Megváltás - 5. fejezet

A Hellász rendszer fellázad a Szabad Nemzetek Szövetsége ellen, véres háború kezdődik az emberi faj egysége nevében. A konfliktus egy másik civilizáció figyelmét is magára vonja, az évmilliók óta fennálló Eternium ugyan a béke, a szabadság és az egyenlőség híve, azonban fenyegetést lát az emberek agressziójában. Az eternák döntés elé kényszerülnek: kivárják, amíg az emberiség teljes egészében elpusztítja önmagát, vagy még azelőtt kipusztítják őket, hogy bárkire is veszélyessé válnának. A döntést az emberi kultúrában legjártasabb egyének hivatottak meghozni, a három bíra a háború legnagyobb csatájában összeül, hogy egyszer és mindenkorra eldöntse, mi lesz az emberi faj sorsa.

5. fejezet
Nincs jó rossz nélkül


A háború pusztítása már hosszú ideje csak a Hellász rendszert érintette, elég ideig ahhoz, hogy a Hammerholdon az élet visszatérjen a normális kerékvágásba. Az Unió ostroma néhány nap alatt kifulladt, ugyan tovább jutottak, mint annak idején a Konföderáció, nem rengették meg a világot. A szövetségiek elkergették őket, mint a patkányokat, aztán hozzáálltak az infrastruktúra helyreállításához. Eltakarították a romokat az utcákról, helyrehozták a megrongálódott épületeket, újakat emeltek az elpusztultak helyébe. Alig temették el a holtakat, máris feltámadt a Szövetség gyáróriása, úgy ontotta magából a cirkálókat, a hordozókat és a csatahajókat, mintha a földből nőttek volna.
A nukleáris holokauszt után a Föld elvesztette a vezető szerepét, sőt a Szaturnusz körül létesített hajógyárakat sem lehetett fenntartani. Ennek köszönhetően a Hammerhold egyszerre lett a világ katonai, gazdasági és népességi központja. De hogy is nézett ki ez a központ? Milyen is volt az emberiség monumentális fővilága?

– Ez egy szemétdomb! – bosszankodott hangosan Kate. Undorral tette minden lépését az átmelegedett betonon, szeme sírni akart, ahányszor végignézett a hanyagul összetákolt, sötétbarna épületek rengetegén, amelyeknek se végét, se hosszát nem lehetett látni. A tüdeje mintha minden lélegzetvételkor meghalt volna egy kicsit, annyira szennyezett levegőt kellett szívnia. Rettenetesen melege volt, pedig igen szegényesen öltözködött. Azonban a fedetlenül hagyott részeken sem tapasztalt megkönnyebbülést, érezte, ahogyan égetni kezdte a nap bőrét. Pedig már nem is lehetett látni, annyira tönkretették már ezt a bolygót! Kate az egészben azt találta a legelképesztőbbnek, hogy az összes kolónia közül a Hammerhold keringett a legtávolabb az Arctorus csillagtól. Eredetileg itt néhány óra alatt halálra lehetett fagyni, de az emberek néhány száz év alatt megoldották, hogy pont az ellenkezőjébe lehessen belehalni.
Kate hitetlenkedve folytatta az útját az egyetem felé. Sokkal nehezebben lépett, mint korábban, kezdetben a hőségre gyanakodott, aztán eszébe jutott, hogy a Hammerhold átmérője meghaladta a Földét, pedig az űrhajókon még mindig ahhoz igazították a mesterséges gravitációt. Időbe telik majd alkalmazkodnia.
Egyre több dolog jutott az eszébe, ahogyan ez a szemétdomb is egyre ismerősebbé vált számára. Az utcák, az épületek, az iskola… Korábban is ment már iskolába. Utálta, ki nem állhatta. Emlékezett rá, hogy nem egyszer betegséget szimulált, hogy otthon maradhasson, de egyszer megtörtént, hogy a szülei nem is ébresztették fel. Aznap… Nem akart emlékezni rá.
Kate megrázta a fejét, majd folytatta az útját. Bármit is akart eszébe juttatni az új teste, egyáltalán nem volt kíváncsi rá.

***

Az, hogy valakit érdekelt a pszichológia, nem jelentette azt, hogy nem találta dögunalmasnak a tanórákat. Odahaza Kate többet foglalkozott az elme megismerésével, mint amennyit az intézmény összes hallgatója és professzora összesen rá fordíthatott volna, ha a hátralévő élete minden egyes másodpercét rászánja. Ennek ellenére új dolgokat hallott. Jobban mondva, nem is újakat, inkább csak az igaz, általa is elfogadott dolgokat magyarázták annyira félre, hogy már attól is rosszul lett, hogy hallgatnia kellett. Mégis elviselte, hiszen az ő elméleteik is ilyen téves és kezdetleges állapotokban voltak annak idején, amikor még az emberek cipőjében jártak. Legalábbis csak úgy tervezte, hogy elviseli, mert ezt képtelen volt hallgatni… Különös is. Odahaza ezerszer rosszabbat is képes lett volna lenyelni, hogy ne zavarjon másokat. Mi változott? Ennyire megkötötte volna az új teste?
A professzor látta, hogy a hallgató felemelte a kezét, de csak azután szólította fel, hogy befejezte a mondatot.
– Igen? – fordult Kate-hez.
– Megmondaná, hogyan lehetünk boldogok?
– Meg kell valósítanunk a céljainkat, be kell teljesítenünk a vágyainkat – felelte Stevenson professzor.
– Ez hülyeség – rázta meg a fejét Kate. – Attól csak egy pillanatig leszünk boldogok, hogy megszerezzük, amit akarunk. Egyszerűen csak elillan.
– Biztos vagyok abban, hogy ön így érzi, de ez ettől még nem válik általánossá.
– Az – vágta rá Hudson. – Az agy elsődleges célja a problémamegoldás, mivel ez elengedhetetlen az életben maradásunkhoz. A kezdetekben, amikor még nem tudtuk drasztikusan átrendezni a környezetünket, az egész életünk abból állt, hogy meg tudjuk-e oldani az adott problémát, vagy meghalunk. Szerzünk-e vizet, élelmet, lesz-e aludnunk, meg tudjuk-e védeni magunkat. Ettől később sem szabadultunk, teljesen mindegy, hogy kik vagyunk, vagy mit csinálunk, az agyunk mindig találni fog magának egy problémát, ami az egyéni boldogságunk elé helyez. Az ön által felvázolt módszerrel nem teszünk mást, csak az egyik gyötrelmet cserélgetjük a másikra, amíg meg nem halunk. Ettől egy percre sem leszünk boldogok.
– Sehová sem jutunk az életben, ha nem oldjuk meg a problémáinkat.
– Nem azt mondom, hogy hagyjuk a fenébe az összest – felelte Kate. – Meg kell tanulnunk kategorizálni a gondjainkat. Van, amit meg kell oldani és van, amit nem kell megoldani. A meg kell oldani kategóriába megoldható és megoldhatatlan probléma is kerülhet, ezek általánosságban véve az életünk folytatásához szükséges dolgok megszerzését és önmagunk, valamint a szeretteink védelmét foglalják magukban. Ezektől nem tudunk megvonatkozni, de minél jobban működik a minket körülvevő világ, annál kevesebbet kell foglalkoznunk vele. Ideális esetben szinte nem is kell. A nem kell megoldani kategória már jóval szélesebb, további kategóriákra oszlik, a könnyen megoldható és a nehezen megoldható problémákra. Itt is léteznek olyan problémák, amelyeket nem oldhatunk meg, de ezekkel soha egy percet sem szabad foglalkoznunk. A nehezen megoldható problémák többségét is hanyagolnunk kell, csak nagyon kevés helyzet megoldása bizonyul számunkra kifizetődőnek, ilyen például a párválasztás, vagy az életszínvonalunk javítása. De mielőtt belevágunk, biztosan tudnunk kell, hogy meg fogja érni! Ez alapos utánanézést követel. Ideális esetben az életünk jelentős részét a könnyen megoldható kategóriába tartozó gondokkal fogjuk tölteni. Ezeket nem muszáj azért megoldanunk, mert szükségesnek érezzük, akár az önérzetünk növelése érdekében is cselekedhetünk. Azonban fontos, hogy ne temetkezzünk beléjük, itt a megoldás útja számít, nem a cél!
– Köszönjük – mondta unottan Stevenson. – Biztos vagyok benne, hogy eme tudás birtokában el fogjuk érni a színtiszta és tökéletes boldogságot.
– Az nem létezik – rázta a fejét Kate.
– Nincs boldogság? – húzta a szemöldökét Stevenson.
– Nincs boldog lét, ahogyan szomorú sem, csak boldogabb és szomorúbb lét van, egyik csúcsát sem lehet elérni. Csak akkor tapasztalhatnánk meg, ha az elménk minden más érzéstől mentesülne. Ebben az esetben az agyunk egyetlen problémát sem akarna megoldani, nem akarnánk elmenni dolgozni, mert pénz kell, nem akarnánk pihenni, mert fáradtak vagyunk, nem akarnánk enni, mert éhesek vagyunk, ahogyan a szomjunkat sem akarnánk oltani, sőt még levegőt sem akarnánk venni! Ott helyben meghalnánk, ha valaha is elérnénk bármelyik érzés kiteljesedését is. Nincs jó rossz nélkül, nincs öröm bánat nélkül, ahogyan nincs boldogság szomorúság nélkül, ezek kölcsönösen feltételezik egymás létezését.
– Tehát hiába akarunk boldogok lenni, sosem leszünk azok igazán? Értem én a kritikáját, hölgyem, csak egyetlen dolgot hiányolok belőle, a megoldást.
– Arra kell törekednünk, hogy a lehető legboldogabbak legyünk, ezt nevezik boldogságra való törekvésnek. Ehhez alapvetően két dologra van szükségünk, minimalizálnunk kell a minket érő negatív tényezők által keltett hatásokat és arra kell koncentrálnunk, ami a leginkább boldoggá tesz minket. A negatív tényezők rontják a boldogságunkat, ezek elsősorban fájdalmat jelentenek. Nem tarthatunk haragot, nem büntethetjük magunkat azokért a rossz dolgokért, amiket megtettünk, vagy mások tettek meg velünk. El kell engedni őket, nem eltemetni, elengedni, hogy semmiképpen se lehessenek útban. A boldogságot rontó tényezők másik felét a problémáink okozzák, amelyek általában szorosan hozzákapcsolódnak a lelki fájdalmunkhoz. Ha megfelelően kezeljük a lelki sérüléseket, ezek megszűnnek. A további gondokra azt a módszert javaslom, amelyet nem sokkal ezelőtt mondtam a csoportosításukról. A boldogságot biztosító tényezőkkel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy ez több dolgot is jelenthet. Az ember több tényező által is boldog lehet, azonban előfordulhat, hogy ezek közül egy vagy több dolog nem elérhető el számára. Ez könnyen jelenthet szexet, egy bizonyos személyt, egy szenvedélyt, egy foglalkozást, vagy akár egy szilárd tárgyat, egy helyszínt, egy életkörülményt, sőt szinte bármit, ami csak boldoggá tud tenni egy egyént. Ezek közül meg kell találnunk azt, amit a legjobbnak találunk és aktívan foglalkozni tudunk vele. Életünk során erre kell összpontosítanunk, lehetőleg a foglalkozásunkat is e-köré kell terelnünk, mert csak akkor lehetünk igazán boldogok. Ugyanakkor fent kell tartanunk a változtatás lehetőségét is. Mert mi magunk is változhatunk, ilyenkor bizonyos tényezők elhalványulnak és újak erősödnek meg. Ebben az esetben muszáj változtatnunk az életünkön, könnyen nagy árat fizethetünk azért, ha beleszorulunk egy napról napra sötétebbé váló mókuskerékbe.
– Ennyi lenne? – mondta szkeptikusan Stevenson. – Legyünk mind önző, magunkba forduló teremtmények? Felejtsük el a szeretteinket, a barátainkat és mindenkit, aki körülvesz minket? Hagyjuk éhezni a nincstelent, kergessünk el mindenkit önmagunktól, mert bizonyos dolgokat nem kedvelünk bennük? Ez lenne a nagy titok?
– Az élet boldog oldala ezáltal is biztosítható – bólintott Kate  –, de ennél sokkal tovább is el lehet menni. A mi boldogságunk éppúgy mások függvénye is, mint önmagunké. Sokkal könnyebb boldog életet élnünk, ha olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akiket pozitívan érdeklünk, mintha rosszakarókkal vagyunk körbevéve.
– Nagy titok volt – nyugtázta félig mosolyogva a professzor.
– Mégsem jövünk rá – rázta a fejét Kate. – Mindig csak önmagunkra gondolunk mások helyett, mert azt hisszük, hogy akkor lesz nekünk a legjobb, ha a saját dolgunkkal törődünk. De nem is lehetnénk ennél ostobábbak! Képzeljenek el egy olyan társadalmat, ahol mindenki másokért van, ahol mindenki azt akarja, hogy boldog legyen a másik, még ha ártott is neki. Hát nem lenne csodálatos egy ilyen világban élni?
– Miért akarnék én jót egy rosszakarómnak? – húzta a szemöldökét Stevenson. – Nézze, ez egy jó ötlet, értékelem a gondolatát, de ez nem működhet. Ilyen világ nincs, nem is volt, nem is lesz.
Pedig létezett, sőt, mi több a galaxis csupa ilyen világokkal volt tele, akár a szomszédjaik és azok szomszédjai és az ő szomszédjaik is… Kate nem bírta tovább Stevenson szűklátókörűségét. Felállt, aztán csapot-papot otthagyva kisietett a teremből.
– Ezt meghibbant? – kérdezte az egyik hallgató.

***

Kate annyira dühös és fáradt lett, hogy szüneteltetnie kellett a kérdezősködést. Kikapcsolódásra támadt szüksége. Azt gondolta, hogy a kellemes pillanatokat az emberi testben töltött ideje alatt magányosan fogja tölteni, de másra sem tudott gondolni, mint a századosra. Ez már nem csak a szexről szólt, heves érzelmek forró kapcsa fűzte őt hozzá. Korábban is érzett már ilyet, de mégsem találta ugyanannak, mint odahaza. Más szemmel látta a világot, máshogyan is kellett, hogy megtapasztalja a dolgokat, legyenek azok újak, vagy többször is tapasztaltak, mind érdekessé váltak.
– Hogy…? – fordult az ajtóhoz Stone.
– Nyitva hagytad – rántott vállat Kate.
– Hol voltál? – kérdezte kerek szemmel a százados.
– A kabinomban – felelte Kate. – Töriztem.
– Ennyi ideig? – ráncolta a homlokát Stone, Kate bólintott. – Miért nem engedtél be, amikor kopogtattam? Legalább elküldhettél volna a búsba.
– Nem vettem észre – húzta a száját Kate. – A zenével is ismerkedni kezdtem.
– Legalább tanultál valami érdekeset?
– Fogjuk rá – nyugtázta a nő. – Van egy kis időd?
– Persze – bólintott rá Stone, Kate úgy ugrott rá, mint egy kullancs.
Az óriáskatona hátrálni kezdett, ahogyan csókolóztak, önmagától dőlt le az ágyra. Gyorsan leszedték egymásról a ruhákat, legalábbis csak annyira, hogy el tudják végezni, amit akartak. Kate nem tudott túl sok dologra gondolni az aktus alatt, de ami akkor az eszébe jutott, az mindent megváltoztathatott. Egészen addig a fejében próbálta tartani, amíg az extázis és a kimerültség álomba nem merítette.

***

Kate unottan nézte a Híreket, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy a szüleit mutatta a kamera. Nem értette a dolgot, még gyerek volt, egyáltalán nem is érthetett belőle semmit. Miért hagyta itt a családja? Miért akartak elmenni a Hammerholdról? De ha mégis ez történt, akkor miért egy ócska teherhajót választottak, amelyen százával tömörültek az illegális kivándorlók?
Bármit is tettek, bőven elegendő oknak bizonyult arra, hogy a különleges erők megszállják a hajót és felkutassák őket. Kate kerek szemmel nézte végig, ahogyan a fegyveresek körbevették a családját. A szülei azonnal megadták magukat, az alig hat éves Sharon kérdően tekintett rájuk, nem értette, hogy mi történt körülötte. Még Kate sem jöhetett rá, csak annyit tudott kihámozni az adásból, hogy megtalálták a konföderációs kémet.
– Fegyver van nála! – hangzott el a végítélet.
A kommandósok habozás nélkül tüzet nyitottak a védtelen civilekre. Kate szülei a saját testükkel védték a húgát a golyózáportól, de semmi sem gátolhatta meg, hogy őt is eltalálják. A végén nem maradt más, csak három test, mozdulatlanul feküdve a vérükben és egy szerencsétlen kislány, aki soha semmit sem vétett senkinek, de mégis a világ egyik legkegyetlenebb sorsát kellett elszenvednie…