Megváltás - 2. fejezet

2. fejezet
Egyszerű fizika


Charles Maxim az ingáját figyelte. Ámulattal töltötte el, ahogyan a V alakú test egyik oldalról a másikra suhant, minden alkalommal egy kicsivel rövidebb utat megtéve. Tudta, hogy mindegy, mekkora erővel löki meg, vagy hányszor indítja el a folyamatot, annak mindig ugyanaz lesz a vége: a test megáll középen. Éppen ez nyűgözte le, ez gondolkodtatta el. Mert amit mások csak egy egyszerű, jelentéktelen törvényszerűségnek tartottak, az számára bizonyítékot jelentett. Azt mutatta, hogy mindegy, mi történik, mennyire térnek el a dolgok attól, mint aminek lenniük kellene, egyszer minden vissza fog térni a helyes kerékvágásba. Egyszer véget fog érni ez a szörnyű háború, amely már így is túl sok áldozatot követelt tőle.
– Admirális! Admirális! – rohant be hozzá Everett. Kutyaként lihegett, a falhoz kellett támaszkodnia, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Tévedtem… A fogoly… Az Unió…
– Szedje össze magát! – mondta türelmesen Maxim. – Kezdje elölről, nem kell kapkodnia!
– A fogoly nem Kate Hudson, valaki más – felelte Everett, amint levegőhöz jutott.
– Hogy érti? – vonta össze a szemöldökét Maxim.
– Amikor arcon csaptam, éreztem valamit… Valami megmagyarázhatatlant… A fejembe vettem, hogy a fogoly ártatlan. Már félúton voltam ide, amikor rájöttem, hogy szórakozni kezdett az elmémmel. Eleinte nem értettem, hogy lehetett rá képes, azonban hamar egyértelművé vált számomra, hogy ezt valamiféle eszköz okozhatta. A Konföderáció fejlettebb volt, de nem rendelkezhetett ilyen technológiával. Csak egyetlen magyarázat létezik, ez az Unió műve. A Perszeusz egy másolat, a túlélő pedig nem más, mint egy ügynök, akinek az a célja, hogy átvegye az irányítást a Minerva felett. Erre kapott egy különleges elme-irányító szerkezetet és valamit, amivel kijátszhatja a DNS…
– Mondja csak, Everett őrmester, maga aludt mostanában? – vesztette el a türelmét Maxim.
– Már két napja nem uram, de…
– Felmentem a szolgálat alól. Amikor kellőképpen kipihentnek érzi magát, visszajön, és bocsánatot kér, aztán visszatérhet a posztjára. Megértette?
– Tudom, hogy mit éreztem… – folytatta Everett. – Veszélyben van az egész hajó, hát nem érti?
– Elhiszem, hogy mit vél igaznak – sóhajtott egyet Maxim. Előszedett egy adattálcát a fiókból, majd az őrmester képébe tolta. – Stone százados jelentése a Perszeuszról. A hajón mindent rendben találtak, pontosan olyan, mint amilyennek egy huszonhárom éve sodródó bárkát elképzelne az ember. A vészreaktor még működött, de már a végét járta, ezért indult el a segélyhívás. Ami Kate Hudsont illeti, ő valóban nem azonos a túlélővel. A rendszer hibázott, összetévesztette vele, azonban minden további vizsgálat egy, az adatbázisban nem regisztrált mintáról tanúskodott. Senki sem tudja, hogy ki ez a nő, ahogyan ő maga sem. Ez nem csoda, hiszen egy krio-tartályban találtak rá. A fagyasztás végleges memóriavesztést okozhat, ha nem végezték megfelelően. Tekintve, hogy a Konföderáció projektje még a legoptimistább számítások szerint is gyermekcipőben járhatott, ez az egyetlen logikus feltételezés. Ez a nő nem több egy amnéziás hajótöröttnél, ennek megfelelően is fogunk eljárni vele. Megértette?
Everett megdöbbent a hallottaktól. Tudta, hogy a jelentés nem egyezett a valósággal. Suzan elmondta neki, hogy mit látott, amikor Stone osztagával haladtak a Perszeusz fedélzetén. Azonban biztos volt benne, hogy Everett ezt is csak hallucinációnak tudná be, ráadásul a kapcsolatukra is könnyen fény derülhetett – a légiósok igen zárkózottak voltak másokkal szemben.
Az őrmesternek nem maradt választása. Remegve bólintott egyet, majd elfehéredett arccal kiment a helyiségből. Azonban elhatározta, hogy fényt fog deríteni az igazságra, méghozzá minél előbb.

***

Miután tisztázódott, hogy a túlélő nem az az áruló, akinek beazonosították, ő továbbra is ragaszkodott a Kate Hudson névhez. Ezt azzal magyarázta, hogy semmire sem emlékezett a korábbi életéből, és vele hozták kapcsolatba először. Maxim nem érette a dolgot, de nem is ellenezte. Külön kabint adatott a túlélőnek, majd elhatározta, hogy megfelelő kezekbe adja, amint csak lehet.

Kate nem tervezte elhagyni a kabinját – addig nem, amíg mindent meg nem tudott önmagáról. Hamar elsajátította a szekrényen található adattálca használatát, de nem talált sokat a közhasznú adatbázisokban. Amire mégis ráakadt, az mind eltúlzott mesebeszéd volt kevés valóságtartalommal. Ha nem érzi az igazság, a túlzás és a képtelenség közti különbségeket, teljesen más embernek azonosítja be magát.
Kopogtak.
– Gyere be! – mondta kedvesen.
A vendég rövidesen belépett. Kate egy magas, bajszos embert látott, aki az ötvenes évei végén járhatott. Sötét ruhát viselt, kopasz fejtetőjét egy kalappal fedte el. Hudson felállt, de nem tette le az adattálcát.
– Nick Einstein – jelentette ki Kate. – Érdekes név.
– Felöltöznél? – kérdezte türelmetlenül.
– Minek? Ez csak egy test. Mindenkinek van.
– Ez a szokás – vágta rá Einstein. – Igazán a fejedbe véshetted volna…
– Megtettem – mondta tüzes tekintettel Kasumi. Elöntötte az indulat, legszívesebben fájdalmat okozott volna az embertársának. Fékeznie kellett magát és ez egy pillanatra megrémisztette.
– Furcsa, nem igaz? – mosolyodott el Einstein.
– Más – nyugtázta Kate. – Elintézted?
– Meghamisítottam a jelentéseket, Maxim semmit sem sejt, tehát a Szövetség sem. Azonban Everett majdnem lebuktatott. Mi szükség volt rá, amikor tudtad, hogy ki foglak húzni a csávából?
– Majd megtudod – felelte Kate. – Egyelőre koncentráljunk a küldetésre! Mennyi idő, amíg kiraknak a hajóról?
– Mennyi kell? – kérdezte vissza Einstein.
– Amennyi Stone kiismeréséhez szükséges. Vele akarom kezdeni.
– Intézkedem – bólintott rá Einstein, majd elhallgatott egy pillanatra. Kate nem értette, mi történik, Nick újra és újra végignézett a meztelen testén, elvörösödött a feje, majd kínosan mosolyogni kezdett. – Megbocsátasz?
– Persze – bólintott rá Kate, nem is sejtve, hogy mit akar.
Einstein szájon csókolta, miközben szorosan átfogta a két erős karjával. Hudson szeme majd kiugrott a döbbenettől, az öröm és az undor különös keverékét tapasztalta meg. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány másodperc, amíg tartott a csók. Einstein úgy mosolygott utána, mintha soha életében nem örült volna ennyire. Kate sokkoltan állt, az adattálca kiesett a kezéből.
– Meg kellett tenni – magyarázta a dolgot Nick.
– Biztosan – pislogott döbbenten Kate. – Olyan volt, mintha…
– Mintha a legcsodálatosabb dolog lett volna, ami történt veled – vágta rá Einstein, a saját szemszögéből értelmezte a történteket.
– Nem – rázta a fejét Kate. – Nem mondom, hogy rossz volt, a csók egy alapvetően jó dolog, de most nem a megfelelő emberrel történt meg. Újra meg akarom tenni, sőt tovább is akarok menni, de nem veled. Nem vonzódom hozzád.
– Hm… Úgy tűnik, más dolog megérteni, mint átélni – rázta a fejét Einstein. – Az elutasítás maga a pokol.
– Nekem sem egy felhőtlen dolog. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ettől kezdve csak akkor látjuk egymást, ha feltétlenül szükséges.
– Később – emelte meg a kalapját Einstein.
Látszólag normális léptekkel haladt kifelé, ám legbelül megtört, úgy érezte, mintha kalapáccsal zúzták volna össze a szívét. Elhatározta, hogy nem hagyja ennyiben a történteket. Így vagy úgy, de megszerzi magának a szerelmét.

***

Valami nem stimmelt. Ezt Stone érezte, sejtette, de nem tudhatta biztosan. Maxim helyében a Perszeusz minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgáltatta volna, Kate-et pedig minden létező orvosi vizsgálatnak alávetette volna. Azonban ő nem szólhatott bele ezekbe az ügyekbe. Már egyébként sem számított, elrendelték, hogy a Perszeuszt azonnal semmisítsék meg.
Mivel a százados látni akarta a legendás hajó pusztulását, az obszervatóriumba ment, ahol már tucatjával álltak a piromániás szövetségi űrgyalogosok. Stone szokás szerint igyekezett távol maradni tőlük, nem félt, egyszerűen csak nem kedvelte a társaságukat. Ők nem látták, amit ő, nem élték át azokat a pillanatokat, amelyek gyökerestül megváltoztatják az embert. Semmit sem tudtak az igazi szenvedésről, a valós megpróbáltatásokról, ezért is maradtak meg komolytalan jellemeknek. Stone remélte, hogy ráakad még valakire a fajtájából, azonban nem jött ide más légiós. Ezek az emberek nem viseltek külön megjelölést, a Goliath III páncél nélkül közönséges űrgyalogosoknak látszottak az avatatlan szem számára. Azonban egy légiós mindig felismerte a társait, ehhez nem kellett több, mint egy pillantás. Egyetlen pillanat, amikor találkozott a tekintetük, mert már ez is elegendőnek bizonyult arra, hogy meglássák a másik szemében azt, ami őket is mássá tette. Azt az elemet, ami bármilyen akadály leküzdésére késszé és képessé tette őket. A tényezőt, amely új jelentést adott az életüknek, sajátos rendeltetéssel és egyedi tulajdonságokkal ruházta fel őket. Épp ezért akadtak olyanok, akik már nem is tartották őket embernek.
Stone hallotta maga mögött a finom, könnyed lépteket.
Kate felé fordult, mielőtt ő a közelébe érhetett volna. Meg akarta szólítani, azonban Hudson megjelenése belefagyasztotta a szót. Nem akadt különösebb problémája a fehér trikójával, amelyet kitoltak a keblei, ahogyan a kecses lábát fedő nadrágja is megfelelt a társadalom elvárásainak, sőt még a cipője is eleget tett a hadihajókon alkalmazott előírásoknak, egyszerűen csak nem látott még ilyen gyönyörű nőt az életében. A teste, az arca, az ajka, a lépései, de még a finom lélegzetvételei is lenyűgözték. Tökéletes volt, erre nem létezhetett más magyarázat.
– Köszönöm, hogy mellettem maradt, ameddig csak lehetett – szólalt meg hálásan Kate. – Nagyon féltem, biztosra vettem, hogy olyanok, mint ők… – Stone hamar észhez tért, bele is vágott Hudson mondandójába:
– Kik? – kérdezte Stone.
– Nem tudom. Nem emlékszem – rázta a fejét Kate.
– Még szép, hogy nem – felelte szkeptikusan a százados. – Lefogadom, hogy pontosan tudja, mi történt ott, akárcsak Maxim. Nem véletlenül löveti szét a Perszeuszt, nem akarja, hogy fény derüljön rá, mi történt vele valójában.
– Higgye el…
– Nem érdekel – vágta rá Stone, Kate döbbenten nézett vissza rá. – Háborúban vannak dolgok, amiket nem kötnek a katonák orrára. Mi csak parancsot teljesítünk. Megöljük azt, akit meg kell, elfogjuk azt, akit el kell és felrobbantjuk azt, amit fel kell. Ehhez nem kell értenünk az összképet, nem kell tudnunk, hogy miért haltak meg a barátaink és miért kockáztatjuk az életünket mi magunk is, amíg más el nem veszi. Nem támogatom, nem is vagyok rendben vele, de tiszteletben tartom és együtt élek vele.
– Akkor miért csinálja? – kérdezte óvatosan Kate.
– Micsodát? – vonta össze a szemöldökét Stone.
– Miért harcol, ha elégedetlen a körülményekkel? Miért nem teszi le a fegyvert, amint csak lehet, és folytatja úgy az életét, ahogyan helyesebbnek tartja?
– Nekem a harc életem – felelte ridegen Stone. – Engem légiósnak neveltek, hatéves sem lehetettem, amikor kezdetét vette a kiképzésem. Nem élvezem a gyilkolás művészetét, nem is az én választásom volt, de csak ehhez értek. Nem tudnék leszerelni, még ha a háború véget is érne. És ameddig tart, nincs értelme ennek a beszélgetésnek. Nem fogok hátratett kézzel ülni, amíg ártatlanok milliói halnak meg az Unió keze által. Tiltja a rendeltetésem.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy vége lesz? Hamarabb, mint gondolná – mondta, ezúttal nem is kellett hazudnia. Így, vagy úgy, de gyors és döbbenetes lezárása lesz a konfliktusnak.
Az elhangzottak meglepték a légióst. Minél tovább beszélt Kate-tel, annál inkább elhitte, hogy nem emlékszik semmire azelőttről, hogy rátaláltak.
– Azt mondanám, hogy megbolondult. Nem tudom, hogy mennyit sikerült megtudnia a világról ebben a pár órában, de biztosíthatom önt arról, hogy ez a háború nem fog véget érni az Unió feltétel nélküli megadásáig.
– Miért ne tehetnék le a fegyvert a közeljövőben? – kérdezte Kate.
– Most vertek szét minket a Mükénénél, a szaros központjuknál – felelte Stone. – Azt hittük, hogy már végük, hogy már csak össze kell zúznunk őket – rázta a fejét csalódottan. – Mint kiderült, még bőven elég hajójuk maradt egy meglepetésszerű ellentámadáshoz. Idő lesz, amíg újra rájuk támadhatunk, és rohadt sokáig fog tartani, mire bevesszük azt a bolygót.
– Akkor még sincs túl sok esélyük a győzelemre, nem igaz? – tette keresztbe a karját Kate. – Miért ne tehetnék le a fegyvert, mielőtt romba dől az otthonuk?
– A Konföderáció megfertőzte az elméjüket – felelte Stone.
– Megfertőzte? – vakarta a fültövét Kate. – Mivel?
– Nem jutott ideje az egyenlőségi háborúra, igaz? – mosolyodott el egy pillanatra Stone. Nem is emlékezett rá, hogy ez mikor történt meg vele utoljára, ahogyan arra sem, mikor szállt vitába valaki mással. Úgy viselkedett, mintha a szépség megbabonázta volna.
– Nem sok – rázta meg a fejét Kate.
– Ez úgy kezdődött, hogy az Anyarendszerben találtak egy bizonyos Terminus féregjáratot, ami az Arctorus rendszerbe vezetett. Itt hat lakható bolygó volt, amiket hamar kolonizáltak, tulajdonképpen gyarmatoknak tekintették őket. Ezek a gyarmatok gyorsan gyarapodtak, néhány évszázad után már többen éltek rajtuk, mint a Földön. Azonban nem fejlődtek egyenlő mértékben, ami hatalmas problémákat okozott. A szegény kolóniákról menekültek az emberek, míg a gazadagok a fölényüket csak a nép nyomorba taszításával őrizhették meg a vetélytársakkal szemben. Ahelyett, hogy közös megoldásra jutottak volna, a fejesek összevesztek azon, hogy mit kellene tenniük. Az egyenlőségiek szerint a javakat minden kolónia közt egységesen kell elosztani, de alapvetően a Föld lenne a központban. Belőlük lett az Egyesült Nemzetek Konföderációja. A másik tábor szerint a megoldási terv több problémához vezetne, mint amit megold, jobb, ha nem tesznek semmit, azaz minden kolónia szabadon rendelkezhet a javai felett. Emiatt szabadságiaknak nevezték őket, a megszülető állam neve pedig a Szabad Nemzetek Szövetsége lett. Történt ez, történt az, végül totális háború lett, ez az úgynevezett egyenlőségi háború. A gond csak az, hogy hiába vertük szét a Konföderációt és csináltunk a Földből egy meddő, atom sújtotta pusztaságot, ez még mindig nem volt elég. Mert a nemrég tömegesen benépesített Hellász rendszer mindkét kolonizált világa úgy érezte, hogy kihasználják az óriások. Ezért gyorsan megalakították az Egyesült Világok Unióját, amit mi nem ismertünk el államnak, majd lépéseket tettünk a felbomlásuk érdekében. Erre megtámadtak minket. Ugyanazt a rendszert akarják, mint a Konföderáció, a harcmodoruk sem tér el sokban. Elsöprő technikai fölény az elsöprő túlerő ellen…
– Ezért háborúzunk? – kérdezte kerek szemmel Kate. Korábban csak nehezen tudta értelmezni a konfliktust, de emberi ésszel fel sem tudta fogni, hogy ezért bárki megölhetett bárkit is. – Ennek nincs értelme! – emelte fel a hangját.
– Szerintem sem – rázta a fejét Stone. – Az elnök megmondta nekik, hogy ez nem lehetséges, de ők tovább erősködtek. Népszavazást indítottunk, hátha az jobb belátásra téríti őket. Hiába lett tíz az egyhez a javunkra, nekik el kellett szakadniuk, aztán a megadási felszólításainkra háborút kellett indítaniuk. Hihetetlen, hogy egy államnak ennyire ne legyen esze…
– Még ők a hülyék? – döbbent meg Kate. – Miért ne lehetett volna elfogadni a javaslatukat?
– Ha velük kivételezni kezdünk, más világok is hasonlót követeltek volna.
– Akkor nekik is adjuk meg, amit akarnak! Joggal akarhatják, ha úgy vélik, hogy az a rendszer jobban kedvezne nekik.
– Mert a kormányzatunk elutasította. Ezt miért ilyen nehéz megértenie?
– A kormányzat a népért van, az állampolgárainak a boldogsága kellene, hogy legyen a legfőbb feladata. Vagy mindenki boldog, vagy senki sem – felelte Kate. Náluk ez alaptétel volt, nem lehetett megszegni, soha nem is akarta megszegni senki. Ezért Hudson csak nehezen tudta elképzelni, hogy más rendszer ne ezt tartsa szem előtt. Ugyanakkor Stone az ellenkezőjét találta problémásnak.
– Nem lehet mindenki boldog, csak egy réteg. Az államnak az a feladata, hogy ez a réteg a lehető legtöbb állampolgárt számlálja – mondta Stone. – Erre van a demokrácia. A többség akarata érvényesül minden döntéshozatalban, tehát a többen lesznek boldogok a határozattal, mint szomorúak.
– Miért lett volna bárki is szomorúbb azzal, ha a Hellász világai boldogabbak?
– Érdekek – vágta rá Stone. – Ha a Hellász akarata érvényesül egy bizonyos téren, akkor ott mások akarata kevésbé érvényesül. Több embertől vették volna el a kenyeret, mint amennyinek odaadják, tehát a többség jobban jár, ha nem kapják meg, amit akarnak. Ez így működik.
– De ők nem elégedtek meg a döntéssel – mondta dacosan Kate. – Azt mondták, hogy nekik jobb lenne egyedül, mintha az érdekeik a többségéinek lennének alárendelve. Ezt nem lehet elutasítani. Egy kormányzat sem kényszeríthet magához olyanokat, akik nem akarnak a részei lenni. Erőszakkal nem lehet teret nyerni. – Újabb tétel, amely elfogadott és közkedvelt volt náluk, azonban nevetségesnek látszott az ember szemében.
– Az emberiségnek egységesnek kell lennie, akár tetszik néhányaknak, akár nem – rázta a fejét Stone. – Az egyenlőségi háborúban nem estünk egymásnak azonnal, ennek köszönhetően soha nem látott pusztítással kellett szembesülnünk, még ha maga a háború összességében rövidnek is bizonyult. Higgye el, jobb, ha még azelőtt eltapossuk a férget, mielőtt sokasodna.
– Szóval a legbiztosabb megoldás a háborúk elkerülésére az, hogy háborút indítunk, ahányszor csak háború veszélyébe kerülünk? Művészi! – mondta gúnyosan Kate.
– Az emberiségnek egységesnek kell lennie, erre jelenleg nem létezik más módszer.
– Miért kellene annak lennie? Ha nekik az a rendszer jó, ami nektek rossz, akkor két külön államnak kell létrejönnie, és mindkettőben a népüknek legmegfelelőbb rendszernek kell működnie. Ettől még nem kell ellenségeknek lenniük. Senkinek sem kell egyesítenie semmit, ha az nem szolgálja az adott civilizáció érdekeit.
– Azért kell egységesnek maradnunk, mert külső támadás érhet minket – jelentette ki Stone. – Ránk ronthat egy másik faj, akár hiszünk a létezésükben, akár nem. Épp tanulmányozhatnak minket, vagy már a támadásról dönthetnek, sőt akár már meg is indulhattak a főerőik. Nem tudhatjuk.
Kate megrémült egy pillanatra, úgy érezte, mintha Stone keresztüllátott volna az álcán. Pedig nem láthatott, a teste éppúgy emberi volt, akár az övé. Jelen körülmények közt nem tagadhatott le egy esetleges hadjáratot az emberi faj elpusztítása érdekében, hiszen ő maradt az egyetlen, aki megállíthatta.
– Mégsem maradunk – rázta a fejét Kate. – Hiába egyesítettük a világot, az a szemünk láttára esett szét. Ha újra erőszakkal egyesítjük, újra szét fog esni. Ezt a háborút hamarosan egy újabb fogja követni, erősebb fegyverekkel. Majd azután is lesz egy újabb, még erősebb fegyverekkel. Ezután egy újabb fog indulni, aztán még egy, és még egy, és még egy, egészen addig, amíg olyan erős fegyvereink nem lesznek, melyek egyszerűen elsöpörnek minket.
Egy népre semmi sem jelenthet nagyobb veszélyt, mint önmaga.
– Létezik más megoldás? – kezdett ingerültté válni Stone. Bármennyire is kedvelte a szépséget, egyszerűen nem tudott egyetérteni vele. – Mondja csak, én hallgatom!
Létezett, azonban ezt Kate nem mondhatta el, még nem jött az ideje.
– Nem tudom, de az biztos, hogy a jelenlegi rendszer nem működik. Újat kell találnunk, mielőtt még túl késő lenne. Nem az kell, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehessen. Arra van szükségünk, hogy biztosítva legyen, hogy ebből a kosárból mindenki ugyanannyit kapjon, sem többet, sem kevesebbet.
– Én ebben semmi különbséget nem látok – rántott vállat Stone.
– Egy napon majd megérti – mosolyodott el Kate.

Egy ideig csendben álltak egymással szemben. Stone visszafordult az üveg felé, nem kart lemaradni a Perszeusz pusztulásáról. Kate úgy érezte, hogy ez a beszélgetés eldöntötte az emberiség sorsát. Túl konok ahhoz, hogy belássa, mit kellene tenni. Viszont nem azért jött, hogy két perc alatt eldöntse ezt a kérdést. Nem Stone az egyetlen, akit meg fog kérdezni… Ugyanakkor, a századost még mindig alkalmasnak találta egy más irányú kérdés kiderítésére. Harapnia kellett az ajkát, ahányszor csak végignézett a jól megtermett izomhegyen, ő maga is vonzó testtel rendelkezett, mégis félt Stone elutasításától. Úgy döntött, hogy tesz egy próbát. A százados mellé lépett, majd kecsesen hozzásimult. Stone átkarolta őt, egyáltalán nem bánta, hogy Kate a vállára hajtotta a fejét. Akarta őt, jobban, mint eddig bárki mást.
A meghitt pillanatot másodfokú készültségre való figyelmeztetés törte meg. A sárga fények és az egész hajótesten végighasító kellemetlen hang egyként árulkodott arról, hogy elkezdődött a nagy esemény. Sokat váratott magára, ezt a késlekedést a Perszeusz felépítése okozta. A hajó tervezésénél fogva masszív volt, olyan anyagokból építették, melyek szinte bármilyen szövetségi fegyvernek ellenállhattak. Maxim tudta, hogy a Perszeusz elpusztítása csak negyedórányi folyamatos sortűz árán lehetne megvalósítható, ami igencsak letörné a morált, valamint a lőszerraktárak tartalmára is erősen kihatna. Mivel a parancs megtiltotta, hogy másodszor is csapatokat küldjön a Perszeuszra, álcázott gépekkel tetemes mennyiségű robbanóanyagot helyeztetett el a burkolat célzott pontjain. Mostanra már minden a helyére került.
A Minerva ADC ágyúi egyszerre dördültek el, majd a másodlagos ütegek is tüzet nyitottak, melyeket Zeusz rakéták sokasága kísért. Az ADC-k nukleáris lövedékei szintén maghasadáson alapuló tölteteken robbantak fel, amelyeket alig a becsapódás előtt aktiváltak. A robbanás még az obszervatórium sötétített üvegén át is vakítónak bizonyult, a Perszeusz egyszerűen darabokra szakadt a lángviharban.
– Ezt a felsőbbrendű technikának! – nevetett fel az űrgyalogosok egyike.
A legénység tagjai éljenezni kezdtek, Kate elmosolyodott a történteken. Nem is emberek lettek volna, ha nem örülnek a Perszeusz pusztulásának. Az emberiség úgy haladt a sorsa felé, akár egy inga. Többször is kilengett, hol az egyik oldalra, hol a másikra, de nem tagadhatta meg azt. A kérdés csak az, hogy amint most tapasztalt, az egy kilengés pillanatában történt, vagy pont akkor, amikor minden egyenesben állt a sors felé?