Laura csábítása 12. fejezet

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.



****************************************************************

Aznap később értünk vissza New York-ba, mint terveztük. Elfogyasztottunk egy kései ebédet, majd haza vittük a gyerekeket. Mire visszaértünk este Manhattanbe, már hullafáradt voltam, úgyhogy teljes meglepetés volt, amikor Charlie azt javasolta, menjünk még el valahova.
– Ne legyél már ilyen lusta vénasszony! – cukkolt.
– El se hiszem, hogy te nem vagy fáradt.
– Boldog vagyok és ez elég. Gyerünk már, Laura!
– Oké – sóhajtottam. – De ha elalszom a film alatt, magadra vess!
– Amiatt ne aggódj! Én majd ébren tartalak. – Majd zavart tekintetemet látva még hozzá tette: – Majd hátra ülünk le a sötétbe, szóval szabad lesz a pálya.
Csak bámultam rá, majd mindketten nevetésben törtünk ki.
Charlie elengedte Roxanne-t a hét hátralevő részére, úgyhogy csak a miénk volt a lakás. Így könnyebb volt. Könnyebben kimutattam az érzéseimet Charlie felé így, hogy nem voltak tanúk. Anélkül ölelhettem át és csókolhattam meg, hogy aggódnom kellett volna, valaki meglát.
A következő hetek eseménytelenül teltek. Elhoztuk a gyerekeket a hétvégére, hétközben pedig csak kószáltunk a városban. Az élet Charlie-val egyáltalán nem volt normálisnak nevezhető, de egy idő után már fárasztó. Gyakran beszéltem Markkal is. Egyszer-kétszer ebédelni is elhívott. Tudtam, hogy Charlie-nak ez nem igazán tetszik, de voltak dolgok, amiket meg kellett beszélnünk egymással.
– Most már egy ideig ne menjünk sehova, oké? – mondtam egy délután. – Charlie, én teljesen kifáradtam. Nem maradhatnánk ma este itthon?
– Ha ezt szeretnéd – ült le mellém a kanapéra és egy kósza tincset a fülem mögé simított. Rá néztem és elmosolyodtam. – Sajnálom. Nagyon kifárasztottalak? – Azzal felállt. – Csinálok neked egy fürdőt. Együtt fürdünk, aztán korán ágyba bújunk. Jó lesz?
Mosolyogva bólintottam. Ekkor megszólalt a telefon.
– Halló? – kapta fel Charlie, majd egy pillanat múlva szó nélkül átadta nekem. A padlóra nézett, majd rám és kiment a szobából.
– Halló? – szóltam bele.
– Szia Laura! – hallottam anyám hangját. Azért hívott, hogy elhívjon pénteken ebédelni. – Anya, miért nem jössz át és eszel velünk? – Nem válaszolt semmit. – Kérlek, anya… Csak próbáljuk meg! Kérlek.
– Pénteken egykor. Megfelel?
– Igen, tökéletes. Nagyon szeretlek, anya.
– Akkor jó. Majd találkozunk akkor, kicsim. – Azzal letette a telefont.
El se hittem. Végre sikerült előrébb lépnünk. Meg kellett keresnem Charlie-t. Épp a vízet engedte, de nem nézett rám, amikor mellé léptem és megérintettem az arcát, hogy magam felé fordítsam.
– Anya átjön pénteken ebédre. Ugye nem baj?
Teljes meglepetés ült ki az arcára.
– Ide jön ebédelni veled?
– És veled – válaszoltam, de ő csak hitetlenkedve bámult rám. Aztán elmosolyodott és átölelt.
A következő napok nagyjából ugyanúgy teltek, mint addig, de odabent mélyen mindketten tudtuk, hogy a pénteki ebéd az, ami a leginkább foglalkoztat minket.
Aznap reggel hozattunk friss virágot, ebédet a Le Cirque-ből, anyám kedvenc desszertjével. Minden tökéletes volt. Délre már minden készen is állt. Charlie leheveredett a kanapéra és körbe nézett.
– Lazíts! Hamarosan itt lesz – mondta nyugtatólag, de tudtam, legalább olyan ideges, mint én. Mindketten tudtuk, milyen fontos ez az ebéd. Ez mindent megváltoztathat.
Eljött az egy óra és el is múlt. Én csak bámultam ki az ablakon és éreztem magamon Charlie szemeit, aki még mindig a kanapén ült, de nem szólt egy szót se. Az órámra néztem. Már két óra volt. Szó nélkül megfordultam és elmentem sétálni. Charlie meg se próbált megállítani. Friss levegőre volt szükségem.
Már a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve az egész, mondogattam magamnak. Sosem fog működni. Anya sosem fogja elfogadni Charlie-t. Mark sosem fogja megérteni, a gyerekek pedig… el se tudtam képzelni, hogy reagálnának rá. Már épp kezdtem elhinni, hogy boldog lehetek Charlie-val, de az anyám világossá tette, hogy ez lehetetlen. Egy csapásra visszarántott a valóságba. A valóságba, amivel meg kellett békélnem.
Amikor visszaértem, Charlie még mindig a kanapén ült.
– Nem számít – álltam elé, de mindketten tudtuk, hogy ez egyáltalán nem igaz.
– Persze – válaszolta.
– Szeretnél ma este elmenni valahova? Mit szólnál ahhoz a jótékonysági esthez, amit említettél? Aztán elmehetnénk valahova szórakozni – erőltettem lelkesedést magamra. Tudtam, hogy átlát rajtam, de belement a játékba.
– Csodásan hangzik.
A jótékonysági est valójában egy parti volt, tele emberekkel. Akkora tömeggel, hogy nem is volt lehetőségünk beszélgetni egymással.
Az est egy operaelőadással kezdődött. Láttam már a darabot, de még mindig megérintett a zene varázsa.
Amikor eljött a szünet, örültem, hogy kinyújtóztathatom kicsit a tagjaimat. Kimentünk az előcsarnokba és úgy döntöttünk, szerzünk egy kis pezsgőt. Amíg Charlie az italra várt, én kimentem a mosdóba. Megigazítottam a sminkemet, majd csatlakoztam Charlie-hoz. Épp csak kiléptem az ajtón, amikor megpillantottam Lyle-t egy csinos vöröshajú nővel. Azonnal felém indult és már lehetőségem se volt menekülni.
– Helló, Laura! – nyújtotta felém a kezét.
– Üdv, Lyle! – szorítottam meg a jobbját.
– Egyedül vagy?
– Nem. Charlie-val jöttem.
– Ó! Sajnálom… De hová tettem a modoromat? Christabel Cannon, ő itt Laura Cole.
– Helló! – üdvözölt a nő, de egy pillanatra se nézett rám. A körmeit vizsgálgatta, majd körbenézett a tömegben.
– Laura Charlitte új barátja – tájékoztatta Lylea partnerét.
Ezzel már sikerült magamra vonnom a figyelmét.
– Örvendek – mosolygott rám.
– Christabel is Charlotte barátja volt valaha. Ezért neveztem el róla a hajót – magyarázta Lyle.
– Remélem, veled jobban bánik, mint velem – mondta a nő. – Én nem állok az utatokba.
Teljesen összezavarodtam.
– Miről beszélsz?
– Christabel és Charlotte úgy fél évig voltak szeretők mielőtt barátnőnk elment volna Karllal arra a sorsdöntő hajóútra – tájékoztatott Lyle.
Úgy éreztem, forog körülöttem a világ.
– Nem értem. – Csak ennyit tudtam kinyögni.
– Mit nem lehet ezen érteni? Az a ribanc dobott. Megakadt a szeme valami más nőcskén. Ezért ment el arra az istenverte útra.
Lyle elmosolyodott.
Alig bírtam megállni a lábamon. Ez túl sok volt. Ez csak hazugság lehet. Ez lehetetlen.
– És ki vígasztalt, amikor magányos voltál? – mondta Lyle szarkasztikusan.
– Kérlek! – legyintett a nő. – Tudok a kis játékotokról. Sosem dőltem be neki. – Aztán ismét rám nézett. – Felszednek valami szegény nőcskét, aztán amikor Charlotte ráun, lepasszolja Lyle-nak, aki jól megvígasztalja egy kis lovaglással.
Jót nevetett a saját tréfáján, de én már nem figyeltem rá.
– Ki volt az a nő? Aki miatt elment az útra.
– Ó, azt nem tudom. Nem emlékszem rá, hogy említette volna – nézett Lyle-ra. – Szerezhetnénk egy kis pezsgőt, nemde?
– Hazudsz – vágtam rá. –Hazugság. Charlie sosem volt másik nővel.
– Mi okom lenne rá? – nézett egyenesen a szemembe. – Bárkit megkérdezhetsz. Nem titok. Charlotte egyszerűen falta a nőket és a férfiakat is, ha már itt tartunk.
Meg se tudtam szólalni, csak letaglózva bámultam magam elé. Elnéztem mellettük és megpillantottam Charlie-t. Épp felénk sétált, majd megtorpant egy pillanatra. Amikor felismerte Lyle-t és Christabelt, lehervadt a mosoly az arcáról. Aztán gyorsan odasietett hozzánk. Végig csak rám nézett.
– Mi a baj?
– Már nem is üdvözölsz, Charlotte? – kérdezte Christabel.
Charlie oda se figyelt rá.
– Mit mondtak neked? – kérdezte, de én nem tudtam megszólalni.
– Legalább tudomást vehetnél rólam, te ribanc! – hörögte Christabel. – Azok után, ahányszor felcsináltál.
A szemeim kápráztak a rám törő fájdalomtól. Most ismertem csak meg az igazi Charlotte Catherine Von Steibent.
– Pofa be! – üvöltötte Charlie.
Lyle megragadta Christabel karját és arrébb húzta.
– Inkább menjünk! Laura és CHARLIE sok mindent meg kell hogy beszéljenek.
Charlie rájuk se nézett, miközben távoztak. Csak álltunk ott szó nélkül. A szemem megtelt könnyel. Aztán megszólalt a csengő. Folytatódik az előadás. Mindenki visszafelé indult. Charlie a kezem után nyúlt és tett egy lépést felém, de megállt, amikor hátra léptem.
– Hadd magyarázzam meg, kérlek! – mondta halkan.
Láttam a fájdalmat a szemében. Most döbbentem csak rá, hogy minden egyes szó igaz volt. Minden, amit Lyle és az a nő mondott, igaz volt. Megráztam a fejem és lehunytam a szemem, próbálva mindent kitörölni az elmémből. Sarkon fordultam és átvágtak a tömegen, el tőle. Fogtam egy taxit. Hallottam, ahogy a nevem kiabállja, de nem foglalkoztam vele, csak elhajtattam.
Hat órával később, az éjszaka közepén kopogtattam az anyám ajtaján. Félálomban nyitotta ki és meglepődött,hogy ott lát hosszú, estélyi ruhában. Kinyitotta nekem az ajtót és félreállt, hogy beléphessek. Nem kérdezett semmit és én se adtam magyarázatot. Látta, mennyira megrendültem, úgyhogy csak az egyik hálószobához vezetett és adott egy tiszta pizsamát és ágyba dugott, épp úgy, mint amikor még kislány voltam. Csak ült az ágy szélén és a kezemet simogatta. Amikor már éppen felállt volna, utána nyúltam. Rám nézett, én pedig a karjaiba fészkeltem magam és sírni kezdtem. Patakokban folyt a könny a szememből és nem akart elállni. Szorosan magához ölelt és gyengéden ringatott, mint egy gyereket. Nem engedtem el, úgyhogy, épp mint amikor kicsi ésrémült voltam, velem aludt, a karjaiban tartva.
Amikor reggel felébredtem, ő már a földszinten volt és reggelit készített. Az ágy mellé már ki volt készítve egy nadrág blúzzal. Átöltöztem és lementem a földszintre.
– Ülj csak le és egyél! – rendelkezett anyám. – Aztán kimegyünk egyet sétálni a partra. Apád mindig jobb kedvre derült tőle.
Tudtam, nem akarja tudni, miért vagyok ott. Valószínűleg sejtette, hogy veszekedtem Charlie-val, vagy valami ilyesmiről van szó. Úgyhogy ugyanazt játszotta, mint mindig is. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, és remélte, a dolgok maguktól megoldódnak. Semmi sem változott. Én se.
Amikor befejeztem a reggelit, elmentünk sétálni. Csodálatos volt minden. Békés és olyan, amilyennek az egész világnak lennie kellene. Kis házak virágos kertekkel.
Anya felhívta Markot, amíg aludtam. Abban egyeztek meg, hogy ide hozza a gyerekeket a hétvégére. Én viszont nem tudtam másra gondolni, csak a mellkasomat szorító fájdalomra és hogy Charlie hazudott nekem. Kihasznált. Szerettem őt, ő pedig csak kihasznált. Istenem, bármit is tett velem, én hagytam. Vele maradtam és mindent megbocsátottam neki. Megbocsátottam és továbbra is szerettem őt. Ő pedig végig csak röhögött rajtam. Az egész egy nagy hazugság volt. Megbíztam benne. Azt hittem, ő is szeret engem. De minden, a szigeten töltött idő, a görögországi út, az, hogy szeret, mind-mind csak hazugság volt. Semmit nem jelentettem neki. Csak bábu voltam valami beteges játékban. Csak ültem a homokban és a kezeim közé temettem az arcom.
Pár óra múlva visszafelé sétáltam a házhoz a parton, amikor megláttam a felém rohanó gyerekeket. Mark pedig ott sétált mögöttük. Olyan csodás volt látni őket! Kitártam a karjaimat, ők pedig bele vetették magukat. Átöleltem és puszilgattam őket, és amikor felnéztem, Mark mosolygó arcát láttam. Felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam és Binky társaságában visszasétáltunk a házhoz. Idillikus képet nyújthattunk. Egy férfi és egy nő kézen fogva sétál a parton a két gyerekükkel és egy kutyával.
Mire visszaértünk, már meg volt terítve ebédre. Evés közben a gyerekek az új teknőseikről beszéltek, amit az apjuk hozott nekik.
Aztán Josh egyszercsak megkérdezte: – Hol van Charlie? Ő is ide jön majd?
Anya válaszolt helyettem: – Neki Mew York-ban kell maradnia.
– De kár! – siránkozott Ashley.
Mark azt javasolta, béreljünk ki egy kis hajót és nézzünk körbe az öbölben. A gyerekek tomboltak a boldogságtól. Egész nap boldog családot kellett játszanunk. Értettem, mire megy ki a játék. Úgyhogy amikor Mark el akart hívni vacsorázni, rábólintottam. Anya önként vállalta, hogy vigyáz a gyerekekre.
Egy hangulatos kis étterembe mentünk a közeli városban. Szerencsénk volt, hogy még épp kaptunk asztalt a teraszon. Meleg este volt, de érezni lehetett a hűvös tengeri szellőt, ami megrebegtette a gyertyafényt.
Sokat beszélgettünk és nevettünk. Jó volt látni magunkat együtt tükröződni a poharak üvegében. Őt ismertem. Megbíztam benne. Talán még az életemet is le tudnám élni vele. Elvégre, valaha boldogok voltunk együtt. Szeretett engem és vissza akart kapni.
A kezemért nyúlt.
– El se tudom mondani, mennyire szeretlek.
– Mark! – szakítottam félbe.
– Oké. Haladjunk lassan! Semmi nyomás. Csak a pillanat. – A szájához emelte a kezem és megcsókolta. – Vissza akarlak kapni. Nem számít, meddig tart.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – sóhajtottam.
– Az – válaszoltam. – Ismét boldogok leszünk együtt. – Lenézett a kezeinkre. – Ez a gyűrű… honnan van? – nézett rám komolyan.
– Charlie-tól – néztem a gyűrűre, majd megforgattam az ujjamon.
– Ó! Egy pillanatra már azt hittem, vetélytársam akadt – mosolygott.
– Nem. Nem vetélytárs. Egyedül vagyok – mondtam kissé keserű hangon.
– Ismét boldogok leszünk együtt, Laura. – Előre hajolt és gyengéden megcsókolt.
Vacsora után elmentünk sétálni. Gyönyörű este volt. A város végében volt egy fogatkölcsönző. Mark megfogta a kezem és rám mosolygott.
– Gyere! Menjünk egy kört!
Visszamosolyogtam rá és bólintottam.
Lassan haladtunk végig a városon. Meleg este volt és minden olyan élettel teli. Még a virágok illatát is lehetett érezni.
Mark átölelt, én pedig csak a mellkasára hajtottam a fejem. A kocsis a parton tett ki minket, mi pedig kézen fogva sétáltunk tovább, hallgatva az óceán hangját. Aztán amikor Mark a karjaiba vont, nem tiltakoztam. A csókjai olyanok voltak, mint régen. Forróak és érzékiek. És amikor magához szorított, nem húzódtam el. Egymás köré font karokkal sétáltunk vissza a házhoz. Már mindenki aludt. Ahogy mentünk fel a lépcsőn, ő megállt egy helyen és megcsókolt.
Tudtam, hogy tud megszerezni, amikor akar. Tovább indultunk a lépcsőn, és amikor a szobánkhoz értünk, ismét átölelt. Éreztem, hogy kinyílik az ajtó mögöttem. A karjaiba kapott és becsukta az ajtót, miután beléptünk. Az ágyra tett, én pedig próbáltam beszélni, de a csókjától minden tiltakozásom tovaszállt. Gyengéden simogatott és rádöbbentem, hogy én is akarom őt.
Elkezdte kigombolni a blúzomat, miközben ajkaimat izgatta a nyelvével. Amikor levette a ruhadarabot, hátra lépett és megcsodálta a melleimet, mielőtt megérintette volna őket. Perceken belül már rajtam feküdt. Éreztem magamon a súlyát. Aztán felemelkedett és gyorsan megszabadult az ingétől. Aztán ismét éreztem őt, de ezúttal már meztelen bőre ért az enyémhez. Lejjebb csúszott és szájával kezdte izgatni a melleimet, miközben kigombolta a nadrágom. Aztán végigcsókolta a hasam és megszabadított maradék ruhámtól is. Előttem állt és ő is letolta a nadrágját. Éreztem, ahogy ismét hozzám simul meztelen teste. Lassan simogatott és szájával kényeztetett. Egyik mellbimbómat a szájába vette és gyengéden szopogatni kezdte. Egész testem tűzben égett.
Nem tudtam már tovább várni. Akartam őt. Ajkai ismét a zsámra tapadtak és éreztem, hogy széttolja a lábaimat, hogy utat biztosítson magának. Egy pillanatra meglepetésként ért, ahogy belém hatolt.
– Semmi baj, Kicsim. Ismét megszokod majd – nyugtatott. – Ez most olyan, mint amikor még szűz voltál.
Testem felemelkedett, hogy összefonódjon az övével. Annyira hiányzott! Testem feléledt a feltörő emlékekre. És akkor eszembe jutott. Amikor Charlie bántott, és hogy ez mennyire más.
Mark lassítani kezdett. Várni akart, amíg elérjük a végtelen gyönyört. És amikor már könyörögtem érte, egy hihetetlenül erős lökéssel válaszolt. Aztán mellém feküdt és szorosan magához ölelt.
– Szeretlek – suttogta a fülembe, majd ismét megcsókolt, amitől újból feléledt bennünk a szenvedély. Egy újabb felhőtlen szeretkezés után a karjaiba omoltam, hogy ott is maradjak az éjszaka hátra lévő részére.

***

A reggeli nap első fényei tisztították ki igazán az elmémet. Mark mellett ébredtem. Óvatosan keltem fel, nehogy felébresszem. Olyan könnyedség és biztonság töltött el, ami már régóta nem. Visszanéztem rá, ahogy hangosan hortyog álmában és elmosolyodtam. Egyenesen a zuhanyzó felé indultam. Amikor végeztem, Mark még mindig aludt, úgyhogy lementem a konyhába. Anya már fenn volt és mosolyogva nézett rám.
– Szép estétek volt?
– Csodás volt a vacsora – ültem le és elfogadtam a felém nyújtott kávét.
– Te és Mark – mosolygott, én pedig felnéztem rá.
– Nincs olyan, hogy én és Mark… még.
– Én nem siettetlek. Addig maradsz itt, amíg csak szeretnél.
– Nem akarok bántani senkit, anya. Biztos akarok lenni benne, hogy tudom, mit csinálok.
Mellém állt és megsimogatta a fejem.
– Minden idő a rendelkezésedre áll, Kicsim. Senki sem siettet. – Azzal hozzáállt a reggeli készítéséhez. Anya mindigis tudta, mikor húzódjon vissza. Tudta, hogy Markkal lefeküdtünk és titkon örült neki. De titokban tartotta, amíg el nem jön a megfelelő pillanat.
A következő fél órában a gyerekek lejöttek reggelizni, majd Mark is követte őket. Amikor meglátott, odajött hozzám és megcsókolt, hogy jó reggelt kívánjon. A kis jelenet nem kerülte el anyám figyelmét, aki ismét rám mosolygott, majd elfordult.
Úgy döntöttünk, a parton töltjük a napot a gyerekekkel, úgyhogy csomagoltunk ebédre szendvicseket, napernyőt és strandjátékokat. Mire oda értünk, a gyerekek már be is rohantak a vízbe.
– Gyere haza, Laura! – mondta halkan Mark, miután letelepedtünk.
– Nem lehet. Még nem. – Rá néztem és reméltem, hogy elfogadja, időre van szükségem, hogy átgondoljak mindent. – Biztosnak kell lennem. Annyi idő telt el! Már nem vagyunk ugyanazok az emberek.
– Nem. Tényleg nem.
– Csak tudni akarom, ez-e a jó döntés. Ez nem csak rólad és rólam jól, Mark. A gyerekekre is gondolnunk kell.
Arra nézett, ahol a gyerekek játszottak.
– Igen, igazad van. Nem akarom még egyszer olyannak látni őket, mint amikor azt hittük, meghaltál. – Aztán ismét rám nézett. – Várni fogok. De próbáld nem sokáig húzni! Már az is épp elég csoda, hogy kaptunk még egy esélyt. Ne hibáztass, ha minden lehetőséget kihasználok.
– Nem, én nem… Értem. Csak biztos akarok lenni benne, ha ismét együtt leszünk, az örökké fog tartani.
Többet nem hozta fel a témát. Olyan előzékeny volt, mint mindig és vele tudtam, hányadán állunk.
Egy csodás napot töltöttünk a parton a gyerekekkel. Már este hét volt, mire vissza értünk. Később az este folyamán anyával elmentünk sétálni.
Másnap reggel lehangoltan ébredtem. Már nem voltak ott a gyerekek, hogy kitöltsék az időmet, vagy Mark, hogy elfeledtessen velem mindent. Anyámmal nem tudtam beszélni. Csak bámultam ki az ablakon a felhős égre. Vihar készülődött. Érezni lehetett a levegőben.
Lementem reggelizni. Mint mindig, anya már fenn volt. Leültetett és odaadta a kávémat.
– Mit szeretnél enni?
– Nem vagyok igazán éhes, anya.
– Még mindig túl vékony vagy. Sütök neked pár tojást – indult a hűtő felé.
– Anya, tényleg nem vagyok éhes. Már nem reggelizek annyit.
– Eddig így volt – folytatta a főzést.
– Miért csinálod mindig ezt? – sóhajtottam. – Miért nem figyelsz rám? Nem vagyok éhes. Nem vagyok éhes, anya. – Könny buggyant ki a szememből. Ő csak állt ott és bámult rám, de meg se mozdult. – Nagyon fáj, anya. Én már nem bírom. Szeretem őt.
– Ne mond ezt! Nem akarom hallani – fordult el.
Nem szóltam többet, csak néztem, ahogy elég teszi a tojást és megettem.
Fáradt voltam, elmentem, hogy kiszellőztessem a fejem. Ahogy lehunytam a szemem, mindenem betöltötte a sós levegő és a víz morajlása. Ismét láttam a fehér homokot és a szikrázó kék tengert… és őt. A nőt, akibe beleszerettem és akivel szeretkeztem a sziget minden pontján. Annyira az életem része lett, hogy már el se tudtam képzelni a napjaimat nélküle. Akartam őt.
De minden hazugság volt. Ő sosem szeretett engem. Csak kihasznált. Az első alkalommal, amikor szeretkeztünk, olyan bűntudatom volt! Leroskadtam a homokba és kezeim közé temettem az arcom. Könny csordult ki a szememből. Szerettem őt. Istenem, mennyire szerettem őt! Amikor még az én Charlie-m volt. Amikor csak szeretni akartam őt és megvédeni. El akartam űzni minden fájdalmat az életéből. És mindez csak egy játék volt neki. Felültetett és kihasznált, mint egy játékszert.
És Mark… hogy felejthettem el őt? Ő volt az egyetlen, aki valaha is igazán szeretett. És sosem mulasztotta el kimutatni. Még most is olyan türelmes volt! Hogy felejthettem el az iránta érzett szerelmemet? Megcsaltam őt. Becsapta,-
Csak ültem ott és bámultam az óceánt. Nem éreztem mást, csak a mellkasomat kitöltő ürességet. A fájdalmat, ami nem múlik el. Csak ültem ott és hallgattam. Hallgattam a tenger megnyugtató morajlását. És amikor kezdett besötétedni, vissza sétáltam.
Bementem a konyhába. Láttam az anyámon, hogy gondterhelt, de nem mondott semmit. Csak leültem az asztalhoz, hátrahajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Fáradt voltam. Láttam magam, ahogy rohanok és valaki üldöz. Féltem. Éreztem, ahogy a félelem növekszik bennem. Aztán belefáradtam és megálltam. Az üldözőm egyre közelebb került és kés villant a kezében. És ahogy felsikoltottam, hirtelen magamhoz tértem. Anya épp egy takarót terített rám.
Aztán vissza indult a konyhába.
– Hallottalak – mondta, de nem nézett rám.
– Micsodát, anya?
– Róla álmodtál.
– Mi? Nem, anya. Csak rémálmom volt.
– Azt kiabáltad, “Ne, Charlie!” – Most már egyenesen rám nézett.
– Én… – Próbáltam felidézni az álmot és rájöttem, tényleg lehetett ő. – Nem. Biztos tévedsz.
– Te tudod, mi az igazság, Laura – mondta gyengéden.
– Ez sosem volt ilyen egyszerű, anya. – Ürességet éreztem magamban.
– Mark segíthet, hogy megtaláld, ki is vagy.
– Sosem lehetek ismét az, aki voltam, nem érted, anya? Sosem leszek már az a nő. Sosem lesz minden megint ugyanolyan. És nem akarom bántani Markot. – Felálltam és felmentem az emeletre. Leroskadtam az ágyba és lassan elaludtam.
Megint ugyanazt álmodtam és izzadtságban fürödve ébredtem. Hideg volt és egyedül voltam. Nem volt ott senki, aki átöleljen. Talán vissza kellene mennem Markhoz. Elvégre, ő sezeret engem.
Vettem egy mély levegőt és csak bámultam a plafont. A sötétben hallottam az óceán hangjait. Lehunytam a szemem és hallgattam a hullámok morajlását. Láttam magam előtt a holdat, ahogy elhúz a sziget egén. Emlékeztem, milyen gyönyörű volt. És két alakot láttam a parton egymás karjaiban. Feléjük indultam, míg olyan közel nem értem, hogy láttam az arcukat. Két arcot. Charlie-ét és a sajátomat.
A szemeim felpattantak. Felkeltem és elhatároztam, hogy a parton várom ki a napkeltét.

Folytatása következik!