Laura csábítása 7. fejezet

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.



****************************************************************

Mark lefoglalta nekünk a repülőjegyeket vissza New Yorkba. Egyenesen a hitelbe mentünk, ahol megszállt. Sok mindent kellett megbeszélnünk. Jólesően megszokott érzés volt ismét vele lenni, de az életünk Charlie-val közénk állt.
Az ablakhoz léptem és kinéztem, ő pedig megállt mögöttem. Magához ölelt és éreztem, ahogy erős teste az enyémhez simul. Nem volt ebben semmi. A férjem volt. A férfi, akit szerettem. De most már ott volt Charlie, aki eltávolított tőle.
– Mark! Azt mondtad, vannak képeid Josh-ról és Ashley-ről. Láthatnám őket? Nem tudok egy percet se várni, hogy ismét láthassam őket.
Elmosolyodott és elővett egy borítékot a levéltárcájából, hogy átnyújtsa. Kivettem belőle a fotókat, amikről a gyermekeim pillantottak vissza rám. Istenem, mennyit nőttek! Nem tudom, meddig bámulhattam őket. Minden kép egy külön történet volt. Mindent magamba szívtam. A frizurájukat, hogy mit csináltak. Az egyik képen volt egy kölyökkutya is.
– Hogy hívják a kutyát? – néztem fel Markra.
– Binky – mosolygott, a szemeim pedig megtelltek könnyel. Mark oda lépet hozzám és átölelt. – Emlékeztek, hogy így szeretted volna hívni... Laura, annyi mindent szeretnék még elmondani.
Azzal mesélni kezdett, mi történt, amíg távol voltam. Mindent a gyerekekről, a kiskutyáról, az üzletről. Aztán komoly hangra váltott és magáról kezdett beszélni. Meggyászolt és azt hitte, sosem láthat majd viszont. De aztán találkozott egy nővel, akit megszeretett és a gyerekek is kedvelik. Már három hónapja velük él. Aztán a szemembe nézett.
– Laura, én még mindig szeretlek téged. Azt hittem, örökre elveszítettelek.
Várt, hogy válaszoljak.
Azt hiszem, számítanom kellett volna rá, hogy új életet kezd. Hiszen én is ezt tettem Charlie-val, nemde? De ez a nő az én házamban élt, az én gyerekeimmel, és abból, amit Mark mondott, szeretik őt. És hol maradok én? Kérdőn néztem rá.
– Szeretlek, Laura – ismételte meg.
Ismét az ablakhoz léptem és kinéztem az óceánra.
– Nincs már többé te és én, Mark – mondtam, ő pedig csak hallgatott. – Tudnom kellett volna, hogy találsz majd valakit. Megértem. Ez teljesen természetes. Senki sem számított volna rá, hogy két évig eléldegélek egy szigeten, aztán visszajövök – mondtam enyhe szarkazmussal.
– Csak adj időt, Kedves! Minden rendben lesz.
Felé fordultam. Nagyon zavarodottnak tűnt. Megértettem, hogy érezhet. Jobban, mint hitte volna. Oda léptem hozzá és a mellkasára tettem a kezem és próbáltam hinni abban, hogy minden jóra fordul. Beszélnem kellett volna neki Charlie-ról. Talán úgy minden más lett volna. De nem tettem.
– Most csak a gyerekeimet szeretném látni, Mark. Minden más ráér.
Egyetértettünk, hogy ezt az időre kell bíznunk. Már csak a gyerekek miatt is körültekintőeknek kellett lennünk. Mark beszélt annak a nőnek rólam, és ő is tudta, hogy mi itt találkozunk. Ez az a Mark volt, akibe beleszerettem. Ő mindig az egyenes utat járta. Elmondta nekem az igazságot, ahogy Sarah-nak is. Ezt mindig is becsültem benne.
Nekem is ilyen őszintének kellett volna lennem, de én túl gyáva voltam. Nem tudtam, hogy kezelné ezt az egészet. Befolyásolná a döntését, hogy láthatom-e a gyerekeimet? Nem tudhattam. Ez talán még nehezebb is, mintha egy másik férfiért hagytam volna el őt. De ez nem egy szokványos helyzet. Nem tudhattam, Mark hogy reagálna arra, hogy a felesége egy nő karjaiban keresett vígasztalást. Nem kockáztathattam, hogy viszontláthatom-e a gyermekeimet. Olyan kicsik voltak, amikor elmentem! Talán már most is idegen lennék számukra. Ha úgy dönt, távol akar tartani tőlük, ő nyerne. Olyan csapdába kerülnék, amiből nem tudom, hogy másznék ki.
Úgy döntöttünk, a legjobb, ha csak fokozatosan térek vissza az életükbe.
Sokat beszéltünk arról, hogy csinálhatnánk a legjobban. Én képtelen lettem volna egy tető alatt élni vele és Sarah-val. Azt mondtam neki, inkább Charlie-val maradok New York-ban is és a gyerekek hétvégére meglátogatnak. Ő is úgy gondolta, ez a lehető legjobb a körülményekhez mérten.
Olyan volt, mintha a világ súlya nehezedne a vállaimra. Amint visszaértünk a szállodába, lezuhanyoztam. Csak álltam a víz alatt és engedtem, hogy lecsorogjon a testemen. Azt akartam, hogy teljesen tisztára mosson, ha már érzelmileg sosem lehetek a régi.
Vajon Charlie mit csinálhat? Hol lehet most?
Nem hallottam, amikor Mark bejött. Annyira hiányzott Charlie, hogy csak rá tudtam gondolni. Lehunytam a szemeimet és azt kívántam, bárcsak velem lehetne. Amikor egy kezet éreztem a vállamon, megfordultam és a rám várakozó ajkakba merültem. Annyira vágytam rá! Akartam őt. De amikor megéreztem a hozzám simuló testet, szemeim meglepetten pattantak fel.
Mark a karjaiba zárt és hevesen csókolt. Egy pillanatra csak az egymás iránt érzett szenvedélyünk létezett. Átkaroltam a nyakát és testem az övéhez nyomtam. Olyan ismerős volt minden érintése. Minden izma, ahogy nekem feszült. Biztonságban éreztem magam. De Charlie-t akartam. Az ő karjaiban akartam lenni.
Ismét kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy erre képtelen vagyok.
– Ne, Mark! – toltam el magamtól. – Erre most képtelen vagyok. Össze vagyok zavarodva.
Leszegte a fejét, majd ismét rám nézett és kilépett a zuhany alól. Annyira felizgatott, hogy ugyanúgy élvezni tudtam volna az érintését, mint korábban. De nem rá vágytam. Nem használhattam ki őt ennyire.
Néhány pillanat múlva én is kiléptem a zuhany alól és bementem a szobába. Mark maga köré tekert egy törülközőt és egy cigít szívva bámult ki az ablakon. Tudtam, hogy észrevett, amikor beléptem, de nem fordult meg.
– Sajnálom – mondta, még mindig háttal nekem. – Ez nem volt jó ötlet részemről.
Még mindig kifelé bámult az ablakon, és amikor megfordult és rám nézett, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Vett egy mély levegőt. Akkor mondta el, hogy az apám meghalt.
Nem sokkal az után történt, hogy eltűntem. Szívroham vitte el. Anya is nagyon rosszul viselte az eltűnésem, és miután papa elment, hosszú időre kórházba került. Ez túl sok volt neki. Az anyám, aki mindig is a család összetartó ereje volt, összeroppant. Elvesztette az egyetlen gyermekét és a férjét is. Ez már túl sok volt neki.
Mark elmondta, hogy sokáig tartott neki visszanyerni az erejét. Azt mondta, amikor először hívta őt a hírekkel, nem hitte el. Amikor végre elfogadta, hogy a lánya él, könnyekben tört ki. Nem akart beszélni velem telefonon. Akkor akart először találkozni velem, amikor haza érünk. Úgy gondolta, látnia kell, hogy elhiggye. Nem tudta volna elviselni, ha ez mind csak tévedés.
Most egy kis házban élt Cape May-ben, New Jersey-ben. Amikor azt hitték, meghaltam, papa nyugdíjba vonult és oda húzódtak vissza, közel az óceánhoz, amit mindig is szeretett. Közel akart lenni a tengerhez, ami elvette a gyermekét.
Sírni kezdtem. Mark át akart ölelni, de nem találtam megnyugvást a karjaiban. Eltoltam magamtól és az ágyhoz bukdácsoltam, hogy álomba sírjam magam.
Másnap a kilenc órás járattal hagytuk el Miamit és két és fél óra múlva érkeztünk meg New York-ba. A hazafelé út a reptérről egy örökkévalóságnak tűnt. Az előző éjszaka után mindketten erősen küzdöttünk, hogy megőrizzük a nyugalmunkat.
Anya azt mondta Marknak, azt szeretné, ha elmennék találkozni a gyerekekkel. Ő már megkapta a maga csodáját. Most a gyerekeken a sor. Utána viszont fel kellett hívnom. Erősnek kellett lennem érte. De képtelen voltam rá. Hogy lehettem volna erős érte, amikor magamért sem voltam rá képes? Szüksége volt rám, nekem viszont az apámra lett volna szükségem. Először az életemben rájöttem, mennyire szükségem van rá. Ott volt az első lépéseimnél és ő fogta a kezem életem minden nehézségénél. Anyával mindent másképp láttunk. Papa viszont mindig ott volt, hogy békét teremtsen közöttünk. Most magunknak kellett boldogulnunk. De nem tudtam, hogyan.
Voltak pillanatok, amikor azon kaptam Markot, hogy engem bámul, és tudtam, még mindig szeret. Azt kívántam, bárcsak ugyanilyen tiszták lennének az én érzéseim is. Nem tagadhattam le, hogy még mindig érzek valamit iránta. Valaha boldog házasságban éltünk.
Ő törte meg a csendet.
– Világosabb lett a hajad és jól áll a barnaság. Sosem voltál még szebb.
– Köszönöm – válaszoltam.
– Mindig is úgy gondoltam, neked van a legérzékibb tested, de azután, hogy tegnap este láttalak, azt hiszem, most csak még káprázatosabb vagy.
– Mark! Kérlek, ne!
Zavartan nézett rám.
Csendben folytattuk az utat, amíg már csak két háznyira voltunk attól, ami valaha a közös otthonunk volt. Elmosolyodott és ismét rám nézett.
– Minden rendben lesz, Laura – fogta meg a kezemet. Nagyon türelmes volt és kedves. Emlékszem, mennyire szerettem ezért az előtt.
Kinyílt a bejárati ajtó és kijöttek a gyerekek. Mögöttük pedig egy fiatal, fekete hajú nő. Kiszálltam a kocsiból és feléjük indultam. Át akartam ölelni őket és soha el sem engedni. De amikor közelebb értem, Josh a nő mögé bújt. Megijesztettem. Ashley-re néztem, de ő is zavartnak tűnt.
Mark átkarolta a vállam éstovább kísért. A másik nő arckifejezéséből rögtön láttam, nem kedvel. Ő volt Sarah.
– Josh, Ashely, köszönjetek szépen az anyukátoknak! – mondta Mark. Josh Sarah mögött maradt, de Ashley kinyögött egy “helló”-t.
– Laura, ő Sarah.
Őt is üdvözöltem. Szerettem volna átölelni a gyermekeimet, de úgy tűnt, lassabban kell haladnunk, mint hittem. Bementünk a házba, oda, ami valaha a nappalink volt. Néhány dolog megváltozott. Új fotók a régiek mellett. Képek a gyerekekről, Markról és Sarah-ról.
Sarah hozott nekünk teát, Mark pedig segített neki. A gyerekek velem szemben ültek a kanapén. Igyekeztem megtörni a jeget.
– Mindketten nagyon hiányoztatok nekem... Apa elmondta, hogy Blinky-nek neveztétek el a kutyust a kedvemért.
– A mama kedvéért neveztük el – szólalt meg Ashley.
– Én vagyok a mamátok.
– Miért mentél el? – kérdezte Josh.
– Nem akartam. Baleset történt és nem tudtam visszajönni. – Azt hitték, elhagytam őket. – Mindkettőtöket nagyon szeretlek. Minden gondolatom az volt, hogy visszajöjjek hozzátok, és nagyon szomorú voltam, hogy nem tudok. De most már itt vagyok.
– Megint itt fogsz lakni? – kérdezte Ashely.
Igent szerettem volna mondani. Ugyanaz alatt a tető alatt akartam aludni, mint ők, reggelit csinálni nekik és várni velük az iskolabuszt. Könny szökött a szemembe.
– Ne sírj, mami! – ölelt át Ashley.
– Ó, kicsikém! – szorítottam magamhoz. Sosem akartam megint elengedni őt. Josh viszont csak nézett maga elé.
Ekkor lépett be Mark és Sarah, de csak megálltak az ajtóban. Josh lassan felém indult. Türelmesnek kellett lennem. A saját tempójában kellett haladnia. Felé nyújtottam a kezét, ő pedig bele tette a sajátját.
A délután hátralevő részét beszélgetéssel töltöttük. Mindent tudni akartak a szigetről. Hogy éltünk? Mit ettünk? Játszottunk és sétálgattunk, csak hármasban. Mark hátra maradt Sarah-val. Tervezgettük, mit csinálunk a hétvégén, amikor majd meglátogatnak.
– Most, hogy visszajöttél, Sarah-nak el kell mennie? – kérdezte Josh. Nem tetszett neki az ötlet. Ashley nem szólt semmit, csak rám nézett.
– Nem. Ez csak annyit jelent, hogy ismét itt van a mami, aki szeret titeket.
Vissza mentünk a házhoz és megvacsoráztunk. Felajánlottam, hogy segítek Sarah-nak főzni, ő pedig elfogadta. Csak mi voltunk ott ketten.
– Szeretem Markot – jelentette ki őszintén. – Harcolni fogok érte, ha kell.
Rá néztem, és az egyetlen dolgot mondtam, amit csak lehetett.
– Ismét meg akarom ismerni a gyerekeimet. Ők pedig szeretnek téged. Nincs okom rá, hogy gyűlöljelek, Sarah.
Vett egy mély levegőt és elsírta magát.
– Annyira szeretem őt!... Láttam, hogy néz rád. Tudom, hogy szeret téged. És én...
Oda léptem hozzá.
– Én csak azt akarom, Sarah, hogy ismét a gyerekeimmel lehessek. Ez minden.
Könnyes szemekkel nézett rám és bólintott.
Vacsora után monopoliztunk a gyerekekkel lefekvési időig. Két év után végre ismét én fektethettem le őket és adhattam nekik jóéjt-puszit.
Eszembe jutott a boríték, amit Charlie adott és elővettem a zsebemből. A címek és telefonszámok mellett volt benne húsz százdolláros bankjegy is. Meglepett, de örültem neki. Így nem kellett kölcsön kérnem Marktól, hogy eljussak Manhattanbe.
Lementem a földszintre. Mark és Sarah épp kávéztak. Ideje volt távoznom. Mark felajánlotta, hogy elvisz, én pedig elfogadtam. De csak a vasútállomásig.
Mark felajánlotta, hogy maradjak, de jelen körülmények között ez nem jöhetett szóba. De sok mindent el kellett még intéznem. Kapcsolatba kellett lépnem az anyámmal is. Most nagyobb szüksége volt rám, mint valaha. Ő is bizonyára ugyanúgy át akart ölelni engem, mint én a saját gyerekeimet.
Fogtam egy taxit és elmentem arra a címre, amit Charlie megadott. Ha még nem ért vissza Floridából, megpróbálom felhívni őt és kitalálunk valamit.
Mark magához szorított, megcsókolt és búcsút intett.

***

Már késő volt, amikor megérkeztem a szállodába. Amint lepakoltam a szobámban, rögtön felhívtam anyát. Azonnal elsírta magát a telefonba. Azt akarta, hogy a gyerekek közelében maradjak, mert tudta, nagyobb szükségem van most rájuk, mint valaha. A megértése és az együttérzése a szívem mélyéig megérintett. Sosem éreztem még ennél közelebb magamhoz. Azt akarta, hogy csak arra figyeljek, nekem mire van szükségem és az ő szükségleteivel ne törődjek. Ő majd ide jön hozzám egy pár napra. Most már miénk a világ minden ideje. Azt mondta, papa sosem adta fel a reményt. Mindig csak a horizontot nézte a tengeren, várva, hogy egy nap megpillant ott.
A telefonbeszélgetés után megpróbáltam aludni. Lehetetlen vállalkozás volt. A gyerekek… Folyamatosan csak rájuk gondoltam. És az apám halott. Nem tudtam abbahagyni a sírást.
Későn keltem. Az éjszaka nagy részét végigsírtam, majd felírtam, mi mindent szeretnék csinálni a gyerekekkel. Rendeltem reggelit a szobámba, aztán lezuhanyoztam és felöltöztem.
Megpróbáltam felhívni Charlie-t, de nem tudtam elérni őt Floridában, úgyhogy úgy döntöttem, elmegyek a címre, amit megadott. A taxi a Trump Towers-höz vitt.
Besétáltam az előcsarnokba. Ez a hely egyszerűen lélegzetelállító volt. Mindenhol csak arany berakások, üveg és hatalmas csillárok. Oda sétáltam a recepciós pulthoz és azt mondtam, Charlotte Von Steibent keresem.
A férfi azonnal felnézett.
– Megtudhatnám a nevét, kérem?
– Laura Cole vagyok.
Szélesen elmosolyodott.
– Igen, Miss Cole, már vártuk önt. Azonnal felkísérem. – Hívott valakit, hogy vegye át a helyét és megkért, hogy kövessem. – Miss Von Steiben hagyott egy kulcsot és azt kérte, amint ön megértkezik, kísérjük fel.
Amikor a lift megállt a megfelelő emeleten, a férfi bedugott egy kulcsot az oldalsó panelbe és az ajtó kinyílt, hogy beléphessek Charlie világába.
Sosem láttam még ilyen gyönyörű lakást. Lassan sétáltam végig a szobákon és Charlie-t szólongattam, de senki nem volt otthon. Várnom kellett. De látnom kell őt. Szükségem van rá. Azt akarom, hogy a karjaiban tartson és meggyógyítsa a lelkemet maró fájdalmat.
Hosszú várakozás után úgy döntöttem, addig is felfedezem a lakást. Ez az úgynevezett “lakás” két emeletbőlállt. Szinte már egy ház volt a hatalmas tornyon belül. Minden különleges volt és méregdrága. Szoba szoba után tele gyönyörű bútorokkal és megfizethetetlen festményekkel. Valahogy az egész annyira Charlie-ra vallott! Minden szoba magán viselte a kézjegyét.
Miután kielégítettem a kíváncsiságomat, visszamentem a nappaliba és tovább várakoztam. Egy örökkévalóságnak tűnt.
Felhívtam a gyerekeket tanítás után és megkérdeztem, milyen napjuk volt. Elmondtam, mennyire szeretem őket és hogy a hétvégén találkozunk.
Kezdett későre járni. Furcsa érzés volt egyedül lenni az üres lakásban. Hirtelen úgy éreztem, a falak közelednek. Levegőre volt szükségem. Elmentem sétálni, aztán inkább visszamentem a szállodába. Majd később felhívom Charlie-t.
Amikor oda értem, ismét felhívtam az anyámat, megbizonyosodva róla, hogy tényleg jól van. Nagyon fáradt voltam, úgyhogy amint elfeküdtem az ágyon, hogy pihenjek egy kicsit, rögtön álomba merültem.
Este tíz felé ébredtem fel. Túl sokat aludtam. Ha Charlie visszajön és megtudja, hogy ott jártam, de eljöttem, biztos nagyon szomorú lesz. Látni akartam őt.
Felkaptam a telefont és tárcsáztam, de aztán úgy döntöttem, inkábboda megyek. Fogtam egy taxit a Trump Towers felé és a még mindig nálam levő kulccsal felmentem. Amikor elfordítottam a kulcsot és kinyílt az ajtó, a teljes káosz fogadott. Mi történhetett itt?
Minden halomba dobálva hevert törötten. A szobák, amiket korábban olyan gyönyörűnek találtam, most romhalmazként hevertek. A fenébe is! Hol lehet Charlie?
Végigjártam a szobákat és körbe néztem. Ekkor találtam meg őt az egyik szoba sarkában kuporogva.
Csak bámult rám és beleivott a kezében szorongatott pohárba, majd behajította azt a kandallóba. Aztán utána hajította az üveget is és vodka szaga töltötte meg a szobát. Részeg volt. A szemei pedig elárulták, hogy fortyog benne a düh. Nagyon lassan sétált oda hozzám. mint egy ragadozó az áldozatához.
Ez volt az első alkalom, hogy félni kezdtem tőle és tettem egy lépést hátra. Azonnal észrevette és megragadta a karomat, hogy a falhoz lökjön. Csak bámultam rá, ahogy a falhoz nyomott és az arcomhoz hajolt. A tekintete üres volt. Éreztem lehelletét az arcomon. Megérintettem az arcát, de ő erre megragadta a kezeimet és a falhoz nyomta a fejem felett. Halálra rémisztett, miközben ajkai az enyémekre tapadtak.
Abban a pillanatban nem tudom, ki őrült meg jobban. Csak akartam őt. Szükségem volt rá. Érezni akartam a közelségét. Átadtam magam neki és engedtem, hogy végigsimítson a testemen. Elengedte a kezem, hogy lerángassa rólam a kabátomat. Hallottam, ahogy erős rántásaitól leszakadnak a gombok és a földre potyognak. Szemei egy pillanatra sem szakadtak el az enyémektől. Aztán letépte a melltartómat is és megmarkolta a melleimet.
– Charlie… – Ajkaival betapasztotta az enyémeket, félbeszakítva a mondatot. Miközben bal keze a mellem markolászta, a jobb becsusszant a szoknyám alá. Egy pillanat alatt megtalálta, amit keresett és nyögések törtek fel a torkomból. Leroskadtunk a padlóra és testünk összefonódott. Szeretkezés után a kandalló mellett szenderedtünk el.
Csókokkal ébresztett.
– Ha nem jöttél volna vissza, talán beleőrülök – mondta.
Gyengéden simogattam az arcát.
– Mi történt itt, Charlie?
Körbe nézett, majd megvonta a vállát.
– Dühös voltam. – Aztán ismét rám nézett. – Azt hittem, nem jössz vissza.
Megcsókoltam, és elcsodálkoztam, milyen gyengéd tud lenni, amikor máskor olyan aggresszív. Gyengéden az arcomat simogatta.
– Táskás a szemed – mondta, én pedig elfordítottam az arcom. Megfogta az állam és gyengéden kényszerített, hogy rá nézzek. – Mi az?
A szemeim megtelltek könnyel. Elmondtam neki, mi történt az apámmal, ő pedig szorosan magához ölelt. A karjaiban sírtam és engedtem, hogy megvígasztaljon. A szavai kedvesek voltak és megnyugtatóak. Hosszú ideig tartott a karjaiban és gyengéden ringatott. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, miután elveszítette szeretett szüleit. Elvesztem, de Charlie ott volt, hogy megfogja a kezem és visszavezessen a fényre.
Később készített nekem egy fürdőt és megtöltötte a vízet fürdőolajjal. Együtt ereszkedtünk bele. Megmosdatott, majd szeretetteljesen körém tekerte a törülközőt. Még sosem gondoskodtak rólam ennyire.
A kandalló előtt ültünk és én a karjaiban szenderedtem el. Sosem beszéltünk többé arról, hogyan találtam rá és hogyan vetette rám magát.
Egy óra körül elmentünk ebédelni. Telefonált egy párat, majd azt mondta, jön majd valaki elrendezni a kuplerájt. Átöltöztünk és elmentünk a Le Cirque-be vacsorázni.
Az étel csodálatos volt. Meséltem neki Josh-ról és Ashley-ről és hogy a hétvégét velük töltöm. Charlie azonnal rávágta, hogy berendeztet nekik egy külön szobát.
– Charlie! Amikor velem lesznek nekem… óvatosnak kell lennünk.
A tekintete elkomorodott.
– Lesz külön szobád, amíg itt lesznek.
Nem akartam megbántani őt, de ez nagyon fontos volt.
– Semmi sem veszélyeztetheti a kapcsolatodat velük. Én segítek – mondta és a kezemért nyúlt.
Beszéltem neki anyámról is és a terveiről, hogy eljön egy időre. Mindent meg kell oldanunk, ahogy ő mondta.
Vissza indultunk és fogtunk egy taxit. Aztán csak nézelődtünk és vásárolgattunk kicsit, mielőtt visszaértünk volna a lakáshoz. Amikor az ajtó kinyílt, nem hittem a szememnek. Minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna. A bútorok, a festmények… Csak bámultam Charlie-ra. Ő csak odasétált az asztalhoz és felkapta az ott hagyott üzenetet. Ő egyáltalán nem volt meglepett.
– Charlie… hogy…?
Rám nézett és elmosolyodott.
– A világon bármit meg lehet venni. Csak egy dolgot nem vehetek meg. Téged – fordult ismét az üzenet felé. Ez volt az igazi Charlie, és ez lehangolóan hatott rám.
– Charlie… – próbáltam megszólalni, de nem tudtam, mit is akarok igazából mondani.
Ismét rám nézett.
– Látnod kellene az arcodat. Mit akasz mondani? – mosolygott rám.
– Charlie, nem csinálhatod ezt, ha nem kapod meg amit akarsz és amikor csak akarod. – Nem válaszolt. – Úgy csinálsz, mintha ez teljesen normális lenne, pedig nem az.
Csak bámult rám, de nem szólt egy szót sem. Itt volt az idő, hogy beszéljünk arról a fájdalomról, ami, tudtam, belülről marja. Meg kellett értetnem vele, hogy a szerelem nem kell hogy mindig fájjon.
– Adj egy esélyt magadnak, Kedvesem! Kérlek, Charlie, bízz bennem! – A tekintete ellágyult, de továbbra sem szólt semmit. – Nincs több dühroham, oké? Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz engem. – Odaléptem hozzá és átöleltem.
– Van egy meglepetésem a számodta – mondta és odasétált a szekrényhez, hogy elővegyen egy hatalmas dobozt.
Leültünk a kanapéra és elkezdtem kinyitni. Egy bunda volt benne. Néma elragadtatással emeltem ki a dobozból. Ez volt a leggyönyörűbb kabát, amit valaha láttam. Óvatosan visszaengedtem a dobozba, majd letelepedtem Charlie mellé és megfogtam a kezét, Az arckifejezésén láttam, nem ez volt az a reakció, amire számított.
– Nem kell több ajándék, Charlie. Nem kell több ruha. Én csak téged akarlak. Szeretlek. Nem kell ezt csinálnod.
Felállt és hátat fordított nekem, karjait maga köré donva.
– Nem tudom, hogy viselkedjek egy ilyen szituációban, Laura. Még sosem voltam szerelmes.
Oda mentem hozzá és átöleltem.
– Csak szeress, Charlie! Csak szeress!

Folytatása következik!