Megváltás - Prológus & 1. fejezet

Prológus

Hatalmas csata bontakozott ki a Mükéné bolygó űrterében. Két masszív hadiflotta bocsátkozott harcba egymással, mindkettő hatalmas veszteségeket szenvedett a káoszban. Vadászgépek és korvettek százai, cirkálók tucatjai semmisültek meg a ballisztikus lövedékek viharában. Több százezren vesztették életüket az elmúlt két órában, de ez nem volt elég, hogy véget vessen a harcnak. Semmi sem lehetett elég.
A bírák biztos távolból figyelték az ütközetet.
– Emberek – rázta a fejét Niman.
– Nem tanultak – sóhajtott egyet Etak.
– Mégis itt vannak – tette hozzá Iva. – Magam se gondoltam volna, hogy eljutnak idáig. Senki sem hitte volna.
– Ami történt, az megtörtént. Az eset nem áll példa nélkül. Nincs más választásunk, ki kell irtanunk őket – vágta rá Niman.
– Egyetértek – bólintott rá Etak.
– Kell, hogy legyen más megoldás – tiltakozott Iva.
– A döntés már megszületett – felelte Niman.
– A döntés elhamarkodott – folytatta Iva.
– Mi megfigyeltük őket – nyomatékosította az álláspontját Niman. – Soha nem látott agresszióval indultak az űrbe, ami csak a halálukhoz vezethet. Nem azon ítélkezünk, hogy éljenek vagy sem. A kérdés az, hogy most vessünk véget a létezésüknek, vagy megvárjuk, amíg végképp pusztulásra ítélik magukat. Ha várunk, a planétáikat is magukkal viszik majd. Meddő lesz minden életvilág, amire csak rátették a kezüket. De ha mi tesszük, megkímélhetjük őket. Később új fejlett létformákat szülhetnek, a ciklus folytatódhat.
– Ezt nem tudhatjuk – szögezte le Iva. – Félreismertük őket. A tény, hogy még itt vannak, hogy még élnek, bizonyítja, hogy még mindig nem értjük a gondolkodásmódjukat.
– Értjük őket, csupán alábecsültük a körülményeket – tette hozzá Etak.
– Mi van, ha mégsem? Niman, egy ilyen faj értéke felbecsülhetetlen lehet! – emelte fel a hangját Iva.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy igazunk legyen – rázta a fejét Niman.
– Azt sem, hogy tévedjünk – erősködött Iva. Ha valamit nem értettek meg teljesen, a következő lépését sem mondhatták meg teljes biztossággal. Ez egy olyan lehetőséget hordozott magában, amelyet még Niman és Etak sem vethetett el. – Még rájöhetnek.
A kijelentés megrázta a két bírát. Niman makacsul rázta a fejét, teljesen biztos volt az igazában. Ugyanakkor Etak belátta, hogy korábban is tévedett már, ezért hajlani kezdett Iva szavára.
– Nem végezhetünk velük addig, amíg nem tudjuk biztosan – fordult a társához. – Azonban egy dologban igaza van Nimannak, ez nem mehet így tovább. Hogy akarod gyorsan és biztosan kideríteni az igazságot?
– Mondjuk úgy, hogy támadt egy merész ötletem…


1. fejezet - Sikoly az éjszakában

Feszültség uralkodott az eligazító teremben. Még a légiósokat is félelemmel töltötte el a megbízatás. Nem félték a golyókat, a rakétákat, a gránátokat, sőt a halált is csak szakmai ártalomnak tekintették, de ez a küldetés megfagyasztotta bennük a kionthatatlannak tartott vérüket. Mert ennek nem volt értelme.
A hajójukat még aznap a frontra parancsolták, hogy az Unió egy véres csatában felőrölte a Második flottát. Két órával később visszaparancsolták őket, majd a Hellász rendszer peremére küldték őket. Nem mondták el, hogy miért, pedig egy légiós hűsége megingathatatlan volt. Mindig tudattál velük, hogy mi a feladatuk, legyen az erkölcstelen, kecsegtessen biztos halállal, vagy szabadítsa őket a saját oldaluk ellen. Azonban az öreg mégis hallgatott, mint a sír, egészen addig, amikor már karnyújtásnyira jártak a céljuktól.
– Katonák, a mai feladatunk egyszerű lesz! – emelte fel a hangját Grant tábornok. Kijelentése fokozta a katonák félelmét, egy légióst nem küldenek könnyű küldetésre. – Három nappal ezelőtt segélyhívást fogtunk a Perszeusz csatahajóról, de képtelenek voltunk további kapcsolatot létesíteni vele. Ez nem csoda, elvégre már huszonhárom éve, hogy nyoma veszett. A feladatuk átszállni rá és megerősíteni, hogy ez egy automatikus segélyhívás volt, ami minden bizonnyal késett a szerkezeti károk miatt. Muszáj megnyugtatnunk a vezérkart, mielőtt azt gondolnák, hogy szellemet látnak. Tizennyolc nulla-nullakor indulnak. Akad valakinek kérdése?
Senki sem emelte fel a kezét. Mind tudták, hogy Grant a képükbe hazudott, amit csak akkor engedhetett meg a lelkiismerete, ha a parancs a legfelsőbb körökből érkezett. Köztudott volt, hogy a Perszeuszt az egyenlőségi háború utolsó nagy csatájában lőtték le, az Arctorus Prime űrterében. Az elhangzottak lehetetlenségét tovább tetézte, hogy az akkor használatos hipertér-technológia nem engedte meg, hogy elérjék a Hellász rendszert. De ha a fejesek közül bárki is elhinné, hogy az akkor létező legmodernebb csatahajó túlélte az ütközetet és egészen idáig sodródott, akkor sem a Minervát küldenék, a Szövetség egyik legértékesebb hajóját.
Isten irgalmazzon nekik – gondolta magában Grant.

***

A Sparrow sugárhajtású csapatszállítók egymás után száguldottak ki a Minerva indítócsöveiből. A fekete óriás deaktiválni kényszerült a lopakodó rendszerét, ugyanis olyan fejlett álcázó technológiával látták el, hogy a szövetségi radarok még akkor sem vették volna észre, ha a könnyű cirkáló az orruk előtt siklik a végtelenben.
A légiósok csak elvétve váltottak szót az oda úton, nem nyugtatták egymást ócska poénokkal és humoros történetekkel, ehelyett mereven ültek a nehéz-páncéljaikba burkolódzva. Tudták, hogy mire vállalkoztak, osztagaik csak ritkán tértek vissza egy küldetésről teljes létszámban. Ez nem a felkészültségükön múlt, egyszerűen nem élhette túl mindenki azokat a helyzeteket, melyekbe belekerültek. Ezúttal biztosak voltak benne, hogy mind meg fognak halni.
– Istenem – törte meg a csendet a másodpilóta.
Stone százados azonnal felkapta a fejét, de semmit sem látott. Bármire is bukkant a pilóta, a Sparrow orra még oda mutatott. A gép csak másodpercek múlva fordult oldalt a rejtélyes hajóval, a hajtóművek fénye néhány másodpercre olvashatóvá tette a feliratot.
CSC PERSZEUSZ
A százados megdöbbent, az embereinek elakadt a lélegzete. Józan ésszel felfoghatatlan volt, hogy ez megtörténjen. De mégis… Sor került rá.
– Élnek – jelentette ki Ace tizedes döbbenten. Az egyenlőségi háború a Szövetség teljes győzelmével végződött, de a Konföderációnak mégis erős bázisa maradt a belső világokon. Ennek felszámolása érdekében az állam rémhíreket terjesztett a régi ellenségről. A szakasz tagjai úgy ismerték Adam Cain admirálist, mint a vén Sakált, aki naphosszat vért ivott és szemgolyót evett. A Perszeusz pedig a zsarnokság vérebeként szerepelt a történelemkönyvekben, amely ellen még a Mandator is csak alig szökhetett el. – Végünk – nyelt egyet a tizedes.
– Egymást kellett enniük, másképp nem maradhattak életben – mondta borzongva Johnson. – Ha nem végzünk velük hamarabb, mi leszünk a következők.
– Bárkik is küldték a segélyhívást, rá kellett jönniük, hogy már véget ért a háború – rázta a fejét Stone. – Szörnyen le kellett gyengülniük, a főreaktor csaknem teljesen lemerülhetett, a létfenntartásnak az összeomlás szélén kell lennie, a mesterséges gravitáció már rég beadhatta a kulcsot. Segítséget akarnak, semmi mást.
– Szívből remélem, hogy igaza van, uram – felelte Ace.

Valamennyi hangár nyitva állt, a nyolc Sparrow külön leszállóhelyeken, két oldalon szállt át a Perszeuszra. A légiósok Goliath III páncélja megvédte őket a vákuumtól, valamint több mint elég levegőt biztosított a küldetés végrehajtásához.
Stone osztaga a hangáron át hamar bejutott a nyomás alatt álló részekre. Sötét volt, még a vészvilágítás sem égett, ugyanakkor a levegőt tisztának találták a műszereik, ráadásul a mesterséges gravitáció is kifogástalanul működött. Stone és emberei csak zseblámpákra hagyatkozva mérhette fel a környezetét, a falakat rozsda fedte, holott az nem is volt lehetséges a védőbevonat miatt.
– Ezt nézzétek! – világított rá egy holttestre Ace. Mind a hatan megtorpantak, majd döbbenten mérték fel a csontvázat, melyet már csak elvétve fedett a rothadó húsa. – Nem tegnap történt, de nem is húsz éve. – Kétségtelen, hogy valaki táplálkozott a holttestből, de nem lehettek kannibálok. Nem hagytak volna maradékot.
– Tovább! – parancsolta idegesen Stone. Ki akart kerülni erről a hajóról, méghozzá hamarosan.
Minél mélyebbre mentek, annál több holttestre akadtak, mindet hasonló állapotban találták. A hidat, a géptermet és a főreaktort más osztagok kapták, nekik a gyengélkedőbe kellett menniük, amelyet a legénység óvóhelyként használhatott. Ahogyan közeledtek, a falakról fokozatosan eltűnt a rozsda, a holttestek megritkultak, aztán már egyet sem találtak.
Az ajtót bezárták, mindenkit megdöbbentett, hogy a vezérlő panel még működött.
– Készenlétbe! – utasította a százados.
Valamennyi légiós a bejáratra szegezte a fegyverét, Stone elég közel állt a fémhez, hogy a fülébe hasítson egy nő keserves zokogása.
– Valaki van odabent – jelentette ki a százados döbbenten és félelemmel tele. Azonban hamar visszatért a lélekjelenléte. – Ne féljen, segíteni akarunk! – ordította torkaszakadtából. Kedvesnek próbált látszani, azonban a Goliath III páncél sisakja eltorzította a hangját, még inkább megrémisztve a túlélőt.
– Menjenek! Menjenek! Csak menjenek! – kiáltotta vissza a túlélő.
– Nyissa ki az ajtót, nem akarjuk bántani! – folytatta Stone.
– Mindenkit meg fognak ölni… Mindenkit! Hát nem értik?! – felelte rettegve.
– Nincs ellenség a hajón – jelentette ki a százados. – Ismétlem, nincs ellenség a hajón.
Nem érkezett felelet, be kellett engedniük magukat. A légiósok között is akadt, aki otthon volt az elektronikában. A százados jelt adott Sarah-nak, aki egy percen belül kinyitotta az ajtót. Először a százados ment be, Stone két emberi alakot látott, az egyik egy göndör, fekete hajú nőnek bizonyult, aki a sarokban zokogott, a másiknak egy férfi holttestének kellett lennie. Hiányzott a feje és a két karja, a hasát felnyitották, rothadó szag áradt belőle. Ennek ellenére még frissnek látszott, nem lehetett halott néhány napnál tovább. Stone azonnal a nő megnyugtatására indult volna, ám a zseblámpa egy vérrel írt feliratot fedett fel a falon.
NE HÁBORÚZZ!
A százados eleinte a túlélőre gyanakodott, azonban nem látott vért a kezén. Valaki más tette, de még a szíve is kihagyott egy ütemet, ha belegondolt, hogy ki lehetett.
– Nyugodjon meg! – sietett oda a túlélőhöz Ace.
– Hagyjanak békén! – ordította elkeseredetten a túlélő. 
– Mondja meg, hogy mi történt! Kik fognak megölni mindenkit? Mi történt a hajóval? Hogy maradt életben? – hanyagolta a formaságokat Johnson.
– Hagyjanak! – folytatta a túlélő.
– Még nincs itt az ideje – vágott közbe Ace.
– Igaza van – bólintott egyet Stone. – De nem maradhatunk itt örökké. Majd kisírja magát útközben…

***

A túlélőt alig lehetett berángatni a csapatszállítóba. Folyamatosan ordítozott és sikoltozott, az orvosok kénytelenek voltak lekötözni, amikor felértek. Stone mellette maradt, nem is értette, miért, hiszen mindig is hidegen hagyták az ilyen esetek. Azonban nem tudta megnyugtatni, a túlélő folyamatosan egy bizonyos ítéletnapról beszélt, de többet nem tudott kivenni a szavaiból. Talán megérthette volna az egészet, ha félórával az érkezése után nem jelenik meg az ágy mellett két szálfa tiszt. A túlélőt elszakították a századostól, majd egy kihallgató szobába vitték.
Eleinte csak ott tartották, majd csak akkor óhajtottak beszélni vele, amikor a reflexiós üvegen át úgy látták, hogy már némileg lehiggadt.
– Kezdjük az elejéről – jelentette ki a vallatótiszt. – Ki maga?
– Nem tudom – rázta a fejét a túlélő.
Everett felsóhajtott, aztán egy adattálcát dobott le elé.
– Az ön neve Kate Hudson. Szövetségi vadászpilóta volt, az AMS Vengeance fedélzetén szolgált, aztán átállt az egyenlőségiek oldalára. Kasumi néven vált a Konföderáció „hősévé”, a Sodan tagjaként százakat gyilkolt le, kegyetlensége miatt Adam Cain admirális testőre lehetett. Ön egy egyenlőségi, egy gyilkos, egy áruló, nézze csak meg! – mutatott az adattálcára.
A túlélő lenézett, egy fiatal nő arcát pillanthatta meg. Nem érezte a sajátjának, azonban tudta, hogy hozzá tartozott. A képe mellett a tetteit sorolták, végig kellett volna tekernie a listán, hogy az életének minden jelentősebb momentumát felismerhesse, azonban ezt a bilincs nem engedte.
– Mi lenne, ha megkönnyítené a dolgunkat, és beszélne? – húzta a szemöldökét Everett. – Huszonhat évesen nyilvánították halottnak, egy napot sem öregedett azóta. Ugyanakkor a hajó egyes részei huszonhárom évet is öregedtek, a holttestek zöme néhány hónapja lehet halott, de van, aki csak néhány napja halálozott el. Mi történt? Nem mondja meg?
Kate megrázta a fejét.
– Nagy kár, mert minden jel arra mutat, hogy ön áll mögötte. Ezért a fejét veszik – mosolyodott el a tiszt.
– Nem emlékszem… Higgye el, segítenék, de nem emlékszem! – felelte Kate elkeseredetten. Ismét könnybe lábadt a szeme, a tisztnek elege lett abból, amit ő színjátéknak azonosított be, ezért pofon vágta Hudsont.
– Akkor jöjjön a nehezebb… – folytatta a tiszt, azonban belefagyott a szó. A tenyerét megmagyarázhatatlan bizsergés fogta el. Terjedni kezdett, mintha át akarta volna venni felette az irányítást. Everett küzdött egy kis ideig, de a bizsergés hamar végigfutott a törzsén és a végtagjain. Kate kerek szemmel nézte végig a jelenetet, de a vallatótiszt hamar abbahagyta a vakarózást. A katona rövidesen megköszörülte a torkát, majd aggódva szólt hozzá.
– Elnézést, hölgyem! – mondta kedvesen. – Tévedés történt, azonnal intézkedem a szabadon bocsátása érdekében.
Ahogyan a tiszt kiviharzott a helyiségből, Kate elméjében csak egyetlen gondolat fogant meg: helyes.