akkor meg letaglózott a tehetetlenség és sajnáltam magam. Mikor eszemnél voltam, eljöttem ide bűnhődni, emlékezni és reménykedni. Mikor nem voltam eszemnél, úgyis tudod, hogy mi történt. Végül, eljutottam oda, hogy meg sem mertem volna próbálni, hogy megjelenjek nálad, szégyelltem magam.
- Bánt hogy nem értettem meg, mi történik veled. Tudnom kellett volna, előbb kellett volna visszajönnöm! Vagy inkább el sem kellett volna mennem! – még mindig folytak a könnyeim, miközben szorosan átöleltem.
- Eve, jöttél épp időben. – suttogta. Lecsókolta a könnyeimet és követelőzően kereste az ajkamat. Forrón megcsókolt és remegve simultunk egymáshoz.
- Gyere, menjünk be a hálószobába, még sosem aludtam ott, rád vártam Kissy!
Miközben csókolt, határozott mozdulatokkal terelt a hálószoba felé. Én pedig elolvadtam az ölelésében és ebben az apró becenévben.
Gyengéden lefektetett az ágyra, s miközben folyamatosan csókolóztunk, megszabadítottuk egymást a ruháinktól. Végigkalandoztuk egymás testét és mikor már egyikünk sem bírta tovább, egymáséi lettünk. Csodálatosan, türelmesen újra és újra eljátszottuk szólamainkat.
Most már tényleg tudtam, hogy nagy baj nem lehet, visszataláltunk egymáshoz. Ő az enyém és én az övé vagyok. Gyönyörű, felszabadító éjszaka volt.
Másnap már mindketten jókedvűen ébredtünk. A csókok és ölelések után gyorsan eltelt az idő, alig tudtuk összepakolni a holminkat a gép indulásáig.
- Phil, mi lesz ezzel a lakással? – kérdeztem, miközben a reptér felé utaztunk.
Megrázta a fejét:
- Nem tudom, még ráérünk eldönteni. Kifizettem egy évet előre.
- És a Ház? Azzal mi lesz? – folytattam.
- Azt sem tudom. Majd meglátjuk, hol akarunk élni. Már nem akarsz visszajönni Londonba, ugye? – érdeklődött, lemondással a hangjában.
- Phil, már megmondtam, a világ végére is elmegyek veled.
- Ez most újra érvényes? – nevetett rám felszabadultan.
- Mindig is érvényes volt. - Simítottam meg a kezét.– Csak kérlek Mae miatt inkább maradjunk Európában.
- Mert hova mennénk? Nem kellek én már senkinek. – Legyintett.
- Bolond! Nekem például kellesz! De kellesz másnak is, majd meglátod, ha a lelked rendben lesz. Ne aggódj, minden rendben lesz. Trendi fickó vagy, trendi problémával, úgy visznek majd, mint a cukrot. Ha akarod. – vigasztaltam félig viccesen.
- Hát nem akarom! Nem akarom, hogy piacképes termék legyek és, hogy újra tömegízlésed legyen! – célzott nevetve egyik első beszélgetésünkre.
- Hál’ istennek! Jobban szeretem a különleges, egyedi dolgokat. – Kacsintottam rá és megsimítottam a karját.
Nem tudom azt leírni, milyen hálás voltam a sorsnak, hogy visszaadta nekem őt.
A reptéren újabb meglepetés ért. Volt egy kis időnk, megszokásból elmentem az újságosstandhoz olvasnivalót keresni. Az egyik lapon Phil képe volt. „Phil Duchanan visszavonul!” – ez volt a szalagcím. Tehát ezért találkozott azzal az újságíróval, John-nal. Megvettem az újságot és elolvastam a cikket. Jó hosszú volt és meglepően korrekt. John ismertette Phil pályafutását és így összefoglalva elképesztő volt, hogy Phil mennyit dolgozott az elmúlt tíz év alatt.
Phil elmondta, hogy most nem érzi szakmailag csúcson magát, szüksége van feltöltődésre. Nem élvezi a munkáját, úgy mint a pályája elején, hiába tudja megoldani a feladatokat kifogástalanul, hiányzik a tűz, ami továbblendíti a nehézségeken. Elfáradt.
„- Ez az egyetlen ok, ami miatt a visszavonulás mellett döntöttél?
- Nem. Miközben próbáltam megfelelni a feladatoknak, majdnem elvesztettem azokat, akiket a világon a legjobban szeretek, a feleségemet és a kislányomat. Az utóbbi időben nem voltam méltó a szeretetükre.
- Úgy tudom, a feleséged már korábban elhagyott és a kislányod sincs veled. Nem éltek együtt.
- Én inkább úgy fogalmaznék, Eve hagyott nekem időt. Nem elhagyott, csak elköltözött, hogy tudatára ébredhessek annak, hogy mit veszíthetek.
- Akkor most rendeződnek a családi ügyeid?
- Eve eljött hozzám, kaptam még egy esélyt. Nem akarom elrontani. Ők a legfontosabbak az életemben. És azt is át kell gondolnom, mit szeretnék kezdeni magammal.
- Elképzelésed van?
- Inkább így fogalmaznék, vannak már gondolataim ezzel kapcsolatosan.
- Elutaztok?
- Eddig mindig Eve tartott velem. Most én megyek oda, ahova ő szeretne.
- Ugye, jól tudom, Eve magyar? Magyarországra mentek?
- Nem. De erről nem szeretnék többet beszélni.
- Mikor térsz vissza?
- Nem tudom. Az a Phil Duchanan, aki eddig voltam, az „piacképes termék” – ahogy Eve fogalmazott egyszer -, már biztosan nem tér vissza. De egy másik, aki sokkal inkább én leszek, még visszatérhet. Persze, lehet, hogy az senkit sem fog érdekelni.
- Phil, azt hiszem, ebben tévedsz. Phil Duchanan mindenkit érdekel. Visszavárunk, hogy újra örömünket leljük a munkáidban. Találkozunk, mondjuk…
- Mondjuk egy év múlva. Egy év talán elég lesz.
- Köszönöm, hogy megtiszteltél az őszinteségeddel! Sok szerencsét és minden jót!
Szememet elfutották a könnyek. Tényleg megtette, korrektül és elegánsan.
Gyorsan felhívtam, Phil édesanyját, Annt:
- Ann, a reptérről hívlak. Elutazunk. Tudom, hogy hiányzik Mae, de adj egy kis időt.
- Mennyi időre mentek? – kérdezte.
- Nem tudom, Philtől függ. Szeretném, ha teljesen rendbe jönne. Beleegyezett, hogy eljön velem egy terápiára – hadartam.
- De milyen terápiára? Miért nem jó itt Londonban? – türelmetlen volt.
- Mert jót tesz neki, ha kikerül ebből a környezetből. Könnyebb lesz neki megtalálnia önmagát.
- Mikor találkozunk? Olyan régen láttuk Mae-t!
- Majd jelentkezem. Most hadd legyünk egy kicsit hármasban. Ha rendben lesz minden, eljöhetnétek hozzánk.
Ann már sírt a telefonban:
- És rendben lesz, Eve? Phil olyan érzékeny!
- Ne aggódj Ann, bízzál bennem, kézben tartom a dolgokat. Vigyázok rá. Tudod, hogy nem hagynám, hogy bármi történjen vele. Úgyis tudod, hogy nem bírnám nélküle.
- Tudom, hogy vigyázol rá. De Eve, ha bármiben tudunk segíteni, hívjál.
- Úgyis hívlak Ann. Szeretlek benneteket. Majd jelentkezem. Ann, majd elfelejtettem, vedd meg a Star magazint. Csókollak benneteket!
Épp időben fejeztem be a beszélgetést, Phil már jött, hogy induljunk.
- Gyere, menjünk, mindjárt indul a gép.
Magabiztosan átkarolta a derekamat és elindultunk. Észrevettem, hogy néhányan megbámulnak bennünket, néhány vaku villan, de nem törődtem vele. Kiléptünk ebből a világból.
