Megváltás - 7. fejezet

7. fejezet
Érdektelen


Kate-nek fogalma sem volt róla, hogy kit kérdezhetne meg. Órákon át gyalogolt a naptalan forróságban, aztán elérte azt a pontot, amikor már nem bírta tovább. Le kellett ülnie, enyhítenie kellett a kínzó éhségét és szomjúságát, amire azonnali megoldást kínált a vele szemben álló étkezde.
Odabent megszűnt a kínzó forróság, a légkondicionálás emberi igényeknek megfelelő szinten tartotta a hőmérsékletet. Kate csirkét kért sült krumplival és egy pohár vízzel, amit még az elfogyasztás előtt ki kellett fizetnie. Ezt nem értette különösebben, azért jött ide, hogy jóllakjon, miért kellett volna úgy fizetnie, hogy még korgott a gyomra? Azért lehetett így, mert egyesek nem fizettek volna… De ki és miért tett volna ilyet? Egy mély lélegzetvétellel nyelte le az emberek újabb értelmetlen szokását.
Le kellett ülnie, hogy kényelmesen elfogyaszthassa az ebédjét. Végignézett az asztalokon, közülük csak három állt üresen, de ezek mind a sarokban lévő asztalt fogták közre. Egy öregember étkezett rajta, többször is felnézett a tányérjáról, felmérve a környezetét. Kate egy pillanatra megdöbbent, amikor őt is megnézte, még az életében nem látott ennyire csúf embert. Az arcát csak egy ló és egy disznó pofájának különös ötvözéséhez tudta mérni, a feje kétszer akkorának tűnt az átlagnál, annyira vézna, törékeny testet kapott. A karja olyan vékony volt, mint egy fogpiszkáló, a keze mégis nagy volt, akár egy gorilláé. Idős léte ellenére egészen jól tartotta a szőrzetét, a szürke szőrszálak úgy szolgálták a karját a kézfejét és az ujjperceit, mint egyfajta bunda, az alatta lévő bőr a fehér helyett inkább vörös árnyalatot vett fel. Kate egyedül a haját találta emészthetőnek, de az is csak ritkás csomókban nőtt, és csak egy kisebb csoda folytán tudott normális mintát felvenni a torz koponyáján. A vendégek olykor-olykor ránéztek, tekintetük néhol riadtnak bizonyult, azonban a legtöbbjük becsmérelni kívánta. Normál esetben Kate messziről elkerülte volna… De épp ezt találta benne figyelemre méltónak.
– Megengedi? – kérdezte tőle. A székre helyezte a jobb kezét, a ballal már a tálcát kívánta az asztalra tenni.
– Vigye csak – rántott vállat az öregember. A szavait torz hang hordozta magával, Kate csak alig tudta megérteni őket.
– Leülnék – mondta kedvesen.
– Csak tessék – mutatott maga elé az öreg. Arcán különös grimasz húzódott, az eldeformálódott, sárga fogai kilátszottak az állkapcsából ebben a néhány pillanatban. Kate ezt mosolyként értelmezte, de nem lehetett biztos benne.
– Köszönöm – mondta illedelmesen. Alig foglalt helyet, máris érezte a tarkóján az emberek tekintetét. Mintha azt kérdezték volna magukban: Hogy ülhetett egy asztalhoz azzal az izével? Megbolondult?
– Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést? – kérdezte az öreg.
– Beszélni szeretnék – mondta Kate.
– Mivel kapcsolatban? Attól tartok, én nem szolgálhatok semmi érdekessel – rázta a fejét az öreg. Kate orrát rettenetes bűz csapta meg, ahogyan hallgatta a szavait, egyre csak az értelmezésükön fáradozva.
– Önről szeretnék többet megtudni – felelte, egyre csak a szag forrását keresve. Emberi lény nem lehetett ennyire büdös, ezért az öreget kapásból lehúzta a listáról. Először az ételre gyanakodott, háromszor is beleszagolt, mivel az jó illattal rendelkezett. Ezután jött a tálca, a sótartó az asztalon, aztán a fejébe vette, hogy bármi is legyen a szag forrása, az csak az asztal alatt lehetett.
– Igen, ez én vagyok – jelentette ki az öreg, amikor Kate feje már az asztal alatt volt. – Betegség, nem lehet mit kezdeni vele. Mit mondhatnék, szerencsém volt – húzódott kínos vigyor az arcán.
– Elnézését, nem akartam megbántani – mondta.
– Semmi gond, hozzászoktam már az élők közt töltött hatvankét évem alatt – harapott bele a kenyerébe. – Igor Migor vagyok. Ne mondja, tudom, ebben a tekintetben is hatalmas szerencsének örvendek. Kit tisztelhetek az ön személyében?
– Kate Hudson – mondta mosolyogva. – Miért eszik egyedül?
– Mert senki sem akar velem étkezni, ezt az alkalmat leszámítva persze. De igazán nem érdekes – mondta Igor. – Régen még megesett, hogy az apám leült velem megenni valamit, de annak már nagyon régen. A rákot már gyógyítják, de egy szívroham ellen még mindig nem lehet mit tenni.
– Nincs családja? – kérdezte Kate.
– Nincs. Mondtam én, hogy az apám volt az utolsó. Előtte anyám… A siklóbalesetekkel sem lehetett mit kezdeni. Volt egy kutyám is, amikor még fiatal voltam, de sosem szeretett az a dög. Nem tetszett neki a szagom.
– Mi van a barátaival? Biztos enne valaki önnel, ha megkéri rá.
– Az nekem már régen nincsen, már úgy negyven éve. – A kenyerét belemártotta a kolbászból hátramaradt zsírba, majd jóízűen beleharapott. – Tudja, hogy van ez. Az ember eltervezi az álmát, annak megfelelően elvégzi az iskoláját, aztán mehet vécét pucolni, mert hát csak erre lett jó. Illetve erre se jó, inkább csak nem akadt túl sok jelentkező. Hadd mondjak valamit, ha ronda vagy, szar a melód és még minimálbért is hoz, tudhatsz te akármit, hihetsz bármiben, mindig a társadalom legalján leszel – rázta a fejét Igor.
– Senkivel sem tartja a kapcsolatot?
– Van, amikor elmegyek a szüleim sírjához, olyankor mondok egy pár szót, mert megérdemlik szegények, de nem… Nem mondanám. Senki sem tart engem elég érdekesnek ahhoz, hogy huzamosabb időn át megtűrjön.
– De ez nem múlhat csak ezen – jelentette ki Kate. – Ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de az ön oldaláról is kell lennie valami hibának.
– Hibának? – nevetett fel Igor. – Megmondom én, mit vétettem, megszülettem. A nevem, az arcom, a szagom, a jellemem, mindenem taszítja az embereket. Persze, tudok én is dolgokat, el tudok én is beszélni másokkal, de erre mások is képesek, olyanok, akik messze nem ilyen csúfak, torzak, mint én. Még szép, hogy inkább őket választották – nevetett kínjában Igor. – De már nem érdekes, igazán nem érdekes. Öreg vagyok már, elértem az életem lezáró szakaszát.
– Felesleges keseregnie a múltért, csak a jelen van – bólogatott Kate. – Nem kell szomorúan leélnie a hátralévő életét. Van egy mód…
– Én boldog vagyok – jelentette ki Igor.
– Hogy mondja? – döbbent meg Kate. Megfagyott az ereiben a vér. Igor Migor… Ő lenne volna az, akit egész  végig keresett?
– Tudja a boldogság nem a környezetünk függvénye, igazán nem az. A fejünkben van – kopogott hármat a halántékán. – Meg lehet szabadulni minden rossztól, ami valaha ért az életben. El kell engedni, időbe telik, mire sikerül elsajátítania teljes egészében, vagy akár nagyrészt is, az egész csak gyakorlás kérdése. A jónak kell élni, mert teljesen mindegy, hogy milyen szar az életed, mindig van benne egy kis fény. És csak ennyi kell, egy gyufaszálnyi kis pislákoló fény, hogy boldog lehessen. Mert ha rájön, hogy engedje el a rosszat, akkor csak a fehérség fog megmaradni. Világos lesz, boldogság lesz. Persze tudom én, hogy ebből igazán semmit sem ért, de…
– Igaza van – bólintott egyet Kate. – Bár azt hozzá kell tennem, hogy a megfelelő közösségben ennél sokkal boldogabb is lehetne. 
– Nincs teljes boldogság. Ami az enyémet illet, nekem elég ez is. Különben is, ha lett volna más lehetőségem, én sem így értem volna el. De mondom én, én igazán nem érdeklek senkit.
– Nekem megragadta az érdeklődésemet – mosolyodott el Kate.
– Igen, igen, van, aki belátja az élet alapvető igazságait. Kár, hogy a mai társadalom már közönyös, sötét lelkekből áll, akik mind úgy érzik, hogy már üresek, sérültek, de egyikük sem meri ezt felvállalni. Persze igazán nem lehet hibáztatni őket, igazán nem lehet – rázta a fejét Igor. – Egy olyan világ csapdájában élnek, amelyet ők maguk tartanak fent. Félnek, nem merik elmondani a gondjaikat, inkább magukba temetik őket, de képtelenek megvonatkozni tőle. Nem értik, hogy a tudat olyan, mint egy jéghegy, a túlnyomó része a vízréteg alatt van, de az is éppúgy meghatározza, mint amit láthatunk belőle. Ezért éreznek olyan késztetéseket, amelyeket nem éreznek helyesnek, tesznek olyan dolgokat, amelyekről nem is tudják, miért akarták egyáltalán. Aztán eltitkolják, holott éppúgy a létezésük része, mint amit mutatnak. És tudja, hiába felejtenek el valamit, az attól még ott marad a jéghegyben és kínozni fogja őket, amíg meg nem békélnek vele. Most már biztosan azt hiszi, hogy meghibbantam. Nem is hibáztatom érte, tudja…
– Nem – rázta meg a fejét Kate. – Sosem találkoztam normálisabb emberrel.
– Akkor igazán nem találkozott túl sok emberrel, igazán nem – rázta a fejét Igor. – Tudja, ezek a dolgok, amiket én mondok, ezek nem csak az én fejemben léteznek. Más is rájön, ha nem is az egészére a dolgoknak, legalább egy részére. Más is boldog, hiszen, ha egy embert megkérdez az utcán, biztosan tudni fogja, hogyan lehetne boldogabb. A gond itt az, hogy vannak emberek, akik eltévednek. Meggyőzik magukat arról, hogy ők már nem lehetnek boldogok, mert ez meg az történt velük, képtelenek túllépni a fájdalmukon, egész életükben másokat hibáztatnak, amikor önmagukban kellene megtalálniuk a görcsöt. Mások egyszerűen csak rossz álmot követnek, olyat, amit nem érhetnek el, vagy csak nem ismerik fel, hogy a boldogság belül van és nem kívül. Ezek az emberek egész életükben a holnapnak élnek, mert azt hiszik, hogy ha ezt meg azt elérik, akkor boldogok lehetnek, aztán úgy élik le az életüket, hogy egyetlen napot sem éltek igazán belőle. Ez az, amit itt meg kellene változtatni.
– Nem lehet megmondani nekik, hogy a rossz utat követnek – rázta meg a fejét Kate. – Mindenki a saját útját véli a leghelyesebbnek és ellenáll annak, aki le akarja téríteni róla. Nem lehet őket kényszeríteni.
– Nem megmondani, jelezni – magyarázta Igor. – Ha valami elég ideig van az ember orra előtt, akkor észre fogja venni. Ha egyszer felismeri, hogy az ő útja rossz, hajlani kezd az alternatívákra. Erre vannak azok a dolgok, amiket én is hajtogatok. Megmutatni a felismerőknek, hogyan változtathatnának az útjukon. De ha választásom lenne, én tovább mennék ennél.
– Tovább? – kérdezte kíváncsian Kate.
– Egy embert csak egy másik ember ismerhet ki a legjobban, de ahhoz, hogy jobban ismerje őt, mint önmagát, rengeteget kell tudnia róla. Ha elérte ezt a pontot, akkor megpróbálhatná rávezetni a helyes útra, taníthatná, hogy így fogalmazzak. A gond az, hogy nem mindenki tud olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyek megengedik az ilyen magas szintű ismeretséget, ahogyan én sem tudtam. A társadalomban léteznek emberek, akiket érdektelennek tartanak. Nem azok, de úgy vélekednek róluk, akárcsak rólam. Szerintük ronda vagyok, nem tudok semmit és nem is foglalkozom semmi olyannal, amiről megérne beszélgetni velem, tehát nem létezem. Nem én vagyok az egyetlen ilyen ember, sőt meglepődne, hogy hányan vagyunk, csak senki sem tud rólunk, mert nem számítunk. Felesleges emberek vagyunk egy olyan társadalomban, melynek elengedhetetlenek vagyunk a megmentéséhez. Mert szerintem az emberiség megmentéséhez mindenkinek hozzá kell tennie, a hasznosnak is, a haszontalannak is, a szépnek is és a csúnyának is, a gyengének is és az erősnek is. Szerintem, most nagyon kérem, ne nevessen rajtam…
– Nem fogok – ígérte meg Kate.
– Dehogynem fog – mondta szkeptikusan Igor. – Elröhögi magát, aztán feláll az asztaltól és elmegy innen a francba, amint ezt kimondom. Soha nem fogom látni többet.
– Nem megyek el – nyomatékosította a szavát Kate.
– Hát jó, nem fog – sóhajtott egyet Igor. – Szerintem az egyéni boldogságért első sorban nem önmagunknak, nem az államnak, hanem magának a társadalomnak kellene felelnie. Egy olyan világról álmodom, ahol az általános felfogás az, hogy vagy mindenki boldog, vagy senki sem. Gondoljon csak bele! Mindenki foglalkozna a másik boldogságával, mindenki meg próbálna ismerni mindenkit, hogy egyengesse lépteit a boldogság útjain. Hiszen mindenkit csak más ismerhet meg igazán, önmagunk nem, mert bele vagyunk kényszerítve a saját szemszögünkbe, amely nem látja önmagát. Persze nem érdekelne minket legbelül, csak a saját boldogságunk, akárcsak most, de mégis működne. Mert én annak ellenére, hogy tudom, mindenki saját maga miatt teszi azt, amit tesz, örülnék neki, ha végre szóba állnának velem az emberek. Örülnék neki, ha meghallgatnák a problémáimat és segíteni próbálnának rajta, annak ellenére, hogy legszívesebben le se szarnának. Örülnék neki, ha végre esélyt adnának nekem a szerelmeim, annak ellenére, hogy tudom, legbelül undorodnak tőlem. Örülnék neki, ha senki sem űzne gúnyt belőlem azért, mert Igor Migor vagyok. Örülnék, méghozzá azért, mert nem röhögnének rajtam, mert esélyt adnának nekem a szerelmeim, mert meghallgatnának a környezetemben lévők, és mert szóba állnának velem az emberek. Megtennék, ez megtörténne, és csak ez számítana. Tudja, miért? Mert tudnák, hogy ez a rendszer csak akkor működhet, ha mindenki hozzáteszi a maga részét, és ők is éppúgy boldogan élhetnének, akárcsak én. Hiszen nem az számít, hogy ki mit gondol rólunk legbelül, elvégre ők sem foglalkoztatnak minket jobban. Az számít, hogy foglalkozzanak velünk, hogy megpróbáljanak rávezetni a mi boldogságunkhoz leghelyesebb ösvényre, bármilyen célból is tegyék azt. És tudja, ha elég ideig maradunk ezen az ösvényen, egy idő után megszűnne a megvetés, az undor, a gúny és a beteges felsőbbrendűség. Rájönnénk, hogy mind emberek vagyunk, egyszerű lények, egyszerű problémákkal, amelyek csak azért vannak jelen, mert mi magunk jelentőséget tulajdonítunk nekik. Valóban elfogadnánk egymást annak, amik vagyunk, megértenénk, hogy egyikünk sem lehet sem több, sem kevesebb a másiknál. Aztán újabb változások történnének. Kíváncsiak lennénk, mintsem közönyösek, nyíltak, mintsem zárkózottak, kedvesek, mintsem önzőek. Valóban nem akarnám kiröhögni a másikat, tényleg szóba akarnék állni az embertársammal, igazán foglalkoztatnának annak problémái, és őszintén esélyt akarnék adni annak, aki belém szeretett. Megérteném a világot, jobban, mint bármikor, és minden lehetőséget megragadnék arra, hogy egy kicsit többet tudhassak róla, legyen az az engem körülvevő világ, mások, vagy önmagam. Létrejönne az ideális társadalom, egy világ, ahol csak őszinte és kedves egyének vannak. Hát nem lenne csodálatos? Ön nem akarna élni egy ilyen világban? Mert meg lehet, csak tennünk kéne érte. És nem arról beszélek, hogy menjünk ki az utcára és romboljuk le a jelenlegi kegyetlen világunkat, inkább csak életet kellene lehelnünk bele. Nekünk, embereknek, mint egy szerves egésznek kell elkezdenünk gyakorolni az új világ elveit, mindaddig, amíg a régi magától fel nem bomlik, teret adva neki. Mert mindenki boldog akar lenni, de itt mégsem lehet az mindenki.
Elakadt Kate lélegzete. Megtalálta, amit keresett, sőt még többet is. Hiszen ez volt az, amin az ő népe is elindult annak idején. Erre alapozva hozták létre a saját társadalmukat, ami mind a mai napig olyan fényesen ragyog a csillagok közt, hogy az űr minden ismert zugából odatódulnak a kíváncsiak, hogy megnézhessék. Az ember rájöhetett, de a felismerés és az ideális társadalom megalkotása közt még hosszú út állt előtte… Valami mégsem stimmelt. Kate érezte, hogy történik valamit. Valami…
ELKEZDŐDÖTT!!!
Kate megdöbbent egy pillanatra, aztán nevetésben tört ki. Úgy röhögött, akár egy gyermek a legkedvesebb tréfán, amit elképzelhetett, még a könnye is kicsordult kínjában, annyira megragadta a helyzet iróniája. Pont most kellett megtörténnie, pont most, amikor már csak karnyújtásnyira járt a megoldástól. Pont most, Pont most… De már nem számított, amit meg kellett tenni, az meg kell tenni.
– Most mennem kell – mondta Kate még mindig megkönnyezve a sors tréfáját. – Nem maga a gond, tényleg nem, és igaza van, abban, amit mond, lenyűgözött vele… De most mennem kell. – Sarkon fordult, majd sietve elhagyta a helyiséget. Amikor kiért az étkezdéből már rohanni kezdett. Nem a tágas utcák, terek vagy épületek érdekelték, csak egy szűk sikátor kellett neki, ahol senki sem láthatta. Onnan nyomtalanul eltűnhetett…

***

Róma városa tökéletes találkozóhelynek bizonyult. A nukleáris holokauszt nem hagyott többet belőle egy gigantikus kráternél, azonban ebbe nem nyugodtak bele az emberek. A sugárzás megszüntetésére alkalmazott drága és kezdetleges módszerekkel megtisztították a romokat, vízszintbe hozták a talajt, aztán egy hatalmas kupolát emeltek köré. Itt ismét egy modern várost építettek fel, amely az összes fennmaradt településhez hasonlóan a remény bárjaként tündökölt a nukleáris tél hideg, sötétszürke légköre által közrefogva. Róma egyszerre képviselte az ember kegyetlen természetét és az abból való kilábalás reményét, a története mindkét lehetséges végkifejletét.
A találkának megadott tér semmiben sem különbözött a többitől, mogorva, szürke házak vették körbe, melyektől siklópályák választották el. Felszínén padok, szökőkutak és egyszerű növények szolgáltatták a szépséget, emberek tucatjai jártak-keltek rajta, vagy ültek a maguk átlagos, csodás természetében.
Hármuk közül Kate érkezett meg utolsónak, könnyen felismerte a társait. Einstein azonnal kiszúrta, majd a mellette álló is rápillantott. Hudsont magával ragadta, a fiatal, barna hajú legény stílusos megjelenése.
– Már ideje volt – pillantott a zsebórájára az úriember. – Kate Hudson, ha nem tévedek – üdvözölte. – Allan Freud – mondta, mikor kezet fogott vele.
– Azt hittem, több időnk van – jelentette ki Kate.
– A bölcsek a saját kezükbe kívánják venni a döntéshozatalt – felelte Freud.
– Hiába dolgoztunk? – döbbent meg Hudson.
– A mi megfigyeléseink alapján ítélkeznek majd – tette hozzá Allan. – Hozzá fogják venni, amire itt rájöttünk és ki fogják kérni a véleményünket. De csak a jelenlegi formánkban.
– Tessék? – ráncolta a homlokát Einstein. – Hogy lehetnénk hasznukra, ha emberi szemszögből látjuk a világot? Így nem dönthetünk.
– Ők döntenek, mi csak véleményt mondunk – folytatta Allan. – Ideje egyeztetnünk. Jómagam tizennyolc embert kérdeztem meg, egyik sem alkalmas rá. Einstein?
– Tizenhat, de hozzá kell tennem, hogy ez a szám nagyobb is lehetett volna, ha valamivel fittebb testet választotok nekem. Egyik sem méltó rá.
– Kate? – fordult felé Freud.
– Négyet sikerült elkapnom…
– Négyet? – vágott közbe Einstein. – Miattad jöttünk le ide – rázta a fejét hitetlenkedve. – Lefogadom, hogy megint csak a szexualitásod felfedezése érdekelt.
– Khm… – köszörülte meg a torkát Allan. – Mind tudjuk, hogy az emberi gondolkodásnak megvannak a maga szeszélyei, de ez nem jelenti azt, hogy le kell süllyednünk a szintjükre. Kate a saját akarata szerint cselekedett, ezt el kell fogadnunk neki, emberi formában is tiszteletben kell tartanunk azt a személyt, aki. Kate, az általad megkérdezett személyek közül volt olyan, aki esetleg rájöhetett?
– Egy rájött – jelentette ki Kate. – Nem az egészre, legalábbis nem volt elég időm rá, hogy kellőképpen kifaggassam. Pont akkor jött a jel, de az biztos, hogy rájöhetett. És nem csak ő, azt mondta, hogy vannak többen is, akik ismerik egy részét, vagy akár az egészét. Meg van bennük!
Einstein és Freud meghökkent, az évezredeken át tartó megfigyelés dacára is tévedtek.
– Mi van az akarattal? Akarnak változni? – kérdezte kerek szemmel Allan.
– Nem – sütötte le a szemét Kate. – Az akarat hiányzik. De nem jelenti azt, hogy ki kell irtanunk őket. Talán ebben is tévedünk. Talán…
– Ez többé már nem a mi hatáskörünk – vágott bele a szavába Freud. – A bölcsek már várnak minket.

***

Everett megtalálta a bizonyítékot. Annyi keresés és gyanakvás után előtte állt a felvétel, amely egyértelműen alátámasztotta, hogy a túlélő nem az, akinek hitték, azonban az őrmester sejtését is megcáfolta. Döbbenten nézte végig újra és újra, ahogyan Kate kirohant a százados kabinjából, aztán semmivé vált a folyosó közepén. Ez egy trükk lenne? Megint szórakozni próbálna az elméjével? Everett fejében először fordult meg az, hogy Kate nem biztos, hogy ember…