Megválts - 4. fejezet

4. fejezet
A szörnyeteg maszkja
alatt


Miért akarunk ártani másoknak? Miért bántjuk a leggyakrabban azokat, akik nem szolgáltak rá? Miért áruljuk el a barátainkat? Miért törjük össze a szívét annak, aki igazán törődött velünk? Sokan azt hitték, hogy ennek megértéséhez rendkívüli intelligencia kellett, mások a megfelelő erkölcsöt vélték a megoldásnak. Pedig az egész csak a perspektíván múlott. Ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, nem elég a puszta tudásunk a testünkről és lelkünkről egyaránt, egy kívülálló szemszögéből kell látnunk magunkat. Ahhoz, hogy megértsünk egy közösségét, mindent tudnunk kell róla, de nem szabad beletartoznunk. Ha egy egész nemzet, sőt az egész emberiség megértésére törekszünk, akkor nem lehetünk emberek. Ahogyan egy másik embert is csak társa érthet meg, a fajunkat is csak egy másik faj értékelheti ki igazán, mi magunk sosem leszünk rá képesek. Bele vagyunk kényszerítve a saját szemszögünkbe, és ellenkeznünk kell azzal, ha mások nem azt a képet tárják elénk rólunk, mint ami kialakult bennünk önmagunkról. Ez nem jelenti azt, hogy nem láthatjuk be a hibáinkat, sem azt, hogy képtelenek vagyunk orvosolni azokat, azonban saját magunk félreértelmezése könnyen veszélybe sodorhat minket önmagunkkal szemben. Oda kell figyelnünk arra, amit mások mondanak nekünk velünk kapcsolatban, észre kell vennünk azokat az apró jeleket, amelyek arra figyelmeztetnek minket, hogy rossz úton haladunk. Mert még megfordulhatunk. A kérdés az, hogy a rendelkezésünkre álló idő alatt észrevesszük a hibáinkat és orvosoljuk is azokat, vagy egyszerűen kifutunk belőle, átszáguldunk a határon, egyenesen arra a szakaszára érve az útnak, ahonnan már nincs visszatérés?
Kate Hudson feladata tulajdonképpen azt volt, hogy felbecsülje azt az időt, amennyibe az emberiségnek telne, hogy rájöjjön végre arra, ami neki olyan természetes és törvényszerű, akár egy lélegzetvétel. Azt már a tanácskozás előtt megbecsülték, hogy az emberiség mikorra fog leszámolni önmagával, ha nem jön rá erre az egyszerű dologra. A népe legnemesebb elméi végezték el a szükséges becsléseket és számításukat, napra pontosan meg tudták mondani, hogy mikor hány ember fog meghalni, és azt is, hány életvilág fog végképp meddővé válni. A számok megdöbbentették őket, olyannyira, hogy a bölcseket nem érezték kellően objektívnek a szavazás végrehajtásához. Ők abban világban voltak igazán jártasak, ami körülvette őket, nem az emberekében. Ezt a döntést csak a legnagyobb szakértők hozhatták meg, azok a személyek, akik már azóta lázasan figyelték az emberi fajt, amióta elhagyta a barlangokat. Ha valaki megmondhatta, hogy ez az idő elegendő-e arra, hogy az emberek rájöjjenek a végső megoldásra, akkor azok ők lesznek.
Kate a legjobb módszert abban látta, ha felméri az emberek hozzáállását a kegyetlen világukhoz. Tudta, hogy minél jobban eltért valaki az átlagtól, annál objektívabban szemlélhette a társadalmat, tehát annál nagyobb eséllyel találhatta meg, amit keresett. Bízott benne, hogy csak egyetlen dolgot kellett meglelnie ahhoz, hogy bebizonyíthassa, hogy az ember még rájöhet.
Ki más térhetne el az átlagtól jobban, mint maga John Thunder admirális?

***

– Nem, uram – mondta az elnök szemébe Thunder.
A képernyő megrázkódott egy pillanatra, a parancsnoki kabin olyanná vált, akár egy kripta, benne egy csapdába esett admirálissal, akin majd’ keresztülszúrt Light tekintete.
– Hogy mondja? – kérdezte az Unió elnöke. A rádiójeleknek egy órába is beletelt volna, hogy elérjenek egyik pontból a másikba. Az egyenlőségiek számára hatalmas előnyt jelentett, hogy megoldást találtak erre a problémára, még a szabadságiak továbbra is várni kényszerültek.
– Nem, uram – ismételte meg Thunder. – Nem fogok atomtámadást indítani az utolsó megmaradt városok ellen.
– Azok az emberek maradtak, hiába ajánlottam fel nekik a kitelepítésüket. Vállalták a kockázatot – jelentette ki nyomatékosan Light.
– Itt egyáltalán nem ez a probléma, uram – rázta a fejét Thunder. – Ha elpusztítjuk azokat a városokat, akkor ugyan megtörjük a Szövetség ellenállását és a Trója a miénk lesz, de a katonai értéke gyakorlatilag nullára csökken. Más tervre van szükségünk.
– Beavatna? – húzta a szemöldökét az elnök.
– A mi flottánk nyolcvankét cirkálót számlál a Szövetségé legalább négyszázat. Ezt a háborút nem lehet megnyerni, már akkor elvesztettük, amikor elkezdődött. Az egyetlen dolog, amit megtehetünk az az, hogy elnyújtjuk. Biztosítjuk, hogy a Szövetségnek sokba kerüljön ez a győzelem. Erre a legjobb módszer az, ha minden mozgósítható katonánkat a Trója felszínére küldjük, elfoglaljuk a bolygót, mielőtt a szövetségiek ideérnek az Arctorusról, aztán foggal-körömmel kapaszkodni kezdünk belé.
– Mennyivel nyújtaná el a háborút? – törte meg a szavát Light.
– Hónapokkal, akár egy évvel is – felelte Thunder. – Minden azon múlik, hogy…
– Tegye – vágta rá az elnök.
Rövidesen megszakadt az adás. Thunder sóhajtott egyet, majd jelzett az elsőtisztjének, hogy megkezdheti a szárazföldi invázió előkészítését. Ez a folyamat nem követelte a jelenlétét, egyszerű volt, bárki megbirkózhatott vele. Ennek különösen örült Thunder, hiszen ezzel véget érhetett az a hosszú ördögi kör, ami a csata előkészítését és megvívását kísérte. Végre aludhatott egyet.

Nem mindenki szerette, ha kopogtatnak az ajtaján, ahogyan Thunder sem. Különösen azt utálta, ha épp akkor történt meg, amikor negyven óra ébrenlét után éppen csak le tudta hunyni a szemét.
– Nem tudom, ki maga, de baszódjon meg! – kiáltotta Tuhnder, aztán fordult egyet az ágyban.
– Elnézést, uram – felelte Kate. – Nagy rajongója vagyok! Beszélni szeretnék önnel!
Thunder legszívesebben elkergette volna, azonban jó testet feltételezett a fiatalos hang mellé. Hirtelen jobb dolgot is el tudott képzelni az édes álomnál.
– Ruhában, vagy anélkül? – kérdezte morcosan.
– Felteszem a kérdéseim, megválaszolja, aztán azt tesz velem, amit akar, úgy, ahogyan akarja. Rendben?
– Megfelel – rántott vállat Thunder.
Magára kapott egy alsógatyát, aztán kinyitotta az ajtót. Kate mosolyogva lépett be a kabinba, tekintete izgalmat és vágyakozást árasztott magából. Mintha csak a hősével találkozott volna. Thunder esküdni mert volna rá, hogy három mondatot sem fognak mondani egymásnak, máris a váratlan vendég mélyére hatolhat. Ez különösen a kedvére volt, mert még a legvadabb elképzeléseinél is vonzóbbnak találta őt.
– Figyeltem a csatát, lenyűgözött a rátermettsége és az éleslátása – mondta csillogó szemmel Kate.
– Egyszerű volt – vágta rá büszkén Thunder. Sosem vette rosszul, ha egy kielégítetlen könnyűvérű fényezni kezdte az egóját. – Természetesen nem minden egyes része. Tudja, amikor a szövetségiek rohamot indítottak, egy pillanatra azt hittem, hogy elveszítjük a csatát. Akkor minden csak egy számításon múlott. Elhiszi ezt? – Kate kerek szemmel rázta a fejét. – Mindkét oldalon a legzseniálisabb hadmérnökök dolgoztak éjt nappallá téve azon, hogy megtervezzék a hadiflottáink által használatos csillaghajókat. Civilek milliárdjai fizettek rendkívüli hadiadót annak érdekében, hogy meglegyen a pénz ezeknek a hadaknak a felépítésére. Munkások százezrei dolgoztak vérrel, verítékkel és könnyekkel azért, hogy ezek a titánok fel is elevenedjenek a tervezőasztalról. És amikor minden készen állt, amikor a világ két legerősebb hatalma egymás ellen küldte ezeket a hajókat, a csata sorsa nem azon múlott, hogy mennyire volt okos a tervező, mennyit fizetett a civil, milyen lelkesen dolgozott a munkás, hanem azon a szaros kis egyenleten. Mind számított, tudja, mindenki kivette a részét a háborúból ahhoz, hogy ez a helyzet előállhasson, de mégis… Hát nem elképesztő?
– Az – bólintott rá Kate. – Tudja, én ebben látok egy ennél is elképesztőbb dolgot.
– Mégpedig? – ráncolta a homlokát Thunder.
– Elpusztultak – vágta rá Hudson. Az admirális megdöbbent egy pillanatra. – Az ismert világunk két legerősebb hatalma szívvel lélekkel azért dolgozott, hogy a szemben álló hadak felépülhessenek. És mi mit csináltunk velük? Gondoskodtunk róla, hogy a lehető legtöbb pusztuljon el belőlük a lehető legtöbb emberélet kioltása mellett. Ez az, ami igazán elképesztő. Az emberi hülyeség párosulása a rendkívüli találékonyságunkkal, ami biztosítja, hogy a létező legostobább és felháborítóbb módokon rontsuk el a másik napját, sokszor a saját magunkéval egyetemben.
– A háború már csak ilyen – rántott vállat Thunder. Kezdett nehezére esni az eszmecsere.
– A csata befejező szakaszában sikerült megbénítania a Morfeuszt. Már nem jelentettek fenyegetést, megmondaná, hogy akkor miért pusztította el? Miért ölte meg azt a sok-sok embert? Maga egy admirális, sőt mi több, egy valóságos hadászati zseni, biztosan megvan rá a megfelelő indoka.
– Ebből elég volt – jelentette ki Thunder. – Ha baszni jött, akkor basszunk. Ha nem, akkor kotródjon el innen a búsba!
– Ha megkaptam, amit akarok, ön is megkapja, amit akar. Igaz választ várok. Benne van, vagy sem?
Thunder végignézett Kate testén, nyelt egyet, aztán meghozta a döntését. Esküdni mert volna rá, hogy józanul sosem kezdene bele az igazságba, de a fáradsága és a vendég szépsége túlmutatott a józaneszén. Talán nem is csak erről lehetett, volt valami a levegőben. Egy megfoghatatlan tényező, ami arra késztette, hogy legalább egy pár percre is lehulljon róla az admirális maszkja.
– Mert élvezem – felelte Thunder.
Kate megdöbbent a kijelentést hallva. De mire számíthatott volna? Ennek ellenére elutasította a hallottakat, elhatározta, hogy mélyére hatol a szörnyetegnek. Lemegy egészen addig a pontig, amíg véget ér a sötétség és elkezdődik maga az ember. Hiszen senkit sem alkothatott teljes egészében egy sötét és gonosz entitás.
Az nem lehet.
– Miért? – kérdezte Kate. – Mi haszna van abból, hogy ők meghaltak? Miért kelthet önben örömet az, ami másnak rossz?
– Nem tudom, egyszerűen csak azt kelt – felelte Thunder. – Gonosz vagyok, nem csak azért, mert rossz dolgok történtek velem. Szörnynek születtem. A lányom is megmondta, hogy gyűlöl… – Thunder felnevetett kínjában, szemén könnyek szöktek ki. – Az utolsó szavak, melyeket nekem címzett.
– Mi történt vele? – fordult hozzá Kate együtt érzően.
– Katona volt, az egyik legjobb, akit valaha ismertem – mondta elkeseredetten az admirális. – Egy Sodan. Akkor még nem kezdődött meg a háború, de már csak idő kérdése volt, hogy mikor indul el. Ameliát a frontvonal mögé küldték, hogy információt gyűjtsön. De elfogták. – Belefulladt a szó.
– Kivégezték? – kérdezte óvatosan Kate.
Thunder megrázta a fejét.
– Vallatni kezdték. Bántották, minden lehetséges módon, ahogyan csak szükségesnek vélték. Nem beszélt, kemény lány volt, az apja nevelése. De bármennyire is erős lehetett a jelleme, a teste vékony volt és gyenge. Nem bírta a megpróbáltatásokat, heteken át kínozták, és mikor eljött az idő, mikor végre megkaptam az engedélyt, hogy levezessek egy támadást a Hammerhold ellen, már elkéstem. Nem múlott sokon. Tizenegy óra harminckét perckor találták meg a holttestét a légiósok, az orvosok a halálát kilenc és tíz óra közé tették. Ha hamarabb jövök… Csak pár órával – rázta a fejét Thunder.
– Nem az ön hibája volt – tette a vállára a kezét Kate.
– Nem – rázta a fejét Thunder. – Ők fogták el, ők kínozták, ők ölték meg. Nekik kell fizetniük azért, ami történt. Én… Én csak elkéstem. Ezt nem követem el még egyszer.
– Megértem, hogy fáj. De ez nem jelenti azt, hogy másoknak is fájdalmat kell okoznia. A bosszú semmit sem old meg.
– Nem – rázta a fejét Thunder. – Mindegy, hány embert ölök meg, semmi sem fogja visszahozni őket. De valaminek hajtania kell. – A szekrényre mutatott, a tetején egy megtöltött pisztoly hevert. – Kell valami, ami megállít attól, hogy azt használjam, amíg el nem értem.
– Mit? – kérdezte Kate.
– A halhatatlanságot – jelentette ki az admirális. – Az én életem véget ért, amikor elvesztettem Ameliát. A feleségem is így érzett, neki nem maradt elég ereje ahhoz, hogy tovább létezzen. Azonban én… Én meg akarok bizonyosodni róla, hogy emlékezni fognak a nevemre, hogy az életem legalább részben megmarad az emberek szemében. Másképpen nem volt értelme az életemnek.
– Így sem lenne – rázta a fejét Kate.
– Akkor miként lenne? – kérdezte Thunder felháborodva.
– Semmiképpen sem – felelte Kate.
– Dehogynem lenne! – kiáltotta Thunder. – Kell lennie.
– Nem kellene – rázta a fejét kerek szemmel Kate. – Az élet lényege az, hogy nincs értelme.
– Hazudik! – ordította Thunder. – És ezt ön is tudja. Sőt lefogadom, hogy azzal is tisztában van, hogy miként lehetne értelme az én életemnek!
– Az értelmét nem tudom, mert annak nincsen – vágta rá Kate. – Csak azt mondhatom meg, hogyan hozhatná ki a legtöbbet belőle.
– Rendben, mondja csak! Hogyan? – húzódott gúnyos grimasz Thunder arcán.
– Azzal, ha a lehető legboldogabban tölti el a hátralévő életét.
Az admirális elröhögte magát.
– A családom meghalt, az én életem már véget ért – mondta dühösen. – Én már nem lehetek boldog, éljek akárhány évet is!
– Ebben téved – jelentette ki Kate. – A boldogságnak nem az a mércéje, ami a körülöttünk van, hanem az, amit legbelül találunk. Csak azért nem lehet boldog, mert azt hiszi, hogy nem lehet boldog. Csak azért ért véget az élete, mert ön azt gondolja. Megértem, hogy szenved, átérzem a fájdalmát. Én is vesztettem már el olyanokat, akiket szerettem. Nem mondhatom el, hogy kiket, mikor, vagy miért, de azt kijelenthetem, hogy sokkal több szerettemtől kellett örökre búcsút vennem, mint önnek. De ez nem jelenti azt, hogy boldogtalan vagyok. Méghozzá azért nem, mert nem gondolom azt, hogy boldogtalannak kellene lennem miatta. Nem hagyom, hogy a negatív tapasztalatok tönkretegyék az életem. Fájdalom, öröm, harag, jóakarat, mind csak perspektíva kérdése, és ezt csak önmagunk határozhatjuk meg. Hát nem érti?
– Takarodjon innen! – ordította a képébe Thunder, a határán állt annak, hogy kezet emeljen rá. – Hagyjon engem békén a hazugságaival! Mit tud maga a fájdalmamról, he? Mit tud maga róla! Menjen, azt hitegesse azokat, akiket még megmenthet a karattyolásával! Mert engem már nem lehet…

Kate nem dühösen távozott az admirális kabinjából, hanem csalódottan. Tudta, hogy egy megtört lelket találhat a maszk alatt, a szörny végénél és az ember kezdeténél, de azt hitte, hogy még megmentheti. Azonban Thunder nem tudott felülemelkedni a fájdalmán. Ez lehetett az ő hibája, de akár mást is jelenthetett. Kate fejében először fogant meg a gondolat, miszerint a küldetése kudarc lesz.
Mi van, ha az emberiség mégsem jöhet rá?
De nem adhatta át magát a kételyeknek. Folytatnia kellett a kutatását, és már tudta is, hogy ki lesz a következő, akit megkérdez.