Laura csábítása 13. fejezet

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.



****************************************************************

Két hét múlva még mindig minden ugyanolyan volt. Mark minden nap felhívott. A gyerekek táborozni mentek és minden nap elmesélték, mi történt velük. Azt kívántam, bárcsak velem lehetnének. Mellettük nem lenne annyi időm a szívemet maró fájdalomra gondolni.
Mark nagyon elfoglalt volt, de megígérte, hogy a következő hétvégén meglátogat. Beszélni akart velem, én viszont csak csendet akartam. Nem tudtam, hogy fogom tudni ezt kezelni.
A napok lassan összefolytak. Mindegyik ugyanolyannak tűnt. Gyakran kaptam anyámat azon, hogy engem bámul. Láttam az aggodalmat a szemében, de soha nem szólt egy szót se, vagy kérdezett rá valamire. Nem volt senki, akivel beszélhettem volna. Senki, akinek kiönthettem volna a szívem. Úgy éltünk együtt, mint két idegen egy házban, amiben kezdtünk elveszni egymás elől. Sokszor jártuk úgy az utunkat, hogy nem is találkoztunk. Főleg, hogy egyre több időt töltöttem a parton. Csak ültem ott és bámultam az óceánt. Ez volt az egyetlen hely, ahol elviselhető mértékre tudtam csökkenteni a fájdalmamat. Senki nem volt ott, csak én és a tenger. Lefogytam, de nem éreztem éhséget. Egy idő után mindig arra gondoltam, anya már bizonyára aggódik, úgyhogy vissza indultam a házba. De vacsora után ismét kimentem.
Egyik nap, amikor bementem és leültem az asztalhoz, anya némán elém tette az ételt és leült ő is enni.
– Az a nő minden nap hív téged – szólalt meg hirtelen.
Felkaptam a fejem és a szemébe néztem. Bizonyára látta a fájdalmat az enyémben.
– Már nem számít többé, anya – mondtam és folytattam az evést. Aztán felálltam és az ajtó felé indultam.
– Várj! Vigyél egy sálat! Hideg van már – tekerte a ruhadarabot a nyakam köré. Aztán a szemembe nézett, de nem szólt semmit. Gyengéden megpuszilta az arcomat és visszament a konyhába.
Ahogy figyeltem őt, éreztem a bennem növekvő magányt. Miért nem tudsz egyszerűen csak átölelni, anya? Miért nem beszélsz hozzám?
Aztán kiléptem az ajtón.
Az a partszakasz, ahova ki szoktam menni, mindig üres volt. Csak leültem és figyeltem, ahogy a nap eltűnik a horizonton. Ha nagyon figyelmesen néztem, még enyhe bizsergést is éreztem, ahogy a nap a vízhez ért.
Elveszettnek éreztem magam, pedig nem lett volna muszáj. Bármikor visszamehettem volna Markhoz. A régi életem várt rám, hogy egyszerűen csak elfelejtsem az utóbbi pár évet. Lehunytam a szemem és a fájdalom és a becsapottság érzése tova szállt. Arra vártam, hogy felébredek és kiderül, hogy mindez csak egy rossz álom volt. Ahogy próbáltam eggyé válni az óceán hangjaival, hirtelen az ő hangját hallottam, ahogy a nevemen szólít.
– Laura! – hallottam megint. Azt akartam, hogy eltűnjön és az emléke párologjon el oda, ahol többé nem bánthat. De aztán ismét: – Laura! – Amikor körbe néztem, meglepetten láttam, hogy nem messze tőlem ott áll a parton. Ismét az óceán felé fordultam. – Hadd beszéljek veled! – könyörgött. – Beszélnem kell veled. Hadd magyarázzam meg!
– Én nem akarok beszélni veled – indultam el a másik irányba.
– VÁRJ! Kérlek, várj! – kiáltotta kétségbeesetten.
Felé fordultam, de csak némán bámultam rá.
– Szeretlek – suttogta.
– Ó, kérlek! Ezt ne! Csak ezt ne! – üvöltöttem. – Nem játszom veled többé ezt a beteg játékot… Gyűlöllek.
Csak állt ott és engem nézett, én pedig folytattam: – Kihasználtál. Felültettél és hazudtál nekem. Elhitetted velem, hogy én csábítottalak el. Tudod, mennyire bűnösnek éreztem magam és ezt használtad fel ellenem. Ez nem szerelem. – Elhallgattam és csak álltam ott, bámulva vissza rá. – Nem tudom, megérte-e neked, de nekem elegem van. Elérted, hogy beléd szeressek, aztán kést döftél belém. – Kifogytam a szavakból, úgyhogy megfordultam, hogy távozzak.
– Szeretlek – mondta ismét.
Visszafordultam felé.
– Hazudtam. Én csábítottalak el. Felültettelek, ez igaz. Láttalak és koktélpartin és rád akartam hajtani. Nem érdekelt, mit kell tennem, de meg akartalak kapni. Számtalanszor csináltam már ezt. Amikor elmentél arra a hajóútra, én is elmentem Karllal. Kellett valaki és ő állt a legközelebb. Te viszont folyton Markkal voltál a kabinotokban. Meg kellett szabadulnom tőle, hogy veled lehessek. – Egy időre elhallgatott és letaglózott szemeimbe nézett. – A hajótörés egy szerencsés véletlen volt. Ott voltál, és csak az enyém. De sosem számítottam arra, hogy beléd szeretek. Mire visszatértünk a szigetről, rettegtem, hogy mindenre rájössz. Azzal teltek a napjaim, hogy próbáltam kézben tartani mindent körülötted, hogy még csak ne is gyaníts semmit. Mindent kiterveltem. Ugyanúgy, ahogy az életemben mindent. Csak azt nem, hogy beléd szeretek.
– Egy szavadat sem hiszem el – mondtam.
– Miért? Miért nem tudod elhinni, hogy szeretlek?
– Mert eddig minden szavad hazugság volt.
– Az igazság túl borzalmas volt. Féltem, hogy elhagynál.
– Számtalanszor kértem, hogy bízz bennem. Megmondtam, hogy bármit megbocsátanék neked. Azt hittem, a mi kapcsolatunk a bizalmon alapul. DE TE BECSAPTÁL! – üvöltöttem a végén.
Térdre rogyott a homokban.
– Nem hittem volna, hogy tudnál szeretni, ha megtudod a mocskos igazságot.
– Nos, most már sosem tudjuk meg.
– Akkor, elhagysz? – Nem válaszoltam semmit. – Tudtam, hogy elhagynál. Mindenki elhagy. – Mintha csak magának beszélt volna. – Ő is elhagyott. És előtte is csak vert apa övével. Egyszer annyira megvert, hogy kórházba kerültem. De senkit sem érdekelt. A szüleimnek túl sok pénze volt. Dr. Schaefer mindent elintézett. Ő mindig mindent elintézett. És ez is az én hibám volt. Elmondta, hogy apa sosem szerette őt annyira, mint engem. A rózsái jobban érdekelték, mint én. Aznap a kertben miattam veszekedtek. Apa meglátta rajtam a sebeket, anya pedig kitálalt. – Meg se tudtam szólalni, csak néztem rá meglepetten. – Az én hibám volt. Túl rossz gyerek voltam. Ő is megmondta. Apa szerette őt. Még az után is, hogy megtudta, mit tett velem. De amikor elmondta neki, hogy nem az ő lánya vagyok, nem akart látni többet… Emlékszem arra a napra. Kinn játszottam a kertben, amikor apa hívott. Berohantam hozzá a dolgozószobájába, ő pedig ott állt az asztala mellett és a pisztolyt a homlokához tartotta. És mielőtt meghúzta a ravaszt, azt mondta, nem az ő lánya vagyok. Csak egy fattyú. Még most is emlékszem a puskapor és a vér szagára a ruhámon. Így talált meg Dr. Schaefer. Mindent vér borított. Órákig mostam a kezemet, de még most is néha piszkosnak érzem a vérétől. – Elhallgatott és a kezeit bámulta.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Csak álltam ott és néztem, ahogy az óceánt bámulja. Aztán ismét rám emelte homályos tekintetét.
– Nem tudtam megint ugyanúgy élni. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy nem vagy mellettem. Te voltál az egyetlen, aki valaha is szeretett. Pedig én csak bántottalak. De szeretlek. Nem akarok mást, csak szeretni téged, de nem tudom, hogy kell. – Ismét a kezeire nézett. – Bántottalak. Te szerettél, én pedig csak bántottalak. Miért is jönnél vissza? De… én… én… nem tudok élni nélküled.
Valami után turkált a táskájában, majd elővett egy borotvapengét és hitetlenkedve néztem, ahogy a csuklójába nyomja és mellette folyni kezd a vér. Azonnal odaugrottam hozzá, hogy kikapjam a kezéből. Próbáltam elállítani a vérzést, aztán az út felé vonszoltam. Ő csak sírt és azt ismételgette, hogy meg akar halni.
Amikor kiértünk az útra, leintettünk egy autót. Amikor a sofőr felmérte a helyzetet, azonnal bevitt minket a kórházba. Ott ültem vele a kocsi hátsó ülésén.
– Meg akarok halni – mormogta továbbra is.
– Nem – ismételgettem neki. – Nem.
Nem akartam, hogy ez megtörténjen. Bántott. Rengetegett bántott, de akkor sem tudtam elviselni a gondolatot.
Elvesztette az eszméletét, engem pedig hatalmába kerített a félelem. Perceken belül elértük a kórházat, őt pedig azonnal hordágyon vitték el. Én csak álltam ott tehetetlenül. Csak állhattam és nézhettem, ahogy az élet elszivárog belőle.
Megkértek, hogy várjak kinn, de én ellenkeztem. Vele akartam lenni. De azt mondták, csak útban lennék, úgyhogy kényszerűen kimentem a váróterembe. Ott ültem és bámultam a padlót egy örökkévalóságnak tűnő ideig. Sírni kezdtem és addig zokogtam, míg már többé nem maradtak könnyeim.
Hogy jutottam ide? Az egyetlen ember, aki minderről tehetett, csak ő volt. Ha nem ver át, most nem lennénk itt. Sosem találkozunk és én most boldogan élnék Markkal és a gyerekeinkkel. De most… mit tehetnék? Nem hagyhatom el őt? De mi lesz Markkal?
Felnéztem, amikor egy nővér megállt előttem. Már azt vártam, azt mondja, Charlie meghalt. Ehelyett egy elfüggönyözött szobába vezetett a sürgősségi részlegen.
– Nagyon gyenge. Nem szabadna itt lennie, de nem nyugszik meg addig. Csak magát szólongatja és a doktor úr szerint jobb, ha itt van.
Beléptem és azonnal megláttam őt a kórházi ágyon. A szemei csukva voltak, a bőre pedig sápadt. Kicsinek és védtelennek tűnt és… olyan fehérnek! Lassan odaléptem hozzá. Gyengéden megsimogattam az arcát, mire kinyitotta a szemét. Beszélni akart, de a szájára tettem a mutatóujjam. Nem volt szükség szavakra. A keze után nyúltam és a másikkal megsimogattam a homlokát. Csak bámult rám és könny szökött a szemébe.
– Ne hagy el! – szipogta.
– Cssss! – suttogtam és ajkaimat gyengéden az övéihez nyomtam. – Nem foglak. – Keze az enyémet szorította. – Most pihenj! Az orvos szeretné, ha pihennél.
– Félek lehunyni a szemem. Nem akarok arra ébredni, hogy elmentél.
Arcom az övéhez simítottam.
– Itt vagyok veled – suttogtam.
– Velem maradsz?
– Igen.
Szemei megteltek könnyel.
– Sajnálom – szipogta.
A nővér odalépett hozzánk.
– Távoznia kellene, hölgyem. Sajnálom, de pihenésre van szüksége.
– Nem. Azt akarom, hogy itt legyen – tiltakozott Charlie, de a nővér nem fogadott el ellenvéleményt.
– Egy kicsit később visszajöhet. De addig is, hadd fejtsék ki a gyógyszerek a hatásukat!
Charlie megint tiltakozni akart, de megelőztem.
– Minden rendben lesz. Te csak pihenj! Odakint leszek, ígérem.
– Nem mész el?
– Nem – csókoltam meg gyengéden a száját. Halványan rám mosolygott, én pedig követtem a nővért vissza a váróterembe. Csak most vettem észre, hogy mindenemet vér borítja. Kimentem a mosdóba és igyekeztem legalább valamennyit lemosni magamról.
Csak dörzsöltem és dörzsöltem a kezem, míg végül már nem bírtam tovább, tettem egy lépést hátra és a falnak döntöttem a hátam. Elárasztottak az érzelmek és megállíthatatlanul zokogni kezdtem, miközben leroskadtam a padlóra. Időbe telt, amíg összeszedtem magam és visszamentem, hátha vannak új hírek Charlie-ról.
Két óra telt el és még mindig semmi.
– Nővér? – léptem oda a pulthoz. – Kérem, van valami hír? Ugye felgyógyul?
– A vágás a csuklóján nagyon mély. A doktor úr kért egy röntgent, hogy kiderüljön, sérültek-e a z inak. Sok vért veszített, de a pihenés segít.
Éreztem, hogy a világ súlya a vállaimra nehezedik. Szemeim lecsukódtak és végigfuttattam ujjaimat a hajamon.
– Minden rendben? Nyugodtan haza mehet. Majd hívjuk…
– Nem – vágtam közbe. – Itt várok. Megígértem neki, hogy itt leszek.
– Szükségünk lenne néhány információra. Ki tudná tölteni az adatlapokat addig? – kérdezte.
– Persze.
Miután végeztem, visszamentem a váróterembe. Friss ruhára volt szükségem, ami azt jelentette, fel kell hívnom anyámat. Éreztem a hangján, hogy már aggódott. Elmondtam neki, hogy jól vagyok, de történt egy baleset és el kellene hoznia néhány ruhámat.
Úgy húsz perc múlva lépett be a sürgősségi osztály ajtaján. Amint meglátott, rögtön földbe gyökeredzett a lába. Még mindig mindenemet vér borította. Oda mentem hozzá és biztosítottam, hogy ez nem az én vérem. Elmentem a mosdóba átöltözni, ő pedig addig várt rám odakint.
– Mi történt, Laura? – kérdezte, amikor visszatértem. – Kinek a vére ez?
– Charlie-é – néztem mélyen a szemébe.
– Mi történt?
– Meg akarta ölni magát – léptem az ablakhoz. Nem akartam látni a reakciót az arcán.
A hangja nagyon nyugodtan csengett.
– Mindenedet beborítja a vére… Megpróbált bántani?
– Nem – vágtam rá és felé fordultam.
– Ne engedd, hogy ez megváltoztassa a döntésedet, Laura! – mondta egyszerűen és tudtam, mire gondol. – Azt teszed, ami helyes. Te Markhoz tarozol. Ez az egész vele és veled nem helyes. Ezt te is tudod.
Ismét a hátam fordítottam felé, ő pedig lassan mellém lépett.
– Hallasz engem, Laura? Elég volt. Gyere haza velem! Menjünk! – fogta meg a karom.
– Nem lehet, anya. Nem hagyhatom itt – bámultam ki az ablakon, ő pedig csak állt mellettem. – Nem hagyhatom csak úgy itt.
– Nem érted, hogy ez nem működhet? Ez természetellenes. Felejtsd el ezt a megszállotságot! Ezzel a gyerekeidet is elveszítheted. – Pontosan tudta, mivel hathat rám. Szemmel láthatóan megfeszültem a fájdalomtól. Ez övön aluli volt. – Gyere velem, Laura! Ebből semmi jó nem sülhet ki. Hagyd elmenni! Amit tettetek, az helytelen és sosem fog változni, te is tudod.
Épp válaszolni akartam, amikor a nővér odalépett hozzánk.
– Miss Cole! Felébredt és látni szeretné önt.
Anyám a karomra tette a kezét, hogy megállítson. Rá néztem, aztán a nővérre és bementem Charlie-hoz.
A szeme nyitva volt, amikor beléptem.
– Hali – léptem oda hozzá, megfogtam a kezét és gyengéden megpusziltam a száját. Elmosolyodott, de még mindig nagyon sápadt volt.
– Látni akartalak…
– Csss! Pihenj csak!
– A ruháid? – Nézett végig rajtam.
– Anyám hozott váltást.
Tekintete az enyémet kereste.
– Velem maradsz?
– Igen.
A nővér ismét odalépett hozzánk.
– Rendben, Miss Von Steiben, most már látta, hogy itt van. Kérem, pihenjen egy kicsit!
Ez volt a végszavam.
– Közel leszel? – kérdezte türelmetlenül.
– Igen.
– Csókolj meg, kérlek! – nézett rám, én pedig engedelmeskedtem neki.
A nővér kikísért. Mostanra már mindent tudhatott a kapcsolatunkról Charlie-val, de nem adta semmi jelét. Mire vissza értem, anyám már elment. Próbáltam felhívni, de nem válaszolt. Pár perc múlva újra hívtam és akkor már felvette.
– Anya…
– Nem segíthetek rajtad, Laura – szakított félbe. – Tudod, mit gondolok. Csak azt remélem, megjön az eszed, mielőtt mindent elveszítesz. Én sosem fogom ezt elfogadni köztetek. Ha visszamégy hozzá, egyedül maradsz. – Azzal letette.
Visszaültem, hogy várjak. Alig fél óra telt el, amikor megérkezett Dr. Schaefer. Azonnal észrevett és oda jött hozzám.
– Hol van? – kérdezte türelmetlenül.
Az ajtó felé intettem, ő pedig elsietett. Imádkoztam, hogy anyám tévedjen. Azt hittem, beleőrülök ebbe az egészbe.
– Kér egy kávét? – kérdezte egy kedves hang. Felnéztem és a nővérrel találtam szemben magam. – Anne vagyok. Már órák óta itt van. Miért nem megy egy kicsit pihenni?
– Nem. Nem lehet. Megígértem neki, hogy közel maradok.
– Talán én beszélhetek vele. – Felkaptam a fejem a férfi hangjára. – Az orvosa vagyok – lépett oda Dr. Schaefer. – Köszönöm, nővér, én majd intézkedem.
Anne bólintott és elsétált, miközben az orvos leült mellém.
– Charlotte elmondott mindent… Tényleg itt marad? Tudnom kell. Már a múlt héten is bevett egy nagy adag altatót.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Azt mondja, már korábban is öngyilkos akart lenni?
– A múlt héten bevett egy doboznyi altatót. Ha Roxanne nem talál rá, sikerült is volna ni.
– Ó, Istenem!
– Kész csoda, hogy sikerült megmenteni – mondta elkínzottan. – Mindig is kemény feje volt. Épp mint az anyjának. Amikor Stuart meghalt, tennem kellett volna valamit… Miután az anyja elment, Stuart nem foglalkozott vele. Én volna az apja helyette is.
Csak hitetlenkedve bámultam rá. Lehet… hogy Dr. Schaefer Charlie apja?
– Tudja?
– Igen. De nem akar tőlem semmit. Csak akkor hív, ha valami bajba keveredett. Úgyis tudja, hogy jövök. Mindig is a határait feszegette. A lányom egy kész lelki roncs volt mielőtt maga megjelent. Néha azt hittem, tönkre akarja tenni magát, hogy ezzel is engem büntessen… Sosem láttam még őt ennyire szerelmesnek, mielőtt megláttam magával azon a szigeten. Charlotte sosem mutatta ki az érzéseit senkinek. Azóta nem, hogy rátaláltam Stuart mellett. Az élet mintha csak egy játék lett volna neki. Semmiért nem vállalt felelőséget. De magával minden megváltozott. Szerintem tiszta szívből szereti magát, annak ellenére is, hogy érzelmileg teljesen analfabéta. És amikor maga elment, azt hitte, jobb, ha feladja… Az élet mindig is csak egy játék volt neki, de azóta valami megváltozott. Azt hittem, elveszítem, de aztán kinyitotta a szemét és sírni kezdett. Úgy kapaszkodott belém, mint egy gyerek. Még sosem csinált ilyet. Már akkor elveszítettem, amikor még gyerek volt, de most… a lányomnak szüksége volt rám. Akkor mondta el, mi történt maguk között. – Nem nézett rám, miközben folytatta. – Csak sírt és sírt, és semmi nem nyugtathatta meg… Laura, tudom, hogy nincs jogom ezt kérni. Tudom, mit tett magával. Becsapta, bántotta… arról is tudok, ami a hamptons-i házban történt. – Erre elfordítottam a tekintetemet. – De ő a lányom. Félek, mit fog tenni. Visszamegy vele New York-ba?
Közben a kezét az enyémre tette, én pedig rátettem a másikat, hogy várakozó arcába nézzek.
– Igen – mondtam és könny csordult le az arcomon. Csak ültünk ott, Charlie apja és én. Mindketten kötődtünk hozzá.
Aztán visszament Charlie-hoz, én pedig csak vártam. Az éjszaka átvitték egy magán szobába. Én már huszonnégy órája ott voltam a kórházban. Kezdtem nagyon kifáradni. Bementem Charlie szobájába és örültem, hogy azt láttam, kezdi visszanyerni a színét.
– Végre! Az a nővér egy zsarnok. Sosem engedi, hogy lássalak. Minden rendben? – nézett rám aggodalmasan.
– Persze hogy nincs rendben – mondta Dr. Schaefer, mire Charlie meglepetten nézett rá. – Alig aludt az elmúlt két napban és biztos vagyok benne, hogy nem is igen evett.
– Jól vagyok – vágtam rá.
– Nem, nincs – erősködött.
Charlie is rám nézett.
– Nehéz idő volt, ugye?
A szemébe néztem, ő pedig látta a fájdalmat az enyémben. Felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam és leültem mellé az ágyra.
– Aludnia kellene kicsit – tette Dr. Schaefer gyengéden a vállamra a kezét.
– Charles, beszélnem kell Laurával – mondta Charlie, mire a férfi elhagyta a szobát. – Mi történt? Anyád, igaz?
– Nem, minden rendben.
– Persze. Nem akar tőled semmit, igaz? – Nem kellett válaszolnom, így is tudta. – Pár nap múlva kiengednek és haza mehetünk.
– Nem teheted ezt – tiltakoztam. – Itt kell maradnod, amíg nem épülsz fel teljesen.
– Nézz rám! – próbált felkelni.
– Ne csináld ezt velem, Charlie! – szipogtam. – Én már nem bírom ezt tovább. Kérlek.
Dr. Schaefer bizonyára mindent hallott, mert ekkor ismét belépett. Nem tudtam abbahagyni a zokogást, ő pedig oda lépett mellém. Átölelt és megkérte Charlie-t, hogy maradjon fekve.
– Minden rendben, Laura – mondta, miközben a testem remegni kezdett. – Adok majd valamit, hogy kicsit megnyugodhasson – simogatta a hajam.
Valamiért nem akartam Charlie-ra nézni. Tudtam, hogy rám bámul. Dr. Schaefer adott egy pirulát és egy pohár vízet. Bevettem.
– Mit adtál neki? – kérdezte Charlie.
– Egy kis nyugtatót. Aludnia kell egy kicsit. Szemmel láthatóan lefogyott, mióta utoljára láttam. – Úgy beszélt, mintha ott se lennék. A fejem közben lassan hátrabicsaklott a széken és éreztem, ahogy lassan álomba merülök. – Engedd, Charlotte! Gondolj rá, vagy ő is ide kerül melléd a kórházba! – hallottam még Dr. Schaefer hangját, majd minden elcsendesedett.

Folytatása következik!