Napló helyett 15. rész

15. A borzalmak évadja
Április 11.
Életem legszörnyűbb napja. Ez nem fejezi ki azt a rettenetet. Elvesztettem a legdrágábbat, a legfontosabbat az életemben és én is elvesztem. Tudom, hogy erősnek kellett volna lennem, de nem voltam az.
Nem emlékszem, hogy mi történt akkor, csak emlékfoszlányok villannak fel.
Telefonhívások, Phil borzalmasan összetört autója, egy kétségbeesett sikoltás, ami azt hiszem a saját hangom volt, hangos zokogás, egy hivatalos hang, egy semmitmondó részvétnyilvánítás, Kristy kétségbeesett ölelése, Anya zokogása, a gyermekeim rémült tekintete, Peter megdöbbent hallgatása a telefonban, Bill orvosi táskája, valamit belém nyom. Majd a másnapi szörnyű ébredés.
Gépies mozdulatok kába gondolatok.
Nem velünk történt, ez nem történhetett velünk. Álmodom.
Nem vagyok magamnál. Csak sírok összegömbölyödve.
Peterrel sírunk egymás vállán. Ann zokog a vállamon. Jim végtelenül szomorú, könnyben úszó tekintetével néz rám. Mae és Sam zokog a karjaimban.
Tömeg, egy koporsó, valami szertartás, amihez nincs közöm.
És Phil nincs sehol, hiába hívom, hiába keresem.
Lidérces éjszakák. Újra és újra álmodom az egészet, mintha ott lettem volna. Hirtelen reflektor világít a szemembe, aztán iszonyatos csattanás. Phil fogja a kezem és könyörög, hogy ne engedjem el. Újra odapillantok, Phil élettelen testét látom és én nem fogom a kezét. Sikoltozva ébredek. Én miért nem haltam meg? Biztos valami ostoba tévedés lehet.
Próbálok védekezni, nem alszom. Nem bírom, ahogy behunyom a szemem, már jönnek is a képek. Próbálom nem elengedni a kezét, fogom, néha már két kézzel, de kicsúszik, mindig.
Jönnek hozzám, azt mondják baj van, segítenek. Nem kell. Elküldöm őket. Egyedül akarok lenni. Anya marad, gondoskodik a gyerekekről. Nekem csak ölelésre jut erőm. Peter vigasztal, de csak sírni tudok.
Megszököm. Elutazom Ibizára. Nem akarok látni senkit. Maria és Javier velem sírnak.
Phil zenéit hallgatom összegömbölyödve az ágyon. Maria ül az ágyam szélén és vigyáz rám.
Együtt akarok lenni Phillel. Fekszem az ágyon, hallgatom, ahogy énekel.
„ ….Menj tovább az úton.
Követlek, megyek veled.
Várlak a másik oldalon.”
„ … Engedd, hogy szeresselek,
engedd, hogy fogjam a kezed, ahogy együtt sétálunk a végtelenben.
…
Engedd, hogy melléd feküdjek, engedd, hogy a férjed legyek.
…
Hiszen egyszer úgyis minden véget ér.”
A szavak teljesen más értelmet nyernek. Nem bírom tovább hallgatni. Süket csönd. A felismerés. Nem bírok élni nélküle. Én is meg akarok halni. Vár engem.
Felhívom Petert, elmondom neki. Rémült hang, várjam meg, ne tegyek semmit. Gyógyszerek az éjjeli szekrényen. Mindig eltűnnek. Maria vigyáz rám.
Hirtelen ajtócsapodás. Peter vigasztalóan átölel. Aztán csak ül dermedten és őrködik. Csak zokogok. Nem bírok felkelni. Nem akarok felkelni. El akarok menni hozzá. Philhez. Haragszom Peterre, nem hagy meghalni.
Ha én nem tudok meghalni, Philnek kell visszajönni. Visszajön hozzám. Szeret engem. Ez megnyugtat kicsit.
Otthon vagyok. A gyerekeket átölelve próbálom elkergetni a rémálmokat. Hárman alszunk, de nem segít.
Gépies élet, gépies mozdulatok. Robotként élek.
Az élet kimenekült belőlem. Üres vagyok. Nincs bennem más érzelem, csak a bűntudat. Bűnös vagyok. Én vagyok a hibás.  
Hagyjatok bűnhődni! Hagyjatok békén!
Végre békén hagynak.
A temetés óta több, mint fél év telt el. Semmi valóságosra nem emlékszem, hogy mi történt ebben a hat hónapban, csak arra, hogy örökösen Philt várom. A gyerekekkel elvoltam, most már egyedül gondoskodtam róluk, örökösen programokat szerveztem nekik, hogy eltereljem a figyelmüket és a saját figyelmemet is a valóságról, de a mással nem törődtem. Nem tudtam túltenni magamat Phil halálán. Nem bírtam kimenni Phil sírjához. Nem is értettem, miért kérik ezt tőlem.
Úgy éreztem, ha kimegyek a temetőbe, akkor tényleg el kell hinnem a valóságot. Álomvilágban éltem, csakhogy ez rémálom volt. Minden este vártam Phil telefonját. Mintha csak elutazott volna. Ma este biztosan felhív! Mindjárt csörög a titkos telefon és beleszól:
- Szia Évike! Szeretlek és hiányzol.
Hányszor rohantam a készülékért, mert úgy hallottam, hogy csörög. Felvettem, de nem volt ott senki, csak búgott barátságtalanul. Éjszakára a párnám mellé tettem, hogy el ne mulasszam Phil hívását.
Kialakult a napi rituálé. Nappal a gyerekekkel foglalkozom, minden gondolatomat ők töltik be. Este pedig várom a telefoncsörgést. Lefekszem. Annyira vágyom az ölelésére, hogy szinte érzem. Lehunyom a szemem, elképzelem. Jó érzés. Aztán a döbbenet, hogy az egész érzéki csalódás. Éjszakára maradnak a rémálmok, a sírás, az önmarcangolás.
Azt hiszem, nem sok választott el attól, hogy becsavarodjak. Mindenki tehetetlenül nézte vergődésemet, senkire sem hallgattam.
Anya hetekig ott volt mellettem, de nem segített. Próbált hazacsalni bennünket, de nem akartam otthagyni az otthonunkat. Vártam Philt. Senkit nem engedtem a közelembe, őt sem. Nem fogadtam el segítséget, csak azzal tudtam átmenetileg enyhíteni a fájdalmat, ha úgy éreztem én is szenvedek. Tulajdonképpen jól esett a fájdalom, olyan volt, mint a vezeklés. Senkinek nem tudtam beszélni arról, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Pocsék állapotban voltam lelkileg és fizikailag is. Úgy néztem ki, mint az űzött vad. A szemem állandóan karikás volt a sírástól és a pihenés hiányától. Lefogytam és elfogyott az életerőm.
Aztán novemberben egyik este valóban csörgött a telefon, de nem Phil hívott. David Whitlock telefonált. David azóta jó barátunk volt, mióta Philt kezelte. Rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, Phil sokáig visszajárt hozzá, bízott David tudományában, mindig megfogadta a tanácsát. Személyesen is találkoztunk legalább évente, figyelemmel kísérte a sorsunkat. Így tulajdonképpen nem lepődtem meg hívásán.
- Eve, meglátogathatlak? Itt vagyok Londonban, szeretnék találkozni veled.
- Persze, amikor kedved tartja. Itthon vagyok. – válaszoltam rezignáltan.
- Mindig? – kérdezte csodálkozva.
- Csak a gyerekeket viszem iskolába és délután megyek értük.
- Akkor holnap délelőtt megfelel?
- Várlak David.
Másnap délelőtt valóban jött. Mikor meglátott, a szemén láttam, hogy megdöbbent. Ha tudomást vettem volna magamról, én is megdöbbentem volna. Csontsovány voltam és zavart.
- Barátként vagy orvosként jöttél? – kérdeztem kissé udvariatlanul miután megöleltem. Nem tudtam örülni az ő látogatásának sem.
- Eve, nem kertelek, mindkettőként. Zavar ez téged? – puhatolódzott.
- Nem tudom. – vontam meg a vállam.
Készítettem egy kávét és leültünk a nappaliban. Idegesen rágyújtottam egy cigarettára.
- Mióta dohányzol? – kérdezte elképedve. Még sosem látott cigarettát nálam.
- Azóta a nap óta. – nem bírtam kimondani. – Úgy érzem megnyugtat.
- Nem vagy jól Eve, úgy látom. Elmondod? – faggatózott finoman.
- Tényleg nem vagyok jól David. Elvesztettem mindent. Nem kapok levegőt. – nem tudom, hogy miért, de vele hirtelen tudtam beszélgetni a dologról. – Furdal a lelkiismeret, hogy élek, miközben elveszítettem Philt. Nem akarom tudomásul venni a veszteséget, de nem tudom, hogy meddig tudom megtenni. És nem tudom, hogyan tovább nélküle. Mi együtt léteztünk. Egyet gondoltunk, ő volt az én biztonságos bázisom. Kicsúszott a talaj a lábam alól. Minden nap várom, hogy hazajöjjön vagy hívjon telefonon, de nem történik semmi. Nem voltam ott mellette, amikor történt, nem tudtam neki segíteni. Ő nyújtotta a kezét és én nem segítettem, elengedtem. – már hangosan zokogtam. – Mindenki engem sajnál, de én tudom, ha ott lettem volna, nem történhetett volna ez meg. Nem voltam mellette, mikor szüksége volt rám. Nem tudom megbocsátani magamnak. Meg akarok halni, nekem is meg kellett volna halnom. David, én nem tudok nélküle élni. Lehetetlen. A gyerekekkel sem tudom, hogy mit tegyek, mit mondjak nekik. Hogy tudnék vigaszt nyújtani nekik, mikor magam is vigasztalhatatlan vagyok?
David figyelmesen hallgatott és meg sem próbált vigasztalni. Ez jól esett, mert utáltam a semmitmondó vigasztaló szavakat. Nem segítettek, csak a lelkiismeret furdalásom lett még nagyobb, amiért én élek és Phil nem.
- A gyerekekért ne aggódj, ők ösztönösen tudják, hogyan értékeljék helyesen a dolgokat, Ők bölcsek, tudják, hogy az édesanyjukat veszteség érte és azt próbálja feldolgozni. Most magadra koncentrálj. Rémálmok gyötörnek?
- Honnét tudod? – kérdeztem csodálkozva.
- Ez a szakmám, Eve. Elmondod?
- David, minden éjjel ugyanaz az álom. Mintha ott lettem volna. Világít a reflektor a szemembe, az a szörnyű csattanás, Phil könyörög, hogy ne engedjem el, próbálom megtartani, két kézzel fogom a kezét. Mikor újra odafordulok, már csak az élettelen testét látom és nem fogom a kezét.
- Magadat vádolod azért, ami történt? De miért?
- Mert ha vele lettem volna, biztosan nem történik meg ez a baleset. – néztem magam elé konok tekintettel.
- És miért nem voltál vele? – kérdezte.
- Nem tudom. Fel sem merült, hogy vele menjek. Egy megbeszélése volt, onnét jött haza. Sietett hozzánk. Kértem, hogy siessen. Mindig hiányzott, amikor nem volt velem. – válaszoltam könnyes szemmel.
- De Eve, hiszen baleset történt, Phil nem volt hibás. – közölte David szárazon. – Nem hajtott gyorsan.
- Persze, hogy nem volt hibás. Én vagyok a hibás, nem voltam vele, hogy megvédjem. – sírtam.
- Eve! Ha vele lettél volna, te is meghaltál volna. Az a teherautó egyenesen belerohant Phil kocsijába. Te is meghaltál volna, nem tudtad volna megvédeni. Senki sem volt hibás. A teherautó vezetője infarktust kapott, ő sem volt hibás. Szerencsétlen véletlenek sorozata. Mondhatnám azt is, hogy a sors rendezte így. – magyarázta David nyugodtan.
- A sors? – nevettem ki gúnyosan. – A sors azzal szórakozik, hogy tönkretegye az életemet?
- Akkor úgy fogalmazok, hogy a végzet. Elkerülhetetlen volt. Befolyásolhatatlan. Nem felelelős érte senki. Az élet rendezte így.
- Te tényleg ezt gondolod? – kérdeztem megdöbbenve.
- Nem gondolom, ezek a tények. Ez történt, ideje, hogy tudomásul vedd. – felelte határozottan. -  Ha meghaltál volna, most mi lenne a gyerekeitekkel? Ki törődne velük? Nem Phil haláláért vagy felelős, hanem a gyermekeitekért. – mondta keményen.
- Megteszem, amit tudok. Ellátom őket. – feleltem harciasan.
- Ugye Eve, ezt te sem gondolod komolyan? Nem arról beszélek, hogy felöltözteted és megeteted őket és programot szervezel nekik. A gyerekeid elvesztették az édesapjukat. Legalább ugyanakkora a veszteségük, mint a tied, ha nem nagyobb. Csak te maradtál nekik, az édesanyjuk. Ha nem hagyod abba a sebeid nyalogatását, a szenvedésben tobzódást, hogy nyújtasz nekik támaszt? Szükségük van rád, jobban, mint valaha. Ők csak rád támaszkodhatnak, nincsen egyebük. Ne hagyd őket cserben.
- Rossz anya vagyok, David? – kérdeztem kétségbeesetten. – Hogy hagyhattam őket cserben? Miért nem működnek az ösztöneim? Miért nem tudom, hogy kell helyesen cselekednem? Nem értem. – suttogtam megdöbbenve, magam elé meredve. Mintha kigyúlt volna egy apró fény a fejemben.
- Én értem. Az agyad így védekezik a valóság ellen. Próbál megkímélni az igazi fájdalomtól, az igazi veszteségtől. Elhiteti veled, hogy nem is történt meg. Zűrzavar van benned, nagy csapás ért. De hidd el, képes vagy rá. Gyászold meg a férjedet és nyújts erőt a gyermekeidnek! – mondta tovább türelmesen.
Csak bámultam magam elé szótlanul és egyre világosabb lett. Kezdett felszállni a köd a fejemben.
- Eve, ideje, hogy összeszedd magad. Phil a gyerekeitekben él tovább, akkor teszed a legtöbbet, ha boldog embereknek neveled fel őket. Rengeteg dolgod van, Phil sok kötelezettséget hagyott rád. – jelentőségteljesen nézett rám. - Ápolnod kell az emlékét, törődnöd kell azzal, hogy a művészete ne halványuljon el. Ezt várja tőled mindenki, a gyermekeid, a családod, a barátaid és a rajongói is. Phil ragyogó ember volt, tehetséges és hiteles művész. Szeretik az emberek. Ne hagyd, hogy elfeledjék. – folytatta tovább.
Csak bámultam rá szótlanul. Zakatolt a fejem, David mondatai visszhangzottak benne. David feladatokat adott nekem, amit nekem kellett volna észrevennem. Szégyelltem magam, hogy így kicsúszott az irányítás a kezemből.
David mintha olvasott volna a gondolataimban.
- Ne ostorozd magad. Ez egy embert próbáló helyzet. Azért vannak a barátaid, akik szeretnek és törődnek veled, hogy a helyes ösvényen tartsanak. Ezért jöttem el hozzád, inkább barátként, mint orvosként. Hallgass rám Eve, erős vagy, mint egy kőszikla, máskor is szükséged volt az erődre és sikerült. És ha mindent megteszel, nem lesz ez a hiányérzeted és bűntudatod. És bár most furcsán hangzik, de hidd el, az életed lehet boldog ezután is. Más lesz, mint Phillel, de attól még lehet teljes.
- Gondolod? – kérdeztem bizonytalanul.
- Csak ha te is akarod. És teszel érte és nem a veszteségeid számolgatod. – jelentette ki határozottan.
- Felhívhatlak David? Ha érzem, hogy baj van, hogy nincs erőm, felhívhatlak? – kérdeztem könnyes szemmel.
- Kértelek volna, hogy hívj fel. Légyszíves, hívj fel legalább kéthetente. Ezt kérem, mint orvos. Hívj bármikor, ha segíthetek vagy ha valami pozitív történik az életedben. Ezt kérem, mint a barátod. – nézett rám bátorítóan.
- Jó veled beszélgetni David. És köszönöm, sokat segítettél. – tényleg hálás voltam neki.
Még beszélgettünk egy keveset, Davidet érdekelte, a gyerekek hogy viselik el az édesapjuk halálát és láthatóan megnyugodott. Aztán elbúcsúztunk és újra magamra maradtam.
Kicsit jobban éreztem magam. Kicsit. Egész nap az járt a fejemben, amit David mondott. Hogy nem vagyok hibás. Hogy sok a dolgom. Bár nem tudtam pontosan, hogy mit tegyek.
A gyerekekkel is jobb volt. Kicsit jobb kedvem volt, nem csak úgy tettem, mintha jobb kedvem lett volna és rögtön észrevették. A gyerekeket sosem lehet becsapni.
Másnap újra megszólalt a telefon. Már este tíz óra volt.  Összerezzentem, mert oly régóta vártam a Phil telefonjának megszólalását, hogy azt hittem mégis tényleg megtörtént. Pedig most már tudtam, hogy nem történhet meg.
De nem az a telefon szólalt meg. Megint a másik, Peter telefonált:
- Évi, mit szólnál hozzá, ha hétvégén meglátogatnálak benneteket, és ott ragadnék nálatok mondjuk egy-két hétig? – kérdezte kertelés nélkül.
- Nagyon örülnék neki. – válaszoltam őszintén. – Szükségem lenne a segítségedre.
- Tényleg? – csodálkozott. Az utóbbi időben senkitől nem fogadtam el segítséget. Tőle sem.
- Ugyan Peter, átlátok rajtad. Tudom, hogy David felhívott.
- Ezt nem tagadhatom. – vallotta be. – De enélkül is szívesen lennék veletek, csak eddig nem voltál túlságosan lelkes.
- Peter neked mindig örülök, ha nem így látszik, az nem a valóság. Mostanában a valóságot sötét felhők takarták el előlem. Kérlek, bocsáss meg! A gyerekek is nagyon fognak örülni neked. – reméltem, hogy az öröm az én hangomból is kihallatszik.
- Helyes. Örülök, hogy jobban vagy. Aggódtam érted.
- Köszönöm. Tudom, hogy vigyázol rám. Akkor várlak, kimegyek eléd a reptérre. – mondtam most már egy kicsit izgatottan.
- Felesleges, majd taxival kimegyek.
- Peter, én szeretnék kimenni eléd. – kértem. Nem tudom miért, de talán magamnak is bizonyítani akartam, hogy képes vagyok megtenni, képes vagyok emberek közé menni.
- Persze, jól esne. Majd hívlak, hogy mikor érkezem. Vigyázz magadra, amíg nem vagyok melletted. – köszönt el.
Majdnem olyan jól éreztem magam, mint régen, amikor bejelentette, hogy találkozunk. A temetés óta alig láttam, csak aggódó tekintetére emlékszem, vele is elutasító voltam.
Mikor reggel elmondtam a gyerekeknek, hogy ki lesz a vendégünk, az örömtől szinte indiántáncot jártak.
Peter pénteken este érkezett, s miután előre tudtam, hogy hosszú éjszakánk lesz, sok a megbeszélnivalónk, délután aludtam egy keveset.
Türelmetlenül vártam a reptéren, mikor megláttam, olyan öröm melegített át, amit az utóbbi időben nem éreztem, már el is felejtettem, milyen érzés. Egymás nyakába borultunk és én rögtön elsírtam magam. Ketten maradtunk egymásnak és a barátságunk. Kate és Phil elment mindörökre. Borzalmas veszteségeink voltak, de mégis tudtunk örülni egymásnak.
Miután a gyerekeket végre sikerült ágyba dugnunk, az egész éjszakát végigbeszélgettük. Aggódva kérdezgetett, hogy mi van velem, hogy biztosan letettem-e az olyan meggondolatlan dolgokról, amiktől korábban féltett. Megnyugtattam, hogy most a tettvágy nagyobb bennem, mint a halálvágy.
Elmeséltem, hogy miket mondott David és ő is teljesen egyetértett vele. Mire hajnal lett, már nagyjából tudtuk, hogy mit fogunk tenni, hogy Phil emléke ne merüljön feledésbe. Philnek rengeteg rendezetlen zenei anyaga volt, nekem fogalmam sem volt, hogy milyen állapotban. Azt gondoltuk, hogy az eddig meg nem jelent dalaiból kiadunk egy cd-t az emlékére. Hirtelen nagyon sok feladatom lett, tudtam, hogy jó időre nem lesz időm és erőm merengeni a problémáimon. De rettenetesen büszke voltam arra, hogy ezt tesszük Philért.
Szombat délután a gyerekeket átvittük Annékhez. Ann és Jim is össze voltak törve, de a gyerekek mindig feldobták a hangulatukat. Peterrel elmondtuk, hogy mit tervezünk, nagyon örültek neki. Ahogy annak is, hogy emberibb formában vagyok. Elmeséltem nekik, David Whitlocknak köszönhetem, hogy átlendített a holtponton.
- Aggódtunk érted Eve, örülünk, hogy jobban vagy. Jó ember David, Philnek is segített. - mondta Ann.
Gyanakodni kezdtem.
- Ann! Ugye te hívtad fel Davidet? – Ann szótlanul bólintott. Odamentem hozzá és átöleltem.
- Köszönöm Ann. Mikor másnak kell segíteni, azt sokkal jobban tudja az ember, mint amikor maga szorul segítségre. Szeretlek Ann és hálás vagyok neked mindenért. David azt mondta, még sok dolgom van és azt hiszem, igaza volt.
Ann halkan sírdogált a vállamon.
- Eve, megígéred nekem, hogy nem hagysz el minket? Már elvesztettem a fiam, benneteket nem akarlak elveszíteni!
- Ann, kérlek ne sírj! Hogy hagynánk el benneteket? Mae és Sam örökre összeköt bennünket. – vígasztaltam. – Nézz csak Samre? Ugyanolyan, mint Phil. A szeme, a haja, a mosolya, a gesztusai. És Mae! Ugyanolyan művészlélek, mint Phil. Bennük itt van Phil velünk örökre! – súgtam a fülébe.
Ann hálásan nézett rám. Én pedig úgy éreztem magam, mint aki gyógyulófélben van. Eddig én szorultam vígaszra, most én nyújtottam vígaszt.
A gyerekek ott maradtak a nagyszüleiknél, így kettesben eljöttünk Peterrel. Váratlan kéréssel fordult hozzám.
- Évi, kijönnél velem a temetőbe? Szeretnék kimenni Phil sírjához.
- Nem tudom, hogy meg bírom-e tenni, Peter. Nem voltam kinn a temetés óta.
- Tudom. De kérlek, gyere ki velem. Egyszer úgyis meg kell tenned. – kérlelt.
- Tudom. De még nem készültem fel rá. – suttogtam.
- És mikor készülsz fel rá? Több, mint félév telt el. Ideje kimenned. - próbált meggyőzni.
- Még nem tudok. Akkor elfogadnám, hogy Phil meghalt. – ellenkeztem.
- De hát meghalt. Ez visszavonhatatlan. Hogy akarod ápolni az emlékét, miközben el sem tudod fogadni, hogy elment? – megfogta a vállamat és megrázott. – Évi! Phil meghalt, eltemették. Ezt nem tudod meg nem történtté tenni, bármennyire fáj.
- Peter! Kérlek! – átöleltem és zokogtam a fájdalomtól.
- Jól van. Ne haragudj, hogy elveszítettem a fejem, nem akartalak megbántani. Sírd csak ki magad. – és én ott zokogtam a vállán hosszú perceken keresztül. Peter ölelése biztonságos volt és megnyugtató, lassan megnyugodtam. Többet nem ellenkeztem.
- Rendben, menjünk. Igazad van. Mindenben. Veled talán könnyebb lesz. – nagyot sóhajtottam.
Amíg odaértünk a temetőhöz, mindketten hallgatagon ültünk az autóban. Nem tudom, hogy Peternek hogy volt ereje vezetni, nekem nem lett volna.
Fehér tulipánokat vettünk a virágárusnál és elindultunk. Peter bátorítóan átölelt és belül tudtam, hogy igazából nem is ő akart kijönni a temetőbe, azt szerette volna, hogy végre túl legyek rajta. Vele legalább megtettem. A torkomat a sírás fojtogatta. Mikor megláttam a sírt, a feliratot, mintha szíven döftek volna. Nem kaptam levegőt, a lábaim nem bírtak el. Majdnem összeestem. Peter erős karjaival szorosan tartott, magához szorított és átölelt.
- Nyugalom Évi, nyugodj meg. – mondogatta, de hangja megrendült volt és ő is a könnyeivel  küszködött.
Hosszú percekbe telt, mire sikerült valamelyest megnyugtatnia és ő maga is képes volt megszólalni.
- Gyere menjünk oda, tegyük le a virágot. – karon fogott és odavezetett a sírhoz. A sír tele volt friss virággal. Rengeteg, mindenféle virág, kisebb-nagyobb csokrok.
- Ezek honnan lehetnek? – kérdeztem meglepetten.
- Biztosan a rajongók. – válaszolta Peter.
Letettük a tulipánokat és szótlanul álltunk.
- Elmenjek, akarsz egy kicsit egyedül maradni? – kérdezte figyelmesen.
- Nem, kérlek maradj itt. – sírtam el újra magam. Azt hittem, már rég elfogytak a könnyeim.
Gyászoltam Philt eddig is, de most tárgyiasultan szembesültem igazán a rideg valósággal, hogy az én imádott férjem tényleg nincs többé, teste itt van az alatt az átkozott kőtömb alatt. Soha többet nem néz rám gyönyörű szürkészöld szemével és én soha többet nem fogok ebbe a pillantásba beleremegni. Soha többet nem fogja meg a kezem, nem ölel magához, hogy beleremeg a testünk. Soha többé nem csókol meg forrón és követelőzve. Soha többé nem bújhatok hozzá zenehallgatás közben. Soha többé nem mondhatom meg neki, hogy mennyire szeretem. Soha többé nem olvas fel a gyerekeinknek, nem bolondozik velük és soha többet nem fog gyönyörű dalokat írni. Soha többé nem beszélgethetek vele, nem üldögélhetünk csak úgy szótlanul egymás mellett biztonságban. Soha többé nem lesz közös tervünk, soha többé nem lesz közös jövőnk. Csupa soha. Phil nincs többé. A szívem tiltakozva zakatolt, miközben az agyam lassan tudomásul vette a tényt. A megváltoztathatatlant. A szívem jéggé dermedt, mint máskor is, amikor azt hittem, hogy elveszítem. Most tényleg elveszítettem. Nem jön többé. Phil elment végleg. Phil meghalt.
Zokogva borultam Peter nyakába. Jó, hogy előtte lehettem gyönge, szorosan tartott, biztonságban. Azt hiszem érezte, hogy min megyek keresztül. Hogy most szembesülök a valósággal.
- Peter, mondd mi lesz velem? Hogy lehet ezt túlélni? – kérdeztem sírva.
- Évi, túl kell élni. Nincs más választásod. Szükségünk van rád. A gyerekeidnek és nekem is, mindenkinek, aki szeret. Arra koncentrálj, amit kaptál tőle, ne arra, amit elveszítettél. Csodálatos éveket töltöttetek együtt, boldogságot kaptál és adtál neki. Inspiráltad, szárnyalhatott melletted, te pedig biztonságban tartottad, törődtél vele és szeretted. Megajándékoztátok egymást a legfontosabbakkal, a feltétel nélküli szerelemmel, az őszinteséggel, a nyugalommal és a családdal. Csodálatos életetek volt, hidd el nekem.
Még sokáig maradtunk, míg teljesen megnyugodtam. Próbáltam Peter szavait a fejembe vésni és ott is tartani. Az eszemmel nem volt baj, de a szívem … Egy darab jég. Ez volt a helyén.