Tüzet tűzre

3. fejezet
Tüzet tűzre


Egy szempillantás alatt a feje tetejére állt a világ. A Szövetség és a Konföderáció délben semlegességi szerződést készült aláírni, jelképesen is lezárva a több mint egy évszázadon át tartó konfliktust. Negyed órával később a Föld minden országában hadiállapotot hirdettek, tizenhárom óra huszonkét perckor megkezdődött a nukleáris holokauszt. A legénység a képernyőkön át nézte, ahogyan az emberiség bölcsőjét ellepték a nukleáris detonációkat követő gombafelhők, majd a műhold képét betakarták az egymással csatározó hadihajók masszív armadái. Újabb detonáció következett, elég közel ahhoz, hogy az elektromágneses impulzus kiiktassa a műhold elektronikáját. A kép elsötétedett, az emberek vérért kiáltottak vérért cserébe.
Senki sem tudta, hogy mi történt. Többeknek is hibáznia kellett, azonban mindkét fél megtalálta a módot arra, hogy ártatlannak tűnjön, és a másikra hárítsa a felelősséget. Az ASF Vengeance messze volt a pusztítástól, az Arctorus rendszer a Terminus féregjárat túloldalán helyezkedett el. Itt nem indultak rakéták, nem lehetett ilyen egyszerűen rendezni ezt a kérdést. A naprendszer hat lakható világa közül három a Konföderáció oldalára állt, három a Szövetséget támogatta. Azonnal mozgósították a seregeiket, hogy minél hamarabb megsemmisítő erejű csapást mérjenek az ellenségre. A Vengeance közelebb járőrözött a határhoz, mint bármelyik más szövetségi cirkáló. A legénysége parancsba kapta, hogy közelítse meg az Axion holdat, majd lője ki rá az összes atombombát, amit csak a fedélzeten talált.
De vesztükbe rohantak!
A CSC Tythan konföderációs könnyűcirkáló útjukat állta, Kate vadászpilótaként az élvonalba került a kibontakozó csatában. Nem ijedt meg tőlük, sőt mi több, izgatottan várta, hogy szembeszállhasson az ellenséggel. Őket okolta a Földön történtekért, nem csak egyszerűen ártani akart nekik, legszívesebben addig kínzott volna minden egyenlőségit, amíg nem kezdenek könyörögni a halálukért, aztán tovább gyötörte volna őket. Azonban nem válhatott valóra a legfőbb vágya, a Tythan nem csak eltörpült a Vengeance mellett, kevesebb fegyverrel, vadászgéppel is rendelkezett, de fejlettebb technikát képviselt. Kate hiába bízott abban, hogy a nyers erő könnyedén elmossa a fejlettebbet, alig értek ki az indítócsövekből, amikor a Vengeance sortüzet nyitott, de alig tudta megkarcolni a Tythant. A Konföderáció szörnyetege három ADC löveg helyet egyetlen ágyút kapott főfegyverzetként, azonban az mindhárommal felért. A szuperforró plazma úgy hasította a titánt, mint kés a vajat. Mélyen a Vengeance hajótestébe vájt, a szélső ADC lövege kiszakadt helyéről, majd a pilóták közé száguldott…

***

Amikor Kate felébredt, ordítania kellett. Azonnal felült, görcsösen szorítania kellett a paplant. Harag, bosszúvágy, fájdalom… Az az elviselhetetlen fájdalom, amiről azt hitte, hogy sohasem fog szembesülni vele. Nem értette, hogy miért Kate Hudsont választották neki, hiszen az ő életét ellepte a fájdalom és a kín. Mert érezte, hogy még csak jéghegy csúcsát látta. Az az érzés, amit álmában tapasztalt, nem a vérszomjból eredt, egy megtört lélek várt elégtételt azokért a borzalmakért, melyek átkísérték az életében.
– Mi történt? – ugrott fel Stone azonnal. Vadként nézett minden lehetséges pontra, ahol ellenség lehetett. Meg kellett védenie a szépséget. Ennek nem volt különösebb oka, logikája, egyszerűen csak tudta, hogy ezt kell tennie.
– Semmi… Semmi… – rázta a fejét Kate. – Csak egy rossz álom… Ennyi az egész.
Hatalmas kő esett le a százados szívéről. Letörölte a homlokáról az izzadtságot, majd átkarolta Kate-et. Felejthetetlen éjszakát töltöttek együtt, nem csak Stone érezte úgy, mintha ez lenne élete legjobb estéje, Kate sem tapasztalt még ehhez hasonlót. Semmiben sem találta intenzívebbnek vagy élvezetesebbnek, mint náluk, de mégis más volt. Ennek ellenére nem akarta újra megtenni, úgy érezte, még nem jött el az ideje.
– A múlt? – kérdezte Stone.
– Kísért – bólintott rá Kate. – Harcoltam. Nem tudom, hogy gyilkoltam-e, de terveztem, akartam, megtehettem. Hogy gondolhattam ilyenre? – kérdezte elkeseredetten.
– Ennek sok oka lehet. Én csak ritkán akarok ölni, többnyire olyankor, amikor az ellenség elvett tőlem valamit. Ez lehet az egyik emberem, én magam is megsebesülhettem, de akár egy darab is elveszhetett a lelkemből. Kevés jobb érzés van annál, mint amikor elégtételt veszel.
– Miért? – kérdezte Kate értetlenül. – Miért okoznál fájdalmat valaki másnak azért, mert fájdalmat okozott neked?
– Mert meg akarom tenni. Ha valamit akarok, azt megteszem – vágta rá Stone.
– Még ha mások kárára is történik?
– Így van – bólintott rá ridegen a százados. – Te is ártani akartál másoknak. Vágytál rá, semmi sem állíthatott meg, akkor miért ne tehetted volna meg?
– Mert nem helyes – felelte Kate.
– Háborúban nincs olyan, hogy helytelen. Nincs jó és rossz, csak győztes van és vesztes. Én nem tudom, hogy te kiket akartál megölni és miért, de ha én nem ölöm meg azokat, akiket, akkor még többet vettek volna el tőlem, alighanem az életemmel egyetemben. De ez nem csak a hadszíntérre vonatkozik. Odahaza is meg kell védened magad, ha valaki megbánt, akkor viszonoznod kell a szívességet. Ez lehet általad, vagy értesítheted a hatóságokat is, a lényeg az, hogy neki is fájjon, ne csak neked. Ha nem így teszel, akkor egyrészt magadba fojtod a szenvedésed, és egy lelki roncs leszel, másrészt semmi sem gátolhatja meg, hogy az, aki megbántott, újra megtegye. Hidd el, az emberek szeretnek ártani olyanoknak, akik nem állnak ellen.
– Ezáltal nem szabadulsz meg a fájdalomtól, csak másra is áthárítod. Azáltal, hogy mindenkinek védenie kell önmagát másokkal szemben, az embereket rákényszeríted arra, hogy felkészüljenek az ilyen helyzetekre. Félniük kell a félelemtől, felkészülni a legrosszabbra, ezáltal akaratlanul is elültetik magukban a gondolatot, miszerint meg is fog esni velük. Ez a felfogás alapjaiban mérgezi meg a társadalmat, nem csoda, hogy nem tudunk rendes kormányzatokat létrehozni, ha önmagunk sem gondolkodunk megfelelően.
– Ez mind szép és jó elméletben, de attól még történnek dolgok – folytatta Stone. – Legyen háború vagy béke, mindig lesznek olyan elemei az életnek, melyektől tartanod kell. Nem jobb felkészülni ezekre, és sikerrel szembeszállni velük, mintsem elbukni, mert váratlanul ért?
– Nem… Nem… Nem… – fogta a fejét Kate. – Nem arra kell törekedni, hogy a lehető leghatékonyabban védekezz az élet nem kívánatos elemei ellen, hanem arra, hogy a lehető legkisebbre csökkentsd az esélyét annak, hogy megtörténhessenek.
– Oké – vágta rá Stone. – Tételezzük fel, hogy én mostantól kezdve a világ legszelídebb lénye leszek, nem panaszkodok a pocsék kaja miatt, nem emberelem meg az embereimet, ha eltolnak valamit, nem lövök vissza, miközben egymás után eresztik rám a sorozatokat. Szerinted mi történne? Egy nap alatt végem lenne, ha nem is halok meg, azonnal kiraknak az űrhadtestből. Hiába próbálnám megelőzni az esetleges negatív tapasztalatokat, hiába húzódnék el a társadalomtól, amennyire csak lehet, ennem kéne, dolgoznom is, tehát nem előzhetnék meg semmit. Mindenképp megsértenének, mindenképpen felhúznának. Ez elől nem lehet elszökni, nem lehet megelőzni, csak küzdeni vele. Erre igenis fel kell készülni, bármit is szedtél össze a hálózatról.
– Nem lehet elszökni előle, ez igaz, de meglepődnél, hogy mennyire minimálisra lehet csökkenteni a kellemetlen tapasztalatokat. Ez nem egy olyan folyamat, amit egyetlen személy vagy csoport megvalósíthat pusztán azáltal, hogy gyakorolni kezdi. Ez csak akkor mehet végbe, ha mindenki rájön, hogy az, amit én mondok, jobb, mint amit ők gondolnak.
– És ezt hogyan akarnád elérni? – kérdezte szkeptikusan Stone.
Kate megrázta a fejét. Rá akarta vezetni az embereket az igazságra, az örök és boldog létezés kulcsára, azonban most is szembesülnie kellett azzal, amivel már az érkezése előtt is: ez nem a közeljövőben fog megtörténni. A rendelkezésére álló időt kevésnek találta arra, hogy felemelje az emberiséget, de még arra is csak épp elegendő lehetett, hogy eldöntse, lehetséges-e.

***

Trója, egy név, ami halhatatlanná vált a történelemben. Egy ókori görög városként kezdte, később újjáépítették a Földön, majd miután elnyelték az atombombák egy egész bolygó vette magára a nevét. Ezt már lehetett olyan könnyen elpusztítani, de romba lehetett dönteni a felszínét, fel lehetett égetni az erdőit, ki lehetett irtani a betelepített élővilágát. Az emberek mindent megtettek azért, hogy egy kopár, meddő pusztasággá váljon, akár a bölcsőjük. Nem magára a Trójára haragudtak, inkább önmagukra. Túl sok ember élt rajta, akik már másodszor kerültek a háború útjába. Először a Szövetség sújtotta aszteroidákkal, indított nukleáris tölteteket a nagyvárosaira, majd gázolt végig tankokkal a felszínén, aztán elérkezett a mai nap is. A nap, amikor az Unió visszatért, hogy visszavegye azt, ami az övé. Az övék, az embereké, hiszen már évtizedek óta az évmilliárdok óta létező bolygón éltek. Hát nem volt joguk ahhoz, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak? Száz meg száz értelmes faj láthatott rajta napvilágot, száz meg száz születhetett volna még a buja erdők, a tiszta vizű tavak és a festői tájak világában, de az embereknek le kellett rombolniuk ezt az édenkertet is. Hiszen háborúztak. Az ürügy mindenre, nem?

Az Unió cirkálói hatalmas túlerő ellen kényszerültek csatát vívni, de ez már olyan általánossá vált, akár a hadviselés maga. A kisebb, ámde fejlettebb csillaghajók egymáshoz közel, egy tömör alakzatot tartva léptek ki a hipertérből. Az űrvédelem azonnal tüzet akart nyitni rájuk, azonban semmi sem történt. A szárazföldi lövegek mereven meredtek az égbe, de nem lőttek, az űrállomások némán siklottak pályájukon, képtelenül akár egyetlen élet kioltására is. A vírusnak köszönhetően minden megbénult, amit rákötöttek a frissen kiépített planetáris védelmi hálózatra. A Szövetség csak a hadihajóira számíthatott, amelyek ugyan számbeli fölényben voltak az Unió flottájával szemben, de nem akkorában, hogy le is győzhessék azt. Természetesen harcba szálltak az ellenséggel, nem tudták elképzelni, hogy vér nélkül adjanak fel egy vérrel megszerzett területet. A hatalmas szövetségi cirkálók hamar alakzatba rendeződtek, majd felkészültek a tüzelésre, de már így is elkéstek. 
– Lőjenek már, az isten szerelmére! – ordította torkaszakadtából Thunder admirális. Másodperceken múlott az ilyen csaták sorsa.
A szavára sortüzet nyitottak az Unió cirkálói. Plazmanyalábok, rakéták és közönséges robbanólövedékek hasítottak az űrbe. A szövetségi hajók még nem is tudták viszonozni a tüzet, mire elérte őket a lövedékek tengere. A becsapódásokat heves robbanások kísértek ugyan, de csak kevés szövetségi hajó pusztult el, elvégre az Unió nem is a megsemmisítésükre törekedett. Ebben a háborúban az űrben vívott tömegcsatákat a használható ADC ágyúk és plazmalövegek száma határozta meg, melyeknek öt az egyhez arányban kellet megoszlaniuk, hogy egy csata igazságos lehessen. Egy szövetségi cirkáló elpusztításához három plazmalövedék kellett, de egy is elegendő volt ahhoz, hogy kiiktassa mindhárom ADC ágyúját. A sortűz végére a szövetségi flottának alig maradt valamije, amivel meg tudott semmisíteni egy uniós cirkálót.
– Győztünk – jelentette ki Thunder. Elmúlt a hirtelen támadt haragja. Nyugodtan helyet foglalt a kapitányi székben és folytatta a pipázgatást.
A Szövetség a megmaradt ADC lövegekkel sortüzet nyitott ugyan, de az már annyira kevés jelentőséggel bírt, hogy az admirális nem is értette, miért jelentette az elsőtisztje. Két uniós cirkáló pusztult el, további hat megrongálódott, Thunder hajóját is eltalálták, de az Agamemnon törzse csak alig rázkódott meg a detonáció nyomán.
– Készítsék elő a második sortüzet! – mondta unottan Thunder. – A megmaradt ADC-k legyenek célkeresztben, ráérünk még lemészárolni a bárányokat!
– Igenis, uram – bólintott rá a parancsára az elsőtiszt.
Újabb sortűz indult, ezt már egyetlen szövetségi főlöveg sem élte túl. A hajóik elvesztették a távolsági harcban való jelentőségüket, ugyanakkor továbbra is nagy, állig felfegyverzett óriások maradtak. Gigászok, melyek egyre nagyobbra és nagyobbra nőttek Thunder szemében.
– Közelednek – döbbent meg egy pillanatra. Felugrott a székéből, kiköpte a pipáját, majd vörös fejjel kezdett ordítozni a hídon. – Küldjenek ki a hangárokból mindent, ami repül! Fegyverbe a legénységet! Minden hajó készüljön átszállásra! Mikor indulhat már az az átkozott harmadik sorozat?! – fordult az elsőtisztjéhez eres szemmel, a hatvan éves férfi halántékán kidagadtak az erek. 
– Egy perc – felelte a tiszt.
X másodperc, amíg elég közel ér az ellenséges flotta, hatvan, amíg elindulhat következő sortűz. Egy közönséges matematikai művelet döntötte el, hogy a Szövetség megfordíthatja-e a csatát, vagy sem.
Pozitív vagy negatív?
A már megrongált cirkálókat egymás után ragadta magával a plazmazápor, a legtöbb hajótestét darabokra szaggatta a főreaktoruk detonációja, mások egyszerűen leálltak, monumentális koporsókká válva a csapdába esett legénységüknek. Azonban Thundernek nem lehetett elég plazmalövege ahhoz, hogy az összes szövetségi hajót elpusztítsa, az armada fele folytatni tudta a harcot. Elég ahhoz, hogy komoly veszteségeket okozzon a közelharcban, de a győzelemhez legalább másfélszer ennyi kellett volna.
A két fél hajói egymás mellé siklottak, majd pusztító sortüzet nyitottak egymásra. Közelharcban a Zeusz rakéták játszották a fő szerepet, amelyek közül egy tucat is elég volt egy cirkáló elpusztításához, egy uniós tizenhatot indíthatott, egy szövetségi cirkáló legalább huszonnégyet. A rakéták feltartóztatására két módszer létezett: lelőhették a sínágyúk, vagy egy szerencsés vadászpilóta is megsemmisíthette őket. Ismét ütközött a számok és a technika játéka. A Szövetség több rakétát lőhetett, több sínágyúval és több vadászgéppel rendelkezett, azonban az Unió lövegei pontosabbak voltak, a vadászgépeik pedig önmagukban is komoly tűzerőt képviseltek és sokkal manőverezhetőbbnek számítottak.
Egy az egy elleni harcban kivétel nélkül az uniós cirkálók kerekedtek felül, ugyanakkor elvesztek a harcmező azon részein, ahol két-három szövetségi cirkáló is megtámadhatott egy unióst. Az Agamemnon két cirkálót semmisített meg, de alapvetően egy nagyobb vadra pályázott, a szövetségi flotta zászlóshajójára. A CNS Morfeusz még a főfegyverzete nélkül is kemény diónak számított.
– A vízvezetékeket célozzák! Nem tudunk elég nagy lyukat ütni a reaktorba – jelentette ki Thunder.
– Megtörtént – felelte az elsőtiszt.
– Tűz, minden ágyúval! – emelte fel a hangját az admirális.
A Stormspear lézerekkel csak lassan, nehézkesen lehetett bemérni a célt, de amint az megtörtént, a lehetetlen megszűnt létezni. Az Agamemnon három keskeny, kék sugarat indíthatott meg, amelyek elsőre ártalmatlannak látszottak, azonban korlátlan energiát lehetett koncentrálni egy ilyen nyalábba. A lézerek átégették magukat a Morfeusz páncélzatán, majd elvágták a főreaktorba irányuló vízvezetékeket. Lehetetlenné vált a gőztermelés, a hajó reaktora még működött ugyan, de a generátorok egyetlen ampert sem termelhettek. Az energiaveszteség döbbenetes eredménnyel járt. Mivel a Morfeusz minden tartalékát felemésztette az a vészugrás, ami a csata kezdetén a bolygó másik oldaláról ide repítette, az óriás főrendszerei azonnal leálltak, némán, remény és rendeltetés nélkül kezdett el sodródni az űrben.
– Semmisítsék meg! – parancsolta Thunder.
A Morfeusz már nem jelentett veszélyt rájuk, az egyetlen ok a több ezer fős legénység megölésére az volt, hogy az admirális látványosnak találta a csatahajók pusztulását. Valóban pazar látványt nyújtott a plazmanyalábok becsapódása, a burkolaton tátongó hatalmas, tüzes lyukak létrejötte, majd az, ahogyan a hajótest kettészakadt és négyzetcentiméterről-négyzetcentiméterre eltűnt egy hatalmas robbanásban. De mégsem volt több, mint egy szép emlék egy keserű lélek számára, több ezer ember, több száz apa és férj halt meg azért, hogy az admirális egy pillanatra elmosolyodjon.
Igaz, többnek bizonyult ez egy mosolynál. Halál borult a halálra, szenvedés temette maga alá a szenvedést, fájdalom orvosolt fájdalmat, tűz oltott tüzet Thunder szemében. Felvette a pipáját a földről, majd tovább szívta. Csak egyetlen dologra gondolt ilyenkor, az utolsó részletére az életnek, ami még számított neki, hogy legendás alakja lehessen a történelemnek.