Napló helyett 9. rész

9.    A legszebb pillanatokat mindig a pokol követi?
Sok dolgunk volt. El kellett intéznünk néhány hivatalos papírt, hogy ne legyen adminisztratív akadálya az esküvőnknek.
Megkerestünk egy tehetséges fiatal tervezőt, hogy egyszerű, de egyedi ruhákat készítsen az alkalomra.
Aztán felkerestünk egy partiszervezőt, hogy a többi gyakorlati teendőt vegye le a vállunkról.
Az idő rohant. Hihetetlen izgalomban telt el, mi lelkesen készültünk arra, hogy milyen őrült meglepetést fogunk okozni.
Végül eljött a nagy nap. A külvilágot kizártuk az eseményről, csak egy hivatalos fotó készülhetett. Ezt Nellire akartam bízni, mivel ő profi fotós volt. Az esküvőből a meglepetések napja lett, tulajdonképpen a mi számunkra is.
Anyáék és Nelliék pénteken érkeztek, egy közeli szállodában foglaltunk nekik helyet. Helyesek voltak, mindenki izgatottan készült a Phil családjával való találkára.
Ugyanígy Phil szülei is türelmetlenek voltak. Kristy már sejtett valamit, mert sejtelmesen mosolygott, mikor mondtuk, hogy a kis partival készültünk a Szerelemlakban.
Peter profi módon készült az eseményre, még nekünk sem árulta el a részleteket, csak egy dologhoz ragaszkodtunk, ahhoz a vershez, amivel szerettük volna köszönteni egymást. A partiszervező is kiválóan tette a dolgát. Mivel az idő remek volt, a kertben rendezkedtünk be. Gyönyörűen fel volt díszítve minden, sok-sok virág volt mindenütt, de az igazi cél titokban maradt. Egy sátrat is felállítottak, ott voltak az asztalok, a kiszolgálás és a zenekar.
A helyszínt úgy rendezték be, mintha vetítésre készülnénk.
Mindenki pontosan érkezett, Anyáék, Nelliék, Phil szülei, Kristyék, néhány igazán bizalmas barátunk, Peter pedig már ott tüsténkedett. Gyorsan túlestek az ismerkedésen, a várakozás feszültsége gyorsan feloldódott. Ez Peter és a gyerekek érdeme volt. A gyerekek, gyorsan rátaláltak a közös pontra, a játékra, ahol nem számítottak a nyelvi korlátok. Mivel ilyen jól beindult az ismerkedés, gyorsan eltűntünk Phillel, hogy észrevétlenül átöltözzünk.
Aztán kíváncsian vártuk, hogy mi sül ki az egészből, titokban a házból figyeltük az eseményeket.
Peter átvette az irányítást:
-    Kedves vendégek! Most, hogy ilyen könnyedén átestetek az ismerkedés izgalmán, lazítsunk egy kicsit. Eve és Phil megkért, hogy szórakoztassalak benneteket, hogy áthidaljuk azt a rövid időt, amíg halaszthatatlan elfoglaltságuk támadt. Azért nem egy szokásos partin vagyunk, hiszen most ismerkedtetek meg egymással és mindannyian tudjátok, hogy hamarosan egy család lesztek. Biztosan szívesen megtudnátok sokat Eve-ről és Philről, illetve gondolom, hogy szívesen visszaemlékeztek arra a kisgyerekre, aki félő módon neveltetek. Remélem, hogy sok meglepetéssel tudok szolgálni – nagyon készültem -, és biztosan mindenki remekül fogja érezni magát, beleértve vendéglátóinkat is. Talán valamikor ők is előkerülnek, de addig is, amíg várakozunk, kezdjünk egy remek összeállítással. – Mi már elképedve figyeltünk titokban, mert azt hittük, hogy a filmvetítés díszlete csak átverés. – Bocsássátok meg nekem, de az összeállítás meglehetősen szubjektív, én készítettem.
Elindult a vetítés. Gyermekkorunktól felnőtt korunkig felvételek voltak összemontírozva, melyhez Peter helyenként vicces, helyenként nagyon is komoly szöveget mondott. Aztán következtek a életünk közös pontjai, az első koncerttől napjainkig.Valóban szubjektív volt a film, az egészet valamiféle mély szeretetet sugárzó zene és szöveg fűzte össze. Mindenki figyelmesen ülte végig a félórás vetítést, néha egy-egy vicces jelenetnél hangosan nevettek.
A vetítésnek vége lett, Peter ismét beszélni kezdett:
-    Bájos gyermekeket neveltetek! Jó volt látni őket csintalan gyermeknek. Figyeltem Lizzyt és Annt, büszkeség volt az arcotokon. Én is büszke vagyok, hogy mindkettőjüket igaz barátomnak mondhatom és hogy mindkettőjük családja szinte családtagként tekint rám. Azonban nem csak én, hanem Eve és Phil is meglepetéssel készült. Kicsit hivatalosan hangzik, de kérlek benneteket, tiszteljétek meg Eve-t és Philt, hogy részt vesztek életük e felemelő perceiben, hiszen ti vagytok a legfontosabb emberek az életükben, akikkel boldogan osztják meg e pillanatokat és amely bizonyára emlékezetes lesz a ti számotokra is. Nekik biztosan közös életük eddigi legfontosabb élménye lesz.
Megszólalt a zene, de nem a szokásos nászinduló, hanem egy dal, melyet gyönyörűen énekelt valaki. Azonnal felismertem. Andi volt az, középiskolás korom legbensőségesebb barátnője, akivel jóban-rosszban összetartottunk és akivel mostanában meglazult a kapcsolatunk. Andi profi énekessé képezte magát és nem is tudtam, hogy Peterrel tartja a kapcsolatot. Ez volt Peter meglepetése és én nagyon, de nagyon örültem neki.
Mi is nagyon izgultunk a háttérben, alig vártuk, hogy túlessünk az egészen.
Megjelentünk, már mindenki képben volt és meglepetést nem is láttunk az arcokon.
A szertartás maga egyszerű volt, de mégis egyedi. Mielőtt a hivatalos ceremónia elindult, Peter ismét magához ragadta a szót:
-    Eve, Phil csodásan néztek ki, irigyellek benneteket. Gyönyörű pár, ugye? – fordult a többiekhez. – Még nem találkoztam két emberrel, akik ennyire egy húron pendülnek. Ezt most magatok is megtapasztalhatjátok. Eve és Phil egy-egy verssel készültek, ami a legjobban kifejezi egymás iránti szerelmüket.
Könnybe lábadtak a szemeim, miközben Phil kezét fogva és szemébe nézve elmondtam a választott verset, Shakespeare 75.
szonettjét, magyarul, ami pontosan kifejezte a Phil iránti érzelmeimet.
A kivetítőn a gyönyörű képekkel a szöveg angolul volt olvasható.
William Shakespeare: Sonnet LXXV
So are you to my thought as food to life,
Or as sweet-season’d showers are to the ground;
And for the peace of you I hold such strife
As ’twixt a miser and his wealth is found.
Now proud as an enjoyer, and anon
Doubting the filching age will steal his treasure;
Now counting best to be with you alone,
Then better’d that the world may see my pleasure:
Sometime all full with feasting on your sight,
And by and by clean starved for a look;
Possessing or pursuing no delight,
Save what is had, or must from you be took.
Thus do I pine and surfeit day by day,
Or gluttoning on all, or all away.
Mikor véget ért, olyan szorosan öleltem át Philt, hogy a szívdobbanását is éreztem.
Phil következett. A kivetítőn megjelent a szöveg magyarul:
Szabó Lőrinc: William Shakespeare: 75. szonett
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér,
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Már az első sornál izgatott suttogás hallatszott a vendégek soraiból. Elsírtam magam, mert Phil ugyanazt a szonettet szavalta szívbemarkolóan. A szöveg ugyanaz volt, de mégis teljesen más hatású. Phil magához szorított.
Mikor vége lett, újabb hatásszünet után Peter ismét beszélni kezdett, bár láthatóan ő is nehezen vonta ki magát a szavalás hatása alól:
-    Valljátok be, hogy ti is szeretnétek kapni ilyen szerelmi vallomást! Azt hiszem, ennél a szonettnél szebben a szerelmet talán nem lehet leírni. Drága Eve! Kedves Phil!  Büszke vagyok rá, hogy részese lehetek kapcsolatotoknak, hogy én lehettem az, aki benneteket egymásnak bemutatott. Nagy ajándéka az életnek, hogy mindkettőtök igaz barátja lehetek. Szeretlek benneteket! Ha valaki kételkedett is eddig, most valamennyien tanúi voltunk egymás iránti mély szerelmeteknek és bizonyára mindenki egyetért abban, hogy készen álltok a közös életre. Következzen hát a hivatalos szertartás.
Hivatalos szertartás egyszerű volt és lényegre törő.
-    Akarod-e….. Igen.
-    Akarod-e…...Igen.
-    …… férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket.
Phil magához húzott és hosszan csókoltuk meg egymást. Az első hitvesi csók forró, mézédes és rendkívül izgató volt. Megremegtem Phil karjában és éreztem, hogy ő is nagyon izgatott.
-    Gyönyörű vagy Mrs. Duchanan. Szeretlek és mindig szeretni foglak. – súgta a fülembe.
-    Én is szeretlek, Mr. Duchanan, örökké. - súgtam vissza.
Ahogy egymás szemébe néztünk a  meghatottság és a boldogság könnyei mindkettőnk szemében megcsillantak.
Elsőként Peter jött oda gratulálni. Mindkettőnkét átölelt, megcsókolt és odaadott egy kis csomagot.
-    Ez az én meglepetésem. Szeretlek benneteket külön-külön, de együtt még inkább. Ti voltatok ihletőim.
A csomagban egy cd volt és kották eredetiben. A cd-n egy fotó volt, akkor készülhetett, amikor Phillel megismerkedtünk és Peter koncertjén együtt voltunk. Nem tudom, hogy a fotót honnét szerezte, még sose láttam. Phil az álruhájában volt, a piros pulóverben és baseballsapkában. Egymás karját rángatva csápoltunk Peternek.
-    Én már akkor sejtettem, hogy ebből lesz valami – súgta oda nekünk.
-    Én csak reméltem. – mosolygott Phil.
-    Én meg próbáltam ellenállni Szergejnek. A piros pulcsi segített. Még most is megvan. – mondtam és mindhárman hangosan felnevettünk.
Aztán jöttek a többiek is gratulálni, persze a mamák kisírt szemekkel, de a papák is meghatódva. Anyáék és Nelliék is mélységes szeretettel ölelték Philt, látszott, hogy tényleg őszintén szeretik.
Kristy kivételével Phil családja kissé visszafogottabb volt, de ez inkább természetükből adódott, nem abból, hogy kevésbé szerettek volna.
Phil mamája könnyes szemekkel ölelt át:
-    Drága Eve, megértem, hogy Phil pont téged akar. Látom, hogy boldoggá teszed a fiamat. Büszke vagyok rátok. Szeretlek, kislányom, és ha bármi gondod, bajod lesz, rám mindig számíthatsz. Bocsáss meg nekem azt az első találkozást.
-    Nincs mit megbocsátanom Ann. Örökké hálás leszek nektek, mert Philt ti adtátok nekem. Szeretlek benneteket.
A sok örömkönny és ölelés után még felszabadultabb lett a társaság, ettünk, ittunk, volt egy kis zene és tánc.
Phillel elvonultunk egy kicsit, szerettünk volna kettesben lenni  a nagy izgalomra. Az öltözékünkben elég nehéz volt kényelembe helyezni magunkat, de megpróbáltuk.
Phil magához húzott:
-    Gyere Mrs. Duchanan, hadd öleljelek át. Mutatni szeretnék valamit.
Előhúzott egy  képet, egy gyönyörű tengerparti ház volt rajta.
-    Ilyen volt az ámodban? A terasz, a kilátás megfelelő? Ide megyünk nászútra, megfelel?
-    Phil, sokat gondolkodtam ezen az álmon. Tévedtem, itt van az álmom, és megvagy te is, az Álompasi. Mindegy mi van ott, veled mindenhol az álmomat élem. Szeretlek Phil.
-    Azt olvastam, hogy Santorinin boldogok az emberek és most boldog emberek között akarok lenni veled. Tetszik?
-    Lesz ott ouzo és jó pasik is? – incselkedtem.
-    Hékás, most mentél férjhez! Idegen pasikra akarsz kacsintgatni?! – dorgált meg viccesen.
-    Csak azt akarom megnézni, hogy táncolnak.
-    Egy szavadat sem hiszem Eve! – nevetett rám. – Rendesen kell viselkedned, már bekötötték a fejed.
-    Na jó. – adtam meg magam. – Tényleg nem viselkedhetem már komolytalanul. Feleség vagyok.
-    Eve, annyira szeretlek. Most rögtön szeretkezni akarok veled. – csókolt meg szenvedélyesen. Mikor levegő kaptam, csak ennyit bírtam kinyögni:
-    Most rögtön menjünk ki, mert megharagszanak a többiek. – próbáltam lehűteni a kedélyeit, de közben úgy vágytam csókjára, mintha még sosem csókolt volna meg.
Másnap a következő rövid cikk jelent meg az egyik leghíresebb bulvárban.
„ Phil Duchanan elkelt !
Hölgyeim! Lehet hullajtani a könnyeket, újabb remény szállt el. Phil Duchanan, a jóképű és tehetséges színész, a női szívek nagy kedvence, tegnap szűk családi körben, a legnagyobb titokban feleségül vette barátnőjét.
Olyannyira titkos volt a frigy, hogy még a meghívottak sem tudták, hogy kézfogóra mennek. A kiszivárgott hírek szerint az események Shakespeare szerelmes szonettjei jegyében zajlottak, felfokozott hangulatban, de meglepően egyszerű módon. Ez esetben az esemény maga volt fontos, nem a körítés.
Az egyetlen fotót, amely erről hivatalosan megjelent, jól nézzétek meg! Micsoda forró tekintetek, micsoda vibráló érzelmek! Nézzétek Philt, ahogy álmai nőjére néz! Lehet, hogy tényleg olyan nagy a szerelem? Én is azt hittem, csak a romantikus filmekben léteznek ilyen férfi pillantások. Hogy legyen miről álmodoznunk.
Valljuk be, több gyanús körülmény merült fel már korábban is. Úgy egy éve, hogy Phil Duchanan, az Aranyifjú egyik napról a másikra eltűnt. Az egyik nap még megvolt, a másik napra már nyoma veszett. Csak Phil Duchanan a filmszínész került elő. Történt akkor valami fontos. Az Aranyifjú a szerelem csapdájába esett és láthatóan ki sem tudott vergődni belőle.
Azt mondom, hölgyeim, emelt fővel távozzunk a csatamezőről. Győzött a jobbik, a bájos magyar lány, s talán az igaz szerelem.
Válasszatok magatoknak új álomlovagot, Phil már tényleg foglalt. Az Aranyifjú elkelt. Marad nekünk Phil Duchanan, a jóképű színész. A filmjeit továbbra is lelkesen várjuk és azért egy kicsit mégis álmodozunk.”
Phil hangosan nevetve olvasta fel nekem a kommentárt.
-    Milyen egy hülye iromány! – dohogtam. – Phil! Ez szerinted tényleg ilyen szórakoztató? Téged nem zavar, hogy úgy írnak rólad, mint egy elnyerhető jutalomról, mint egy díjról, amit a verseny végén átadnak?
-    Kicsim, ne vedd komolyan! Ez teljesen barátságos cikk.
Visszabújt mellém az ágyba.
-    És a lényegét tekintve igaza van. Phil Duchanan elkelt. –tette hozzá.
Hozzábújtam, jó szorosan, hogy minden porcikáját érezzem.
-    Minden nézőpont kérdése. Mióta mellettem vagy, nem tudom élvezni a filmjeidet. Mindig az jár az eszemben, hogy az a pasi, akit a filmben látok és az, akinek fogom a kezét ugyanaz-e. És olyan hihetetlennek találom az egészet, hogy elfelejtem élvezni a filmet, csak csodálkozom és hitetlenkedek. Mire felocsúdok, már vége van a filmnek.
-    És melyiket szeretnéd jobban? – kérdezte Phil.
-    Hiányoznak a filmjeid. Szerettem őket. És szerettem a hangod. Nagyon is értem, hogy miről hablatyolnak a cikkben. De a kezedet választom, mert biztonságos. Jó, hogy az én kezemet fogja.

Két nap múlva utaztunk Santorinire. Csodás két hetet töltöttünk ott, kiélveztük minden percét, élveztük azt a boldog, elégedett, nyugodt hangulatot, amibe az esküvő után kerültünk. Mindent, amit lehetett körbejártunk kettesben, csak egymással foglalkoztunk. Élveztük a spontaneitást, nem volt munka, telefoncsörgés, csak Phil és én. Rengeteg élményt gyűjtöttünk be magunknak, ami mind-mind erősítette-mélyítette a kapcsolatunkat. Még volt egy nagyon pozitív dolog Santorinin, ott a kutya sem tudta, hogy ki az én hírneves férjem, nem volt fotózás, autogramkérés, összesúgás a háta mögött. Teljesenen felszabadultak voltunk, soha ennyit nem eszetlenkedtünk, mint itt. 
Az életünket is tervezgettük és még most is alig hittem el, hogy Phil Duchanan felesége vagyok. Esténként kiültünk a teraszra, szopogattuk az ouzot és gyönyörködtünk a naplementében. Az álmom valóra vált.
Visszatérésunk után újra belevetettük magunkat a munkába. Én azon dolgoztam, hogy az orosz iroda ügyeit át tudjam adni Irinának, hogy később minden időmet Phillel tölthessem, elmehessek vele a forgatásokra. Végül nem sikerült teljesen az elképzelésem, de lassanként haladtam előre és egyre többet voltam Phillel. Ez persze azt is jelentette, hogy állandóan úton voltam, szinte többet, mint Phil, mert ha fontos megbízás jött, akkor mindig Irina mellett voltam Moszkvában vagy Londonban. De nem esett nehezemre,  valójában holt fáradt voltam, de mindig boldog, mert tudtam, hogy újra együtt leszünk.
Kapcsoltunk Phillel bensőséges és rendkívül intenzív volt, a biztonság, amit a közös élet nyújtott, nem hozott semmiféle ellaposodást, megszokást, épp olyan fékezhetetlenül vártuk egymást, épp olyan féktelenül vágytunk egymásra, mint korábban. Olyan volt az életünk, mint a mesebeli királynak és királynőnek, fárasztóan sok volt a kötelezettségünk, nagyon sok elvárásnak kellett megfelelnünk, de nagy volt a jutalom is. Lassanként hozzászoktam ahhoz a kitüntető figyelemhez, ami Mrs. Duchananként kísért. Az életünket élénk figyelem kísérte, bár nem nagyon foglalkoztunk vele, igazán elengedni csak a Szerelemlakban tudtuk magunkat, oda nem ért el kíváncsiskodó szempár.
Kettesben töltöttük az első közös karácsonyunkat és szinte hihetetlen volt számunkra, hogy alig múlt egy éves a kapcsolatunk. Minden percet kihasználtunk arra, hogy együtt legyünk, nem volt olyan nagy ár, amit meg ne fizettünk volna ezért. Ha egy napot kellett utazni azért, hogy két órát együtt legyünk, gondolkodás nélkül megtettük. Teljesen egymásra voltunk hangolódva, nem hiszem, hogy bármi szét tudott volna választani bennünket. Egyszerűen boldogok voltunk.
Még nem terveztünk babát. De ha jött volna, szeretettel fogadtuk volna.
Egy napon a terhességi teszt pozitív lett. Sejtettem, hogy ez lesz az eredmény, mert néhány hete állandóan hányingerem volt, rosszul voltam és más okra nem gondolhattam. Phil olyan óvatosan bánt velem, mint a hímes tojással. Ha a lelkem legmélyén aggódtam volna, hogy talán korai ez a baba vagy hogy Phil talán nem is biztos, hogy annyira akarja, most megbizonyosodhattam róla, hogy ő tényleg komolyan gondolta, hogy gyermeket szeretne tőlem. 
Mire örülni tudtunk volna a babának, mire felfogtuk, hogy babánk lesz, már el is ment, szó szerint véráldozatokkal.
Aznap Phil tárgyalásokra ment, én pedig próbáltam életet lehelni magamba a hányinger után. Mire felocsúdtam, csupa vér volt minden és rettenetesen görcsölt a hasam. Kétségbeesve Billt hívtam telefonon, aki gyakorlatiasan cselekedett, küldte a mentőt és mire észbe kaptam, már túl is voltam a dolgon. Sajnos nem lehetett semmit tenni, a baba nem akart maradni.
Phil délután került elő, arra már csak árnyéka voltam önmagamnak és csak azt kérdeztem magamtól, hogy mit tettem rosszul. Bill hiába magyarázta, hogy az esetem nem egyedi és hogy majd minden nőnek van vetélése élete során, bűntudatom támadt és egyre nőtt. Nem tudtam az okát, de mégis azt éreztem, hogy valamit rosszul csináltam.
Phil csak ült az ágyam mellett kezemet fogva, kétségbeesve a baba miatt, de mégis megnyugodva, mert látta, hogy túlélem a dolgot.
Pár napra teljesen szabaddá tette magát, ápolgatott, vígasztaltuk egymást, de nekem nem sikerült megemésztenem a dolgot.
Mikor egymagam voltam, csak azon járt az eszem, hogy miért történt ez és miért pont velem. Egyre vadabb gondolatok gyötörtek, teljesen begubóztam.
Azt hiszem Phil látta, hogy baj lesz. Próbálta elterelni a gondolataimat, megpróbált meggyőzni, hogy nem kell magamat okolni, de minden vígasztaló szava csak olaj volt a tűzre. Tehetetlen volt.
Hívta Anyát, de nem tudott jönni, mert Apa épp kórházban volt. Így még egyedül is hagyott, mert el kellett utaznia pár napra.
Ez megpecsételte a dolgot. Nem tudtam megbirkózni a negatív gondolatokkal. Éjjelente csuromvízesen ébredtem fel, hogy elvérzek, közben pedig az a gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy mi lesz, ha nem tudok gyereket szülni, Phil biztosan elhagy. Biztosan alkalmatlan vagyok feleségnek és anyának, hogy ezért történt mindez velem. A tényeket – hogy nem én vagyok az egyetlen nő, akivel ez történt-, nem akartam meghallani, csak ostoroztam magam. Sokszor hívott Anya telefonon, de hiába beszélt nekem, mintha süket lettem volna.
Mire Phil hazajött, már egy kétségbeesett, depressziós nőt talált, aki még az ő közeledését is elutasította.
Pedig valójában annyira vágytam az ölelésére….. De megmagyaráztam magamnak, hogy nem érdemlem meg. Ezért mikor átölelt, elhúzódtam, mikor meg akart csókolni, elfordultam tőle.
Éreztem rajta a tehetetlen dühöt, de nem szólt.
Egyre rosszabb állapotba kerültem. Csak voltam, nem csináltam semmit, nem ettem, csak egyre fogytam.
Phil végül átvette az irányítást. Mielőtt elment, utasításokkal látott el. Menjek sétálni, vásárolgassak, menjek be az irodába, ebédeljek vele. Ettől egy kicsit változott a helyzet, a parancsokat teljesítettem, néha tele tettvággyal reggeltől estig dolgoztam, másnap nem bírtam még az ágyból sem kikelni, emberek közé nem volt kedvem menni, a telefonomat sem vettem fel.
A feszültség egyre nőtt bennem és köztünk is.
-    Eve! Elmondanád, hogy mi a helyzet valójában? Mivel küzdesz egyáltalán? Nem értelek. – kezdte Phil egyik este, mikor hazajött.
Csak sírtam és elutasítottam. Szenvedtem. Phil egy darabig tűrte a dolgot, aztán kifakadt:
-    Ne haragudj Eve, segíteni nem engedsz, én pedig nem nézem, ahogy kikészíted magadat. Ma nem. - ezzel sarkon fordult és elment.
Ez rosszul esett, de meg is döbbentett. Még sosem hagyott cserben.
Már lefeküdtem, mikor hazajött, úgy tettem, mint aki alszik. Bebújt az ágyba, de meg sem próbált átölelni. Hátat fordított és elaludt vagy legalábbis úgy tett.
Kavarogtak a gondolatok a fejemben. „Szóval mégis igazam van. Nem kellek neki. Eddig tartott az örökké szeretlek! Az első problémánál feladja!”  Ez annyira fájdalmas volt, hogy a szívem összeszorult, szinte fizikai fájdalmat éreztem. Aztán eszembe jutottak a szép emlékek, az első hétvége, a levelei, a szilveszter  Bécsben, amikor feleségül kért. Olyan valószinűtlen volt az egész, mintha nem is lett volna igaz. Egy percet sem aludtam, csak forgolódtam az ágyban és nem tudtam, hogy mitévő legyek. Legszívesebben Philhez bújtam volna jó szorosan, de annyira féltem az elutasítástól, hogy nem mertem közeledni hozzá. Ehelyett nyeltem a könnyeim.
Reggel Phil elment egy szó nélkül.
Egész nap úgy éreztem, szétrobbanok a feszültségtől, de nem volt merszem kimenni emberek közé. Tennem kellett valamit. Egész nap süteményt sütöttem. Mint egy féleszű, így nem kellett gondolkodnom. Vagy tíz különböző süteményt készítettem, dühből. Hogy minek? Fogalmam sem volt.
-    Eve, vendégeket vársz? Örülnék neki! – kérdezte Phil este mikor hazajött, miközben megpróbált átölelni.
-    Dehogy, kit várnék.- húzódtam el a megszokott rutinnal, miközben a szívem majd megszakadt egy érintéséért.
-    Megkóstolhatom? – sóhajtott lemondóan.
-    Persze, neked sütöttem. – mondtam rosszkedvűen.
-    És milyen napod volt? – kérdezte ártatlanul.
-    Mint a többi. Semmilyen. Sütős. – válaszoltam nyeglén.
-    Voltál valahol? Ettél valamit? – faggatott.
-    Nem.- vallottam be.
-    Tehát ma sem. – aztán hirtelen témát váltott.- Mit csinálunk ezzel a sok süteménnyel?
-    Neked sütöttem. A te dolgod. – már untam a témát. Le akartam feküdni, elmenekülni a biztonságos melegbe.
-    Van egy ötletem. Elmegyünk Jimmyhez. A többiek biztosan ott vannak. Örülnének ilyen fimonságoknak. – javasolta.
-    Menj csak, én inkább maradok. – szabadkoztam.
-    Egy fenét maradsz Eve! – csattant fel. – Emberek közé kell menned. Öltözz, indulunk.
-    De nem akarok menni! Te csak menj, nekem nincs kedvem. - ellenkeztem.
-    Sajnálom Eve. Vége az önsajnálatnak. Öltözz és megyünk.- mondta olyan határozottan, hogy annyira meglepődtem, még ellenkezni is elfelejtettem. Phil dühösen kezembe nyomta a ruháimat, én pedig engedelmesen öltöztem, majd szótlanul beraktuk a süteményeket dobozokba, aztán az autóba.
Tényleg elmentünk Jimmyhez. Egész úton nem szólt hozzám, néha rám pillantott, megcsóválta a fejét, de egy szót sem szólt.
A társaság teljesen odavolt, hogy megjelentünk. Már régen jártunk itt. Persze Philnek örültek nagyon, de az az igazság, hogy be kellett látnom, nekem is. A fiúk megpuszilgattak, a lányok faggattak, hogy mi van velem. Szinte két csapatra oszlott a társaság, a fiúk és a lányok külön beszélgettek.
Az egyik lánnyal, Claire-rel már régóta jóban voltunk, néha telefonáltunk egymásnak, külön is találkoztunk, majdnem barátnőmnek is mondhattam.
Ártatlan volt a kérdése:
-    Eve, ne haragudj, de elég rosszul nézel ki, nagyon sápadt vagy és sokat fogytál is. Valami baj van? Tudok segíteni?
Nem tudom, hogy mi történt. Őszinteségi rohamomban elsírtam magamat és elmondtam, hogy mi történt velem, velünk. A többi lány is felfigyelt a helyzetre és odajöttek hozzánk.
Igazán aranyosak és megértőek voltak, vigasztaltak. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ez történt. Claire nővérének több vetélése is volt, mire megszületett a kisfia, a kis  Tom. Őt is ugyanazok a gondolatok gyötörték, ő is félt, hogy újra és újra megtörténhet, rettegett, hogy nem lehet gyermeke. Most pedig boldog anyuka volt. Jól estek a vígasztaló szavak, az együttérzés, a bátorítás. Jó érzés volt, hogy törődnek velem, végtelenül hálás voltam érte.
-    Hé, srácok, Eve el akar kápráztatni benneteket! Ezt a sok süteményt mind nektek sütötte.- hallottam Phil hangját. Odafordultam. Phil hurcolta be a dobozokat, pakolta ki a süteményt.
Olyan vonzó volt ilyen ziláltan is. Legszívesebben azonnal megöleltem és megcsókoltam volna. Mintha érezte volna a gondolataimat. Felém fordult, rám nevetett, szürkészöld szeme huncutul csillogott. Lecövekeltem, valósággal megbabonázott. Mint régen. Mint mindig. Testemet elöntötte a forróság, annyira vágytam az ölelésére.
Ő kényelmesen letette a dobozt, aztán odasétált hozzám. Megállt velem szemben és várakozóan nézett rám. Aztán döntött, nem bízza rám a dolgot. Magához húzott, szorosan átölelt és óvatosan megcsókolt. Én szinte beleolvadtam a karjaiba és odaadón csókoltam vissza. Olyan hosszan csókoltuk egymást, hogy mindketten kapkodtuk a levegőt, mikor ajkunk különvált.
-    Végre Eve! Végre újra itt vagy velem. Hiányoztál. Ne tedd ezt többet, rendben?
Szó nélkül belesimultam az ölelésébe és csak szorítottam magamhoz. A legfontosabb embert az életemben. A férjemet.
Nem is engedett többet el. Fogta a kezem, ölelte a vállam, a derekam, egy métert sem tett nélkülem. Hálás voltam ezért.
Mikor hazamentünk, egyikünk sem volt álmos. Leültünk egymással szemben és csak elmerültünk egymást tekintetében. Aztán megfogta a kezemet és úgy kérte:
-    Eve, kérlek mondd el mi történt! Mondd el, mi bánt!
Próbáltam tárgyilagos lenni és elmondani az érzéseimet. Nem volt könnyű.
-    Attól félek, hogy nem tudom kihordani majd a kisbabánkat. Rettegek, hogy újra elvetélek. Rémálmok gyötörnek, sokszor ébredek arra, hogy vérben úszom, mert elvetéltem. Azt hiszem, hogy nem érdemeltem meg a babát, azért történt ez. Annyira vágyom az ölelésedre, de tudom, hogy nem érdemlem meg. És rettegek attól, hogy nem kellek neked, hogy elhagysz engem, mert nem lehet kisbabám.
Magam is elborzadtam, ahogy kimondtam félelmeimet.
Phil csak hallgatott. Hosszú idő után szólalt meg, nehezen emésztette meg a hallottakat.
-    Adtam okot ezekre a gondolatokra? – kérdezte halkan.
-    Nem, veled nincs semmi baj. Velem van a baj. Nem érdemellek meg. – mondtam lehorgasztott fejjel.
-    Eve! Te hallod azt a sok sületlenséget, amit beszélsz? Ezeket magadtól találtad ki? Vagy honnét szedted? – faggatott dühösen.
-    Sehonnan. Tudom. Ezt érzem. – jelentettem ki határozottan.
Phil idegesen pattant fel. Fel-alá járkált a szobában, aztán kissé lehiggadva leült mellém és átölelte a vállam.
-    Kezdjük a végén. Kellesz nekem. Mint eddig. Sőt jobban, mert már tudom, milyen az, ha az enyém vagy. Jó lenne, ha végre elhinnéd, mert nincs kedvem örökösen láthatatlan démonokkal küzdeni. Akkor is kellesz, ha nem lehet kisbabánk.Te kellesz nekem, mindenképpen, minden áron. A feleségem vagy Eve, én döntöttem úgy, hogy feleségül kérlek, miért gondolod, hogy az első problémánál cserbenhagynálak? Szeretlek és ezen nem változtat semmi. Érted amit mondok? – nézett rám.
Bólintottam. Értettem a szavait. Most talán hittem is. Phil folytatta:
-    Értem, hogy félsz. Rettenetes trauma ért és nem is voltam itt, hogy segíthessek. Ez bánt engem, mert féltelek és nem akarom, hogy bármi bajod essen. De az, hogy egyszer megtörtént, nem azt jelenti, hogy legközelebb is megtörténik. Ha mégis így lenne, itt leszek melletted és vigyázok rád, ígérem. Rendben?
Újra bólintottam. Tovább folytatta:
-    És felejtsd végre el ezt a „nem érdemellek meg”, „nem vagyok megfelelő számodra” dumát, légyszíves. Te még mindig nem hiszed el, hogy szeretlek! Nem bízol bennem és ez fáj, nem tagadom.Úgy viselkedsz, mintha egy nyeremény vagy jutalom lennék, amit te kaptál meg, de nem vagy benne biztos, hogy megérdemelted. Eve! Én kiválasztottalak, küzdöttem érted, én akartalak. Nem véletlenül vagyunk együtt, hanem azért mert mindketten akartuk és mert szeretjük egymást. Legalábbis én szeretlek. Ez nem egy jutalom, hanem egy közös döntés, hogy együtt vagyunk és együtt élünk.
Annyira harcias volt, annyira őszinte és annyira valódi, hogy szinte beleremegtem. Minden rezdülésemet figyelte.
-    Nos, mondj valamit Eve!
A könnyeimet nyeltem.
-    Igazad van. Tényleg ezt gondolom Phil. Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz. Mégis rettegek attól, hogy elhagysz. Hogy felébredek az álomból és nem leszel ott.
-    Hát épp ezt magyarázom neked Eve!- fakadt ki dühösen. – Nincs semmiféle álom. Valóság van. Te és én. Feleség és férj. Szép vagy, okos, kívánatos, mindent megadsz nekem, amire vágyom. Lehet, hogy te érdemelnél nálam sokkal jobbat! Fejezzük már be ezt a „ ki mit érdemel” történetet. Azt akarom tudni, hogy szeretsz-e még Eve Duchanan úgy, mint régen? Hogy kívánsz-e engem úgy, mint régen? Hogy szeretkezel-e velem olyan féktelenül, olyan odaadóan, olyan őszintén, mint régen? Hogy akarsz-e engem annyira, amennyire én téged? – Phil hangja remegett az indulattól.
Csak néztem és próbáltam elképzelni az életemet nélküle. Szinte rosszul lettem a gondolatától is. Bármit megadtam volna, csak ne hagyjon el. Bármit. Nem bírtam a feszültséget, ami felgyülemlett bennem az utóbbi időben. Sírva öleltem át:
-    Szeretlek Phil, jobban, mint valaha. Nem akarom, hogy elhagyj, nem bírom nélküled. Bármit megteszek, csak maradj velem.
Phil magához szorított, én gyámoltalanul lapultam hozzá.
-    De honnét szedted, hogy el akarlak hagyni? – kérdezte csodálkozva.-  Nem hagylak el soha. Érted? Soha. Azért kértelek felségül, mert te vagy akivel le akarom élni az életem. De Eve, te még nem válaszoltál nekem! Te akarsz engem? Kívánsz engem?
-    Igen. Akarlak. Mindennél jobban. Kívánlak. – szinte sóhajtottam a szavakat. - Alig várom, hogy  újra átölelj, hogy újra érezzelek. Őszintén, Phil. Mindennél jobban vágyom rád.
Phil ajka már ott kalandozott rajtam. Végigcsókolta a nyakam, belecsókolt a fülembe, aztán megkereste a számat és forrón, követelőzően csókolt meg. Én odaadóan csókoltam vissza. Közben szinte egymásba olvadtunk, úgy öleltük egymást hosszú perceken át. Aztán a vágytól felhevülve kerestük egymás ruháján a gombokat, cippzárokat, türelmetlenül húztuk le a másik ruháját.
Mikor egymáshoz ért a bőrünk, fenomenális élmény volt, szinte égettük egymást. Aztán Phil óvatosan lefektetett, mint egy porcelánbabát és elkezdte végigcsókolni a testem. Dédelgetett. Csókjai puhák voltak, finomak, de éreztem a vágyat, a szerelme visszafogott mohóságát.
Mikor óvatosan belémhatolt, mindketten felnyögtünk a gyönyörtől. Aztán lassan, ringatózva, egymásba szinte belebújva, gyöngéden jutottunk a csúcsra.
-    Szeretlek Kissy! – suttogta a fülembe szerelmesen.
Csak szorítottam magamhoz, hogy minél tovább élvezhessem a közelségét.
Azóta a borzalmas nap óta ez volt az első nyugodt éjszakám. Az első, amikor nem Philtől elhúzódva, hanem ölelő karjában, csókjaival elhalmozva, szenvedélyesen szeretve aludtam el. Biztonságban voltam újra.
Gyógyulni kezdett a lelkem. Ha nem is voltam tökéletesen, azt már elhittem, hogy Phil szeret és eszébe sincs elhagyni. Már csak magamon kellett dolgoznom, hogy magamban bízzak, hogy magamban is rendet tegyek. A következő hetekben sokat dolgoztam rajta, végül ismét egyensúlyba került a lelkem.