Napló helyett 11. rész

11. Hullámvölgyekben haladva
Mikor hazatértünk, a teszt valóban megerősítette megérzéseimet, kisbabát vártam. Boldogok voltunk, Phillel madarat lehetett volna fogatni. Vigyázott rám, óvott a széltől is. Szerencsére most minden rendben ment. Phil kevés munkát vállalt és én mindenhova, ahova csak lehetett, elkísértem. Soha több időt nem töltöttünk együtt. Mindketten izgatottan vártuk a babát. Sosem voltunk ennél nagyobb összhangban.
Nyolc és fél hónap múlva, meglepően váratlanul megszületett a kislányunk. Mae. Az egyik pillanatban még nevettünk, a másik pillanatban már robogtunk a kórház felé szélsebesen, mert Mae úgy döntött, hogy azonnal jönni akar. Később mindig azt mondtuk, hogy a nevetésünk csalogatta ki a világra.
Phil ott volt velem a vajúdás első percétől. Olyan természetes módon viszonyult az egészhez, hogy szerintem maga is meglepődött ezen. Ha felkészülhettem volna a szülés pillanatára, talán nem akartam volna, hogy Phil velem legyen, talán nem szerettem volna, hogy ilyen elesetten vagy esetleg a fájdalomtól összetörve vagy „méltóságomat” elveszítve lásson. De olyan gyorsan történt az egész, hogy nem is volt választási lehetőségem. Vagyis inkább akkor már nem akartam volna választani. Phil tartotta bennem a lelket, törölgette az arcom, simogatott, nyugtatgatott, ha kellett bíztatott, segített, megtartott, és mindezt úgy tette, mint aki nem először csinálja. Annyira megnyugtatott a magabiztossága, hogy el is felejtettem a saját félelmeimet és a fájdalmat.
Nem hiszem, hogy nő számára létezik annál nagyobb boldogság, mint amikor azt látja, hogy a szeretett férfi szinte szerelmesen fordul a kis jövevény felé, ami örökre összeköti életüket. Nem csak az én könnyeim, hanem Phil könnyei is potyogtak, mikor az első felsírás után maszatosan kezébe nyomták a kislányunkat. Aztán óvatosan a mellemre tette a babát és áhitattal nézte, ahogy Mae szinte azonnal cumizni kezdett.
Később, mikor volt néhány percünk kettesben, könnyes szemmel csókolgatott, hálálkodott, hogy ilyen boldoggá tettem. Vigyázott rám, szerelmesen őrizte az álmomat,  csodálta Mae létezését, szinte imádattal csüngött rajtunk.
Az első félévben minden percét velünk töltötte, mindent háttérbe szorított. Nem vállalt munkát, csak velünk foglalkozott, lelkesen babázott, az esti fürdetést ki nem engedte a kezéből, aprólékosan követte Mae fejlődését.
Földöntúli módon boldogok voltunk, de sejtettem, hogy nem élhetjük az egész életünket ebben a szinte cukormázas boldogságban.
Egy idő után érezni kezdtem rajta, hogy feszült, hiányzik neki a filmezés. Jó ajánlatokat kapott, már látszott rajta, hogy nincs szíve visszamondani, én pedig bíztattam, hogy menjen, de láttam rajta, hogy furdalja a lelkiismeret, hogy egyáltalán gondol erre. Végül egy hosszú beszélgetésben meggyőztem, hogy nem hagy cserben akkor, ha munkát vállal. Nem ülhet otthon, bennünket dédelgetve. Ez valamelyest megnyugtatta, így Phil újra munkát vállalt.
Érzékeny művészlélek volt és én is tisztában voltam, hogy nagyon tehetséges. Tehetséges, mint színész és tehetséges, mint zenész, bár ebben sosem volt elég ideje kibontakozni. Azt hiszem, ez egész eddigi karrierje során roppantul fájt neki. Ráadásul szerette a kihívásokat, nehezen mondott nemet a megkeresésekre és ehhez még maximalista is volt.  
Eleinte jól kiegészítettük egymást, ő szárnyalt, én a földön jártam, ő a kirakatban élt, én a háttérben próbáltam a nyugalmat és a hétköznapokat megteremteni. Nem szerette a nyilvánosságot, mégis hozzátartozott az életéhez, hogy folyamatosan a rajongók megfigyelése alatt állt. Lelki állapotától függően ezt hol jobban, hol rosszabbul tűrte, de a megfelelni vágyására mindenképpen hatással volt.
Közben próbált, mint férfi, férj és apa is megfelelni és egyre kevésbé találta az egyensúlyt. Szerette volna, ha most is elkísérem a forgatásokra, de megértette, hogy egy pici gyerekkel ez kevéssé megoldható. Tudtam, hogy én is hiányzom neki, éppúgy, ahogy ő is hiányzott nekünk. Egy örökös körforgás lett az életünk, és egyre vadabbul forgott. Elutazott hol rövidebb, hol hosszabb időre, hazajött néhány napra, akkor próbáltuk pótolni a pótolhatatlant, az egymás nélkül töltött időt, aztán újra elment, újra csak vártuk, hogy jöjjön haza. Mindketten szenvedtünk egymás hiányától, csak engem lekötött Mae, az érzelmeimet kiélhettem, Mae miatt egy kicsit olyan volt, mintha Phil mindig velem lett volna. Phil viszont egyedül volt, hiába voltak a forró hangulatú telefonbeszélgetéseink, őt nagyon frusztrálta, hogy nincs velünk. Furdalta a lelkiismeret, hogy lemarad Mae-ről. És lemaradunk egymásról.
Ebben a körforgásban szinte észrevétlenül telt el másfél év. Én is türelmetlen voltam, vissza akartam kapni őt, szerettem volna, ha a férjem része lenne a családunk életének. Nem jött be ez a távélet egyikünknek sem, szenvedtünk egymás hiányától.
Szakmailag sem úgy alakultak dolgok, ahogy azt Phil szerette volna. Sokat beleadott ezekbe a filmekbe, mégsem lett egyik sem zajos siker. A közönség kitartott mellette, a nevével bármit el lehetett adni, de a szakma nem ismerte el a munkáit. Ez egyre több munkára ösztönözte, mi egyre inkább az élete perifériájára szorultunk. Rengeteget dolgozott, szinte emberfeletti erővel és én végtelenül tiszteltem ezért, miközben belül egyre feszített a türelmetlenség.
Nem vettem észre vagy inkább nem akartam észrevenni a feszültségoldás jeleit, a féktelen partikat, az alkoholproblémákat, a drogokat, az a másik életéhez tartozott. Az én életemhez az a Phil tartozott, aki imádott minket, aki leste minden kívánságomat, aki otthon szerető apa volt és szerelmes férj. Ha egyáltalán létezett még.
Közös életünk fokozatosan szétesett és én nem is nagyon vettem észre, mivel egyvalami változatlan maradt. Ahogy az első perctől fogva, most is olyan hihetetlenül vonzottuk egymást, olyan erősen szerettük egymást, hogy igazából fel sem merült bennem, hogy tényleg baj van. Mikor velünk volt, annyira boldog voltam, hogy eszembe sem jutott felvetni a témát, a pillanat varázsa azonnal elűzte a hétköznapok problémáit, és inkább próbáltam úgy szeretni, mint régen. Mikor nem volt velünk, úgy tettem, mintha a dolog nem létezne.
Pedig nagy baj volt. És én nem is nagyon voltam tudatában.
Egy telefonhívás döbbentett rá. Azt hiszem rossz pillanatban hívtam fel, furán szólt bele, mintha kérkedni akart volna mások előtt, hogy ő a főnök. Csúnyán és durva hangnemben beszélt velem, ilyen még sohasem fordult elő. Sok feneket nem kerítettem a dolognak.
- Phil, légy szíves hívjál vissza ha lehiggadtál. Így nem vagyok hajlandó beszélni veled. – ezzel letettem a telefont.
Ezután ért el a tudatomig, hogy mi történt és nem voltam észnél. Soha, egy vitánk alkalmával sem vagy mikor én magam is ostobán reagáltam, soha nem beszélt velem ilyen lekezelő módon. Most viszont annyira megbántott, hogy a könnyeim is kicsordultak a fájdalomtól. Nem a mi, hanem a hogyan volt az igazán bántó.
És nem is hívott vissza. Másnap sem. Emésztettem a dolgot, még sosem csinált ilyet. Próbáltam hívni, de nem vette fel a telefont. Közben eszembe jutottak a hírek a forgatás utáni tivornyákról. Amikről korábban sosem vettem tudomást, most figyelmesen végigolvastam.
Cselekednem kellett. Mae-t Phil szüleire bíztam és utána utaztam, akkor éppen New York-ban forgatott. Persze, nem szó nélkül mentem, írtam egy SMS-t, hogy meglátogatom és mikor érek oda. Eszem ágában sem volt meglepni. Várt a reptéren és láthatóan boldog volt, hogy lát engem. Mégis annyira távol éreztem magamtól.
Szabaddá tette magát pár napra, így volt időnk egymásra. Szerencsére, mert én nem a forgatást akartam megnézni, hanem rendezni a sorainkat.
A telefon miatti első dühöm már rég elmúlt, nem tudtam rá haragudni. De ha haragudtam volna rá, elmúlt volna abban a pillanatban, amikor őszinte örömmel átölelt.
Phil annyira ki volt merülve, hogy az első együtt töltött napot gyakorlatilag végig aludta szállodai szobánkban. A szívem szakadt meg, hogy ilyen állapotban láttam, dédelgettem, mint egy kisgyereket, ő pedig ellenkezés nélkül hagyta.
A néhány napban sok minden feltűnt. Például, hogy időnként bekap valamit, s mikor rákérdeztem, azt mondta, hogy koffeintabletta. Az is feltűnt, hogy túl sokat használja a bárszekrényt. És hogy iszonyatosan feszült, majd szétrobban.
- Phil, szünetet kellene tartanod. Teljesen ki vagy készülve. – jó pillanatnak látszott a beszélgetésre, mikor fejét az ölemben fektetve lazítottunk.
- Miről beszélsz Eve? Teljesen jól vagyok. – tiltakozott fölényesen. Ez a hang is szokatlan volt tőle.
- Ha elmondom, hogy milyennek látnak, meg fogsz sértődni? – kérdeztem.
- Mindenképpen engem akarsz elemezni? – kérdezte ingerülten.
- Sokkal inkább szeretnélek megérteni, hogy miért csinálod ezt magaddal. Miért teszed tönkre magad? Fáradt vagy, fehér bogyókat kapkodsz és az alkohollal is szoros barátságot kötöttél. Szeretném tudni, mi az, ami ennyire fontos, hogy kockára tegyél mindent.
Felkapta a fejét.
- El akarsz hagyni? – a szavaival mintha kést mártogatott volna a szívemben.
- Ez most miért jutott ez eszedbe? – kérdeztem kissé élesen. – Annak sokkal nagyobb az esélye, hogy te hagysz el bennünket, hiszen alig jössz haza. Tudod, mikor ölelted át utoljára Mae-t?
Olyan hevesen reagált, hogy teljesen megrettentett.
- Ne próbálj zsarolni! Dolgoznom kell, különben teljesen kiesek a köztudatból. Azt az időt, amit kihagytam, alig tudtam visszahozni. Még talán ha két jó évem van …..
Nem bírtam hallgatni ezt a sok hülyeséget. Rákiabáltam.
- Phil! Hagyd abba! Hallgatni sem bírom. Hallod miket beszélsz? Milyen baromságokat? A karrieredet félted? Azt nem tudnád jobban rombolni, mint ahogy most teszed. Ne feledd el, hogy nálam jobban senki nem ismer és ez nem azért van, mert a feleséged vagyok. Az életed nyitott könyv. Régen tudatosan építetted a karriered, de most minden mindegy alapon játszol. És lásd be, hogy nagy árat fizetsz érte.
Felpattant.
- Hallgass Eve! Azért jöttél, hogy kioktass?
Elkeseredésemben elsírtam magam, pedig most nagyon nem akartam.
- Phil! Azért jöttem, mert szeretlek és féltelek. Azt szeretném, ha hazajönnél, nagyon hiányzol nekünk. És azért, mert meggyőződésem, hogy rossz úton jársz. Ki fogsz égni.
Már az ágy szélén ült nyugtalanul és láttam, hogy eljutottak hozzá a szavaim. Leültem mellé és átöleltem.
- Phil! Kérlek, vigyázz magadra. Azzal tartom magamban a lelket, hogy azt ismételgetem, amit Ibizán mondtál. Hogy örökké szeretni fogsz, még akkor is, ha azt gondolom, hogy nem így van. Vagy már nem szeretsz? – elsírtam magam. – Nekem ez a legfontosabb az életemben, hogy téged szeretlek, hogy te vagy nekem. Minden más ezután jön. Te már nem szeretsz?
Magához húzott és megnyugtatóan simogatta a hajam.
- Csak téged szeretlek Eve. Nem változott semmi. Csak legyél egy kis türelemmel. Amit vállaltam, már teljesítenem kell. Rettenetesen sajnálom, de most nem tehetek semmit.
Elhúzódtam tőle. Valami megszakadt bennem.
- Értem. – suttogtam elkeseredve. – Talán nem is kellett volna eljönnöm. Holnap elutazom.
- Eve, kérlek! Mégis mit vártál? Hogy megfogod a kezem és hazavezetsz, mint egy óvodást? Nekem ez a munkám, ebből élünk. – csattant fel ingerülten.
- Nincs szükségem a pénzedre Phil. Emiatt nem kell csinálnod. Ne hivatkozz ránk, nem nyomhatod ránk a felelősséget. Nem miattunk csinálod, hanem magad miatt. – már kiabáltam vele. – Hajszolsz valamit, aminek nincs semmi értelme, ami túl sokba fog kerülni neked. Mindent el fogsz veszíteni és nem kapsz cserébe semmit. Ez lesz a vége. Tedd ezt, a te döntésed, de ne kend ránk a felelősséget. Kérlek Phil, gondold át, hogy megéri-e. – Felöltöztem. – Ne haragudj, el kell mennem, megfulladok itt. Ki kell szellőztetnem a fejem.
New York-ban az a jó, hogy senki vagy, egy porszem, tudomást sem vesznek rólad. Nyugodtam mehettem zokogva az utcán, senkit sem érdekelt.
Légüres térbe kerültem. Gondolkodnom kellett. Csak bolyongtam céltalanul és azon gondolkodtam, hogy jutottunk idáig. Hol volt az a pont az életünkben, ahol másfelé kellett volna haladnunk. És hogy mi lehet az, ami Philt belehajszolja ebbe a helyzetbe. Mindegy, mellette a helyem, a férjem és szeretem őt. Segítenem kell neki, ő is mindig mellettem állt, amikor bajban voltam. Valahogy ki kell szakítanom ebből a mókuskerékből. Valahogy helyre kell hoznom a dolgokat. Valami hihetetlen erő szállt meg.
Hirtelen visszatértem a valóságba. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el, de már sötétedett. Megszólalt a telefonom.
- Eve, merre vagy? Gyere vissza kérlek! – Rob hangja szinte esdeklő volt.
Rémülten néztem körül. Fogalmam sem volt, merre járok. Elindultam viszafelé az utcán, de nem rémlett egy részlet sem, nem tudtam, hogy kerültem oda.
- Itt vagy? Miért nem szólsz hozzám? – kérdezte, de a hangja már rémült volt. – Merre vagy? Megyek érted.
- Fogalmam sincs, hol vagyok. Azt hiszem, eltévedtem. Nem tudom, hogy kerültem ide. – sóhajtottam ijedten.
- Mit látsz? Meséld, mit látsz magad előtt? – faggatott erőszakosan. – Már indulok, ne mozdulj, csak mondd, mit látsz és keress egy sarkot, hogy legalább az utcát tudjam.
Szerencsére jött egy taxi, leintettem és meg is állt. Megkönnyebbülten ültem be.
- Már megyek. – nyugtattam meg. – Már fogtam egy taxit. Maradj a szállodában.
A taxi csak ment és én elképedve bámultam, hogy milyen messze kerültem a szállodától. Órákig lehettem távol, észre sem vettem, hogy mennyi ideig róttam az utcákat.
Mikor beléptem a szoba ajtaján, Rob szó szerint elkapott és szorosan átölelt.
- Bolond vagy? Itt nem tehetsz úgy, mint Londonban. Bajba kerülhetsz.
Bár majdnem butaságnak tartottam aggódását, régen esett ilyen jól az ölelés, amit tőle kaptam. Átöleltem és magamhoz szorítottam. Megérezte a hangulatváltozásomat. Hogy már nem felelősségre akarom vonni, hanem mellette akarok állni és szeretni akarom. Megkereste a számat és hálásan csókolt meg. Egyszer, kétszer, sokszor. Feszültségünk kioldódott a csókjainkban, szinte éreztem, ahogy ő is átadja magát a szerelmemnek. A vágyunk fokozatosan teljesedett be. Csókolgattam, simogattam, masszíroztam mindenütt és szokatlan módon viszonzás nélkül hagyta a mozdulataimat, ellazulva feküdt, hagyta és élvezte, ahogy szeretem. Én is élveztem minden másodpercét ennek az egyoldalú szerelemnek, éreztem, ahogy energiával töltődik fel a csókjaimtól, percről percre tér vissza bele az erő. Húztam az időt, újra és újra felfedeztem őt, csókokkal borítottam el a testét. Mintha még sosem lettünk volna együtt, miliméterről miliméterre haladva szerettem, hogy semmi ne maradjon ki. Rég volt ilyen hosszú és élményteli előjátékunk. Nem hagytam, hogy elragadjon a hirtelen hév, kiélveztem minden másodpercét a helyzetnek.
- Szeretlek Phil! – suttogtam, miközben teste már szinte könyörgőre fogta.
Hirtelen véget vetett ennek az egyoldalú helyzetnek. Magához húzott és csókolt, ahol ért. Belémhatolt, lágyan ringatózott velem, közben folyamatosan szerelmes érzelmeiről győzködött.
- Szeretlek Kissy. – Mozdulatai miatt szinte elvesztettem az eszemet. – Maradj velem. – Újabb mozdulat, amely az érzékek egész skáláját indította el. – Mindig szeretni foglak. – Újabb szerelmes ölelés. A testem tombolt, mozdultam volna, de letaglózott. Szerettem volna még szorosabban átölelni, belebújni, kitölteni, ehelyett ő bújt belém, kitöltötte bensőmet, csókolt, simogatott és minden egyes mozdulatánál a nevemet suttogta.
Úgy éreztem, mentem elégek ebben a forró viharban, vágytam következő mozdulatát, miközben szinte eszemet vesztettem. Már hangosan nyögtünk a vágytól, aztán lassan elindult az az elviselhetetlen fájdalmas, gyönyörű érzés, ami összekötött bennünket. Minden pillanatát kiélveztük, minden mozdulatunk fokozta a másik gyönyörét. A forróság szinte összeolvasztott bennünket, a könnyünk kicsordult és lihegve csókoltuk egymást hosszú percekig.
Olyan régen éreztük már magunkat ilyen boldognak, felszabadultnak. A leggyönyörűbb órákat töltöttük együtt, egymás karjában, elepedve a vágytól. Szinte egész éjszaka ébren voltunk és a csókjainkkal, mozdulatainkkal szerettük egymást. Egészen hihetetlen volt, hogy még mindig ilyen erős, megállíthatatlan vonzalom fűzött kettőnket össze, amit életünk mindennapjainak problémái sem tudtak gyengíteni. Bár most is megkérdeztem, hogy szeret-e még, valójában sohasem kérdőjeleztem meg komolyan irántam érzett szerelmét, és azt hiszem ő is így volt ezzel.
A problémát nem tudtam elhárítani, de egy kis erőt adtunk egymásnak a jövőre. Megállapodtunk, hogy igyekszünk minél sűrűbben találkozni és szakítunk időt csak kettőnkre is.
Kicsit megkönnyebbülten utaztam haza, bár valójában nem intéztem semmit. Csak szerettem őt. Nem mondhatom, hogy nem igyekezett. Amikor tudott hazajött, akár egy napra is, és én is meglátogattam. De közben a tettvágy is munkált bennem, újra dolgozni kezdtem az irodában. Csak keveset, de észrevétlenül mégis a nyakamba vettem a problémákat.
Azt hiszem, talán ez volt az első hiba. Phil zokon vette ezt, mert engem is elfoglalttá tett és nem mozogtam teljesen szabadon. És láthatóan elfogyott az az erő, amit valahonnét előszedett. Újra jelentkeztek a jelek, alkohol, gyógyszer és talán más is, de mindig azt mondta, hogy tudja kezelni. És én valamiért hittem neki. Ez volt a második hiba.
Aztán megadtam a kegyelemdöfést, anélkül, hogy tudtam volna. Újra nem tudott hazautazni hozzánk és én cserbenhagytam, kihúztam a talajt a lába alól. Más irányba indultam, ahelyett, hogy a kezemet nyújtottam volna felé.
E-mailt írtam neki, mert már sokadszor próbáltam beszélni vele.
„ Drága Phil!
Nem veszed fel a telefont és nem is hívsz vissza. Ez elgondolkodtat. Valami baj van? Történt valami? Azt sem tudom mikor jössz haza, pedig nagyon várunk. Azt hiszem, sok mindent át kell gondolnom, valami megváltozott köztünk. Elutazom Mae-jel Bécsbe csak egy rövid időre, Anyáékkal már úgyis régen találkoztunk. Kaptam egy megbízást is, azt is letárgyalom. Kérlek hívj, ha hazajössz, akkor rögtön jövök vissza. Szeretlek, Eve”
Erre rögtön felhívott. A hangja szinte rémült volt.
- Elmész?
- Hogy érted, hogy elmegyek? Egy-két hétről van szó csupán, utána jövünk vissza. Majd itthon dolgozok a megbízással és utána visszaviszem az anyagot. Mae-t úgyis régen látták Anyáék, vigyáznak rá. – magyaráztam.
- Nem kellene munkát vállalnod. Nincs rá szükség. – szakított félbe.
- De Phil, ez csak szórakozás. Valamit kell csinálnom, nem várhatok örökké rád. Davidet ezer éve ismerem, igazán elismerő, hogy rám gondolt.
- Ki ez a David? – kérdezte dühösen. – Ah, mindegy.
- Phil! Ugye, nem féltékenykedsz? – kérdeztem nevetve. – David az apám lehetne. És különben is ki versenyezhetne veled?
- Eve! Én nem akarom, hogy elmenj! – szinte parancsoló volt a hangja. Feldühített, így nem gondolkodtam.
- Ide figyelj Phil Duchanan! Légyszíves vegyél vissza ebből a hangból, jó? Azt szeretnéd, hogy itthon üljek és várjam, mikor lesz kedved hazautazni hozzánk?  Egy frászt. Te éled az életed és anélkül, hogy túlzó következtetéseket vonnék le, jelenleg nem éppen példamutató módon, úgyhogy ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – dühöngtem. – De legyen! Ha hazajössz hozzánk, akkor nem megyek sehova.
- Ne haragudj Eve, nagyon lefoglal a forgatás. Még pár hétig biztosan nem tudok jönni. – mondta meghunyászkodva.
- Akkor miről beszélsz Phil? – aztán nyugodtabbra váltottam. – Szeretném, ha hazajönnél. Hiányzol és féltelek.
- Most nem tudok Eve. Tényleg nem. – sóhajtotta  és ez szomorúnak hangzott.
- Akkor addig mindegy, hogy hol vagyunk, igaz? – kérdeztem elkeseredve, mert fel sem merült benne, hogy mi is elmehetnénk hozzá. – Phil! Ha baj van, megmondod ugye? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Mi baj lenne Eve? Ezt már bevállaltam, végig kell csinálnom. Majd utána visszaveszek. – nyugtatott.
- Ezt már hallottam. – sóhajtottam lemondóan. - Phil! Szeretlek, ugye tudod?
- Én is szeretlek. És sajnálom. – ezzel letette a telefont.
Rövid, kusza, odavetett szavak. És nem is tudtam, hogy igazán őszinték-e. A szívembe markoltak. Rájöttem, hogy gyakorlatilag  külön élünk, már egy ideje. De ez eddig csak technikai kérdés volt, legalábbis a részemről. Most nem annak tűnt.
Már tudom, hogy akkor nagyon rossz döntést hoztam. Mennem kellett volna hozzá, ehelyett Bécsbe utaztam a munka miatt. Ez aztán el is vonta a figyelmemet. Kapóra jött, hogy megkaptam a megbízást. Dr. David Whitlock-ot még egyetemista koromban ismertem meg, tanárom volt, most egy magánklinikát vezetett, s a klinika részére kellett terveztem egy kampányt. Először valóban csak két hétre utaztunk, de mikor visszajöttünk nem változott semmi. Phillel még csak nem is találkoztunk.
Amikor beszéltünk, egyre inkább csak veszekedtünk. Végül döntöttem, miközben Phil tovább viaskodott a saját szellemeivel és vesztésre állt, én elköltöztem Londonból Mae-jel Bécsbe a munkára hivatkozva, hogy kevésbé fájjon nekünk ez a küzdelem. Nem ezt kellett volna tennem, utána kellett volna mennem. Ehelyett kibéreltem egy házat Bécsben és ha nem is hosszú időre, de berendezkedtünk.
Elfoglalt voltam, minden percem be volt osztva, mégis Phil ott volt minden gondolatomban  minden pillanatban, bár gyakorlatilag alig tartottuk a kapcsolatot, pedig iszonyúan vágytam arra, hogy mellettem legyen. Én ugyan hívogattam, irogattam neki, ragaszkodtam ahhoz, hogy Mae beszéljen vele, de mi ketten valójában nem beszélgettünk.
Mégis a szerelem, amit Phil iránt éreztem nem csökkent, csak vártam azt a pillanatot, amikor fogadókész lesz a segítségemre.
Nem éltünk együtt, de ő és Mae volt a legfontosabb két ember az életemben. Nem voltam hajlandó lemondani róla. Hetek, hónapok teltek el ebben a légüres állapotban.
Közben egyre rosszabb híreket olvastam róla. Ha csak a fele volt igaz, ami a bulvárban megjelent, már az is sok volt. Ugyanazt a jeges rémületet éreztem, amit akkor, amikor nem jelentkezett két hónapig, azzal a különbséggel, hogy most tudtam, hogy nem történhet meg újra az a csoda, hogy megjelenik az ajtóban azzal, hogy szeret. Most nem volt abban az állapotban. Világossá vált, nem várhatok tovább, ez az utolsó pillanat, hogy léphetek. Különben elveszítem örökre.
Daviddel a munka során nagyon összebarátkoztunk, egy idő után elmeséltem neki a történetünket, szakterületébe tartoztak a szenvedélybetegségek is.
- Eve, gondolkodtál azon, hogy miért alakult így az életetek? Ahogy elmesélted, a tietek igazi nagy szerelem volt. – kérdezte egyszer.
- Még mindig igazi nagy szerelem a miénk. De most … - cikáztak a gondolataim, nem tudtam megfogalmazni, hogy mit érzek. És valójában féltem is attól, amit esetleg kimondok. - Fogalmam sincs, valahogy olyan érzés ez nekem, mintha elsüllyednék a homokban. Észre sem vettem, irányt tévesztettem és most süppedek és nem tudok kimászni. Már fuldoklom és nyom össze ez az iszonyatos erő, de nem tudom, hogy mibe kapaszkodhatnék. Várom a véget, azt hiszem, nincs tovább. – már majdnem elsírtam magam, mert még sohasem fogalmaztam meg, hogy vége is lehet Phillel.
- És ha kapnál segítséget? Lenne még erőd kimászni? És lenne erőd segíteni? Mert szerintem a férjed is süpped, csak más okból, azt hiszem. – kérdezte komolyan.
- Bármit megtennék, ha működne. Bármit, David. – vágtam rá gondolkodás nélkül. - Csak nem tudom, hogy mit kellene tennem. – sóhajtottam.
- Szerinted, mi történt vele? – kérdezte érdeklődve.
- Nem tudom, hogy miért hajszolja magát. Van valami, amivel birkózik, de nem tudom, hogy mi az. Nem értem. Régen olyan tudatos volt, tudta, hogy mit akar és úgy kezelte a dolgokat. Ő irányította az életét, most pedig inkább az események irányítják őt. – fejtegettem elgondolkodva.
- Talán bizonyítani akar. Megismerkedtem egy kicsit vele, ha nem haragszol – már ami a hozzáférhető információk alapján lehetséges – és van egy verzióm. Kíváncsi vagy rá? – kérdezte David szinte szégyenlősen.
- Persze. – feleltem élénken. Kíváncsi voltam, hogy David mit gondol.
- A férjed igazi sztár volt, tudatosan irányította az életét, de most mintha kicsúsztak volna a dolgok a kezéből. Azt hiszem, most a rengeteg munkával azt szeretné bizonyítani, hogy méltó volt erre az elismerésre, de ha jól értelemezem, azért mostanában nem annyira fényesek a sikerei. Ezt nagyon nehéz elviselni. Talán az a téveszméje, hogy ti akadályozzátok az átütő siker elérésében. Rettenetesen fiatalon ért el nagy sikereket, talán feldolgoznia sem sikerült teljesen, és ezt a sikerszintet nem tudja most tartani. Azt mondanám, hogy alkotói válságban van, de nála nem egyértelműek a jelzések, hiszen éppen a munkába menekül, újra és újra próbálja megmászni a sikerhegyet. Bármi áron.
Csak meredtem rá, mert annyira logikus volt, amit mondott. Sok minden a helyére került a fejemben, hogy ebből a szempontból elemeztem a történéseket. Úgy éreztem, én már megkaptam a kapaszkodómat, hogy kimásszak a gödörből. A tisztánlátást.
- Tudok neki segíteni? – kérdeztem reménykedve.
- Nos, természetesen, de nem lesz könnyű, mert szemben állsz egy lelki problémával és egy szenvedélybetegséggel. De a viselkedése felér egy segélykiáltással. Kérdés, hogy akarod-e és van-e kitartásod? És lesz-e erőd elviselni az esetleges sikertelenséget, mert ez is benne van a pakliban. – Nézett rám komolyan.
De én már döntöttem, Philnek szüksége van rám.
Így nem sok kellett és David meggyőzött, hogy még nincs veszve minden, tanácsokat adott, hogyan próbáljak Phil lelkébe férkőzni, Ő úgy gondolta, hogy Philnek ez a viselkedése egy nagy segélykiáltás és nekem van egyedül esélyem arra, hogy a közelébe kerüljek. De az eszköztáramat nagyon óvatosan kellett megválasztanom és nem biztatott azzal, hogy gyorsan eredményt érek el. A cél az volt, hogy Phil eljöjjön Bécs melletti klinikájára, ahol egyéni kezelést és segítséget kaphat.
Még aznap felhívtam Petert és elmondtam neki, hogy David mit mondott és, hogy mit akarok tenni.
- Végre. Már azt hittem feladod. – csúszott ki a száján. Megdöbbentettek a szavai, mert már magam is rájöttem, hogy késlekedtem.
- És miért nem szóltál Peter? Te vagy a legjobb barátunk, miért nem segítettél? – kérdeztem szemrehányó hangon.
- Évi, ti házasok vagytok, ez a kettőtök dolga, hogy avatkozhatnék bele? – vágott vissza, aztán megenyhült. - Én megtettem, amit egy barát megtehet és vártam, hogy végre te is megteszed, amit egy feleségnek meg kell tennie. Philnek szüksége van rád, ezzel ő pontosan tisztában van, de neked kell eldönteni, hogy mit teszel meg érte és mit viselsz el.
- Peter, szerinted van visszaút? Vagy már mindennek vége? – sírtam el magam.
Peter megnyugtató hangon biztatott, de egyben figyelmeztetett is arra, hogy ne vállaljak a nyakamba olyan felelősséget, ami nem az enyém.
- Phil felnőtt ember, maga dönt, hogy melyik utat választja. Ne hagyd, hogy magával rántson, Évi!