Megváltás - 6. fejezet

6. fejezet
A mágikus kulcs


Aki még nem hallotta egy nő keserves sikoltását, az nem tudja, hogy mi az a sikoly. Kate hangjának nem szabtak gátat a falak, Stone azt hitte, hogy menten kettészakad a hajótest, a közelben tartózkodók pedig azt hitték, hogy a százados próbálta kettészakítani, csak nem a Minervát, hanem a szépséget. Ennek ellenére senki sem sietett Kate segítségére. Stone azért nem, mert tudta, hogy mi történt, a többiek pedig épp a százados miatt nem tettek semmit. Egy századra való űrgyalogos sem menne neki szívesen a légiósnak, egy tucatnyi, vagy csak egy csapat pláne, hogy nem tartaná jó ötletnek.
– Megölték őket… A szemem láttára… Megölték őket… – ismételte Kate zokogva.
– Sajnálom – mondta a százados. A vállára tette a kezét, valóban együtt érzett vele. Nem is emlékezett rá, hogy ez mikor történt meg vele utoljára.
– Ezért akartam ölni – folytatta Kate. – Most már összeállt a kép.
– Ez természetes. Elvettek tőled valamit, ami számított neked, te sem akartad beérni kevesebbel.
– Nem, ez rossz – rázta a fejét könnyezve. – Nem tervezhetek ártani másnak, akarni akarhatom, mert az ellen tehetek, de nem szánhatom rá magam.
– A bosszú emberi dolog, akárhogy is vélekedsz róla.
– Nem, nem kell annak lennie – rázta a fejét. Erőt vett magán, megpróbálta lerázni magáról a fájdalmát, azonban nem járt sikerrel. Ugyan abbahagyta a sírást, de kín megmaradt, azok a módszerek, amelyek korábban tökéletesen működtek, most semmit sem értek. De nem is vehette sok hasznukat. Kate testében élt, Kate agyával gondolkodott, az ő szemével látta a világot. Kate fájdalmát érezte, nem a sajátját. És ahhoz, hogy leküzdhesse ezt, az ő szemszögéből is el kellett sajátítania azt, amit odahaza már jóval az emberiség előtt megtett.
Stone sem számított idegennek az erkölcstelen tettek és a rettenetes rémálmok körében. Minél többet epesztette magát az ember, annál rosszabbá vált a helyzet.
– Holnap elérjük a Tróját – mondta. Eredetileg nem oda indultak volna, a harmadik flotta már Mükéné után gyülekezni kezdett egy gyors ellencsapásra a Hammerholdnál, de mire elindultak volna a Tróját már megtámadták. A védők megsegítésére módosították a parancsot, majd útnak indították a százötven cirkálót számláló hadat. Azonban még a Hellász közelében sem jártak, mire az Unió teljes egészében elfoglalta a bolygót. A rádiójelek nem érhették utol a már száguldó flottát, Diana admirálisasszony csak a Trója utolsó vészjelzéseiből következtethette ki, hogy mi történt. Nem készültek fel az Unió ilyen gyors és átütő sikerére, ezért semmi sem szabta meg, hogy ilyenkor mit kell tennie. Mégsem ingott meg, egyetlen pillanatra sem. Annak ellenére, hogy ez egy ekkora flotta számára túl nagy falatnak ígérkezett, megkezdődtek a világtörténelem első rögtönzött planetáris megszállásának előkészületei. Sem a Szövetség, sem az Unió nem tudott róla, csak egyetlen vakmerő admirális és a lelkes armadája.
– Nem lesz gond – folytatta Stone. Ezúttal tájékoztatták a küldetéséről, tudta, hogy jó eséllyel nem fog visszatérni, de nem akarta, hogy a szerelmének ezért bánkódnia kelljen.
– Csak az lesz – felelte Kate.
– Ugyan, százat is megölök azokból az egyenlőségi férgekből… Mielőtt megéheznék – nevetett fel a százados.
– Férgek? – kérdezte döbbenten Hudson.
– Inkompetens baromnak kell lenni ahhoz, hogy elhidd azt a sok hazugságot, amit mondanak.
– A saját elveikért, ettől nem lesznek nálad sem többek, sem kevesebbek.
– Attól még az a rendszer szar, amiért annyira meg akarnak halni – vágta rá Stone.
– A miénk sem különb – mondta Kate.
– Az lehet, de attól még én a sajátomban hiszek. Azért élek, azért harcolok és azért is halok meg – kezdte elveszíteni a türelmét a százados. Volt valami vérlázító abban, amit Kate egyfolytában hajtogatott. – Szabadsági vagyok, nem egyenlőségi.
– Ez a te problémád – jelentette ki Kate.
– Miért is? – vett egy mély levegőt Stone.
– Elsősorban a nemzeted részének tartod magad, és csak aztán a fajodénak.
– Igen, a nemzetem a fajomon belül van. Ember vagyok, egy szabadsági ember.
– Ez nem jelenti azt, hogy hanyagolnod kellene a fajod érdekét.
– A fajom érdeke az, hogy egységes legyen – felelte Stone. – Amikor még egyben voltunk, létezett egy tanácsunk, ami eldöntötte, hogy nem szakadhatunk el. Én ennek a döntésnek szentelem a fegyverem.
– Mert nem működik megfelelően – sóhajtott egyet Kate, Stone nem válaszolt. – Nézd, az ideális kormánynak egyetlen célja van, a népe boldogsága. Minden döntését annak érdekében kell meghoznia, hogy mindenki boldog lehessen. Ha nép nem tud boldog lenni együtt, akkor az állam érdeke az, hogy kettéváljon. Ezt már elmondtam.
– És mi van, ha a kormány jobban tudja a nép érdekét, mint önmaga? Lehet, hogy jó oka van annak, amiért egyben akarják tartani az emberi fajt. Mindketten voltunk azon a hajón, Kate, láttuk, hogy mi történt ott. Nem mondom, lehet, hogy emberi kéz műve volt, láttam már egy-két cifra dolgot, de nem lepne meg, ha megtudnám, hogy mégsem.
– Nincs értelme elhallgatni az igazságot – rázta a fejét Hudson. – Egy ideálisan működő társadalomban minden információ köztudomású, a népnek jogában áll eldönteni, hogy az adott kérdés megéri-e az áldozatot, vagy sem. Ha úgy találják, hogy az adott probléma megoldásához egységesen kell fellépniük ellene, akkor félre fogják tenni a nézeteltérésüket és az eredeti államuk visszaáll arra az időre, amíg fennáll a probléma.
– Miért akarnák? – ráncolta a homlokát Stone. – Mi történne, ha egy meteor be akarna csapódni a Trójába, de ők csak Mükéné segítségével tudnák eltéríteni azt, csak ők nem akarnak segíteni nekik?
– Mert az ő áldozatuk semmi ahhoz képest, amit a Trója hozna, ha nem segítenek. Mindenki boldog, vagy senki, hát nem érted?
– De ha nincsenek egy államban, tojnak rá, hogy mi van a Trójával!
– Mert első sorban mükénéinek tartják magukat és csak aztán hellászinak – folytatta Kate. – Egy ideális társadalomban, ahol mindenki elsősorban a faja emberének tartja magát és csak aztán a nemzetének, minden nemzet problémája gondot jelent minden nemzet szemében. Mindenki azt akarja, hogy mindenki meg tudja oldani a gondjait, és ha az önerőből nem képes rá, segítenek neki.
– Tehát szerinted az a legjobb, ha az egész emberiség szétesik ezer darabra, mert úgyis össze fog állni egy egésszé, ha baj van?
– Egy ideális társadalomban ritka az elválási késztetés – magyarázta. – Úgy tartják, hogy ők egyek, annak ellenére is, hogy bizonyos mértékben eltérnek egymástól. Az ideális államban minden népcsoport a saját elképzelései szerint élhet, mindaddig, amíg az nem akadályozza mások elképzeléseit. Ekkor és csakis ekkor kerülhet sor elszakadásra, ami rendkívül ritka, ha a megfelelő felfogás van az állampolgárok fejében.
– Elég volt már – mondta ingerülten a százados. – Csak hallgass el egy kicsit, oké? Elegem van már ebből az egészből.
– Ha akarod – bólintott rá Kate.
– Holnap megyek a pokolba. Mi lenne, ha egy kicsit élveznénk is ezt a napot? – Átkarolta a nőt, majd nyomott egy csókot a vállára. A trikó bűze csak azután tűnt fel neki, hogy megakadt a szeme a beszürkült szöveten. – Hol voltál te?
– Ki kell mennem – rögtönzött Kate. Stone elengedte, mire ő feltolta a tegnap félig lehúzott nadrágot, majd azonnal a mellékhelyiségbe sietett. Nem mondhatta meg neki az igazat, de nem tudott elképzelni semmilyen képtelen történetet, ami kihúzta volna a csávából. A szmog annyira beszennyezte a ruhát, mintha már évek óta hordaná, ráadásul még nem is állt jól rajta: a trikó egyik szára lecsúszott az aktus alatt.
Kate a tükörhöz sietett, hogy megigazítsa, amint ezt megtette, újabb felfedezést tett. A fejtetőjén egy új színt vélt felfedezni, az ébenfekete hajtincsek szára szalmasárga lett. Hudson szeme kikerekedett, közelebb hajolt a tükörhöz, belemarkolt egy hajtincsbe, és csak aztán értette meg.
– Szőke vagyok – jelentette ki döbbenten. Nem értette, hogy ezzel mi problémája támadt, azonban Kate egyértelműen nem örvendett ennek a tényezőnek. Palástolni próbálta az igazi kilétét, olyan embernek akart látszani, aki nem volt. A népe sosem tett volna ilyet, náluk mindenki elfogadott mindenkit annak, aki volt. Mégis… Most másra sem vágyott, mint teljesen elfedje a szőke részt, ahelyett, hogy lerázná magáról a hazugság feketeségét.
Sokáig gondolkodott rajta, hogy mit lehetne tenni. Eleget ahhoz, hogy más dolgok is felszínre törjenek, köztük az a tényező is, amely aktus közben jutott eszébe. Kikerekedett a szeme, hirtelen úgy érezte magát, mintha egy fiatal lány lenne, aki egy egész ládára való süteményt talált, és senki sem őrizte. Kirohant a mosdóból, majd csillogó tekintettel nézett a századosra.
– A szerelem a mágikus kulcs!
– He? – pislogott Stone, miközben a szerelme kirohant a kabinból. Felpattant az ágyról, utána eredet, de már sehol sem látta. Talán már nem is fogja többet?

***

A Trója harmadszor is a háború tüzébe ért, úgy, hogy a jelenlegi gazdái nem is sejtették. Az Unió ügynökei figyelték a szövetségi adásokat, de mivel ők sem tudtak igazán erről az invázióról, úgy gondolták, hogy a megsegítésre küldött flotta elfogadja a helyzetet és visszafordul, ahogyan annak lennie kellett volna.

Diana flottája a légkörhöz igen közel lépett ki hipertérből az uniós aknamező mögött. A második védelmi vonalat a Szövetségtől megszerzett állomások jelentették. A megszállók feltöltött ADC lövegekkel érkeztek, ezért hamarabb lőhettek, mint a védelmi létesítmények. A sortűz még azelőtt elpusztította őket, hogy egyetlen cirkálóban is kárt tehettek volna.
A hatalmas állomások roncsai holtak titánok tüzes darabjaiként hanyatlottak a légkörbe, egymás után süvítettek át rajtuk a szárazföldi ütegek lövedékei. Ez ellen nem lehetett hatékonyan védekezni, Diana taktikája csak a veszteségeket hivatott minimalizálni. A szövetségi armada legértéktelenebb hajóit parancsolta a kiszélesített alakzat élére, hogy inkább azokat pusztítsák el. A megszálláshoz elengedhetetlen csapatokat és felszerelést hordozó hajók hátul maradtak, ezért a többségük épségben átvészelte az űrvédelem semlegesítését.
Miután az utolsó üteget is szétlőtték az űrből, ami célba tudta őket venni, csak egyetlen akadály maradt, John Thunder. Az admirális minden támadási irányra számított csak arra nem, ahonnan Diana támadni kezdett. Azonban a flottája hamar felkészült a vészhelyzeti ugrásra, a jóval kisebb had félhold alakzatban kívánta közrefogni a szövetségieket.
Ismét a számok hivatottak eldönteni a küzdelmet. Százötven szövetségi cirkáló állt az egyik oldalon, hatvanhárom a másikon. Ennek az egyenletnek nem kellett lemenni a végéig ahhoz, hogy megismerjük a végkifejletét. Az Unió nem nyerhette meg ezt a csatát, és ebben Diana annyira biztos volt, hogy látszólag nem is törődött az ellenséges flottával. A szövetségi armada folytatta az útját a felszín felé, egyenesen az ellenséges armadába gázolva. Thunder hiába indított sortüzet, ezt a csatát nem nyerhette meg. Ha a Szövetség beleugrik az aknamezőbe, ahogyan azt eltervezte és, ha abból az irányból támad, amire ő számított, akkor pont fordítva zajlott volna le a csata, de így elsöpörték őket. Az első szövetségi sortűz elpusztította az uniós had felét, a többi hajóról a közelharci fegyverek hivatottak gondoskodni. Azonban ezt nem várta meg Thunder. Visszavonulást rendelt el.
Alig tűntek el az egyenlőségiek hajói, az invázió máris elérte a következő fázisát. Ugyan azokat a lövegeket már szétlőtték, amelyek veszélyt jelentettek az orbitális pályán haladó csillaghajókra, a légkörbe még mindig veszélyes volt bemerészkedni. El kellett pusztítani a megmaradt lég- és rakétavédelmet, azonban az semlegesített mindent, ami nélkülözte egy ADC lövedék masszívságát és sebességét. Erre csak egyetlen lehetséges mód létezett.

Az ég mennydörgött, mikor a szövetségi flotta behatolt a felhők közé. Az uniós plazmaágyúk nélkül a közönséges rakéták és robbanólövedékek nem tudtak sok kárt tenni a cirkálók és csatahajók páncélzatában. Amennyiben Diana jól számított, minimális veszteségek mellett is megszerezhették a légi fölényt. A legnagyobb akadályt ebben nem is a légvédelem jelentette, hanem az ellenséges vadászgépek. Egy rajra való Starfury a kellő képzettséggel rendelkező pilóták kezében és a megfelelő fegyverek birtokában bármekkora hajót izzó romhalmazzá tudott változtatni. Ennek elkerülése két tényezőn múlott: a megfelelő vadászkíséret biztosításán és azon, hogy minimalizálják a támadó gépek számát. A szövetségi flotta kellő vadászfedezettel érkezett, azonban a Hammerfist gépeket érzékenyen érintette a légvédelem. Ennek a semlegesítése vált elsődlegessé, azonban Diana nem akarta, hogy az Unió felküldhesse az összes gépét. Ennek megakadályozása érdekében már az invázió előtt támadt egy vakmerő ötlete.

A hat kapszula sebesen zuhant alá az égboltról. Egy bizonyos pontig úgy tűnt, mintha bukott angyalok érkeztek volna, csak a becsapódáshoz egészen közel lehetett tudni, hogy a szabadságiak új módot találtak rá, hogy beleköpjenek az egyenlőségeik levesébe. A kapszulák függőlegesen csapódtak a földbe, sem ejtőernyők, sem rakéták nem lassították őket. Így túl gyorsnak bizonyultak a túlterhelt légvédelem számára, ugyanakkor ripityára törtek a talajjal való nem túl finom találkozáskor. Azonban pont ez volt a cél.
Az ütközési erő nagy részétől megszabadulva a Titánok már könnyedén megbirkóztak a maradékkal. A két emelet magas gépszörnyek úgy léptek ki a roncsból, mintha mi sem lett volna természetesebb. A robosztus titánvázuk bárminek ellenállhatott, zömök végtagjaikat úgy tervezték, hogy minden irányban elhajolhassanak. A talpakon ujjak kaptak helyet, azokon ujjpercekkel, a klasszikus megoldás helyett a karból kész nyúlt ki, azok fogták a hatalmas fegyvereket.
– Helyzetjelentést! – törte meg a csendet Stone mély hangja. Nem tagadhatta le, ezzel egy gyerekkori álma valósult meg. Úgy érezte magát, mint egy óriás, aki bármit, bármikor, bárkivel megtehet.
– Ace készen áll – mondta a tizedes.
– Johnson él és virul – jelentette ki büszkén.
– Thompson tüzelésre kész – mosolygott, mint egy gyermek.
– És Chris is megvan – tette hozzá.
– Rúgjuk szét a seggüket! – nevetett fel Sarah.
Nem maradt sok idejük, a reptéren már megkezdték a földön tartott gépek levegőbe bocsátását. Egy Titán sokkal mozgékonyabbnak számított, mint egy tank, a kifinomult technika lehetővé tette, hogy a kezelője olyan gyorsan haladjon, akár egy gepárd. Stone osztaga pillanatok alatt beért a reptérbe, melyet magas rácsok vettek körbe. Ledönthették volna kerítést, de egyszerűbbnek találták átugrani.
Az első gép már így is majdnem felszállt. Stone ráfordította a gépóriás két kezében tartott löveget, majd egyetlen lövéssel darabokra robbantotta a Starfuryt.
– Arassunk! – jelentette ki a százados.
A reptéren lévők csak most döbbentek rá, hogy mi történt. A katonák azonnal kirohantak, hogy szembe szállhassanak az ellenség legújabb harci szörnyetegeivel. Mit sem értek a Titánokkal szemben. Stone és az emberei tucatjával szedték az áldozataikat, hamar úrrá lett rajtuk a gyilkolási vágy. Megtörték a formációt, hogy beljebb hatolhassanak a repülőtérbe, mindenkit megöltek, akit csak láttak, majd szétlőtték a gépeket és minden más járművet, amit ott találtak.
– Ez egy álom! – jelentette ki Sarah széles mosollyal az arcán. Nem is emlékezett rá, mikor örült ennyire utoljára. Harcolt, gyilkolt, de ezt úgy tehette meg, hogy nem kellett félnie az életét. Igaz, a Goliath III-on sem jutott át túl sok minden, de ott mindig volt némi kockázat. Azonban így önfeledten megtapasztalhatta a háborút, megvonatkozhatott annak negatív tényezőitől és csak arra koncentrálhatott, ami jó benne.
– Khm… – köszörülte meg a torkát a százados. Ő is élvezte, ezt nem is tagadta, hiszen annyi félelemmel teli bevetés és annyi veszteség után végre behajthatta a tartozását. Azonban nem tudott teljesen megvonatkozni a negatív oldaltól.
A Titán erős volt, de közel sem elpusztíthatatlan.
– Tank! – kiáltotta Ace, a Hydra antigravitációs harckocsi egyetlen lövéssel kettészedte a Titánt. A katona a százados szeme láttára halt meg, a testéből alighanem semmi sem maradt, a harcjármű alsó része összerogyott a földön, a felső lángolva hátrarepült, majd a betonhoz vágódott.
– Lelőni! – parancsolta Stone.
Egy Titán nem bújhatott el egy tank elől, ahhoz egyszerűen túl nagy volt. Azonban elég tűzerővel kellett rendelkeznie egy páncélos megsemmisítéséhez. Ezzel az egyenlőségiek is tisztában voltak. A tank azonnal megindult a legközelebbi Titán felé, amit a százados vezetett. Stone lőtt, azonban a lövedék lepattant a páncélról. Átütötte volna, azonban megcsúszott a hajlított felületen. A tank belehajtott a Titánba, amely átfordult rajta. Stone még az utolsó pillanatban megragadhatta a csövét.
– Hagyjátok! – mondta a százados a társainak, akik tehetetlenül nézték a viadalt.
A harckocsi egy darabon maga után vonszolta a Titánt, de annak sikerült a betonba állítania a tüskés talpát. A tank egy métert sem tudott mozdulni, a Titán motorja sokkal nagyobb nyomatékkal rendelkezett, mint a sajátja.
- Ezt kapd ki! – nevetett fel Stone. A csövénél fogva próbálta felemelni a Hydrát. Az antigravitációs motor miatt jelentősen lecsökkentették a súlyát, de Stone Titánja mégsem tudta felemelni. Mégis történt valami. A másodperceken át tartó recsegés és ropogás végén leszakadt a Hydra lövegtornya.
A személyzet azonnal megpróbálta elhúzni a csíkot. Mielőtt a Hydra elhúzott volna a többi Titán között, Sarah rálőtt egy rakétát a Titán csuklójáról. Az nyitottá vált utastérbe csapódott, a páncél nem tudta kivédeni a robbanást, azonban pazar vázat adott a lángoló harckocsi szellemének, amely annak ellenére is tovább haladt, hogy már senki sem lehetett rajta életben.
– Hadd menjen – mondta Stone keserűen. Ace halála elrontotta a mókát, elvette a háború élvezetét. Az senkit sem érdekelt, hogy az ellenség táborából kit öltek meg és miért. Ők voltak az ellenség, semmit sem tudtak róluk azon kívül, hogy meg kellett ölni őket. Ez adta számukra a harc lényegét és az élvezetét. De Ace-t már nagyon is ismerték. – Már úgyis vége – rázta a fejét a százados. Felnézett, már véget ért az égi párbaj, senki sem lőtt a szövetségi cirkálókra. A Hammerfist vadászgépek rajai egymás után húztak el mellettük, majd a Titánoknál is tettek egy gyors kitérőt.
Diana sikerrel járt, hősként fognak emlékezni rá azért, mert egyetlen vakmerő akcióval, mindenfajta figyelmeztetés és érzelem nélkül, több százezer életnek vetett véget.

***

Kate már a Hammerhold járdáját taposta, amikor rájött, hogy tévedett. A szerelem volt a mágikus kulcs, de nem azt az ajtót nyitotta, amelyik az emberiség és az örök boldogság között állt. A szerelem a bátorság ajtaját tárta fel, olyan dolgokra bírt rá minket, amelyeket soha az életben nem mertünk volna megtenni nélküle. Erőt adott a mindennapjainkhoz, elviselhetetlenné tette az elviselhetetlent, olyan mértékű kitartást adott nekünk, amely bármin átsegíthetett minket. De ez nem csak jó dolgokhoz vezetett, hiszen Tróját is emiatt törölték el. A szerelem lehetett csodálatos, de egyben magát a poklot is jelenthette. Hiszen nem minden szerelmet lehetett kölcsönösnek nevezni. Annak ellenére, hogy tudta, sosem fog összejönni a remélt kapcsolat, az ember bármit képes volt megtenni érte. Rombolni, ölni, pusztítani, csak azért, hogy láthassa azt a csodálatos mosolyt, csak azért, hogy átölelhesse, csak azért, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer megcsókolhassa… De bármit is tett, sosem történhetett meg. Léteztek olyanok, akik ezt sosem élték át. Őket mázlistának nevezték..
De ha az embereknél nem ez nyitotta ki ezt az ajtót, akkor micsoda? Mi jelentette azt a tényezőt, ami bebizonyította, hogy rájöhetünk-e vagy sem? Ugyanaz, mint Kate népénél, vagy pont annak az ellenkezője? Bármi is legyen az, most már nem hagyhatta annyiban.