Megváltás - 9. fejezet

9. fejezet
Az apokalipszis csendje


Nem maradt más Kate számára, csak a harc. Amikor a Vengeance elpusztult, és az ő gépe az Axionra zuhant, azt hitte, hogy az ő életének vége. De nem is zuhanhatott volna jobb helyre! Ha hagyományos egyenlőségi katonák találják meg, akkor villamosszék vár rá, azonban a Sodan nem kapcsolódott ilyen szoros és káros mértékben a hadvezetéshez. Drake vezette azt a sodan sejtet, amely kihámozta őt a roncsok közül, ő egyedi elképzeléssel rendelkezett a hadifoglyokról. Szerinte kellő motiváció és akarat mellett bármi megtörténhetett, megtérhetett ateista, lábra állhatott a tolószékes, sőt akár a szabadságiból és egyenlőségi lehetett. Kate számára a motivációt kezdetben az élete jelentette, az akarat mindig is megvolt benne. Drake maga tanította meg harcolni, Kate már korábban is megtanult lőni, de rengeteg hiányossága akadt közelharc terén. Különös, de ahogy tanult, nem csak a képességei fejlődtek, a perspektívája is változni kezdett. Elhalványodnak az egyenlőségiekről terjesztett pletykák, fokozatosan annak látta őket, akik: ugyanolyan embereknek, mint akik mellett a Szövetség oldalán szolgált.
Drake számításával ellentétben a szabadságiból nem a Konföderáció híve lett, hanem egy olyan személy, aki rájött, hogy az egyenlőségi háborúnak a világon semmi értelme nincs. Mindkét fél nyugodt és békés életet élhetett volna egymás mellett, ha az emberek kölcsönös félelme nem szorítja háttérbe a józan eszüket és alakítja ki az ellenségképzetet. Kate rájött, hogy nem az állammal volt a baj, hanem az emberek gondolkodásmódjával… Azonban ő is részese volt ennek, és ezért neki is küzdenie kellett.
Nem számított, hogy hányszor állt ki Drake ellen, minden alkalommal legyőzte. Ez azért jelentett problémát, mert Kate-nek le kellett győznie a mentorát ahhoz, hogy teljes jogú Sodan lehessen. Ő akarta ezt, mindennél jobban vágyott rá, hiszen semmije sem maradt, a családja már meghalt, akárcsak a barátai, akik a Vengeance fedélzetén szolgáltak. Egy része bosszút akart, azonban egy másik felismerte, hogy a Konföderációnak nem volt választása, ha a Vengeance tovább megy, akkor milliók halnak meg.
Egyre telt az idő, a háború darabokra tépte körülöttük az Axiont, egyre nagyobb szükség volt az árulóból lett növendékre. Kate sosem tudta meg, hogy miként győzte le a mentorát aznap, amikor bekötött szemmel kiütötte a kezéből a kardot. Ugyan Drake később azt mondta, hogy hagyta, nem lehetett eldönteni, hogy ezt a férfias dac, vagy a katonás őszinteség diktálta. Bármi is történt, akár nyert, vagy csak nyerni hagyták, Kate aznap a Sodan törzs teljes jogú tagjává vált.
Új nevet kapott, mellyel egy új személy született főnixmadárként a régi romjaiból:
Kasumi.

***

Kate ezúttal nyugodtan ébredt fel a százados mellett. Különös békesség töltötte el, mintha ez az új személy, ez a Kasumi ötvözte volna Kate minden pozitív tulajdonságát és kizárta volna magából mindazt, ami egy megkeseredett, torz emberi lénnyé tette legbelül. Az ember felül tudott emelkedni az érzésein, most már teljesen biztos volt benne.
Stone mégsem örvendett derűs hangulatnak.
– Mi a gond? – kérdezte tőle Kate. Látta rajta, hogy valami nem stimmelt.
– Átkozottak – morogta a százados.
– El kell engedned – mondta Hudson, de Stone megrázta a fejét. Felkelt az ágyról, aztán odasétált az ablakhoz. A Minerva egy hatalmas metropoliszt körül hajózott, amelyet lángba borította a háború.
– A barátom volt – tette keresztbe a karját Stone. – Évekig szolgált alattam, de én cserbenhagytam őt.
– És te hány barátot öltél meg? – kérdezte Kate. – Hány asszony siratta a férjét miattad? Hány sírkövet faragtak azoknak, akik a saját kezed által vesztették el az életüket? Az erőszak csak erőszakhoz vezethet, a halál csak halált eredményezhet. Még ha nem is érzékelsz veszteséget, mindig meghalsz egy kicsit legbelül, ahányszor csak kioltasz egy életet.
– Nem érdekel – vágta rá Stone. A haragjában elborzadt az arca, izmai egyfajta kínos, kényszerű vigyorra kényszerítették. – Fizetni fognak érte.
– De hiszen épp mi fizettünk azokért, akik általunk estek el – tiltakozott Kate.
– Nem érdekel – emelte fel a hangját a százados. Hudson felismerte, hogy ezzel most semmit sem fog elérni.
– Jobb, ha megyek.

***

Kate megfeledkezett Thunder admirálisról, nem vette észre a jeleket. Stone bosszút vágyott, nem önpusztítást, még ha ez hosszútávon ugyanazt is jelentette. Jelen pillanatban Igor miatt sem kellett aggódnia, talán ő lehetett az egyetlen, aki nem igényelt külön odafigyelést. De mi van a professzorral?
Stevenson órái már véget értek, azonban ő az egyetemen maradt. A szertárba vonult, ahol magányosan, szótlanul üldögélni kezdett. Álmodozott, képtelen, lehetetlen dolgokat képzelt maga elé, melyek néhány pillanatra boldoggá tették.
– Elnézést – törte meg a csendet Kate.
– Hogy jutott be ide? – lepődött meg Stevenson.
– Nyitva hagyta az ajtót – szögezte le Hudson.
– Egyébként is beszélni szerettem volna magával. Érdekes, de mintha akkor láttam volna életemben először és utoljára.
– És én még egyfolytában azon agyaltam, hogy miért nem vesz észre soha – mosolyodott el Kate. – Mindegy. Mivel kapcsolatban szeretne beszélni?
– Meg kell kérdeznem, honnan szedte ezeket? – kérdezte Stevenson.
– Tanították – felelte Kate. – Eleinte elvetettem mindent, amit mondtak nekem. Küzdöttem a tények ellen, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy mégis igazak.
– Megragadott egy gondolata – folytatta Stevenson. – Pontosabba annak a hiánya. A boldog létből kihagyta a vallásokat, a felsőbbrendű célokat, az élet magasabb értelmét.
– Az életnek nincs értelme – vágta rá Kate.
– Kell lennie – rázta a fejét Stevenson. – Nem lehet véletlen, hogy én itt vagyok és elmondom azt, amit mondok. Léteznie kell egy magasabb rendű entitásnak, ami irányítja a körülöttünk lévő dolgokat. Egy istennek, nem magának Istennek, de valakinek, vagy valaminek.
– A vallás a boldogtalanságból ered. Azok, akiknek keserű lét jutott, nem tudnak beletörődni abba, hogy csak az evilági életük van. Azt feltételezik, hogy léteznie kell egy jobb helynek, ami többszörösen megváltja a szenvedéseiket.
– Nem – jelentette ki Stevenson. – Úgy értem, lehetséges, hogy volt egy ilyen alapja. De mivel magyarázza azt a mesés érzést, amikor az ember tudja, hogy figyeli őt egy magasabb rendű entitás?
– A hatodik érzék könnyen befolyásolható – magyarázta Hudson. – Már a harmadik világháború előtt is rájöttek arra, hogyan szimulálhatnák az agyban Isten jelenlétét. Az egész csak a fejünkben létezik.
– Mi van a csodákkal? – vetette fel Stevenson.
– Nem léteznek, csupán helytelenül kategorizáljuk a velünk történt dolgokat. Ha jót teszünk, akkor automatikusan azt feltételezzük, hogy jutalmat kapunk érte, ha rosszat, az ellenkezőjét fogjuk keresni a mindennapjainkban. Az ember csak azt hiszi el, amit el akar hinni, csak arra talál bizonyítékot, amire bizonyítékot akar találni. Ha olyan eseményt tapasztal, amit jutalomként értelmezhet, akkor azt a jó tette velejárójaként fogja értelmezni. Amennyiben negatív tapasztalt éri, azt egy rossztett velejárójaként fogja értelmezni, illetve, ha nem tud rámutatni valamire a múltjában, akkor arra fog gyanakodni, hogy nem tett elég jót, esetleg az Úr próbára teszi. A horoszkópok és a jóslások is ugyanerre a teljes mértékben hazug, de egyben megcáfolhatatlan logikára épülnek.
– Nem mondhatja azt, hogy nincs értelme az életnek, ha nem tudja megcáfolni az ellenkezőjét – rázta a fejét Stevenson.
– Rendben, akkor erre adjon választ! – mosolyodott el Kate. – Minden vallás egy vagy több magasabb rendű entitás létezését feltételezi, amelyeknek meghatározó szerepe van az életünkben. Azonban minden megjósolható a megfelelő információk birtokában, beleértve a mi tetteinket is. Tehát ezek az entitások az egész világunkat paradicsommá vagy pokollá tudnák tenni, csak el kellene indítaniuk a megfelelő folyamatokat. Akkor miért nem teszik meg?
– Talán nem akarják – felelte Stevenson.
– Miért ne akarnák? Minek teremtettek volna minket, ha csak vagyunk? Ha Isten létezne, akkor nem kellett volna ahhoz a Biblia, hogy a saját útjára terelje az emberiséget. Mindent tudott volna rólunk, tehát minden egyes cselekedetünket meghatározhatta volna, és a megfelelő irányba is terelhette volna. Kezdettől fogva egy békés emberiséget teremthetett volna, miért is nem? Démonok, kígyók, egy alma? Ezeket nem tudta előre megjósolni, amikor ő építette fel az egész univerzumot? Ennek nincs értelme.
– Szabad akarat – vágta rá Stevenson.
– De az nem létezik – jelentette ki Kate. – Nem úgy, ahogyan ön elképzeli. – A professzor kerek szemmel nézett rá. – Ahogy mondtam, az életben minden megjósolható. Ha én felveszek egy almát a földről és elengedem, akkor leesik, egyszerű fizika az egész.
– Elkaphatom – vetette fel Stevenson.
– Akkor elkapja. A lényeg az, hogy bármi is történjék, annak csak egyetlen végkifejlete lehet. Csak azért hisszük azt, hogy több lehetősége van valaminek, mert nem ismerjük a megfelelő adatokat az egyenlet megoldásához. Azonban teljesen mindegy, hogy mi hány végkifejletet jósolunk egy adott történésnek, ha meccset nézünk, nem veszthet, vagy nyerhet a kedvenc csapatunk, hanem csak nyerhet, vagy csak veszthet. Ez önmagunkra is igaz, az agyunkban lezajló extrémen bonyolult kémiai reakciók is csak egyféleképpen történhetnek meg. Ha nekem választásom van aközött, hogy csokis, vagy vaníliás fagyit eszem, akkor nem kettőt választhatok, hanem azt, amelyiket választani fogom. Hogy miért? Mert megőrülök a vaníliáért.
– Tehát nincs szabad akarat, mert minden döntésünk előre meg van határozva, legyen az általunk, vagy más tényezők által. Csak akarat van – nyugtázta a professzor.
– Ugyanakkor mégis létezik – folytatta Kate. – Én csak egy halandó lény vagyok, csak azt a töredékét látom az univerzumnak, amit az érzékszerveim megengednek nekem. De a világ nem áll meg, mert nem látom éppen. Mögöttem is éppúgy változni fog a valóság, akárcsak velem szemben. Nem ismerhetek mindent, csak egyetlen parányi, elhanyagolható részét a végtelennek, tehát nem tudok megjósolni mindent. Az én szemszögemből az alma leeshet, de akár el is kaphatja, akár a kedvenc csapatom is nyerhet, de akár a másik is, sőt egy pillanatra, amíg csak áhítozom a hirtelen támadt felajánláson, nem tudom, hogy melyik fagyit fogom választani. Ez a szabad akarat, az elménk egy sajátos illúziója. Azonban egy olyan entitás számára, mint Isten lenne, ez nem létezik. Ő csak parányi, esetlen, végtelenül befolyásolható lényeket látna bennünk. Akkor miért ne segítené a létezésünket?
– Akkor ön miben hisz? – kérdezte Stevenson.
– Az életben – felelte Kate. – Nincs értelme, de nem is kell annak lennie. Lehet, hogy egy végtelenül bonyolult egyenlet egyetlen parányi tényezője volt az, hogy én megszülessek, de számomra nem. Én nem tudhattam, hogy meglátom a napvilágot, az én szemszögemből az életem egy ajándék, és egyben minden, ami megadatott nekem a létezésben. Csak az én szememmel láthatom a világot, ahogyan mindenki más a sajátjával, hiszen mind csak egy esélyt kaptunk az életre, de nem volt beleszólásunk abba, hogy milyenre. Én egy olyan világ híve vagyok, ahol az élők ismerik és tisztelik ezt a szabályt, és kötelességüknek tartják, hogy gondoskodjanak róla, hogy mások és önmaguk a lehető legboldogabban töltsék azt az időd, ami megadatott neki az élők közt. Ebben a világban nem azért lesz valaki üdvözölt, mert erős, okos, gyors, vagy bármilyen értelemben is hasznos, nem azért fogadják el, mert a megfelelő ideológiát vallja, vagy a megfelelő gondolkodásmódot sajátítja el. Azért fogadják el, mert létezik, és bárki is legyen, akarjon bármit is, élvezzen akármit is vonzódjon bármihez is, a körülötte lévők minden erejükből azon lesznek, hogy azt biztosítsák neki. Boldognak kell lennie, éppúgy, mint társainak, hiszen mind ugyanabban a csónakban eveznek, mind ugyanabban a világban élnek, mind ugyanabban a csodában részesülnek, amit én úgy nevezek, hogy élet.
Stevenson elröhögte magát.
– Menjen orvoshoz. Nézesse meg az agyát!
– Most elveti, ahogyan én is tettem, amikor elmondták nekem – felelte Kate. – Idővel rá fog jönni, hogy mindennek így és csakis így van értelme, hiszen másképpen nem is lehetne.

***

Az emberek mindig is sajátos elképzeléssel rendelkeztek az apokalipszisről. Kezdettől fogva összepárosították a tűzzel, a halállal és a mennydörgéssel. Valójában ezerféle módon lejátszódhatott volna, az eternák kezdetben egy fénysugárban gondolkoztak, amely egyszerűen köddé változtatná az embereket. Nem lett volna benne sem harc, sem halál, sem dicsőség, a világ egyszerűen csak megszabadult volna tőlük, mint egyfajta káros elemtől. Ugyanakkor Sreaka osztotta az emberek sajátos gondolkodásmódját és valóban olyan halált igyekezett teremteni nekik, mint amilyet elképzeltek.
A pusztulás kezdetét viszont a szükség diktálta, ugyanis nem rendelkezett a megfelelő erőforrásokkal ahhoz, hogy egyszerűen elsöpörje az áldozatát. Az eternák éppúgy próba elé állították a fajgyilkost, mint az emberiséget. Mintha csak egy magasabb szintű háborúra való felkészülés diktálta volna a tetteiket, és kíváncsiak voltak arra, hogy mire képes valójában a szuperfegyverük.
Sreaka a Tróját választotta kiindulópontnak, mivel sokkal kevésbé érintette a sugárszennyezés, mint az embereket. Ugyanakkor épp a megfelelő helyen volt ahhoz, hogy a legkisebb elemből kiindulva olyan gépezetet építsen, amelynek már képtelenség bárminek is ellenállnia.

Sötétség törte meg a sötétséget, léptek törték meg a csendet, majd a kráter peremét egy hosszú, hegyes karom törte meg. Az üregi nyúl méretű, fekete, hatlábú lény előmászott, majd felordított az éjszakában. Hosszú nyelve messze kinyúlt az állkapcsából, melyben hegyes fogak ékeskedtek. Beleszagolt a levegőbe, megérezte az erdő haldokló vadainak szagát. Megindult a fák közé, ahol egészen addig rejtőzhetett, amíg el nem jött a következő lépés ideje. Ebben senki sem állíthatta meg. Bizonyossá vált, hogy megkezdődött az utolsó fejezet az emberiség történetében.