Laura csábítása 14. fejezet

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.



****************************************************************

Forróság vett körül és súlytalannak éreztem magam, de ugyanakkor végtelen biztonságban. Éreztem, hogy erős karok ölelnek át. Ott, a sötétségben, békét találtam, és gyengéd ajkak ölelték csókba az enyémeket. Kinyitottan a szemem és a fölém hajoló arc vonásai egy pillanat alatt kirajzolódtak előttem a sötétségből. Széles mosoly terült szét rajta. Mark volt az.
A szemeim felpattantak. Körbe néztem és pislogva figyeltem a homályon áttörő napfényt. Charlie kórházi szobájában voltam.
Lassan minden visszatért. Láttam Charlie-t, ahogy telefonál és hamarosan már a hallásom is kitisztult, hogy értsem a szavait. Egy takaró alatt hevertem a székben. Biztos elaludtam.
Hirtelen Charlie észrevette, hogy felébredtem, rám mosolygott és letette a telefont.
– Jobban érzed már magad?
– Egy kicsit kába vagyok, de igen… azt hiszem.
Az arcom figyelte, majd hátra dőlt az ágyában.
– Álmodtál. Emlékszem, a szigeten mindig beszéltél álmodban.
– Nem tudtam, hogy beszélek álmomban. Mondtam valami érdekeset? – vontam össze a szemöldökön.
Egy pillanatig szó nélkül bámult rám.
– Nem – mosolyodott el.
– Mennyit aludtam? – tápászkodtam fel és kinyújtóztattam a tagjaimat.
– Úgy kilenc órát – nyújtotta felém a kezét.
Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét.
– El se hiszem, hogy ilyen sokat aludtam.
– Charles-nak igaza volt. Lefogytál. Sajnálom. Az én hibám, hogy ilyen nehéz dolgod van. – A hangja megtelt szomorúsággal.
– Nem számít. Az akkor volt, most meg most van. Próbáljuk meg nem bántani egymást többet, oké?... Én igyekezni fogok, Charlie.
Mélyen a szemembe nézett, és úgy éreztem, most igazán a lelkébe látok.
– Igen. Jó lenne. Semmi sem állhat többé közénk. Nem engedem. – Tudtam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja.
Felhívtam Markot és lemondtam a hétvégi terveimet. Azt mondtam neki, Charlie-nak balesete volt és most szüksége van rám. Csalódott volt és tudni szerette volna, mikor láthat újra. Beszélnünk kellett. Tudtam, már kezdett reménykedni. De persze megértette és remélte, találkozunk majd, ha visszamentem New York-ba.
Két nappal később utaztunk vissza. Charles is velünk utazott. Azt mondta, biztos akar lenni, hogy Charlie jól van. Charlie amikor csak lehetett, tudomást sem vett róla. Amikor pedig mégis, hideg volt és közönyös. A dolgok kezdtek közöttük rosszról még rosszabbra változni. Nem értettem. Azok után, amit a kórházban hallottam, azt hittem, Charlie közelebb akar kerülni hozzá. De épp az ellenkezője történt.
A mélypont pedig azon a délutánon következett be, amikor megérkeztünk.
– ERESSZ! – üvöltötte Charlie, kitépve a karját a férfi fogásából.
– Charlotte, én csak segíteni próbálok.
– Nem kell a segítséged! – tombolt.
Egy pillanatra feszült csend telepedett a szobára, amit végül Charlie tört meg: – Takarodj! Nem kellesz többé. TÜNÉS! – üvöltötte. A férfi csak állt ott és bámult rá, majd megfordult és a lift felé indult.
– Charles, várj! Charlie, állítsd meg! – Próbáltam jobb belátásra bírni őket.
– Ebbe ne szólj bele, Laura! Ezt nem értheted – mondta Charlie.
– De igen, értem – válaszoltam gyengéden és a karjáért nyúltam. Az érintésemtől szemmel láthatóan ellazult. A szemébe néztem. – Nyugodj meg, Charlie! Emlékszel? Nincs több fájdalom.
Rám nézett, de nem mondott semmit. De nem is tiltakozott. Charles után nézet, majd a hálószobába indult.
A férfi felé fordultam.
– Légy türelmes! Majd megbékél.
Arra nézett, ahol Charlie eltűnt, majd ismét rám.
– Talán – mosolyodott el, majd megsimogatta az arcomat és a lift felé indult. Én pedig bementem a hálószobába.
– Charlie! – kiáltottam fel, amikor megláttam őt egy széknek támaszkodni. Faldehér volt. Azonnal mellette termettem. – Istenem, túlerőltetted magad. Nyomás az ágyba! – segítettem neki lefeküdni. Még csak nem is próbált ellenállni. Lehunyta a szemeit, rajtam pedig azonnal eluralkodott az aggodalom. – Charles után megyek – mondtam, de még mielőtt elindulhattam volna, megfogta a kezem és megállított.
– Ne! Csak pihennem kell. Maradj velem, kérlek. – Közben szemei megteltek könnyel.
– Ó, Charlie, kicsim, ne sírj! Kérlek. Itt vagyok – kezdtem simogatni az arcát. Felém nyúlt és maga mellé húzott az ágyra, hogy megcsókoljon. Ajkain éreztem a vágyakozását. Éreztem, ahogy nő benne a szenvedély, de én kibontakoztam az öleléséből.
– Most csak pihenj! Én itt leszek melletted – telepedtem mellé és kivártam, amíg elalszik.
Aztán kimentem a konyhába, hogy ott találjam Roxanne-t.
– Helló, Roxanne!
– Ó, Miss Cole! Jó, hogy visszajött.
– Roxanne, tudnál készíteni valami könnyű vacsorát? Miss Charlitte diétázik a napokban.
Leszegte a fejét és amikor ismét felnézett, láttam a szomorúságot a szemeiben.
– Ó, kisasszony, annyira örülök, hogy itt van. Borzalmas volt, amikor elment. Teljesenmegőrült. Mindent összetört és vígasztalhatatlanul sírt. Aztán csak ült a sötét szobában és ivott. Aznap, amikor megtaláltam… azt hittem, már halott. Fehér volt és nem mozdult. – Roxanne nagy levegőket vett. – Megint meg akarta ölni magát, igaz?
A hallgatásom épp elég válasz volt.
– Ó, kisasszony, ugye itt marad most már?
– Igen, Roxanne. Itt maradok. – Nagy súlyt éreztem a vállaimon. Észre sem vettem, milyen sebezhető Charlie. Mindig olyan erősnek mutatta magát, most pedig mintha darabokra hullott volna.
Visszamentem, hogy megnézzem, hogy van. Még mindig aludt. Olyan gyönyörű és békés volt. Oda mentem hozzá és gyengéden megcsókoltam a homlokát, aztán elhagytam a szobát és becsuktam az ajtót magam mögött. Kimentem a nappaliba és csak álltam az ablak előtt és bámultam az éjszakai várost.
Visszatértem. Sosem hittem volna, hogy megint itt leszek. Főleg miután lefeküdtem Markkal. Az életem most még bonyolultabb volt, mint valaha. Emléketni akarok egyáltalán arra az éjszakára Markkal? Nem tiltakoztam. Akartam őt. Tőle megkaptam mindent, ami Charlie-val lehetetlen volt.
De bármilyen nehéz volt vele, nem tudtam elhagyni. Szüksége volt rám. Még mindig szerettem őt. El se tudtam már képzelni az életemet nélküle. Valahogy meg kell értetnem Markkal, hogy el kell felejtenie engem.
Hirtelen megláttam magam mellett a tükörképét az ablakban. Felé fordultam. Ahogy rá néztem, szívemet elöntötte a szeretet és a kötődés. Éreztem, hogy egy könnycsepp csordul le az arcomon és magamhoz öleltem őt.
– Sose ijessz meg még egyszer ennyire! – kérleltem. – Nem tudnám elviselni a világot nélküled.
Letörölte a könnyet az arcomról és megcsókolt.
– Haza szeretnék menni, Laura.
– Haza? – vontam össze a szemöldököm. Nem értettem.
– Haza. Az otthonunkba. A rózsáink közé.
Most már mindent értettem és csak bólintottam.
– Pár nap múlva. Ha erősebb leszel. Akkor haza megyünk és sétálunk majd a rózsáink között – öleltem őt szorosan magamhoz.

***

Másnap reggel Mark hívott. Türelmetlenül várta, hogy beszélhessünk. Beleegyeztem, hogy együtt ebédeljünk.
– Mennem kell, Charlie. Nem maradok sokáig és aztán már tervezhetjük is mikor megyünk haza. – Ő csak bólintott, de láttam rajta, hogy szomorú. – Figyelj rám, Charlie! – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert felemelte a kezét és elsétált. – Charlie! – kiáltottam utána, de rám se nézett.
Mark nagyon kötötte az ebet a karóhoz. Nem mondhattam nemet. Ha megteszem, ide is eljönne. Ha Charlie valaha is megtudná, mi történt közöttünk, fogalmam sincs, hogy reagálna. Az egyik pillanatban még olyan volt, mint régen, aztán meg könnyekben tört ki és viharos sebességgel változtak az érzelmei. Nem tudtam, hogy tudnám ezt kezelni.
Markkal a szokásos helyen találkoztunk a belvárosban. Öt percet késtem a forgalom miatt és amikor beléptem, már meg is pillantottam őt. Oda jött hozzám és mohón szájon csókolt, mielőtt az asztalhoz vezetett volna.
– Hiányoztál – mondta miután leültünk, majd a kezemért nyúlt. – Annyira szeretném, ha ismét együtt lennénk.
Alig hogy befejezte, feltűnt a pincér és felvette a rendelésünket. Mark elengedte a kezem és kiválasztottuk az ételeket.
– Csak levest és salátát kérsz? – kérdezte.
– Igen. Nem vagyok különösebben éhes.
– Édesem, nagyon lefogytál. Jól vagy?
– Igen, remekül, csak nincs étvágyam. Charlie balesete meg minden… – Elfordítottam a tekintetem.
– Mi a baja?
– Nagyon beteg és most szüksége van rám.
– Nekem is szükségem van rád – válaszolta azonnal és a kezemért nyúlt. – Szeretném, ha ismét együtt lennénk, Laura. Újra kell építenünk az életünket.
– Igen, de most Charlie-val kell lennem.
– Ő fontosabb nálunk? – vonta össze a szemöldökét.
– Mark, kérlek, ne csináld ezt! Nagyon közel került hozzám a szigeten. Én vagyok az egyetlen, aki maradt neki. Vele kell lennem. Nem tudom ott hagyni.
Csak bámult rám egy pillanatra.
– Nem értem, de nincs más választásom, azt hiszem.
Az ebéd a lehetőségekhez mérten a legjobban alakult, de amikor kiléptünk az étteremből és elbúcsúztunk, magához húzott és megcsókolt.
– Nem leszek boldog, amig haza nem jössz hozzám, ahova tartozol – mondta és elsétált, én pedig a Tower felé indultam.
Három óra felé léptem be a lakásba és rögtön megpillantottam Roxanne aggodalmas arcát.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Bezárkózott és nem válaszolt, úgyhogy kinyitottam az ajtót a saját kulcsommal és a sarokban találtam rá. Dühöngött és kihajított.
Átmentem a hálószobánkba és úgy találtam, ahogy Roxanne mondta, a sarokban ücsörögve, mellkasához ölelve a térdeit. Rám nézett és láttam sírt. Oda rohantam hozzá és térdre rogytam mellette, hogy a karjaimba öleljem.
– Charlie! Mi a baj, drágám? Mi a baj? – szorítottam magamhoz, ő pedig zokogni kezdett. – Ó, kicsim, mi a baj? – ismételgettem. – Szeretlek. Beszélj hozzám, kérlek!
– Nem kellek neked annyira, mint te nekem – suttogta.
– Ez nem igaz, kicsim – suttogtam a fülébe. – Inkább menjünk haza, Charlie! Olyan kellemes ott. A tengeri levegő majd jó hatással lesz rád, és ott van a rózsakert is. Emlékszel, megígértük, hogy a szerelmünk örökké tart majd.
Felnézett rám és a szemei megteltek könnyel.
– Igen, menjünk! Menjünk most!
– Hívom Stevent, hogy készítse elő a gépet. Azonnal elkezdek pakolni. Te pedig, szerelmem, feküdj vissza az ágyba! – mondtam szeretetteljesen.
– Nem – tiltakozott.
– De igen – indultam vele az ágy felé. – Csak feküdj le! – Ő azonban megállított.
– Hívd innen!
Mondani akartam valamit, de aztán úgy döntöttem, rá hagyom.
– Rendben – ültem le mellé és tárcsáztam. – Steven! Itt Miss Cole. Fel tudna jönni? Fel kellene készíteni a repülőt. Miss Von Steiben és én elmegyünk a Hamptons-ba ma este. – Miután befejeztem a telefonálást, Charlie-ra néztem. – Most pedig, elkezdek pakolni és este már mehetünk is haza. – Gyengéden simogattam a haját, miközben könny csorgott le az arcán. – Kedvesem, felhívjam Charles-t? Talán ő segíthet.
– Ne! – tiltakozott.
Magamhoz öleltem őt.
– Szeretnéd elmondani, mi a baj? – simogattam tovább a haját.
– Semmi. Csak magányos vagyok nélküled – motyogta, én pedig magamhoz öleltem és megcsókoltam őt.
Este tíz felé érkeztünk meg a Hamptons-ba. Charlie fáradtnak tűnt, de éreztem, hogy most már jobbra fognak fordulni a dolgok. Felvittem az emeletre és szinte azonnal elaludt. Felhívtam Charles-t és elmondtam neki, hogy ide jöttünk és hogy Charlie depressziósnak tűnik. Megszidott, amiért ilyen hamar engedtem utazni, de elmondtam neki, hogy Charlie nagyon akart ide jönni és talán ez majd segít rajta. Megkért, hogy tájékoztassam a következő napok eseményeiről és ha baj van, azonnal hívjam fel. Még aznap beszéltem Josh-sal és Ashley-vel is. Csalódottak voltak az elmaradó hétvége miatt, de aggódtak Charlie-ért is. Megnyugtattam őket, hogy hamarosan jobban lesz és akkor megint együtt lehetünk. Megkértek, hogy öleljem át őt a nevükben is.
Reggel korán keltem és elmentem, hogy szedjek friss rózsát. Amikor visszaértem, már fenn volt.
– Jó reggelt! – mondtam vidáman és odaléptem hozzá. – Ezt neked hoztam – nyújtottam felé a rózsákat.
Meglepetten mosolygott rám.
– Te virágot hoztál nekem?
– Miért ne? A szerelmesek virágot szoktak adni egymásnak. – Gyengéden megcsókoltam őt.
– Hiányzott a közelséged – mondta gyengéden.
– Ahogy nekem is. De most egy kiadós reggelire nagyobb szükséged van, mint rám.
Szorosan magához ölelt.
– Soha. Soha semmire nincs nagyobb szükségem, mint rád – mondta komolyan.
– Tudom. Tudom. De most menjünk! A kedvencedet készíttettem reggelire.
Elmosolyodott és együtt mentünk le a verandára reggelizni. Egyre erősebbnek tűnt. Itt boldog volt. Minden reggel kinn ültünk a verandán, miután végignéztük a napkeltét a rózsakertből.
Ebéd után megkerestem Mike-ot.
– Helló, Mike! – köszöntem rá, miközben épp rózsákat ültetett.
– Üdv, Miss Laura! Tetszik a rózsakert?
– Csodálatos, Mike. A legszebb, amit valaha láttam.
Büszkén mosolygott.
– Szeretném megmutatni az üvegházat is, kisasszony – invitált.
– Ó, Mike, ez hihetetlen! – léptem be vele.
– Neki semmi sem drága. Szerette volna, ha télen is megcsodálhatja a virágokat.
Le voltam nyűgözve. Az üvegház hatalmas volt. Egy egész kis külön világ a közepén egy szökőkúttal. A napsütés betöltötte a helyet, éjjel viszont látni lehetett a csillagokat is. Csodás hely lehet télen.
Elbúcsúztam Mike-tól és visszamentem Charlie-hoz.
– Már épp meg akartalak keresni – mondta, amikor a verandára értem.
– Mike megmutatta az üvegházat. Charlie, ez csodálatos. – Elmosolyodott és felém nyújtotta a kezét. Gyengéden megszorította, és leültem mellé. – A hideg téli éjszakákon kimehetünk oda és csak fekhetünk a csillagok alatt.
– Csodásan hangzik – válaszolta.
A nap hátralevő részében csak beszélgettünk és nevettünk. Ismét kezdett önmaga lenni.
– Miért nem megyünk el valahova vacsorázni – javasolta, miközben odafent öltözködtünk.
– Nem. Pihenned kell.
– Jól vagyok.
– Nem. – Nem néztem rá, miközben egy hiányzó fél pár cipőért kutattam.
– Miért nem? Én szeretném.
– De én nem.
– Még mindig szégyelsz, ugye?
Felé fordultam.
– Nem – mondtam gyengéden, majd odamentem hozzá. – Nem szégyellem, mennyire szeretlek. Csak vigyázni szeretnék rád. Ezt teszik az emberek azzal, akit szeretnek.
Még mindig rám nézett, de nem mondott semmit, aztán megsimogatta az arcom és a nyakam kezdte cirógatni. Aztán a szemembe nézett és tekintete elhomályosult a vágytól. Csak álltam ott, miközben simogatott. Keze lecsusszantak a mellemre, a másik pedig a tarkómra és magához húzott. Az arcomat csókolgatta, majd a számra tapadt. Érezni akartam őt, és amikor ismét hozzám simult, tarkója mögé nyúltam és közelebb húztam őt.
Jobban vágytam rá, mint valaha. Éreztem, ahogy lefejti rólam a blúzom, a melleim után kutatva. Én is az övéire tettem a kezem, majd elkezdtem kigombolni a blúzát. Melegség öntött el, ahogy kezei meztelen bőrömhöz értek.
Hamarosan már meztelenül álltunk az ablakon beáramló holdfényben. Izgatott volt és türelmetlen. Szája a mellemre tapadt és gyengéden szopogatta. Az ágyra roskadtunk. Ajkait akartam, de ő inkább a testemet akarta végigcsókolni. A melleimet simogatta, miközben ajkai a végtelen gyönyör felé hajszoltak. Rázkódtam a kéjtől, ahogy ajkai az enyémek után kutattak. Egész éjjel szeretkeztünk, majd álomba merültünk egymás karjaiban.

***

A következő pár napban csak élveztük szerelmünk kiteljesedését. Sétáltunk, csókolóztunk a falnak dőlve, szerelmes apróságokat suttogtunk egymás fülébe és szeretkeztünk. Ó, igen, annyit szeretkeztünk és olyan intenzíven, hogy el sem tudtam hinni, hogy ez mind igaz. Álomba illő napok voltak.
Egyik nap épp a partról jöttünk be, amikor Patricia, a házvezető nő elénk jött. Mark hívott.
– Kérlek, mondd meg neki, Particia, hogy később felhívom! – mondtam, ő pedig visszament a házba. Charlie felé fordult, de ő csak az óceánt bámulta nekem háttal. – Megkérem, hogy hadd hozzam ide a gyerekeket, szóval itt maradhatunk – mondtam gyengéden. – Hamarosan megoldódik, ígérem. – A ház felé indultam telefonálni.
Mark már nem volt ilyen előzékeny. Csalódott volt. Látni akart engem. Azok után pedig, ami történt köztünk, megértettem a frusztrációját. Végül, sok vita után, megegyeztünk, hogy elhozhatom ide a gyerekeket két hétre. Meg kellett oldanom ezt a helyzetet. Mégpedig minél hamarabb.
Elmentem megkeresni Charlie-t. Végül az emeleten találtam meg. Amikor felértem, már hallottam a csobogó vízet. A zuhany alatt volt. Gyűlöltem, ahogy Mark hívásaira reagál. Levetkőztem és beléptem mellé a zuhany alá. Felém fordult.
– Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt csókoltál volna meg utoljára – öleltem magamhoz.
A terv az volt, hogy elmegyek a gyerekekért és rögtön jövünk vissza ide. Charlie is szeretett volna jönni, de meggyőztem, hogy nem túl jó ötlet. Most már rendeznem kellett ezeket a hazugságokat. Én, pont, aki erőltette az őszinte kapcsolatot, hazudtam mind Marknak, mind Charlie-nak. Tennem kellett valamit, mielőtt elvesztem az irányítást.
Délután egy körül értem Markékhoz. Ő nyitott ajtót. Rossz hangulatban volt. A gyerekek a kocsihoz rohantak és Steven segített bepakolni a csomagjaikat.
– Beszélnünk kell, Laura.
– Mark! El kell érnem a gépem. Én…
– Mégis milyen játékot űzöl velem? Szeretlek.
Megálltam és rá néztem.
– Amikor visszahozom a gyerekeket, megbeszélünk mindent, jó?
Bólintott és én visszamentem a kocsihoz.
Épp időben értünk vissza vacsorára. A gyerekek oda rohantak Charlie-hoz és átölelték. Együtt vacsoráztunk, majd elmentünk a helyi videókölcsönzőbe pár filmért. Sokáig fenn maradtunk, pattogatott kukoricát ettünk és régi filmeket néztünk. Végül, amikor a gyerekek már elaludtak, mi is ágyba bújtunk.
– Örülök, hogy megint itt vannak – nézett rám Charlie.
– Igen. Én is.
– Nagyon szeretnek téged, Laura. Szeretném, ha mindig itt lennétek. Ha olyanok lennénk, mint egy család.
Hosszan néztem őt.
– Én is erre vágyom.
Kitárta a karjait és én magamhoz öleltem őt.

Folytatása következik!