Megváltás - 16. fejezet

16. fejezet
Alkonyat


Amíg az Unió polgárai elkeseredett és egyúttal reménytelen küzdelmet folytattak az életükért, a Szövetség felkészülhetett a világégésre. Mindenki egyetértett azzal, hogy ez volt a helyes döntés, tudták, hogy egy olyan ellenséggel kerültek szembe, amit sem legyőzni, sem lefutni nem lehetett. Az emberek nem fogadták el a sorsukat, harcolni akartak, harcolni, harcolni és harcolni, az utolsó leheletükig is, ha mind meghalnak is… Még ha nincs is semmi értelme.
Freud mindent megtett azért, hogy felépítse azt a társadalmat, amiben hitt, nem hallgattak rá túl sokan, de elegen. A Hammerholdon megjelent az ideális világ elképzelése, amelyből akár egy új világ is kinőhetett. Ehhez Allan elengedhetetlennek tartotta, hogy bővítse a követők számát, amiben Kate is segíteni igyekezett.

– Igen? – morogta az ajtó mögül Igor, nem sokkal azután, hogy Hudson kopogott.
– Én vagyok az – jelentette ki Hudson. – Beszélni szeretnék.
– Tudom, hogy ki ön – nevetett fel Migor. – Szerinte van bárki más, aki a közelébe mer menni a szerény hajlékomnak? Mondja csak, miről akar beszélni! – Kinyitotta az ajtót, Kate mosolyogva tekintett a torz arcára.
– Emlékszik még arra, amikor azt mondtam, hogy az ön népénél is létre akarom hozni az ideális társadalmat? Egy társam letette az első alapkövét.
– Ezek szerint ön immunis a tanácsaimra – rázta a fejét Igor. – Nem megmondtam, hogy semmi értelme sincs?
– Mit számít? – kérdezte tüzes tekintettel. – Egy olyan erő tart feléjük, ami ellen semmit sem tehetnek. Miért ne akarná a hátralévő életét egy olyan helyen tölteni, amiről egész életében csak álmodozni mert?
– Tényleg mindegy – vigyorodott el az öreg. – Hatvankét éves vagyok, és még arra sem voltam képes, hogy megpusziljak egy lányt. Ha én így boldog életet tudtam élni, ahogy vagyok, akkor igazán meg tudok vonatkozni ettől a mesebéli közösségtől.
– Akár meglepetés is érhetné – vetette fel Kate.
– Ezt erősen kétlem – rázta a fejét Igor.
– Ha tévedek, megpuszilhat – jelentette ki Hudson.

***

A tömegközlekedés hosszú kínzása helyett Kate a saját utazási módszerét részesítette előnyben. Megkérte Igort, hogy fogja meg a kezét, aztán a következő pillanatban egy szűk sikátorban találta magát. Az emberek döbbenten nézték őket, amikor kimentek a nyílt utcákra, Igor önkéntelen vigyora és piros arca tovább erősítette a kezdeti feltételezésüket. Az öreg már ekkor lemondhatott volna a puszijáról, de elhatározta, hogy nem adja ilyen könnyen. Miért is nem élhetne egy kicsit, mielőtt meghalna?
Rövidesen elérték Freud közösségét. A rozsdás kis épület kívülről semmiben sem különbözött a Hammerhold acéldzsungelének többi korhadt házától, mégis egy valóságos csodát jelentett.
– Fenébe – jelentette ki Igor, amint betoppantak az ajtón. A kör alakú előszobában egy ezüstszínű kőtábla állt, emlékműként őrizve az ideális világ alapelveit.

1. MINDENKI BOLDOG, VAGY SENKI.

2. AZ AKARAT SZENT.

3. MINDENKI EGYENLŐ.

4. A BOLDOGSÁG TANÍTANDÓ.

5. MINDENKI DOLGOZZON, MINDENKI UGYANANNYIT KAPJON ÉRTE.

6. AZ ÉLET MINDENKINEK JOGA, DE SENKI SEM VÁLASZTOTTA.

7. A BOLDOGSÁG MÁSOK KÁRÁRA NEM GYARAPÍTHATÓ.

8. MINDEN BŰNTETT AZ ODA NEM TARTOZÁS JELE.

9. AZ ÁLLAM A NÉPÉ, NEM A NÉP AZ ÁLLAMÉ.

10. AZ ERŐSZAK EGYETLEN ELFOGADOTT MÓDJA AZ ÖNVÉDELEM.

– Elkezdődött – jelentette ki Freud, előlépve az emlékmű árnyékából.
– Ő itt Igor, egy új tag – mutatott rá Kate.
– Üdvözletem – vigyorodott el Migor. Kezet nyújtott Allannek, akit sokkolt a belőle áradó undor. Mégis kezet fogott vele, és széles mosollyal az arcán üdvözölte.
– Örülök, hogy csatlakozni kíván a szerény közösségünkhöz. Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy boldog lehessen.
– Én már az vagyok – rántott vállat Igor.
– Akkor miért jött ide? – húzta a szemöldökét Freud.
– Próbára tenni a hitüket – vágta rá Migor.
Allan egy terembe kísérte az öreget, ahol a hallgatók kör alakban rendezték a székeket. Az emberek megnyíltak egymás előtt, olyanoknak beszélték el a legnagyobb problémáikat, akiket pár napja még nem is ismertek. Tizenhét ember tizenhét problémával, ám amikor elmondták azokat mégsem egyezett meg a gondok száma a létszámukkal. Míg másoknak más problémák jutottak az életben, voltak olyanok, akiknek ugyanaz a gondjuk akadt. Azonban előfordult, hogy két emberben megvolt egy adott hiányosság, mégis csak az egyiküknek jelentett problémát. A követők lassan rájöttek, hogy a gondjaik tényleg csak azért léteztek, mert ők teret adtak nekik az elméjükben. Sokan a fejükbe vették, hogy az ő gondjukat könnyebb elnyomni, mint megoldani, mások ragaszkodtak a probléma megoldásához. Nekik tanácsokat adtak, tiszteletben tartva az önrendelkezési jogukat.
Rövidesen felismerték, hogy ha az ember egy kicsit másképp gondolkozik, a világ teljesen más hely lett volna. De nem lett az, mert tönkre kellett tennie maga körül, hogy a saját boldogságát hajkurássza, eltiporva maga előtt, akit csak tudott.

***

Stevenson úgy gondolta, hogy amikor már csak napok kérdése a biztos halál, a családjával akarja majd tölteni minden idejét. Mégsem engedte el a szertár.
– Tudtam – jelentette ki, amint meghallotta Kate finom lépéseit maga mögött.
– Elnézést – mondta Hudson.
– Semmi gond. Egyébként sem tettem mást, mint megpróbáltam a kezemben tartani valamit, amit csak a képzeletem szült, tehát soha nem is lehetett megfogni.
– Mi akart megfogni? – kérdezte Kate.
– Egy másik életet – sóhajtott fel a professzor. – Boldognak kéne lennem, erre mégsem vagyok az. Rettegnem kéne a tetvektől, ehelyett… Inkább várom őket. Biztos bolondnak tart emiatt, pedig egyszerűen csak üresnek érezem magam. Érzéketlenné váltam, egy üres héjjá, akkor miért is ne vághatnának fel?
– Megértem – jelentette ki Kate.
– Igazán? Akkor mondja meg nekem… Miért érzek így?
– Elásta azokat a tényezőket, amelyek bántották a lelkét. Olyan mélyre temette őket, hogy már nem is tud róluk, de attól még a jéghegy részét képezik. Ott lapulnak a sötétben, meghatározva minden egyes cselekedetét. Ezeket elő kell kaparni, majd el kell engedni őket. Elengedni, és nem újra elkaparni.
– Kicsit késő már arra, nemde? – mosolyodott el kínjában Stevenson. – Feleségem van, két gyerekem. Szeretem őket, a teljes szívemből, de mégsem tudtam boldog lenni mellettük. Mindig volt valami, tudja, vagy a magánéletben, vagy a munkahelyen, ami kihozott a sodromból. Nem hagytak boldognak lenni, amikor annak kellett volna lennem. Én mindig azt mondtam magamban, hogy majd később, amikor elértem ezt és azt, megvalósítottam az adott célomat. Erre itt állok, az időm végén. Az egész életemet a holnapnak éltem, és közben egy napot sem éltem igazán. Már késő változtatnom rajta, bárcsak megtettem volna, mikor még lehetőségem volt rá.
– Sok esetben a társadalom nem engedi meg az egyén boldogságát. Csak kevesen tudnak felülkerekedni rajta, többnyire azért, mert rosszul próbálják ezt elérni. Ugyanakkor mindenki boldog lehetne, ha mindenki belátna néhány egyszerű dolgot, melyek sokszor az orruk előtt hevernek – magyarázta Kate.
– Úgy mondja, mintha ismerne minket – mondta szkeptikusan a professzor, Kate bólintott. – Tudja, van valami, amin már tűnődön egy ideje. Miért áruljuk el a barátainkat? Miért bántjuk a leggyakrabban pont azokat, akik nem szolgáltak rá? Miért törjük össze a szívét annak, aki igazán szeretett minket? Sosem értettem meg, pedig annyit gondolkodtam rajta.
– Csak perspektíva kérdése – jelentette ki Kate. – Ahogyan az óráján is mondtam, az agy problémamegoldásra van. Bizonyos érzelmi szükségletek kielégítése komoly gondokat jelenthet. Ha nekem nincs egy barátom se, akkor bármire képes leszek azért, hogy legyen. Ha lesz egy barátom, akkor már kettőt akarok, vagy hármat, vagy négyet, vagy annyit, amennyi csak kell. Ezt magasabb rendű szükségletek követik. Lehet, hogy nekem se barátaim, se párom nem volt életem jelentős szakaszában, de ha már vannak barátaim, akkor az egyik problémát már sikerült megoldanom. Ilyenkor az adott gondhoz fűzött érzelmi kapocs megszűnik annak érdekében, hogy lecsökkenjen a jelentősége. Holott én korábban mindent megadtam volna azért, hogy legyen egy barátom, ennek elveszik a jelentősége, hiszen már van. Azonban még mindig nem lenne párom, és ehhez a problémához még mindig erős érzelmi kapocs tartozna. Tehát, ha lehetőségem nyílik arra, hogy párom legyen, azonban ez csak egy barátom elárulásával lenne lehetséges, akkor habozás nélkül megtenném. Lenne párom is, és szerencsés esetben még barátom is, tehát mindkét probléma megoldódna, azonban az agynak máris kerítenie kellene egy harmadikat. Ez a probléma legyen az álmunk megvalósítása. Ekkorra már a barátom és a párom sem jelentene problémát, azaz természetessé válna, tehát kész lennék mindet eldobni magamtól az álmom érdekében.
– Ilyen a kódolásunk – sóhajtott fel Stevenson. – Egy probléma megoldódik, természetessé válik a nyereség, jön a következő, ami fájni kezd. Azért ártunk annak, aki nem szolgált rá, mert az adott személy jelenléte természetes számunkra, ugyanakkor a probléma, amit meg akarunk oldani, fontos számunkra… Az egyenletből egyszerűen csak kiesnek a számunkra fontos személyek. Mit tehetnénk ez ellen?
– Olyan problémákra kell koncentrálnunk, melyek nem foglalják magukban a saját vagy mások boldogságának rontását. Ha én foglalkozok valamivel, akkor szinte sosem a nyereséget nézem, hanem azt, ami a megoldás folyamata alatt vár rám. Például, ha jól akarok mutatni az új bikinimben, akkor kifekszek a napra, mert szeretek csak feküdni a melegben és pihenni, töprengeni, gondolkozni. Festeni sem azért kezdek, mert valami híres művész akarok lenni, egyszerűen csak élvezem, hogy formát adhatok a képi gondolataimnak. Az út számít, nem a nyereség.
– Ez azt feltételezi, hogy ön választja a problémát, és nem fordítva.
– Egy tökéletes világban így lenne – jelentette ki Kate. – Sőt még egy olyanban is, ami közel sem tökéletes. Karnyújtásnyira van tőlünk, a vázában élünk, azonban mégsem jöhet létre. A legrosszabb az egészben az, hogy tudjuk, mit kellene tennünk, egyszerűen csak nincs meg bennünk az akarat, hogy megvalósítsuk.
– Talán egy másik életben – mondta Stevenson. – Nem tudom, hogy tervezi a halált, de rám vár egy szerető feleség és két lány, akiknek hamarosan nagy szükségük lesz az apjukra. Meg kell nyugtatnom őket, hogy hamarosan nem fog ránk törni egy rakás tetű, ami elevenen szét fog minket tépni. Ezzel próbálja meg nyugodtan leélni az utolsó napjait – rázta meg a fejét, miközben kisétált a helyiségből.
Kate döbbenten állt. Tudta, hogy nem fog meghalni, amikor Sreaka megtámadja a Hammerholdot, sem akkor, amikor végez az emberiség utolsó hírmondójával is. De mégis eljöhetett az idő arra, mikor számba kell vennie a végzetét. Neki is fel kell majd készülnie a végső pusztulásra, hiszen már az eterna számára is eljött az alkonyat… Éppen csak nem néztek még szembe vele.