Napló helyett 16. rész

16. Peter, a barát
A következő időszakban továbbra is Peter volt a legfőbb lelki támaszom, talán azért, mert neki is nagyon fájt Phil halála. Megtanított gyászolni és elfogadni azt, hogy tovább kell élnünk.
Az én legfontosabb érzelmem még mindig a Phil iránt érzett mély szerelmem volt, nem tudtam elszakadni ettől az érzéstől.
Közben másokkal is normalizálódott a kapcsolatom, ami azt jelentette, hogy egyáltalán lett kapcsolatom a külvilággal. Davidet rendszeresen informáltam a velem történtekről, úgy tűnt, elégedett a fejleményekkel. Ami Philnél bevált, bevált nálam is, Peter gyógyító hatása.
A következő hónapokban együtt dolgoztunk Peterrel, Phil eddig ki nem adott dalait rendezgettük. Peternek több munkája akadt, saját életét teljesen alárendelte a feladatnak. Ő rendezte zeneileg az anyagot, azt hiszem nem lehetett könnyű. Én a régebbi feladatmegosztásnak megfelelően kiadás technikai ügyeit rendeztem, a gyártást, forgalmazást és egy kis marketinget. Ki akartuk adni a lemezt az első évfordulóra. Milyen abszurd gondolat volt, mintha a halálát ünnepeltük volna! De nem, tisztelegni akartunk a tehetsége előtt. Mikor híre ment, a lemez kiadását óriási várakozás előzte meg. Megjelenése ugyan csúszott pár hetet, de néhány nap alatt elkapkodták. A projekt szomorú volt, de mégis nagyon sikeres.
A munka úgy tűnt, karbantartotta a gondolataimat. De azért ez nem volt teljesen igaz.
Látszólag erős voltam, de a lelkem vegetált. Nem volt olyan nap, amikor ne gondoltam volna végig az életemet Phillel. Próbáltam azzal a látásmóddal, ahogy Peter tanította nekem.
Peter ezt az évet adta a fájdalmamra, a lemez megjelenését követően lassan próbált visszahozni az életbe. Programokat szervezett, társaságba vitt, visszaadta nekem Kristyt, foglalkozott a gyerekekkel. Ápoltuk Phil emlékét. Lassan sírás nélkül meg tudtam nézni a fényképeket és emlékezni az együtt töltött évekre. Újra hallgattam Phil lemezeit és a jégtömb a szívem helyén lassan felolvadt.
Peter úgy viselkedett, mint egy igaz jó barát. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, néha úgy éreztem, túlságosan is közel. Azt is éreztem, hogy másképp viszonyul hozzám, mint korábban, nem egészen barátként, inkább társként. Észrevettem, hogy másképp néz rám, néha elkaptam egy-egy pillantását, igazán sokatmondó volt. De nem vettem róla tudomást. Phil volt a szívemben egyedül.  
A külvilág nem csodálkozott a barátságunkon, hisz már oly régóta tartott. Petert mindenki családtagnak tekintette, a gyerekek, Anyáék és Phil szülei is. Örültek, hogy visszahozott az életbe, éppúgy, mint Philt annak idején. Hálásak voltak neki ezért. Azt hiszem, ez a tökéletes kifejezés, én is hálás voltam Peternek, hogy élhetővé tette az életemet. Bármikor számíthattam rá, bármilyen ügyben. Biztos pont volt az életemben.
Augusztus végén a gyerekeket is kettesben vittük el nyaralni. Ott aztán történt valami, ami majdnem tönkretette a barátságunkat.
Görögországba utaztunk, egy tengerparti üdülőhelyre. Régen voltak ilyen önfeledt napjaink. Süttettük magunkat a napon, úsztunk a tengerben, meglovagoltuk a hullámokat, minden este az élményektől kifáradva, ájultan feküdtünk le. Egy nap a Meteorákhoz kirándultunk. Megcsodáltunk mindent, rengeteg élmény ért bennünket. Mikor visszaértünk a szállodába, éppen csak megvacsoráztunk és a gyerekek önként mentek aludni, alig vánszorogtak a fáradtságtól. Mi ketten viszont élénkek voltunk, ezért elhatároztuk, hogy szétnézünk az éjszakában.
Kicsinosítottuk magunkat.
- Gyönyörű vagy Évi – mondta Peter, mikor elkészültem. Megint elkaptam azt a furcsa pillantást.
- Te is jól nézel ki! – jelentettem ki jókedvűen.
- Hova menjünk? Van kedved táncolni? – kérdezte Peter.
Bólintottam és elindultunk. A közelben volt egy jó kis bár, ahol élő zenére lehetett táncolni. Ittunk egyet és táncolni kezdtünk.
Tánc közben éreztem először, hogy egy más Peterrel táncolok, mint akit korábban ismertem. Szorosan ölelt, ahogy egy férfi ölel egy nőt. Jólesett, de mennyire, hogy jólesett. Meleg és biztonságos volt az ölelése, élveztem, hogy hozzábújhatok. Sokáig táncoltunk összebújva, akár egy szerelmespár. Mikor vége lett a zenének és hazaindultunk, olyan zavarban voltunk, hogy nem is mertünk egymás szemébe nézni. Az okot mindketten tudtuk. Hatással voltunk egymásra, mint férfi és nő. Egy darabig csak sétáltunk egymás mellett szótlanul, aztán lazán átkarolt.
- Nem baj? – most szólt hozzám a tánc után először.
Csak megráztam a fejem és én is átfogtam a derekát. Lassan, szótlanul andalogtunk hazafelé. Mikor a szállodában kiszálltunk a liftből, egyszerűen megfogta a kezem és a szobája felé irányított.
Ahogy becsukódott mögötte a szobaajtó, kivette a táskát a kezemből, letette és magához húzott. Hosszan nézett a szemembe, mintha olvasni akarna benne, majd lágyan megcsókolt. Vágytam, hogy egy biztonságos kéz megöleljen és vigyázzon rám. Hozzásimultam és hagytam, hogy sodorjanak az események. Csókolóztunk, majd elkezdte kigombolni a ruhámat. Én is levettem az ingét. Ahogy a bőrünk egymáshoz ért, megborzongtam. Kívántam őt, ahogy ő is engem.
- Te is akarod? – kérdezte gyengéden. Bólintottam. Óvatosan tovább vetkőztettük egymást, majd a karjaiba kapott és gyöngéden lefektetett az ágyra.
- Évi, én … - nem hagytam beszélni, megcsókoltam. Soha nem tudtam meg, mit akart mondani, visszacsókolt és finom mozdulatokkal simogatott. Mintha törékeny lettem volna, olyan óvatosan bánt velem.
Csak jó emlékem maradt erről az éjszakáról. Peter gyöngéd volt velem és türelmes. Azt nem mondom, hogy nem kavarogtak bennem az érzések, de Peter érintése, gyöngéd nyugalma elrepített a valóságból és ahol voltam, ott csak Peter számított és én. A szeretkezést követően egymás karjában aludtunk el.
Mikor hajnal felé felébredtem, láttam, hogy ébren van és engem figyel.
- Szeretlek Évi! – suttogta a fülembe, majd újra megcsókolt. Újra elaludtam.
Mikor ismét felébredtem, a világosság hirtelen kijózanított. Megijedtem. Váratlanul tört rám a lelkiismeretfurdalás, Phil egész este egyszer sem jutott eszembe. Mintha megcsaltam volna, ráadásul a legjobb barátjával. Rettenetesen éreztem magam, mint aki súlyos bűnt követett el. Gyorsan összeszedelőzködtem és visszamentem a szobámba.
Aznap Peterrel megváltozott a kapcsolatunk, vagy inkább az én kapcsolatom változott meg vele. Nem engedtem közel magamhoz, alig szóltam hozzá. Próbált gyengéd lenni, közeledni hozzám, de nem engedtem. Csak semmitmondó dolgokról voltam hajlandó beszélgetni vele.
Szerencsére másnap utaztunk haza, a gyerekek nem vettek észre semmit a változásból.
Peter pár napot maradt még Londonban, de már nem költözött vissza hozzánk, nyilván az én elutasító magatartásom hatására. Nekem is borzalmas volt ez a feszült csend köztünk, de nem volt erőm felhívni. Nem is tudtam, hogy mit mondjak neki.
Elutazása előtti napon felhívott telefonon:
- Évi, beszélnünk kell, ha te nem szólsz hozzám, legalább engedd meg, hogy elmondjam, amit gondolok.
Hallgattam.
- Légyszíves Évi, ne váljunk el így! – könyörgött.
Belegyeztem, így este értem jött és elmentünk egy csendes étterembe, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni.
A vacsora alatt úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, egyikünknek sem volt kedve belekezdeni ebbe a beszélgetésbe. Végül Peter megtörte a csendet:
- Évi, megbántad, ami történt? De őszintén válaszolj, légyszíves, fontos nekem.
Csak hallgattam magam elé meredve és a válaszon gondolkodtam. Végül kiböktem:
- Nem bántam meg Peter, de nem volt helyes, amit tettünk. Nem kellett volna megtennünk. Félek, hogy mindent elrontottunk. A barátságunkat.
- Én szeretlek Évi, komolyan. – nagyot sóhajtott. – Komolyan mondtam.
- Tudom, már régóta szeretsz, ahogy én is. – válaszoltam.
- Félreértesz Évi, én nem úgy szeretlek, mint régen. Szerelmes vagyok beléd. Féltelek és óvni akarlak. És szeretni. Azt akarom, hogy boldog légy. Nem zárkózhatsz be a világ elől.– mondta halkan.
Nem akartam hallani. „Philt szeretem.” – zakatolt az agyamban.
- Peter, nem fog menni. Én nem vagyok rá képes. Úgy érzem magam, mint aki félrelépett. Nem akarok … - nem hagyta, hogy végigmondjam.
- Bűntudatod van? Ki ellen vétettél? Nem te mondtad nekem, mikor Kate elment, hogy éljem tovább az életem? Nem bújhatsz Phil háta mögé! Phil elment. Borzasztó, hogy így történt, de tudomásul kell venned. És élni az életed tovább. – magyarázta felhevülten.
- Peter! Ne beszélj így velem! – sírtam el magam.
- Kérlek bocsáss meg, megint elragadtattam magam. De nem bírom, hogy kínzod magad. – fogta meg a kezem.
Elhúztam.
- Peter, kérlek! Nem maradhatnánk barátok? Mint régen. – néztem rá esdeklően.
- Dehogynem Évi, ha te ezt akarod. – sóhajtott egy nagyot.
- Ezt akarom. – Válaszom nem volt túl határozott.
Nem is voltam határozott, össze voltam zavarodva. Peter visszautazott Amerikába, de a kapcsolatunk nem maradt a régi. Ritkán beszéltünk telefonon, de beszélgetéseink semmitmondóak, lényegtelenek voltak. Soha többet nem hozta elő a témát. Fura érzésem volt, mintha Peter tudatosan eltávolodott volna tőlem.
Én viszont egyre többet gondoltam rá és egyre kevésbé volt lelkiismeret furdalásom. Egyre többször jutott eszembe az a görögországi éjszaka, Peter gyöngéd ölelése és féltő csókjai. Már nem Phil ölelésére vágytam, hanem Peter gyöngédségére. Philt bezártam a szívem legmélyére, elbúcsúztam tőle és az emlékek közé helyeztem. Ez nem azt jelentette, hogy naponta nem járt az eszemben, hogy nem sirattam meg esténként, hogy nem nézegettem a közös fotókat, hogy nem hallgattam a dalait. Minden nap megtettem ezeket, felidéztem a szerelmünket, a boldogságunkat, ha a gyermekeimre néztem, őt láttam bennük, de mégis valahogy úgy gondoltam rá, mint az életem lezárult szakaszára, a múltra.
És egyre többet gondoltam Peterre, próbáltam elképzelni, hogy lehetnénk-e egy pár. Mindig elhessegettem a gondolatot, de az visszakúszott.
Magamban őrlődtem, megint az állandó lelki vívódás lett a jellemzőm. Régebben mindig Peter volt a támaszom ezekben a helyzetekben, de most nem fordulhattam hozzá. És nem volt más bizalmasom.
Anya aggódással figyelte a vergődésemet, de kérdéseit válaszolatlanul hárítottam el.
Napközben a gyerekekkel való foglalatosság megkönnyítette a helyzetemet, de éjszakánként álmatlanul vergődtem, ha elaludtam, abban sem volt köszönet. A depresszió újra ott körözött körülöttem, de most nem Phil elvesztése volt a fő ok, hanem a jövő reménytelensége és Peter hiánya. De képtelen voltam beszélni a dologról. A dolgok kezdtek újra felőrölni, gyakorlatilag alig ettem és az agyam képtelen volt a pihenésre, a zakatoló kérdések szinte az őrületbe kergettek.
Ebben a reménytelenségben telt el az ősz. És nagy csendben. Szomorúan. És lelkileg iszonyatosan magányosan.
Előre rettegtem a közeledő karácsonytól. Most duplán volt rá okom. Az egyik ok Phil hiánya volt, a másik pedig Peter ottléte.
A Kate-tel töltött néhány év kivételével Peter mindig velünk töltötte a karácsonyt, ami Phil haláláig a legcsodásabb családi közös programmá nőtte ki magát. Hol Londonban, hol Anyáéknál, néha Ibizán töltöttük az ünnepeket nagy családi körben. Ott voltak Phil szülei, Kristy-ék a gyerekkel, Anyáék, Nelliék és mi. És Péter, mint tiszteletbeli családtag, hozzánk tartozott. Az ünneplés szokása Phil halálával teljesen felborult, nem volt kedvem a nagy családi szomorú ünnephez, ezért inkább hazautaztunk Nelliékhez és ott próbáltuk elviselni az elviselhetetlent. Most újra ezt tettem és reménykedtem, hogy Peter Ann-éket választja. Mire megtudtam hogy ő is hozzánk jön, már késő volt módosítani a programon, pedig legszívesebben elfutottam volna.
Mindent kerültem, ami vele volt kapcsolatos, nem beszélgettem vele, rá sem néztem, menekültem előle. Ő ez látszólag tudomásul vette, minden energiáját a gyerekekre fordította, akik csüngtek rajta.
Karácsony este nem bírtam tovább. Felszöktem a szobámba, Anyára és Nellire hagyva a gyerekeket és hangosan zokogtam az ágyban. Minden fájdalmam kitört, elveszítettem a férjemet és elveszítettem a legjobb barátomat. És gyötört a bűntudat, amit belül éreztem, hogy másképp kellene viselkednem, hogy talán engednem kellene azoknak a mélyen belül levő érzéseknek, amik egyre vadabbul dübörögtek bennem. De nem voltam képes átlépni a saját árnyékomat.
Nelli jött fel utánam gyanakodva. Mikor belépett a szobámba és látta, hogy milyen állapotban vagyok, azonnal cselekedett. Soha nem voltunk gyengéd, testvéri kapcsolatban, de most odaült mellém, szorosan átölelt és próbált megnyugtatni.
- Mi van veled, Hugi! Mi történt?
Nem tudtam elmondani az érzéseimet, csak folytak a könnyeim megállíthatatlanul és az összeomlás határán voltam.
Néhány perc múlva próbáltam összeszedni magam, hogy lefektetem a gyerekeket, de Nelli nem engedett.
- Hagyd a gyerekeket, ők jól vannak. Épp Anyának könyörögtek, hadd aludjanak Peternél. Maradj Évi, neked nagyobb szükséged van a pihenésre, mint nekik. Itt maradjak veled?
Én csak bólintottam, ő felpattant, eltűnt néhány percre és már pizsamában jött vissza.
- Veled alszom! – közölte megfellebezhetetlenül.
- Csajos este? – dugta be a fejét Laci, de mikor észrevette, hogy milyen állapotban vagyok, elkomorult. – Maradj csak, szívem. – szólt oda gyengéden Nellinek. – A gyerekek miatt ne aggódj, Évi, Peter átvitte magáhozt az össze gyerkőcöt. Izgalmas éjszakája lesz. Aludjatok jól. – beljebb lépett és egy csókot lehelt Nelli szájára. Aztán hozzám lépett és megsimogatta és megpuszilta az arcom. – Nyugi Évi, itt jó helyen vagy. Itt mindenkinek fontos, hogy rendbejöjjön az életed.
Laci halk léptekkel távozott és kettesben maradtunk Nellivel. A nyugalom átmeneti volt, újra a zokogás kerülgetett.
- Nincs kedved beszélgetni? Könnyíthetnél a lelkeden.
Csak megráztam a fejem, nem tudtam háborgó gondolataimat értelmes mondatokba ültetni. Nelli hallgatott egy darabig, aztán beszélni kezdett.
- Nem tudom, hogy miért vagy ennyire kétségbe esve, mert nagyszerűen csinálod a dolgokat, Évi. Csak figyellek és fogalmam sincs, honnét veszed ezt a hihetetlen erőt. Rosszabb napjaimban elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha velem ilyen tragédia történne és csak reménykedem, hogy én is megállnám így a helyemet. A gyerekek jól vannak, néha te is kifújhatod magad. Magaddal is törődnöd kellene, neked is rendbe kell jönnöd. Aggódunk érted, Évi, nem szabad, hogy a fájdalom felőröljön. Tudom, hogy Phil volt a nagy ő, de a jövőre kell koncentrálnod. Még annyi boldog éved lehetne, ha lezárnád a múltat. Ki kellene nyitnod a szemedet és a szívedet, rögtön észrevennéd, hogy várnak rád.
Nelli elhallgatott, talán a szavainak a hatását várta. Mivel nem reagáltam, halkan folytatta.
- Peter csak miattad van itt. Mikor felhívtam, az volt az első kérdése, hogy ti itt lesztek-e és csak akkor mondott igent, mikor mondtam, hogy itt lesztek. Peter a legőszintébb barátod, Évi, és hidd el, egy ideje te vagy számára a legfontosabb. Rád vár, arra vár, hogy mondj valamit és ne várasd túl sokáig, mert sokan lennének a helyedben.
Megint elhallgatott, éreztem, hogy figyeli az arcom minden rezdülését.
- A gyerekek is szeretik, biztosan elfogadnák. – megint elhallgatott, de tudtam, hogy még van valami a tarsolyában. – Ha nincs másik verziód, gondolkodj el ezen, szükséged van valakire, ezt te is tudod.
A beszélgetés egyoldalú maradt, én úgy tettem, mint aki elaludt, így Nelli is álomba merült.
Peter másnap utazott vissza. Engem kért meg, hogy vigyem ki a reptérre és nem volt elfogadható indokom, hogy ne tegyem.
Szinte az egész úton nem szóltunk egymáshoz. Mikor megálltunk a parkolóban, csak akkor szólt hozzám.
- Nem kell kiszállnod, betalálok magam is.
Furcsa módon megkönnyebbültem, így legalább nem kellett könnyes búcsút vennem tőle. Kezdett összecihelődni és újra megszólalt.
- Évi, én tudom kezelni a kérésed, de úgy látom, te nem. Megértettem, hogy nem akarsz tőlem semmit, de azt nem értem, hogy miért nem maradhattunk barátok. Nem értem, hogy miért menekülsz előlem.
A szavai a szívembe martak. Hogy tudnám neki elmondani, hogy igyekszem, de még idő kell? Nem volt erőm magyarázkodni, lehajtottam a fejem és próbáltam észrevételnül elmorzsolni a könnyeimet.
Peter gyengéden megsimogatta a kezemet és nagyot sóhajtott.
- Ha tudtam volna, hogy ez lesz a következménye annak az éjszakának, sohasem sem kockáztattam volna. Iszonyatosan hiányzol, Évi, iszonyatosan hiányzik a barátságod. Nem kellene ennyire megbüntetned.
Újra egy nagyot sóhajtott és kikászálódott az autóból.
- Szia Évi!
Csak intettem neki, hogy el ne bőgjem magam és távolról hallottam, hogy lecsukja a csomagtartót. Néztem, ahogy távolodik és olyan bűntudat és hiányérzet fogott el, hogy azt hittem, rosszul leszek. Már eltűnt a bejáraton, mire kiugrottam az autóból és futni kezdtem utána és berohantam az épületbe. Iszonyatos tömeg volt, sehol sem láttam. Kétségbeesetten futottam végig a járatok kiírását és rohantam a becsekkoláshoz.
Végre megláttam. Ott állt a sorban és ilyen elveszettnek még sohasem láttam.
- Peter! – kiáltottam és mire felém fordult, már ott is álltam előtte és szorosan átöleltem.
Csak érzékeltem, hogy ő is átölel.
- Én vagyok az oka, Peter, kérlek, ne haragudj. – csak ennyi telt ki tőlem és zokogni kezdtem.
- Nincs semmi baj, Évi. – nyugtatgatott. – Nincs semmi baj. Tudod, hogy bármit megtennék neked. – Egy puszit lehelt az arcomra. – Vigyázz magadra és a gyerekekre. Mennem kell.
Szorosan öleltem át.
- Te is vigyázz magadra! – suttogtam.
- Úgy lesz. – újra megpuszilt és a fülembe suttogott. – Várok rád.
Ezzel elindult, én csak bámultam utána és reménykedtem, hogy nem sétál ki véglegesen az életemből.
Már majdnem kitavaszodott, mikor egyik hétvégén Kristy áthívott bennünket magukhoz, hogy töltsük együtt a napot. Főztünk együtt, a gyerekek játszottak, aztán délután Bill elment velük az állatkertbe. Így kettesben maradtunk Kristyvel és egy pohár bor mellett elbeszélgettünk.
Leültetett maga mellé és nem kertelt:
- Eve, hadd halljam mi a helyzet! Őszintén szólva, megint pocsékul nézel ki. Mi történt?
- Semmi nem történt. – mondtam bizonytalanul. – Éldegélek.
- Eve, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de én már csak ilyen vagyok. Le kell zárnod a múltat, mert felemészt. – jelentette ki.
- Dolgozom rajta. – mosolyogtam kesernyésen. – De Kristy, nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Eddig Phil éltetett, most már valahogy elraktam a múltba, de nincs helyette semmi. Üres vagyok és összezavarodott. Semmi nem megy, szét vagyok esve. És úgy vágyom rá, hogy valami biztonságot adjon. Philre vágyom. Már az utolsó tartalékomat is elhasználtam. Nincs erőm a folytatáshoz. – sírtam el magam keserűen. – Ne haragudj rám, hogy ilyen zaklatott vagyok.
Kristy gyengéden átkarolta a vállam és magához ölelt..
- Sírj csak, ha még van könnyed. De nem hiszem, hogy sok lehet. Zárd le a múltat. Emlékezz rá, mint egy csodás időre, de kezdj új életet. Nem lehet a múltba merengeni. – vigasztalt gyengéden. – Tudod, hogy ránk mindenben számíthatsz. Segíthetek valamiben?
Csak hüppögve intettem nemet.
-   Ezt nekem kell végigcsinálni. – tiltakoztam csendesen. – De nagyon hiányzik egy
biztonságos ölelés. – csúszott ki a számon.
Kristy felemelte a fejem és mélyen szemembe nézett.
- Tudod, Eve, nagyszerűen csinálod. Tisztellek és csodállak ezért. De tudom, hogy Phil azt akarná, hogy boldog legyél, bárki legyen az, aki ezt megadja neked. Biztosan nem akarná, hogy rá emlékezve végig vegetáld az életed. Phil imádott téged, nem tudok rá jobb szót és most is a legjobbat akarná neked.
Kis hatásszünet után folytatta.
- Fiatal vagy és roppant csinos, bár egy kicsit szomorkás. Nem igaz, hogy nem rajzanak körülötted a jobbnál jobb pasik! – vigasztalt.
- Nem rajzanak – nevettem el magam, - de jobb is, mert fárasztó lenne elhessegetni őket. Igazából Peter volt az egyetlen, aki …
- Peter? – csodálkozott Kristy. – Peter legyeskedik körülötted?
- Már nem. – válaszoltam szomorúan. – Elijesztettem.
- Mi történt? – kérdezte kíváncsian.
- Szerelmet vallott nekem. Azt mondta, hogy vigyázni szeretne rám és boldoggá tenni. De akkor úgy éreztem, hogy árulás lenne Phillel szemben. Elment. Barátságban váltunk el, de azóta mégis alig beszélünk. Így most a férjem után a legjobb barátomat is elveszítettem. – meséltem elkeseredetten.
- És te? Te mit érzel? – Átfutott az agyamon, hogy milyen rég volt, mikor Kristy ugyanezeket a kérdéseket tette fel nekem. Csak akkor épp Philről beszélgettünk. Elmorzsoltam egy könnycseppet és próbáltam válaszolni a kérdésére.
- Nem is tudom, tényleg. Szeretem Petert, de nem is tudom… Korábban sosem gondoltam rá úgy, mint partner. Mióta szerelmet vallott, azóta egyre többet gondolok rá. De ez a hajó már elment.
- Miért ment volna el? Ha szerelmet vallott, akkor most miért ne szeretne? Bizonytalan vagy az érzelmeidben, ami nem csoda, hiszen rettenetes trauma ért. Ráadásul egy olyan férfi közeledik feléd, aki a barátotok volt, nem könnyű ezt az új érzést feldolgozni. Neki sem lehetett könnyű, amikor bevallotta. - elmélkedett Kristy.
- Gondolod?  - csodálkoztam el a felvetésén. Erre sohasem gondoltam. Hogy Peter is vívódhatott.
- El tudnád képzelni, hogy Peter legyen a férfi melletted, akit szeretsz, akivel együtt élsz? – kérdezte élénken.
- Nem tudom….., talán……, azt hiszem. – átmelegített, ahogy visszaemlékeztem Peter biztonságot adó ölelésére. - De miért kérded Kristy? – kérdeztem vissza.
- Hol van most Peter? – kérdezte Kristy.
- Turnén, Amerikában. Miért? – értetlenkedtem.
- Eve! Lépned kell. A múltat végre lezártad, most csak a jövőre koncentrálj. Peter szeret, te pedig nem tudsz dönteni, hogy hányadán állsz vele, igaz? – bólintottam.
- Adj magadnak időt! – folytatta gyakorlatiasan. – Menj el hozzá, kísérd el a turnén, két-három hetet, azalatt kiderülhet, hogy mit érzel valójában iránta. Ha a barátod, akkor örülni fog, hogy ott leszel, ha pedig kiderül, hogy több is lehet ebből a kapcsolatból, akkor olyan boldog lesz, hogy madarat lehet vele fogatni. És te is boldog leszel. Mit szólsz hozzá? – lelkesedett.
- Kristy, a kerttervezés mellett kerítéssel is foglalkozhatnál! – nevettem el magam. – De nem tudom, hogy jó ötlet-e.
- Persze, hogy jó ötlet. Mondd, mit veszíthetsz? Ahogy mondtad, a barátságotoknak is elkel egy kis kapcsolatépítés, ha pedig ennél több lesz, akkor még jobb. Nem veszíthettek. Menj Eve, ne habozz és ne gyötörd magad. Ha nem megy, akkor legalább nem gyötröd tovább magad. – bíztatott.
- Nem tudom. – még mindig határozatlan voltam.
- Hívd fel telefonon és kérdezd meg, mit szólna hozzá, ha meglátogatnád. Persze gyerekek nélkül. Hívd! Most! – sürgetett.
Mire észbe kaptam, már kicsengett a telefon. Jó párszor kicsengett, mire Peter felvette a telefont. Álmos volt a hangja.
- Évi! De jó hallani a hangod. Mi történt, hogy hajnalok hajnalán versz fel? Vagy ellenőrizni akarod, hogy egyedül alszom-e? – elnevettem magam, szinte láttam magam előtt Peter kaján vigyorát.
- És egyedül alszol? – viccelődtem vele. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de meg kell valami fontosat kérdeznem tőled és megfeledkeztem az óráról.
- Sajnos egyedül alszom. És mi az a fontos? Ugye nincs baj? – kérdezte aggódással a hangjában. Ha tudná, hogy milyen jól esnek nekem ezek az apró dolgok!
- Nincs semmi baj. Azt akartam megkérdezni, hogy bánnád-e, ha egy-két hétre elmennék hozzád? Szívesen elkísérnélek a turnén. Hiányzol. – böktem ki.
- Évi, úgyis tudod, hogy akár örökre is jöhetsz hozzám. Nem változott semmi. Nagyon boldoggá tennél, ha eljönnél, komolyan. Mikor jössz? – válaszolta őszinte örömmel a hangjában.
- Három nap múlva? Az jó lesz? – nagyon izgatott voltam.
- Csodás. New Orleansba gyere. Ott várlak. Hívj fel, hogy melyik géppel jössz, mindenképpen kimegyek eléd. Csodás lesz. Ennél jobb hírrel nem is ébreszthettél volna fel. Örülök neked. És várlak türelmetlenül Évi. Szeretlek, úgyis tudod. - komolyodott el a hangja.
- Igen tudom, és köszönöm. Szia Peter, aludj jól. Hívlak, ha foglaltam. – köszöntem el tőle megkönnyebbülten.
Boldog voltam, hogy megtettem. Kristy örömmel nézett rám:
- Ugye mondtam, hogy ezt kell tenned. Az első lépés már megvolt. Eve, úgy örülök, hogy ilyen izgatottnak látlak.
- Tényleg izgatott vagyok, de megfeledkeztem a gyerekekről. Hol lesznek, amíg elutazom?
- Eve, te tényleg bolond vagy. Itt lesznek nálam. És a nagyszüleiknél. Bízd rám nyugodtan. Holnap ideköltöztetjük őket, te pedig csak intézd az ügyeidet. Tényleg nagyon örülök, hogy így döntöttél és izgulok érted. Eve, te vagy a legkedvesebb barátnőm és sógornőm, szeretném, ha újra boldog lennél. Sokkal jobban áll neked, ha boldog vagy. – ölelt magához.