Megváltás - 8. fejezet

8. fejezet
A Döntés


Eterna. Ahogyan minden elnevezést a mögötte álló tartalom határozott meg, az etarna jelentést is mindig a mögötte álló faj jellemezte. A régi időkben az Eterna egy elmaradott civilizációt tükrözött, amely soha nem látott élvezettel követett el erőszakos tetteket. A világukon egymást érték a háborúk, tíz férfiból csak egyetlen egy érhette meg a felnőttkort a sorozatos harcoknak köszönhetően. Az őket figyelő békés és jóakaratú civilizációk biztosra vették, hogy a bolygójuk egy sugárszennyezett masszaként fogja végezni, azonban tiszteletben tartották az eternák önrendelkezési jogát és nem avatkoztak bele az életükbe. 
Az eternák maguktól jöttek rá, hogy az erőszak csak erőszakhoz vezet és felismerték, hogy le kell térniük az útjukról. Az újkorban bekövetkezett változás nem egyetlen gondolkodó fejéből eredt, már sokan generációk óta tisztában voltak a helyes úttal, azonban az őket körülvevő világ nem engedte meg, hogy rátérjenek. A szavuk némán terjedt a társadalomban, egyre többen hitték, hogy máshogyan kellene élniük, mindaddig, amíg az egyikük meg nem kapta rá a tökéletes lehetőséget: egy olyan ország élén állhatott, amely elég erős gazdasággal rendelkezett ahhoz, hogy biztosítsa a nép alapvető szükségleteit. Hivatali ideje alatt egy olyan ország teremtésén fáradozott, ahol megszűnnek a boldogság elérését lehetetlenné tévő tényezők, azaz az éhezés, a nyomor, a túlzott kizsákmányolás és a közbiztonság hiánya. Az új rendszer titkos hívői mindent megtettek azért, hogy segítsék, és amikor elérkezettnek látták az időt, elkezdték terjeszteni az új világ tanait. Senki sem tudta, hogy ezek kitől eredtek, de nem is számított. Az volt a lényeg, hogy eljutott hozzájuk az üzenet és ezt tovább adhatták másoknak. A nép csak nehezen értette meg, hogy az új rendszer hogyan szolgálná az érdekeiket, de a legboldogtalanabbak hajlani kezdtek a szavukra, mert úgy gondolták, hogy nekik már úgysem lehet rosszabb. Egyáltalán nem vált borzalmasabbá az életük, sőt sokan tényleg elérték a nekik ígért boldogságot. Gyorsan növekedni kezdett az új világban hívők száma, olyan közösségek alakultak, ahol már annak értékrendje szerint is éltek. A médiának köszönhetően futótűzként kezdett terjedni az ilyen helyek híre, sokan ellátogattak oda kíváncsiságból, de aránylag csak kevesen kötelezték el magukat az új tanok mellett. Eternistáknak keresztelték őket, mintha egy vallást követtek volna, de ez a „hit” elvetette az istenek létezését. Szerintük csak az az idő állt az egyén rendelkezésére, amit a világon kapott, ezért abból kellett kihoznia a legtöbbet.
Az egyházak foggal-körömmel küzdöttek az eternisták ellen, azonban a nekik otthont adó állam liberális szerkezete biztosította a szervezetük működését és a terjedését. A velük szemben álló erők azt találták a legfélelmetesebbnek, hogy a rendszerük működött, a „Mindenki boldog, vagy senki.” jelmondat egy olyan világot takart, ahol valóban mindenki elérhette a boldogság állapotát. A rendszerükbe elsősorban olyan egyének akartak bekerülni, akik törődést és odafigyelést akartak. Inkább kivenni akartak a közösség kosarából, mintsem beletenni, de hamar rájöttek, hogy egyik nem létezett a másik nélkül – aki nem tette hozzá a maga részét a társadalmukhoz, azt minden további nélkül kizárták onnan.
Az új társadalom működött, a tábora folyamatosan növekedett, az eternista közösségek átnyúltak az országhatárokon, és szép lassan, pontról pontra az egész világon komoly befolyásra tettek szert. Egy eternista nem hitt az erőszakban, de ha egy kívülálló megtámadta, akkor teljes joga volt a védekezésre. Az új világ hívei sosem erőszakkal terjeszkedtek, mindig szívesen látták az új tagokat, akik évek alatt megtalálták a boldogsághoz vezető utat. Nyomatékosan hirdették, hogy az etarna egy, és nem kellene államokra oszlania, erősen hittek abban, hogy mindenki megérdemli a boldogságához szükséges körülményeket, és ezért rendszeresen segítséget nyújtottak a nincsteleneknek, akár egyet értettek az elveikkel, akár nem.
Ahhoz, hogy egy állam teljesen alárendelje magát az eternistáknak, a kormányzatának is az új világ híveiből kellett állnia. Ez csak akkor vált lehetségessé, ha az állam népe is jelentős részt eternistákból állt, ami egy gazdaságilag fejlett államot feltételezett, hiszen csak az maradt meg az új világ mellett, aki valóban elérte a belépésekor ígért boldogságot – ehhez elengedhetetlen volt, hogy meg tudjon vonatkozni a problémáitól, azonban a kötelezően megoldandó gondoktól nem tudott. Ennek köszönhetően először a fejlett világ állt össze egy egészé, amely csak úgy tudta terjeszteni a befolyását, ha a fejletlen országok közt is megteremtette a nép boldogságához elengedhetetlen feltételeket. A világukon fokozatosan megszűnt a munkanélküliség, az éhezés és megerősödött a közbiztonság, amit az állandó háborúk megszűnése is jelentősen fellendített. Az eternisták erre nem sajnálták az áldozatot, ugyanis már a boldogsághoz vezető úton haladva megtanultak megvonatkozni a kapzsiságtól, ami más esetben rendkívül nehézzé tette volna a boldogság elérését. Miért akarna bárki is többet annál, amije van, ha nem bántja, hogy neki kevesebb van, mint másoknak?
Az eterna világforradalom hosszú idő alatt, de vér nélkül játszódott le. A bolygójuk teljes területét magába foglaló állam, az Eternium, nem csak az egyéni boldogságot garantálta az egész faj számára, de egy újabb döbbenetes eredményt is elért: a civilizációjukat figyelő idegen hatalmak elérkezettnek látták az időt arra, hogy kapcsolatba lépjenek velük. Egytől egyig békés létformák voltak, akik hasonló, vagy éppen teljesen más módon vonatkoztak meg az agressziójuktól. Az eternák furcsállták, hogy nem léteztek vérszomjas civilizációk, melyek előszeretettel használták ki a másikat, pedig az ok mindennél egyszerűbb volt. Ha egy faj képes ellenséget látni másban, akkor önmagában is. Ha ellenséget lát önmagában, akkor háborúzni fog, még az űrkorszak előtt elég erős fegyvereket teremtve ahhoz, hogy elpusztítsa magát. Amikor eljön ez a pont, vagy rájön arra, amire az eternisták is, vagy véget vet a létezésének. Az eternák ezt sosem tudták megérteni, inkább csak elfogadni és örülni annak, hogy elkerülték ezt a sorsot.
Agresszív civilizációk nélkül az eternákat semmi sem fenyegette. A környező népek szívesen lemondtak az eternák világát övező térségről, hogy akadály nélkül fejlődhessenek. Ebben bámulatos eredményeket értek el. Az általuk létrehozott kolóniák a béke és a harmónia mintaképeivé váltak, a művészet új virágkora kezdődött el ezekben az évszázadokban. Egy virágkor, ami sosem ért véget. Az eternák követtek el hibákat, ahogyan az inga kilengett az őt érő hatásoktól, ők is letértek az útjukról néhány alkalommal, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de mindig visszataláltak rá. Megállás nélkül gyarapodott a civilizációjuk, a virágkoruk évszázadaiból évezredek lettek, az ezredek milliókká váltak és a milliók milliárdokká terebélyesedtek. Az Eterna név eggyé vált magával az örökkévalósággal, hatalmasabbra nőttek, mint a szomszédjaik, majd az ő szomszédjaik és az ő szomszédjaik. Az egykor otthonát bizonytalanul elhagyó fiatalok bölcsekké váltak, akik örömmel egyengettek más fajokat az útjukon és osztottak meg velük mindent, amit csak felfedeztek a létezéssel kapcsolatban. Egy eterna számára az élet egy hosszú és csodálatos, erőszakmentes létet jelentett, amelyet mások és önmaga megismerésére és az univerzum csodáinak felfedezésére fordított. Nem félt a haláltól, hiszen mindent kihozott abból, amit az univerzum beláthatatlan egyenletei megengedtek neki. Nem kesergett azon, amit nem tett meg és azon, ami előtte állhatott volna, inkább köszöntet akart mondani. Meg akarta köszönni az elszántságát és éleslátását azoknak a forradalmi gondolkodóknak, akik annak idején kidolgozták az ideális világot, és ezzel lehetővé tették, hogy ő részese lehessen annak a csodának, ami az életet jelentette számára.

A természetétől függetlenül minden civilizációnak szüksége volt vezetőkre, az Eternium legfelsőbb vezetését a társadalmuk öt legtiszteletreméltóbb bölcse vezette. Náluk a tisztelet a megismerés mértékét jelentette. Minél többet tudott valaki másokról, ónmagáról és az őt körülvevő világról, annál nagyobb hitelt adtak a szavának. Az öt bölcs külsőségekben és a lelke mélyén is eltért egymástól, egyetlen közös pontjukat az alapvető életfelfogásuk jelentette. Ők döntöttek a legfontosabb kül– és belügyi kérdésekről, a szándékos törvényszegők sorsáról és ma az emberiség fennmaradásáról is nekik kellett döntést hozniuk.
Einstein, Freud és Hudson részletesen elmagyarázta nekik a helyzetet, és az emlékeiket is készek voltak a bölcsek rendelkezésére bocsájtani, hogy bizonyítsák a szavahihetőségüket. A bölcsek órákig tanakodtak, egymás után vetették fel egymás közt a lehetőségeket, melyek közül csak egy történhetett meg.
– Kipusztulnak – jelentette ki legtiszteletreméltóbb bölcs, Naarin. A nő félhold alakú asztal középső részén foglalt helyet, a fekete haja túlnyúlt az asztal szintjén. Az arcán meg sem rezzent a kék bőr, amikor kimondta az ítéletet, sötétkék szemében nem látszott semmi lelkiismeret.
– De hisz megválthatóak – tiltakozott Kate. – Mi sem kezdtük másképpen!
– Nem azok – rázta a fejét Naarin. – Rájöttek ugyan, a tudásuk megvan hozzá, de nincs meg bennük a kellő akarat. Ki fognak fogyni az időből.
– Akkor avatkozzunk be! – vágta rá Hudson. – Küldjünk még több követet!
– Nem avatkozhatunk bele a fejlődésükbe. Tiszteletben kell tartanunk a civilizációjuk jogát az önrendelkezésre.
– Mert azzal nem avatkozunk be, hogy kiirtjuk őket? – emelte fel a hangját Kate.
– Ha tovább haladnának az útjukon, akkor is éppolyan holtan végeznék. Semmi olyat nem teszünk, ami nem történne meg önmagától.
– Nem – rázta a fejét Kate. – Ha meg lehet menteni őket, akkor meg is kell mentenünk őket.
– Korábban is megpróbálkoztunk egy civilizáció felemelésével. Nem hozott sok jót sem a mi, sem az ő népüknek. A tény, hogy erre emlékeztetnem kell téged, Iva, azt mutatja, hogy az emberi részed beszél belőled.
– Ezért akartátok, hogy így jöjjünk. Így nem kell figyelembe vennetek, amit mondunk – felelte Hudson.
– Úgy tűnik, hogy nem érted meg, amíg el nem ismétlem azt, amit már eddig is tudtál. Mi, eternák, évmilliárdokon át figyeltünk más civilizációkat. Amelyek maguktól rájöttek arra, amire mi is, azokat felemeltük, hogy minél gyorsabban részesülhessenek a hosszantartó boldog élet csodásságából. Azok a népek, amelyek nem jöttek rá, amire mi, még azelőtt elpusztították önmagukat, hogy kolóniát létesíthettek volna egy másik naprendszerben. Kivéve a tradákat, akik az emberekhez hasonlóan találtak maguknak egy féregjáratot, amivel át tudtak menni egy másik naprendszerbe, ahol sokasodni kezdtek. Egészen addig folytatták a háborúzást, amíg nem maradt más belőlük, mint egyetlen csillaghajó néhányezer túlélővel, akiknek semmi reménye nem létezett a túlélésre. Mi megsajnáltuk őket, új lehetőségek adtunk nekik az életre. Évezredeken át próbáltuk őket rávezetni a mi utunkra, de amikor eljött az idő, képtelenek voltak fékezni az agressziójukat. Az utolsó pillanatban, mielőtt megnyomták volna a gombokat, egy őrült tudós mentette meg őket, aki egy olyan mesterséges intelligenciát írt, amely képes volt átvenni a hatalmat a tradák teste felett. Ez az MI egyetlen céllal rendelkezett, biztosítania kellett a faja túlélését, bármi áron. A kaptártudatokkal ellentétben ez az intelligencia nem osztozott az általa irányítottak bölcsességében, gondolkodásában, vagy akaratában, a tradák megszűntek függetlennek lenni, közönséges rabszolgái lettek a saját kreálmányuknak. Az MI ugyan békét ígért nekünk, titokban arra a következtetésre jutott, hogy veszélyt jelentünk a fennállására, ezért megvárta, amíg kellőképpen nagyra hízott a hatalma, majd megtámadott minket. Évszázadokon át tartó háború kezdődött, a győzelmünk biztos volt ugyan, de az erkölcsi tisztaságunk veszélybe került. Elérkezett a nap, amikor ez a tanács összeült, és nekem meg kellett tennem azt, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam: parancsba kellett adnom egy más fajok kiirtására tervezett faj hadászati bevetését. Sreaka hetek alatt megnyerte nekünk a háborút, teljesen felszámolva a trada civilizációt. De a mi harcunk még nem ért véget. Újra meg kellett találnunk önmagunkat, és döntést kellett hoznunk a fajgyilkos sorsáról. Nekem másodszor is meg kellett hazudnom önmagam és mindent, amiben hittem és a mai napig hiszek azáltal, hogy megengedtem a létezését. Döntésem a puszta logika határozta meg, nem tudhattuk, mikor kerül sor egy újabb váratlan konfliktusra, Sreaka megteremtette a lehetőséget arra, hogy még a legkegyetlenebb konfliktusokat is anélkül vészeljünk át, hogy kockára kelljen tennünk a tisztaságunk. Ennek ellenére Sreaka még jelen van, bizonyítékul arra, hogy mi történik akkor, ha egy olyan civilizációt akarunk felemelni, ami nem áll készen rá. Az emberek nem állnak készen rá.
– Tévedsz – jelentette ki Kate.
– Igazán? – kérdezte Naarin. Legyintett egyet a kezével, majd egy hologram bontakozott ki Hudson előtt.
– Thunder? – döbbent meg Kate. Az admirális a kabinjában állt, pisztollyal a kezében. Könnyezett, magállás nélkül rázta a félelme, de a szemében látszott az elszántság. A halántékához nyomta a pisztolyt, mély levegőt vett, aztán meghúzta a ravaszt. A felvétel még azelőtt véget ért, hogy összeesett volna a földön… Már mindenki látta a lényeget.
– Ez az ember nem volt boldog – jelentette ki Naarin. – Megkérdezted, sőt még az igazság egy részét is megosztottad vele. Látod, hogy mit tett vele? Az emberek nem azért nem állnak készen rá, mert nem tudják, hogy mit kellene tenni, az akarat az, ami hiányzik belőlük. Képtelenek felülkerekedni a negatív érzelmeiken, ehelyett elvesznek bennük, és üres héjakká válnak, amelyek egyik napról élnek a másikra. Létezik kivétel, ezt elismerem, de ennél sokkal több kell ahhoz a változáshoz, ami a megmentésükhöz kell. Még te sem vagy képes felülemelkedni az érzéseiden, Kate. Képtelen vagy objektív szemmel nézni az embereket, nem látod azt a logikát, amit kezdettől fogva látnod kellett volna. Ezért kellett emberi testben jönnötök, hogy a saját bőrötökön tapasztaljátok, mennyire vadak és kordában tarthatatlanok az emberi érzelmek.
– Igaza van, Kate – lépett mellé Freud. – Minél többet töltünk el ebben a formában, annál inkább lealacsonyodunk az ő szintjükre.
– Mert az eternák útján próbálunk felülkerekedni az emberi érzelmeken – felelte Hudson. – Az ő érzelmeik semmivel sem erősebbek vagy vadabbak, mint a sajátjaink, éppúgy időbe telik megfékezni a bennük lévő állatot, akárcsak a mienket. Ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen.
– A rendelkezésükre álló idő alatt az – vágta rá Naarin. – Az egyetlen dolog az, amiért nem látod, az emberekhez fűzött érzelmeid.
– Egyáltalán nem erről van szó – felelte Kate. – Mi eternák vagyunk, nekünk mindegy, hogy most írtjuk ki az emberiséget, vagy tíz, száz, akár ezer év múlva; mi itt leszünk. Láttam a becsléseket, hosszú idő, mire olyan fegyvereket fejlesztenek, amelyek felemészthetnék őket ebben a fázisban.
–  Mindegy, hogy mennyit várunk, ha egyszer ugyanaz lesz a végkifejlet – rázta a fejét Naarin.
– Nem az – vágta rá Kate tüzes tekintettel. – Mi hárman évezredeken át figyeltük őket, és mégis kihagytunk egy elemet. Félreértettük őket, ami egyértelműen bebizonyítja, hogy több időt kellene szánnunk erre a döntésre. Hiszen mi nem ölhetünk élvezetért, úgy kéne kerülnünk ezt a témát, mint azt a bizonyosat. Én mégis úgy érzem, mintha másra sem várnánk, csakhogy nekik eshessünk. Miért, mélyen tisztelt bölcsek? Miért adtok teret a helytelen vágyaitoknak? Csak nem egy újabb tradajárást látnátok az emberiségben?
– A döntés megszületett – felelte Naarin. – Sreaka még ma elindul, hogy végezzen az emberiséggel. Egyedül lesz, időbe telik majd, mire megkezdheti a kiirtási folyamatot. Megengedem, hogy folytasd a kutatásodat, bár szkeptikus vagyok a témával kapcsolatban, tiszteletben tartom az akaratodat. De ne akarj hősködni! Amíg emberi testben vagy, Sreaka képtelen lesz felismerni. Meg fog ölni, akár mindenki mást.
– Sreaka? – döbbent meg Kate.
– Hogy mi van? – hőbörgött Einstein.
– Ez erkölcstelen! – emelte fel a hangját Allan. – Ha már ölünk, akkor eternáns úton kell tennünk. Egyetlen másodperc tört része alatt ki tudnánk irtani az emberi fajt, mindenfajta fájdalom és félelem nélkül, Sreaka nem lesz ilyen kegyes.
– Megértem a tiltakozásotokat, de kérem, hagyjátok a bölcsekre az erkölcsi tisztaságunk megőrzése és a túlélés közt húzódó határvonal meghatározását.
– Miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Kate.
– Ki fenyegetne minket? – kérdezte Allan.
– Ők – jelentette ki a bölcs.
A bírák vérében megfagyott a vér, a világ a feje tetejére állt, a tanácsterem sötét falai forogni kezdtek körülöttük.
– Megértem – bólintott rá Freud. Ennek Einstein és Hudson sem mondhatott ellen. – Amennyiben ilyen a súlyos a helyzet, az lesz a legjobb, ha mindhárman visszamegyünk. Minden harci tapasztalat kincs eme sötét időkben.