17. Peter, a társ?
Gyorsan zajlottak az események. A gyerekek örömmel vették tudomásul, hogy Kristyékhez költözzenek pár hétre, én pedig lelkesen készülődtem az utazáshoz. Sajnos, csak olyan járatot értem el, ami este 8 után ért New Orleansba. Az utat igyekeztem végigaludni, hogy minél kevesebbet agyaljak a dolgokon és minél frissebb legyek, mikor odaérek. Az alvástól kissé kótyagosan, de nagyon lelkesen szálltam ki a gépből. Peter egy munkatársa várt. Odavitt a szállodához, ott gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és már mentünk is a koncertre. Nem sokat késtünk, fél tízkor kezdődött a koncert.
Tudtam, hogy Peter is izgatott, boldogan nyugtázta, mikor meglátott. Magamban nagyon hálás voltam Kristynek, hogy szinte elzavart ide, mert ahogy Petert megláttam, átmelegedett a lelkem, alig bírtam kivárni, hogy átölelhessem.
Elmerülve hallgattam a zenét, régen éreztem ilyen jól magam.
Aztán Peter felkonferált egy dalt:
- A következő balladát a szívemnek legkedvesebb embernek ajánlom, aki Londonból repült ide, hogy eljöjjön a koncertemre. A címe: Vallomás.
Peter ott állt egy szál gitárral a színpadon és szenvedélyesen énekelt.
Előre éreztem, hogy ebből sírás lesz. A dal annyira személyes, annyira varázsos volt, hogy szinte a lélegzetem is elállt.
A történetünkről szólt. Hosszú barátság után a férfi vívódik, mert beleszeretett a legjobb barátja feleségébe. De ez nem bűn, hiszen a barát sajnos meghalt és ők együtt gyászolták, mégis furdalja a lelkiismeret. Mikor bevallja szerelmét a nőnek, úgy tűnik, hogy minden rendben van. De a szeretett nőnek is ugyanazokkal az érzésekkel kell megküzdenie, hogy bűnt követ el, ha volt férje barátjába lesz szerelmes. Még nincs ereje elengedni a férjét, hiszen boldogok voltak szerelmük mély volt és erős. Így barátság is majdnem elvész.
„ De hidd el”– énekelte Peter érzelmesen, - „megvárom, hogy túl legyél rajta, hogy újra élni tudj, ne a múlton merengj. Bármeddig várok rád, hidd el, mert tudom, hogy eljön az időm, mikor szerelmem elér a szívedhez és te is ugyanúgy szeretsz engem, ahogy én téged.”
Úgy zokogtam, mint a záporeső. Még sosem gondoltam arra, hogy Peter mennyit vívódhatott, míg eljutott az első csókig, micsoda küzdelem mehetett végbe a lelkében. Végigfutott előttem az egész történet. Peter bemutatott Philnek, aztán próbált megóvni tőle, de a legfőbb támaszunk lett a kapcsolatunkban, az esküvőnket felejthetetlenné tette. Amikor Phil bajban volt, Peter töretlenül ott állt mellette, Philnek visszaadta a hitét, nekem pedig Philt. Csodásak voltak az együtt végigdolgozott évek. Aztán jöttek a borzalmak, amikor Kate elment és mi támogattuk Petert, majd amikor Phil elment és Peter volt a legfőbb támaszom, megtanított gyászolni és elengedni őt.
És most a világ előtt megvallja szerelmét.
Egyszerűen hihetetlen volt és nagyon ismerős déja vu érzés járt át. Már nem szomorkodtam, hanem boldog voltam, hogy két ilyen csodálatos férfival ajándékozott meg az élet. Phil és Peter. Múlt és jövő.
A meghatottság könnyeiből örömkönnyek lettek. Nem vettem tudomást a körülöttem levő őrületről, a tömegről, a tapsról, az ünneplésről. Azonnal meg kellett mondanom Peternek, hogy eljött az ideje. Odarohantam a színpadhoz, Peter felhúzott és a lámpák kereszttűzében szorosan átölelt.
Majd kaján vigyorral megragadta a mikrofont:
- Látjátok, eljött az én időm. Legyetek szívesek adjatok nekem negyed órát magánéletre, utána hihetetlen bulit csapunk.
A közönség lelkesen hujjogatott, éljenzett és tapsolt, miközben lementünk a színpadról az öltözőbe.
Ahogy beléptünk az ajtón, egymás karjaiba omlottunk, szó szerint. Könnyes szemmel csókoltuk egymást.
- Tudtam, hogy jönni fogsz. Már nagyon vártalak. Tényleg eljött az én időm? – kérdezte Peter, szinte félénken. Bólintottam.
- Szeretlek Peter, most már tudom. Szerelemmel szeretlek. - Bújtam biztonságos ölelésébe.
- És hogy kerülsz ide? – kérdezte mosolyogva.
- Kristy volt az értelmi szerző. Azt mondta, hogy jöjjek el hozzád, hogy megtudjam, mit érzek irántad. Ahogy megláttalak, tudtam pontosan. De azért még maradok, jó? – végigsimítottam Peter arcát, mintha most látnám először.
- Maradj velem örökre. Sosem tudom Kristynek eléggé meghálálni, hogy törődött veled. – Peter szorosan átölelt.
- Talán írj neki egy balladát, a szerelmes férfi hálaénekét a kerítőhöz– nevettem rá boldogan.
A koncert második fele valóban fergeteges volt. Ez a kis intermezzo feltüzelte a közönséget, lelkesen tapsoltak, ugráltak, táncoltak. Éjfél is elmúlt, mire vége lett. Peter fáradtan, de jókedvűen ölelt át:
- Elmegyünk egy kicsit a fiúkkal? Éhes vagyok.
- Ahogy akarod, én azt teszem, amit te szeretnél – válaszoltam.
- Mindenben? – kérdezte évődve.
- Talán – feleltem sejtelmesen.
Így elmentünk vacsorázni – ha ezt lehetett annak nevezni –, de egy óra múlva már indultunk is a szállodába. Türelmetlen voltam, annyi mondanivalóm volt Peternek. Az ő szobájába vackoltuk be magunkat, hosszú éjszaka elé néztünk.
Csak mondtuk, mondtuk egymásnak, hogy mi történt velünk az elmúlt időszakban, fogtuk egymás kezét és már nem volt közöttünk az a sejtelmes, szégyenlős érzés. Nyíltan megvallottuk egymásnak az érzelmeinket.
- Megyek, lezuhanyozom gyorsan, különben elalszom – mondta Peter hajnal felé és indult a fürdőszobába. – Megvársz?
Bólintottam, most, hogy egymásra találtunk, nem válok meg tőle egy percre sem.
Nem gondolkodtam, csak ledobtam a ruháimat és belopakodtam a fürdőbe. Peter háttal állt, éppen szappanozta magát, nem vette észre, hogy bementem, csak mikor hátulról hozzásimultam és átöleltem, akkor rezzent össze.
- Évi! Ne csináld, nem tudom visszafogni magam! – könyörgött.
Magam felé fordítottam és most elölről bújtam hozzá, szorosan átölelve.
- Hát ne tedd. Ne fogd vissza magad! – suttogtam.
Peter ajka szorosan tapadt a számra. Kezével lágyan barangolta be a testem. Összerezzentem a gyönyörtől.
- Évi, nem lesz baj? Biztosan akarod? – kérdezte két csók között. Válasz helyett még szorosabban simultam hozzá, a testét magamhoz szorítottam és élveztem, hogy érzem az izgalmát. Most már Peter is akcióba lépett, nem bírta tovább. Nekiszorított a falnak, mohón csókolt, ahol ért. Ugyanezzel a mohó vággyal hatolt belém és izzó szenvedéllyel szeretkeztünk.
Aztán csak ott álltunk egymást ölelve, lecsillapodott vággyal, egymás szemébe nézve.
- Szeretlek! – egyszerre robbant ki mindkettőnkből a legszebb szó, ami ilyenkor elhangozhat.
Boldogok voltunk mindketten.
- Gyere, fejezzük be a zuhanyzást. Még megfázol! – Peter szavai visszahozták az időt és a teret, amelyet az elmúlt percekben elvesztettem. Végigfutott rajtam a hideg, jól esett, hogy Peter forró vízzel végigdörzsölte a testem. Gyorsan megtörölköztünk és egymáshoz bújtunk a hálószobában.
Úgy éreztem, hogy ezután sokkal fesztelenebbül, felszabadultabban beszélgettünk.
- Évi! Ugye ez most nem csak egy fellángolás? Ugye holnap sem leszel elutasító velem? Újra nem tudnám elviselni. Én hosszú távra tervezek veled. Te hogy látod? – kérdezte reménykedve a pozitív válaszban.
- Nem tudom Peter. Még nem akarok tervezni. – feleltem őszintén. – Szeretlek, de túl sok minden van mögöttem és előttem is. Nem vagyok független, aki a kedve szerint dönthet.
Úgy láttam, Peter kissé elszontyolodott. Ha lehetett egyáltalán, még közelebb bújtam hozzá és átöleltem:
- Peter! Fontosabb vagy nekem, mint valaha voltál, pedig tudod, hogy a barátságodat is mindennél többre tartottam. Most tisztázódtak az érzéseim, ne akarj rögtön döntéseket hozni. Egyenlőre fogadjuk el azt, ami megtörtént, egymásra találtunk és szeretjük egymást. Egyenlőre legyen ennyi elég, jó? Én szeretném minden egyes percét élvezni annak, hogy együtt vagyunk. Hiányoztál nekem, nagyon.
Peter olyan szerelmes tekintettel nézett rám, hogy beleszédültem.
- Ok. – sóhajtott egy nagyot. - Nem sürgetlek. De tudnod kell, hogy az elmúlt hónapokban csak azt terveztem, hogy mi lesz akkor, ha visszaengedsz magadhoz. Hogy mit fogok tenni, ha elfogadod, hogy szeretlek és te is szeretsz.
Nem akartam terveket hallani a jövőre vonatkozóan. Még nem. Csak ennyit mondtam egyenesen Peter szemébe nézve:
- Jó, majd szükség lesz rá. Biztosan. – Aztán megsimogattam az arcát és rámosolyogtam:
- Mondd Peter, a szerelmeskedés nem szerepel a rövid távú terveidben?
Peter elnevette magát és ajka már a számat kereste.
- Hogy lehetsz ilyen telhetetlen? Teljesen kiszipolyozol! Még csak egy pár órája jöttünk össze és már követelőzöl? – suttogta a fülembe, miközben egyre jobban felhevült. Féktelenül öleltük egymást.
Mikor megnyugodtunk, Peter szorosan hozzám simulva, a karjaimban aludt el. Én még most sem voltam álmos, pedig már majdnem reggel volt, hiszen a repülőút alatt kialudtam magam. Miközben Petert néztem, szuszogását hallgattam és élveztem, hogy teste hozzám simul, hálát adtam a sorsnak, hogy újra tudok szeretni. Figyeltem az arcát. Már nem az a bohókás fiú volt, akit megismertem régen, de markáns arca még most is őrzött valamennyit a kisfiús vonásokból. Szája szegletében mintha ott bújkált volna a nevetés, ami kitörni készült belőle. Hosszú barna szempillája néha megrebbent, mintha felébredne, de valójában mélyen aludt. Biztosan álmodott valamit. Kellemes lehetett, mert tényleg elmosolyodott. Tovább folytattam Peter feltérképezését. Barna hajába már néhány ősz hajszál vegyült. Csak most vettem észre, hogy Peter arca mennyire vonzó.
Eszembe jutott, hogy milyen energikusan, élvezettel énekelt és ugrált a színpadon. Erőnléte kifogástalan volt, igazán férfias jelenség volt. Nem véletlenül lelkesedtek a női rajongók.
Peter váratlanul poziciót váltott és álmában suttogni kezdett:
- Szeretlek Évi! Hát nem érted milyen régóta vágyom rád! Nem hagyhatsz itt, kérlek, ne hagyj el! – csukott szeméből könnycsepp gördült ki. Olyan szorosan tartott, hogy szinte fájt. Álmodott. Azt álmodta, hogy elhagyom.
Fejét odahúztam magamhoz és megcsókoltam.
- Nem hagylak el Peter, ígérem. Nagyon szeretlek – suttogtam a fülébe és halálosan komolyan gondoltam minden szót. Ő továbbra is szorosan ölelt és megnyugodva aludt tovább.
Végül én is elaludtam. Nem emlékszem, hogy álmodtam volna, csak arra, hogy Peter szorító ölelése csak később enyhült. Régen éreztem ilyen biztonságban magam, nem akartam, hogy elmúljon.
Arra ébredtem, hogy Peter figyel, nézi, ahogy alszom. Álmosan bújtam hozzá, hogy puszit adjak neki.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt?! – rökönyödött meg. – Már délután van, mindjárt jó estét lesz.
- Soká tudtam elaludni – magyarázkodtam.
- Tudom, előtte megígérted, hogy nem hagysz el. Emlékszem rá. - Figyelmeztetett.
- De hiszen aludtál! Rosszat álmodtál. – Csodálkoztam.
- De a csókra felébredtem és jól esett. Most is jól esne. – Bújt hozzám.
- Bármikor, amikor csak akarod. – Ajánlgattam.
- Bármikor? Tényleg? – Most ő csodálkozott el.
- Tényleg – mondtam komolyan, azután megcsókoltam. – Hallani akarom azokat a terveket, amennyiben szerepelek benne.
- Most? Tegnap még azt mondtad, hogy nem akarsz tervezgetni – kérdezte kétkedve.
- A legjobb lesz most. Igen, most mondd el. Meggondoltam magam– feleltem határozottan.
- De miért? Megmagyaráznád? Mi változott az éjszaka? – értetlenkedett.
- Sok minden Peter. Jó volt a karjaidban, jó volt, hogy velem álmodtál és megdöbbentett, hogy még álmodban is ragaszkodsz hozzám. Szeretlek és tisztellek, és biztonságban érzem magam melletted. A gyerekeim imádnak, a családom szeret. Szerintem ez elég alap az újrakezdéshez. Másoknak sokkal kevesebb van, mégis megteszik – vallottam be.
Peter nagyot sóhajtott. Magához húzott és apáskodva megcsókolta a hajamat.
- Nos, mindent végiggondoltam és szerintem felesleges tovább húzni az időt. Úgyis tudod, hogy mennyire szeretlek és szeretem a srácokat. Ha úgy döntesz, hogy elég jó vagyok neked, visszaköltözöm Angliába. Hozzád.
Döbbenten hallgattam.
- Zenét írni bárhol lehet – magyarázta. – Mióta rájöttem, hogy a barátságon túl más is köt hozzád, ez lett az elsődleges. Oda megyek, ahol te vagy.
- Ez túl nagy ár lesz Peter. – Ingattam a fejem. – Nem fogadhatom el, nem boríthatod fel az egész életedet miattam.
- Nem nagy ár Évi, már döntöttem. Már nem találom itt a helyem. Igazából mindenképpen a közeledben akarok lenni, mindenképpen megyek. És ha igent mondasz, a férjed leszek, a barátod, szeretőd, vigyázni akarok rád. És vigyázni akarok a gyermekeidre, meg akarom mutatni nekik, hogy milyen nagyszerű ember volt az édesapjuk, helyette mindent megadni nekik, amit csak Phil adott volna. Egy család lehetnénk. És igen, ha igent mondasz, szeretném és kérném, hogy az én gyermekem édesanyja te legyél. Boldoggá akarlak tenni Évi és önző módon magamat is – sorolta egy szuszra.
Elhallgatott. Hosszú csend telepedett közénk. Elmorzsoltam néhány könnycseppet és gondolkodtam, hogy elfogadhatom-e tőle, hogy itt hagyja a karrierjét, a zenekarát.
- Peter! Nem szabad ilyen nagy felajánlásokat tenned. Én e nélkül is szeretlek – nyögtem ki végül.
- Tudom. De mit mondasz? – kérdezte zavartan.
Hallgattam. Döbbenten, de boldogan.
- Ha egyedül lennék, mindenre azonnal igent mondanék. Sőt, nem kellene jönnöd, én boldogan költöznék hozzád. De nem vagyok egyedül. Szeretlek és feleségül mennék hozzád … - elhallgattam.
- De? – vágott közbe kissé ingerülten.
- De ott vannak a gyerekek és őket is figyelembe kell vennem. Tudom, hogy szeretnek és te is szereted őket, de azt nem tudom, hogy elfogadnak-e egy másik szerepben – magyaráztam.
- És nem is vagy hajlandó megkérdezni őket, ugye? – dühében szinte szűrte a szavakat a fogai között.
- Dehogynem! – szinte rákiabáltam. – Hát pont ezt akarom mondani. Megkérdezzük őket, és ha elfogadnak családtagnak is, és pótapának is, akkor azonnal igent mondok mindenre Peter. Most semmi másra nem vágyom jobban, mint amit elmondtál.
- Tényleg? Tényleg igent mondasz? – ölelt át boldogan.
- Miért mit gondoltál? Hogy nemet mondok? Hát nem vetted észre, mit tettél velem? Visszaadtad az életem. Szeretlek Peter! Tudom, hogy te tiszteletben tartod az emlékeimet és csak jót fogok kapni tőled. És remélem, hogy nem fizetsz túl nagy árat érte, nem akarom, hogy mindenről lemondj ezért. Biztosan találunk valami köztes megoldást. Nem kell mindig egy helyen laknunk.
Most, hogy tisztázódtak a legfontosabb kérdések közöttünk, felszabadultak lettünk. A turnéból már csak két koncert volt hátra, a következő, philadelphiai koncertig is volt még pár nap. Peterék már nem olyan nagy vehemenciával koncerteztek, mint korábban, a turnén is általában heti egy koncertjük volt, hagytak időt a feltöltődésre. A zenélés életük része volt, de sokra becsülték a csendes napokat.
Így hazautaztuk Peterhez Philadelphia-ba. Kate halálát követően eladta a házukat és egy kényelmes lakást bérelt, de viszonylag kevés időt töltött otthon. Rendszerint úton volt és sokat volt nálunk is, Londonban. A lakás tükrözte is ezt. Kényelmes volt, de egyáltalán nem volt otthonos. Szinte látszott rajta az átmeneti jelleg. De nekünk most megfelelt. Minden percünket együtt töltöttük. Sokat beszélgettünk, tervezgettünk és sok időt töltöttünk csak úgy egymás társaságában, hallgatagon.
- Peter? Meddig vártál volna rám? – kérdeztem tőle egyik este.
- Már nem sokáig. Őszintén, nagyon letaglózott, hogy elutasítottál nyáron. Nehezen tudtam megemészteni, mert úgy éreztem, hogy ez a dolog kettőnk között kölcsönös volt, neked is jelentenie kellett valamit. Haragudtam rád, mert úgy gondoltam, hogy becsaptál a viselkedéseddel, hamis illúziókba ringattál. Aztán megbocsátottam, mert megértettem, hogy miért történt. Hogy még nem vagy túl Phil halálán. Így várakozó álláspontra helyezkedtem. De az nagyon rosszul esett, hogy még a barátságunk sem maradt a régi, felszínes és semmitmondó lett. Mae-től és Sam-től sokkal többet tudtam meg rólad, mint tőled. Mondták, hogy valami bánt, megint többet vagy szomorú, de nem tudták az okát. Sokkal többet tudnak rólad, mint azt te gondolnád. Mae azt is firtatta, hogy miért nem találkozunk, közölte, hogy jönnöm kell, mert szükséged van rám, ő így látja. „Te felvidítod mindig Anyát, szeret téged.” Ezt mondta Mae. Mentem volna hozzád Évi, a turné után, csak még nem szóltam. Ha tudnád, mennyire örültem, hogy felhívtál telefonon! Arra gondoltam, hogy kaptam még egy esélyt. Annyira hiányoztál nekem, régen volt ilyen pocsék időszakom – mesélte.
- Peter! És mi lesz, ha Mae és Sam elutasít? – kérdeztem kissé kétségbeesett érzéssel.
- Nem tudom. – válaszolta őszintén. – Nem akarok erre gondolni. Akkor majd kitalálunk valamit, én mindenképpen akarlak. Régóta várok rád. Nem engedhetlek el.
- Mit jelent, hogy régóta vársz rám? – kérdeztem csodálkozva.
- Ez pont azt jelenti, aminek hallatszik. Régóta. Mióta ismerlek. Csak nem voltam ennek tudatában.
- Ezt hogy érted? Mit akarsz ezzel mondani? – firtattam tovább.
- Ne érts félre. Nem voltam szerelmes beléd. De mindig olyan lányra vágytam, mint te. Nem rád, hanem ilyenre. Aki természetes, őszinte és jókedvű. Aki mellett egyszerű az élet. Phil mindig azt mondta, hogy olyan egyszerű az élet melletted, kerek és biztonságos. Én is mindig ezt vártam, hogy találok valakit, aki mellett ezt meglelem. Ő szárnyalt melletted és visszarepült hozzád, mint a gerle a párjához – magyarázta.
- Azért voltak néha kerülőútjai. Nem volt ilyen idilli a helyzet – szóltam közbe.
- Azt nem mondtam, hogy egyszerű lehetett vele az élet. De mindennél jobban szeretett. A partnere voltál, a szó legszebb értelmében, egyenrangú felek egy kapcsolatban. Ezért nagyon nehéz lehetett neked. Én ugyanezt kerestem mindig, de sosem találtam.
- Azért nem sok időt adtál, hogy kiderüljön. Nem volt sok esély rá, hogy rátalálj arra, amit kerestél – szakítottam meg.
- Mert mindig hiányzott az a valami, amit köztetek azonnal érezhető volt. Emlékszel a fotókra, amik a koncerten készültek? Látható volt rajtuk valami, valami összetartozás. Tudom, hogy Phil ugyanúgy vágott neki, mint a többi kapcsolatának, lehengerlően és egy céllal, amit végül nem ért el. De utána ő is elképedve nézte a fotókat és ő is látta, ti egy pár vagytok, a vonzalom még a képeken is tettenérhető volt. A testbeszéd, a pillantások mindent elárultak, mégha nem is voltatok tudatában. Ezért is menekült el tőled később, mert megijesztette ez a befolyásolhatatlan vonzalom, nem szokott hozzá, hogy nem ő irányítja az eseményeket. És szerintem te is ugyanígy voltál vele. Én mindig ezeket a pillanatokat hiányoltam. Ne értsd félre, nagyon szerettem Kate-t és ő is szeretett engem, talán túlságosan is, de a kapcsolatunkból hiányzott ez a vibrálás.
- És most érzed ezt a vibrálást? – kérdeztem.
- Most felelősséget érzek érted és szeretlek mindennel együtt. Azt akarom, hogy az enyém legyél. Úgy érzem, több ez, mint egy átlagos szerelem. Érzem, hogy hasonlóan gondolkodunk, hogy egymáshoz érünk és szikrázik a levegő. Igen, ez lehet, hogy az a vibrálás, amit kerestem.
Szomorúan elhallgatott egy percre, aztán folytatta.
- Azt hiszem, valójában akkor kezdődött, mikor megláttalak Ibizán. Szörnyű állapotban voltál. Meg akartál halni és ez nekem jobban fájt, mint Phil halála. Ez a felismerés letaglózott. Csak az járt a fejemben, hogy veled ne történjen semmi. De utólag sem áltathatom magam, hogy csak az egészségedért aggódtam.
Döbbenten hallgattam. Peter lehajtotta a fejét, azt hiszem nagyon fájdalmas dolgokra emlékezett vissza.
- Szégyelltem magam a gondolataim miatt. És belül megkönnyebbültem, hogy nem engedtél senkit magadhoz, miközben majd megőrültem az aggodalomtól, hogy meg tudsz-e birkózni a fájdalommal, hogy nem jutnak-e eszedbe újra azok az őrült gondolatok. Közben próbáltam kigyógyulni a dologból. Nem gondolhattam Phil feleségére, mint a szerelmem tárgyára, ezt nem engedte a lelkiismeretem. Mégis David jókor telefonált. Újra a közeledben lehettem, de te nem voltál túl rajta és én sem. Őszintén gyászoltam veled, nem gondoltam rád úgy, mint akibe szerelmes vagyok, hanem mint a legjobb barátom feleségére. Sosem mondtam volna meg, hogy beléd szerettem, ha nem éreztem volna valamit a részedről. Csak egy aprócska dolgot. De Görögországban éreztem, azt hittem, te is úgy érzel, ahogy én. Hozzám simultál, akartál és nem bírtam tovább. Úgy gondoltam, azért szeretkezel velem, mert kellek neked. Abban a pillanatban biztosan kellettem is, de aztán elküldtél. Majd megőrültem azokban a hónapokban, hogy a végén más férfi lép be az életedbe, én akkor már tudtam, hogy teljes szívemmel csak téged szeretlek.
Megfogtam a kezét, ujjainkat összekulcsoltam.
- Elküldtelek, mert nem tartottam helyesnek a dolgot, ami történt. Korábban sose gondoltam rád úgy, mint partner, mint férfi. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat, hogy te és én…. De egyre jobban el tudtam volna fogadni. Vívódtam és nem fordulhattam hozzád tanácsért, mint máskor. Kristy nyitotta fel a szemem, hogy neked is nehéz lehetett. Nélküle nem lennék itt, valósággal elkergetett hozzád. Mire észbe kaptam, már a repülőn ültem. Szeretlek Peter, nagyon szeretlek és sokkal tartozom neked – vallottam be.
- Semmivel nem tartozol Évi. Már így is sokkal többet kaptam tőled, mint amiben reménykedtem. – Peter magához vont és gyöngéden csókolgatni kezdett. Belesimultam a karjaiba és csak suttogtam a fülébe, hogy mennyire szeretem.
Mikor néhány nap múlva hazautaztam, egyik este Mae és Sam kiült hozzám a nappaliba.
- Anya, mostanában olyan más vagy, mint korábban. Jókedvű vagy, boldognak látszol. Mióta hazajöttél Petertől – kezdte Mae.
- Tényleg kicsim? Igen, azt hiszem boldog vagyok – a legjobb alkalom volt túlesni ezen a beszélgetésen.
- És miért vagy boldog? Változott valami? – kérdezte kíváncsian.
- Igen Mae, megváltozott valami. Biztonságban érzem magam. Nem vagyok egyedül, mindig számíthatok valakire, aki feltétel nélkül szeret engem. – böktem ki. Mae tágranyitott szemekkel nézett rám.
- Peter? – kérdezte döbbenten.
- Miért pont ő jutott eszedbe? – kérdeztem vissza.
- Mert olyan sokat beszélsz vele telefonon. Többet, mint régebben. És máshogy is. Olyan izgatottan és örömmel - fecsegett.
- Tényleg?
- Igen. A Mami is mondta, - Mae Annről beszélt – hogy Peter nagyon rendes fickó, mennyire jó lenne neked. Ezt persze nem nekünk mondta, hanem Papinak, csak kihallgattuk. Ugye nem baj? Azt is mondta, hogy Peter úgy szeret bennünket, mintha a saját gyerekei lennénk és mennyivel könnyebb lenne nekünk, gyerekeknek is.
Elképedve hallgattam Mae-t.
- És te mit gondolsz? – kérdeztem.
- Azt, hogy Peter biztosan szerelmes beléd. Már régebben is eszembe jutott, amikor kevesebbet beszéltetek, ő mindig minket kérdezett rólad, kérdezte, hogy jól vagy-e, hogy olyan szép és jókedvű vagy-e, mint rég. Szerintem már akkor beléd volt zúgva.
- De Mae! – róttam meg.
- És Anya! Te szereted Petert? Te is szerelmes vagy belé? – kérdezte nyíltan.
- Igen, én is szerelmes vagyok belé – vallottam be.
- Akkor Apát már nem is szereted? – kérdezte szomorúan.
- Mae! Apa meghalt és örökre szeretni fogom. Itt van benne a szívemben, soha, de soha nem fogom őt elfelejteni. Neki köszönhetlek benneteket, ti vagytok a bizonyítékai annak, hogy mennyire szerettük egymást. De Apa sem akarná, hogy csak rá emlékezzünk, Apa is azt akarná, hogy szeressenek bennünket és boldogok legyünk – magyaráztam.
- És szerinted Peterrel boldog lennél? És mi is? – kérdezte.
- Én csak akkor leszek Peterrel boldog, ha ti is azok lesztek vele. Peter mindhármunkat boldoggá tehet, ha ti is elfogadjátok. Peter szeret benneteket. Apát nem adhatja vissza, nem helyettesítheti, de a legtöbbet tőle tudhatjátok meg róla, mert Peter szerette Apát is és a legjobb barátja volt – mondtam.
- De nem kell úgy szeretnünk, ahogy Apát?
- Miért kérdezel butaságot? Senkit sem kell szeretni, a szeretet az jön magától. Ha szeretitek is Petert, az másfajta szeretet lesz, mint amit Apa iránt éreztek. Az egyik nem zárja ki a másikat. Ti soha nem lesztek Peter gyerekei, de attól ő még szerethet bennetek annyira, mintha a sajátjai lennétek.
- És Peternek nem lesz saját gyereke? – kérdezte Sam.
- Megérdemelné, nem? – kérdeztem vissza.
- De, persze. Akkor ő ki lenne nekünk?
- A testvéretek. Ha én lennék az édesanyja.
- Tényleg? És te szeretnéd, Anya? Mármint Petert, a kisbabát? – kérdezte Mae.
- Igen Mae, azt hiszem igen. Peter megérdemelne egy ilyen családot, mint a mienk. És miért is ne lehetne kistestvéretek?
Elhallgattak.
- Mikor jön Peter? - kérdezte Sam.
- Azt hiszem a jövő héten, ahogy elrendezi a dolgait. Miért kérded?
- És megkéri tőlünk a kezed? – kérdezte csodálkozva.
- Hát persze, mi egy család vagyunk. Ha ő megkéri a kezem, az azt jelenti, hogy benneteket is kér és ha igent mondunk, az is mindannyiunkra vonatkozik. Igent mondunk? – kérdeztem elszoruló torokkal.
- Persze – vágta rá Sam. – Peter tök jó fej. Szeretem.
- Igen – mondta Mae megfontoltan – Peter szeret bennünket és mindig megtartja az ígéretét.
- Igen – mondtam én –, mert szeretem és ő is szeret bennünket. Vigyáz ránk és biztonságot ad. Meglátjátok, újra boldog család leszünk.
Izgalmas hét volt hátra. Vártuk Petert. Minden nap beszéltünk vele, ő is érezhetően izgatott volt. Nem beszéltünk a dologról, de tudtam mi az a kérdés, amit kérdezne.
Péntekre vártuk. Mindegyikünk a maga módján készült. Peter imádta a magyaros ételeket, ezért gondoltam főzök neki gulyást, Anya receptje után. Mae a palacsintára szavazott. Sam is bütykölt valamit a szobájában. Előkészítettük a szobáját. Már nem vendégszobának hívtuk, Peter szobája lett. Mire indulnunk kellett a reptérre, mindent elvégeztünk és mindhárman izgatottan készülődtünk. A gyerekek már régen találkoztak személyesen Peterrel, ezért duplán is izgatottak voltak.
A gép pontosan érkezett. Peter nevetve integetett, mi mindhárman futottunk oda hozzá és boldogan öleltük át.
- Igen! – kiabálta Sam lelkesen.
- Igen! – mondta Mae halkan, de határozottan.
Peter értetlenül nézett rájuk.
- Igen? Igen mi? – kérdezte.
Sam kérdőn nézett rá. Nem értette, hogy Peter miért ilyen értetlen.
- Igent mondanánk, ha megkérnéd Anya kezét. – jelentette ki Mae.
Peter elnevette magát.
- Ez aztán páratlan fogadtatás! És te Évi? – fordult hozzám. – Te mit válaszolnál? – kérdezte, a hangjában egy kis feszültség érződött.
- Hát… Nem is tudom. – Szabadkoztam.
- Anya, mondd meg neki! Mondd meg az igazat! – Rángatta a kezemet Sam.
- Na jó. Peter, ha megkérnéd a kezem... Komolyan elgondolkodnék rajta. - húztam az időt. Peter most már komoly arccal nézett rám. Megfogtam a kezét. – Igen, biztosan igent mondanék – mondtam.
Peter arcán felengedett a feszültség, arcán megjelent vagány magabiztos mosolya. Magához húzott, átölelt és ezt suttogta a fülembe:
- Rendben Évi, most szavadon foglak.
Majd eltolt magától. A gyerekek kíváncsian várták, hogy mi fog történni.
- Nos, nem így terveztem - kezdte Peter.
Benyúlt a kabátja zsebébe és kihúzott egy dobozkát. Felnyitotta, egy gyűrű volt benne. Egyszerű, nemes darab. Megfogta a kezem és szerelmesen a szemembe nézett.
- Évi! Hozzám jössz feleségül? Szeretlek és örökké szeretni foglak. – Nem jött ki hang a torkomon, csak meghatottan bólintottam. – Szeretem a gyerekeidet is és ígérem, hogy vigyázni fogok rátok és gondoskodni fogok rólatok, amíg csak élek.
Már nem bírtam ki sírás nélkül. Átöleltem, arcomat a nyakába fúrtam és ott sírtam, mint egy kisgyerek.
- Évi! Nyugodj meg. Most hoztam meg életem legcsodásabb döntését, nem sírhatod végig! Eltolt magától és mélyen a szemembe nézett. - Nem is válaszoltál Évi! Eve Duchanan! Hozzám jössz feleségül?
- Igen, Peter. Boldogan leszek a feleséged. Szeretlek! – suttogtam elérzékenyülve.
Peter boldogan rám mosolygott és az ujjamra húzta a gyűrűt. Aztán átölelt bennünket és nevetve kérdezte:
- Egyéb reptéri tennivaló? Mehetünk vagy van más meglepetés is?
A gyerekek örömmel csimpaszkodtak rá.
- Van. Elkészítettük a kedvenc kajádat. – Nevetett rá Mae. – Gulyáslevest és palacsintát.
- Azért nekem lesz más meglepetésem is! – suttogtam és belecsókoltam a fülébe.
- Alig várom! – vigyorgott rám kajánul Peter. Ezt a mosolyát már vagy húsz éve ismertem és most nagyon boldog voltam, hogy nekem szól.
Izgalmas este volt, hatalmas nevetésekkel, gyermeki csatakiáltásokkal, komoly kérdésekkel és nagy hancúrozással.
A gyerekek olyan jókedvűek voltak, csak faggatták Petert, bolondoztak vele. Mikor késő este ágyba dugtuk őket, mindig egy újabb és újabb kéréssel marasztaltak bennünket.
- Együtt alszotok? – kérdezte Mae szégyenlősen.
- Te mit tennél? – kérdeztem tőle.
- Peter eljegyzett, én vele aludnék.
Bólintottam.
- Azt hiszem, igazad van Mae.
Megkapták a jó éjt puszit és végre elcsendesedtek.
Peterrel összebújva ültünk a nappaliban.
- Könnyebben ment, mint gondoltam. Azt hittem, meg kell őket győzni, de olyan érettek, olyan vagányak – mondta megkönnyebbülten.
- Szeretetre vágynak Peter. És arra, hogy olyan boldogok legyenek, mint régen. Tudják, hogy megkapják tőled. Mindent tudtak. Észrevették, hogy belém szerettél és azt is, hogy sokkal boldogabb vagyok, mióta tőled visszajöttem. Nagyon szeretnek és bíznak benned. Én is szeretlek Peter, pedig azt hittem, hogy soha nem tudok már szeretni – vallottam be neki.
Peter magához húzott, végigcsókolta az arcomat, végül lágyan megcsókolta az ajkamat.
- Szeretlek Évi, nagyon szeretlek – sóhajtotta bele a fülembe. – Ha már úgyis engedélyt kaptunk, tényleg velem alszol ma? Szeretnélek magamhoz szorítani és szerelmeskedni veled. Vágyom rád. Még sosem vágytam rád ennyire.
Kibontakoztam az öleléséből, felálltam, megfogtam a kezét és felhúztam magamhoz. Remegő testtel simultam hozzá.
- Hoppá! Úgy érzem, itt egy felhevült női test, akit le kell csillapítani. – nevetett rám újra kajánul.
Reggel korán ébredtem fel. A gondolataim száguldoztak az agyamban. Kétségtelenül furcsa volt ez a helyzet. Ez a nyílt helyzet.
Kibújtam Peter ölelő karjaiból. Ő még mélyen aludt.
Benéztem a gyerekek szobájába, ők is aludtak még.
Mehetnékem volt. Arra gondoltam, ha sétálok egyet, talán helyére kerülnek a dolgok.
Nem is tudtam, hogy mi a bajom. Talán az, hogy most újra igazán boldognak éreztem magam. Zavarba hozott, hogy Phil eltűnt az életemből és már nem fájt elviselhetetlenül.
Arra gondoltam, hogy kimegyek hozzá. Beültem az autóba és kimentem a temetőbe.
Nem tudom, hogy miért mentem oda. Ott sem voltam közelebb hozzá. Viszont megnyugodtam. Mikor megláttam a sírját, újra belém mart a fájdalom. A könnyeim is kicsordultak.
A síron most is, mint mindig, friss virágok voltak. Akik szerették, még most sem felejtették el.
Leültem és azon gondolkodtam, hogy szabad-e újra boldognak lennem. Szabad-e szeretnem más férfit. Hogy vajon tényleg szeretem-e Petert úgy és annyira, hogy az életemet összekössem vele vagy csak az érzékeim csaltak meg. Rosszul tűrtem az egyedüllétet, szükségem volt visszajelzésekre. Szükségem volt arra, hogy tartozzak valakihez, akire felnézek, akit szeretek. Már igent mondtam Peternek, mégis most merültek fel az igazi kételyek bennem. Hogy kell viselkednem, amikor nyilvánvaló, hogy nem tudom elfelejteni Philt (nem is akarom), szenvedek a hiányától, ugyanakkor Peterrel tervezem a jövőmet, őrá akarom bízni a sorsunkat?
Nem értettem, hogy mások hogy csinálják, hogy lépnek túl ezen.
Az eszemmel tudtam, hogy nincs Peternél jobb ember, akivel folytathatnám az életemet, de azt nem tudtam még most sem, hogy mi van a szívemmel. Hiszen Peter Phil helyébe lép a szívemben.
Sajgott a szívem, szó szerint. Fájt és nem tehettem ellene semmit. Olyan könnyű volt mondani a gyerekeknek, hogy Phil ott van örökké a szívemben, de akkor hol van Peter? Elférnek ott mindketten?
Váratlanul egy kar ölelte át a vállamat. Úgy megijedtem, hogy a sajgó szívem majd kiugrott a helyéből. Peter volt az.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor már a rémület után levegőt is kaptam.
Peter letelepedett mellém, megfogta a kezem, ujjai szorosan kulcsolódtak az ujjaimra.
- Tudtam, hogy itt vagy. A gyerekeket átvittem Annhez és Jimhez és utánad jöttem. Szomorúnak tűnsz.
Fejemet a vállának támasztottam és hozzádőltem.
- Itt mindig szomorú vagyok – sóhajtottam.
- És miért jöttél ide?
- Sokszor jövök ide. Mikor meg szeretnék érteni dolgokat. Nem tudom, hogy miért, néha itt könnyebb.
- És most mit szeretnél megérteni? – Mintha olvasott volna a gondolataimban, hozzá tette. – Évi, légy őszinte kérlek!
Lehajtottam a fejem és azon gondolkodtam, mit mondjak neki. Talán percek is elteltek, mégsem sürgetett.
- Peter, én nem tudom és nem is akarom elfelejteni Philt. Ő az életem része és benne van a szívemben. – nem bírtam tovább folytatni, a könnyeim is kicsordultak a fájdalomtól.
Peter szorosan átölelt és megcsókolta a fejem búbját:
- De hát ki mondaná az ellenkezőjét?
- Nem haragszol? Nem haragszol rám? – kérdeztem csodálkozva.
- Miért is? Hogy nem akarod elfelejteni a múltadat? Az fájna, ha el akarnád temetni a múltat. Én sem akarom elfelejteni az enyémet. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne közös jövőnk... Évi, meggondoltad magad? – Peter hangja kissé élesen csengett.
- Nem, dehogy. – tiltakoztam és őszintén így is gondoltam. – Csak attól féltem, hogy ennyi érzelem nem fér bele egyszerre a szívembe. Attól féltem, hogy az a szerelem, amit irántad érzek, felülírja a korábbi érzelmeimet. De kijöttem ide és épp úgy fájt, mint korábban. És tudnom kellett azt is, hogy amikor itt ülök és sajog a szívem, ugyanúgy gondolok-e rád, ugyanúgy szeretlek-e, mint amikor a karjaidban vagyok. Hogy nem csak becsapom magam azért, hogy ne szenvedjek.
Peter feszülten nézett rám. „Mondd már ki!”- sürgetett a szeme.
- Szeretlek Peter. A feleséged akarok lenni. Kisbabát akarok tőled. Szeretném, ha te lennél mellettem mindig ezután. Szeretném, ha vigyáznál ránk, a gyerekekre és rám. Boldog akarok lenni veled és boldoggá akarlak tenni. Nincs semmi, ami most ennél fontosabb.
Peter feszültsége úgy engedett fel, hogy szinte hallani lehetett. Teste ellazult, arca ellágyult, szeme csillogott, ahogy rám nézett.
- Ugye nagyon illetlen dolog a temetőben csókolózni? – kérdezte kajánul. – Akkor csak egy kicsit leszek illetlen. – Ezzel egy pillanatnyi csókot lehelt az ajkamra.
- Boldoggá teszlek, ígérem – suttogta a fülembe. – Tudod, volt egy visszatérő álmom. Görögország óta. – visszafojtott lélegzettel hallgattam. - Phil ott állt az ágyam mellett, szinte most is látom magam előtt. „Vigyázz rájuk, kérlek, vigyázz rájuk!” – mindig ezt mondta. Miután elutasítottál, szinte kiabált velem.
- És most? – kérdeztem izgatottan.
- Azóta nem jelentkezik, hogy eljöttél hozzám a turnéra. Azóta csak veled álmodtam. Mióta velem alszol, már nincs miről álmodnom. – elnevette magát. – Azt hiszem, Davidnek lenne velünk dolga.
- Azt hiszem tisztáztunk mindent. Gyere, menjünk Annékhez, beszélnem kell velük. – húztam fel.
Kézenfogva sétáltunk az autóhoz. Peter beültetett az autóba, majd ő is beült a kormány mögé.
- Tudod, szeretem, ha én vezetek. – mosolygott rám kétértelműen, aztán két kezébe fogta az arcomat és hosszan megcsókolt. – Szeretlek Évi és nem tehetsz ellene semmit.
- Nem is akarok. – Csókoltam bele a tenyerébe.
A kétségeim elszálltak. Elmerültem abban, hogy Peter magabiztos mozdulatait figyelem. Szerelmes voltam belé. Amikor egy-egy lámpánál pirosat kaptunk, ő is szerelmesen nézett rám, kezemet az ajkához emelte és csókolgatta. Túl gyorsan értünk Annékhez.
Ann megölelt, amikor beléptünk az ajtón. Már régóta felhőtlen volt a kapcsolatunk, de ettől a beszélgetéstől tartottam egy kicsit.
- Peter, légy szíves foglalkozz Mae-jel és Sam-mel, szeretnék beszélni Ann-nel és Jimmel.
Peter szót fogadott, kiment hancurozni a gyerekekkel a kertbe, mi pedig hármasban leültünk a nappaliban.
- Eve! Nagyon komoly vagy. Ugye nincs valami baj? – kérdezte Jim értetlenül.
- Baj? Nincs baj. Csak valamit szeretnék mondani nektek.
- Közben ihatnánk egy kávét! – javasolta Ann, mert már túl feszültnek találta a helyzetet.
Gyorsan kiment és készített három kávét. Jó ötlet volt, legalább amíg a kávét kevergettem, nem látszott, hogy mennyire remeg a kezem.
- Nos, mit akartál mondani? – kérdezte Ann kedvesen.
- Peter megkérte a kezem... – a meglepetés minden jele nélkül, de várakozóan néztek rám. – és én igent mondtam.
- Hát, ez nagyszerű hír, ugye Jim? – lelkesedett Ann. Biztosan értetlenül néztem rájuk, mert Ann magyarázkodni kezdett.
- Eve, ez várható volt, Peter annyira gondoskodó volt veletek.
- Igen, igen - helyeselt Jim. – Jól döntöttél.
Még mindig furcsán nézhettem, mert Ann megfogta a kezemet és folytatta:
- Tudod Eve, nagyon-nagyon aggódtunk érted és nem is tudtuk, hogy segíthetnénk neked. Azt hittük, hogy szó szerint bele fogsz halni a fájdalomba, pedig azt Phil sem akarná. – tette hozzá könnyes szemmel. – Olyan jó volt látni, amikor Peterrel együtt dolgoztatok a cd kiadásán, mintha visszatért volna beléd az élet. Aztán újra nagyon rossz passzban voltál, mikor Peter eltűnt mellőled. Peter nagyszerű ember, azt hiszem, nagyon szeret téged.
- Igaza van Ann-nek – Jim szokatlanul bőbeszédű volt. – Peter szereti a gyerekeket és tud is velük bánni. És a gyerekek is szeretik őt.
Egy szót sem bírtam kinyögni.
- Eve! Szeretnék kérdezni valamit! – vette át a szót újra Ann. Bólintottam, így folytatta. – Nem akarlak megbántani és nem akarok az életetbe beleavatkozni, de nyugtass meg, ugye nem azért mondtál igent Peternek, mert ő olyan jó ember és szereti a gyerekeidet?
Zavartan hallgattam, nem tudtam, hogy mi lenne a jó válasz a számukra. Aztán az igazságra szavaztam.
- Nem, azért mondtam igent Peternek, mert én is szeretem. Amit elmondtatok róla, az mind igaz. Ahogy az is, hogy szeretjük egymást már egy ideje. – Csak mosolyogtak rám. – De ez nem jelenti azt, hogy Phil ne lenne a szívemben továbbra is. – Könnyes szemmel próbáltam megnyugtatni őket. – Ez nem jelenti azt, hogy valaha is el tudnám őt felejteni.
Ann most már mellém ült és átkarolta a vállamat.
- De azt jelenti, hogy végre új életet kezdesz. Eve, ezt kell tenned, még túl fiatal vagy a remeteélethez. Jól döntöttél, nyugodj meg. És legyetek boldogok!
- Ann! Még ugyan nem beszéltünk róla Peterrel, de az esküvőn lennél a tanum? Fontos lenne nekem!
Megrémültem, mert Ann sajnálkozva ingatta a fejét.
- Sajnos, nem tehetem. Már elígérkeztem. – Elnevette magát kétségbeesett arcomat látva. – Peter felhívott bennünket és a szavamat vette, ha igent mondasz neki, akkor én legyek a tanuja. De Jim még szabad. Igaz szívem?
Jim lelkesen bólogatott. Átöleltem Jimet, megpusziltam, ahogy az apámat szoktam és megkérdeztem:
- Jim, lennél a tanum? Nagyon szeretném. Kérlek, mondj igent!
- Persze, hogy igent mondok, megtisztelsz Eve.
Megöleltem őket és mindkettőjük kezét megfogtam.
- Kérhetek tőletek még valamit? De ha túl sok, akkor mondjátok meg.
- Mondd csak Eve, nyugodtan. – Bíztattak.
- Kisbabát szeretnénk Peterrel. Annak a babának is lennétek nagyszüleit? Őt is tudnátok szeretni annyira, mintha a saját unokátok lenne? Megtennétek nekem? – szinte suttogtam a várakozástól.
Ann és Jim összenéztek, láttam, hogy pillantásukkal szót váltottak.
- Eve! Egy kisbaba mindig öröm. Az a kisbaba az unokáink testvére lesz, az meg majdnem olyan, mintha az unokánk lenne. Persze, hogy szeretni fogjuk. Ahogy téged is. Mindig a családhoz fogsz tartozni. Mindig a fiunk felesége maradsz.
Kicsordult a könny a szememből a meghatottságtól, hogy milyen nagyszerű emberek közé kerültem.
- Mi is szeretnénk kérni tőled Eve. Te most új családot alapítasz. Nem tudom, hova sodor benneteket az élet. Kérlek, hagyd, hogy szerethessük az unokáinkat. A fiunkból ők maradtak csak nekünk.
Sírva borultam a nyakukba.
- Nekem is csak ők maradtak Philből. Nem tudom, hogy most amikor új házasságról beszélgetünk, illik-e így sírnom emiatt. Szeretem Petert, de soha, soha nem akarom elfelejteni, hogy mennyire szerettem Philt. – zokogtam. Jim megnyugtatóan simogatta a fejem, mint egy gyermekét. - És ne aggódjatok, mindig a gyermekeim nagyszülei lesztek, hiszen most kértelek meg rá benneteket, hogy az új babának is legyetek nagyszülei. Mindig szeretni foglak benneteket! Kérlek, hogy ti is szeressetek bennünket! És nem kell aggódnotok, mert nem költözünk el. Peter költözik haza, ide hozzánk.
Miután érzelmeink lecsillapodtak, kimentünk mi is a kertbe Peterhez és a gyerekekhez.
Nyilván látszott az arcomon a sírás, mert Peter azonnal odajött hozzám és átölelt.
- Minden rendben?
Mosolyogva bólintottam.
- Nehéz volt?
- Nem. Mindent megbeszéltünk. Nekem Jim lesz a tanum. Úgy hallom, neked Ann. – öleltem át. – És szerezem nagyszülőket a gyermekünknek.
Peter szorosan magához húzott és úgy suttogta a fülembe, hogy senki ne hallja:
- Ragaszkodsz hozzá, hogy csak az esküvő után lehet a gyermekprojektet indítani?
- Ami azt illeti, én már tegnap beindítottam. Ebben a korban már minden perc számít. – suttogtam vissza.
- Ami azt illeti, már nem is csodálkozom semmin. Szeretlek, te bolond nőszemély és addig nem nyugszom, amíg be nem bizonyítom neked. – csókolt bele a fülembe.
- Ami azt illeti, már rég tudom, de azért néhány bizonyíték biztosan nem árt. – Néztem csábítóan a szemébe.
Ann hangjára rezzentünk fel.
- Maradjatok itt ebédre, aztán hagyjátok itt Mae-t és Sam-et. Biztosan van megbeszélnivalótok. – nézett ránk sejtelmesen.
Így tettünk. Megebédeltünk, elbeszélgettünk velük, aztán hazamentünk.
Bódító volt újra kettesben lenni. Ágyba bújtunk és másfél napig ki sem szálltunk belőle. Szerelmeskedtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, újra és újra becézgettük egymás testét, élveztük egymást.
És most itt tartunk.
A kis Rob már két éves. Természetesen Philtől kapta a nevét, Phil második keresztneve Robert volt. Ann és Jim boldogan „babáznak” a kis unokájukkal. Egyébként tiszta apja, a kaján vigyora összetéveszthetetlenül hasonlít Peterre. Peter Rob születése óta próbál meggyőzni, hogy még egy baba is belefér az életünkbe. Tudom, hogy hamarosan beadom a derekam. Nincs sok időm, már elmúltam negyven.
Sam szorgalmasan tanul gitározni Petertől. Egyre jobban hasonlít Philre, a haját, a szeme színét, a gesztusait és a muzikalitását mind az édesapjától örökölte. Peter mindig azt mondja, Sam pont olyan, mint amikor az iskolában összebarátkoztak Phillel. Remélem Samnek is lesz egy ilyen igaz barátja.
Mae igazi művészlélek, zongorázni és táncolni jár, verseket szaval. Ő a művészi hajlamait, a szereplési vágyát és a szépségét örökölte az édesapjától. Tőlem a nyelvérzékét. Az angolon és magyaron kívül már beszél franciául és egész jól boldogul az orosszal.
Peter rendkívül termékeny, sikert sikerre halmoz. Mióta ritkábban koncerteznek, inkább filmzenéket ír és van néhány kedvenc előadója, akinek szívesen szerez zenét. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mikor, mert állandóan körülöttünk sertepertél.
Peter és én imádjuk egymást, nem tudunk betelni egymással. Minden gondolatunk közös, szinte unalmas, hogy mindig tudjuk, mit akar a másik. Szerelmes vagyok belé a mai napig, akár egy kamaszlány.
Phil. A családunk tagja örökre. Peter és én kéz a kézben járunk ki hozzá a temetőbe. A dalait együtt hallgatjuk, a filmjeit együtt nézzük a gyerekekkel és gyakran beszélünk is róla. Nincs tabutéma. A kis Rob is pontosan tudja, hogy kicsoda Phil, Ann és Jim ezért imádják a legjobban. Ahogy otthon, a rajongóinak is életben tartjuk, újabb cd kiadását tervezzük, mert még mindig van olyan dala, ami nem jelent meg soha. Mindannyian odavagyunk érte. Már nem sírunk miatta, hanem hálásak vagyunk a sorsnak, hogy közünk volt hozzá.
Néha elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha…?
Aztán elhessegetem a gondolatot. Valószínűleg akkor sem lehetnék boldogabb.
Hogy tőlem mit örököltek a gyerekeim? Nem tudom. Peter szerint épp olyan inspirálóak és épp úgy tudnak szeretni, mint én. De azért a földön járnak. Mint én.
Na jó, néha a föld felett…
