Napló helyett 7. rész

7. Döntések és félelmek, kudarcok és egyezségek
Mikor január végén visszatértem Londonba, több meglepetés is várt.
Az első, hogy Phil kint várt a reptéren a csattogó fényképezőgépek kereszttűzében. Hosszan és boldogan ölelt magához, majd követelőzve csókolt meg. Minden körülményt elfeledve, öfeledten simultam a karjába. Néhány perc múlva átkarolta a vállam, megfogta a bőröndöm és határozott léptekkel indult el.
- Phil, mi volt ez? – kérdeztem még mindig hitetlenkedve az első meglepetésem után, miközben szinte futottam mellette az autóhoz.
- Gyere szállj be! Siessünk! – sürgetett feldobottan. A városban úgy hajtott, mint egy őrült.
- Nem mondanál valamit? – faggattam. – Mi ez az egész? Holnap tele lesz az újság a fotókkal.
- Ne törődj vele! Bízzál bennem. – hallgattatott el és megsimogatta a kezem.
Nem volt több kérdésem, ültem mellette szótlanul és próbáltam megfejteni a gondolatait.
A következő meglepetés otthon várt. Minden holmim össze volt pakolva és be volt dobozolva.
- És ez? Phil, mi történt itt? – kérdeztem megdöbbenve.
- Eve, abban állapodtunk meg, hogy hozzám költözöl, nem?– nézett rám értetlenkedve elsötétülő tekintettel.
- Nekem egy kicsit gyors a tempó! – jegyeztem meg élesen.
- Nem akarod? Meggondoltad magad? – olyan szomorúan nézett rám, hogy szinte megsajnáltam.
Forrón átöleltem és úgy próbáltam megmagyarázni:
- Eszembe sem jutott meggondolni magam. De azt hittem, lesz egy kis átmeneti idő. Most úgy érzem magam, mintha belöktél volna az ajtón egy ismeretlen helyre.
- Ne aggódj Eve, mindent elrendeztem. – lelkesedett újra fel, hogy nem vele volt bajom. Hihetetlennek tartottam, hogy így el tudtam bizonytalanítani a kapcsolatunkban csak azzal, hogy ellenkeztem. Egy kicsit. - Majd elmondom. – folytatta. - De kérlek, költözz ma hozzám, alig bírtam kivárni ezt a napot. – kérlelt.
- Ezek szerint úgyis be vagyok pakolva. Menjünk. - adtam be a derekam, de legbelül meg voltam szeppenve.
Mikor igent mondtam neki, eszembe sem jutott, hogy a lakásomba már csak kipakolni megyek. Nem is tudom, hogy mit hittem. Valószínűleg belül nem is vettem komolyan a kérését. Elvileg döntöttem. Most úgy éreztem, valami történt, amiről én nem tudok.
De úgy látszott, Phil komolyan gondolta, hogy vele éljek. Most csak a legfontosabbakat cipeltük le és már mentünk is hozzá.
- Vége a titkos találkáknak, a bujkálásnak. – jelentette ki, miközben türelmetlenül dudált, ha a forgalom nem úgy haladt, ahogy ő elképzelte.
- Ezt azért sajnálom. – mosolyogtam rá. – Izgalmas volt.
- Majd keresünk másfajta izgalmakat! – nézett rám és gyönyörű szeme boldogan nevetett rám. – Például elmegyünk vadvízi evezésre vagy kipróbáljuk a bunjee jumpingot. Eve, úgy vártam ezt a napot.
- Phil, mi van veled? Mi az ami ennyire sürget? – néztem rá, de nem válaszolt, így folytattam. – Egyébként én is vártam. Csak nem a mai napra. – nevettem el magam. – Tudod, nagyon  váratlanul ért, hogy nem én irányítom az eseményeket. És a bunjee jumpingot is kihagynám.
- Meggondoltad magad? – dünnyögte alig hallhatóan és érezhetően visszavett a sebességből is.
- Nem, dehogy. – simogattam meg a kezét. – Szeretlek Phil. Csak olyan hihetetlen ez az egész. Mintha nem is velem történne. Phil Duchanan és én. – hitetlenkedve forgattam a szemem és elnevettem magam.
Phil durcásan pirított rám:
- Már megint kezded? Most mi leszek? Álompasi, ufo …. Bolond vagy Eve. Vagyis én vagyok bolond, hogy egy ilyen hitetlenkedő nőszeméllyel kezdtem. Bemutatkozom: Phil Duchanan vagyok, 27 éves londoni fiatalember. Különleges ismertetőjelem, hogy nem szeretem az egyszerű, könnyen irányítható lányokat, a különösen nehéz eseteket kedvelem. Minél bonyolultabb a leányzó lelke, annál vonzóbb a számomra. – hangosan kacagott az elképedt arcomat látva. - Ja, és nagyon kitartó vagyok. – kezét szabaddá tette és lágyan megsimogatta az arcom.
- Figyelj Phil, nem baj, ha bolond vagy. Én akkor is imádlak, semmit sem tehetek ellene. – sóhajtottam, megfogtam a kezét és a tenyerébe csókoltam.
- Na, így mindjárt jobb! – nevetett rám felszabadultan.
Mikor megérkeztünk hozzá, felcipeltük a dobozokat. A lakásában is mindent előkészített. A szekrények üresen vártak, a dolgozóba még egy íróasztalt rakott be és úgy általában minden két személyre volt előkészítve. Úgy éreztem,  nyoma sincs a korábbi legénylakásnak. A vázákban virágok voltak, a nappali fekete-fehérjét színes párnák törték meg.
Mikor végeztem a kipakolással, azt javasolta, menjünk el vacsorázni, foglalt helyet egy menő étteremben.
- Én inkább maradnék Phil. Mára elég volt a bámész tekintetekből. Inkább beszéljük meg a dolgokat, ok?
Így aztán hozatott ételt és otthon vacsoráztunk.
- Az ügynökségen elintéztem mindent. Két csapatban fogunk dolgozni, a külső megbízások egy része hozzád fog tartozni, mert velem remélem, nagyon elfogult lennél. Bejött az első orosz megbízás, úgyis lépnünk kellett volna. Szerintem úgysem jutna időd másra. Tehát lesz munkád, ahogy szeretted volna. – avatott be a részletekbe.
- És mit mondtál, miért határoztál így? – kérdeztem a kíváncsian.
- Megmondtam, hogy egy pár vagyunk. Mindenki kikerekedett szemmel hallgatta a bejelentésemet, úgy láttam, néhány lány kissé elkeseredett – kacsintott rám.
- És ha a sajtódat nem én figyelem, honnét tudom majd meg, ki a komoly ellenfél? – kérdeztem teljes komolysággal.
- Majd intézkedem, hogy te is kapjál a jelentésből. – válaszolta rutinból, aztán leesett a tantusz. – De felesleges, nincs ellenfél. Csak te fogsz szerepelni a hírekben. – ígérte.
- Ezt nem nagyon szeretném. Még van valami, amit tudnom kell? – kérdeztem rezignáltan.
- Két hét múlva lesz a annak a filmnek a díszbemutatója, amit ősszel forgattunk. Szeretném, ha velem jönnél. A köztudatba szeretném hozni, hogy foglalt vagyok, így nem fognak utánunk nyomozni. Remélem. Tudom, hogy azt kérted, hogy kerülhesd a nyilvánosságot, de megtennéd, hogy kivételesen eljössz velem? – kérte.
Bólintottam, bár a gyomrom görcsbe rándult a dologtól.
- Van egy meglepetésem a számodra! Gyere! – ugrott fel az asztaltól.
- Újabb meglepetés … - sóhajtottam magamnak és kissé meg voltam rémülve.
A gardróbban egy gyönyörű turmalinzöld alkalmi ruha volt felakasztva.
- Neked vettem, gyönyörű leszel benne. – magához húzott és megcsókolt. – Tudod miért zöld?
- Mert az megy  a szemedhez. Jól áll neked a zöld. – nevettem ki.
- Imádlak te bolond nő! Azért zöld, mert gyönyörű lesz benne a fehér bőröd és a vörös hajad. Szédítő leszel benne, mindenki engem fog irigyelni.
Jobban szemügyre vettem a ruhát. Régen azt mondtam volna rá, hogy hasig kivágott. A dekoltázsa elől és hátul is derékig ért.
- Phil! Nem mondhatom, hogy ez az én stílusom! Még egy melltartót sem tudok alávenni! – panaszkodtam, de be kellett látnom, hogy tényleg gyönyörű a ruha.
- Ilyen szépséges melleket nem is kell melltartóba rejteni! – tiltakozott Phil. Aztán egy kissé elszontyolodott: - Nem tetszik?
- Melyik nő ne örülne egy ilyen gyönyörű ruhának! – bújtam hozzá. - De bevallom, Phil, egy kicsit gyors a tempó. – dünnyögtem boldogtalanul. – Én ugyanaz vagyok aki korábban, egy egyetemista lány kis kreatív beütéssel, akinél a nagy száj szókimondással párosul, nem nagyon akarok ahhoz a csillogó világhoz közeledni.
- Szóval tetszik a ruha. Ennek örülök. – mondta örömmel. - De rosszul látod magad. Én másképp látlak. Egy nőt látok, akivel együtt akarok élni. Aki nagyon jól ismeri és józanul látja a világot, aki az üzletben és a marketingben sem utolsó, s akiben vakon megbízom, aki támogat és szeret engem. Aki vad és szenvedélyes. Én ilyennek látlak Eve és hálás vagyok a sorsnak, hogy szóba állsz velem. – vallotta be.
- Phil, te bolond vagy! Én lennék Miss Tökély? Inkább leszek Miss Kiss (Csókkisasszony)! – nevettem hangosan. -  De imádom azokat a pasikat, akik ilyen tökéletesnek látnak! Szeretlek Phil! Szeretlek és bármit megteszek neked! Mondtam már. – sóhajtottam beleegyezően hozzábújva.
- Akkor újra pezsgőfürdőzöl velem? – kérdezte Phil. Szerelmes pillantásokkal bólintottam és a fülébe csókoltam. Ajka megkereste a számat és miközben türelmetlenül csókolt, felkapott és bevitt a fürdőszobába. Csak a képzelet szabhat határt annak, ami ott történt.
Ahogy a filmbemutató napja közeledett egyre szorongóbb lettem. Gyorsan elmúlt az első lelkesedésem. A reptéri fotók belekerültek a bulvársajtóba és megkezdődött a találgatás, hogy ki is lehetek. Biztosan szórakozhattam volna a dolgon, de elmúlt a humorérzékem. Phil csak nevetett a különböző elméleteken, ő biztos volt a dolgában.
Újra Peterhez fordultam egy kis lelkisegélyért. Meglepően józanul reagált a kérdéseimre.
- Évi, tudtad jól, hogy egyszer be kell következnie, nem bujkálhattok örökké. Phil hosszú távra tervez veled. Te nem vagy biztos magadban? – kérdezte.
- Dehogynem, de ezt kihagytam volna. – feleltem elkeseredetten.
- De azt te sem gondoltad komolyan, hogy kimaradhatsz belőle teljesen. Ez is hozzá tartozik Phil életéhez, mert színész és ráadásul rajonganak érte. Vagy úgy gondoltad, hogy két élete van, az egyik veled, a másik pedig a külvilágé. Okos nő vagy Évi, ezt nem gondolhattad! Vagy a szerelem elvette az eszed? – ripakodott rám.
- Peter ne bántsál, van elég bajom így is. – majdnem elsírtam magam.
- Ne haragudj, elvetettem a sulykot. De hol van az a laza, bevállalós csaj, akit otthagytam Londonban? Évi, kérlek a lényegre koncentrálj! Phil téged választott, te pedig őt. Szeretitek egymást. Mit számít egy este? Vagy attól félsz, hogy nem veszed fel a versenyt az őt körüldongó lányokkal? Ugye, fején találtam a szöget? – szegezte nekem a kérdést.
Nagyot sóhajtottam.
- Valahogy így. Azt hiszem önbizalomhiányban szenvedek. – nyögtem ki.
- Mégiscsak jól mondtam, hogy elment az eszed. Mi a fenének akarsz versenyezni? Gyönyörű vagy és okos. És Phil a tied. Erre koncentrálj.  – elhallgatott választ várva. – Évi, itt vagy?
- Itt vagyok. Gondolkodom. Elfogult vagy velem. – ellenkeztem bátortalanul.
- De nem vagyok sem vak, sem hülye. Mivel nem értesz egyet, a széppel vagy az okossal? – kérdezte indulatosan.
- Tulajdonképpen egyikkel sem. – nyögtem ki.
- Szerintem szép vagy és nyilván Phil szerint is, mert elég fejlett a szépérzéke. És miért ne lennél okos? Három nyelven beszélsz, itt Londonban is megálltad a helyed, végzed az egyetemet és dolgozol. Gondold végig, mennyi hasznot hoztál Philnek és egyébként nekem is az ötleteiddel. És úgy hallottam az orosz üzlet is jól halad. Magadra koncentrálj, hogy milyen tök jó fej vagy és hogy mennyien szeretnek. Ez a lényeg. Figyelsz rám? – kiabált bele a telefonba.
- Persze, hogy figyelek. És egyre jobb a hangulatom, mert egyre szebb és okosabb leszek. – nevettem el magam. – Igazad van Peter, kicsit hülye vagyok. Majd felépítem magam, ok?
- Helyes. Hogy könnyebb legyen a dolgot, segítek rajtad, jó? Van egy meglepetésem.
- Mi az? – kérdeztem türelmetlenül.
- Én is ott leszek. Holnap megyek haza. – közölte lazán.
- Tényleg? – kiabáltam bele a telefonba. – Tényleg jössz?
- Tudod, tök jó hazamenni, ha valaki így örül nekem. – jelentette ki, majd elbúcsúztunk egymástól.
Erre a hírre helyre állt a lelki békém. Phil nem is értette ezt a hirtelen hangulatváltozást, de örült neki, hogy visszatért a régi Eve.
Többet nem volt bajom a bemutatóval. Elmentünk és szerintem is nagyon jól néztem ki. A ruhát, mintha rám öntötték volna, igazán kihívónak néztem ki benne. Azt nem tudom, hogy okosnak látszottam-e, de nem is érdekelt. A női pillantásokban észrevettem az irigységet, a férfipillantásokban az elismerést. Két irigyelt pasival voltam, egyik oldalamon Phil volt, aki el sem engedte a kezem, a másik oldalon pedig Peter, aki már igen jó hírű zenész volt, Amerikában a lányok kedvence. Gondolom, látszott, hogy egy húron pendülünk, jókat nevettünk, jól éreztük magunkat. Phil egy pillanatra sem hagyott magamra, minden egyes percben kifejezte, hogy fontos vagyok neki, fogta a kezem, suttogott a fülembe, átölelt, megcsókolt, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy összetartozunk. Mindenkinek a kedveseként mutatott be. Peter jelenléte pedig olyan hangulatot biztosított, hogy tényleg lazán tudtam viselkedni, nem volt görcs a gyomromban. Még akkor sem, amikor egészen pofátlanul Philt körüldongták „lelkes” női rajongói kissé lekicsinylő pillantást vetve rám. Nem voltam hajlandó úgy viselkedni, ahogy szerették volna, mintha ott sem lennék. Néha még arra is vetemedtem, hogy elővéve eddig nem létező női fegyvertáramat, finoman vissza is lőjek. Phil és Peter igen jól szórakoztak ezeken a kis női csörtéken. Peter is kelendő férfitársaság volt, nagyon élvezte az elismerő női pillantásokat és megjegyzéseket.
A film érdekes volt, kissé drámai hangulatú és Phil gyönyörű volt benne és nagyon jól játszott. Legalábbis szerintem. Hihetetlenül furcsa érzés volt, hogy az a férfi, aki a filmvásznon szerepelt, akiért korábban én is rajongóként lelkesedtem, ott ül mellettem és fogja a kezem. Mióta együtt voltunk, nem néztem meg egy filmjét sem, ezért olyan volt mint a mesében. Mintha tényleg a Herceg jött volna értem a fehér lovon. Mintha nem is velem történt volna ez az egész. Hiába győzködtem magamat, hogy ez a valóság.
Mikor vége lett a bemutatónak, hármasban elmentünk vacsorázni. Jó sokat nevettünk, a fiúk sokat ugratták egymást a lányoktól kapott nyílt ajánlatok miatt.
Hajnalban mikor nagyon emelkedett hangulatban hazaértünk, Phil magához ölelt:
- Köszönöm, hogy eljöttél velem, fontos volt nekem.
- Tudom. – simultam hozzá.
- Elbűvöltél mindenkit. – súgta.
- Aligha. – nevettem ki. – A női adóvevőm egészen más jeleket vett. Néhányan szívesen megfojtottak volna egy kanál vízben.
- És ez zavar téged? – simította meg az arcom.
- Most nyerésre állok, így inkább szórakoztat. – mondtam magabiztosan.
- Küzdenél értem? – kérdezte reménykedve a pozitív válaszban.
- Mindenképpen. A nyeremény mindent megér. – kacérkodtam vele.
- A nyeremény? Egy csók? – kérdezte értetlenkedést színlelve.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy egy csókért küzdök. Azt bármikor megszerezhetem tőled. – háborodtam fel.
- Ez igaz. – csókolta meg a számat. - Akkor? Mi a nyeremény?
- Hogy teljesíted minden kívánságomat. – jelentettem ki.
- Mindent? – kérdezte kétkedve.
- Mindent. – határozott voltam.
- Kockázatos. Mármint nekem. -  vélekedett.
- Igen. De minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb az élvezet. – évődtem.
- Mármint neked.
- Vagy talán neked. – jelentettem ki.
- Csak ma este. – alkudozott.
- Rendben. – egyeztem bele.
- Mi a kívánságod? – kérdezte beletörődve.
- Az első. – néztem mélyen a szemébe. - Szabadíts meg ettől a ruhától!
Phil ujjai szélsebesen húzták le rólam a ruhát. Miután óvatosan letette, hátulról szorosan átkarolt, testünk szinte egymáshoz tapadt.
- Tovább! – sürgetett.
- Vedd le az öltönyt! – parancsoltam. Gyorsan ledobta és újra ugyanúgy átkarolt.
- Az inget! – utasítottam újra. Ledobta az ingét és újra magához húzott. A bőre forró volt, ahogy hozzám ért.
- Ugye, nem bántasz? – kérlelt esdeklőn, miközben óvatosan megsimogatta a melleimet.
Már vége volt a kívánságoknak. Mindkettőnket elkapott a hév és gyorsan megszabadítottuk egymást a maradék ruhától. Közben csókoltuk egymást és úgy ölelkeztünk, hogy minél jobban érezhessük a másik testét. Nem tudom, hogy melyikünk volt hevesebb, végül mindkettőnk kívánsága teljesült.
A következő időszak egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztük. A forgatás időpontja, amely miatt egyáltalán felmerült az összeköltözésünk, egyre jobban elcsúszott, végül kiderült, hogy abban az évben nem lesz belőle semmi.
Így még februárban váratlanul Phil szerepet vállalt egy független filmben, elutazott, mert a forgatás Amerikában volt, így gyakorlatilag egy hónapot egymástól távol töltöttünk. Korábban is sokat voltunk távol egymástól, de ez mégis más volt. Valahogy nem tudtam otthon érezni magam abban a lakásban, úgy éreztem, mintha nem is a saját életemet élném. Már korábban is úgy éreztem, hogy szinte kellék vagyok Phil életében, most úgy éreztem magam, mint egy dísztárgy, egy trófea. Megszereztek és ott díszelgek a komódon. A gazdám elment, én pedig várom, hogy hazajöjjön.  Ráadásul mindehhez viselkednem is kellett. Nem élhettem a saját életemet, mint egy remete olyan voltam.
Philt nem akartam terhelni a saját gondjaimmal, végül úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm a lakásomba. Nem teljesen, csak egy kicsit, amíg haza nem jön, ez volt az elképzelésem. Buta ötlet volt, de nem tudhattam előre.
A visszaköltözés segített a lelki állapotomon, mindjárt jobban ment a munka és a tanulás, újra társasági életet éltem, megszűnt a remeteállapot.
Bár minden nap beszéltünk egymással, mégis a sajtóból tudta meg a szenzációt. „Phil Duchanan barátnője már külön is költözött.” – ettől harsogott a sajtó képsorokkal alátámasztva a tényt. Nyilván valaki, akinek nem volt jobb dolga, a nyomomban járt, különben honnan a fenéből tudta volna, hogy hova megyek haza. Különféle elméletek is születtek az okokról, egyik sem szolgált a dicsőségemre és természetesen mindben szerepelt egy titokzatos férfi.
Phil tajtékozva hívott fel egyik délután, még sosem hallottam ilyen dühösnek.
- Eve! Megmagyaráznád mi a fene ez? Tényleg visszaköltöztél a lakásodba? Miért? – kiabálta haragosan a telefonba.
- Mióta adsz ezekre a hírekre? Phil! Csak nem hiszed el azt a sok hülyeséget, amiket összehordanak? – vágtam vissza.
- Persze, hogy nem, de az igaz, hogy elköltöztél tőlem? – kicsit enyhített a hangnemén.
- Csak addig, amíg vissza nem jössz. – elsírtam magam. – Phil, olyan voltam, mint a remete. Mint egy trófea. Megszereztek, kiállítottak és otthagytak. Nem tudok abban a lakásban úgy élni, mintha az enyém lenne.
- Az a mi lakásunk Eve! – csattant fel.
- Az a te lakásod Phil, nem a mienk. Mi a fenét csináljak ott egyedül? Élni akartam az életemet, találkozni a barátnőimmel, ismerőseimmel, hogy hívhattam volna meg a te lakásodba őket? – vágtam vissza hevesen.
- Miért ne hívhattad volna meg őket? – kérdezte és nyilván őszintén így is gondolta.
- Phil Duchanan lakásába? Te sem gondolod komolyan! Nem is ismered őket! Phil! Nem tűnik fel, hogy a te életedet élem? A te ismerőseiddel járunk össze és velük sem a lakásodon! Szerintem nem is jártak ott. Hogy hívhatnék oda olyan embereket, akiket mégcsak nem is ismersz? Az a lakás a te életed színtere, nem az enyém. Amikor itt vagy ez nem számít, de mit csináljak ott egyedül? – indulatosan kiabáltam, miközben alig bírtam visszafojtani a zokogást.
- Úgy látom, hogy ezt nem tudjuk megbeszélni most. – ezzel elköszönt és letette a telefont.
Csak meredtem magam elé megriadva. Nagyon váratlanul ért, hogy letette a telefont. Belül éreztem, hogy igazam van a lényeget illetően, de most úgy gondoltam, hogy hülyeség volt nem elmondani neki a problémámat. Órákig ültem megdermedve. Ki kellett szellőztetni a fejemet. Már este volt, kevesen jártak az utcán. Miközben sétáltam, titokban arra vártam, hogy visszahívjon és azon is gondolkodtam, hogy én visszahívjam-e. Nagyon hideg volt, séta közben teljesen átfagytam, de a fejem kitisztult. Én csináltam hülyeséget, én hívom vissza.
Felhívtam, de nem vette fel a telefont. Kétségbe estem, bár józan ésszel végiggondolva nyilván folytatódott a forgatás. Egy óra múlva újra megpróbáltam hívni, de akkor sem vette fel.
Újabb kétségbeejtő óra telt el, amit sikerült végigsírnom. Újrahívtam. Semmi nem történt.
Bár biztos voltam, hogy vége a forgatásnak, úgy gondoltam, hogy direkt nem veszi fel a telefont, nem akar velem beszélni. Mégis egy utolsó próbát tettem, remegő kézzel tárcsáztam. Vagy tizet kicsengett, mire végre felvette.
- Eve?
- Phil, kérlek ne haragudj rám! – sírtam el magam idegességemben. – Tudom, hogy meggondolatlan voltam és hülyeséget tettem.
- Eve, kedvesem! Nyugodj meg! Ne sírj! – kérlelt lágy hangon. A mérgének már nyoma se volt. - Miért nem mondtad el, hogy mi nyomaszt?
- Nem akartalak ezzel terhelni. Jó ötletnek tűnt, hogy amíg nem jössz vissza,  hazamegyek. Csak addig. Észre sem kellett volna venned. – magyaráztam és közben nyeltem a könnyeimet.
- De abban állapodtunk meg, hogy együtt élünk! – értetlenkedett.
- Pontosan, De ha nem vagy itt, nem tudunk együtt élni! Egyedül nem tudok veled együtt élni. – mondtam ingerülten.
- És mi ez a trófea ügy? – kérdezte türelmesen.
- Semmi, hülyeség. – leráztam volna.
- Eve, légyszíves ne ködösíts, mondd el kérlek. – kérte határozottan.
- Tényleg úgy érzem ott magam, mint egy dísztárgy. Odaköltöztettél és otthagytál. Egyedül. Nem érzem ott jól magam, nem tudom élni az életem. Ott semmihez nincs közöm, csak az a dolgom, hogy várom, mikor jössz haza, hogy újra élhessek veled. – vallottam be.
- És miért nem szóltál, hogy ez nem jó így? – kérdezte szomorúan.
- Phil, én ezt nem tudtam, csak mióta elutaztál. Mikor velem vagy, nincs ilyen érzésem, veled jól vagyok ott. Csak nélküled nem. Ne haragudj rám! – kérleltem.
- Eve! Én is gondolkodtam. Igazad van. Tényleg az én életemet éljük. Önző voltam, mint mindig. Fel sem merült bennem, hogy én is alkalmazkodhatnék hozzád. Szeretném megismerni a barátaidat, őszintén. Annyira el vagyok telve veled, mintha ketten lennénk a világon egymásnak, de ez így tényleg nem jó. Ezen változtatunk, rendben? - kérdezte.
- Jó. – feleltem csendesen.
- Visszajössz hozzám? Szeretném, ha az a mi otthonunk lenne, nem az enyém egy trófeával. Tudod, hogy szeretlek Eve, bármit megteszek neked, amit csak kérsz. – ígérte.
- Nagyon szeretlek Phil! Úgy szégyellem magam, kérlek, ne haragudj rám! – sírtam el magam újra, mert egyre jobban láttam a elköltözésem abszurditását. – Persze, hogy visszamegyek hozzád.
- Eve! Nyugodj meg! Már csak pár nap van hátra, vasárnap megyek haza. Légy jó kislány! Szeretlek. – búcsúzott.
Másnap visszaköltöztem hozzá. Ez persze nem jelent meg az újságokban.
Vasárnap kimentem elé a reptérre. Hosszan, szerelmesen öleltük át egymást – most csak találgassatok kukkolók! -,  de mindkettőnket megviselt közös életünk első igazi kudarca.
Hosszú, komoly beszélgetéseket folytattunk a következő néhány napban. A kapcsolatunkat - amit eddig a lángoló szerelem jellemzett és irányított - új alapokra helyeztük. Tisztáztuk, hogy nem járni akarunk együtt, hanem együtt élni. Eldöntöttük, hogy nem otthon, kettesben éljük az életünket, hanem társaságba járunk, ő is megismerkedik az én, utóbbi időben igencsak elhanyagolt barátaimmal. Miközben ügyeltünk arra, hogy kettesben is elég időt töltsünk, társasági életet is éltünk, hol a csillogót, hol a sajátunkat. Eljártunk annyi partiba, fényes eseményre, amennyit Phil mindenképpen szükségesnek tartott, egyébként pedig a barátainkkal, haverjainkkal jártunk össze.
Közben mindkettőnknek rengeteg munkája volt, de így megtalálva az arany középutat, minden sokkal könnyebben, feszültség nélkül ment. Elmúlt minden rossz érzésem, már nem éreztem kelléknek, trófeának magam, mindkettőnk a másik életének főszereplője lett. Már nem volt kételkedés, féltékenység, csak a feltétel nélküli bizalom, a mély barátság, a mindent elsöprő szenvedély, a magabiztos és határtalan szerelem. Mindkettőnk tisztában volt azzal, hogy a másik az egyetlen, a legfontosabb és talán az örök életre szóló társ.
A sajtó leszállt rólunk, nem voltunk érdekesek többé. Phil foglalt volt, semmi szaftos sztori nem volt körülötte. Mi pedig így voltunk boldogok – de tényleg boldogok voltunk -, mert úgy élhettük az életünket, ahogy mi akartuk.
Ez a felhőtlen időszak mégis igen rövid ideig tartott. A tavasz végére újra sűrűsödtek a felhők kapcsolatunk felett. Ami elméletben könnyen ment, a gyakorlatban nehezebben működött. Ráadásul a munkám mellett foglalkoznom kellett a diplomamunkámmal, hiszen sürgetett a határidő. Elhalaszthattam volna, de a sok elfoglaltság ellenére ez az ötlet nem tűnt életképesnek.
Április végére Phil újra bevállalt egy forgatást, úgy tűnt, még hasznos is a dolgok szempontjából, hogy nem vagyunk együtt. Ám ez nem volt igaz. Nagyon hiányzott, szinte féltékeny voltam újra. Phil azt szerette volna, ha vele vagyok  a forgatáson, de ez most egyáltalán nem volt megvalósítható. A telefonbeszélgetéseink tele voltak feszültséggel, néha csak az mentett meg bennünket az összeveszéstől, hogy letettük a telefont, mielőtt végzetes hiba történt volna.
Június közepe volt, mikor Phil visszajött a forgatásról, szinte váltottuk egymást, nekem utaznom kellett Bécsbe a vizsgákra és a diplomavédésre.
Néhány napunk volt együtt, de akkor is összekaptunk. Nem tagadom, én is feszült és fáradt voltam a sok elfoglaltságtól, de Phil sem volt valami megértő.
- Július végén Új Zélandra megyek forgatni, eljöhetnél velem Eve. – bökte ki egyik este. – Nagyon jó a forgatókönyv és a stáb is egész kiváló – közölte és lelkesen sorolta fel a legismertebb neveket.
- Most lelkesednem kellene? – reagáltam kissé indulatosan. – Phil, ebben az évben alig töltöttünk együtt időt.
- Éppen ezért mondom, hogy kísérj el. – mondta zavartan, nem értve reakciómat.
- Nem hiszem, hogy menne. Mire végzek a vizsgákkal, már július vége lesz. Haza szeretnék menni, már régen voltam otthon. – tiltakoztam.
- Majd hazamész forgatás után, csak két hónap.- javasolta.
- Nem. – jelentettem ki határozottan. – Arra már az ügynökségen újra tornyosul a munka, annak is örülök, hogy ezt a nyarat túlélem. Nem megy Phil, sajnálom.
- Egy frászt sajnálod, Eve. De tégy úgy, ahogy akarsz. Ezek szerint találkozunk szeptemberben? – kissé gúnyorosan hangzott a kérdése.
- Ezek szerint szeptemberben! – vágtam vissza. – Phil, te is tudtad, hogy ebben az évben kivételesen az én programom is sűrű. Lehet, hogy mértékletesebb lehettél volna a filmekkel.
- Eve! Bizonyára meglepő, de nekem ez a munkám, amit imádok. Nem fogok kihagyni egy ilyen lehetőséget, hogy ezekkel az emberekkel dolgozzak együtt. – válaszolt Phil dühödten.
- Bizonyára az is meglepő, ha együtt élünk valakivel, néha alkalmazkodni kell. – mondtam rosszkedvűen. – De ne legyen lelkiismeretfurdalásod, menj a forgatásra, hiszen fontos neked, ezt a pár hónapot is kibírjuk még. Csak fogadd el légyszíves, hogy most inkább hazautaznék és nem megyek veled. Szükségem van egy kis szülői kényeztetésre. Kérlek Phil, ne vitatkozzunk, ez az utolsó esténk hosszú ideig. – Átöleltem, próbáltam őt is és magamat is megnyugtatni. Csak átmenetileg sikerült.
Mindketten rosszkedvűek maradtunk a vitától. Másnap újra összekaptunk, mert nem voltam hajlandó módosítani a repülőjegyemet olyan járatra, amire ki tudott volna kísérni. Nem tagadom, utálatos voltam, dacból tettem. Szerintem ő is tudta ezt, de nem tette szóvá, csak a pillantása árulta el. Elváltunk, mint egy haragban levő házaspár, kényszerből egy puszi és már ne is lássam a másikat.
Hát nem tagadom, végigbőgtem az utat. Hiányzott Phil és nagyon bántott, hogy nem tudtam az indulataimnak parancsolni. Megint elvetettem a sulykot.